JÓ NÉMETEK

A legtöbb ismerősöm ismeri részleges, vagy teljes nevemet, hol a lakok, hol dolgozok, kinek a férje, melyik gyerek apja, vagy nagyapja vagyok, azt, hogy vörös kocsit vezetek, esetleg azt is, hogy baloldali vagyok és általában be is érik ezekkel az életrajzi részletekkel. Az a tény, hogy a Holokausztot is túléltem, az ókori történelemhez tartozik és tényleg, én is általában úgy gondolok vissza a bevándorlásom előtti életemre, mint valamire, ami réges-régen történt, valaki mással. Néha azért mégis a felszínre tör egy pár emlék foszlány, mint tegnap is, amikor Ludi Boeken megkapó filmjének „Parasztok között” (Unter Bauern) bemutatóján vettünk részt a Cinemateq filmklubban.

Életem folyamán jó pár filmet láttam már a Holokausztról és úgy vélem, kimerítettem ezt a műfajt. Nem szabad hagyni, hogy felejtésbe merüljön ez a szörnyű korszak és tovább kell írni és filmeket csinálni róla, de miért kéne nekem, aki ott voltam, magam is átéltem az eseményeknek egy részét, megnézni őket? Kötelezzék e filmek megtekintésére a mostani életével elégedetlen itteni ifjúságot, mutassák őket be olyan közönség előtt, amely háborúmentes korszakban született és nőtt fel és nemcsak fogalma sincs arról, mi a frász történt nagyszülei gyerekkorában, hanem nem is nagyon érdekli. Csak itt mutatkozik meg egy igazán jó film nagysága. Még azt a közömbös frátert, akit a 65 évvel azelőtt véget ért események kevésbé érdeklik, mint a tavaszi hó, is magával ragadja a dramatikus cselekmény ereje, azonosságot fog érezni a film hőseivel és a korszak sokkal teljesebb megértésével fog hazatérni, mint amelyet egy történelemleckétől valaha is nyerhetne.

A film Spiegel Marga visszaemlékezésein alapszik és az izraeli előadások egy részén, részt vett ő is és Aschof Annie, aki a Hitlerjugendhez tartózott, de Marga barátja lett. Tegnap ’csak’ a film rendezője volt ott, együtt a producerrel és az egyik főszereplővel, a paraszt szerepének alakítójával, aki az életét és családja biztonságát kockáztatva, elrejtette házában első világháborús zsidó bajtársának a feleségét és lányát. Örömmel állapítottam meg, hogy a zsidó nép nem maradt e bátor westfáliai családok adósa (további családok a férjnek adtak menedéket, aki néhányszor kénytelen volt új rejtek helyet keresni) és négynek közülük a Világ Igazai kitüntetést ítélték meg.

A vetítés befejeztével, a rendező, a producer, a színész és a német, meg francia nagykövetek (a film német-francia koprodukció) mondtak néhány szót. Én különösen a rendező arra a megjegyzésére figyeltem fel, hogy a németek nem különösen támogatták egy olyan film készítését, amely ‘jó németek‘ről szól és voltak olyanok is, akik megpróbálták lebeszélni az ötletről. Sokkal fontosabbnak találják, a nácik embertelen bűneit dokumentálni.

Annak idején magamnak is voltak ilyen kétségeim, hiszen a német nép többsége a legjobb esetben bűnrészes volt – azokról a százezrekről, vagy talán milliókról nem is szólva, akik aktív részt vettek a mészárlásban – és nem tudtam, indokolt-e azokról a kevesekről írni, akik emberien viselkedtek. Vajon nem fognak-e ebben kísérletet látni az egész söpredéket rehabilitálni?

Végül is nem hallgattam el annak a német tisztnek az esetét, aki az igazoltatásnál észrevette, hogy szép anyámnak aznap születésnapja van és visszajött egy üveg pezsgővel (bár inkább kenyeret hozott volna!) és azt a másikat is, aki az életét mentette meg, megemlítettem. Egy nap egy nyilas banda elkapta a zsidó asszonyokból álló csoportot, köztük anyámat is. Rendőrök kisérték őket, de a nyilasok szava volt akkor a törvény. A Szent István körút 2. sz. alatti nyilas házban a falhoz állították a nőket. Biztos halál várt volna rájuk, ha nem jelenik meg pont akkor egy német tiszt, aki magából kikelve ordított, „civilizált emberek (!) nem csinálnak ilyesmit a város közepén”. A nyilasok kénytelen- kelletlen szabadon bocsátották zsákmányukat.

A filmben leírt eset bizonyítja, hogy az akkori Németországban is lehetséges volt nemet mondani és olyan emberek is, akik Hitlerrel szimpatizáltak és tagjai voltak a náci pártnak (mint a film zsidó hősének a barátja), vagy a Hitlerjugendnek, irgalmasak lehettek és az emberi alapelvek szerint viselkedtek, egy olyan időszakban, amikor ezek sárba és vérbe lettek taposva. Maga a tény, hogy az ilyenek kevesen voltak, vádló ujjal mutat azok felé, akik inkább elfordították a fejüket és hallgatásukkal az emberi történelem legszörnyűbb bűnének teljes mértékű részeseivé váltak.

IDŐUTAZÁS

Amióta először hallottam a fogalomról, érdekelt az időutazás. Wells könyve, az „Időgép”volt az első, amelyet a tárgyról olvastam, de Mark Twain humoros stílusa, a „Egy Jenki Arthur Király Udvarában”, inkább kedvemre volt. A mai napokhoz közelebbi időkben, az „Időalagút” című TV sorozat nem tűnt ugyan ki kifinomult ízlésével, fantáziámat mégis felpezsdítette, mert egyik kedvencemmel, a történelemmel, foglalkozott. Persze a „Vissza a Jövőbe” trilógiát is élveztem.
Az időutazás fizikai szempontjai nem nagyon érdekelnek – talán azért is, mert fizikai ismereteim a nullához közelítenek és az időparadoxonokban, amelyekhez az effajta utazás vezethet (a legismertebb közöttük a nagyapa-paradoxon), sem szeretnék ezúttal elmélyedni. Ami igazán érdekel, azok a személyes filozófiai szempontok. Mihez fognék, ha lehetőségem támadna visszautazni az időben? Milyen korszakokat látogatnák meg, kikkel szeretnék találkozni, milyen eseményeket szeretnék megváltoztatni, meg ehhez hasonlók.
Benneteket nem bosszant néha a múlt megváltozatlansága? Az, hogy a megtörtént eseményeket nem lehet megmásítani, lehetetlen visszaszívni a kimondott szavakat, jóvátenni tragikus bakikat? Mint kisgyerekek, amikor a merénylő kivont késsel lopakodott feléje, nem kiabáltátok oda a film hősének: „Vigyázz, mögötted!”?
Aki ismer, tudja, a népem több mint harmadát elpusztító és családomban pótolatlan hézagokat hagyó, iszonyú Holokauszt tárgya gyakran foglakoztat és írásaim jelentős részének vezérmotívuma is. Ha hirtelen lehetővé válna számomra az időutazás, habozás nélkül a második Világháború előtti időket választanám. Talán 1938-ba térnék vissza, a müncheni egyezmény és a Szudéta-vidék Németországhoz csatolása utáni napokba, vagy inkább 1939 márciusába, amikor Csehszlovákiát szétdarabolták és a nácikon kívül, a magyarok és lengyelek is nagy darabokhoz jutottak területéből.
Megpróbálnám figyelmeztetni a közeledő veszélyről rokonaimat Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában és persze a közvetlen közelemben élőket is Budapesten, kezdve szüleimmel (akik túlélték a háborút, de olyan ’élményeket’ szereztek, amelyek nem sokkal járultak hozzá testi és lelki egészségükhöz).
A zsidóság vezetőségével is kapcsolatot teremtenék és körvonalaznám előtte a következő néhány év eseményeit. Bár kijelentettem, nem foglalkozok az időutazás fizikai aspektusával, a feltevés, hogy képzeletbeli utamra valamilyen kézzelfogható dokumentációt, könyveket, fényképeket, audiovizuális felvételeket, vihetnék magammal, számomra is túl fantasztikusnak tűnik, úgyhogy csak szavaimmal próbálhatnám meggyőzni őket..
Nem vagyok annyira naiv, hogy azt hinném szóbeli beszámolóm következtében Kelet Európa zsidósága elárasztaná a diplomatikus képviseleteket és tömegesen vándorolna ki, biztonságosabb partokat keresve. Végül is, ha nem élnének közöttünk Holokauszt túlélők, nem állna rendelkezésünkre bőséges és részletes dokumentáció, az örült ötlet, hogy a 20-ik század közepén Közép-Európában, egy u. n. kultúrnép elhatározhatja, kiírt egy másikat és ördögi elgondolása nagy részben sikeres is, totális abszurdumnak tűnne. Lehet, hogy rokonaim, barátaink egy része hinne nekem, de mi lenne a vezetőség hozzáállása?
Néhány fogolynak sikerült megszökni az Auschwitzi és Birkenaui megsemmisítő táborokból és beszámolni a zsidó közösség képviselőinek a tömeges mészárlásról és a gázkamrákról. A legismertebb eset „Az Auschwitz Jegyzőkönyv”, amelyet 1944 áprilisában Rudolf Vrba és Alfred Wetzler elbeszélése alapján állították össze és még az év májusában, a tömeges deportációk kezdete előtt, eljutott a szlovák és magyar zsidó vezetőséghez. A jegyzőkönyvek részeit közölte a New York Times és a BBC is sugározta. Az információt nem tárták a zsidó nagyközönség elé, talán, mert nem akartak pánikot kelteni. A német megszállás után 1944 márciusában, a menekülés útjainak nagy része már zárva volt, de ha az emberek tudták volna mi lesz a sorsuk a deportáló szerelvények végállomásán, kevésbé engedelmesen hagyták volna magukat bevagonírozni.
1939 első hónapjaiban még minden lehetséges volt. A háború csak szeptemberben tört ki, a vonatok rendszeresen közlekedtek, a zsidó bankszámlák még nem lettek zárolva, a magánvagyon elkobozva és akinek valami pénze volt, kivándorolhatott volna olyan országokba amelyek hajlandók voltak bevándorlókat befogadni, de mi lett volna a lengyel, szlovák, magyar, szovjet-uniói vagyontalan millióknak a sorsa? A kérdésre lehetetlen pontos választ adni, de a tény, hogy 1933-tól, amikor a nácik a uralomra jutottak, a világháború kitöréséig, a félmilliós német zsidóság kb. felének sikerült kimenteni magát, rámutat az útra.
Feltételezem, hogy néhányszor térnék vissza 1939-be. Természetemnél fogva konok vagyok, nem könnyen hátrálnék meg, próbálnám meggyőzni hallgatóimat, vitatkoznék, visszatérnék a saját időmbe, válaszokat keresnék a felmerült kérdésekre, új tényeket tárnék elébük. Nem-zsidó vezető személyiségekkel is összejönnék és felvázolnám előttük a gazdasági összeomlást, a számtalan katonai és polgári áldozatot (a keleti hadszíntéren körülbelül 45-50 ezer katona és 25 ezer munkaszolgálatos vesztette életét), ha Magyarország a németek oldalán beszáll a háborúba.
Milyen más időpontokat látogatnék meg? Saját szemeimmel szeretnék látni néhány fontos eseményt az emberiség történelmében, a maratoni csatát, Július Cézár meggyilkolását, Jézus utolsó vacsoráját, a Bastille ostromát, Napóleon megkoronázását, a bolsevik forradalmat Szentpétervárott és hasonlókat. Szeretném megtekinteni fénykorukban azokat az épületeket, műkincseket is, amelyek nem maradtak fenn napjainkig, mint például a világ hét csodáját, az egyiptomi piramisokat, a jeruzsálemi szentélyt. Kíváncsi lennék a történelem fontos személyiségeire, megnéznék néhány híres színészt legjobb szerepükben a színházban, de ha lehetővé válna, találnék még néhány eseményt a múltban amelyeknek a kimenetelét szeretném befolyásolni, megváltoztatni.
Ezekben az esetekben sem tudom kis próbálkozásaim mennyire járnának sikerrel. Vajon deterministák vagyunk és az, ami volt, az is lesz? Mik a viselkedésünk indokai? A múlt, vagy a jövő tényezői? Vajon az események elkerülhetetlenek, a jövő eseményei meg van szabva és mégha előzetes tudomásunk is lenne a megtörténésükről, nem tudnánk semmit tenni megmásításukra, vagy szabad akaratunk van és hacsak lehetővé válna, megtudnánk változtatni a jövőnket, más utakon tudnánk megpróbálni elérni céljainkat?
Képes lennék legalább személyes sorsomat befolyásolni? Meg tudnám valahogy békíteni boldogult anyámat, aki élete utolsó éveiben tele volt keserűséggel, vagy pedig ez az öregedési folyamat természetes velejárója? Meg tudnám változtatni az eseményeket, feléleszteni életem nagy szerelme szeretettének a tüzét, azt okozni, ismét szívmelegítő tekintettel nézzen rám, vagy a szerelme mindenképen kialudt volna? Meg tudnám valahogy menteni lányom kiskutyáját, akit szemem előtt gázoltak el, vagy pajkossága úgyis halálát okozta volna más alkalommal?
Meglehet az is, ha elnyerném a lehetőséget a mesés időgépben utazni, én lennék a világ legfrusztráltabb embere, tehetetlen, fogcsikorgató tanúja földrengető eseményeknek, amelyek megváltoztatták a történelem menetét, az emberiség sorsát, népek, családok, egyének életét más mederbe terelték. Vajon csak a náci atrocitások néma nézőjévé válnék, képtelen még Hitler pofájába sem köpni?
Akkor talán jobb, ha a fizika törvényei változatlanok maradnak. Meg tudjuk siratni szeretetteink halálát, de nem tudjuk figyelmeztetni vagy visszahozni őket.

Egyedi keresés

MI A KÖZÖS A ZENESZERETET ÉS AZ ÁLLATBARÁTSÁG KÖZÖTT?

Néhány ideál, amelyben komolyan hittem, mint gyerek, felnőtt koromban súlyos kárt szenvedett, nagy részük a teljesen hihetetlen Holocaust miatt, amely népem javát megsemmisítette.
Amikor kicsi voltam, gyakran hallottam, hogy aki az állatokat szereti, nem lehet rossz ember. Grogan John, a „Marley és Mi” szerzőjének a szavaival: „Az állatbarát egy különleges emberi faj, jótékony lelkű, teli empátiával, talán egy bizonyos hajlamossággal a szentimentalizmushoz, olyan nagy szível, mint a felhőtlen égbolt.” Nem hiszem, hogy egy más fajhoz tartoznék, de mindig szerettem a kutyákat és ők ezt őszinte, feltétel nélküli szeretettel viszonozták. Azokban a rég elmúlt napokban, hittem az elcsépelt mondásban is, hogy e négylábú teremtés az ember leghűbb barátja, de aztán kiderült: a legkegyetlenebb, kérges lelkű hitlerista mészárosok, nemcsak odaadó kutya tartók voltak, hanem ezekből a farok csóváló kedves lényekből, amelyek a kezedet nyalják és a gyerekeidet védik, vérszomjas ragadozókat idomítottak, amelyek ádázul őrjöngve támadtak gazdájuk áldozataira és húsdarabokat téptek ki testéből.
A zenével is szerelmi viszonyom van. Nem vagyok nagy szakértője, sokszor még a legismertebb műveket sem tudom azonosítani, nincs is szándékomban benevezni zeneismereti vetélkedőkre, de ösztönösen értem a nyelvét, mint a gyerek is megérti anyja szavát, anélkül, hogy fogalma lenne a nyelvtani szabályokról. Mindig hittem abban, hogy minőségi zene hallgatása, nemcsak élvezetes, esztétikus tevékenység, amellyel szabad idődet töltöd el, hanem lelkileg felemeli hallgatóját, emberivé, tökéletesebbé teszi. Megint rá kellett jönnöm, hogy a náci pribékek nem voltak tudatlan parasztok, vulgáris prolik, bűnözők, akiket a hatóság az alvilág ranglétra legaljáról rekrutált, hanem művelt emberek, akik olvasták, ismerték a klasszikus irodalmat, költészetet, akik este Mendelsohnt hallgatták és reggel újabb Mendelsohnokat gyilkoltak meg.
Lenint, a bolsevik forradalom vezérét, senki nem nevezi naiv idealistának. A rendszere ellenségeit irgalmatlanul semmisítette meg, de szavai szerint – amelyeket az író Maxim Gorky örökített meg „képtelen túl gyakran hallgatni Beethoven Appassionata szonátáját, mert ahhoz támad kedve, hogy édes butaságokat mondjon és megsimogassa a kis emberek buksiját, márpedig ezeket a fejeket ütni kell, ütni könyörtelenül, ahhoz, hogy a forradalmam megvalósuljon. Tehát inkább nem fogom hallgatni többé.”
Ez valahogy sokkal emberiebbnek tűnik. Egy normális ember nem hallgat isteni zenét este és reggel embereket gyilkol, de persze egy normális ember egyáltalán nem gyilkol. Pont.
„A halál német nagymester” (eredetiben Der Tod ist ein Meister aus Deutschland) írta a zsidó költő Paul Celan „Halálfúga” című költeményében, amelynek tárgya a haláltáborok iszonyata. Felteszem a kérdést: vajon a náci hóhérok csakugyan hallották a zenét? És azt is, vajon a magas kulturális nívó automatikusan emberivé tesz?
A zene jótékony hatása vitátlan. Mint orvosi és biológiai kutatások bizonyítják, befolyása alatt növekedik a tehenek tejhozama, a tyúkok többet tojnak, a nővények jobban fejlődnek. Az agy elektromos tevékenységének feljegyzése (EEG mérés) kimutatta, hogy zenehallgatás közben nemcsak az izmok feszültsége változik meg, hanem elváltozások észlelhetők az agyi vérnyomásban, a lélegzés ritmusában, a pulzusban és a szembogár kitágulásában is. A zene hatására a betegek fájdalma csökken, közérzésük javul, magabiztosságuk és energiájuk növekedik.
Az interakciónak állatokkal is pozitív hatásai van. Klinikai kutatások kimutatták az egyenes kapcsolatot az állattartás és gazdáik testi és lelki egészségi állapota között. Az állat asszisztált terápia a depresszió hatékony ellenszere. Négylábú látogatók még rövid távon is jótékony fiziológiai és pszicho-szociális hatással vannak a betegekre. Társadalom-ellenes és elidegenült ifjúság esetében, az állattartás a fiataloknak alkalmat ad érezni, hogy tartoznak valakihez, szeretik és elfogadják őket és hasznot hozhatnak. Az állatok feltétel és megítélés nélkül rajongnak gazdáikért, mindig hajlandók kapni és nyújtani szeretetet.
Lehet, hogy a válasz a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy mindkét szeretetemben, amelyeket csak pozitív fényben láttam, olyan elfogadhatatlan társaim akadtak, mint a náci szörnyetegek, hogy a zene és a visszacsatolás, amely az ember-állat kapcsolat által keletkezik, csakugyan hat az emberre, de nem változtatja meg, hanem felerősíti természetes hajlamait. Azt az embert, aki természeténél fogva jó, a zene és az állatok társasága jobb emberré változtatja, de ha eleve szadista, vérengző hajlamok rejtőznek benne, a zene csak felerősíti ezeket az inklinációkat és az abszolút uralom egy vakon engedelmes állaton, amely soha nem kritizál és akkor is imádja gazdáját ha maga a gonoszság megtestesülése a Földön, felbátorítja gazdáját és megerősíti negatív tendenciáit.
Sajnos elvesztettem a naivitásomat és soha többé nem fogom azt a hibát elkövetni, hogy azt hiszem, szomszédjaim, akik szeretik háziállataikat, kóbor macskákat etetnek udvarukban, zenebolondok, akik a filharmonikusok egy koncertjét sem mulasztják el, természetüktől fogva jó lelkűek. Talán néhány pontot írok javukra, de végső ponton a szerint fogom őket megítélni, miként viselkednek a mindennapi életben, milyen a magatartásuk más emberi lényekkel szemben.