A JERUZSÁLEMI KÖNYVVÁSÁR 
(Egy videóval az ételbemutatóról)

 

 

 

 

 

 

 

 

Minden alkalommal, amikor Jeruzsálemben megrendezik a Nemzetközi Könyvvásárt, igyekszünk legalább az egyik napon odalátogatni. Ez egy olyan esemény, amelyet egy könyvkedvelő nem hagyhat ki.

Miután áttanulmányoztuk a programfüzetet, az utolsó előtti napra esett a választásunk. Feleségemmel, busszal utaztunk Jeruzsálembe. Az út kevesebb, mint egy órát tart és az időt jól el lehet tölteni olvasással, vagy – mivel minden busz WiFi-vel van felszerelve – a neten való szörföléssel. A központi buszállomás pont a Kongresszusi Központtal szemben van, csak át kell ballagni egy utcán és már ott is vagy.

Először a könyvek ezrei között sétálgattunk. Gyönyörűen rendezték el őket és az árak is kedvezőek voltak. Az egész olyan, mint egy lukulluszi lakoma egy epikureus számára. Mennyit tud egy ember enni és melyik ételkölteményt részesítse előnyben? A mi esetünkben ez azt jelentette, melyik könyvet vegyük meg? A végén két könyvvel gazdagodtam. Mindkettő angol, – magyar könyvet ugyanis csak Magyarországon vásárolok, ahol mindjárt kiolvasása után elajándékozhatom egyik barátomnak, otthon nincs aki forgassa rajtam kívül. Az egyik egy krimi, amely azzal keltette fel figyelmemet, hogy az első gyilkosság Jeruzsálemben történt meg. A második bűntettet Egyiptomban követték el – 80 éve! Mi a kapcsolat a kettő között? Meg fogom tudni, ha hozzájutok az elolvasásához. A másik könyv egy magyar zsidó családról szól és a sokat sejtető címe, „Beszélgetések őseimmel”. Mindkét könyv érdekesnek ígérkezik, de a külső benyomások sokszor csalókák. 

Természetesen a magyar standot is meglátogattuk. Sajnos elég szomorú látvány, hogy alig akad vevő portékájukra, kifogyóban vannak Izraelben a magyar olvasók, de a spanyoloknál, vagy az angolai/portugál standnál azt hiszem még kevesebb volt az érdeklődő. 

Az u. n. irodalmi kávéház keretében először egy beszélgetést hallgattunk meg Adam Michnikkel, a „Gazeta Wyborcza” nevű újság alapítójával és szerkesztőjével, de nem maradtunk végéig. A lengyel újságíró hosszú és körülményes mondatait a fordító egy-két tőmondattal tudta le és egy negyed óra múltán tovább álltunk.

Sokkal érdekesebb volt a Haszid történetek, magyar líra című rendezvény, amelynek keretében az izraeli költő Asher Reich szólaltatta meg kollégáját, Röhrig Gézát. Röhrig New Yorkban él, de magyarul alkot, angolra mostanáig nem fordították le műveit. Utolsó könyve, A Rebbe tollatépett papagája, nem verseskönyv, hanem Haszid történetek gyűjteménye. Ezzel kapcsolatban az a filozófiai kérdés is szóba került, hogy tud-e Isten egy olyan követ alkotni, amelyet önmaga sem tud elmozdítani. A két lehetséges válasz közül egyik sem logikus, hiszen:

- ha tud ilyet alkotni, akkor nem mindenható, hiszen nem tudja elmozdítani.
    - ha nem tud ilyet alkotni, akkor nem mindenható.

A kérdésre Röhrig egyik története is egy bizonyos választ ad.  

Ebéd után egy másik érdekes interjút is meghallgattunk. Nir Baram, egy izraeli író, beszélgetett a brit Philip Hensherrel az irodalom kereteiről és a történelmi regény felépítéséről. Nagyon élveztük a vendég író zamatos kiejtését és száraz angol humorát.

A német standnál meghallgattuk egy német-héber író felolvasását is novelláiból, de eléggé kifáradtunk és a sok lelki táplálék után, megéheztünk valamilyen valódi kajára. Ebben Mautner Zsófia gasztrobemutatóján részesültünk.

Beszélgetésének tárgya, Budapesti falatok: a modern házi konyha volt. A kedves és csinos hölgy, kitűnő angolsággal megtartott rövid előadását azzal kezdte, hogy a hagyományos gulyáson, nehéz, zsíros ételeken kívül van más magyar konyha is és azt szeretné bemutatni. Aztán elmondta miként készültek aznap estére a finomságok. A menün hideg kovászos uborka krémleves volt mentával, tarhonyasaláta zöldségekkel és zöldfűszerekkel, krumplis tészta savanyú kisdinnyével és mini szilvás gombóc pirított mákkal (legalábbis ez állt a meghívón, de szerény véleményem szerint voltak apró eltérések, miután helyi anyagokból készültek).

Az én kedvencem a krumplis tészta volt, – egyszer otthon is kipróbáljuk – na meg a finom villányi bor, amelyet Mautner Zsófia otthonról hozott, de minden nagyon ízlett és köszönjük szépen! 

Nagyon megéheztünk úgy látszik a könyvek közötti mászkálástól, mert csak Mautner Zsófiára és előtte levő asztalon kiállított kulináris mesterműveire központosítottunk és észre sem vettük, hogy a NolTV az egész rendezvényt filmezi. Csak amikor Szemere Katalin hozzánk lépett és megkérdezte mi ízlett a legjobban, vettük észre az operatőrt. A videó beszámoló szerint, másoknak is a krumplis tészta volt a kedvence.     

 

 

 

   

VÍZSZINT ÉS HÓSZINT
 

A múlt héten országunkban heves vihar tombolt. Hat napon keresztül vad záporesőkben volt részünk és a szél elérte a 100 kilométeres sebességet. Mindenütt úttorlódások keletkeztek, lakásokat öntött el a víz, sok helyen áramszünet volt, alkalmazottak ezrei nem tudtak eljutni munkahelyükre, fák zuhantak le, mezőgazdasági termények károsodtak, az iskolák zárva voltak, a károk pedig elérik a 200 millió eurót. Családomnak és nekem szerencsére nem lett bajunk, olyan apró bosszúságokon kívül, mint hogy a múlt hét egyik napján nem tudtam hazajönni az irodából, mert az autópálya el volt árasztva. Egy kollégám tanácsára, letöltöttem telefonomra a Wazet és ez a közösségi navigációs progi nagy kerülővel és 25 perces késéssel, de épen hazajuttatott.    

Máshol a világon az emberek a múlt heti nehéz napokat katasztrofális időszaknak tekintették volna és csak az előrejelzés, hogy a vihar elmúlt és a hétvége napfényes lesz, csalt volna mosolyt az arcukra, de mi egy furcsa náció vagyunk és az ítéletidő csúcsán a híradókban nem a károk voltak kiemelve, hanem az u. n. nemzeti szint napi növekedése. Az emberek úgy tekintették a hírt, hogy a Genezáreti tó szintje több mint 70 centiméterrel emelkedett a vihar kezdete óta és várhatóan további több tucat centiméterrel fog emelkedni az elkövetkező napokban, mint ha egy értékes, személyre szabott ajándékot kaptak volna. 

    Ha a közeljövőben közvélemény-kutatást folytatnának a lakosság elvárásairól az időjárással kapcsolatban az idei tél megmaradt néhány hónapjában, azt hiszem, hogy a többség kijelentené, nem bánná, ha további özönvízszerű esőzések lennének és az autópályák, országutak, vasúti pályák huzamosan el lennének árasztva, amennyiben a legnagyobb tavunk, Izrael legfontosabb édesvíztartaléka, amely az elmúlt években százéves negatív rekordot döntött, elérné maximális szintjét.  

    A téli időjárás és a számunkra szokatlanul intenzív hideg egy további ritka látogatót hozott nekünk: a havat. A jeruzsálemiek néhány évi csalódás után végre hótakaró alatt láthatták gyönyörű szép városukat és a szenzáció hajhász külföldi sajtó, ahelyett, hogy merényletekről és terrorcselekményekről számolt volna be, látványos fényképeket közölhetett hóborította bibliai tájakról, pálmákról és narancsfákról.

    Amellett, a komoly havazás az ország északi részén, a galileai régióban volt. A Hermon hegy alsó szintjén (újra szint!) 100 cm havat mértek, a felső szinten pedig több mint 120-t, de mint ez szokott lenni, a hóvihar miatt egyelőre nem lehet síelni. Kíváncsi vagyok, mikor fog a síszezon elkezdődni? Amikor a hó elolvad? A szokatlan havazás egyik eredménye: tömeges hisztéria, mindenki a saját szemével akarja látni, kezével tapintani ezt a fehér csodát. A turistaszállások kereslete Galileában messze meghaladja a kínálatot.

    Még a miniszterelnökünk is, családjával, hógolyó harc közben fényképeztette le magát. Vajon politikai tanácsadói sugalmazták ezt a fényképet, vagy még egy minden hájjal megkent tapasztalt politikus is spontán örömöt érzett egy ilyen nálunk szokatlan természetes jelenség láttán?

   Sok évvel ezelőtt, feleségemmel, mi is meg akartuk csodálni a jeruzsálemi havas tájat. A mai napig libabőrös leszek, amikor visszaemlékszek akkori utazásunkra a robogón. A szélvédőnk, mint vitorla működött a heves szelekben és néhányszor majdnem felborultunk. Valóságos életveszélyben voltunk, de mint már említettem, furcsák vagyunk. Egy normális eső számunkra áldás és a hó igazi csoda.

    Egy barátom szerint, aki egyszer üzleti úton volt Ausztráliában, ez az ország kifejezetten unalmas. Kinyitod az újságot és a címlapon sporthírek vannak, meg az időjárásról számolnak be. Nagyon boldog lennék, ha mi is ilyenek lehetnénk és a fő hírek továbbra is csak a Genezáreti tó vízszintjéről, a jeruzsálemi havazásról (és sport eredményeinkről) szólnának, de attól tartok, hogy erre kicsi az esély.

 

Alpha

 

 

SÜLETLENSÉG

Az április 11-iki választások után, egy számomra nagyon fura dolog történt, barátaim, akik ismerik magyarbarát érzületeimet, tőlem kérték számon a Jobbik sikerét. Az első forduló másnapján az izraeli napilapok első oldalukon közölték a híreket a „rasszista és fasiszta Jobbik, a Nyilaskeresztes Mozgalom folytatójának” erősödéséről. Én természetesen mélységesen elítélem ezt a szélsőséges testületet, amely valós társadalmi bajokat kihasználva, erőszakot sugallva, nyíltan a romák és a zsidók ellen uszít. Sajnos az effajta tiszavirág életű politikai szervezetek nem idegenek számunkra, Izraelben is meg vagyunk áldva egy iker pártjukkal, de azok hívei persze nem antiszemiták, hanem arab ellenesek.

A Jobbik szóvivői ugyan megpróbálják tagadni, hogy antiszemiták és anti-romák, de amikor egy keresztény nemzetről beszélnek, eleve kizárják a más vallásúakat. A "Magyarország a magyaroké" szlogen – jellemzően populista jelszó, mert ki vonja ezt egyáltalán kétségbe? – elfogadható lenne mindenki számára, a kérdés csak az: ki a magyar az ő meghatározásuk szerint?

Éppen Magyarországra készültem utazni – egy éve voltam utoljára és már vágyálmaim voltak – és ismerőseim között voltak, akik feltették a kérdést, ilyen körülmények között nem lenne-e jobb máshova utazni? Pedig jókor jöttem. Kellemes, napsütéses időjárás fogadott, a nénik az aluljárókban orgonavirágot árultak, kedvencemet, amely valamilyen okból nem terem meg nálunk, vagy csak nem termesztik. Nejem telefonon megkérdezte, érezhető-e az antiszemitizmus? Válaszom: pont a nemzetközi könyvfesztiválról jövök, ahol a díszvendég az Izraeli író, Amosz Oz és az olvasók sorba álltak könyve dedikálására.

Otthonosan érzem itt magamat és mostanáig soha sem volt okom ezt kétségbe vonni. Legjobb barátaim magyarok és mindig sajnálom, hogy három órás útra kell folyamodnom, ha velük akarok kávézni és dumcsizni. Politikáról nagyon ritkán beszélünk. Persze sajnálják a szélsőséges elemek feltörését, de a véleményük szerint, ennek az okai a nehéz gazdasági helyzet, a bűnözés, a közbiztonság romlása és amint ezek megjavulnak, a Jobbiknak sokkal kevesebb szavazója lesz.

Pestet, a kultúra fellegvárát, a sokszínűség jellemzi. Megérkezésem estéjén a Katona József színházban voltam. Rendkívül élvezem a magyar nyelv gazdagságát, az újszerű szófordulatokat, szikrázó szellemességeket. Beugrottam egy miniatűr Ady Endre múzeumba is. A verseiből nincs egy sem kiállítva, de láttam néhány jó fényképet róla és Csinszkáról és megmutatták az ágyát, író és evőasztalát, meg az erkélyt, amelyről barna házikabátban (nagyon fontos!) bámulta az Őszirózsás Forradalom kitörésének egyes eseményeit.

Másnap este egy barátnővel, jó barátunk fiának jazzkoncertjén voltam. A Facebookon hallottam a fellépésről és kaptam az alkalmon, hogy ott legyek. Nem vagyok a műfaj szakértője, de azt hiszem Gábor Benda zongorista komoly tehetség és most, hogy saját zenekara van, azt hiszem, messze juthat.

Előzőleg nagy élményben volt részünk, amikor kedvenc kis éttermünkben, a Paulai Ede utcában, egy család szülinapi bulijába tévedtünk be. Azt hittük magán rendezvény és ki akartunk hátrálni, de szívélyesen ott marasztaltak. Először hallottam igazi cigányzenét és láttam népies táncot, egész más volt, mint az átlagos turisztikás cigányzene.

Tegnap este a Hegedűs a Háztetőn előadását, Hegedűs Gézával a főszerepben, néztem meg a Vígszínházban. Nekem nagyon tetszett, de én talán nem lehetek tárgyilagos, végül is a népem életének egy darabját mutatja be, de örültem, hogy az itteni közönség is vastapssal fogadta a darabot. A magyar nyelvű előadás különlegessége: Megszólalt a nagykállói rabbi dala, a „Szól a kakas már” is, amelyet mostanáig csak Sebestény Márta előadásában ismertem.

Amint látjátok, jól szórakozok, de joggal kérdezhetitek, mi a kapcsolat a politikai jellegű bekezdés és pesti élményeim között? Pofon egyszerű, elcsodálkoztam azon, miként állíthat Edelény polgármestere, Molnár Oszkár –akit most beválasztották a Parlamentbe – olyan sületlenséget, mint, hogy „izraeli diákok, Jeruzsálemben már magyarul tanulnak, hogy elsajátítsák az új haza nyelvét”. Ha valaki hitt neki, az bizony nyugodtan szavazhatott a Jobbikra, nem hiszem, hogy egy másik párt akarná ilyen címzetes ökrök szavazatait. Ha lenne pénzem, meghívnám az urat Jeruzsálembe, fogadjon magán nyomozót, találja meg ezeket a diákokat, én is kíváncsi lennék rájuk.

Magyarország gyönyörű ország, Budapest meseszerű. Mi, akik itt nőttünk fel, sok esetben magyar az anyanyelvünk, szeretünk idejárni, szeretjük a nyelvet, az irodalmat, a zenét, az ételt, az embereket – néhány kivétellel – de hát Izrael is szép ország, a világ minden részéről járnak a turisták csodájára. Azt szokták mondani, az ember jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozik, mint amit ajándékba kap. Hát mi aztán megdolgoztunk országunkért, kétkezi munkával varázsoltuk virágzó oázissá. Vérünket is ontottuk érte. Az elmúlt héten, a Háborús Hősök Emléknapján, 22,684 hősi halott emlékének áldoztunk kegyelettel.

Nyugdíjas vagyok, nagy családom van és azt hiszem aránylag jó az élet nálunk. Az utcák biztonságosabbak, mint sok más európai országban. Senki sem vette magának a fáradságot megmagyarázni, miért kívánnánk mi meg mások országát, de ha már mégis megkívánnánk, miért pont Magyarországot választanánk?

A VARÁZSLATOS VÁROS ÉS A FUVOLA

Felmenni Jeruzsálembe – varázslatos fővárosunkba (de magába Izraelbe is) héberül nem utaznak, hanem ’felmennek’ és nemcsak azért, mert a város hegyes vidéken terül el, egy ilyen út lelki felemelkedés is – mindig nagy élmény számunkra. Szerintünk ez a világ legszebb és legérdekesebb városa, a baj csak az, nem eléggé ismerjük a várost és valahogy mindig sikerül eltévednünk.

Az intifáda (palesztin zavargások) idején, amely többek között kődobálással is járt, egyszer rossz irányba fordultam és egy arab negyed főutcáján találtuk magunkat. Szabályellenes teljes fordulattal gyorsan eliszkoltunk onnan, de még ilyen hajmeresztő kalandok nélkül is, egyszerűen nem találjuk meg a keresett címet, legyen az a Henry Crown koncertterem, a szálloda, amelyben nejem rokona tartja esküvőjét, vagy mostani célunk, az IMCA épülete, amelyben egy másik rokonának (sok a rokona) fog fellépni egy opera előadásban. Egy előző alkalommal taxit hívtunk és megkértük sofőrjét, utazzon előttünk és mutassa meg az utat, de ezúttal úgy határoztam, GPS-em segítségével találjuk meg célpontunkat. Vaskos hiba volt!

Egy dolog az újságban olvasni a könnyű vasút építése miatt okozott nehézségekről és teljesen más szembekerülni az ásásokkal, útirányváltozásokkal, lezárt forgalmi sávokkal a fő útvonalakon, amelyek az utat akadályfutássá változtatták. A szegény szerkentyűm hiába próbált minket célhoz juttatni. Balra fordulásra utasított minket egy útkeresztezésen, ahol ez meg lett tiltva. Jobbra fordultam. A készülék nem zavarodott meg, kijelentette ’újratervezi az útvonalat’, rövid időn belül megint az ismerős útkeresztezésnél találtuk magunkat és a GPS megint rá akart bírni a balra fordulásra. A végén betömtem a száját és előzékeny járókelők segítségével navigáltam tovább.

Örömmel jelentem, időben érkeztünk meg. Szép szombati nap volt és miután tudtuk milyen nehézségeink támadhatnak Jeruzsálemben, korán indultunk el otthonról. Leparkoltuk a kocsit és a szabad óránkban, elmentünk egy rövid sétára. A YMCA épülete szemben van a fenséges King David szállóval. Onnan néhány száz méterre balra, kis tábla hirdette ’Mamilla üzletközpont’. Besétáltunk és így, teljesen véletlenül rábukkantunk Jeruzsálem legszebb sétautcájára.

Az utolsó években néhányszor látogattunk el fővárosunkba, egyszer egy három napos kirándulásra is beneveztünk, de ide nem jutottunk el. A hatszáz méteres, fényűző üzletekkel, kávézókkal szegélyezett, kövekkel borított, a múltat, történelmit, a modernnel lenyűgöző módon összekötött utcát, az ismert építész Safdie Mose tervezte és csak három éve lett befejezve. Az utcának néhány kilátó erkélye van az Óváros falai és Jeruzsálem meseszerű tájai felé.

Mint már említettem, jöttünk célja egy előadás volt és most visszaballagtunk a közeli Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületéhez. Aki Jeruzsálemben járt, ismeri ezt a feltűnő, történelmi jelentőségű épületet, de soha azelőtt nem léptem be falai közé. A bejáratnál háromnyelvű kőtábla fogad, egy részlettel Lord Allenby beszédéből az YMCA avatásán 1933-ban: „Ezen hely légköre a béke, ahol a politikai és a vallási féltékenységet el lehet felejteni és a nemzetközi egységet támogatni és fejleszteni”. Magában az épületben úgy érzed mintha visszaléptél volna vagy 65 évvel, a két világháború közötti angol uralom idejébe. A recepciós erős keleti akcentussal beszélt, az alagsori fitnesz központban fejkendős, elegáns, arab hölgyek várakoztak csemetéikre és az étteremben az előzékeny pincérnő megkért, hogy héber nyelvű rendelésemet angolul ismételjem meg.

A nap fénypontja Mozart Varázsfuvolájának az előadása volt. Nem állíthatjuk, hogy e zenei zsáner kedvelői vagyunk. Nem látogatunk rendszeresen operába, bár néha szívesen meghallgatok néhány ismert áriát, főleg ismert énekesek előadásában, de ezt csak csukott ajtóval tehetem. Párom szereti a zenét, járunk koncertekre, de a klasszikus éneket nemcsak, hogy nem szereti, kifejezetten idegesíti. Dacára a fentieknek, mindkettőnknek nagy élvezetet okozott a közel két órás opera és széles mosollyal jöttünk ki az előadóteremből.

Ezt a bizonyos produkciót összesen kétszer adták elő a Jeruzsálemi Művészeti Fesztivál nyitásának keretében. A résztvevőket a jeruzsálemi zenei és tánc akadémia vokális osztályának kiemelkedő diákjaiból választották. YMCA patinás előadóterme színpadának, a tágasság távolról sem jellemző tulajdonsága, azért elismeréssel bámultuk meg, miként sikerült a karmesternek elhelyezni tizenkét zenészét ennek egy csücskében, a nagyszámú énekesekkel egyetemben. Az énekkarnak csak a nézőtér oldalán maradt helye.

A rendezőnek díszletek nélkül és a legegyszerűbb eszközökkel – mint a színészek által viselt zseblámpák, amelyek időnként fáklyákat, máskor pedig fenyegetést szimbolizáltak, vagy a hosszú fehér papírszalagok, amelyek szükség szerint egyszer a sűrű erdőt helyettesítették, máskor a haragos folyót és a továbbiakban az akadályokat, amelyekkel a darab hőseinek meg kellett küzdenie – sikerült átültetni az előadást napjainkba.

Nagyon büszkék voltunk fiataljainkra, akik képesek voltak egy ilyen klasszikus darabot a színpadra hozni, végül is Mozart világa nagyon messze van a mai Jeruzsálemtől, amelynek tervezett felosztása a fő akadály a közel keleti béke elérésében. Élveztük nejem rokonának a fellépését is (talán egyszer megírom, miként választotta ez a falusi izraeli lány, akinek családja nagyon messze áll ettől a műfajtól, pont ezt a nehéz és – nálunk – ritka foglalkozást), az este lépett először színpadra.

Egy további tényező, amely talán más miliőben, szereposztásban, megbuktathatta volna az előadást, az volt, hogy a szereplők (mint operában szokás) eredeti nyelvén, németül, adták elő az operát, csak az összekötő részekben beszéltek héberül. Számomra, aki megéltem, hogy a nyelv, amelyet az anyatejjel szívtam magamba, a holokauszt jelképévé változik, szürrealista élmény volt fiatal izraelieket németül hallani énekelni.

Papageno szavaival: “Gutte Nacht, falsches Welt!” (Jó éjszakát hamis világ!).

MAGYARUL A NAGYVILÁGBAN

Mint minden éven, a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeuma ez idén is megszervezte Safeden a Herzl napi rendezvényt, a magyar származású zsidóság impozáns összejövetelét. A program a Múzeum udvarában és a szomszédos kultúrházban érdekes volt, a magyaros ételek kitűnőek, de aki ismer, már tudja, engem leginkább a személyek érdekelnek, a találkozások más magyar ajkúakkal, régi jó ismerősökkel, az izraeli Magyar Fórum tagjaival és néhány új emigránssal is. Állandóan váltakozó asztalszomszédjaim közül egy kedves hölggyel folytatott beszélgetésem adott ötletet ez írásomra.

Ma már sajnálom, hogy kis korukban nem beszéltem gyerekeimmel magyarul. Feleségem ugyan nem érti ezt a nyelvet, de ha ő hollandul, én meg magyarul szóltam volna hozzájuk, legalább konyítanának egy kicsit mindkét nyelvhez. Fenti asztaltársam szintén itt született, de felnőttkorában tovább fejlesztette anyanyelvét és aránylag jól beszél magyarul.

Mint elmesélte, nagy meglepetés volt számára, amikor először érkezett Magyarországra, mennyire élvezte, hogy magyar beszédűek veszik körül, de azt is hozzátette, nem nagy haszna van ezen elszigetelt nyelv tudásából. Ezt már nem hagyhattam válasz nélkül és megjegyeztem, a világon mindenütt élnek magyarok. Kerestem mindjárt néhány példát is:

Amikor egyszer Londonban megjátszottam a turistát, elromlott az órám. Azt hittem könnyűszerrel megjavítathatom, de mint kisült, az angol fővárosban kihaltak az órások. Minden ékszeresnél azt mondták, javításokat csak a központi üzemükben végeznek és órám két hét múlva lesz kész. Ennyi ideig nem volt szándékomban Londonban maradni, de egy új óra vételét sem is engedhettem meg magamnak. Végül is véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre a városban, ahol az asztalára görbedve, nagyító üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származású is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.

Egy más alkalommal Amszterdamban voltam látogatóban feleségem családjánál és apósom egy öltönnyel ajándékozott meg. Ritka az olyan egyén közöttünk, akinek tökéletes a testalkata és az én új öltönyöm is könnyű átalakításra szorult. „Ja kérem”, - mondta az apósom - „egy ilyen városi szabónak sok a munkája és egy-két hetet várni kell, míg sorra kerülsz.” Vele mentem a szabóhoz, de a valóság még rosszabb volt ennél. „Három héten belül meglesz”, - morogta a varrónő hollandusul, de csak addig a pillanatig, amíg kimondtam a bűvös jelszót: „Holnap utazok Pestre és kéne az öltöny!”

Helyben áttértünk saját titkos, furcsán hangzó nyelvünkre, amelyből álmélkodó apósom egy szót sem tudott kivenni és míg kiderült ki honnan van, ki hová járt suliba és milyen közös ismerőseink vannak, a könnyű átszabás is be lett fejezve.

Amerre jártam a világon, találkoztam magyarokkal. Mint már említettem, a Hun Vannak a Magyarok (Skyex) nevű internetes oldal által sok emberrel barátkoztam meg a golyóbis minden tájáról és jó néhánnyal találkoztam is, de vannak kellemes meglepetések is, mint amikor Máltában feleségem szemet vetett egy szép és borsós árú ruhára az egyik kirakatban. Vonakodva léptem be a fényűző boltba, de amint kiderült a tulajdonosnő magyar, komoly engedményt kaptunk és a ruha bekerült nejem szekrényébe, a többi rongy közé.

Egy másik meglepi a Habimában ért, az izraeli Nemzeti Színházban. Egy régi jó barátom, aki társaságunkban a Hosszú névre hallgatott és kis szerepe volt a darabban, a héber szöveg kellős közepén, egy hosszú magyar mondatot hallatott. Nem tudom volt-e a teremben más magyar ajkú, én úgy éreztem, ez csak nekem szólt. A színész később elmondta, a rendező utasította, mondjon valamilyen értelmetlen szöveget, de ő inkább anyanyelvét választotta. A közönség nagy részének ez úgyis halandzsának tűnt.

A legsikerültebb magyar nyelvvel kapcsolatos történet, kedves jó barátom, Benda Iván fotográfusé, amelyet az „Az Élő Jeruzsálem” című könyvének Előszavában írt le. Szívélyes engedelmével, idemásolom:

"Nagypéntek, 2000. Ekkor léptem be először a Szentsír Templomba. Katolikusok, ortodoxok, szírek, koptok, örmények, etiópok miséi töltötték be a hatalmas teret. Csak a tömeget érzékeltem, sodródtam az áradattal, a bábeli hangzavarban fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Egy félreeső zugban észrevettem, hogy a világ elől bezárva ül egy apáca. Csukott szemmel magába mélyedt, kezében füzetlap, amelyen egy dal kottaképe látszott. Úgy éreztem, száz éve ismerem. Meg szerettem volna szólítani, beszélgetni vele. Nem mertem, hiszen csak magyarul szólhattam volna hozzá. Évek teltek el, és egy este vendégségbe hívtak. A szoba falán, egy csoportképen váratlanul megpillantottam ugyanazt az arcot. Kérdeztem: ki ő? Barátom így felelt: "Eszter nővér az egyetlen magyar apáca Jeruzsálemben".

AZ ORTODOX jERUZSÁLEM

A cfáti Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma (http://www.hjm.org.il/) egy alkalommal érdekes kirándulást szervezett Jeruzsálembe. A kirándulás célja: betekintést nyerni az ultra-ortodoxok (charédik) világába, magyar hangsúllyal. A kiruccanás zavartalan lefolyásának biztosítására, a résztvevőket felkérték, szerény öltözetben jelenjenek meg, nők: fejkendő, hosszú szoknya (nem nadrág!), hosszú ujjú blúz, testhez tapadó, vagy átlátszó ruha és szandál mellőzve, férfiak: kipa (én sapkát viseltem), nem t-shirt, vagy szűk ing, nem rövid nadrág és cipő, nem pedig szandál.

Kitűnő idegenvezetőnőnk nagy hozzáértéssel kalauzolt minket a szűk sikátorokban, sötét házbejáratokban és tudást, meg humort mutatott ki magyarázataiban a számomra addig ismeretlen társadalomról.

Nem fogom részletezni túránk minden mozzanatát. Egy négy órás séta a Mea Seárim negyedben nem tett a charédi világ szakértőjévé és a hangsúly itt a világon van, mert ez egy teljesen különálló, miénkkel párhuzamos világegyetem, saját törvényeivel, szokásaival, öltözékével, sőt nyelvével is és e két világ között csak kevés ponton van érintővonal.

A térképen országunk alig látszik. Néhány hete amerikai házaspár vendégünk és egy idő multán torkig voltam néhányszor ismételt mantrájukkal: „milyen kicsi itt minden!” Egy barátnőnk azért vándorolt ki, mert „az ország szűk számára”, de a véleményem szerint minden a szemszögünktől függ. Vannak tudósok, akik az életüket a világűr és a csillagok kutatásának szentelik, de léteznek mások, nem kevésbé kiválóak, akik saját pirinyó kertjük élettől hemzsegő mikrokozmoszára összpontosítanak. Tudjátok-e, milyen kincsek rejtőznek a mi ’kis‘ országunkban? Az utolsó fél évben alkalmam volt ellátogatni Dimonába, az izraeli-afrikai központjába, Rahatba, az egyetlen beduin városkába és most a charédik fellegvárába. Új világokat fedeztem fel, pedig el sem hagytam Izrael határait.

Látogatásunk legfontosabb pontja a „Ungarin (Magyar) Házak” lakónegyed volt, amelyet a 19.-ik század 90-es éveiben alapított „A Falak Őrzői Közössége” nevű magyar ortodox haszid emigráns csoport. E hermetikusan zárt közösség soraiba a mai napig nem vesznek fel olyanokat, akik nem magyar származásúak, de a származás megítélésére nem a mai határok számítanak, hanem a volt Monarchiáé.

Csoportunkat feltűnő szívességgel fogadta Lebovics rabbi, aki Izraelben született, de magyar az anyanyelve. Amellett, mint a Mea Seárim többi askenázi lakosa, sőt a szefárdok egy része is, akiket askenázi rabbik tanítottak a szent tudás alapelemeire, a rabbi a mindennapi életben a jiddist használja és gyerekei nem tudnak már magyarul. A szívélyes fogadtatás szöges ellentétben állt elvárásainkkal, de a rabbi elmagyarázta, hogy ő azokat is megérti, akik haragszanak ránk – mi is összeakadtunk egy pasival, aki ránk ordított, hogy takarodjunk a lakónegyedből – a közösség nem akarja, hogy életükhöz, mint egy előadáshoz viszonyuljanak, lefényképezzék ünnepeiket, szokásaikat, öltözéküket, gyerekeiket. Példaképen elmesélte, hogy a turisták miatt nem tudják megtartani szokásukat, kint a szabadban gyújtani Chanukka gyertyákat. A zsúfoltság, a zaj, a fényképezőgépek vakuinak csattanásai, nem teszik lehetővé, hogy a Teremtővel kommunikáljanak.

A továbbiakban egy barchesz (ünnepi fonott kalács) pékségbe látogattunk, majd egy szentkönyv boltba, betekintettünk néhány készétel üzletbe (gefillte fisch [töltött hal], húsleves kreplach-al [derelye] és kugli). Nem lehetett nem észrevenni a híres paskvilusokat, ahogy a fali plakátokat, az ultra-ortodox tömegkommunikáció egyik legnépszerűbb módját hívják. Ezek a nagybetűs plakátok minden szabad falat beburkolnak Mea Seárimban és epésen megbélyegeznek, megrágalmaznak minden jelenséget, nemcsak a világi körökben, hanem magában a charédi közösségben is. Idegenvezetőnőnk elmondta, hogy ezek a plakátok általában röviddel a szombat bejövetele előtt jelennek meg, mert akkor már egy vallásos ember nem tépheti le őket a falról.

Egy nagy üzletben, amelyben a vallásosok szerzik be fekete kalapjaikat (a Kabbalisták pedig a fehéreket), egy alkalmazott rövid előadást tartott a változó divatokról és különféle stílusok jelentőségéről. Így például a litván származású charédik körében az olasz Borsalino népszerű. A közösségeket a kalap perem szélessége különbözteti meg. Viccnek hangzik, de igaz történet: egy híres rabbi annak idején elítélte az askenázikat és megállapította, hogy a 9 centiméter peremű kalap megszentségteleníti a Sábátot, mert ez olyan méretű, mint egy sátor és szombaton természetesen tilos sátrat építeni.

A charédik fején több mint 30 féle különböző kalap díszlik. Kiemelkedő közöttük a széles és lapos, amelyet főleg a régi jeruzsálemi udvarokhoz tartozó haszidok viselnek. Európából a 19-ik században az első szervezett csoportban érkezők bevándorlók, a fent említett magyar haszidok voltak. Ezek az Osztrák-Magyar királyság polgárai voltak, amely azokban az időkben egy befolyásos nagyhatalom volt. Egy rendőr, vagy polgár sem merte volna bántalmazni őket. Miről lehetett megismerni őket? Széles és lapos kalapjaik alapján. Látták Jeruzsálem zsidai, hogy a kalap megvéd és ők is elkezdték hordani.

Néhány nevet kapott ez a fejfedő. „Szuper kalap” a gyártó neve alapján, „Repülő tányér”, kinézése miatt, vagy egyszerűen „Jeruzsálemi kalap”. Ma kevesen tudják, honnan származik kalapjuk, de büszkén viselik, mintegy kiáltványként: „jeruzsálemiek vagyunk és jeruzsálemiek leszármazottai generációk folyamán!”

A litvánokat a kalap tetején levő gyűrődés alapján ismerik fel. A belzi és vizsnici haszidok ugyanazt a fekete bársony masnis szalagú kalapot hordják, csak a belzieknél a masni a kalap baloldalán van, a vizsnicieknél pedig a jobb oldalon.

És még egy érdekes tény kirándulásunk tárgyával kapcsolatban: az üzletben, amelyben jártunk, a kalapok 90 százalékát Magyarországon gyártották!

Erős benyomásokkal fejeztük be e furcsa világ látogatását. Útban hazafelé azon méláztam, hogy a gyors iramban szaporodó charédi közösség egyszeri világi kerületekbe terjeszkedik és megváltoztatja azok jellegét. Feltételezhetően, hamarosan ultra-ortodox többség lesz Jeruzsálemben és azoknak a világiaknak, akik továbbra is ott akarnak élni, alkalmazkodni kell majd egy olyan többséghez, amelynek a türelem és megértés más közösségek életmódja iránt nem az egyik erőssége.

Egy további nyugtalanító gondolat: Vajon az ultra-ortodox Jeruzsálem, amelyben a lakosság összetétele annyira más lesz, mint az ország többi részében, továbbra is Izrael fővárosa maradhat?

Fényképek Mea Searimból

Custom Search

Az ezerarcú Jeruzsálem

Azokat, akik gyakran utaznak külföldre, néha megkérdezik: „véleményed szerint melyik város a legszebb?” A válaszok a kérdezett ízlése szerint különbözőek, Prágától Rio De Janeróig. A feleségemnek és nekem csak egy válaszunk van: „Jeruzsálem nemcsak a legszebb, hanem a legérdekesebb is!”
Jeruzsálem szerencséje talán az, hogy nem volt egy olyan várostervezője, mint a párizsi báró Haussmann, aki egész negyedeket rombolt le és széles sugárutakat nyitott a város központjában. Itt nem tevénykedett egy irányító kéz, nem volt központi tervezés, a vallások, népcsoportok, stílusok fönséges keveréke, a hódítók szeszélyei, akik az évezredek folyamán uralkodtak benne, egy olyan spontán városjelleget teremtettek, amelynek nincs példája sehol a világon. Jeruzsálem szépségéhez hozzájárul előnyös földrajzi fekvése Jehuda dimbes-dombos vidékén, de sok más város is hasonlóan van szituálva és magam részéről biztos vagyok abban, hogy Jeruzsálem akkor is is kitűnne páratlan jellegével, ha síkságon épült volna fel.
Nem tudom, van-e még egy város, amelyről ennyit írtak, ennyien rajzolták meg és fényképezték le. Nem próbálok versenyezni velük, csak néhány szerény virágszálat szeretnék a küszöbére helyezni, mint egy, a sok tisztelője és csodálója közül. Annak is örülök, hogy nem vagyok jeruzsálemi lakos, mert az állandó ottlakás talán eltompítaná érzékeimet, és mint vak haladnék el kincsei mellett. Így legalább minden alkalommal, amikor Izrael fővárosába látogatok, újra felajz az egyedisége és új, meg új dolgokat fedezek fel benne.
Máskor kora délelőtt szoktunk Jeruzsálembe érkezni, este pedig hazautazunk, de ezúttal három egész napot töltöttünk a városban és nemcsak a sok festői látványoságot néztük meg, hanem az embertípusokat is az utcákon. Csak itt láthatsz például egy szállodai éttermet, ahol asztal asztal mellett reggelizik egy csoport vallásos zsidó, arabok a város keleti részéből és fiatal katonák, akik a fegyverüket a széknek támasztják. Lehet, hogy csak nekünk tel-aviviaknak tűnt ez a jelenet furcsának, magukat az étkezőket csak az előttük levő étel foglalkoztatta.
Nem fogom felsorolni az ismert helyeket, ahova minden idegenvezető elvisz, és amelyeket mindenki, aki valaha volt Jeruzsálemben ismer már. Egy részüket lefényképeztem és fényképeim magukért fognak beszélni, de a Herzl hegyen egy kellemes meglepetés ért egy új múzeum formájában, amely Herzl életét mutatja be, egy újszerű egy órás audiovizuális előadás keretében. Büszke cionista vagyok és mindig különös kapcsolatot éreztem országunk látnokához. Amikor néhány éve megjelent a magyar-osztrák-izraeli Herzl bélyeg, néhány első napos borítékot vásároltam gyerekeim számára és megmagyaráztam nekik, hogy csak Herzl Tivadarnak köszönhetik, hogy itt születtek.
Egy másik múzeum, amely a látogatók egy részénél vitát okozhat, miután nem tart a bátor politikai állásfoglalástól, a „Múzeum a Varraton” (Museum on the Seam - a varrat alatt a város zsidó és arab részei közötti láthatatlan határt értik) „a párbeszédért, a megértésért, az együttélésért, a maga fajtájában első társadalmi múzeum Izraelben, amely a korabeli művészet által mutatja be a társadalmi-politikai valóság különböző aspektusait”. A múzeum átellenben van a néhai Mendelbaum kapuval, amely a jordán uralom idején az egyetlen hivatalos átkelő hely volt Nyugat és Kelet Jeruzsálem között, és amelynek a város vezetői valamilyen érthetetlen okból minden nyomát eltüntették. Ugyanakkor Berlinben például megőrizték a Fal maradványait és Checkpoint Charlie-t, amelyek turisták százezreit vonzzák.
Mint már említettem, fényképezőgépemmel igyekeztem megörökíteni mindazt, amit a szemeimmel láttam. Azt szokták mondani, hogy egy kép többet ér ezer szónál, de a személyes benyomás, véleményem szerint, még többet ér. Úgy látszik, egy nálam sokkal jobb fényképész kell ahhoz, hogy megmutassa Jeruzsálemet úgy, ahogy puszta szemmel látható. Drága jó barátunk, az ismert fényképész Benda Iván, szintén a város szerelmese. Átlag kétszer évente érkezik Izraelbe, autót bérel, hajnalonként felhajt Jeruzsálembe, és csak sötétedés után ér vissza. Mint az áldozatára leselkedő vadász, órákig vár, amíg a világítás pont helyes és a megfelelő alakok népesítik be a választott helyszínt. Minden fényképe műremek, de az „Élő Jeruzsálem” c. csodás könyvében, (magyarul és angolul jelent meg) amely színpompás típusokat mutat be megkülönböztetés nélkül mindhárom vallás fiaiból, a kedvencem egy majdnem üres utca a Mea Saarimban, (az utravallásosok negyede) amelyben csak egy vallásos zsidó alakja látszódik hátulról útban ismeretlen céljához. Amikor megkérdeztem Ivánt, hogy sikerült lencsére kapnia ezt az embert, aki olyan tökéletesen kiegészíti a képet, azt válaszolta, hogy ő előre tudta, hogy ez az ember meg fog jelenni, csak azt nem tudta, mikor. Úgy látszik, ahhoz, hogy tökéletes fotóid legyenek, nemcsak jó fényképezőgépre és technikára van szükséged, hanem sok türelemre is.
Egy viccel fejezem be, amely akkor jutott az eszembe, amikor a Dormizion templom közelében levő terembe látogattunk el, ahol a tradíció szerint Jézus és tanítványai azt a húsvéti lakomát rendezték, amelyet az utókor mint az „Utolsó Vacsorát” ismer.
Évente néhány nappal Húsvét előtt, a római zsidó főrabbi a Vatikánba látogat és átnyújt a pápának egy elavult, viseltes, gyűrött borítékot. A pápa megtekinti, nemlegesen rázza meg a fejét és visszaadja a borítékot. Ezután a rabbi búcsút vesz a pápától és hazamegy. Ez a furcsa ceremónia már majdnem 2000 éve folytatódik. Mint köztudomású, tavaly egy új pápát választottak és teljesen véletlenül a főrabbi is csak nemrég foglalta el tisztjét. Amikor elődje utasításai alapján, átnyújtotta a borítékot a pápának, őszentsége megnézte minden oldalról és visszaadta a főrabbinak, mint ahogy neki is meghagyta az elődje, de aztán megkérdezte:
„Ez egy ugyancsak furcsa ritualé. Nem értem, mi az értelme. Mi van ebben a borítékban?”
„Csakugyan nem tudom, én is új vagyok, de mi a véleménye, hogy kinyitjuk és megnézzük mi a tartalma?”
„Kitűnő ötlet” – mondta a pápa.
A két főpap nagy óvatossággal kibontotta az ódon borítékot, és tudjátok mi volt benne?
Az ellátásért felelős cég számlája az Utolsó Vacsoráért!

Fényképalbum