AZ EMBER, AKI NEM AKAR MINISZTERELNÖK LENNI
 

Most, hogy az izraeli választások lezajlottak (lásd múlt heti írásomat “Választások Izraelben”), helyesbíthetem a benne közölt részleteket. Végül is összesen 34 párt nevezett be a választásokra, de csak 12 párt érte el a 2%-os minősített küszöbértéket és jutott be a Kneszetbe.

A jobboldali pártok közösen 61 helyet szereztek, míg a bal-centrum-arab pártoknak együttesen 59 mandátuma van az új parlamentben.

Az új Kneszetben 12 arab-drúz képviselő lesz, de közülük csak tízen arab pártok tagjai, a másik kettő zsidó pártok listáján jutott be. Az egyik egy bal oldali párthoz tartozik, de az izraeli politika egyik furcsasága, hogy egy drúz képviselő, a jobboldali, zsidó nacionalista pártot fogja képviselni.

A választások nagy meglepetése, hogy a néhai újvidéki, magyar származású Tomi Lapid fia, Jair, Jes Atíd (Van jövő) nevű centrista pártja, 19 parlamenti képviselővel a második legnagyobb párt lett a Kneszetben. Jair Lapid, aki ismert újságíró és a nők bálványa, csak egy éve határozta el, hogy pártot alapít. Nem csak, hogy apja nyomdokaiban halad, hanem túlszárnyalta annak teljesítményét. Tomi Lapid pártja 1993-ban 15 képviselővel jutott be a Kneszetbe és igazságügyi miniszter volt, viszont a fia feltehetőleg a külügyminiszter lesz.

Jair Lapid nem teljesen ismeretlen Magyarországon. Csak a múlt évben jelent meg könyve „Síron túli emlékeim”, amelyben apja életéről ír egyes szám első személyben, Tomi Lapid hangfelvételei alapján.

Mint várható volt az új kormány élén ismét Bibi, a mostani miniszterelnök fog állni, de persze nem tudhatjuk kit választ koalíciós partnernek. Egy biztos: mivel Netanyahu jobboldali pártja csak 31 mandátumot kapott a választásokon, nem képes kormányt alakítani egy, vagy több centrista párt támogatása nélkül. Az is feltehető, hogy az új kormányba nem fog bekerülni az ultraortodox Sasz párt, mert Lapid pártjának legfontosabb alapelve az ultraortodoxok katonai szolgálat alóli mentességének a megszüntetése.

Az adott helyzetben a legfurcsább az, hogy Lapid eleve visszautasította annak lehetőségét, hogy részt vesz egy bal-centrista-arab kormánykoalícióban, amelynek pedig ő lehetett volna a miniszterelnöke.   

VÁLASZTÁSOK IZRAELBEN
 

   Izraelben január 22-én lesznek a parlamenti választások. Összesen 33 párt nevezett be, de mivel csak azok juthatnak be a Kneszetbe, (így hívják parlamentünket), amelyek a leadott szavazatoknak legalább a 2%-át szerezték meg, minden valószínűség szerint csak 8-9 párt fog helyet foglalni a jeruzsálemi országgyűlésben.

   A nagy harc pillanatnyilag a jobboldali és a baloldali táborok között folyik. A közvélemény kutatások szerint a jobboldali pártok közösen 63 helyet fognak szerezni, míg a bal-centrum-arab pártok együttesen 57 mandátumra számíthatnak az új parlamentben. Ha csakugyan ez lesz a választások végeredménye, akkor az új kormány élén ismét Benjámin Netanjahu (közismert becenevén Bibi), a mostani miniszterelnök, fog állni, de a közvélemény-kutatási adatok szerint az utolsó napokban a két tábor közötti különbség folyamatosan csökken. A felmérések szerint a megkérdezetteknek mintegy 15 százaléka még nem döntötte el, hova adja voksát, úgyhogy pillanatnyilag semmi sem biztos.

Ha csakugyan Bibi áll majd egy jobboldali kormánykoalíció élén, folytatódni fog a nacionalista irányzat, amely nehezen lesz elfogadható a nemzetközi tárgyalásokon, de ha egy baloldali-centrista kormány kerül uralomra, vagy Bibi a szélsőséges jobboldal helyett a centristákat választja koalíciós partnernek, a telepesek építkezései be lesznek fagyasztva és felújulnak a béketárgyalások a palesztinokkal.

Végső fokon a választások eredménye a szavazók részvételétől függ. Az ultra-nacionalista telepesek és a vallásosok több mint 80 százaléka megy szavazni, viszont a városokban, ahol a lakosság többsége centrista, vagy baloldali irányzatú, csak kb. 65 százalék veszi magának a fáradságot, hogy elmegy a szavazó helyekre – dacára annak, hogy a választások napján munkaszünet van. Ami még furcsább, bizonyos felmérések szerint az arab szavazóknak csak a 41%-a biztos abban, hogy részt vesz a választásokon, 42% nem kíván szavazni és további 17% egyelőre bizonytalan.

Izrael lakosságának több mint 20 százaléka arab. Mivel a választási rendszerünk országos arányos képviseleten alapul, vagyis az egyes listák ülőhelyeinek a száma a leadott szavazatokkal arányos, a 120 fős parlamentben legalább 24 arab képviselőnek kéne ülnie és a jobboldali, nacionalista tábor kisebbségbe kerülne. A valóság az, hogy az utolsó Kneszetben csak 11 arab képviselő volt, és ha a fenti felmérés realizálódik, a választások után, netán csökkeni is fog a számuk.

 

 

VÍZSZINT ÉS HÓSZINT
 

A múlt héten országunkban heves vihar tombolt. Hat napon keresztül vad záporesőkben volt részünk és a szél elérte a 100 kilométeres sebességet. Mindenütt úttorlódások keletkeztek, lakásokat öntött el a víz, sok helyen áramszünet volt, alkalmazottak ezrei nem tudtak eljutni munkahelyükre, fák zuhantak le, mezőgazdasági termények károsodtak, az iskolák zárva voltak, a károk pedig elérik a 200 millió eurót. Családomnak és nekem szerencsére nem lett bajunk, olyan apró bosszúságokon kívül, mint hogy a múlt hét egyik napján nem tudtam hazajönni az irodából, mert az autópálya el volt árasztva. Egy kollégám tanácsára, letöltöttem telefonomra a Wazet és ez a közösségi navigációs progi nagy kerülővel és 25 perces késéssel, de épen hazajuttatott.    

Máshol a világon az emberek a múlt heti nehéz napokat katasztrofális időszaknak tekintették volna és csak az előrejelzés, hogy a vihar elmúlt és a hétvége napfényes lesz, csalt volna mosolyt az arcukra, de mi egy furcsa náció vagyunk és az ítéletidő csúcsán a híradókban nem a károk voltak kiemelve, hanem az u. n. nemzeti szint napi növekedése. Az emberek úgy tekintették a hírt, hogy a Genezáreti tó szintje több mint 70 centiméterrel emelkedett a vihar kezdete óta és várhatóan további több tucat centiméterrel fog emelkedni az elkövetkező napokban, mint ha egy értékes, személyre szabott ajándékot kaptak volna. 

    Ha a közeljövőben közvélemény-kutatást folytatnának a lakosság elvárásairól az időjárással kapcsolatban az idei tél megmaradt néhány hónapjában, azt hiszem, hogy a többség kijelentené, nem bánná, ha további özönvízszerű esőzések lennének és az autópályák, országutak, vasúti pályák huzamosan el lennének árasztva, amennyiben a legnagyobb tavunk, Izrael legfontosabb édesvíztartaléka, amely az elmúlt években százéves negatív rekordot döntött, elérné maximális szintjét.  

    A téli időjárás és a számunkra szokatlanul intenzív hideg egy további ritka látogatót hozott nekünk: a havat. A jeruzsálemiek néhány évi csalódás után végre hótakaró alatt láthatták gyönyörű szép városukat és a szenzáció hajhász külföldi sajtó, ahelyett, hogy merényletekről és terrorcselekményekről számolt volna be, látványos fényképeket közölhetett hóborította bibliai tájakról, pálmákról és narancsfákról.

    Amellett, a komoly havazás az ország északi részén, a galileai régióban volt. A Hermon hegy alsó szintjén (újra szint!) 100 cm havat mértek, a felső szinten pedig több mint 120-t, de mint ez szokott lenni, a hóvihar miatt egyelőre nem lehet síelni. Kíváncsi vagyok, mikor fog a síszezon elkezdődni? Amikor a hó elolvad? A szokatlan havazás egyik eredménye: tömeges hisztéria, mindenki a saját szemével akarja látni, kezével tapintani ezt a fehér csodát. A turistaszállások kereslete Galileában messze meghaladja a kínálatot.

    Még a miniszterelnökünk is, családjával, hógolyó harc közben fényképeztette le magát. Vajon politikai tanácsadói sugalmazták ezt a fényképet, vagy még egy minden hájjal megkent tapasztalt politikus is spontán örömöt érzett egy ilyen nálunk szokatlan természetes jelenség láttán?

   Sok évvel ezelőtt, feleségemmel, mi is meg akartuk csodálni a jeruzsálemi havas tájat. A mai napig libabőrös leszek, amikor visszaemlékszek akkori utazásunkra a robogón. A szélvédőnk, mint vitorla működött a heves szelekben és néhányszor majdnem felborultunk. Valóságos életveszélyben voltunk, de mint már említettem, furcsák vagyunk. Egy normális eső számunkra áldás és a hó igazi csoda.

    Egy barátom szerint, aki egyszer üzleti úton volt Ausztráliában, ez az ország kifejezetten unalmas. Kinyitod az újságot és a címlapon sporthírek vannak, meg az időjárásról számolnak be. Nagyon boldog lennék, ha mi is ilyenek lehetnénk és a fő hírek továbbra is csak a Genezáreti tó vízszintjéről, a jeruzsálemi havazásról (és sport eredményeinkről) szólnának, de attól tartok, hogy erre kicsi az esély.

 

Alpha

 

 

TOVÁBBI GYEREKKORI NYAVALYÁK

Gyerekkoromban nagyon gyakran volt középfülgyulladásom és ennek gyógyítására egy, még a priznicnél is kegyetlenebb módszert használtak: felszúrták a dobhártyámat. Ez a kezelési mód nagyon fájdalmas, bár a fájdalom rövid időn belül elmúlik. Az orvosi magyarázat az volt, hogy súlyos, gennyes gyulladás esetében, amely nagy fájdalommal is jár, maradandó halláskárosodás veszélye áll fenn. Apró lyukat szúrnak a dobhártyán, amely azonnal felszabadítja a nyomást és lehetővé teszi a felgyűlt folyadék és genny távozását. Ha nem szúrják fel, a dobhártya magától reped szét a gennytől. Ez sokkal fájdalmasabb, nehezebben gyógyul be, sőt szövődmények is lehetnek. Egy ilyen lyuk viszonylag hegmentesen gyógyul, jobban, mint a magától felszakadt dobhártya.

Sajnos néhányszor át kellett esnem ezen a fájdalmas műtéten, annyira féltem tőle, hogy anyám alig bírt tartani. Az a benyomásom, hogy ma ritkábban használják, jó antibiotikumok vannak, de ha azok nem segítenek és mégis ezt a drasztikus módszert választják, érzéstelenítőt használnak. Nálunk nem is ismerik, három gyerekem van, hat unokám és szerencséjükre, ezt a szörnyűséget nem kellett átszenvedniük.

Egy másik esetben, focizás közben ráestem egy beton lépcsőre és felrepedt a homlokom. Persze hazavittek, egy vizes borogatással lefektettek, amíg szüleim megbeszélték mi legyen a teendő. A nem teljesen becsukott ajtón keresztül hallottam amint apám azt mondja, hogy valószínűleg be kellene varrni a sebet. 

Lelki szemeim előtt felidéztem a jelenetet, ahogy a pápaszemes doki bácsi tűvel, cérnával bevarrja a homlokomat, mint amikor anyám javítja ki elszakadt nadrágomat és elkezdtem remegni, mint a kocsonya. „Engem varrni? Mi vagyok én, posztó?” – gondoltam és úgy eliszkoltam otthonról, hogy késő estig bottal üthették a nyomomat. Addig már a sebészet zárva volt és csak másnap reggel jutottam orvoshoz. A seb közben szépen behegedt és további orvosi beavatkozásra nem volt szükséges.

Az érdeklődőknek, szívesen megmutatom a kis forradást jobb szemöldököm felett.

Az egyetlen, összes gyerekkori nyavalyáim közül, amelyet kifejezetten élveztem, amikor kioperálták belőlem a manduláimat. Arra már nem emlékszem, mekkora fájdalmaim voltak a műtét után, az viszont felejthetetlen, hogy a nővér a szokott keserű orvosságok helyett fagyit tukmált rám.

Az ok persze ebben az esetben is orvosi: a hideg csökkenti a fájdalmakat és csökkenti a vérzést. Mivel nem akartam elvérezni, nem vitatkoztam és szorgalmasan habzsoltam a jobbnál jobb fagyikat.

 

 

PRIZNIC

Tegnap este az egyik lányunknál jött össze a család, két vendégünk is volt és miután nincs olyan nagy asztaluk, amely mellett mindannyian elférnénk, a sok finomságot, amelyet készített, egy büféasztalra rakta ki (a svédasztal kifejezést nálunk nem ismerik). Mindenki abból választott, amit megkívánt és annyit rakott tányérjára, amennyit azt hitte el tud fogyasztani és egy nagy körben leülve a nappaliban, lakmároztunk. Közben kötetetlen csevej folyt erről, arról, amíg valaki meg nem említette, hogy fiunk az este nem jöhetett el, mert kislánya belázasodott.

Hirtelen fejembe villant miként kezelték szüleim a magas lázat egyetlen csemetéjüknél és elmeséltem a jelenlevők borzadására és okulására, hogy bizony haladtunk azóta és ma már szofisztikáltabb módon kínozzák a kisgyerekeket. Mielőtt leírom a kezelés módját, szeretném megjegyezni, hogy nem boldogult szüleimet akarom ostorozni ezzel a történetkével, ez volt akkor az elfogadott eljárás, amelyet az orvosok javasoltak.

A mai napig rémálmaim vannak, ha visszaemlékezek arra, mit tettek velem gyerekkoromban, amikor lázas voltam: anyám levetkőztetett és a kádban hideg vízben áztatott lepedővel becsavarta az egész testemet nyaktól lefelé. Szörnyű volt, ahogy a láztól égő testemhez hozzáért a (számomra) jéghideg lepedő. Ez a kínzómódszer neve priznic volt. A mai napig is félek a hideg víztől és csak akkor vagyok képes nagy nehezen rábírni magamat megmerülni a strandon a medencében, amikor kint valódi hőség van. 

A neten utánanéztem és megtudtam, hogy a priznic feltalálója az osztrák Vinzenz Priessnitz volt, aki eltört bordáit teste köré csavart, hideg vízbe mártott textillel kezelte. A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy a módszerrel csak nemrég hagytak fel. Egy weblapon azt írják: „A korábban népszerű, egész testen alkalmazott hűtőborogatás nagyon nehézkes. A testre csavart vizes lepedőt nem sokan szeretik (!), így a módszer kiment a divatból.” Nem tudom lehetne-e a barátom valaki, aki az ilyesmit szereti, az ilyen csakis egy mazochista, furcsa típus lehet. A lap szerint „ma már csak a karokat vagy lábakat borogatják”.Feltehetően közkívánatra!

Hát ennek kifejezetten örülök. Mint már fent is megírtam, semmiképpen sem ítélem el szüleimet, feltételezem, hogy ők is elvben ellenezték ezt a drasztikus módszert, de egy kicsit csodálkozom azokon az orvosokon, akik rábeszélték a szegény, gyerekeikért aggódó embereket, hogy az egyedüli eszköz, amellyel csillapíthatják gyerekük életveszélyesen magas lázát, ez a kínzókamrákhoz illő módszer.

Egy másik weblap szerint „változás történt a gyermekkori lázcsillapítás szakmai ajánlásában: az új protokoll a lázat már nem tekinti veszélyes ellenségnek… és a hidegfürdőt és a hideg testborogatást – mint kíméletlen módszert – többé nem javasolják”.

A fenti összesen vagy másfél éve íródott. Szóval a módszert addig nem tekintették „kíméletlennek”. Furcsállom, csak ennyit mondhatok. Nem, mint orvos – nem vagyok az – hanem mint szülő,nagyszülő. Itt volt az ideje, hogy a hideg testborogatás eltűnjön, együtt az érvágással, piócákkal.

A gyógymódok nem mindig kellemesek, de legalább nem kíméletlenek. Azon kívül, az orvosoktól, ápolóktól türelmesebben eltűrjük, azt, amit a szeretteinktől rossz néven veszünk.

EGY HŰVÖS NAPON








 

Amikor a múlt héten kimentem az irodából ebédelni, olyan hideg szél fújt kint, hogy nyakig felhúztam széldzsekim cipzárját.

„Végre van egy kis telünk” – konstatáltam.

Beléptem az önkiszolgáló étkezdébe, ételválasztásaimat felraktam a tálcámra és miután nem találtam megfelelő ebéd partnert – a legtöbb asztalnál idegenek ültek és a néhány ismerősöm már majdnem befejezte ebédjét – egyedül foglaltam helyet az egyik asztalnál és a többi étkezőt nézegettem.  

Zömük hozzám hasonló ruházatot viselt, sötétszínű dzsekit, vagy legalább pulóvert, de hirtelen bejött az étkezdébe Lior, egyik kollégám, egy testes és kedves pasi, aki beérte egy világoskék rövidujjas inggel. Feltűnő látvány volt az étkezők között és nemcsak ingje világos színe miatt. Nem először életemben, eltűnődtem a jelenségen:

„Vajon csakugyan nem fázik, vagy ez csak valamilyen dac kinyilvánítása? Lehet, hogy a valóságban kollégám fázik, de inkább egy kicsit szenved, viszont kitűnik egyediségével és nem alkalmazkodik a csordához.”

Gyorsan elhessegettem ezt a bosszantó gondolatot. Egy olyan embernek, mint Lior nem tulajdoníthatok ilyenfajta szándékokat. Mellesleg, nem ő az egyedüli osztályomon, aki ilyen öltözékben jár télen-nyáron. Chaim is könnyű nyári ingeket visel a legnagyobb hidegben (persze Izraelről van szó, ahol a hőmérő ritkán közeledik a 0 fokhoz és még ritkábban száll alája), de ő ma nem jött be. Itt a szobatársam, Alex is, aki ugyan dzsekiben jön be – mert felesége nem engedi ki a házból nélküle – de amint bejön a szobába, leveszi és engedélyt kér kinyitni az ablakot.

„Hogy a bacik kimehessenek!” – mondogatja.

Mit mondhatnék? Engem, bélelt dzsekiben is a hideg ráz ki, csak a láttukra.

Mindhárom kollégám szimpatikus ember, nem olyan típusok, akik provokatív módon viselkednének és ha ők kijelentik, hogy csakugyan nem fáznak, nincs más választásom, mint hinni nekik. Talán még sajnálnom is kéne őket, mert ha ilyenkor melegük van, hogy érzik magukat 35-36 fokos hőségben? Amellett, azt hiszem, hogy még ha izzadnék is egy ilyen hűvös napon, valamit azért felöltenék könnyű ingem fölé, hacsak másért nem, hogy ne tűnjek fel. 

Azt szokták mondani: „Rómában viselkedj úgy, mint egy római!”, de ezt talán csak az olyan csorda emberek mondják, mint én, aki nem szeretek feltűnés tárgya lenni, kilógni a sorból. 

A rövidujjasok az őszinték, akik fütyülnek arra, amit mások mondanak és úgy viselkednek, ahogy kedvük van és testük megkívánja.     

 

A TITKOS NAPLÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy pár napja, a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumának meghívására, egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, amelynek témája a személyes visszaemlékezések leírása és a második generáció viszonya szülei emlékeihez volt.

Az első résztvevő egy magyar származású író, nemrég megjelent művéről beszélt. Az író saját, a Holokauszt idejéről származó gyerekkori élményeit dolgozta fel könyvében és megpróbálta megosztani a közönséggel a visszaemlékezés leírásának a folyamatát. Az író szerint, könyve egy része tudatalattijából tört fel és kontrollálatlanul, spontánul, majdnem automatikusan került a számítógépbe. 

 A második résztvevő Dávid Fisher rendező, „Hat millió és Egy” című dokumentum filmjéről beszélt – és be is mutatta annak egy epizódját – amely a szintén magyar származású apjának hagyatékában felfedezett titkos naplója alapján készült. A naplóban az apa leírja miként élte túl a Gusen és Gusenkirchen náci táborokban töltött szörnyű éveket, amikor kézi munkával véstek ki a sziklákból egy alagutat.

József Fisher gyerekei csak halála után tudták meg, min ment keresztül a Holokausztban apjuk. Fia Dávid Fisher, élete küldetésének látja felderíteni a gyökereit apja felfoghatatlan akaraterejének, amellyel minden áron az élethez kapaszkodott.

A rendező, a napló nyomán, testvéreivel együtt végigjárta a helyeket, amelyekről apjuk beszámolt és családtörténeti és személyes szinten, a történtek értelmét kereste. Ez az út a filmben van dokumentálva.

A bemutatott epizódban a négy testvér fehér sisakot visel, kezükben zseblámpa és egy hosszú, sötét alagútban lépkednek. A falakon kézi kőfejtés jelei látszódnak. Az osztrák útmutató elmagyarázza, hogy az alagút hossza hét és fél kilométer és a Messerschmidtek ezrei épültek benne a második világháború idején a német légierő számára. Ahogy mennek, a háttérben egy részlet hallatszik apjuk naplójából, aki kényszermunkát végzett az alagútban. "Visszaemlékszek egy jelenetre az alagútból. Öt zsidó, köztük egy apa és fia, fatörzset cipelnek a vállukon és egy magas vörös hajú lengyel korbáccsal veri őket, mint ahogy a lovakat verik" - írja édesapjuk.

Az egyik megkérdezett a filmben azt mondta, hogy átlagban a zsidó rabok egy hétig élték túl ezt a munkát és azután megsemmisítették őket.

Az alagút sötétségében a négy testvér leül.

"Te vagy a legnagyobb őrült" – fordul nővére Eszti, Dávidhoz, a film rendezőjéhez. „Rajtad kívül senki sem hozná testvéreit erre a helyre, méghozzá anélkül, hogy megmondaná nekik, hová viszi őket. Totálisan meg vagy bolondulva!"

Amikor egy másik testvér azt mondja, hogy talán most jobban fogják tudni megbecsülni apjukat, mint ahogy az életében becsülték meg, Eszti megint kitör:

„Nem vagyok képes most még jobban megbecsülni az apámat! Nem tudok jobban kapcsolódni hozzá, mint ahogy egész életemben kapcsolódtam!” – kiáltja testvéreinek. „Nekem nincs szükségem egy gyökérkereső kirándulásra ahhoz, hogy tudjam hol voltak a szüleim. Én egész életemben ezt élem. Nekem nem kell, hogy valaki megmutassa a sebeket, magam is egy seb vagyok. Maga vagyok a Holokauszt fejem búbjától a talpamig”.

Fisher filmjében egy mentális térképet próbált felvázolni a Holokauszt második generációs túlélőiről, akiket ő és három testvére képviselnek.

Ez az egyedülálló, intelligens és őszinte film megmutatja, hogy még egy családon belül is, minden testvér másképp birkózik meg ennek a hihetetlen korszaknak az emlékével. A kérdések, amelyek ezzel kapcsolatban felmerülnek, megoldatlanok és talán megoldhatatlanok. 

RÉSZMUNKAIDŐS  KÖNYVTÁROS





 

Miután 1949-ben Izraelbe jöttem, hat évig egy kibbutzban éltem, eleinte, mint egy bevándorló ifjúsági csoport tagja, katonai szolgálatom befejezése után pedig, teljes jogú tagként. Ezekben az években dolgoztam a banánosban, a faiskolában, az étkezdében, voltam építőmunkás, trágyamester, beton keverő és öntő, de részmunkaidős könyvtáros is, mert délelőtt más munkát végeztem.

Ez a munka nagyon megfelelt nekem. Gyermekkorom óta  szerettem olvasni és a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt nyújt, mint szinte minden más életforma (a két életforma összehasonlításának szándéka nélkül, feltételezem, hogy ha valaki a dutyiban űl, szintén sok szabad ideje van). A munkahelyek viszonylag közel vannak a lakóterületekhez és negyed órával a munkád befejezése után otthon lehetsz, már zuhanyozás után. Nem kell buszozni, forgalmi dugókban cammogni, bevásárolni, vacsorát készíteni és ha nincs családod, a vacsoráig, sőt utána is, szabad vagy és kedvteléseiddel foglalkozhatsz. Ezek még a televízió és az internet előtti napok voltak, a kibbutzban alig volt társadalmi élet, egy hétvégi bulin, heti egyszeri mozivetítésen, és egy alkalmi szinházelőadáson kívül a városban, úgyhogy sok szabad időm volt és többet olvastam, mint valaha azóta.

A kibbutztól szabad kezet kaptam a könyvek rendelésében. Mivel a kibbutz tagok évi járadéka minimális volt és ebből képtelenek voltak könyveket vásárolni, elfogadták véleményemet, hogy helyénvaló lenne, ha a könyvtárban meglenne egy példány minden szépirodalmi könyvből, amely megjelent az országban. Az egyik könyvterjesztőtől  hetente kaptunk egy kb. 10 könyvet tartalmazó szállítmányt, főleg a nagy könyvkiadóktól.

Persze nem voltam képes elolvasni az összes könyvet, amely a könyvtárba érkezett minden héten, de mivel egy jó könyvtárosnak  ismernie kell könyvtára könyveinek a tartalmát és jellegét, olvasóinak az ízlését és tudni ajánlani nekik egy olyan könyvet, amely tetszeni fog nekik, megpróbáltam, ha nem is elolvasni minden könyvet, de legalább beléjük lapozni, gyorsan átfutni őket. Közben természetesen információcsere volt közöttem és az olvasók között. Minden olvasó kinyilvánította véleményét az elolvasott könyvről és én ezt továbbadtam a következő érdeklődőnek, aki egy jó könyvet keresett.

Nagyon büszke voltam a példás rendre, amelyet a sok száz könyvben – köztük, a szépirodalmi műveken kívül, tudományos, művészeti, szociólógia, szótárak, enciklopédiák is – csináltam, amíg egy nap meglátogatta kibbutzomat a Könyvtárosok Egyesületének az elnöke és egy olyan fejmosásban részesültem, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Egyszerűen  kinevetett. Mit képzelek magamról? Én találtam fel a spanyol viaszt? A könyvtárosság egy akadémiai tudományág, amelyet az egyetemen tanítanak és tudományos módszerek léteznek a könyvek katalogizálására.

Ezt követően a múlt század 50-es éveiben, elküldtek egy könyvtáros tanfolyamra Tel-Avivba, ahol többek között megismertem a Dewey tizedes könyvtári besorolás és címkézési módszert is. A besorolás főosztályok szerint történik, a főosztályok alosztályokra vannak osztva, az alosztályok szekciókra és így tovább. A osztályok, alosztályok, szekciók hierarchikus számokkal vannak megjelölve, amelyek megkönnyitik az olvasók számára a  keresést.

Átszerveztem a könyvtárt az új rendszer szerint és akkor – a sors iróniája – valaki a kibbutz titkárságában feltette a kérdést:

"Mit csinál egy fiatal és erős férfi, mint Avri a könyvtáros asztalnál? Egy kibbutz, amely állandóan munkaerő hiánnyal küzd, nem engedheti meg magának ezt a forráspazarlást!"

A munkámat a könyvtárban felfüggesztették és egy kedves nyugdíjas nénit, aki már nem volt képes fárasztóbb munkakört betölteni, neveztek ki könyvtárosnak, Miután elbocsátottak, csak egy alkalommal léptem be szentélyembe, előző munkahelyemre és amikor megláttam, hogy az új könyvtáros a könyveket a polcokon nagyságuk szerint rendezte el, úgy döntöttem, hogy a jövőben nem teszem be lábamat a könyvtárba. Az olvasnivalómat majd máshol szerzem be.

Ha azt hiszitek, hogy ezzel befellegzett könyvtárosi karrieremnek és könytárossági tanulmányaimból nem húztam semmi hasznot, tévedtek.

Több, mint 40 év telt el és 1995-ben megpályáztam az osztályvezetői poziciót a mérnöki adminisztrációs osztályon, amely a műszaki dokumentációért és a technikai könyvtárért felelős, az El Al  izraeli légitársaságnál, amelynek akkor már 27 éve voltam alkalmazottja. Ez volt az osztály amelyben az utolsó húsz-egynéhány éve dolgoztam, ismertem a szakma minden csínját-bínját és az lett volna igazságos, ha megnyerem a pályázatot, de ez egy népszerű pozíció volt és még sokan mások is megpályázták. Kilátásaim nem voltak olyan fényesek, mert volt legalább egy alkalmazott, aki talán kevésbé ismerte a szakmát, de repülőgép technikusi jogosítványa is volt, ami egy nagy pluszt jelentett a mérnöki osztályon.

Ekkor szegődött a szerencse mellém. A személy, aki évekkel azelőtt meghatározta a szakmai követelményeket, beírt egy követelményt, hogy a jelöltnek muszáj hogy legyen könyvtáros képzettsége is. Amikor megtudtam ezt a feltételt, hazasietettem, fárasztó kutatást rendeztem fiókjaimban és az egyiknek mélyéből végül kihalásztam az ősi bizonyítványt, amely azt tanúsítja, hogy sikeresen elvégeztem egy könyvtáros tanfolyamot és a Könyvtárosok Egyesületének a tagjává váltam.

Ez volt a nyerő kártya, az ász, amely ezüst tálcán hozta meg számomra az osztályvezetői poziciót. Mint mindig is állítottam, még a   legjobb adottságokkal is, egy kis szerencse soha sem árt.

 

 

JUHÉÉÉ!







 

Juhééé! Szombat van, nem kell a munkába menni.

Későn kelek, fütyörészve, életkedvem majd kicsordul.

A nyitott ablakon hivalkodó madárdal hatol be.

Elmúlt az eső, süt a napocska és a kinti hőmérő 25 fokot mutat.

A világ gyönyörű és az élet mosolygós.

A kávémhoz mákos bejglit majszolok.

Leszedek a fánkról hat narancsot és vitamindús levét szürcsöljük.

Nincsenek ma újságok, rossz hírek, a rádió Beethovent játssza. 

Az üzletek zárva vannak, sehova sem kell menni, semmit sem kell elintézni.

A feleségem az uszodába megy, én meg végre kiolvashatom a könyvet, amelyhez három hete kezdtem hozzá.

A telefon ma még meg sem mukkant.

Ebédre sólet van, füstölt hússal és barnára sült tojással.

Teli pocival kötelező a délutáni durmolás.

Fiunk és drága kis unokánk délutánra vannak bejelentve.

Aztán jött a kegyetlen valóság.

Feleségem energikusan rázza a vállamat és azt próbálja tudomására hozni álomtól mámoros tudatomnak, hogy hétfő van és elkések a munkából.

Az újságban rakétákról és áremelésekről írnak.

A rádió is vészhíreket bömböl.

Nem hoztak friss sütit és a kávémhoz száraz kekszet rágcsálok.

Kint zuhog az eső és valahol elhagytam ernyőmet.

Ki a frász orozta el hétvégémet és dőzsölt helyettem?

 

KOVÁCS APOLLÓNIA ZSIDÓ DALAI

Kovács Apollónia kiadatlan kazettája 1992-ből. Volt egy kis utca

Jiddis dalok

Közreműködik:
Kovács Apollónia, Záhony Etelka (ének)
Felix Györgyi (zongora) Nagy Balázs (klarinét)
Szajkó József (hegedű) Szőke-Tassi Zoltán (basszusgitár)
Mérei Péter (dob)

Feldolgozta: Ellstein Abraham
Hangszerelte: Felix Györgyi
Fordította: Grabócz Gábor

http://audioboo.fm/boos/1077795-kovacs-apollonia-majn-jiddisher-mame

http://audioboo.fm/boos/1077798-kovacs-apollonia-fenyes-jel-az-egen

http://audioboo.fm/boos/1077799-kovacs-apollonia-ocsi-csornije

http://audioboo.fm/boos/1077800-kovacs-apollonia-nezz-ram-batran

http://audioboo.fm/boos/1077805-kovacs-apollonia-az-oreg-cigany

http://audioboo.fm/boos/1077808-kovacs-apollonia-belz

http://audioboo.fm/boos/1077810-kovacs-apollonia-volt-egy-kis-utca

http://audioboo.fm/boos/1077813-kovacs-apollonia-rumenje

http://audioboo.fm/boos/1077817-kovacs-apollonia-hora

http://audioboo.fm/boos/1077819-kovacs-apollonia-altato

http://audioboo.fm/boos/1077822-kovacs-apollonia-ha-csodat-varsz

http://audioboo.fm/boos/1077823-a-sabesz-csondes-estjen

Új írás:

A NÓTA KIRÁLYNŐJE

A múlt héten meghalt kedvenc énekesnőm, Kovács Apollónia. Talán három évtizede fedeztem fel és azóta minden felvételét megvettem. Nagyon kedvelem a cigányzenét, de van egy szerény feltételem: szeretem megérteni, hogy a dal szövege miről szól. Kovács Apollónia azon kevesek közé tartozik, akinek dalaiban minden szó érthetően, tisztán, szépen van kiejtve, egyet sem nyel el.  

Gyerekkoromban, szüleimmel, egy ideig apám szülővárosában Érsekújváron vendégeskedtünk, ahol húga Bözsi és férje Feri, az Ungár kávéház, étterem és szálló tulajdonosa és két lányuk, Lilly és Évi laktak. A város cigányzenészei híresek voltak egész Magyarországon és természetesen a kávéházban is játszott egy ilyen zenekar. Mivel a lakásunk a kávéház fölött volt, minden éjjel a cigány hegedűk csodálatos melódiái ringattak álomba. A cigányzene a vérembe ivódott. Az első énekes, akit megszerettem, Solti Károly volt, azután fedeztem fel Kovács Apollóniát és őt is megkedveltem.

Írtam neki a Hungaroton címére és meglepetésemre, választ is kaptam. A véleményem szerint, az tetszett meg neki levelemben, amikor leírtam, hogy a pálmafák között utazok autómmal, de az ablakok csukva vannak és az ő dalait hallgatom a lejátszón. Megadta a címét, telefonszámát, – Budán lakott, nem messze boldogult nagyanyám Szépvölgyi úti villájától – és amikor legközelebb Pesten voltam, felhívtam és meghívott vacsorára.

Egy nagy csokor virággal állítottam be és egy nagyon szép estét töltöttünk el. Kedvenc itala a konyak volt és bár nem nagyon szeretem, vele tartottam.  Mesélt életéről, aláírta nekem nemrég megjelent CD-jét (Hej, daládé, daládé - 1991) és kaptam is tőle egy nagyon érdekes ajándékot.

Készítettek vele egyszer egy hangfelvételt kazettára. A címe: Volt egy kis utca, teli szép jiddis dalokkal magyar fordításban, de aztán valami okból nem adták ki, Kovács Apollónia szavai szerint „nem akarták, hogy egy cigányasszony énekeljen zsidó dalokat”. Neki két magnókazettája volt ebből a felvételből, az egyiket nekem ajándékozta. Azt mondta, azt tehetek vele, amit akarok.

Miután értesültem a magyar nóta királynőjének a haláláról, elolvastam mit írnak róla. Többek között megtudtam, hogy több díjat kapott, 2011-ben megkapta a legrangosabb magyar kitüntetést is, a Kossuth-díjat, az indoklás szerint "énekes generációk számára példaképül szolgáló egyedülálló stílusú előadó művészetéért, a magyar nóta és a magyar népdal lélek mélyéig hatoló, magával ragadó szépségű, kivételes tisztasággal történő megszólaltatásáért, kulturális örökségünk részét képező népdalkincsünk ápolásáért” (index.hu).

Kovács Apollóniának nem lesz sajnos több albuma. Nagyon fog hiányozni nekem. Béke poraira!

Kovács Apollónia jiddis dalai, a nóták, amelyeket máshol nem lehet meghallgatni, vagy letölteni:

          http://audioboo.fm/boos/1077795-kovacs-apollonia-majn-jiddisher-mame

http://audioboo.fm/boos/1077798-kovacs-apollonia-fenyes-jel-az-egen

http://audioboo.fm/boos/1077799-kovacs-apollonia-ocsi-csornije

http://audioboo.fm/boos/1077800-kovacs-apollonia-nezz-ram-batran

       
          http://audioboo.fm/boos/1077805-kovacs-apollonia-az-oreg-cigany

http://audioboo.fm/boos/1077808-kovacs-apollonia-belz

http://audioboo.fm/boos/1077810-kovacs-apollonia-volt-egy-kis-utca

http://audioboo.fm/boos/1077813-kovacs-apollonia-rumenje

http://audioboo.fm/boos/1077817-kovacs-apollonia-hora

http://audioboo.fm/boos/1077819-kovacs-apollonia-altato

http://audioboo.fm/boos/1077822-kovacs-apollonia-ha-csodat-varsz

http://audioboo.fm/boos/1077823-a-sabesz-csondes-estjen