A könyvem "Itthon-Otthon" - amelyik 2004 augusztusában jelent meg - tartalma, elérhetősége, recenziók, rádióinterjúk, fényképek a könyvavatásról, egy elbeszélés a könyvből és időről időre új elbeszélések is.
A múlt héten meghalt kedvenc énekesnőm, Kovács Apollónia. Talán három évtizede fedeztem fel és azóta minden felvételét megvettem. Nagyon kedvelem a cigányzenét, de van egy szerény feltételem: szeretem megérteni, hogy a dal szövege miről szól. Kovács Apollónia azon kevesek közé tartozik, akinek dalaiban minden szó érthetően, tisztán, szépen van kiejtve, egyet sem nyel el.
Gyerekkoromban, szüleimmel, egy ideig apám szülővárosában Érsekújváron vendégeskedtünk, ahol húga Bözsi és férje Feri, az Ungár kávéház, étterem és szálló tulajdonosa és két lányuk, Lilly és Évi laktak. A város cigányzenészei híresek voltak egész Magyarországon és természetesen a kávéházban is játszott egy ilyen zenekar. Mivel a lakásunk a kávéház fölött volt, minden éjjel a cigány hegedűk csodálatos melódiái ringattak álomba. A cigányzene a vérembe ivódott. Az első énekes, akit megszerettem, Solti Károly volt, azután fedeztem fel Kovács Apollóniát és őt is megkedveltem.
Írtam neki a Hungaroton címére és meglepetésemre, választ is kaptam. A véleményem szerint, az tetszett meg neki levelemben, amikor leírtam, hogy a pálmafák között utazok autómmal, de az ablakok csukva vannak és az ő dalait hallgatom a lejátszón. Megadta a címét, telefonszámát, – Budán lakott, nem messze boldogult nagyanyám Szépvölgyi úti villájától – és amikor legközelebb Pesten voltam, felhívtam és meghívott vacsorára.
Egy nagy csokor virággal állítottam be és egy nagyon szép estét töltöttünk el. Kedvenc itala a konyak volt és bár nem nagyon szeretem, vele tartottam.Mesélt életéről, aláírta nekem nemrég megjelent CD-jét (Hej, daládé, daládé - 1991) és kaptam is tőle egy nagyon érdekes ajándékot.
Készítettek vele egyszer egy hangfelvételt kazettára. A címe: Volt egy kis utca, teli szép jiddis dalokkal magyar fordításban, de aztán valami okból nem adták ki, Kovács Apollónia szavai szerint „nem akarták, hogy egy cigányasszony énekeljen zsidó dalokat”. Neki két magnókazettája volt ebből a felvételből, az egyiket nekem ajándékozta. Azt mondta, azt tehetek vele, amit akarok.
Miután értesültem a magyar nóta királynőjének a haláláról, elolvastam mit írnak róla. Többek között megtudtam, hogy több díjat kapott, 2011-ben megkapta a legrangosabb magyar kitüntetést is, a Kossuth-díjat, az indoklás szerint "énekes generációk számára példaképül szolgáló egyedülálló stílusú előadó művészetéért, a magyar nóta és a magyar népdal lélek mélyéig hatoló, magával ragadó szépségű, kivételes tisztasággal történő megszólaltatásáért, kulturális örökségünk részét képező népdalkincsünk ápolásáért” (index.hu).
Kovács Apollóniának nem lesz sajnos több albuma. Nagyon fog hiányozni nekem. Béke poraira!
Kovács Apollónia jiddis dalai, a nóták, amelyeket máshol nem lehet meghallgatni, vagy letölteni:
Nemrég szülinapom volt és már vagy két hónappal előtte azon tűnődtem miként fogom megünnepelni családommal. Eleinte arra gondoltam, Eilátba, a Vörös Tengerhez viszem el őket és fel is vázoltam egy szép hétvégi programot. Nagyobbik lányunk meglepett, amikor elmesélte, hogy egyik fia tengeri beteg lesz, ha csak közeledik is egy csónakhoz és apja, vejem, sem lelkesedik a tengeri utazásokért. Másik, alternatív programot kellett találni és akkor az egyik lányom meglebbentett előttem egy csábító ajánlatot, amelynek nem tudtam ellenállni: „Miért ne ünnepeljünk veled külföldön, azokon a helyeken, amelyek közel állnak a szívedhez?” Vagy két éve rendeztünk ugyan már egy családtörténeti kiruccanást, de akkor fiúnk nem tudott részt venni és úgy tetszett, hogy ez egy vissza nem térő, egyedi alkalom, bepótolni a hiányt. A résztvevők, rajtam kívül, csak feleségem és három gyerekem lettek volna.
Elkezdtem a tervezést, úti térképek, információkeresés, egyeztetés kontaktszemélyekkel, megfelelő dátum találása. Mint kiderült, az utolsó rész volt a legnehezebb. Öt személy, mindegyiküknek a saját menetrendje, előre megbeszélt találkozások, más-más óhaja. Végül is november elejében állapodtunk meg, ez nem túl kedvező dátum, mert ebben az évszakban, Kelet Európában már havazhat, az utak jegesek lehetnek, különösen az utunkba eső Tátrában. Egy további buktató volt a közös utazás időtartama. Mindhárom gyerekünknek kötelezettségei voltak, mind munkájukban, mind családjukban. Kezdetben csak három külföldön töltött éjszakáról lehetett szó, de miután bemutattam a gyerekek előtt ambiciózus programomat, meggyőződtek, négy éjszakánál és öt napnál kevesebb nem lesz elég véghezviteléhez. Ilyen feltételek mellett is, a siker csak akkor volt lehetséges, ha az utazás programszerűen bonyolódik le és nem lesznek gikszerek.
Első állomásunkra, Budapestre, csütörtökön késő este érkeztünk. Másnap reggelre legrégibb barátnőnkkel beszéltünk meg találkozót – 49 éve, vidám legénynapjaim alatt ismertem meg és az óta az egész család szívébe fogadta – az irány azután a Fővám téri Vásárcsarnok lángos árusa volt. Gyermekeim, de elsősorban fiam, akik már néhány éve nem látogattak el Magyarországra, nem tudnak maguknak egy itteni látogatást elképzelni anélkül, hogy legalább egyszer ne egyenek ebből az ínyencségből. Este néhány helyi barátommal egy Paulay Ede utcai meghitt borospincében találkoztunk, egy olyan bulin, amely csak Magyarországon lehetséges.
Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet. A vacsora minden fogását személyesen választottam ki, raguleves, csirkepaprikás galuskával (Galia lányom annyira imádja, hogy Galuska a beceneve a családban), rakott krumpli, lecsó és (természetesen) gesztenyepüré utóételnek. Az ízletes ételt a hely tulajdonosa, Jutka szakácsmester varázsolta elő, lakmározás közben pedig négytagú cigányzenekar húzta a talpalávalót. Az est egyik csillaga egy 6-7 éves kisfiú volt, aki hegedűjével időről időre csatlakozott a játékhoz.
A szülinapnak a velejárója persze az ajándékozás. Kaptam egy csomó könyvet, DVD-t, rejtelmes csomagokat, gyerekeink egy óriási fényképet készítettek rólam feleségemmel, amely vagy ezer miniatűr családi fotóból lett összeállítva. A legmeglepőbb két drága barátnőm ajándéka, egy nagy flódni volt, amelyre marcipánból egyik kedvencem, az Akácos út szövege volt ráapplikálva. A zenekar eljátszotta a dalt, én a sütiről leolvasva a szavakat, velük énekeltem és utána, kéjesen csámcsogva, elfogyasztottuk a szöveget és az alatta levő ezer ízű finomságot. Az est végén, csókokkal, puszikkal, ölelésekkel – kinek mit – búcsúztunk el jó barátainktól.
Szombat reggel átvettük az autókölcsönzőtől a tágas mini-van-t és útnak indultunk. A cél: öt ország meglátogatása három nap alatt. Nem hagylak benneteket feszültségben, a feladatot sikerült teljes egészében teljesíteni, minden baj nélkül. Az időjárás jobb nem is lehetett volna, nem esett eső, hó, nem volt túl hideg, az utakon nem képződött jég, a nap zömében gyenge napsütést élveztünk és három nap után, hétfőn este 8-kor, gyerekeink hazarepültek, mi meg feleségemmel, maradtunk még egy kicsit.
Pestről először Kassára utaztunk, szülővárosomba. Egy pár, a gyerekkorommal kapcsolatos helyet mutattam meg családomnak, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, amikor szülőházamban ebédeltünk, a Med a Malina (Méz és Málna) nevű jó étteremben, amely pont első emeleti lakásunk alatt helyezkedik el
Délután továbbutaztunk a Tátra felé, ahol egy kis villában rendeltem szobákat. Másnap hosszú út várt ránk és megrövidítettük azzal, hogy előző nap vagy két órát haladtunk útvonalunk mentén. Az úton, fiunk, aki az egész úton vezetett, közlekedési kihágást követett el, amikor nem állt meg egy Stop táblánál. Egy szlovák rendőrpár természetesen lesben állt a hasonló elővigyázatlan sofőrökre vadászva, majd igazoltatás és rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki rá. Itt szálltam én ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta mik a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, semmi módon sem próbáltam megvédeni fiamat. Azt is elmeséltem, hogy utazásunk célja, megismertetni gyerekeimmel családunk gyökereit és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az elbeszélés úgy látszik hatott a biztos urak érzelmeire, mert elengedték a bírságot. Az egyik azt javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.
Sztanka és Jozskó, a Krejza villa tulajdonosai, Sztáry Szmokovecben, egy fiatal és szimpatikus pár, a szobák tiszták és szépek, a reggeli ízletes és a két szoba öt személynek összesen 106 euróba került. A sötétség leszállta után érkeztünk meg és csak másnap. a szép, napos reggelen, tudtuk megcsodálni verandánkról a csodás tájat, a magas hegyeket fehér csúcsukkal és a szépséges erdők gyönyörűséges őszi színparádéját.
Vasárnap reggel továbbindultunk következő célunk felé: anyósom szülőhelyére. Feleségem anyját szülei egy hónapos korában vitték Hollandiába, de rokonainak a sírjai egy Jaworzno nevű, Krakkó és Katowitze közötti lengyel városban vannak. Nejem soha sem volt még ott és ezért meglepve konstatáltuk, hogy a város összesen másfél órás távolságban van az én anyám szülőhelyétől. A GPS-em sajnos elromlott, de az okos telefonomon levő program szerencsénkre működött és könnyűszerrel eljutottunk a városba. Most már csak a zsidó temetőt kellett megtalálni. Véletlenül rátaláltunk egy keresztény temetőre, de a néninek, aki a szemben levő járdán gyertyákat árult, fogalma sem volt merre van a zsidó. Bementem a rendőrségre és a szolgálatos felírta a címet, de a GPS nem tudta megtalálni, talán mert az arra vezető út le volt zárva.
Végül is felfogadtam egy taxist, haladjon előttünk. Ingyen is hajlandó volt megmutatni nekünk az utat, de amikor a kezébe nyomtam egy öteurós bankjegyet, úgy vigyorgott, mintha élete legjobb üzletét kötötte volna. Tehát megvolt a temető, most már csak a kapukulcs hiányzott. Végigjártuk a környező házakat, amíg végre megtaláltuk a felelőst. Kinyitotta a kaput és felhasználta az alkalmat, hogy valamennyire értem a lengyel nyelvet (hasonlít a csehhez) és amíg ott voltunk, szüntelenül panaszkodott, hogy nem ápolják a sírokat, őt meg elbocsátották, legalábbis ez volt amit korlátozott szókincsemmel kihámoztam panaszaiból. A fő dolog az volt, hogy a temetőben 47 (más rokonok számolták meg néhány éve) sírkő volt, amelyekbe feleségem anyjának lánykori neve, Gerstner, volt bevésve. Fényképeztünk, gyertyát gyújtottunk és kipipáltuk: egy további feladatot végeztünk el.
A következő célpontunk Mosty u Jablunkov volt, anyám szülőfaluja Csehországban, amely mint már említettem, másfél óra alatt volt elérhető. Mivel korán volt még, ebédszünetet tartottunk Český Těšínben, anyám nővérének utolsó lakhelyén, ahonnan a nácik fiával és férjével Ukrajnába hurcolták és ott meggyilkolták. Útban Mostyba, benéztünk a Jablunkovi temetőbe is, ahol nagyapám van eltemetve. Vagy hat éve, amikor először látogattam el a temetőbe, szörnyű elhanyagoltságot találtam. A legtöbb sírkő eltűnt, a megmaradók fel voltak fordítva, szét voltak zúzva és sűrű bozót fedett mindent. Írtam a polgármesternek, de nem kaptam választ, viszont további levelem a közeli nagyváros zsidó hitközségéhez, gyümölcsöt hozott, a temetőt rendbe hozták, kiirtották a bozótot, helyre állították a megmaradt sírköveket és kerítést is építettek. Nagyapám sírja nem került elő, de kellő kárpótlásban részesültünk, mivel rátaláltunk üknagyanyám és üknagyapám sírjára.
Alkonyatkor érkeztünk Mostyba és a család, amely nagyapám halála után megvásárolta házát és helyette új, modern házat épített magának, óriási vendégszeretettel és szokatlan szívélyességgel fogadott minket. Egy másik írásomban bővebben megemlékezek majd róluk. Kávé és sütemény után házukban, elmentünk felfrissülni a kis szállóba, amelyben szobákat rendeltünk. Egy kissé később, a szálló éttermében, vendégül láttuk a fenti családot, egy másik hölgyet lányával (róluk is még szó lesz) és a 3900 lakosú falu polgármesterét.
Feleségem és gyerekeink nem értenek csehül, de a vendégek között volt egy fiatal angol tanítónő és Romana, barátaink lánya, is elég jól boldogult angolul. Amikor pedig nem ismerte a megfelelő szót, odaszólt 15 éves lányának: „Misa jaro!” és a válasz másodperceken belül megérkezett: „Spring, Mama!”
Itt is kitűnő reggeliben volt részünk, a kilátás a dombon levő szállodából is fenséges volt. Az egyik gyerek meg is jegyezte: „Nagyi csodás helyet választott a megszületésre!” Mostyból Bratislavába indultunk. Itt is temetőt kellett meglátogatnunk. Unokanővérem megkért minket, gyújtsunk gyertyát apja, Feri bácsi, a felejthetetlen érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió volt tulajdonosának a sírján.
Gyerekeink járata haza csak 8-kor indult és elég időnk maradt valamit még nassolni Pozsonyban (én a sült gesztenyét élveztem, fiúnk megint lángost evett, de mindjárt megállapította, a pesti sokkal ízletesebb), néhány apróságot bevásárolni és azután elindultunk, kirándulásunk ötödik országa fővárosának, Bécsnek a reptere felé.
Mindannyian nagyon élveztük a találkozásokat a sok kedves emberrel, távoli rokonokkal, jó barátokkal, érdekes idegenekkel, a csodás tájakat, a rengeteg nagyjából már ismert ételt, amelyek hazájukban sokkal ízletesebbek voltak, de mindennél jobban élveztük az együttlétet, azt, hogy öt napig lehetőségünk volt minőségi időt tölteni három gyerekünkkel.
Én személy szerint élveztem azt is, lehetőségem támadt az utunkat keresztező emberekkel hat nyelven beszélgetni: magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, németül és amikor családomat is bevontam, angolul is. A legszórakoztatóbb eset a pozsonyi piacon történt. Egy vietnami árusnál papucsot vásároltam és a véleményetek szerint milyen nyelven csevegtünk? Természetesen szlovákul, vietnami tudásom a nullával egyenlő. Még egy viccet is elmeséltem a kedves fiatalembernek.
Lehet ennél valami murisabb? Szlovák viccet sütni el egy vietnaminak Bratislavában? Fotó Album
hétfő, június 13, 2011
ÚTBAIGAZÍTÁS
A múlt hétvége egyik estéjén az igazi békebeli hangulatú pesti ’Komédiás’ kávéházban üldögéltünk egy barátnőnkkel, amikor a szomszédos asztalhoz egy hattagú izraeli csoport – négy felnőtt, két gyerek – telepedett le. Mi hárman angolul beszéltünk és ők nem tudhatták, hogy értem beszédüket, de én bizony fél füllel odafigyeltem és hamarosan rájöttem, honfitársaim először járnak Magyarországon és egyáltalán nem ártana nekik egy kis útbaigazítás.
Az egyik panaszuk azt volt, hogy a csinos szőke énekesnő, spanyol, olasz, angol nyelvű dalokat énekel. Még az sem lágyította meg szívüket, amikor kedvükre egy izraeli dalt is elénekelt. Nem azért jöttek ide, hogy nyugati, vagy akár otthoni dalaikat hallják, ők szívesen kapnának ízelítőt a magyar kultúrából. Amint megtudták, hogy én is izraeli vagyok és egy keveset kiismerem magamat Pesten, kérdések garmadával árasztottak el. Én is kíváncsiskodtam, megkérdeztem tőlük, hogy jutottak el pont ebbe a kávéházba? A válasz: a Facebook által.
Megmagyaráztam nekik, hogy ha magyar nótákat szeretnének hallani, a Komédiás nem a megfelelő hely. Van Pesten néhány étterem, kávéház – sajnos egyre kevesebb – ahol cigányzene szól, de ezek főleg a turisták kedvére szolgálnak és könnyű klasszikus, orosz, német és más zenét játszanak, itt-ott tarkítva egy „Az a szép”-pel, vagy más népszerű magyar nótával. Felajánlkoztam, hogy mutatok nekik egy éttermet, ahol igazi cigány zenét hallhatnak. (Tudom, vannak különbségek a magyar és a cigány dalok között, de nem ismerek egy helyet sem, ahol csak magyar zene szól).
Az egyik férfit elvittem a közeli Paulay Ede utcába és megmutattam neki a kis pincei étterem lejáróját, ahol esténként autentikus cigányzene szól. A társaságuk még néhány napot marad Pesten és egy este elmehetnek oda is. Nem tudom, mennyire fogják élvezni a számukra idegen zenét, de a férfi számára óriási élmény volt a Liszt Ferenc téri kávéházi miliő, a nyüzsgő ifjúság zsivaja, az éttermek színes fényei, az itt-ott kiszűrődő zene.
Útban, vissza társaságunkhoz, még bevittem az izraelit az Alexandra könyvesház első emeletén levő kávézójába. Olyan büszkén mutogattam neki a csodálatosan felújított Lotz termet, mintha a saját érdemem lett volna, de mit lehet tenni, szívemben örökké pesti fiú maradok és mindig részese leszek mindennek, ami még szebbé és érdekesebbé teszi ezt a gyönyörű várost.
Amikor újra helyet foglaltunk asztalunknál, kávéházi ismerőseink további kérdéseket tettek fel. Olyanok voltak, mint a falusiak, akik először vannak nagyvárosban. Tágra nyitott szemekkel hallgatták magyarázataimat. Azt is tudni akarták, milyen magyar ételt lenne érdemes megkóstolniuk. A gesztenyepüréről például soha sem hallottak. Javaslatomra, egy adagot rendeltek és mind a hatan lelkesen csámcsogva fogyasztották el ezt az egzotikus különlegességet. Az is új volt számukra, hogy minden szupermarketban árulnak fagyasztott gesztenyepüré masszát és vihetnek belőle haza, otthoni használatra. A repülőn a poggyászt a nem légkondicionált, -50 C° hőmérsékletű raktérében szállítják és így a fagyasztott holmi nem olvad el hazaérkezésükig. Feleségem elmesélte, hogy amikor váratlan vendégek érkeznek, kivesz egy ilyen tömböt a mélyhűtőből és egy konyhai reszelő segítségével nyolc adagot képes varázsolni belőle, Csak a tetejét kell díszíteni tejszínnel.
A következő kérdésük még furcsább volt, egy olyan városban, amelyben minden második sarkon van egy 24 órán át nyitva tartó szupermarket: hol találunk egy szupermarketet? Javasoltam, hogy kérdezzék meg szállójuk portását.
Ez a találkozás megmutatta, mi a különbség az útikalauz és a személyes ismeretek között. Pesten persze fölényesen fitogtattam tudásomat, de amikor más országba utazok, tudom, semmi sem ér fel egy tapasztalt helyi lakós tanácsával, ha szerencsés vagyok egy ilyent megismerni.
szombat, május 16, 2009
PALI EMLÉKÉRE
A múlt héten csörgött rám Julika Pestről, apja, édes unokatestvérem Pali, 86 éves korában elhunyt. Ezzel véget ért egy hozzávetőleg 77 éves kapcsolat és hirtelen rádöbbentem, törzsünk egyik legidősebb tagjai közé kerültem! Nagy családunkból egy árva unokatestvérem maradt. Nem tartozok azok közé, akik zokszó nélkül alkudnak meg a megmásíthatatlannal és ma is, 64 év után is sokszor gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci vadállatok nem mészárolták volna le annyi családtagunkat. Népes családunk lenne és gyerekeim, unokáim talán lázadoznának is: megint Éva néni, vagy George bácsi szülinapi zsúrjára kell mennünk? A sok megszületetlen unokatestvér társaságát talán inkább élveznék.
A választékosan öltözködő, kellemes megjelenésű, jellegzetesen öblös hangú, hozzám hasonlóan korán kopaszodó Palit, születésem óta ismerem. Sokszor említettem különféle írásaimban és most idegyűjtöttem néhány közös élményünket.
Zsenge gyerekkoromban szüleimmel Kassán laktunk és főleg nyáron látogattuk meg pesti családunkat, de amikor 1939-ben szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és apámnak elvették iparengedélyét, mi is Pestre költöztünk. Míg az ’öregek‘ lórumot játszottak, mi gyerekek, érsekújvári unokatestvéreinkkel, nagyanyánk és Pável bácsink Szépvölgyi úti villájának kertjében viháncoltunk. Én Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, annak nővérének, Lillynek, csapta a szelet.
Aztán sűrűsödtek a felhők a fejünk felett, elmúltak a játékos évek és mindannyiunknak az életünkért kellett megküzdeni. Szüleim és én szerencsésen átvészeltük ezeket a szörnyű éveket és csak lelki sebeink maradtak. Az akkor 21 éves Pali szintén visszatért a munkaszolgálatból. Szüleiről semmit sem tudott, így mi vettük szárnyaink alá.
1945 tavaszán, Pesten az élelmezési helyzet nehéz volt. A vonatok még nem indultak meg, alig lehetett valamit kapni és az a kevés is méregdrága volt. Az első vonattal, amely Kőbányáról indult, Gyulára utaztunk.
„Elindultunk. Reggel felé megálltunk egy kis állomáson. A peronon pirinyó kukoricamálét árultak borsos áron. Ez volt az első étel, amit láttunk. A kiéhezett utasok majdnem meglincselték a gyanútlan árusokat és néhány perc alatt összes árujukat felvásárolták. A következő állomáson már valódi, bár apró, szendvicseket árultak, sokkal olcsóbban. Minden további állomáson nőttek az adagok és csökkentek az árak. A végén már egész sült tyúkokat és mákos bejgliket lehetett majdnem békebeli áron vásárolni. Mi nem tudtunk betelni. Mindent felvásároltunk. Gyorsan zabáltunk, mintha attól féltünk volna, hogy elveszik tőlünk. Főleg unokabátyám tett ki magáért. Egyik kezében csirkecomb, másikban sütemény, zsebei pedig szendvicsekkel tömve. Imádta a párizsit és nem is tudom, hogy bírta ki ezeket az ínséges éveket kedvence nélkül. Végül ellopták a pénztárcáját, de addigra már szerencsére jóllakott.
Gyulán minden csöndes, nyugalmas, mondhatnám unalmas volt. Mintha soha sem lett volna háború. Néhány hetet töltöttünk ott, egy fehérre meszelt parasztházban. Testileg és lelkileg magunkhoz tértünk.”
Miután nagyanyánk és Pável bácsink szintén a nyilas terror áldozatai voltak, volt lakásunkba pedig menekülteket költöztettek be, a budai villában laktunk. Pali apját, Imrét, Oroszország kemény tele és a keretlegények kegyetlensége ölte meg, anyja, Szerén nénim, pedig csak majdnem egy év múltán jött meg. A felszabadítók eszméletlenül találtak rá a Bergen-Belseni koncentrációs táborban, ezután Svédországban kezelték és csak teljes felépülése után térhetett haza.
1946-ban szüleim úgy határoztak, repatriálnak Csehszlovákiába és ezzel jó néhány évre búcsút mondtunk Palinak és anyjának. 1949-ben Izraelbe vándoroltunk ki és csak 1962-ban, amikor már mint felnőtt utaztam külföldre, találkoztunk újra.
Pali kétszer volt nős, de mindkétszer elvált és továbbra is anyjával lakott. Házasságaiból egy-egy lánya született, de ezek anyjuknál nevelkedtek. A villát eladták – nem tudták tovább fenntartani – és most a Lipótvárosban laktak.
„Pali volt az, aki elkísért, amikor megvalósítottam egyik gyerekkori álmomat.
A háború előtt, ahányszor csak elmentünk szüleimmel a Szent István kőrúti “Fischer“ étterem előtt, sóvárogva néztem a kis táblát az ablakban:
“Ma friss békacombok! “
Megpróbáltam rábeszélni szüleimet, hogy menjünk be az étterembe és kóstoljuk meg, de javaslatomat mély undorral utasították vissza:
“Egy zsidó gyerek nem eszik ilyesmit!“ – jelentette ki apám szigorúan.
Megfogadtam, amikor felnövök, eljövök, beülök ebbe az étterembe és rendelek magamnak egy adag békacombot.
Örömmel fedeztem fel, hogy az étterem még létezik (bár a neve ’Berlin’-re változott) és a kis táblácska is ott díszeleg kirakatában:
“Ma friss békacombok! “
Bementünk, leültünk a kerthelyiségben és egy adag tartármártásos békacombot rendeltem a pincértől.
Pali mást kért. A pincér eltűnt a rendeléssel a bokrok között.
“Most fogdossa a békákat“ – tréfálkozott unokafivérem. Nevettünk. Végül is megérkezett a vacsora. Hat kis combot kaptam, olyanok voltak, mint a csirkéé. Furcsa, szokatlan ízük volt. Nem hiszem, hogy még egyszer békacomb után fogok vágyakozni, de akkor kielégülést éreztem. Íme, megtettem valamit, amit mindig is meg akartam tenni.”
Máskor, amikor kiültünk náluk az erkélyre, Pali felhívta a figyelmemet egy lányra, aki az ablakpárkányra könyökölve cigizett a két ház közötti szűk sikátor másik oldalán és elmesélte, már régóta szemet vetett rá, de nem tudja, hogy ismerkedjen meg vele.
Otthon, saját megszokott környezetemben, én sem voltam túl bátor nők társaságában, de mint turista, olyan helyen ahol senki sem ismert, úgy viselkedtem, mint egy tapasztalt nőcsábász. Odaszóltam a lányhoz az utca túloldalán és amikor láttam, hogy elmegy otthonról, leszaladtam, megismerkedtem vele és estére meghívtam Palihoz zenét hallgatni.
Unokabátyámnak sok jó magnófelvétele volt. Még egy másik lány is eljött és egy szép estét töltöttünk csevejjel és tánccal. Bertát, a szomszédját, bemutattam Palinak és ezzel küldetésem befejeződött.
1964-ben házasodtam és az év nyarán, feleségemnek mutattam be kedvenc városomat, Pestet. Nemcsak a várost ismerte meg, hanem a magyar konyhát is, nagynéném – akinél laktunk – kitűnő főztje által.Egy nap unokájával , Julikával, is megismerkedtünk. Régi tapasztalatom, egy kis jó akarattal, a nyelv nem tudása, nem képez akadályt. Láttátok volna nejem milyen szépen eljátszott a 7 éves lánykával, anélkül, hogy akár egy szót is tudtak volna a másik nyelvén!
Azután megint csak levelezés által érintkeztünk. A kommunista Magyarország 1967-ben megszakította kapcsolatait Izraellel és ezek csak 1989-ben, a rezsim bukása után újultak fel. Akkor már gyerekeinkkel utazgattunk. Bécsben kisfiúnk sarlachban betegedett meg és az orvos csak nagy nehezen engedte meg, hogy csukott autóban Pestre hozzuk.
Szerén néni még 1977-ben elhunyt és Pali egyedül lakott a nagy lakásban, úgyhogy odaköltöztünk. A két nagyobbik kislánnyal naponta kirándultunk valahová, de a fiúcskának elkülönítve kellett lennie, ameddig a kiütések le nem száradtak, úgyhogy valakinek otthon kellett maradnia vele. A nejem kikotorta a több mint tizenkét éve nem használt edényeket és vagy két hétig közös háztartásban éltünk Palival.
A következő évek folyamán majdnem évente érkeztem Pestre, néha egyedül, néha családom egyik tagjával. Palinál nem szálltam többé meg, de persze gyakran összejöttünk. Egy emlékezetes estét töltöttünk egyszer az Olimpia szállóban. Jó barátom, Farkas Józsi volt az üzemi igazgatója és miután tudta, hogy imádom a cigányzenét, zenés vacsorára hívott meg minket.
Pali sem volt már többé egyedül. Sok csalódás és két válás után, élete alkonyán, beütött hozzá a szerencse. Nem is kellett messzire mennie, szerelme a szemben levő lakásban lakott. Erzsikét, egy fiatalos özvegyet, tárt karokkal fogadtuk be a családba. Tejben-mézben fürösztette Palit és a két már nem fiatal ember láthatólag boldog volt. Kilenc szép évet éltek meg együtt.
70 éves szülinapomat családommal Pesten, cigányzenés étteremben ünnepeltem meg. Pali Erzsikével ültek a díszhelyen. Lánya, Julika, is ott volt barátjával, meg unokája, Györgyi.
Az élet egy érdekes fordulata, Györgyi egy izraeli fiúba lett szerelmes és Palinak izraeli dédunokája született. Unokatestvérem is nagyon szeretett volna Izraelbe látogatni, de egy ilyen utazás túl drága volt számára. Másfél éve, amikor fiúnk nősült, meghívtam Palit az esküvőre, de az egészségi állapota miatt sajnos nem fogadhatta el a meghívást.
Utoljára ez év április végén láttam. Egy albumot készítek családomnak felmenőinkről ésmegkértem unokabátyámat, engedje meg, hogy albumjait átnézzem. Több mint két órát töltöttünk együtt, régi fotók százait néztük meg, visszaemlékeztünk rokonainkra, akikről csak fényképek maradtak fent és régi szép történetekre. Pali kitűnő beszédtárs volt. Szeretett olvasni és mindenről tájékoztatva lenni. Erzsi finom sütiket hozott, kávét ittunk és azt hiszem egyikünk sem sejtette, hogy ez az utolsó találkozásunk.
Ma már sajnos Pali is csak az emlékekben él tovább, de ezek szép emlékek, olyanfajták, amelyek nélkül életem sokkal szegényebb lett volna.
