A ROMÁK

Angol újságcikk fordítása és átdolgozása:

“Kik ezek az emberek? – kérdezte a pult mögötti férfi a fotóüzletben Southhallban, London egyik kerületében, amely kis Indiaként is ismert. Átnyújtotta a rendelésemet, egy nagy halom színes fényképet, amelyek közül az első, két roma nőt és a gyerekeiket ábrázolta. 

„Pontosan úgy néznek ki mint a Banjarák Rajasthanban, ahonnan én származok” – mondta és rámutatott egy gyönyörű portréra a falon, amelyen egy elbűvölő női Banjara táncos csoport látszott.

A hasonlóság szembetűnő volt.

A történészek egyetértenek abban, hogy a romák eredete Észak-Nyugat Indiára vezethető vissza és útjuk Európa felé a III. és a VII. század között kezdődött – egy homogén migráció, vándorlásukat időtlen okok idézték elő: konfliktusok, instabilitás, jobb élet keresése, olyan nagyvárosokban, mint Teherán, Bagdad, majd később, Konstantinápoly.

Ezen az indiai bevándorló munkások gazdálkodók, pásztorok, kereskedők, zsoldosok vagy könyvelők, mások pedig szórakoztató művészek és zenészek voltak.

A Közel-Keleten telepedtek le és Dom-nak nevezték magukat, a szó jelentése „ember”. A mai napig megtartották nevüket és a Szanszkrittal és Hindivel rokon nyelvet beszélnek. Nagy számban költöztek be Európába, ahol a „D” betűből, amit egyébként a nyelvet a szájpadláshoz húzva ejtettek ki, „R” lett, tehát Rom, ami a Roma egyes száma. A mai európai romák ezeknek a leszármazottaik. 

’Érinthetetlenek’

Talán azért, mert megtartották a Hindu istenekkel kapcsolatos szokásaikat és emlékeiket, a romákat Bizáncban pogányoknak tekintették. Elnevezésük az eretnek ’Érinthetetlen’, vagy görögül Atsiganosz szekta nevéből származik. Ez a gyökere a szavaknak, amelyekkel a romákat elnevezték a legtöbb európai nyelven, úgy, mint a francia „tzigane”, a német „Zigeuner” és természetesen a magyar „cigány”. (Ezzel szemben az angol „gipsy”, a spanyol „ginato” és más hasonló elnevezéseknek az eredete a latin aegyptanus („egyiptomi”) és az alapja a tévhit, hogy a cigányok Egyiptomból származnak).

A XIV. században, tovább vándorolva Európában, talán a törökök, vagy a pestis elől menekülve, az Atsiganik már Bulgáriában, Szerbiában és Görögországban is letelepedtek. A földeken dolgoztak, vagy mint kézművesek, soraikban rézművesek is voltak, talán a „perzsa időszak” óta, de két román fejedelemségben, Havasalföldön és Moldovában, rabszolga sorba kerültek és kiemelt szerepük volt az akkori tulajdonlevelekben.

Körülbelül egy évszázaddal később a romák Ukrajna és Oroszország felé menekültek. Néhányan zarándokoknak, vagy vezeklőknek vallották magukat és mint minden Európa-szerte vándorló csoport ebben a korban, támogatásban, vagy menedékben részesültek.

Ez a barátságos hozzáállás drámailag megváltozott az 1500. év körül. A történészek szerint ez azért történhetett, mert a bevándorlók száma egyre növekedett, de török kémeknek is tekintették és ennek következtében rendeletileg üldözték és öldösték őket.

Az üldözés és kemény elnyomás e korszakát egyes történészek „az első roma népirtás”-nak nevezik. Akasztások és kiutasítások voltak Skóciában és Angliában, a XVI. század elejéig ötezer cigányt végeztek ki. A franciáknál bélyegzések és koponyaborotválások voltak, majd parlamenti határozatot hoztak kiirtásukra. Svédországban és Dániában 1662-ben halálbüntetést róttak ki azokra, akik nem hagyták el az országot. Morvaországban a roma nők bal fülét metszették le, Csehországban a jobb fülét. Több Nyugat-európai ország az amerikai és afrikai gyarmataira toloncolta a roma közösségeket.

Ezeket az atrocitásokat követően, a romák nagy csoportjai menekültek vissza Keletre, Lengyelország felé, amely toleránsabb volt. Oroszországban is kevésbé kemény kézzel bántak a romákkal, nevezetesen, megtarthatták nomád, vagy fél-nomád életmódjukat, mindaddig, amíg kifizették az évi adókat – az „obrok”ot.

Gyerekek eltávolítása 

A felvilágosodás korában a Nyugat vezérelve a romák „civilizálása” volt, brutálisan erőszakos beolvasztás által. Az elnyomás magában foglalta: 24 pálcaütés a „cigány nyelv” használatáért; a romák egymás közötti házasságának a megtiltása; a roma zenészek számának a korlátozása; a négy éves gyerekek elvétele szüleiktől és elosztásuk szomszédos városokban "legalább minden második évben".

Egyes esetekben ezek az eszközök beolvadásra kényszerítették a romákat, de sokan közülük újra útnak indultak. Az üldöztetések a Holokauszttal, vagy roma nyelven a Porajmosszal – „A Pusztítással” –, érték el csúcspontjukat.

A romák a náci népirtás első áldozatai között voltak. Először 5000, a Német Birodalomból kitelepített romát gyilkoltak meg gázosító teherautókban Chmelnoban. Az egész németországi roma lakosságot megsemmisitették és más országokból is sokakat a koncentrációs táborokba hurcoltak. Szörnyű kísérleteknek vetették alá őket a megsemmisítő táborokban. Kb. 250-400 000 roma szenvedett kínhalált a fasiszta uralom idején. 

Szűkölködő élet

Dacára ennek, a háború utáni európai kormányok a vasfüggöny mindkét oldalán megtagadtak a roma holokauszt túlélőktől minden elismerést vagy támogatást. A kommunista blokkban néhányuknak sikerült elérni a korszak szerény életszínvonalát, leggyakrabban azon az áron, hogy feladták a nyelvüket és identitásukat, míg a romák többsége továbbra is a nincstelenek életét folytatta a társadalom perifériáján.

Sok esetben különleges politikát vezettek be a romákkal szemben, beleértve a kényszerű sterilizálást (Csehszlovákia), vagy arra kényszerítették őket, hogy változtassák meg nevüket és lakásaikat betonfalak mögé rejtették (Bulgária).

A kommunista rendszer bukását 1989-ben Közép-és Kelet-Európában, a romaellenes erőszak növekedése követte szinte minden országban.

Ma, a körülbelül 7–8,5 millió európai roma közül, 6 millióra becsülik azok számát, akik Közép-és Kelet-Európában élnek. Akár 1,0-2,5 millió található Romániában, amelynek intézményes roma rabszolga piacai egészen a XIX. századig borzasztották el a nyugati utazókat. A románok csak 1856-ban törölték el teljesen a rabszolgaságot.

Úgy tűnik, hogy a kommunizmus évtizedei és a keleti országok felvétele az Európai Unióba a közelmúltban, nem hoztak nagy változást a romák kirekesztett és a nyomorúságos létben tengődő sorsában.

2003.-ban nyolc ország (Horvátország, Bulgária, Románia, Szlovákia, Macedónia, Csehország, Szerbia-Montenegró, Magyarország) kormányfője, a Világbank és a Nyílt Társadalom Intézet képviselőivel közösen megállapodtak abban, hogy a 2005-2015 közötti időszakot a Roma Integráció Évtizedévé nyilvánítják. Ennek a kezdeményezésnek a célja a roma és nem roma lakosság szociális és általános életkörülményei között meglévő szakadék csökkentése volt.

Az évtized majdnem letelt, de nehéz észlelni nagy változásokat. A cigány népesség helyzete lényegesen rosszabb az összlakosság átlagánál. A legtöbb roma család a mai napig is nyomortanyákon él, kis kunyhókban, hevenyészett putrikban, áram és folyó víz nélkül. A nemzetközi intézmények számításai szerint, a romák szegénységi rátája akár tízszer magasabb, mint a környező lakosságnak, míg az életkilátásuk 10, vagy 15 évvel alacsonyabb.

SÜLETLENSÉG

Az április 11-iki választások után, egy számomra nagyon fura dolog történt, barátaim, akik ismerik magyarbarát érzületeimet, tőlem kérték számon a Jobbik sikerét. Az első forduló másnapján az izraeli napilapok első oldalukon közölték a híreket a „rasszista és fasiszta Jobbik, a Nyilaskeresztes Mozgalom folytatójának” erősödéséről. Én természetesen mélységesen elítélem ezt a szélsőséges testületet, amely valós társadalmi bajokat kihasználva, erőszakot sugallva, nyíltan a romák és a zsidók ellen uszít. Sajnos az effajta tiszavirág életű politikai szervezetek nem idegenek számunkra, Izraelben is meg vagyunk áldva egy iker pártjukkal, de azok hívei persze nem antiszemiták, hanem arab ellenesek.

A Jobbik szóvivői ugyan megpróbálják tagadni, hogy antiszemiták és anti-romák, de amikor egy keresztény nemzetről beszélnek, eleve kizárják a más vallásúakat. A "Magyarország a magyaroké" szlogen – jellemzően populista jelszó, mert ki vonja ezt egyáltalán kétségbe? – elfogadható lenne mindenki számára, a kérdés csak az: ki a magyar az ő meghatározásuk szerint?

Éppen Magyarországra készültem utazni – egy éve voltam utoljára és már vágyálmaim voltak – és ismerőseim között voltak, akik feltették a kérdést, ilyen körülmények között nem lenne-e jobb máshova utazni? Pedig jókor jöttem. Kellemes, napsütéses időjárás fogadott, a nénik az aluljárókban orgonavirágot árultak, kedvencemet, amely valamilyen okból nem terem meg nálunk, vagy csak nem termesztik. Nejem telefonon megkérdezte, érezhető-e az antiszemitizmus? Válaszom: pont a nemzetközi könyvfesztiválról jövök, ahol a díszvendég az Izraeli író, Amosz Oz és az olvasók sorba álltak könyve dedikálására.

Otthonosan érzem itt magamat és mostanáig soha sem volt okom ezt kétségbe vonni. Legjobb barátaim magyarok és mindig sajnálom, hogy három órás útra kell folyamodnom, ha velük akarok kávézni és dumcsizni. Politikáról nagyon ritkán beszélünk. Persze sajnálják a szélsőséges elemek feltörését, de a véleményük szerint, ennek az okai a nehéz gazdasági helyzet, a bűnözés, a közbiztonság romlása és amint ezek megjavulnak, a Jobbiknak sokkal kevesebb szavazója lesz.

Pestet, a kultúra fellegvárát, a sokszínűség jellemzi. Megérkezésem estéjén a Katona József színházban voltam. Rendkívül élvezem a magyar nyelv gazdagságát, az újszerű szófordulatokat, szikrázó szellemességeket. Beugrottam egy miniatűr Ady Endre múzeumba is. A verseiből nincs egy sem kiállítva, de láttam néhány jó fényképet róla és Csinszkáról és megmutatták az ágyát, író és evőasztalát, meg az erkélyt, amelyről barna házikabátban (nagyon fontos!) bámulta az Őszirózsás Forradalom kitörésének egyes eseményeit.

Másnap este egy barátnővel, jó barátunk fiának jazzkoncertjén voltam. A Facebookon hallottam a fellépésről és kaptam az alkalmon, hogy ott legyek. Nem vagyok a műfaj szakértője, de azt hiszem Gábor Benda zongorista komoly tehetség és most, hogy saját zenekara van, azt hiszem, messze juthat.

Előzőleg nagy élményben volt részünk, amikor kedvenc kis éttermünkben, a Paulai Ede utcában, egy család szülinapi bulijába tévedtünk be. Azt hittük magán rendezvény és ki akartunk hátrálni, de szívélyesen ott marasztaltak. Először hallottam igazi cigányzenét és láttam népies táncot, egész más volt, mint az átlagos turisztikás cigányzene.

Tegnap este a Hegedűs a Háztetőn előadását, Hegedűs Gézával a főszerepben, néztem meg a Vígszínházban. Nekem nagyon tetszett, de én talán nem lehetek tárgyilagos, végül is a népem életének egy darabját mutatja be, de örültem, hogy az itteni közönség is vastapssal fogadta a darabot. A magyar nyelvű előadás különlegessége: Megszólalt a nagykállói rabbi dala, a „Szól a kakas már” is, amelyet mostanáig csak Sebestény Márta előadásában ismertem.

Amint látjátok, jól szórakozok, de joggal kérdezhetitek, mi a kapcsolat a politikai jellegű bekezdés és pesti élményeim között? Pofon egyszerű, elcsodálkoztam azon, miként állíthat Edelény polgármestere, Molnár Oszkár –akit most beválasztották a Parlamentbe – olyan sületlenséget, mint, hogy „izraeli diákok, Jeruzsálemben már magyarul tanulnak, hogy elsajátítsák az új haza nyelvét”. Ha valaki hitt neki, az bizony nyugodtan szavazhatott a Jobbikra, nem hiszem, hogy egy másik párt akarná ilyen címzetes ökrök szavazatait. Ha lenne pénzem, meghívnám az urat Jeruzsálembe, fogadjon magán nyomozót, találja meg ezeket a diákokat, én is kíváncsi lennék rájuk.

Magyarország gyönyörű ország, Budapest meseszerű. Mi, akik itt nőttünk fel, sok esetben magyar az anyanyelvünk, szeretünk idejárni, szeretjük a nyelvet, az irodalmat, a zenét, az ételt, az embereket – néhány kivétellel – de hát Izrael is szép ország, a világ minden részéről járnak a turisták csodájára. Azt szokták mondani, az ember jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozik, mint amit ajándékba kap. Hát mi aztán megdolgoztunk országunkért, kétkezi munkával varázsoltuk virágzó oázissá. Vérünket is ontottuk érte. Az elmúlt héten, a Háborús Hősök Emléknapján, 22,684 hősi halott emlékének áldoztunk kegyelettel.

Nyugdíjas vagyok, nagy családom van és azt hiszem aránylag jó az élet nálunk. Az utcák biztonságosabbak, mint sok más európai országban. Senki sem vette magának a fáradságot megmagyarázni, miért kívánnánk mi meg mások országát, de ha már mégis megkívánnánk, miért pont Magyarországot választanánk?