NÉPIRTÁS AFRIKÁBAN

Nemrég láttam a „Hotel Ruanda” cimű filmet, amely mondhatnám a „Schindler Listája” afrikai verziója. A film egy a Kigaliban, Ruanda fővárosában, müködő négy csillagos szálloda igazgatójának az igaz története, aki 1994-ben, a ottani etnikai tisztítás idején, menedéket nyújtott az intézményében több mint ezer menekültnek.
Ruandában, amely 1962-ben nyerte el önállóságát a belgáktól, egymás mellett élnek a Hutu – amelyhez az ország lakosságának a többsége tartozik – és a Tutszi törzsek. Az egykori gyarmatosítók együtt kormányoztak a Tutszikkal, akiket magasabbnak, okosabbnak és elegánsabbnak tartottak. tagjaival, elnyomva a Hutu többséget, de az önálló államban a két törzs megosztotta a hatalmat. Nem volt érezhető különösebb törzsközti feszültség, sőt a két törzs fiai számos esetben egymás között is házasodtak. Csak amikor Tutszi menekültek törtek be az országba a szomszéd államokból, kezdett közöttük gyűlölet fejlődni, amely 1994-ben érte el a csúcsát, amikor ismeretlen elemek rakéta merényletet követtek el a Hutu államelnök repülőgépe ellen. Csak később derűlt ki, hogy a tettesek az elnöki őrség katonái voltak – jobbára szintén Hutu származásúak – akik attól féltek, hogy államelnök aláír egy egyezményt, amely visszaállítja a Tutszi kissebség hatalmi pozicióját.
A Hutu vezetőség a Tutszi földalatti mozgalmat vádolta meg a merénylettel. Az országban szélsőséges Hutuk jutottak uralomra, meggyilkolták a szintén Hutu mérsékelt irányzatú miniszterelnököt és szimpatizánsait, együtt tíz ENSZ testőrével és nekiálltak a Tutszi törzs módszeres kiirtásához. Amerikai, belga, francia, olasz és katonai egységek érkeztek Ruandába, de ezek csak a külföldi állampolgárok kimentésére szoritkoztak és nem voltak hajlandók segitséget nyújtani a helyi lakosságnak. A tíz békeerő katona lemészárlása után, az ENSZ is kivonta Ruandából fegyveres erői zömét. Az, hogy a fehérek elhagyták az országot, csak felbátorította a szélsőséges elemeket. Egy árvaházban, amelyet a belga nővérek cserbe hagytak, minden bennlakót meggyilkoltak. A kb. egy milliós kissebségből, rövid tíz hét alatt, vagy 700-800-t mészároltak le rendkivüli kegyetlenséggel, sok esetben machetákkal (fanyeles dárdaszerű szúróeszköz).
Néhány nappal a vérengzés kezdete előtt, a helyi ENSZ parancsnok, akihez hirek jutottak el a készülödő eseményekről, csapaterősítést kért, de az akkori ENSZ főtitkár, Kofi Annan, maga is egy fekete ember, megtagadta a kérését. Az ENSZ a tömeg mészárlások kezdete után sem volt hajlandó elismerni, hogy Ruandában fajirtás megy véghez, miután az alapszabálya szerint ebben az esetben a nemzetközi testület köteles beavatkozni és katonai erőt kiküldeni az érintett országba.
A Nyugat közömbös maradt, dacára annak, hogy ellentétben az előző hasonló 20 század beli tömeges mészárlásokkal, mint az örmények elleni népirtás, a zsidó nép holokausztja, az iszonyatos jelenetek ezúttal esténként minden család televiziós képernyőjén láthatók voltak. Az egyik ok: a friss emlék a gyilkos fogadtatásról, amelyet Szomália lakossága rendezett az Egyesült Államok katonáinak, akik pedig pont abból a célból érkeztek az országba, hogy ezt a lakosságot megvédjék és ellássák élelemmel. Afrikában évente törnek ki háborúk, rosszindulatú járványok, történnek természetes szerencsétlenségek. Csak egy évvel a fenti események előtt, a világ közömbösen nézte ahogy Burundiban, Ruanda szomszédjában, az összlakosság 7%-a pusztul el vérhasban.
A mai napokban is másutt Afrikában, a szudáni Darfurban, népirtás megy véghez, amelyről még senki sem tudja hány áldozata lesz és miként fog befejeződni, de ebben az esetben is nehéz a közvéleményt kihozni a sodrából. Az az állítás is elhangzott, hogy a Nyugat azért nem avatkozott be, mert a legyilkoltak fekelék voltak, de hozzávetőleg egy évvel később egy hasonló – ha ugyan kisebb méretű – véres esemény történt magában Európa szivében, amikor a bosznia-hercegovinai Srebrenicában az ENSZ u.n. békefenntartó erő 400 holland katonája tétlenül nézte ahogy a szerb erők több mint 8000 muszlimot végeznek ki.
A mészárlás Ruandában csak akkor fejeződött be amikor a Ruandai Hazafias Front (R.P.F) Tutszi harcosai legyőzték a Hutu miliciát és elfoglalták az ország nagy részét.
A világ csak a harcok befejeztével tért észre és masszív mennyiségű humanitáriánus segélyt kezdett küldeni az elpusztult országba. A tömegkommunikációs eszközök beavatkozásának köszönthető, hogy a világközvélemény felébredt. Képek folyókról amelyekben hullák százai sodródnak,a járványok veszélye amelyek a helyiből körzetivé, majd világivá válhatnak, végre kihozták a világot közömbösségéből.
Végül az ENSZ is beismerte a felelőségét, hogy nem tett semmit a vérfürdő megelözésére. 2000-ben a belga miniszterelnök Kigaliba látogatott és nyilványosan bocsánatot kért azért, hogy országa tétlenül nézte a népirtást Ruandában.
A két órás „Hotel Ruanda”, a Hutu szállodaigazgató, Tutszi felesége, gyerekeik és rokonsága szemein keresztül írja le az akkori eseményeket. Mint minden esemény esetében amely népünk holokausztjára emlékeztet, e filmet is az ártatlan áldozatokkal teljes azonosságot vállalva néztem végig. Szerény véleményem szerint ez egy kiváló mű, dramatikus és izgalmas, olyan kitünő szinészekkel, mint Nick Nolte (mint ENSZ katonatiszt), Joaquin Phoenix (mint egy TV hálozat fényképésze, aki a rémtetteket dokumentálja), Jean Reno (mint a belga „Sabena” szállóhálózat igazgatója) és természetesen maga Don Cheadle, aki a főhőst, Paul Rusesabaginát, a bátor szállodaigazgatót alakítja. Aki megtekinti, nemcsak egy fontos és szomorú fejezetről tanulhat modern történelmünkben, hanem sajnos arra az elkerülhetetlen következtetésre jut, hogy a világ alig változott Hitler óta, a politikai elgondolások a nemzetközi szervezeteknél ma is erősebbek az emberségnél és a kis népek csak magukra számíthatnak.

FEKETE HÉBEREK

2006 tavaszán a feleségemmel és két baráttal látogatást tettünk Dimona városában, az izraeli-afrikai hébereknél – ők így nevezik magukat és szerintem tisztelni kell az akaratukat és nem héber négereknek nevezni őket, ahogy sokan teszik. Először a helyi iskola énekkarának és táncegyüttesének a fellépését tekintettük meg – kitünő hangok, csodálatos ritmus érzék – és miután elfogyasztottuk az egyszerű, de izletes villásreggelit, mi a négy tel avivi, egy bájos és eszes Malkia nevű lány által kalauzolva, ismeretségi körútra indultunk a meleg, vendégszerető közösségben és a lakónegyedben ahol élnek.
Az izraeli-afrikai héberek hite szerínt ők a Yehuda törzs, a tíz elveszett törzs egyike, leszármazottai. A második jeruzsálemi szentély elpusztulása után, a törzs fiait Afrikába száműzték és onnan Amerikába rabszolgasorba hurcolták. A közösség alapítói az Egyesűlt Államok fekete gettóiban születtek és nőttek fel és faji megkülönböztetést és elnyomást tapasztaltak. Izraelbe 1969-től turista vízumokkal kezdtek érkezni és évekig a kiutasítás ellen harcoltak. A véleményem szerínt, az egyedüli ok, hogy ez nem történt meg, politikai volt. Mit fog a világ szólni? A zsidó állam feketéket toloncol ki? Eleinte mint ideiglenes lakosok tartózkodtak itt és csak 2004-ben kapták végül is meg az állandó lakossági státust. Ma körülbelül 2,500-en vannak és a zömük Dimonában él, de Aradon és Mitzpe Rimonban is élnek kisebb csoportok. A közösség tagjaiból néhány ezren még külfoldön élnek.
Az izraeli héberek a Tóra parancsai szerínt, szerény kommunális életet élnek és fiaikat körülmetélik. A veganizmus hívei – ez a vegetáriánizmus végső lépcsőfoka, tisztán növényevő táplálkozás, vagyis lemondás minden állati eredetű ételről, nemcsak a húsról, hanem a tojásokról és a tejről is. Táplálékuk nagy részét saját maguk termesztik, organikus módszerrel és e célből egy farmot bérelnek a nyugati Negevben. Tartózkodnak a dohányzástól és távol tartják magukat az elfogadott gyógyszerektől. Egyszer hetente, szombaton, böjtölnek és akkor csak vízet és gyümölcslét fogyasztanak. Kalauznőnk szerínt, a szervezetünknek időről időre ki kell pihennie az emésztési tevékenységet és erre a heti munkaszünet nap, a szombat, felel meg legjobban.
Akkor képedtünk el igazán, amikor Malkiától megtudtuk, hogy az izraeli héber férfiak hét feleséget vehetnek el, bár a valóságban az izraeli közösség férfiainak nincs több mint négy nejük, sokszor kevesebb is. Külső kinézése, értelmes és alapos fogalmazásai alapján, Malkiát mint felnőttet kezeltem és csak a válaszáből kérdésemre, mi a véleménye, mint nőnek, a többnejűségről ("kislány vagyok még, nem nő") derült ki, hogy tulajdonképen csak 15 éves. Szerínte, a többnejüség a feleség javát szolgálja. Nincs féttékenység közöttük, egymást testvérnek tekintik és elosztják maguk között a házimunka terheit. Ha az egyikük el akar menni valahová, feleségtársai vigyáznak a gyerekeire – és nem babra megy a játék! Malkiának hét testvére van az anyjától és további féltestvérei apja második feleségétől.
A dimonai közösség nagy zsúfoltságban él (20-30 személy minden lakásban) egy emeletes házak kb. hatvan lakásában, a korábbi dimoniai új emigráns befogadó központban, de mindenhol példás tisztasság virul és az emberek akikkel találkoztunk, barátságosan mosolyogtak a vendégekre. A közösségnek saját péksége van, központi konyhája és azok akik nem a településen kivül dolgoznak, közös étkezdében esznek. A szép, szines ruháikat, amelyek csak természetes anyagokból, mint pamut, lenvászon, selyem, gyapjú készültek – szintétikus anyagokat nem használnak – saját maguk varrják. Az "Élet Háza" nevű klinikában a közösség képzett bábák szülik meg a gyereket és csak komplikációk esetében viszik a szülőnőket a beer-sévai korházba.
Dacára annak, hogy ma már a közösség többsége Izraelben született, maguk között angolul beszélnek és csak az ovodában kezdenek héberül tanulni. A település gyerekeinek saját állami iskolájuk van, amelynek az élén izraeli igazgatónő áll, a tanári kar pedig vegyesen afrikai héberekből és izraeli tanitókból áll.
A bámulatos közösség és az egyének akikkel alkalmunk volt beszélgetni, elbűvöltek minket és ha alkalom támad, biztos még ellátogatunk ide. Azt is remélem, hogy a izraeli-afrikai hébereknek sikerülni fog megvalósítani az álmukat és saját települést létesíteni, ahol jobb körülmények között építhetik fel az életüket. saját akaratuk szerint és az izraeli állampolgárságot is megkapják. A közösség fiataljai a katonaságban szolgálják az államot és most is kb. 60-an vannak aktív szolgálatban. Az első fiú aki Izraelben született egy terrorista támadás áldozata lett.
Az izraeli-afrikai héberek összekötötték a sorsukat a sorsunkkal, ezt az országot választották hazájuknak, hajlandók az energiájukból, tehetségükből adakozni fejlődésére és megerősítésére, sőt a vérüket is kiönteni érte. Itt az ideje, hogy ne kezeljék őket mint másodrendű polgárokat.

(Fényképek a látogatásról)

2006 novemberében újra meg lettünk hívva az izraeli-afrikai héberek településére, ezúttal, hogy velük ünnepeljük a tradiciónális "Öszesség Ünnepé"t. Ezúttal tízen voltunk Tel Aviviak, csatlakoztunk néhány idős polgárhoz magából a közösségből és Dimonából, egy "Tiszteld az Öreget" jelszavú ünnepély keretében, amelyet az iskola udvarán felállított sátor alatt tartottak meg.
Az iskola udvarában felsorakozott diákok hangos tapssal, meg furulya zenével fogadták a vendégeket. Mindegyikünk kapott egy szines névjegy-kitûzôt amelyre a neve volt felírva, meg egy bibliai idézettel ellátott könyvjelzőt emlékbe.
Egy kb. két órás program következett. Újból megcsodáltuk az énekesek pompás hangjait, a fiatal táncosok ritmusát, de a ceremónia fő és megható része csak azután következett. Egyenként felolvasták a ünnepély vőfélyeinek a nevét, fel kellett kelnünk és meghajlással megköszönni amikor héberül és angolul felolvasták rövid életrajzunkat. A babérlevél kétségtelenül egy dimonai házaspárnak járt, akik 10 gyerek szülei, 36 unoka nagyszülei és már 4 dédunokát is ölelnek, de persze mi is szép családdal (ha kisebbel is) büszkélkedünk.
Az ünnepély végén az osztályok egyenként a vendégek elé járultak és mindegyikének szép ajándékot nyujtottak át. A vendégek egyike meleg szavakkal köszönte meg az összehasonlíthatatlan rendezményt és egy ünnepélyes tisztán veganista ebéd után, osszeölelkeztünk csodás vendéglátóinkkal és visszabuszoztunk saját világunkba, ahol nagyon kevés tisztelet jár az idösebb generációnak, a fiatalok néha még a helyüket sem adják át..

Fényképek az "Öszesség Napjá"ról"