Nehéz feladatra vállalkoztam e héten. Kilenc és fél éves lányunokám osztályában meséltem a holokausztról. Mint sok helyen a világon, nálunk is kitűztek egy emléknapot, amelyen megemlékeznek erről az emberiség történelmében majdnem egyedülálló (és szégyenletes) eseményről, de óriási különbség van aközött, hogy egy bennszülött tanító néni beszél a történelemkönyvben tanultakról, vagy valaki saját tapasztalatait próbálja megosztani másokkal. Egy további fontos pont: az e korú gyerekek még édeskeveset tudnak a történelemről, földrajzról és köztünk mondva, ezek nem is nagyon érdeklik őket. Épp azért, nem beszéltem ezekről, csak azt próbáltam átadni kiskorú hallgatóimnak, mit lát, érez egy gyerek ilyen körülmények között.
Azzal kezdtem, elmondtam a kis srácoknak, akik ugye itt születtek, hogy más dolog egy olyan környezetben élni, ahol mindenki más zsidó és megint más apró korodtól tudni, hogy egy kissebséghez tartozol és vannak olyanok, akik nem szeretnek és esetleg bántanak is. Elmeséltem egy esetet, amikor egy nap útban az iskolából, összefutottam egy suhanc bandával. A fiúk antiszemita kiáltásokkal egészen lakásunkig kergettek. Nem voltam annyira megijedve, mint meglepve. „Honnan tudták ezek, hogy zsidó vagyok?” A tükörben percekig vizsgáltam az arcomat, de nem tudtam felfedezni benne valami zsidós jellegzetességet.
A továbbiakban megjegyeztem, hogy ezek háborús évek voltak. A kicsik nem tudták mi a háború – mint ahogy szerencséjükre a magyar gyerekeknek, sőt a felnőttek nagy részének sincs ilyen tapasztalatuk – de nem volt időm a fogalmat megmagyarázni. Csak említettem a háborúval járó élelemhiányt, áremelkedéseket és azt, hogy mivel a fűszeresek egy része zsidó volt, a vevők őket okolták ezekért. Hasonlóan, elmeséltem, hogy a bombázások miatt, éjjel el kellett sötétíteni az ablakokat. Ha egy zsidó ember ablakából véletlenül apró fénysugár szivárgott ki, a szomszédok mindjárt ordibálni kezdtek és azzal vádolták, hogy az ellenségnek akar jelezni.
Aztán felsoroltam a megszorításokat, amelyekben fokozatosan részünk lett, kezdve attól, hogy elvették rádiónkat, telefonunkat, be kellett szolgáltatni a biciklimet, bezárták a zsidó iskolákat. Természetesen hasonlóan a nyári vakációhoz, eleinte örültünk neki, aztán már hiányzott a suli. Ezután következett a megkülönböztető sárga csillag hordása és végül az, hogy a gettóba kellett vonulni.
Ez teljesen új fogalom volt számukra, mert addig csak a koncentrációs táborokról hallottak. Elmondtam, hogy mi is oda jutottunk volna, ha az oroszok nem zárják körül Budapestet. (Itt meg kellett magyarázni, hogy az oroszok nem a zsidókat akarták megsegíteni, hanem a háború része, más országok elfoglalása). A gettóban főleg nők, gyerekek és öregek laktak, a férfiak munkaszolgálatosok voltak. Nem volt szám a karunkon, mint a táborlakók karján, de egy kis darab kenyéren és egy tányér híg levesen kívül – amelyért nekem kellett elmenni a központi konyhába, anyám gyöngélkedett – nem volt más ételünk és éheztünk. A bombázások kiverték az ablaküvegeket (mint az egész városban) és a tél dermesztő hidegében kabátban, kesztyűsen ültünk a szobában. 16-an zsúfolódtunk össze a háromszobás lakásban. Egyszer rám is lőttek, mint már leírtam ’Itthon-Otthon’ c. könyvemben:
„Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. Szép hó esett le és a kijárási tilalommal dacolva, barátommal kilopakodtunk hógolyózni a házzal szemközti térre. Eleinte óvatosak voltunk és figyeltük, jön-e valaki, de aztán annyira elmerültünk a játékban, hogy mindenről megfeledkeztünk. Egyszerre furcsa fütyülést hallottam a fülem mellett. Megfordultam és vagy 20 méteres távolságban egy bekecses férfit láttam, kinyújtott kezében revolverrel. Felénk tüzelt. Kár, hogy nem volt kéznél egy stopper. Biztos vagyok benne, hogy rekordot állítottunk fel, olyan gyorsan futottunk vissza a házba.”
Az öregek, betegek úgy hullottak, mint a legyek. Csak a háború után tudtuk meg, hogy ez volt nagymamám sorsa is. Fiait elhurcolták, ő pedig szegény ott halt meg egyedül valahol a gettóban, talán egy-két utcára tőlünk és ki tudja hova kerültek földi maradványai. A föld fagyos volt, az éhségtől, betegségtől legyöngült emberek nem voltak képesek elhantolni őket és a halottak az utcán feküdtek. A járókelők egyszerűen megkerülték őket. „Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átlépnek rajta. Nagyon féltem tőle és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek.”
Azzal fejeztem be, hogy felszabadulás után elhatároztam, ha egyszer gyerekeim lesznek, azt szeretném szabad országban nőjenek fel, egy cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztam és kivándoroltam.
Az órát lecsengették. A szünetben néhány gyerek jött hozzám kérdésekkel. Egy azt kérdezte miért nem fényképeztem a gettóban. Megmagyaráztam, ha lett is volna fényképezőgépem és filmem, életemet veszélyeztettem volna. A többi kérdés egyszerűbb volt: találkoztam-e újra hógolyós barátommal (nem) és a férfivel, aki ránk lőtt (azzal sem), apám volt-e táborban (igen).
Megkérdeztem unokámat, megvan-e elégedve, azt mondta igen. Remélem a többi gyerekek fejében is maradt valami 35 perces előadásomból, ha más nem, legalább az, hogy miért születtek, élnek Izraelben és nem másutt.
