A TITKOS NAPLÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy pár napja, a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumának meghívására, egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, amelynek témája a személyes visszaemlékezések leírása és a második generáció viszonya szülei emlékeihez volt.

Az első résztvevő egy magyar származású író, nemrég megjelent művéről beszélt. Az író saját, a Holokauszt idejéről származó gyerekkori élményeit dolgozta fel könyvében és megpróbálta megosztani a közönséggel a visszaemlékezés leírásának a folyamatát. Az író szerint, könyve egy része tudatalattijából tört fel és kontrollálatlanul, spontánul, majdnem automatikusan került a számítógépbe. 

 A második résztvevő Dávid Fisher rendező, „Hat millió és Egy” című dokumentum filmjéről beszélt – és be is mutatta annak egy epizódját – amely a szintén magyar származású apjának hagyatékában felfedezett titkos naplója alapján készült. A naplóban az apa leírja miként élte túl a Gusen és Gusenkirchen náci táborokban töltött szörnyű éveket, amikor kézi munkával véstek ki a sziklákból egy alagutat.

József Fisher gyerekei csak halála után tudták meg, min ment keresztül a Holokausztban apjuk. Fia Dávid Fisher, élete küldetésének látja felderíteni a gyökereit apja felfoghatatlan akaraterejének, amellyel minden áron az élethez kapaszkodott.

A rendező, a napló nyomán, testvéreivel együtt végigjárta a helyeket, amelyekről apjuk beszámolt és családtörténeti és személyes szinten, a történtek értelmét kereste. Ez az út a filmben van dokumentálva.

A bemutatott epizódban a négy testvér fehér sisakot visel, kezükben zseblámpa és egy hosszú, sötét alagútban lépkednek. A falakon kézi kőfejtés jelei látszódnak. Az osztrák útmutató elmagyarázza, hogy az alagút hossza hét és fél kilométer és a Messerschmidtek ezrei épültek benne a második világháború idején a német légierő számára. Ahogy mennek, a háttérben egy részlet hallatszik apjuk naplójából, aki kényszermunkát végzett az alagútban. "Visszaemlékszek egy jelenetre az alagútból. Öt zsidó, köztük egy apa és fia, fatörzset cipelnek a vállukon és egy magas vörös hajú lengyel korbáccsal veri őket, mint ahogy a lovakat verik" - írja édesapjuk.

Az egyik megkérdezett a filmben azt mondta, hogy átlagban a zsidó rabok egy hétig élték túl ezt a munkát és azután megsemmisítették őket.

Az alagút sötétségében a négy testvér leül.

"Te vagy a legnagyobb őrült" – fordul nővére Eszti, Dávidhoz, a film rendezőjéhez. „Rajtad kívül senki sem hozná testvéreit erre a helyre, méghozzá anélkül, hogy megmondaná nekik, hová viszi őket. Totálisan meg vagy bolondulva!"

Amikor egy másik testvér azt mondja, hogy talán most jobban fogják tudni megbecsülni apjukat, mint ahogy az életében becsülték meg, Eszti megint kitör:

„Nem vagyok képes most még jobban megbecsülni az apámat! Nem tudok jobban kapcsolódni hozzá, mint ahogy egész életemben kapcsolódtam!” – kiáltja testvéreinek. „Nekem nincs szükségem egy gyökérkereső kirándulásra ahhoz, hogy tudjam hol voltak a szüleim. Én egész életemben ezt élem. Nekem nem kell, hogy valaki megmutassa a sebeket, magam is egy seb vagyok. Maga vagyok a Holokauszt fejem búbjától a talpamig”.

Fisher filmjében egy mentális térképet próbált felvázolni a Holokauszt második generációs túlélőiről, akiket ő és három testvére képviselnek.

Ez az egyedülálló, intelligens és őszinte film megmutatja, hogy még egy családon belül is, minden testvér másképp birkózik meg ennek a hihetetlen korszaknak az emlékével. A kérdések, amelyek ezzel kapcsolatban felmerülnek, megoldatlanok és talán megoldhatatlanok. 

LÁTHATATLAN HÚROK

SÓS ÁGNES FILMJE

A Nemzetközi Művészeti Filmfesztivál, az EPOS keretében, amely február 1-4 között került megrendezésre Izraelben, a több mint 50 film egyike magyar volt, Sós Ágnes filmje a „Láthatatlan húrok – a tehetséges Pusker nővérek”.

A film egy bájos kecskeméti testvérpárról, Ágnesről és Júliáról szól, akik a hegedülést választották életpályájuknak. Saját gyerekkorom jutott eszembe. Szerettem volna hegedülni tanulni, de apám szerint, ha valaki nem őstehetség, az csak cincogni képes és helyette zongoraórákra íratott be. (Abban sem tűntem ki). A két kecskeméti fiatal viszont született tehetség és nem kell szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: mesterien kezelik a vonót.

Sós Ágnes is erre a következtetésre juthatott 7 éve, amikor először találkozott a két lánnyal. Tény: akkor kezdte el filmjét. Meg is kérdeztem tőle, amikor a film vetítése után röviden beszélgettünk, honnan tudta, hogy ebből végül is film kerekedik? A válasz: egy tapasztalt dokumentumfilm-rendező (ha jól számoltam, ez a 16. filmje) ösztöneivel érezte, hogy a két lány tehetséges. Júlia akkor csak 12 éves lehetett és persze nem lehetett tudni miként fog fejlődni. A film tárgya adott volt, de a fejlemények, a befejezés, távol volt még a kiindulóponttól.

Ezért nehezebb a dolga a dokumentumfilmek rendezőinek, az életnek kell megírnia a forgatókönyvet. Ennek a műnek legalább két lehetséges befejezése lehetett volna, azon az egyen kívül, amelyet a valóság diktált és itt még nem is említettem a meglepetéseket. A tragikus titkot, amelyet a rendező a filmezés folyamán tud meg, a két lány spontán megnyilatkozásait, a teljesen más műfajhoz tartozó befejezést. Sós nem próbált pártatlan lenni, az évek folyamán a család barátjává vált és mint elmesélte, egy esetben tanácsot is adott az egyik főszereplőnek.  

A film nemcsak azért jó, mert a két lány szép és rokonszenves, „ördögien tehetséges”, csodásan zenél és olyan nyíltan tárja ki rejtett gondolatait a kamera előtt, mintha egyedül lennének a szobában, de jól is van megrendezve, az események dinamikusan bontakoznak ki, egy jelenet sem túl hosszú és a néző érdeklődése egy pillanatig sem lankad. A Láthatatlan húrok kitűnően mutatja be a testvérek közötti hagyományos féltékenységet és azt is, hogy végső fokon, az egymás iránti szeretet – a láthatatlan húrok – erősebbek a hangszerek húrjainál.

Sós Ágnes kiváló rendező, ösztönei sem csalták meg, mivel társrendezője, az élet jó kártyákat osztott neki. Ellentétben minden elvárással, a film happy enddel fejeződik be. Mindkét lány megtalálja saját útját és sikert arat, anélkül, hogy ez a testvére rovására menne.     

ez