AZ EMBER, AKI NEM AKAR MINISZTERELNÖK LENNI
 

Most, hogy az izraeli választások lezajlottak (lásd múlt heti írásomat “Választások Izraelben”), helyesbíthetem a benne közölt részleteket. Végül is összesen 34 párt nevezett be a választásokra, de csak 12 párt érte el a 2%-os minősített küszöbértéket és jutott be a Kneszetbe.

A jobboldali pártok közösen 61 helyet szereztek, míg a bal-centrum-arab pártoknak együttesen 59 mandátuma van az új parlamentben.

Az új Kneszetben 12 arab-drúz képviselő lesz, de közülük csak tízen arab pártok tagjai, a másik kettő zsidó pártok listáján jutott be. Az egyik egy bal oldali párthoz tartozik, de az izraeli politika egyik furcsasága, hogy egy drúz képviselő, a jobboldali, zsidó nacionalista pártot fogja képviselni.

A választások nagy meglepetése, hogy a néhai újvidéki, magyar származású Tomi Lapid fia, Jair, Jes Atíd (Van jövő) nevű centrista pártja, 19 parlamenti képviselővel a második legnagyobb párt lett a Kneszetben. Jair Lapid, aki ismert újságíró és a nők bálványa, csak egy éve határozta el, hogy pártot alapít. Nem csak, hogy apja nyomdokaiban halad, hanem túlszárnyalta annak teljesítményét. Tomi Lapid pártja 1993-ban 15 képviselővel jutott be a Kneszetbe és igazságügyi miniszter volt, viszont a fia feltehetőleg a külügyminiszter lesz.

Jair Lapid nem teljesen ismeretlen Magyarországon. Csak a múlt évben jelent meg könyve „Síron túli emlékeim”, amelyben apja életéről ír egyes szám első személyben, Tomi Lapid hangfelvételei alapján.

Mint várható volt az új kormány élén ismét Bibi, a mostani miniszterelnök fog állni, de persze nem tudhatjuk kit választ koalíciós partnernek. Egy biztos: mivel Netanyahu jobboldali pártja csak 31 mandátumot kapott a választásokon, nem képes kormányt alakítani egy, vagy több centrista párt támogatása nélkül. Az is feltehető, hogy az új kormányba nem fog bekerülni az ultraortodox Sasz párt, mert Lapid pártjának legfontosabb alapelve az ultraortodoxok katonai szolgálat alóli mentességének a megszüntetése.

Az adott helyzetben a legfurcsább az, hogy Lapid eleve visszautasította annak lehetőségét, hogy részt vesz egy bal-centrista-arab kormánykoalícióban, amelynek pedig ő lehetett volna a miniszterelnöke.   

VÁLASZTÁSOK IZRAELBEN
 

   Izraelben január 22-én lesznek a parlamenti választások. Összesen 33 párt nevezett be, de mivel csak azok juthatnak be a Kneszetbe, (így hívják parlamentünket), amelyek a leadott szavazatoknak legalább a 2%-át szerezték meg, minden valószínűség szerint csak 8-9 párt fog helyet foglalni a jeruzsálemi országgyűlésben.

   A nagy harc pillanatnyilag a jobboldali és a baloldali táborok között folyik. A közvélemény kutatások szerint a jobboldali pártok közösen 63 helyet fognak szerezni, míg a bal-centrum-arab pártok együttesen 57 mandátumra számíthatnak az új parlamentben. Ha csakugyan ez lesz a választások végeredménye, akkor az új kormány élén ismét Benjámin Netanjahu (közismert becenevén Bibi), a mostani miniszterelnök, fog állni, de a közvélemény-kutatási adatok szerint az utolsó napokban a két tábor közötti különbség folyamatosan csökken. A felmérések szerint a megkérdezetteknek mintegy 15 százaléka még nem döntötte el, hova adja voksát, úgyhogy pillanatnyilag semmi sem biztos.

Ha csakugyan Bibi áll majd egy jobboldali kormánykoalíció élén, folytatódni fog a nacionalista irányzat, amely nehezen lesz elfogadható a nemzetközi tárgyalásokon, de ha egy baloldali-centrista kormány kerül uralomra, vagy Bibi a szélsőséges jobboldal helyett a centristákat választja koalíciós partnernek, a telepesek építkezései be lesznek fagyasztva és felújulnak a béketárgyalások a palesztinokkal.

Végső fokon a választások eredménye a szavazók részvételétől függ. Az ultra-nacionalista telepesek és a vallásosok több mint 80 százaléka megy szavazni, viszont a városokban, ahol a lakosság többsége centrista, vagy baloldali irányzatú, csak kb. 65 százalék veszi magának a fáradságot, hogy elmegy a szavazó helyekre – dacára annak, hogy a választások napján munkaszünet van. Ami még furcsább, bizonyos felmérések szerint az arab szavazóknak csak a 41%-a biztos abban, hogy részt vesz a választásokon, 42% nem kíván szavazni és további 17% egyelőre bizonytalan.

Izrael lakosságának több mint 20 százaléka arab. Mivel a választási rendszerünk országos arányos képviseleten alapul, vagyis az egyes listák ülőhelyeinek a száma a leadott szavazatokkal arányos, a 120 fős parlamentben legalább 24 arab képviselőnek kéne ülnie és a jobboldali, nacionalista tábor kisebbségbe kerülne. A valóság az, hogy az utolsó Kneszetben csak 11 arab képviselő volt, és ha a fenti felmérés realizálódik, a választások után, netán csökkeni is fog a számuk.

 

 

POLGÁRI ENGEDETLENSÉG

Mi, Izraeliek, is szeretjük kritizálni kormányunkat és különösen a kormányfőt, „ha én lennék a miniszterelnök” stílusban. Itt-ott az a szónoki kérdés is elhangzik „mi tehetünk mi, kisemberek?”, amire pedig a tipikus válasz az: négyévente egyszer – a legrosszabb esetben – arra vagyunk jogosultak, hogy szavazzunk arról milyen irányzatú legyen a kormány és ki álljon annak az élén.

De mit tegyünk, ha a helyzet tarthatatlan, nyakig vagyunk a pácban, minden kötél szakad, a kormány megcsorbítja a polgárok jogait és olyan fellázító lépéseket tesz, hogy nincs türelmünk megvárni a következő választásokat?

Egy másik, kevésbé kényelmes, mint a séta a nem messze lakhelyedtől elhelyezett szavazóhelyiséghez, de szintén elfogadott, tüntetést szervezni, vagy abban részt venni. A média naponta számol be tüntetésekről valahol az országban. Ezek általában kis létszámú események, egy vállalat bezárása, létszámleépítés, nyugdíjintézkedések, áremelkedések ellen, amelyeknek a zajára a hatalom felső szintje a füle botját sem mozgatja, de néha, amikor a résztvevők száma és a tiltakozók hevessége, elér egy bizonyos kritikus masszát, egy ilyen demonstráció képes valódi változást is előidézni.

Egy kiemelkedő példa volt a ’bársonyos forradalom’ 1989-ban Csehszlovákiában. Viszonylag békés keretű tüntetések sorozata után (némelyben virágokat adtak a rendőröknek), amelyeket egy általános sztrájk követett, megdöntötték a Kommunista Párt uralmát. Ezzel szemben, a Fidesz kudarcot vallott, amikor erőszakos tüntetésekkel próbálta megbuktatni a Gyurcsány kormányt.

A politikai tiltakozás egy további, kevésbé konvencionális formája a polgári engedetlenség. Ennek az eszköznek a nagy általánosságban megfogalmazott meg­ha­tá­ro­zása, a lelkiismeret, az erkölcs nevében tett erőszakmentes szembeszegülés a joggal. A cél nemcsak egy törvény, vagy a kormánypolitika megváltoztatása, hanem a többség meggyőzése küzdelmed igazáról. Ez a tiltakozási forma, megtagadja az együttműködést a hatalommal, nyilvános és jól megszervezett akciókat kezdeményez, mint például ülősztrájkot, az adófizetés, katonai szolgálat, vagy hivatalos űrlapok kitöltetésének megtagadását, útlezárásokat, gumiabroncs égetéseket, területek, vagy létesítmények elfoglalását.

A polgári engedetlenség ismert példái a világból: Indiában, Mahatma Gandi küzdelme az angol hatalom ellen, az Egyesült Államokban pedig, Martin Luther King harca az egyenlő jogokért, a faji megkülönböztetéstől szenvedő fekete kisebbség számára, majd később, a vietnami háborúban való részvétel elleni tiltakozás.

Ha jól meggondoljuk, az életünk a modern társadalomban, jórészt statisztikai adatokra alapul. Az utak szélességét, a termek kapacitását, a küszöbök magasságát, egy adott termékből gyártott mennyiséget, indexek határozzák meg. A túlfoglalás – az a gyakorlat, nagyobb számú utast regisztrálni, mint amennyi hely van a repülőgépen, szintén statisztikai adatokra alapul, az átlagos utas rátára, aki nem jelenik meg az indulásnál (No Show) – gyakori jelenség minden légitársaságnál. Unokanővéremtől, aki egy nagy áruház alkalmazottja volt a kommunista rezsimben, egyszer azt hallottam, hogy egy különösen száraz évben elbocsátották áruháza igazgatóját, mert esős évre számított és nagy mennyiségű divatos esőkabátot rendelt.

Szabad piacgazdaságban élünk, de próbáljátok elképzelni mi történne, ha egy bizonyos napon, az aktivisták egy nagy csoportja egy kis, egy boltos faluba utazna és felvásárolná az összes kenyér, vagy tejterméket. A falucska szerencsétlen lakosai aznap az alap árucikkek nélkül maradnának, hacsak nem lenne módjukban eljutni egy szomszédos településre. A bolt megzavarodott tulajdonosa pedig egy dilemma előtt állna: rendeljen-e a hiánycikkekből nagyobb mennyiséget másnapra? Persze nem tudná, hogy egy kis kópéság áldozata lett és még ha gyanítaná, sem tudhatná, hogy az a bizonyos csoport másnap is az ő boltjában vásárolja meg ezeket, vagy más cikkeket, esetleg elhatározzák, hogy más településen ismétlik meg csínyüket, netalán a polgári engedetlenség más formáját választják.

Kérdezhetnétek, hogy jutott az eszembe ezzel a tárggyal foglalkozni? Vajon polgári engedetlenségre szítok? Egyáltalán nem. Magyarország parlamentáris demokrácia és súlyos megkülönböztetések, az állam túlkapásai, a hatalom túlzott mértékű használata és hasonló panaszok esetében, nyitva az út a panaszos előtt, a bírósághoz fordulni. Arra is jogosult, hogy megszervezze azokat, akiknek hasonló panaszuk van, vagy hasonlóan vélekednek és politikai mozgalmat alapítani, egész oldalas hirdetéseket jelentetni meg a lapokban, tüntetést, vagy ülő sztrájkot szervezni, vagy akármilyen más törvényes tiltakozást, amely eszébe jut.

Szerencsénkre csak kevés ország van Irán helyzetében, amelyben a választások meg lettek hamisítva és a választók millióinak a szavazata lett elrabolva. Írásom tárgyáról akkor határoztam, amikor olvastam, milyen újszerű módszereket volt kénytelen használni az ellenzék, miután a biztonsági erők megakadályozták a törvényes tiltakozás minden módját. A szervezők egy részét lecsukták, másokat kegyetlenül megvertek, sőt meg is gyilkoltak. Akkor kezdődött el a felkelés második fázisa, a polgári engedetlenség.

A módszerek egy része az amerikai ’Time’ magazin szerint: a híradó
kezdetén a televízióban, a házban levő összes elektromos készülék bekapcsolásával megpróbálni túlterhelni Teherán villanyhálózatát, villámtüntetéseket szervezni, elég hosszukat ahhoz, hogy a tüntetők néhányszor kiálthassák "Halál a diktátorra!", de elég rövideket, hogy a biztonsági alakulatok elől meg tudjanak lógni, zöld jelek (az ellenzék színe) festése, vagy az ellenállás áldozatai fényképeinek felragasztása a brutális félkatonai szervezet, a Basij, házaira. További egyszerűbb módszerek: rezsimellenes jelszavak firkálása a pénzbankókra, zöld kendők viselése, ismételt dudálás, az autó lámpák villogtatása, a V jel kihívó mutatása a biztonsági szervek tagjainak.

Az ellenállásnak nem voltak központi vezetői és az információt a fenti módszerekről csak e-mailben, weblapok által és élőszóval terjesztették, de így is emberek százezreit sikerült mozgósítani. Az egyik legnépszerűbb jelszó Gandhi mondása volt „A leghatalmasabbak sem uralkodhatnak azok együttműködése nélkül, akiket uralnak”.

Nehéz felmérni e módszerek hatását, de a magazin riportere úgy értesült, hogy a televízióban hirdetett termékek bojkottja miatt, a cégek egy része csökkentette reklámjait és egyes áruházak abbahagyták a reklámozott cikkek eladását. A szöveges üzenetek új bojkottja naponta egy millió dollárral károsította az állami távközlési céget.

Magam részéről élesen ellenzem jelenlegi kormányunk politikáját, de ha én és azok, akik osztják véleményemet, kisebbségben vagyunk, a hiba bennünk van. Nem voltunk elég meggyőzőek, nem cselekedtünk a szükséges elhatározottsággal, hogy a közvéleményt a magunk oldalára billentsük. Azonban, ahogy ezt már korábban is kifejeztem, örülök, hogy demokratikus országban élek, amelyben szabadon nyilváníthatom a véleményemet, blogomban akármiről írhatok, szervezhetek tüntetéseket, azokon részt vehetek, anélkül, hogy politikailag üldözve lennék és családom biztonságát veszélyeztetném.

Remélem, hogy a diktatúrák világszerte megbuknak, nem lesznek többé kormányok, amelyek törvényellenesen uralkodnak, vagy járnak el és sehol sem lesz többé szükség a polgári engedetlenség módszereire.