Néhány napja, késő éjjel, értesített Manyi, újságíró barátom Jehuda Lahav odaadó neje, férje haláláról. Nem írhatom ide, hogy szép kort ért meg, mert csak 80 éves volt és ez az ember, aki az életét az írásnak és a harcnak egy jobb jövőért szentelte, megérdemelte volna, hogy még jó néhány további évben részesüljön. Halála nem csak családja és barátai számára óriási veszteség, hanem egy tekintélyes olvasóközönség is, amely jól ismerte nevét, nagyra tartotta munkásságát, Izraelben, Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban, fogja hiányolni megbízható tudósításait, hírösszefoglalóit és magyarázatait, minden alkalommal, amikor valamilyen fontos esemény következett be a Közel Keleten, vagy Közép Európában.
Mindketten Kassán születtünk és ugyanazon baloldali cionista ifjúsági mozgalom (a Hasomér Hacair) tagjai voltunk, de Pista, ahogy a hozzá közel állók hívták, egy évvel idősebb volt nálam és csapatvezető volt. Amikor 1949-ben Izraelbe emigráltunk, szomszédos kibbutzokhoz csatlakoztunk és miután mindketten elhagytuk a kibbutzot, Tel Avivban találkoztunk újra. Pista szerény ember volt, aki hivatásának szentelte életét. Csak a gyászjelentésekből tudtam meg, hogy doktorátusa volt történelemből, a MÚOSZ Aranytollal tüntetette ki és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is elnyerte.
Egyszer, több mint 35 éve összefutottunk az utcán és bizony elég szegényes volt az ruházata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy az újság, amelynek akkor volt munkatársa, gazdasági nehézségekkel küzd és az újságírók önként lemondtak bérük egy részéről. „És mi lesz a családoddal?”- kérdeztem. Vállat vont: „Valahogy csak boldogulunk, egyik a másiknak segít.”
Amikor Jehuda halálát közöltem a netten, az itteni Magyar Kultúra Fórumán, amelynek főleg második generációs magyarok a tagjai, néhány hálás résztvevő kommentált arról, hogy barátom minden hozzáfordulót megsegített, vadidegenek számára fordított magyar cikkeket, okiratokat, részleteket derített fel családjuk gyökereiről, kapcsolatokat hozott létre közöttük és magyar források között. Miként írta őt le az egyik kommentáló? „Hihetetlen türelemmel megáldott ember, aki mindig hajlandó mások megsegítésére. Aranyszíve volt”.
Jehuda Lahav minden porcikájában újságíró volt, egyedi személy, Közép-Európa első számú szakértője. Nem hiszem, hogy valaha valaki be fogja tudni tölteni az utána keletkező űrt. Izraelben néhány napilap munkatársa volt, de a héber nyelven kívül tökéletesen bírta a magyar, szlovák és cseh nyelveket is, sőt a némethez és oroszhoz is konyított és nemcsak a Népszabadságot és a Népszavát tudósította Izraelből, hanem egyes szlovák és cseh lapokat is. Az izraeli rádió közép-európai kommentátorként vette igénybe szolgálatait.
Pista csillaga a kommunista rendszer összeomlása idején ragyogott fel igazán. 1989 és 1994 között a két legfontosabb izraeli lap közép-európai tudósítójaként dolgozott, budapesti székhellyel. Mindenhol megjelent ahol valami történt. Az izraeli olvasók szomjasan itták helyszíni tudósításait a berlini Fal leomlásáról, a csehszlovák bársonyos forradalomról, a romániai forradalom kitöréséről. Vezető személyiségek sorát interjúvolta meg, saját nyelvükön. Az utolsó években, amikor csökkent az érdeklődés Közép-Európa iránt, a Közel Keletről tudósított néhány külföldi lapnak és televízió állomásnak.
A „Sebhelyes élet” című önéletrajza héberül, magyarul és szlovákul jelent meg. Egy további magyar könyve az „Együttélésre ítélve” című cikkgyűjtemény, de néhány szlovák nyelvű könyve is megjelent. Fentebb ugyan azt írtam, hogy a halál túl korán ragadta el barátomat, de aki elolvassa érdekfeszítő életrajzát, az a benyomása támadhat, hogy egy élettartam alatt nem is lehet ennyi mindent megélni. Csak egy példát említek: 14 éves korában a nácik ellen harcoló Vörös Hadsereg soraiban, mint tolmács szolgált és egész Prágáig jutott el.
Nagyon fognak hiányozni nekem bensőséges telefonbeszélgetéseink a legújabb fejleményekről szülőhazánkban, mélyreható magyarázatai a politikai folyamatokról és változásokról, a cikkek a magyar sajtóból, amelyeket egymásnak e-maileztünk, találkozásaink nemzeti ünnepeken és előadásokon, magyar rendezvényeken, de a legjobban közvetlen barátsága és kissé szégyenlős mosolya fog hiányozni. Legyen emléke áldott!
Utószó: Pistát nem temették el. Tipikusan, még halála után is valami hasznot akart hozni az emberiségnek és testét a tudománynak ajánlotta fel. Temetés helyett az újságíró szövetség tel-avivi központjában, nagyszámú közönség részvételével, emlékeztek meg róla fiai, barátai, kollegái.
