ZSIDÓZÁS

Mint minden zsidó, aki nem Izraelben született és egy ideig az u. n. diaszpórában élt, nekem is volt nem egyszer alkalmam, saját bőrömön tapasztalni az antiszemitizmus különféle megnyilvánulásait. Nem azokra a brutális, vérengző megnyilvánulásokra gondolok, amelyek a Holokausztban érték el abszolút csúcsukat, hanem az „ártatlanabbakra”, a folklórból származó gyűlölködésre, a gyanakvásra az „idegenség”, a „másság” iránt, amelyet a gyerek az anyatejjel szív be. Ez általában ‘csak’ egy becsmérlő szóban, zamatos káromkodásban jut kifejezésre. Manapság az ilyesmit szóbeli erőszaknak hívják.

Amikor ilyesmiről van szó, mindig az öreg magyar paraszt jut az eszembe, aki, amikor tanúja volt, amint zsidó szomszédját, kakastollas csendőrök puskatussal noszogatták be a deportáló marhavagonba, így sóhajtott fel:

„Szegény büdös zsidó!”

Az első szembekerülésem ezzel a veleszületett ellenséges megnyilvánulással maradandó benyomást gyakorolt rám. A lány neve Elena volt.

ELENA. A világháború befejeztével egy ideig rabja voltam annak a téves következtetésnek, hogy a nácizmus megdöntésével, az antiszemitizmus is eltűnik a világból és annál a pontnál folytathatom életem rutinját, ahol azt néhány éve olyan durván félbeszakították. Hamarosan ráébredtem, hogy dacára annak, hogy a zsidógyűlölet már nem felülről irányított vezérelv, az emberek nem változtak meg és legalább egy részük számára, idegen palánta maradtam.

Tizenöt éves voltam és röviddel az után, hogy szüleimmel visszaköltöztünk Szlovákiába, a túrócszentmártoni gimnázium internátusában laktam. Én voltam az egyedüli zsidó az osztályban és majdnem az egyedüli az egész iskolában. Ez nem nagyon zavart, nem éreztem megkülönböztetést és nem érzékeltem felekezeti felebarátaim hiányát. Szereztem néhány barátot, de a tanulmányaim, a szlovák nyelv elsajátítása sok időt vett igénybe – Túrócszentmárton a heves szlovák hazafiasság központja és középiskolájában nagy fontosságot tulajdonítanak a helyes nyelvhasználatnak – és csak kevés szabad órám maradt, amelyeket velük tölthettem.

Éjjelenként, a lámpaoltás után a nagy hálóteremben, beleburkolóztam a takarómba és irigyen hallgattam Tomaszt, az egyik felsőbb osztályba járó diákot, amint romantikus élményeiről mesélt, nem hagyva ki egy részletet sem hódításainak szemléletes leírásában. Egy ideje már engem is érdekelni kezdtek a lányok, de nem mertem kezdeményezni e téren. Azt hiszem elég jól néztem ki, szüleim bőkezűen láttak el zsebpénzzel és öltözékem – a többi hasonló korú fiúhoz képest – kifejezetten választékos volt, de ami a lányokkal való kapcsolatot illeti, nem volt egy fikarcnyi önbizalmam sem.  

„Milyen lány akar majd megcsókolni engem?”

„Nem fog undorodni a szájam érintésétől?”

„És egyáltalán, hogy csókolóznak? Az orr nincs útban?”

Ezek és hasonló kérdések szaladgáltak a fejemben és nem volt, aki válaszoljon rájuk.

Tomasz szerint, nincs ennél könnyebb dolog, mint kikezdeni egy lánnyal.

„A lányok nem különböznek tőlünk. Ők is ‘azt’ akarják, csak szégyellik bevallani. Ha okosan viselkedsz és nem akarod, hogy már az első randin kitárja a combjait, ha apró, jól kigondolt lépésekkel haladsz a célhoz, a legszemérmesebb szűz is behódol bájaidnak”.

A párhuzamos osztályban tanult egy lány, Rutkayova Elena, akire már régen szemet vetettem. A hölgy ma valószínűleg ősz hajú nagymama, aki rég elfelejtette ezt a múló eseményt, amikor az útjaink kereszteződtek. Nekem sincs már halvány dunsztom arról, hogy fekete, vagy barnahajú volt-e, magas, vagy alacsony, de azt hiszem, soha sem fogom elfelejteni a nevét. Nem is ismertük egymást igazán. Soha sem beszéltünk és amikor véletlenül összefutottunk valahol, kurta bólintással és villámgyors mosollyal nyugtáztuk a tényt, hogy egy suliba járunk. Ha egyáltalán felfigyelt rám, ezt nagyon ügyesen palástolta. Hiába próbáltam elkapni a tekintetét, soha sem észleltem semmi jelét az érdeklődésnek, de vajon nem azt mondta a tapasztalt barátom, hogy a lányok szégyenlősek és a férfinek kell az első lépéseket megtennie? Elhatároztam, meghívom Elenát a moziba.

Mindig büszke voltam a kifejezőképességemre és az a levélke is, amelyet halvány-kék levélpapírra írtam – külön erre a célra vásároltam – ragyogóan volt megfogalmazva. Az üzenetet egy borítékba tettem, amelyet a szünet alatt a lány fiókjába csempésztem. Elena válasza – szintén írásban – velős és megsemmisítő volt:

„Veled járni? Mutatkozni nyilvános helyen egy zsidóval? Ne tedd magadat nevetségessé!”

Íme valaki, aki teljes mértékben tudatában van az érzelmeinek és meg sem próbálja ezeket véka alá rejteni. Itt nem lehetett kétség: közöttem és Elena között mély szakadék tátongott és ez – már ami őt illette – áthidalhatatlan volt.  

*****

De vannak ennek a zsidógyűlöletnek nem tudatos megnyilvánulásai is, amelyek egy gépies reakcióban, véletlen, ösztönös válaszban, jönnek kifejezésre. Sokan azok közül, akik a gyerekkorukban ki lettek téve ennek a ragályos betegségnek, amelynek a neve antiszemitizmus, tudatában sincsenek annak, hogy meg lettek fertőzve és magukban hordozzák a kór bacilusait. Egy őszinte párbeszéd az ú. n. zsidó kérdésről zavarba hozza őket és nagy igyekezetükben, bizonyítani akarásukban, hogy ők felvilágosult emberek, pont maradi gondolkodásmódjuk mutatkozik meg.

Egyszer meglátogattam egy ismerősemet Szlovákiában. Anyja velünk volt a szobában, de nem vett részt a társalgásban, mert a TV-ben nézett egy dokumentumfilmet a cigányok életéről. Csak amikor odaléptem hozzá, hogy elbúcsúzzak, szólalt hirtelen meg:

„Kár, hogy nem ezeket (a képernyő felé bökött) égették el maguk helyett!”

A szegény némber biztos meg volt győződve, hogy valami pozitívat mondott és jó érzéssel fogok visszaemlékezni házukra.

*****

Még a jó barátaim sem mentesek teljesen az előítéletektől. Kata a legjobb barátaim közé tartozik:

KATA. Katát, egy intelligens, okos 16 éves pesti lányt, 1962-ben ismertem meg. Miután 1967-ben megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Izrael és a kommunista blokk országai között, kapcsolatunk a nem túl gyakori levélváltásra szorítkozott. Csak 1984-ban találkoztunk újra, amikor már házas voltam és feleségemmel, meg gyerekeimmel jöttem látogatóba Magyarországra.

A lány helyett egy érett nőt találtam. Ő is házas volt, de barátságunk felújult, mintha nem is telt volna el 17 év az óta. Autójában kocsikáztatott minket a városban, cigányzenés éttermekbe hívott meg, a Fészek klubban bemutatta művész barátait – köztük ismert írókat – magyaros ínyencfalatokat főzött nekünk házában, mindenben segítségünkre volt, egy szóval: kitűnő vendéglátó volt.

Az egyik beszélgetésünkben feleségem megkérdezte Katát, van-e antiszemitizmus Magyarországon. Válasza meglepő volt:

„Hogyan lenne lehetséges az antiszemitizmus egy olyan országban, amely legtöbb lakosának az ereiben zsidó vér folyik?”

Mintegy illusztrálva mondatát, elmesélte, hogy férje – egy tipikusan magyar kinézésű, pirospozsgás, kiálló pofacsontos, kajla bajuszú férfi – szintén félig zsidó. A második világháború idején, röviddel az után, hogy anyja másállapotos lett, koncentrációs táborba hurcolták zsidó barátját. Az anyán óriási pánik hatalmasodott el: Nehogy felfedezhessék magzatja származását, megsemmisített minden fényképet, iratot és emléktárgyat, amelyek a gyerek apjával való kapcsolatáról tanúskodnának és férjhez ment az első árja férfihoz, aki hajlandó volt a nevét adni a gyereknek. Csak amikor a fiú felnőtt, árulta el neki anyja a „sötét titkot” származásáról. Kata és férje most gondban vannak. Három éves kisfiúk senkire sem hasonlít a családban és ők meg vannak győződve, hogy gyerekük biológiai nagyapjának arcvonásait hordozza, de hol fognak találni egy fényképet, amelyik megerősítené sejtelmüket?

A férj aránylag ridegen viselkedett velem szemben és az volt az érzésem, hogy nem túlságosan kedvel. Ezzel szemben a kapcsolatom Katával a lehető legőszintébb volt. Így például elmesélte, hogy amikor egyszer felhívtam lakásukat, ura így szólította a készülékhez:

„A zsidód hív telefonon!”

Meg kellett volna sértődnöm? Egy jót nevettünk Katával együtt és arra gondoltam, hogy néha mi is Izraelben hasonló megkülönböztető kifejezésekkel emlegetjük kevésbé kedvelt szomszédjaink, vagy kollégáink származását.

Egy este Kata néhány barátnőt hívott meg a házába. Miután a beszélgetés nyelve magyar volt és családom nem tud magyarul, egyedül mentem el. A vendég, aki az érdeklődés központjában állt, Juli volt, egy fiatal, fitos orrú szőke újságírónő, aki nemrég érkezett vissza egy hosszabb körutazásról az Egyesült Államokból. A jelenlevők megigézve hallgatták élményeit a korlátlan lehetőségek országáról. Egy iskolapéldája volt ez egy olyan jelenségnek, amelynek máskor is tanúja voltam azokban a kommunista országokban, amelyeket meglátogattam. Minél jobban próbálta a hatalmas propaganda gépezet befeketíteni a kapitalista nagyhatalom arcát, annál erősebb volt az emberek hite, hogy a mondottaknak pont a fordítottja igaz.  

Juli amerikai látogatása alkalmával csak azt látta, amit látni akart. Minden története pozitív volt, minden leírása annyira rózsaszínű, hogy végül is nem voltam képes mérsékelni magamat és egy kérdéssel fordultam az újságírónőhöz:

„Elnézést, vajon észrevette, hogy az USA-ban él néhány szegény ember is?”

„Csakugyan?” – válaszolta gúnyosan. „Talán meg tudná mondani a címüket, mert én nem találkoztam velük.”

Ezzel véget is ért a párbeszéd közöttünk. Láttam, hogy a hölgy teljesen egyoldalú beállítottságú és nem láttam az értelmét a vitának. Amikor eltávoztak a vendégek és egyedül maradtunk, barátnőm szenvedélyesen kitört:

„Látod, emiatt nem szeretnek benneteket, zsidókat!”

„Azt akarod mondani, hogy Juli zsidó?” – kérdeztem meglepve.

„Az isten szerelmére Avrikám, ne tedd magadat!” – válaszolta Kata. „Vajon valaki, akinek ennyire túlméretezett a magabiztossága, aki mindent mindenkinél jobban tud, lehet más, mint zsidó?”

Amikor egy igazán jó barát mond ilyesmit, a mondat valahogy nem hangzik antiszemitának és csakugyan, Kata kategorikusan kikérte magának, hogy őt, mint egy diszkrimináló egyént könyveljem el.

„Hiszen mindenki tudja, hogy ezek tipikusan zsidó tulajdonságok és nincs itt semmilyen előítélet” – érvelt.

*****

Egy másik magyar barátom SÁRA. Sára egy kiadóvállalatnál gépírónő. Ő volt az, aki betáplálta a számítógépbe az első verzióját a „Viharos Gyerekkor” című elbeszélésemnek, amelyben leírtam a velem és családommal történteket a második világháborúban. Az egyik legnagyobb kedvtelése a magyar népi zene, sok száz dalt tud elénekelni – szép hangja is van! – és amikor pötyögtetés közben ahhoz a bekezdéshez ért, ahol azt írom, hogy a cigányzene könnyet fakaszt a szememben, odaszólt az irodalmi szerkesztőnek:

„Ezt a pasit meg akarom ismerni!”

Amikor a legközelebb Pestre érkeztem, a röptéren várt a szerkesztő és vele Sára. Megkérdezte tőlem, hol akarok megszállni, egy bérelt szobában, vagy Sára lakásában. Jól megnéztem magamnak új ismerősömet és egy barátságos arcú, mosolygós asszonyt láttam.

„Ki tudja milyen háziasszonyhoz lesz szerencsém a szobában, amelyet a turistairodában látatlanul bérelek ki,” – gondoltam magamnak. Amikor kijelentettem, hogy köszönöm szépen, szívesen elfogadom a meghívását, Sára azt válaszolta, nagy megtiszteltetés számára, hogy nála fogok lakni és ő az, aki nekem köszönettel tartozik.

Azóta jó néhány év telt el. Alkalmam volt őt jól megismerni és soha sem bántam meg akkori elhatározásomat. Sára nem túl művelt, de rendkívülien meleg személyisége van. Nehéz élete mély ráncokat szántott szép arcában, de könnyen nevet és nevetése szívből fakad. Dacára annak, hogy sokan használták ki naivságát és bizalmát az emberekben, szíve és háza mindig nyitva állnak minden emberfia előtt. Egy igazi jó barát, akire mindig számítani lehet és minden bajban hozzá lehet fordulni. Egy fikarcnyi előítéletet sem táplál a zsidók iránt, de nem annyira a világnézete miatt, hanem inkább azért, hogy a más valláshoz tartozást annyira jelentéktelenek tartja, mint a hajszínt, vagy a ruhát, amely rajtad van. Az egyetlen fontos tény, hogy magyarul beszélek és azért számára minden szempontból magyar vagyok.

A zsidókról nagyon keveset tud, a tárgy soha sem érdekelte különösen. Így aztán nem csoda, ha ilyen furcsa dolgokat mond:

„Hogy ünneplik nálatok a Karácsonyt?”

„Nem tudtam, hogy ti is ismeritek a Tíz Parancsolatot.”

Egyszer, egy katolikus templom előtt mentünk el és azt „magyarázta”, hogy ide zsidók is járnak imádkozni. Kérdésemre, hogy jutott erre a furcsa következtetésre, azt válaszolta, hogy ismer egy – valószínűleg kikeresztelkedett – zsidó családot, amelyik oda jár istentiszteletre. A tény, hogy a zsidók csak a zsinagógába járnak imádkozni, új volt számára, de megkért, hogy egyszer vigyem el egy zsidó istenházba.

Erre már néhány nap múltán adódott alkalom. Egy barátnőjét látogattuk meg Pécsett és a turistakalauzban felsorolt látnivalók között egy régi zsinagóga is meg volt említve. Beléptünk a zsinagógába, kaptunk egy tájékoztató füzetet, elsétáltunk az üres fapadok között, megmagyaráztam Sárának, hogy a frigyszekrény aranybetűkkel kihímzett, brokáttakaróval fedett ajtaja mögött vannak a Tóratekercsek és ezeket csak az istentisztelet alatt hozzák ki, elolvastuk a náci üldözés áldozatainak szentelt emléktáblát, egy szerény összeggel adakoztunk a hitközség árvaházának és kiléptünk az utcára. Sára hallgatott, de láttam az arcán, hogy valami jár a fejében. Megkérdeztem, milyenek voltak a benyomásai és rövid habozás után azt mondta:

„Ne haragudj, de a látogatás csalódást okozott. Mindig azt hittem, hogy a zsidók dúsgazdagok és ez a zsinagóga kifejezetten szegényes.”

A magyarázatomat, hogy a zsidó népnek csak néhány Rotschildja van és a legtöbbünk nagyon szerény körülmények között él, talán elfogadta, de csalódása nem múlt el. Íme, ledőlt még egy axióma, amelyet gyerekkora óta magával hordozott.

*****

És mi történik az antiszemitizmus bacilusával Izraelben? Vajon az országunk tüzesen lángoló napja kiirtotta? Bemutatom egy itteni barátomat.

ALÍZA. Aliza, egy vonzó, gyönyörű szép, filigrán nő, aki betért a zsidó hitbe. Svájcban élő szülei ájtatos katolikusok, különösen anyja, aki biztos gutaütést kapna, ha megtudná, hogy lánya zsidó lett. Alizát mindig vonzotta a zsidó vallás misztériuma, különösen annak a keleti, szefárdi ága, talán azoknak a kapedlis szíriai, libanoni, iraki származású emigráns szomszéd fiúknak a befolyására, akik gyerekkori játszópajtásai voltak.

Vagy 25 éve Izraelbe emigrált és dacára a kezdeti beilleszkedési nehézségeknek, egy pillanatra sem bánta meg elhatározását. Férjhez nem ment, de mindig lakott nála valamilyen férfi. Szeretett főzni valakire és szerette, ha legalább egyszer naponta egy pár izmos kar alaposan megropogtatja törékeny alakját. A barátoknak ebben a sorában, az egyetlen közös nevező az volt, hogy ezek kizárólag sűrűbajuszos, barna bőrű, szefárdi családokból származó férfiak voltak. Mesterien sajátította el a keleti ínyencfalatok elkészítését és rádiókészüléke csak az orientális zene izgatóan vad, hipnotikus hatású dallamait hallatta.

„Csak látszatra vagyok szőke, patyolatfehér bőrrel. A bőröm alatt olajbarna vagyok.”

Az Öböl-háború alatt aggódó szülei szinte naponta felcsörögték és könyörögve kérlelték, hogy legalább a háború végéig térjen haza.

„Itt a hazám!” – válaszolta és bár minden porcikájában reszketett, amikor nem messze a házától kilőtték az elhárító „Patriot” rakétákat és az iraki rakéták becsapódtak, a háború egész ideje alatt Tel Avivban maradt.

Azokban a feszült napokban együtt kávéztunk egyszer a városban és elmesélte, hogy szerencséjére az ő környéküket az elsőnek kapcsolták be a kábeles TV rendszerbe és az angol nyelvű filmek megkönnyítik számára elviselni a hosszú éjszakákat riadó és riadó között. Csakugyan irigylésre méltónak találtam, hogy nincs többé rászorulva az izraeli állomások vérszegény programjára és viccesen azt javasoltam, hogy készítsen felvételt az ismertebb filmek néhányából és szerény bevételét pótolja ki azzal, hogy videó kölcsönzőt létesít. Hosszan rám bámult hosszúpillás tengerkék szemeivel és aztán kibökte:

„Annyira azért még nem lettem zsidó, Avrikám!”

*****

Mint a feljebb megírtam, a Holokauszt teljesen más lapra tartozik, itt csak néhány verbális incidensről akartam beszámolni. Gyerekként semmi sem készített fel arra, hogy az élet ilyen pofonokat tartogat számomra. Örömömre, gyerekeim, unokáim ezeket nem ismerik és talán nem is annyira hiszik el. Sok oka lehet annak, hogy valakit ne szeressünk, utáljunk, de hogy lehet valakit csak a származása miatt gyűlölni?    

A ZSIDÓ ÖRDÖG SZEMÉBE NÉZNI

Egy hete, csütörtökön érkeztem vissza kéthetes Magyarországi szabadságomról. Szeretek hétvégére (nálunk pénteken kezdődik) hazaérni, így aztán elég időm van elrendezni dolgaimat és gondolataimat. Dolgom nem akadt olyan sok, a fejemben viszont az egyik gondolat követte a másikat. Egy különösen foglalkoztatott és az ezzel kapcsolatos eseményről szeretnék itt beszámolni.

Minden látogatásom során abban az országban, amely döntően hozzájárult egyéniségem kiforrásához, felüti a fejét a kettős identitás kérdése. Egyrészt szeretem Magyarországot, kultúráját, ízeit, zenéjét, minden város közül a világon, talán Budapesten ismerem ki magamat a legjobban, és a mai napig magyarul gondolkodok és álmodok. Másrészt azonban elhagytam ezt az országot, amelyben a háború idején származásom miatt üldöztek, meggyilkolták rokonaimat. Ez nem volt egy véletlen, hanem egy kiegyensúlyozott döntés következménye, és nem bántam meg soha. Izrael a hazám, több háborúban harcoltam érte, itt alapítottam családot és rátaláltam a boldogságra. Azóta 65 év telt el, a háborús generáció többnyire a másvilágra költözött és ma már mellékgondolatok nélkül látogathatok Magyarországra, élvezhetem szépségeit, de az izraeli útlevél ott lapul a zsebemben.

Nemrég megismerkedtem egy tanárral, aki meghívott, meséljek iskolájában második világháborús gyerekkoromról. Nem fogom részletesen leírni az akkori eseményeket, különböző alkalmakkor már megemlékeztem róluk, most beérem azzal, hogy leszögezem, ezek az események sokkal kevésbé súlyosabbak, mint azoké, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Személyes tapasztalatból "csak" néhány ezer halottról tudok beszámolni és nem több százezerről, nem láttam gázkamrákat, hullaégető kemencéket, de tapasztalataim még így is megdöbbentők voltak egy olyan gyerek számára, aki azt hitte magyar és szerette "hazáját", de hirtelen felfedezte, nem tekintik annak, hanem egy megvetett nép fiának, akit minden 16 éves géppisztolyos huligán büntetlenül bántalmazhatott és megölhetett, akár egy veszett kutyát.

Barátom iskolája Békéscsabán van, két és fél órára vonattal a fővárostól. Rövid ismerkedő beszélgetés után az igazgatóhelyettessel, bevezettek egy előadó terembe, ahol már kb. 40-45 17, 18, 19 éves lány és fiú várt. A közönség soraiban néhány tanár is helyet foglalt. Egy iskolai alkalmazott videóra rögzítette beszédemet. A helyi sajtó és televíziós csatorna is képviselve volt. Megkérdeztem barátomat, miért érdeklődnek annyira irántam? A válasz az volt, a városban csak néhány zsidó maradt és figyelembe véve a jobboldali sajtó vad uszítását és a kijelentéseket, hogy a zsidók át akarják venni az országot, fontos, hogy a diákok lássanak valakit, aki büszkén hirdeti zsidóságát, az ő nyelvüket beszéli és nem tanár, vagy történész.

A tanár, mint előadót Izraelből mutatott be, de mindjárt előadásom elején helyesbítettem: Nem vagyok profi előadó, csak el szeretném mesélni a velem történteket Budapesten 1943-45-ben, egy 12-13 éves gyerek szemszögéből.

Felsoroltam a lépéseket, amelyek fokozatosan súlyosbították helyzetünket. Sárga csillagot voltunk kötelesek felvarrni külső ruházatunkra, a kerékpárt, amelyet születésnapomra kaptam, be kellett adni, zsidóknak nem volt szabad rádiót és telefont tartani, de a nyilvános telefonfülkék használata is meg lett tiltva, lakásunkat lefoglalták, kénytelenek voltunk egy u. n. csillagos házba költözni és 16 emberrel megosztani három szobát. Azután gettóba zártak minket és eldobták a kulcsot. 1944-ben kemény tél, dermesztő hideg volt, a bombázásoktól minden ablak ki volt törve és a lakásokat nem fűtötték. A gettóban alig volt étel és hallottam két olyan fiatalról is, akik a vakolatot ették kínjukban. Az idősek, betegek, kisgyermekek hullottak, mint a legyek és senkinek sem volt ereje eltemetni őket, a hullák ott hevertek az utcán. Azt is elmeséltem, hogy kétszer lőttek rám és akik lőttek, magyarok voltak, nem németek. Azzal fejeztem be, hogy miután a Vörös Hadsereg felszabadított minket, arra a döntésre jutottam, elhagyom ezt az országot, amely kitaszított, megkínzott, bántalmazott, családom nagy részét, sok barátomat, osztálytársaimat meggyilkolta. Készségesen karoltam fel a cionista gondolatot és ma izraeli vagyok minden tekintetben.

A diákok figyelmesen hallgatták szavaimat, senki sem zavart és nem volt sugdolózás sem. Az egyik tanár szerint ezt annak lehet tulajdonítani, hogy először életükben látták, a zsidó ördögnek nincsenek szarvai. Mint azokban a (ritka) esetekben szoktam, amikor közönség előtt jelenek meg, ezúttal is kiválasztottam egy személyt a közönség soraiban – egy fiatalt a második sorban, aki szemlátomást érdeklődött elbeszélésem iránt, időről időre el is mosolyodott – és felé irányítottam szavaimat. Érdekes módon, miután a közönség eloszlott, valaki azt állította, hogy ez a faital férfi egyike azoknak az iskolában, akiről tudják, hogy szélsőjobboldali nézetei vannak.

Mellesleg, mint egy másik tanártól hallottam, november elején 35 tanár utazik Magyarországról a jeruzsálemi Jad Vasem intézetbe (a Holokauszt áldozatainak és hőseinek Emlékhatósága), egy magyar nyelvű, holokauszt oktatására felkészítő tanfolyamon részt venni.

Az Internet szerint Békéscsabának a háború előtt körülbelül négyezer zsidó lakosa volt, de most csak 36 tagja van a hitközségnek. Néhány hete megkérdezett egy munkatársam, miért utazok egy olyan országba, amelyben a fasiszta Jobbik több mint 16 százalékot szerzett a választásokban és az antiszemitizmus újra virágzik? Íme a válasz: meg kell mutatni azoknak, akik hajlandók meghallgatni, hogy a zsidó, az izraeli, pont olyan ember mint ő, nincsenek szarvai és ki tudja, lehet, hogy még a szélső jobboldallal szimpatizáló ember is – különösen ha fiatal – megfontolja nézeteit.

SÜLETLENSÉG

Az április 11-iki választások után, egy számomra nagyon fura dolog történt, barátaim, akik ismerik magyarbarát érzületeimet, tőlem kérték számon a Jobbik sikerét. Az első forduló másnapján az izraeli napilapok első oldalukon közölték a híreket a „rasszista és fasiszta Jobbik, a Nyilaskeresztes Mozgalom folytatójának” erősödéséről. Én természetesen mélységesen elítélem ezt a szélsőséges testületet, amely valós társadalmi bajokat kihasználva, erőszakot sugallva, nyíltan a romák és a zsidók ellen uszít. Sajnos az effajta tiszavirág életű politikai szervezetek nem idegenek számunkra, Izraelben is meg vagyunk áldva egy iker pártjukkal, de azok hívei persze nem antiszemiták, hanem arab ellenesek.

A Jobbik szóvivői ugyan megpróbálják tagadni, hogy antiszemiták és anti-romák, de amikor egy keresztény nemzetről beszélnek, eleve kizárják a más vallásúakat. A "Magyarország a magyaroké" szlogen – jellemzően populista jelszó, mert ki vonja ezt egyáltalán kétségbe? – elfogadható lenne mindenki számára, a kérdés csak az: ki a magyar az ő meghatározásuk szerint?

Éppen Magyarországra készültem utazni – egy éve voltam utoljára és már vágyálmaim voltak – és ismerőseim között voltak, akik feltették a kérdést, ilyen körülmények között nem lenne-e jobb máshova utazni? Pedig jókor jöttem. Kellemes, napsütéses időjárás fogadott, a nénik az aluljárókban orgonavirágot árultak, kedvencemet, amely valamilyen okból nem terem meg nálunk, vagy csak nem termesztik. Nejem telefonon megkérdezte, érezhető-e az antiszemitizmus? Válaszom: pont a nemzetközi könyvfesztiválról jövök, ahol a díszvendég az Izraeli író, Amosz Oz és az olvasók sorba álltak könyve dedikálására.

Otthonosan érzem itt magamat és mostanáig soha sem volt okom ezt kétségbe vonni. Legjobb barátaim magyarok és mindig sajnálom, hogy három órás útra kell folyamodnom, ha velük akarok kávézni és dumcsizni. Politikáról nagyon ritkán beszélünk. Persze sajnálják a szélsőséges elemek feltörését, de a véleményük szerint, ennek az okai a nehéz gazdasági helyzet, a bűnözés, a közbiztonság romlása és amint ezek megjavulnak, a Jobbiknak sokkal kevesebb szavazója lesz.

Pestet, a kultúra fellegvárát, a sokszínűség jellemzi. Megérkezésem estéjén a Katona József színházban voltam. Rendkívül élvezem a magyar nyelv gazdagságát, az újszerű szófordulatokat, szikrázó szellemességeket. Beugrottam egy miniatűr Ady Endre múzeumba is. A verseiből nincs egy sem kiállítva, de láttam néhány jó fényképet róla és Csinszkáról és megmutatták az ágyát, író és evőasztalát, meg az erkélyt, amelyről barna házikabátban (nagyon fontos!) bámulta az Őszirózsás Forradalom kitörésének egyes eseményeit.

Másnap este egy barátnővel, jó barátunk fiának jazzkoncertjén voltam. A Facebookon hallottam a fellépésről és kaptam az alkalmon, hogy ott legyek. Nem vagyok a műfaj szakértője, de azt hiszem Gábor Benda zongorista komoly tehetség és most, hogy saját zenekara van, azt hiszem, messze juthat.

Előzőleg nagy élményben volt részünk, amikor kedvenc kis éttermünkben, a Paulai Ede utcában, egy család szülinapi bulijába tévedtünk be. Azt hittük magán rendezvény és ki akartunk hátrálni, de szívélyesen ott marasztaltak. Először hallottam igazi cigányzenét és láttam népies táncot, egész más volt, mint az átlagos turisztikás cigányzene.

Tegnap este a Hegedűs a Háztetőn előadását, Hegedűs Gézával a főszerepben, néztem meg a Vígszínházban. Nekem nagyon tetszett, de én talán nem lehetek tárgyilagos, végül is a népem életének egy darabját mutatja be, de örültem, hogy az itteni közönség is vastapssal fogadta a darabot. A magyar nyelvű előadás különlegessége: Megszólalt a nagykállói rabbi dala, a „Szól a kakas már” is, amelyet mostanáig csak Sebestény Márta előadásában ismertem.

Amint látjátok, jól szórakozok, de joggal kérdezhetitek, mi a kapcsolat a politikai jellegű bekezdés és pesti élményeim között? Pofon egyszerű, elcsodálkoztam azon, miként állíthat Edelény polgármestere, Molnár Oszkár –akit most beválasztották a Parlamentbe – olyan sületlenséget, mint, hogy „izraeli diákok, Jeruzsálemben már magyarul tanulnak, hogy elsajátítsák az új haza nyelvét”. Ha valaki hitt neki, az bizony nyugodtan szavazhatott a Jobbikra, nem hiszem, hogy egy másik párt akarná ilyen címzetes ökrök szavazatait. Ha lenne pénzem, meghívnám az urat Jeruzsálembe, fogadjon magán nyomozót, találja meg ezeket a diákokat, én is kíváncsi lennék rájuk.

Magyarország gyönyörű ország, Budapest meseszerű. Mi, akik itt nőttünk fel, sok esetben magyar az anyanyelvünk, szeretünk idejárni, szeretjük a nyelvet, az irodalmat, a zenét, az ételt, az embereket – néhány kivétellel – de hát Izrael is szép ország, a világ minden részéről járnak a turisták csodájára. Azt szokták mondani, az ember jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozik, mint amit ajándékba kap. Hát mi aztán megdolgoztunk országunkért, kétkezi munkával varázsoltuk virágzó oázissá. Vérünket is ontottuk érte. Az elmúlt héten, a Háborús Hősök Emléknapján, 22,684 hősi halott emlékének áldoztunk kegyelettel.

Nyugdíjas vagyok, nagy családom van és azt hiszem aránylag jó az élet nálunk. Az utcák biztonságosabbak, mint sok más európai országban. Senki sem vette magának a fáradságot megmagyarázni, miért kívánnánk mi meg mások országát, de ha már mégis megkívánnánk, miért pont Magyarországot választanánk?

SZENES HANNA - KÖZÜLÜNK VALÓ

Miközben a televízióban Roberta Grossman „Boldog a gyufaszál” c. dokudrámáját néztem Hanna Szenes életéről, felötlött bennem az a gondolat, mennyi hasonló vonás van Anikó – aki magyar nevén szinte közeli barátomnak tűnik – a pesti ’uri lány‘ és közöttünk, akik szintén Közép Európából származunk. Ő ugyan egy évtizeddel megelőzött minket születési és kivándorlási évében, de ha olyan szerencsés lehettem volna és a sors összehoz minket, azt hiszem mindjárt szót értettünk volna és nemcsak a hasonnyelvűség miatt. Fizikai és lelki világa, kulturális háttere közeliek az enyémhez és jól tudom, miként érzett, mintha megtisztelt és bizalmába avatott volna.
A generációját is jól ismerem. Azokban a napokban, a magyar zsidóság az antiszemita törvénykezést múló viharnak tekintette, amelyeket a regionális nagyhatalom, a náci Németország nyomásának engedve hoztak és bízva befolyásában a sajtóban, a gazdaságban, kijelentette „nekünk nem lesz bajunk”. A cionizmus azokban az években egy peremmozgalom volt, de Hanna azon kevesek közé tartozott, aki megsejtette a jövőt. Nem volt hajlandó napirendre térni a szembeköpés fölött, hogy zsidósága miatt, iskolája igazgatósága megmásította a választás eredményét és nem engedte az önképzőkör elnökévé lenni. Cionista lett és elhatározta, kivándorol az akkori Palesztinába.
Dacára a zsidóellenes törvényeknek, 1939-ben Magyarország még mindig tejjel mézzel folyó ország volt, ahol egy tehetséges, szorgalmas fiatal, megvalósíthatta törekvései tetőpontját és csak néhány különcnek támadt olyan ötlete otthagyni mindezt a pusztaságért, tevékért, néhány poros történelmi romért, egy távoli, visszamaradt országban. És ha már emigrálni, nem lenne jobb megvalósítani minden zsidó mama álmát, leérettségizni, akadémiai oklevelet szerezni – mint nekem javasolták – és az egyik városban virágzó orvosi, vagy ügyvédi praktikát kiépíteni? Micsoda jövő ez egy sikeres író kiváló írási adottsággal megáldott lánya számára, a homokbuckák között sátorban lakni, teheneket fejni, mocskos zoknikat mosni (egy levelében anyjának azzal dicsekedett 120 párt mosott ki) és trágyát hordani?
Egyszer én is azzal büszkélkedtem szüleimnek, milyen fontos feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelősé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért. Megmagyaráztam, mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de szüleimre úgy látszik mindez nem tett benyomást, mert boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta, hogy egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen.
Mint mi, fiatalok ezrei, akik a világégés és a holokauszt borzalmai után a fiatal zsidó államot választották új hazájuknak, Szenes Hanna sem azért választotta ezt az úttörő, aszketikus életmódot, mert vonzotta, ideálisnak találta. Nem tudom hallott-e Borochovról, a cionizmus alapító atyáinak egyikéről, aki a zsidó nép egészségtelen társadalmi elrendeződését akarta megváltoztatni. Egy „normális népben” a piramis alján lévő parasztság létszáma a legnagyobb és amint a társadalmi hierarchiában fölfelé haladunk, egyre kevesebb munkást, polgárt és kiváltságost találunk. A zsidóságban viszont épp a felsőbb rétegekhez tartozók aránya a legnagyobb és a társadalom alján élők vannak a legkevesebben. Mint ő, mi is az ideológia miatt emigráltunk és mentünk a kibbutzba, azért, hogy az abnormális fordított piramist talpára állítsuk.
Ez Hanna életének a kevésbé ismert, mondanám „szenzációmentes” része, de mint jól tudjuk, a fiatal huszonéves lány, nem elégedett ezzel meg és amikor az angol titkos szolgálat alkalmat adott neki egy további álma megvalósítására, mégpedig visszatérni Magyarországra és megsegíteni anyját és üldözött népét, habozás nélkül jelentkezett. Rövid ejtőernyős és rádiós kiképzés után, néhány további itteni önkéntessel, ledobták őket Jugoszláviában, a Tito partizánjai által felszabadított területen.
Sajnos nagyon rossz időpontot választottak. Érkezésük után néhány nappal, 1994. március 19-én, a németek megszállták Magyarországot, de Anikó, nem volt hajlandó lemondani álmáról. Teljesen esélytelenül, dacolva bajtársai véleményével, megpróbált eljutni Pestre, de mindjárt elfogták. Alaposan megkínozták, néhány fogát kiverték, de nem árulta el a katonai kódokat vallatóinak. Anyját is behozták a börtönbe, hogy rábírja a vallásra, de a hős lány nem tört meg. Néhány hónapot töltött börtönben és Szálasi hatalomra jutása után, november 7-én kivégezték.
Nem volt az egyedüli. A 37 közül, akik beszivárogtak az nácik által elfoglalt Európába, hat további ejtőernyőst végeztek ki, de Szenes Hanna a legismertebb közülük, a naplója, amelyet 13 éves kora óta vezetett (mint a holland Anna Frank) és versei miatt. A legismertebb közülük a „Boldog a gyufaszál” (ez a fenti film és egy további magyar film címe is) amelyet Horvátországban írt röviddel azelőtt mielőtt átlépte a magyar határt. Ez a verse és néhány más is, meg lettek zenésítve és ismert izraeli énekesek adják őket elő.
Nagy hívője vagyok az egybevágásoknak. Vajon nem volt ritka egybeesés, hogy Hanna bátyja, Giora, aznap emigrált Izraelbe, amikor ő elindult tragikus küldetésére Európába és a két testvérnek volt még alkalma találkozni és elbúcsúzni? És hasonlóan, csodálatos véletlen az a tény is, hogy anyja Katalin, pont azokban az órákban érkezett a börtönbe, amikor lányát kivégezték. Az én egybevágásom, amely összeköt Hanna történetéhez, a festői izraeli városkában, Zichron Jákovban történt meg.
Barátom, az ismert pesti fényképész Benda Iván, sokat utazgat világszerte és évente legalább egyszer hozzánk is eljut. Ideje legnagyobb részét szeretett városában, Jeruzsálemben tölti (vagy öt éve ki is adott egy pazar könyvet „Élő Jeruzsálem” címmel), de mint sok más magyar, nem képes megtanulni más nyelvet. Egy közös kirándulás keretében Zichronban, benéztünk az 1886-ban épült zsinagógába is. A sekrestyés odajött és megkérdezte, segíthet-e, de köszönettel elutasítottam, mert sajnos barátom nem beszél idegen nyelveket.
Mint ilyenkor történni szokott, kiderült, a férfi szintén magyar származású és így Iván aprólékos magyarázatot kapott az épület történetéről, sőt, az úr meggyújtotta számára a templom minden lámpáját, hogy fényképezhessen. Eközben arról is elbeszélgettünk honnan származik a templomszolga és miként élte át a háborút. Ő is, mint én, Pesten volt, de míg én gyerek voltam, ő, a nálam idősebb, hamis papírokkal, zsidó mentő akciókban vett részt. Egyszer, katonai egyenruhában, a Margit kőrúti fegyházba is eljutott és találkozott Szenes Hannával. Felajánlotta, kihozza a börtönből az utcán várakozó sofőrős katonai autója segítségével, de Hanna nem volt hajlandó a szökésre.
Talán jobb is, hogy így történt, mondta a utólag sekrestyés, mert amikor kilépett a fogház kapuján, konstatálta, hogy a sofőrnek inába szállt a bátorság és eloldalgott. Mi ketten elképedve hallgattuk a legendás elbeszélést és hangosan tűnődtünk, mi lett volna ha…, de persze nem volt módunk igazolni, mennyi igazság van a történetben.

Egyedi keresés