FEHÉR ÉJSZAKA

Amióta 2003-ban az UNESCO Tel Aviv Fehér Városát, Bauhaus építészete miatt, a Világörökség részének nyilvánította, az önkormányzat városunkban évente, a nyári napfordulóhoz közel eső hétvégén, egy Fehér Éjszakát rendez, amikor az éjszaka folyamán (és néhány órával előtte és utána), ingyen, vagy jelentős árengedménnyel, kinyílik a nagyközönség előtt több száz klub, kulturális és művészeti intézmény.  Számos rendezvényt is tartanak – zene, tánc, színház, film, video art, csoportos és egyéni kiállítások és más művészeti formák – amelyeknek egy részét az utcán, vagy a tengerparton szervezik meg. (A programok a Magyarországon is ismert Múzeumok éjszakájához, illetve a Színházak éjszakájához hasonlíthatók).

Feleségemmel és pesti vendégünkkel, három rendezvényt választottunk a sok közül. Az első a „Pályaudvar”on volt. A jaffai pályaudvar az első vasútállomás volt a Közel-Keleten, a Jeruzsálem-Jaffa járat végállomása. Az állomást 1891-ben avatták fel és 1948-ban zárták be. 2005 és 2009 között felújították és szórakoztató és szabadidős központtá alakították át.
A Fehér Éjszaka programja szerint ezen a helyszínen 21 órakor közösségi éneklést rendeznek. Mit már egyszer megírtam „az ifjúsági mozgalom keretében szoktam rá a közösségi éneklésre… Amikor másokkal együtt dalolunk – még ha teljesen idegenek is… – erős érzelmi kapcsolatot érzünk irántuk. Emberek, akik együtt énekelnek, a tapasztalatot jelentősnek, élénkítőnek, frissítőnek találják és utána, vidáman, reménykedve, az összetartozás érzésével térnek haza”.
Két énekesnő is fellépett néhány szép dallal repertoárjukból, de én, dacára annak, hogy az est elég fülledt volt, a legjobban azt élveztem, amikor a nagyszámú közönséggel együtt teli torokkal harsoghattam az ismert dalokat. Vendégünk is érdekesnek találta a rendezvényt, mert ilyet Magyarországon aligha láthat.
Innen átballagtunk a közeli Suzanne Dellal Táncközpontba, amelyet a Dellal család alapított, fiatal korban elhunyt lányuk Suzanne emlékére. A helyszínen azelőtt két középiskola működött és azoknak az épületei lettek átalakítva a mostani célra.  Itt 22 órakor néhány ír táncos lépett fel és egy táncműhely is működött, amelyben, a nézőknek mutatták meg az ír népi táncok lépéseit. Mi ugyan nem csatlakoztunk a táncolókhoz, de élveztük a nagyrészt fiatalokból álló közönség próbálkozásait nézni.
A központi rendezvény szélein, helyes kis kísérőprogramok is voltak. Egy táncospár és utána egy trió, röviden bemutatta művészetét és közben egy lány a közönségnek szórólapokat osztott teljes repertoárjuk időpontjáról. Egy férfi a hirdetés egy eredeti formáját választotta: egy videokameráról egy lány csupasz hátára vetítette fellépésük részleteit.
Egy szépséges hastáncos is fellépett, teljesen lenyűgözve engem, pedig általában nem vagyok a keleti táncstílus híve. Talán észrevette érdeklődésemet, mert hirtelen néhány centiméterre közeledett hozzám és közvetlen közelemben kígyózó mozgással mutatta be érzéki varázsát. Valószínűleg azt várta, hogy valamilyen módon reagálok, de annyira meglepődtem, hogy úgy álltam ott, mint egy fatuskó és végül is másfelé gravitált.
Most jött el az ideje az éjszaka fő attrakciójának, az izraeli Opera koncertjének, amely éjfélkor kezdődött és a műsor keretében a színház szólistái kedvelt opera áriákat, ismert operett és musical slágereket adtak elő. 
A terem majdnem megtelt és a színpadon néha 14 szólista volt jelen, akik elbűvölték a közönséget éneklésükkel. A programban többek között szerepeltek: „La Traviata", „Rigoletto", „Figaro házassága", „A varázsfuvola", „Don Giovanni", „Szerelmi bájital", „Hoffmann meséi", olyan operettek, mint a „Denevér", „A víg özvegy" és a musicalek, mint a „West Side Story", „Az operaház fantomja", „My Fair Lady", „Porgy és Bess és a „Hegedűs a Háztetőn”. Az éjjeli fáradságot néhány mókás részlettel próbálták enyhíteni, így például egy ismert „Carmen” áriát, amelyet általában egyetlen szólista ad elő, egy egész vidám kórus énekelte el.
A egyetlen zavaró pont az volt, hogy vendégünk, aki nincs hozzászokva az izraeli, talán túlságos légkondicionáláshoz, az egész idő alatt didergett. Felajánlottam, hogy hamarább megyünk el, de visszautasította. A hidegrázás ellenére élvezte az előadást. Máskor, amikor vendégünk lesz, stólát hozunk számára. 
A közönség nagy része reggel 3 óráig a helyén maradt és kitartó tapssal köszönte meg a művészek fellépését. 
A Fehér Éjszaka programjában volt még egy érdekesnek tűnő pont: Jóga napkeltekor a kikötő területén, de mi inkább lemondtunk a hajnali (5.30-kori) testmozgásról és hazamentünk, az ágyban bepótolni valahogy az átmulatott órákat.

A VARÁZSLATOS VÁROS ÉS A FUVOLA

Felmenni Jeruzsálembe – varázslatos fővárosunkba (de magába Izraelbe is) héberül nem utaznak, hanem ’felmennek’ és nemcsak azért, mert a város hegyes vidéken terül el, egy ilyen út lelki felemelkedés is – mindig nagy élmény számunkra. Szerintünk ez a világ legszebb és legérdekesebb városa, a baj csak az, nem eléggé ismerjük a várost és valahogy mindig sikerül eltévednünk.

Az intifáda (palesztin zavargások) idején, amely többek között kődobálással is járt, egyszer rossz irányba fordultam és egy arab negyed főutcáján találtuk magunkat. Szabályellenes teljes fordulattal gyorsan eliszkoltunk onnan, de még ilyen hajmeresztő kalandok nélkül is, egyszerűen nem találjuk meg a keresett címet, legyen az a Henry Crown koncertterem, a szálloda, amelyben nejem rokona tartja esküvőjét, vagy mostani célunk, az IMCA épülete, amelyben egy másik rokonának (sok a rokona) fog fellépni egy opera előadásban. Egy előző alkalommal taxit hívtunk és megkértük sofőrjét, utazzon előttünk és mutassa meg az utat, de ezúttal úgy határoztam, GPS-em segítségével találjuk meg célpontunkat. Vaskos hiba volt!

Egy dolog az újságban olvasni a könnyű vasút építése miatt okozott nehézségekről és teljesen más szembekerülni az ásásokkal, útirányváltozásokkal, lezárt forgalmi sávokkal a fő útvonalakon, amelyek az utat akadályfutássá változtatták. A szegény szerkentyűm hiába próbált minket célhoz juttatni. Balra fordulásra utasított minket egy útkeresztezésen, ahol ez meg lett tiltva. Jobbra fordultam. A készülék nem zavarodott meg, kijelentette ’újratervezi az útvonalat’, rövid időn belül megint az ismerős útkeresztezésnél találtuk magunkat és a GPS megint rá akart bírni a balra fordulásra. A végén betömtem a száját és előzékeny járókelők segítségével navigáltam tovább.

Örömmel jelentem, időben érkeztünk meg. Szép szombati nap volt és miután tudtuk milyen nehézségeink támadhatnak Jeruzsálemben, korán indultunk el otthonról. Leparkoltuk a kocsit és a szabad óránkban, elmentünk egy rövid sétára. A YMCA épülete szemben van a fenséges King David szállóval. Onnan néhány száz méterre balra, kis tábla hirdette ’Mamilla üzletközpont’. Besétáltunk és így, teljesen véletlenül rábukkantunk Jeruzsálem legszebb sétautcájára.

Az utolsó években néhányszor látogattunk el fővárosunkba, egyszer egy három napos kirándulásra is beneveztünk, de ide nem jutottunk el. A hatszáz méteres, fényűző üzletekkel, kávézókkal szegélyezett, kövekkel borított, a múltat, történelmit, a modernnel lenyűgöző módon összekötött utcát, az ismert építész Safdie Mose tervezte és csak három éve lett befejezve. Az utcának néhány kilátó erkélye van az Óváros falai és Jeruzsálem meseszerű tájai felé.

Mint már említettem, jöttünk célja egy előadás volt és most visszaballagtunk a közeli Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületéhez. Aki Jeruzsálemben járt, ismeri ezt a feltűnő, történelmi jelentőségű épületet, de soha azelőtt nem léptem be falai közé. A bejáratnál háromnyelvű kőtábla fogad, egy részlettel Lord Allenby beszédéből az YMCA avatásán 1933-ban: „Ezen hely légköre a béke, ahol a politikai és a vallási féltékenységet el lehet felejteni és a nemzetközi egységet támogatni és fejleszteni”. Magában az épületben úgy érzed mintha visszaléptél volna vagy 65 évvel, a két világháború közötti angol uralom idejébe. A recepciós erős keleti akcentussal beszélt, az alagsori fitnesz központban fejkendős, elegáns, arab hölgyek várakoztak csemetéikre és az étteremben az előzékeny pincérnő megkért, hogy héber nyelvű rendelésemet angolul ismételjem meg.

A nap fénypontja Mozart Varázsfuvolájának az előadása volt. Nem állíthatjuk, hogy e zenei zsáner kedvelői vagyunk. Nem látogatunk rendszeresen operába, bár néha szívesen meghallgatok néhány ismert áriát, főleg ismert énekesek előadásában, de ezt csak csukott ajtóval tehetem. Párom szereti a zenét, járunk koncertekre, de a klasszikus éneket nemcsak, hogy nem szereti, kifejezetten idegesíti. Dacára a fentieknek, mindkettőnknek nagy élvezetet okozott a közel két órás opera és széles mosollyal jöttünk ki az előadóteremből.

Ezt a bizonyos produkciót összesen kétszer adták elő a Jeruzsálemi Művészeti Fesztivál nyitásának keretében. A résztvevőket a jeruzsálemi zenei és tánc akadémia vokális osztályának kiemelkedő diákjaiból választották. YMCA patinás előadóterme színpadának, a tágasság távolról sem jellemző tulajdonsága, azért elismeréssel bámultuk meg, miként sikerült a karmesternek elhelyezni tizenkét zenészét ennek egy csücskében, a nagyszámú énekesekkel egyetemben. Az énekkarnak csak a nézőtér oldalán maradt helye.

A rendezőnek díszletek nélkül és a legegyszerűbb eszközökkel – mint a színészek által viselt zseblámpák, amelyek időnként fáklyákat, máskor pedig fenyegetést szimbolizáltak, vagy a hosszú fehér papírszalagok, amelyek szükség szerint egyszer a sűrű erdőt helyettesítették, máskor a haragos folyót és a továbbiakban az akadályokat, amelyekkel a darab hőseinek meg kellett küzdenie – sikerült átültetni az előadást napjainkba.

Nagyon büszkék voltunk fiataljainkra, akik képesek voltak egy ilyen klasszikus darabot a színpadra hozni, végül is Mozart világa nagyon messze van a mai Jeruzsálemtől, amelynek tervezett felosztása a fő akadály a közel keleti béke elérésében. Élveztük nejem rokonának a fellépését is (talán egyszer megírom, miként választotta ez a falusi izraeli lány, akinek családja nagyon messze áll ettől a műfajtól, pont ezt a nehéz és – nálunk – ritka foglalkozást), az este lépett először színpadra.

Egy további tényező, amely talán más miliőben, szereposztásban, megbuktathatta volna az előadást, az volt, hogy a szereplők (mint operában szokás) eredeti nyelvén, németül, adták elő az operát, csak az összekötő részekben beszéltek héberül. Számomra, aki megéltem, hogy a nyelv, amelyet az anyatejjel szívtam magamba, a holokauszt jelképévé változik, szürrealista élmény volt fiatal izraelieket németül hallani énekelni.

Papageno szavaival: “Gutte Nacht, falsches Welt!” (Jó éjszakát hamis világ!).

ÉLETMENTŐ ZENE

A klasszikus zene szeretettét nem az anyatejjel szívtam be. Serdülőkoromban, nem léteztek egyedi rádió állomások – mint a Bartók Rádió – amelyek ilyen zenére szakosodtak. A szüleim inkább a szinházat meg az Operettszinházat patronálták, mint a koncerttermet, vagy az Operaházat. Az igaz, hogy beírattak zene leckékre, de nem annyira a műfaj iránti vonzalom miatt, hanem mert azt diktálta a divat (ugyanúgy mint vivóleckékre is jártam, anélkül, hogy valaki a családban különösebben érdeklődött volna a sport iránt). Ami engem illet, a hegedüt részesítettem volna előnyben, de apám azt állította, hogy ezen a hangszeren az adottság nélküli játék kibírhatatlan kornyikolásnak hangzik és zongoraleckékre járatott Azon is tudni kell játszani, de még a gyerekes pötyögtetés a billentyükön sem cincogás szerű. Úgysem tanultam meg zongorázni. 1944-ben hirtelen fontosabb lett a túlélés a leckéknél.
Jó sok év pergett le azóta az idő homokóráján. Egy nap az El Al céges szobámba egy új kolléga került, aki egy nagy tranzisztoros rádiót hozott magával. Natan klasszikus zene rajongó volt (mi az rajongó, zenebolond volt!). Az egyetlen adó amely számára létezett a klasszikus volt. Hiába próbálkoztam mindenféle módszerrel, könyörgéssel, rábeszéléssel, fenyegetéssel, az egész hosszú munkanap folyamán nem volt hajlandó a skálát más állomásra állítani, vagy kikapcsolni a készüléket, még akkor sem amikor teljesen atonális zenét adtak, Arnold Schönberg és tanítványainak iskolájából. Natan rádiójának nem volt fűlhallgató csatlakozása sem.
Néhányszor parázs vitánk támadt, amint kiment a szobából mindig lehalkítottam a hangerőséget és amikor visszajött persze visszaállította, még azt is megfontoltam, hogy én is hozok rádiót és állomásháborúba kezdünk, de végül is más kollégák közvetítettek és egy elfogadható kompromisszumot értünk el, legalább a hangerő tekintetében. Mindazok által, a szobánk kicsi volt és a kényszer alatti hallgatás a hét hat napján (csak sokkal később tértünk át az öt napos munkahétre) észrevétlenül befolyásolt és egy nap azon kaptam rajta magamat, hogy az egyik zenei művet zümmögöm – persze nem Schönberg művét, nem hiszem, hogy az egyáltalán zümmöghető. Elkezdtem érdeklődni az u.n. komoly zene után és amikor alkalom adódott, elmentem az Izraeli Filharmonikusok egyik hangversnyére. Csakugyan feldobott, nemcsak maga a zene, hanem az egész atmoszféra, az elegánsan öltözött közönség, a hatalmas zenekar, a különféle csillogó, kifényezett hangszerek.
Innen már rövid volt az út egy komoly lemezgyüjtemény létesítéséig. Gramofonom volt már és most kibővítettem a könnyü zenei címkéket azokkal a klasszikus művekkel amelyek megtetszettek. Idővel a lemezjátszó kiment a divatból és együtt a lemezekkel felkerült a padlásra. Azóta persze már a magnót is kicseréltem, először egy CD lejátszóra és ma a nappalinkban díszhelyet foglal el a legújabb DVD.lejátszó.
Így múlik el a világ dicsősége, amikor majd eljön az ideje, engem is új modellre cserélnek ki.
Már rég nem osztom meg a szobámat Natannal. Saját rádiókészülékem áll a polcon és általában a "Zene hangja" (az izraeli klasszikus zene adó) van beállítva rajta. Az ok nemcsak az az agymosás amelyen kollégámnak köszönhetően annak idején átestem, hanem, ha ez az állomás van beállítva, egyszerűen könnyebb a munkára koncertrálni,. Kevés a duma, nincsenek rádió interjúk, reklámok és a híreket is csak kétszer mondják be a délelőtt folyamán. Nem vagyok munkaőrült, de a sok kotyogás a rádióban zavar, ha valamire akarok központosítani.
A rádió otthon is majdnem mindig nyitva van. A gyerekeim eleinte tiltakoztak zenei izlésem ellen, de az idő megtette a magáét. Nem az volt a célom, hogy a klasszikus zene bolondjaivá váljanak, de a műfaj legalább nem teljesen idegen számukra mint számomra volt.
Néhány éve elhoztam a családot szülinapomra Pestre. Az ötlet tőlük származott. Megtudtam, hogy egy tel avivi magyar étterembe akarnak meghívni és erre azt javasoltam: Ha már magyar étterem, legyen pesti! A budai Kéhlit választottam. Otthonról telefonon megbeszéltem az étrendet és ottani családommal, barátaimmal, összesen 23-an, egy igazi, régimodi, pazar vacsorát fogyasztottunk el. A dessertet, gesztenye pürét óriási kelyhekben, azt hiszem egyikünk sem felejti el soha. Ahogy dukál, a jó vacsorához szólt a nóta, a zenekar csakugyan kitett magáért (a cigányzenét is kedvelem!).
Hogy a zenei élmény ki legyen egyensúlyozva, a második estén elvittem a családot az Operába. Először az impozáns épületet csodáltuk meg, aztán mind az öten bevonultunk saját páholyunkba. Szerencsénk volt és az este "Carmen" volt a programmon, egy szines és könnyű mű azok számára akik előszőr mártják meg a lábukat az opera hideg vizében.
Lehet, hogy a zene kedvelése kor dolga. Csak amikor igazán benő a fejed lágya, fedezed fel a szépségét és terápiai tulajdonságait. Egy hosszú, kimerítő és idegesítő munkanap után, alig van találsz jobbat mint egy pohár borral kezedben a megfelelő zene mellett lazulni. A feleségem számára a klasszikus zene eleinte többé, vagy kevésbé zavaró (pillanatnyi elfoglaltsága és hangulata szerint) háttérzaj volt, amíg egy nap Vivaldi "Négy Évszak"a rabul ejtette. Azóta hű társam lett a zene hallgatásban és a koncertekre is velem tart. Mi több, amikor öccse egyszer hozzánk látogatott, leültette és feltette számára az egyik kedvenc CD-jét.
A klasszikus zene meggazdagította a világunkat és egy új dimenzióval ajándékozott meg. Már néhány éve bérletünk van a zeneakadémián egy szimfónikus hangverseny sorozatra, amelyet egy fiatal és tehetséges zongorista és professzor előadása előz meg, aki a zeneszerzőkről és a művek történelmi hátteréről beszél. A teremnek kitűnő akusztikája van és elég kicsi, úgyhogy minden zenész munkáját közelről tudjuk követni.
Az egyik előadásában a professzor az izraeli Filmharmonikus Zenekar alapítójáról, az ismert hegedűművész Broniszlaw Hubermanról mesélt. 1936-ban Huberman próbajátékot rendezett vagy 200 olyan kiváló zenésznek, amelyeket a náci hatalom Németországban elbocsátott munkahelyükről zsidóságuk miatt. 60 zenészt alkalmazott, ezek családjukkal az akkori Palesztinába emigráltak és így megmenekültek a többi német zsidó keserű sorsától.
Az előadó szavaival élve, a fenti próbajáték az életükért volt! 1936 december 26-án Arturo Toscanini a Palesztiniai Filharmonikus Zenekar első hangversenyét vezényelte.