HÁROM NAP, ÖT ORSZÁG

Nemrég szülinapom volt és már vagy két hónappal előtte azon tűnődtem miként fogom megünnepelni családommal. Eleinte arra gondoltam, Eilátba, a Vörös Tengerhez viszem el őket és fel is vázoltam egy szép hétvégi programot. Nagyobbik lányunk meglepett, amikor elmesélte, hogy egyik fia tengeri beteg lesz, ha csak közeledik is egy csónakhoz és apja, vejem, sem lelkesedik a tengeri utazásokért. Másik, alternatív programot kellett találni és akkor az egyik lányom meglebbentett előttem egy csábító ajánlatot, amelynek nem tudtam ellenállni: „Miért ne ünnepeljünk veled külföldön, azokon a helyeken, amelyek közel állnak a szívedhez?” Vagy két éve rendeztünk ugyan már egy családtörténeti kiruccanást, de akkor fiúnk nem tudott részt venni és úgy tetszett, hogy ez egy vissza nem térő, egyedi alkalom, bepótolni a hiányt. A résztvevők, rajtam kívül, csak feleségem és három gyerekem lettek volna.
Elkezdtem a tervezést, úti térképek, információkeresés, egyeztetés kontaktszemélyekkel, megfelelő dátum találása. Mint kiderült, az utolsó rész volt a legnehezebb. Öt személy, mindegyiküknek a saját menetrendje, előre megbeszélt találkozások, más-más óhaja. Végül is november elejében állapodtunk meg, ez nem túl kedvező dátum, mert ebben az évszakban, Kelet Európában már havazhat, az utak jegesek lehetnek, különösen az utunkba eső Tátrában. Egy további buktató volt a közös utazás időtartama. Mindhárom gyerekünknek kötelezettségei voltak, mind munkájukban, mind családjukban. Kezdetben csak három külföldön töltött éjszakáról lehetett szó, de miután bemutattam a gyerekek előtt ambiciózus programomat, meggyőződtek, négy éjszakánál és öt napnál kevesebb nem lesz elég véghezviteléhez. Ilyen feltételek mellett is, a siker csak akkor volt lehetséges, ha az utazás programszerűen bonyolódik le és nem lesznek gikszerek.
Első állomásunkra, Budapestre, csütörtökön késő este érkeztünk. Másnap reggelre legrégibb barátnőnkkel beszéltünk meg találkozót – 49 éve, vidám legénynapjaim alatt ismertem meg és az óta az egész család szívébe fogadta – az irány azután a Fővám téri Vásárcsarnok lángos árusa volt. Gyermekeim, de elsősorban fiam, akik már néhány éve nem látogattak el Magyarországra, nem tudnak maguknak egy itteni látogatást elképzelni anélkül, hogy legalább egyszer ne egyenek ebből az ínyencségből. Este néhány helyi barátommal egy Paulay Ede utcai meghitt borospincében találkoztunk, egy olyan bulin, amely csak Magyarországon lehetséges.
Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet. A vacsora minden fogását személyesen választottam ki, raguleves, csirkepaprikás galuskával (Galia lányom annyira imádja, hogy Galuska a beceneve a családban), rakott krumpli, lecsó és (természetesen) gesztenyepüré utóételnek. Az ízletes ételt a hely tulajdonosa, Jutka szakácsmester varázsolta elő, lakmározás közben pedig négytagú cigányzenekar húzta a talpalávalót. Az est egyik csillaga egy 6-7 éves kisfiú volt, aki hegedűjével időről időre csatlakozott a játékhoz.
A szülinapnak a velejárója persze az ajándékozás. Kaptam egy csomó könyvet, DVD-t, rejtelmes csomagokat, gyerekeink egy óriási fényképet készítettek rólam feleségemmel, amely vagy ezer miniatűr családi fotóból lett összeállítva. A legmeglepőbb két drága barátnőm ajándéka, egy nagy flódni volt, amelyre marcipánból egyik kedvencem, az Akácos út szövege volt ráapplikálva. A zenekar eljátszotta a dalt, én a sütiről leolvasva a szavakat, velük énekeltem és utána, kéjesen csámcsogva, elfogyasztottuk a szöveget és az alatta levő ezer ízű finomságot. Az est végén, csókokkal, puszikkal, ölelésekkel – kinek mit – búcsúztunk el jó barátainktól.
Szombat reggel átvettük az autókölcsönzőtől a tágas mini-van-t és útnak indultunk. A cél: öt ország meglátogatása három nap alatt. Nem hagylak benneteket feszültségben, a feladatot sikerült teljes egészében teljesíteni, minden baj nélkül. Az időjárás jobb nem is lehetett volna, nem esett eső, hó, nem volt túl hideg, az utakon nem képződött jég, a nap zömében gyenge napsütést élveztünk és három nap után, hétfőn este 8-kor, gyerekeink hazarepültek, mi meg feleségemmel, maradtunk még egy kicsit.
Pestről először Kassára utaztunk, szülővárosomba. Egy pár, a gyerekkorommal kapcsolatos helyet mutattam meg családomnak, de a legkülönlegesebb élményünk az volt, amikor szülőházamban ebédeltünk, a Med a Malina (Méz és Málna) nevű jó étteremben, amely pont első emeleti lakásunk alatt helyezkedik el
Délután továbbutaztunk a Tátra felé, ahol egy kis villában rendeltem szobákat. Másnap hosszú út várt ránk és megrövidítettük azzal, hogy előző nap vagy két órát haladtunk útvonalunk mentén. Az úton, fiunk, aki az egész úton vezetett, közlekedési kihágást követett el, amikor nem állt meg egy Stop táblánál. Egy szlovák rendőrpár természetesen lesben állt a hasonló elővigyázatlan sofőrökre vadászva, majd igazoltatás és rövid angol beszélgetés után, 150 eurós bírságot róttak ki rá. Itt szálltam én ki az autóból, megérdeklődtem szlovákul mi történik és miután az egyik zsaru megmagyarázta mik a veszélyek, amelyek azokat fenyegetik, akik nem figyelnek a közlekedési táblákra, teljes módon igazat adtam neki, semmi módon sem próbáltam megvédeni fiamat. Azt is elmeséltem, hogy utazásunk célja, megismertetni gyerekeimmel családunk gyökereit és most pont szülővárosomból Kosicéből érkezünk. Az elbeszélés úgy látszik hatott a biztos urak érzelmeire, mert elengedték a bírságot. Az egyik azt javasolta, hogy a megspórolt összegből hívjam meg családomat egy jó ebédre a közeli szálláson.
Sztanka és Jozskó, a Krejza villa tulajdonosai, Sztáry Szmokovecben, egy fiatal és szimpatikus pár, a szobák tiszták és szépek, a reggeli ízletes és a két szoba öt személynek összesen 106 euróba került. A sötétség leszállta után érkeztünk meg és csak másnap. a szép, napos reggelen, tudtuk megcsodálni verandánkról a csodás tájat, a magas hegyeket fehér csúcsukkal és a szépséges erdők gyönyörűséges őszi színparádéját.
Vasárnap reggel továbbindultunk következő célunk felé: anyósom szülőhelyére. Feleségem anyját szülei egy hónapos korában vitték Hollandiába, de rokonainak a sírjai egy Jaworzno nevű, Krakkó és Katowitze közötti lengyel városban vannak. Nejem soha sem volt még ott és ezért meglepve konstatáltuk, hogy a város összesen másfél órás távolságban van az én anyám szülőhelyétől. A GPS-em sajnos elromlott, de az okos telefonomon levő program szerencsénkre működött és könnyűszerrel eljutottunk a városba. Most már csak a zsidó temetőt kellett megtalálni. Véletlenül rátaláltunk egy keresztény temetőre, de a néninek, aki a szemben levő járdán gyertyákat árult, fogalma sem volt merre van a zsidó. Bementem a rendőrségre és a szolgálatos felírta a címet, de a GPS nem tudta megtalálni, talán mert az arra vezető út le volt zárva.
Végül is felfogadtam egy taxist, haladjon előttünk. Ingyen is hajlandó volt megmutatni nekünk az utat, de amikor a kezébe nyomtam egy öteurós bankjegyet, úgy vigyorgott, mintha élete legjobb üzletét kötötte volna. Tehát megvolt a temető, most már csak a kapukulcs hiányzott. Végigjártuk a környező házakat, amíg végre megtaláltuk a felelőst. Kinyitotta a kaput és felhasználta az alkalmat, hogy valamennyire értem a lengyel nyelvet (hasonlít a csehhez) és amíg ott voltunk, szüntelenül panaszkodott, hogy nem ápolják a sírokat, őt meg elbocsátották, legalábbis ez volt amit korlátozott szókincsemmel kihámoztam panaszaiból. A fő dolog az volt, hogy a temetőben 47 (más rokonok számolták meg néhány éve) sírkő volt, amelyekbe feleségem anyjának lánykori neve, Gerstner, volt bevésve. Fényképeztünk, gyertyát gyújtottunk és kipipáltuk: egy további feladatot végeztünk el.
A következő célpontunk Mosty u Jablunkov volt, anyám szülőfaluja Csehországban, amely mint már említettem, másfél óra alatt volt elérhető. Mivel korán volt még, ebédszünetet tartottunk Český Těšínben, anyám nővérének utolsó lakhelyén, ahonnan a nácik fiával és férjével Ukrajnába hurcolták és ott meggyilkolták. Útban Mostyba, benéztünk a Jablunkovi temetőbe is, ahol nagyapám van eltemetve. Vagy hat éve, amikor először látogattam el a temetőbe, szörnyű elhanyagoltságot találtam. A legtöbb sírkő eltűnt, a megmaradók fel voltak fordítva, szét voltak zúzva és sűrű bozót fedett mindent. Írtam a polgármesternek, de nem kaptam választ, viszont további levelem a közeli nagyváros zsidó hitközségéhez, gyümölcsöt hozott, a temetőt rendbe hozták, kiirtották a bozótot, helyre állították a megmaradt sírköveket és kerítést is építettek. Nagyapám sírja nem került elő, de kellő kárpótlásban részesültünk, mivel rátaláltunk üknagyanyám és üknagyapám sírjára.
Alkonyatkor érkeztünk Mostyba és a család, amely nagyapám halála után megvásárolta házát és helyette új, modern házat épített magának, óriási vendégszeretettel és szokatlan szívélyességgel fogadott minket. Egy másik írásomban bővebben megemlékezek majd róluk. Kávé és sütemény után házukban, elmentünk felfrissülni a kis szállóba, amelyben szobákat rendeltünk. Egy kissé később, a szálló éttermében, vendégül láttuk a fenti családot, egy másik hölgyet lányával (róluk is még szó lesz) és a 3900 lakosú falu polgármesterét.
Feleségem és gyerekeink nem értenek csehül, de a vendégek között volt egy fiatal angol tanítónő és Romana, barátaink lánya, is elég jól boldogult angolul. Amikor pedig nem ismerte a megfelelő szót, odaszólt 15 éves lányának: „Misa jaro!” és a válasz másodperceken belül megérkezett: „Spring, Mama!”
Itt is kitűnő reggeliben volt részünk, a kilátás a dombon levő szállodából is fenséges volt. Az egyik gyerek meg is jegyezte: „Nagyi csodás helyet választott a megszületésre!” Mostyból Bratislavába indultunk. Itt is temetőt kellett meglátogatnunk. Unokanővérem megkért minket, gyújtsunk gyertyát apja, Feri bácsi, a felejthetetlen érsekújvári Ungár Kávéház és Panzió volt tulajdonosának a sírján.
Gyerekeink járata haza csak 8-kor indult és elég időnk maradt valamit még nassolni Pozsonyban (én a sült gesztenyét élveztem, fiúnk megint lángost evett, de mindjárt megállapította, a pesti sokkal ízletesebb), néhány apróságot bevásárolni és azután elindultunk, kirándulásunk ötödik országa fővárosának, Bécsnek a reptere felé.
Mindannyian nagyon élveztük a találkozásokat a sok kedves emberrel, távoli rokonokkal, jó barátokkal, érdekes idegenekkel, a csodás tájakat, a rengeteg nagyjából már ismert ételt, amelyek hazájukban sokkal ízletesebbek voltak, de mindennél jobban élveztük az együttlétet, azt, hogy öt napig lehetőségünk volt minőségi időt tölteni három gyerekünkkel.
Én személy szerint élveztem azt is, lehetőségem támadt az utunkat keresztező emberekkel hat nyelven beszélgetni: magyarul, szlovákul, csehül, lengyelül, németül és amikor családomat is bevontam, angolul is. A legszórakoztatóbb eset a pozsonyi piacon történt. Egy vietnami árusnál papucsot vásároltam és a véleményetek szerint milyen nyelven csevegtünk? Természetesen szlovákul, vietnami tudásom a nullával egyenlő. Még egy viccet is elmeséltem a kedves fiatalembernek.
Lehet ennél valami murisabb? Szlovák viccet sütni el egy vietnaminak Bratislavában?
Fotó Album

BARÁTOM JEHUDA LAHAV

Néhány napja, késő éjjel, értesített Manyi, újságíró barátom Jehuda Lahav odaadó neje, férje haláláról. Nem írhatom ide, hogy szép kort ért meg, mert csak 80 éves volt és ez az ember, aki az életét az írásnak és a harcnak egy jobb jövőért szentelte, megérdemelte volna, hogy még jó néhány további évben részesüljön. Halála nem csak családja és barátai számára óriási veszteség, hanem egy tekintélyes olvasóközönség is, amely jól ismerte nevét, nagyra tartotta munkásságát, Izraelben, Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban, fogja hiányolni megbízható tudósításait, hírösszefoglalóit és magyarázatait, minden alkalommal, amikor valamilyen fontos esemény következett be a Közel Keleten, vagy Közép Európában.

Mindketten Kassán születtünk és ugyanazon baloldali cionista ifjúsági mozgalom (a Hasomér Hacair) tagjai voltunk, de Pista, ahogy a hozzá közel állók hívták, egy évvel idősebb volt nálam és csapatvezető volt. Amikor 1949-ben Izraelbe emigráltunk, szomszédos kibbutzokhoz csatlakoztunk és miután mindketten elhagytuk a kibbutzot, Tel Avivban találkoztunk újra. Pista szerény ember volt, aki hivatásának szentelte életét. Csak a gyászjelentésekből tudtam meg, hogy doktorátusa volt történelemből, a MÚOSZ Aranytollal tüntetette ki és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is elnyerte.

Egyszer, több mint 35 éve összefutottunk az utcán és bizony elég szegényes volt az ruházata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy az újság, amelynek akkor volt munkatársa, gazdasági nehézségekkel küzd és az újságírók önként lemondtak bérük egy részéről. „És mi lesz a családoddal?”- kérdeztem. Vállat vont: „Valahogy csak boldogulunk, egyik a másiknak segít.”

Amikor Jehuda halálát közöltem a netten, az itteni Magyar Kultúra Fórumán, amelynek főleg második generációs magyarok a tagjai, néhány hálás résztvevő kommentált arról, hogy barátom minden hozzáfordulót megsegített, vadidegenek számára fordított magyar cikkeket, okiratokat, részleteket derített fel családjuk gyökereiről, kapcsolatokat hozott létre közöttük és magyar források között. Miként írta őt le az egyik kommentáló? „Hihetetlen türelemmel megáldott ember, aki mindig hajlandó mások megsegítésére. Aranyszíve volt”.

Jehuda Lahav minden porcikájában újságíró volt, egyedi személy, Közép-Európa első számú szakértője. Nem hiszem, hogy valaha valaki be fogja tudni tölteni az utána keletkező űrt. Izraelben néhány napilap munkatársa volt, de a héber nyelven kívül tökéletesen bírta a magyar, szlovák és cseh nyelveket is, sőt a némethez és oroszhoz is konyított és nemcsak a Népszabadságot és a Népszavát tudósította Izraelből, hanem egyes szlovák és cseh lapokat is. Az izraeli rádió közép-európai kommentátorként vette igénybe szolgálatait.

Pista csillaga a kommunista rendszer összeomlása idején ragyogott fel igazán. 1989 és 1994 között a két legfontosabb izraeli lap közép-európai tudósítójaként dolgozott, budapesti székhellyel. Mindenhol megjelent ahol valami történt. Az izraeli olvasók szomjasan itták helyszíni tudósításait a berlini Fal leomlásáról, a csehszlovák bársonyos forradalomról, a romániai forradalom kitöréséről. Vezető személyiségek sorát interjúvolta meg, saját nyelvükön. Az utolsó években, amikor csökkent az érdeklődés Közép-Európa iránt, a Közel Keletről tudósított néhány külföldi lapnak és televízió állomásnak.

A „Sebhelyes élet” című önéletrajza héberül, magyarul és szlovákul jelent meg. Egy további magyar könyve az „Együttélésre ítélve” című cikkgyűjtemény, de néhány szlovák nyelvű könyve is megjelent. Fentebb ugyan azt írtam, hogy a halál túl korán ragadta el barátomat, de aki elolvassa érdekfeszítő életrajzát, az a benyomása támadhat, hogy egy élettartam alatt nem is lehet ennyi mindent megélni. Csak egy példát említek: 14 éves korában a nácik ellen harcoló Vörös Hadsereg soraiban, mint tolmács szolgált és egész Prágáig jutott el.

Nagyon fognak hiányozni nekem bensőséges telefonbeszélgetéseink a legújabb fejleményekről szülőhazánkban, mélyreható magyarázatai a politikai folyamatokról és változásokról, a cikkek a magyar sajtóból, amelyeket egymásnak e-maileztünk, találkozásaink nemzeti ünnepeken és előadásokon, magyar rendezvényeken, de a legjobban közvetlen barátsága és kissé szégyenlős mosolya fog hiányozni. Legyen emléke áldott!

Utószó: Pistát nem temették el. Tipikusan, még halála után is valami hasznot akart hozni az emberiségnek és testét a tudománynak ajánlotta fel. Temetés helyett az újságíró szövetség tel-avivi központjában, nagyszámú közönség részvételével, emlékeztek meg róla fiai, barátai, kollegái.

Néhány napja, késő éjjel, értesített Manyi, újságíró barátom Jehuda Lahav odaadó neje, férje haláláról. Nem írhatom ide, hogy szép kort ért meg, mert csak 80 éves volt és ez az ember, aki az életét az írásnak és a harcnak egy jobb jövőért szentelte, megérdemelte volna, hogy még jó néhány további évben részesüljön. Halála nem csak családja és barátai számára óriási veszteség, hanem egy tekintélyes olvasóközönség is, amely jól ismerte nevét, nagyra tartotta munkásságát, Izraelben, Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban, fogja hiányolni megbízható tudósításait, hírösszefoglalóit és magyarázatait, minden alkalommal, amikor valamilyen fontos esemény következett be a Közel Keleten, vagy Közép Európában.

Mindketten Kassán születtünk és ugyanazon baloldali cionista ifjúsági mozgalom (a Hasomér Hacair) tagjai voltunk, de Pista, ahogy a hozzá közel állók hívták, egy évvel idősebb volt nálam és csapatvezető volt. Amikor 1949-ben Izraelbe emigráltunk, szomszédos kibbutzokhoz csatlakoztunk és miután mindketten elhagytuk a kibbutzot, Tel Avivban találkoztunk újra. Pista szerény ember volt, aki hivatásának szentelte életét. Csak a gyászjelentésekből tudtam meg, hogy doktorátusa volt történelemből, a MÚOSZ Aranytollal tüntetette ki és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is elnyerte.

Egyszer, több mint 35 éve összefutottunk az utcán és bizony elég szegényes volt az ruházata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy az újság, amelynek akkor volt munkatársa, gazdasági nehézségekkel küzd és az újságírók önként lemondtak bérük egy részéről. „És mi lesz a családoddal?”- kérdeztem. Vállat vont: „Valahogy csak boldogulunk, egyik a másiknak segít.”

Amikor Jehuda halálát közöltem a netten, az itteni Magyar Kultúra Fórumán, amelynek főleg második generációs magyarok a tagjai, néhány hálás résztvevő kommentált arról, hogy barátom minden hozzáfordulót megsegített, vadidegenek számára fordított magyar cikkeket, okiratokat, részleteket derített fel családjuk gyökereiről, kapcsolatokat hozott létre közöttük és magyar források között. Miként írta őt le az egyik kommentáló? „Hihetetlen türelemmel megáldott ember, aki mindig hajlandó mások megsegítésére. Aranyszíve volt”.

Jehuda Lahav minden porcikájában újságíró volt, egyedi személy, Közép-Európa első számú szakértője. Nem hiszem, hogy valaha valaki be fogja tudni tölteni az utána keletkező űrt. Izraelben néhány napilap munkatársa volt, de a héber nyelven kívül tökéletesen bírta a magyar, szlovák és cseh nyelveket is, sőt a némethez és oroszhoz is konyított és nemcsak a Népszabadságot és a Népszavát tudósította Izraelből, hanem egyes szlovák és cseh lapokat is. Az izraeli rádió közép-európai kommentátorként vette igénybe szolgálatait.

Pista csillaga a kommunista rendszer összeomlása idején ragyogott fel igazán. 1989 és 1994 között a két legfontosabb izraeli lap közép-európai tudósítójaként dolgozott, budapesti székhellyel. Mindenhol megjelent ahol valami történt. Az izraeli olvasók szomjasan itták helyszíni tudósításait a berlini Fal leomlásáról, a csehszlovák bársonyos forradalomról, a romániai forradalom kitöréséről. Vezető személyiségek sorát interjúvolta meg, saját nyelvükön. Az utolsó években, amikor csökkent az érdeklődés Közép-Európa iránt, a Közel Keletről tudósított néhány külföldi lapnak és televízió állomásnak.

A „Sebhelyes élet” című önéletrajza héberül, magyarul és szlovákul jelent meg. Egy további magyar könyve az „Együttélésre ítélve” című cikkgyűjtemény, de néhány szlovák nyelvű könyve is megjelent. Fentebb ugyan azt írtam, hogy a halál túl korán ragadta el barátomat, de aki elolvassa érdekfeszítő életrajzát, az a benyomása támadhat, hogy egy élettartam alatt nem is lehet ennyi mindent megélni. Csak egy példát említek: 14 éves korában a nácik ellen harcoló Vörös Hadsereg soraiban, mint tolmács szolgált és egész Prágáig jutott el.

Nagyon fognak hiányozni nekem bensőséges telefonbeszélgetéseink a legújabb fejleményekről szülőhazánkban, mélyreható magyarázatai a politikai folyamatokról és változásokról, a cikkek a magyar sajtóból, amelyeket egymásnak e-maileztünk, találkozásaink nemzeti ünnepeken és előadásokon, magyar rendezvényeken, de a legjobban közvetlen barátsága és kissé szégyenlős mosolya fog hiányozni. Legyen emléke áldott!

Utószó: Pistát nem temették el. Tipikusan, még halála után is valami hasznot akart hozni az emberiségnek és testét a tudománynak ajánlotta fel. Temetés helyett az újságíró szövetség tel-avivi központjában, nagyszámú közönség részvételével, emlékeztek meg róla fiai, barátai, kollegái.

FOCI-VB

Ezekben a napokban, majdnem elvárják tőled, hogy a foci vb-ről írjál, de mit lehet tenni, számomra ez nem téma. Egy kicsit szégyellem, de kénytelen vagyok bevallani, mostanáig egy játékot sem láttam. Egy barátom elemezni próbálta találni az okait, miért nem érdekel világ legnagyobb sporteseménye, mint például, hogy nem értek a focihoz. Megmagyaráztam neki, nem vagyok teljesen tudatlan e téren. Annakidején, mint gyerek Kassán, elmentem apámmal néhány mérkőzésre, többé-kevésbé ismerem az alapszabályokat és jobban is kedvelem, mint a nálunk népszerűbb kosárlabdát. Ha például kénytelen lennék fogorvosom – televízióval felszerelt – várószobájában várni a soromra és nem lenne olvasnivalóm, figyelmesen követném az akkori meccset, de az effajta elfoglaltság nagyon alacsonyan helyet foglal el fontossági sorrendemben.

Tegyük fel, hogy szabad időm van, már hazajöttem az irodából, megnéztem postámat és megválaszoltam leveleimet, kifizettem a számlákat, asztalom por és feladatmentes, segítettem nejemnek a házimunkában (néha ez is megtörténik), elvégeztem egy kis házi javítást, kiolvastam a napi lapot, pillanatnyilag elegem van a „Time” magazinból, telefonáltam gyerekeinknek és meggyőződtem, jól vannak, vagy legalábbis nincs rám szükségük, aznap nincsenek vendégeink és kedvem támad egy kicsit kikapcsolódni, szórakozni, lazulni. Ilyenkor persze bekapcsolom a televíziót, hiszen erre van, de inkább egy jó filmet nézek meg.

Miként találok egy jó filmet? Természetesen nem tudhatom mi a szolgáltatónk az napi menüje, csak a szereplőosztás alapján választanék filmet. A tapasztalatom szerint az ismert, jó nevű színészek filmjeit, általában érdemes megtekinteni. Különben is, kezdete után perceken belül tudni fogom, így van-e. Ha rossz, vagy unalmas a film, nem vesztegetném rá az időmet, más csatornára kapcsolnék és megnézném az egyik mérkőzést.

A mai napig ez nem történt meg, de még előttünk van a nyolcad döntő – látjátok, tájékoztatva vagyok – és ki tudja, talán ezekben a napokban a felelősek egyáltalán nem tesznek jó filmeket a programba, úgyis mindenki a vébét nézi. Azon kívül, mivel kevesebb lesz a csapatok száma és közeledünk a döntőhöz, fokozódik a feszültség, a játékosok harci kedve és a verseny érdekfeszítőbb lesz. Ma már nevetünk rajta, de annakidején, mikor az emberek az első televíziós készülékeiket vásárolták, nejem ellenezte, hogy vegyünk egyet. Attól félt, hogy olyan leszek, mint boldogult apja, aki a játék megszállottja volt. Lakásukban, egy készülék a nappali sarkában, a falra volt felszerelve, közel a menyezetthez. Ha rossz modorú vendégek érkeztek, egy fontos mérkőzés idején, apósom hangtalanul nyitotta ki a televíziót, az asztal végén, szemben a készülékkel, foglalt helyet és a látogatók feje fölött egy mozzanatot sem vesztett el a meccsből.

Hát én aztán teljesen más vagyok és talán azért jó a házasságunk. Mindkettőnk számára a szórakozás egyik legkedveltebb formája, együtt filmet nézni. Számomra a feleségem a legjobb filmkritikus. Ha a film nem jó, elbóbiskol. Általában elfogadom kritikáját, kikapcsolom a készüléket és aludni megyünk.

Utószó: A hétvégét városon kívül töltöttük és péntek este, pont vacsora közben – valahogy mindig étkezés idején, vagy amikor a fürdőszobában vagyok, csörögnek fel. Honnan tudják ezek mit csinálok lakásom magányában? Talán mozgásérzékelő szenzort szereltek fel? – felhívott a fiam, egy nagy focirajongó, a meglepő hírrel, hogy a szlovákok legyőzték az olaszokat, ők jutnak fel a legjobb nyolc közé, míg a volt világbajnok válogatott, a Squadra Azura, hazakullog. Még egy olyan sportban tudatlan fickó, mint én is tudom, hogy ez egy igazi szenzáció. Fiúnk azt is elmesélte, hogy a nyolcad döntőben Szlovákia Holland ellen fog játszani. Még szerencse, hogy feleségem és én nem vesszük komolyan a focit, különben talán mini háború törne ki közöttünk. Miért? Mert nejem Hollandiában született, én pedig Szlovákiában. Az egészben csak egyre vagyunk kíváncsik, fiúnk kinek fog drukkolni?

IGUAZUI KALAND

Az Iguazu vízeséseket az Aerolineas Argentinas Buenos Airesből induló járatával értük el. Az egész napos túra után a fővárosban, késő éjjel, holtig kimerülten érkeztünk meg. Az úton egy szimpatikus amerikai házaspárral ismerkedtünk meg és együtt találtunk szállást is az első szállodában amely előtt a repülőtéri busz megállt. Lemondtunk a vacsoráról, ledobtuk pogyászunkat a szobánkban és perceken belül mély, álom nélküli alvásba zuhantunk. Reggel, amikor lejöttünk reggelizni, meglepetésünkre, nem láttuk az amerikaikat. Csak később futottunk véletlenül össze velük a kis városkában és kérdésünkre elmesélték, hogy a hölgy felébredt éjjel, meggyújtotta a villanyt és a legnagyobb undorára azt látta, hogy a lepedő poloskáktól feketélik. Helyben össszecsomagolták a holmijukat és más szállodába költöztek. Képzeljétek el mit éreztünk mi, akik azt egész éjszakát abban a poloskatanyában töltöttük.
A délelőtt első órája idegenvezető kereséssel telt el. Iguazu nem a legnagyobb vízesés a világon, de a legkiterjedtebb területen terül el, a terep nem beavatottak számára veszélyes is lehet és ezért tilos privát autóval megközeliteni. Ezen kivül, a 275 külön-külön zuhatag egy része Argentina határán túl, Brazílban fekszik, ahonnan sokkal jobb a kilátás az egyik legszebb részére, az u.n. Ördög Torkára. Ezt a csodálatos látványt csak útikalauz által vezetett autóval lehet megtekinteni. Angol nyelvű kalauzt szerettünk volna, de a turista irodai tisztviselő szerint ezeket napokkal hamarább kell megrendelni. Második választásunk egy német nyelvű lett volna, de ez is hiánycikk volt aznap. Hasonlóan, francia és olasz vezetők sem voltak kaphatók.
Nem maradt más választásunk mint egy spanyolnyelvű útikalauzzal indulni útra. A férfi kifogyhatatlan forrás volt a vízesések megismerésére. Attól a perctől kezdve amikor beszálltunk az autójába, ömlött belőle a szó. Egy kézzel vezetett és másik kezével szélesen gesztikulálva magyarázta meg a táj érdekességeit, mi meg szótlanul hallgattuk. Nem azért mert el voltunk ragadtatva gazdag szókincsétől, hanem mert egy árva kukkot sem értettünk a magas fokú kasztíliai szóáradatból. A kalauzunk nem volt buta és hamarosan felfogta, hogy buzgó bólintásaink és egy itt-ott beiktatott 'si', inkább udvarias gesztusok voltak mint a megértés jelei. Egy rövid szünetet tartott és hirtelen néhány olyan szót mondott amelyek legalább számomra, aki Szlovákiában születtem, ismerősnek hangzottak. Kiderült, hogy az idegenvezető anyja lengyel volt és a két rokon szláv nyelv segítségével végre sikeresen áthidaltuk a nyelvi akadályt.
A vízesések dzsungellel vannak körülvéve amelyben hemzsegnek a szines madarak és egzotikus állatok, de nincs trópusi meleg, mert az óriási víztömeg párája sok-sok kilométer távolságban mindent lehűsít. A gigantikus vízfalak maguk párátlan látványt nyújtanak amint 70-100 magasságból dübörögve, tajtékozva legördülnek az alattuk örvénylö, sistergő folyóba.
A túra estefelé fejeződött be és 18.30 körül már a repülötéren voltunk. Kávét rendeltünk és kényelmesen elterpeszkedtünk a kávézó foteljein. A Bueons Airesi repülőnek 19.00 órakor kellett volna indulnia, de a hangszoró berendézes még nem jelentette be a járatunkat. Itt valami bámulatos történt. A közelünkben egy nagy német turista csoport ült és amint az óra mutatói előre haladtak, észrevehetően növekedett az izgalmuk. Néhány perccel a tervezett felszállás előtt gyorsan kifizették a számlájukat, felkeltek és hosszú sort képeztek a repülőtársaság pultja előtt.
A feleségem és én csodálkozva néztünk egymásra. A pult mögött egy lélek sem volt és az egész repülőtéren nem láttunk egy hivatalos személyt sem. A terminál üvegfalán túl világosan lehetett ki lehetett venni, hogy a nem nagy röptér aszfaltja teljesen üres és egy árva repülőgép sem látszodik sehol, de ezek a teutónok, akiknél a beteges pontosság beidegződött tulajdonság, nem voltak képesek elhinni, hogy a gépük nem fog időben felszállni. Csak néhány hosszú perc után bomlott lassan fel a sor és a csoport tagjai újra helyet foglaltak, de minden lehető módon kimutatták elégedetlenségüket.
A Buenos Airesi gép körülbelül 19.30-kor landolt, az utasok leszálltak, a takarító személyzet felszállt a gépre és vagy egy órás késéssel végre mi is elindultunk. Az úton a kabin természetellenesen csendes volt. Az utasok arcán jól látszodott, hogy bele fog tartani számukra egy ideig amíg megemésztik a tényt, hogy léteznek a világon olyan országok is, ahol nem minden intéződik pontos menetrend szerint.
Mellesleg, Argentinából Németországon keresztül akartunk hazarepülni. Az utazási iroda szerint minden második nap van csak egymás után két gép. "Hogy-hogy?" – kérdeztem. A menetrend szerint egy nap az Aerolineas Argentinasnak van járata Frankfurtba, az utána kövekező napon pedig a Lufthansának. A tisztviselő elnevette magát:
"Igen, így kéne lennie, de az argentín gép mindig annyit késik, hogy majdnem ugyanakkor indul el mint a német."