KAMARAZENE A VÖRÖS TENGERNÉL
Március kezdetén a Vörös-tengeri, eilati Kamarazene Fesztiválon töltöttünk egy gyönyörű hétvégét. A fesztivál színhelye a „Neszichá” (Hercegnő) szálloda volt, amely a városon kívül van, közel az egyiptomi határhoz. Egyesek ezt talán hátrányosnak találnák, de szerintem ez a csendes és elszigetelt elhelyezés, különösen eszményi egy ilyen rendezvény céljaira. A szálló egy elképesztő panorámával büszkélkedhet, az óriási üveg falak túl oldalán nyugatról az eilati hegyek zord sziklái látszódnak, míg keletről a nap a tenger kék vizében tükröződik vissza.
A fesztivál egyhetes volt, de mi csak az utolsó két napon vettünk részt. Pénteken reggel, valamivel tíz óra után érkeztünk meg a szállóba, becsekkeltünk a recepción és mindjárt határoznunk kellett, milyen hangversenyeken akarunk aznap részt venni. 11 órakor kezdődött a Lett Nemzeti Kórus fellépése és ha meg akartuk hallgatni, csak annyi időnk maradt, hogy a poggyászunkat a szobánkban letegyük, és jegyeket vásároljunk.
A jegyek nem voltak olcsók – vagy harminc euró személyenként – de hát nem azért jöttünk a fesztiválra, hogy a medence szélén süttessük a hasunkat (Tel Avivban zuhogott az eső, de itt a nap sütött) és már a hangverseny kezdetén kiderült, helyesen határoztunk.
Feltételezem, hogy ti is láttatok már egynéhány énekkart, de a Lett Kórus, valami teljesen más. A mennyei hangoknak, amelyeket a karcsú, (többnyire) szőke lányok létrehoznak, hihetetlen intenzitása van. Körülvesznek, beléjük süppedsz, magukkal ragadnak a tiszta élvezetnek olyan tájaira, amelyeket a csatolt, véletlenszerű YouTube alig tud megközelíteni. A kórust, amely többek között Monteverdi, Brahms, Pendereczki és az izraeli Bardanashvili műveit adta elő, a kitűnő Hortus Musicus zenészei kisérték, a karmester pedig a kiváló Andres Mustonen volt.
Egy jelenet, amely nyomot hagyott emlékezetemben: két szólista középkori énekeket ad elő a színpadon, a kezükben pedig iPad, a művek kottájával és szavaival. Van ennél tökéletesebb kombináció a klasszikus és a modern, a XVI. és a XXI. század között? A kíséretet szintén Andres Mustonen szolgáltatta, aki mint hegedűs is kiemelkedik.
Egy további pár jegyünk Stephen Kovacevich zongoraestjére szólt. Ennek a világszerte ismert zongoristának nincs szüksége az én ajánlásomra, klasszikus rádióadónk is gyakran adja a legendás művész sajátos értelmezéseit a nagy klasszikus zeneszerzők műveinek. Különleges élmény volt számunkra közelről látni a mester elképesztő virtuozitással mozgó ujjait a billentyűzeten és hallgatni csodás játékát. Izzadság cseppek jelentek meg homlokunkon és nemcsak azért mert a művész kérte, hogy mellőzzék a légkondicionáló használatát a teremben.
Az előadás kezdetén szórakoztató műszaki hiba történt. Kovacevich hirtelen abbahagyta a játékot, felkelt és bemutatta a megdöbbent közönség előtt, hogy az egyik billentyű megnémult. Egy percen belül technikus rohant a színpadra, széjjelszedte a zongorát, megjavította a hibát és a művész újra kezdte a művet.
A jegyeket a nap fő eseményére a hotelrendeléssel együtt kaptuk. A programfüzetben a fellépést „cigány ünnepségnek” nevezték el és ez valóban egy igazi ünnepség volt, de az egyetlen cigányos tényező Lakatos Roby együttesében a zenészek származása. A Lakatos dinasztia e leszármazottja egy alma, amely nagyon messze esett ősei fájától. Bár teljes mértékben uralja népe zenészeinek elképesztően virtuóz technikáját – ahogy bemutatta időről-időre, amikor mintha elfelejtkezett volna magáról és visszatért tradicionális repertoárjához, mint például Brahms egyik magyar táncának a játszásában –a fellépés nagyrészt jam session volt, jazz elemekkel, amelyeknek talán eredetileg magyar gyökerei voltak, de közelebb álltak New York kávéházaihoz, mint a magyar faluhoz.
A színpadon, Lakatoson és a másodhegedűsön kívül, egy zongorista, gitáros és nagybőgős voltak és ők diktálták az alaphangot. A cimbalom, minden cigányzenekar domináns hangszere, lerobbant, és a zenész, akinek játszani kellett volna rajta, a dobokat kezelte, tangóharmonikán és egy rövidke részben xilofonon is játszott. (A lent kiválasztott link jellegzetes arra a zenére, amelyet a fesztivál keretében hallottunk. Lakatos Roby ugyan egy másik együttessel játszik rajta, de a YouTube-on sok részletet lehet találni a mostani együttesről is).
A fesztivál programfüzete szerint, „az Ördög Hegedűjé”nek nevezett Lakatos Roby együttese „a tüzet hozza a fesztivál színpadára”, „a közönséget a magyar zene tébolyával fertőzi meg” és „kombinálja a magas zenei érzékenységet, a játék teljesen őrült sebességével”. A terem zsúfolásig tele volt, a közönséget elbűvölte az együttes varázsa és sok részt vastapssal és hangos ‘Brávó’ kiáltásokkal köszönt meg.
Egy nap három más-más jellegű csodálatos előadást láttunk. A közös nevező az volt, hogy mindháromban elsőrendű, az átlagnál jobb művészeket hallottunk és láttunk, és azoknak, akik nem ijedtek meg a jelentős kiadástól, egy felejthetetlen élményben volt része.
Másnapi programunk lazább volt, de nem kevésbé élvezetes, „mindössze” két koncertre mentünk el. Az első egy kamarahangverseny volt, kiemelkedő művészek részvételével. Ezeknek a hangversenyeknek az a különlegessége, hogy olyan zenészek, akik általában nem játszanak együtt, alkalmi együtteseket képeznek, egy új egészet alkotnak, mely ez által többé válik, mint egyes tagjai.
Csak néhány zenészt akarok itt megemlíteni, a legtöbbjüket a neten is meg lehet találni. A fiatal hegedűst, Valeriy Sokolovot, aki előtt úgy látszik fényes jövő áll, a veterán és megbízható Oxana Yablonskayat, aki méltó kiegészítője minden együttesnek, az izraeli csellistát, Hillel Zorit, akit már néhányszor láttunk és egy másik izgalmas és ígéretes csillagot, Magyar Anikó brácsaművészt.
A harmadik sorban ültünk és közelről tudtuk követni a szép Magyar kifejező arcát, ahogy lehunyt szemmel és szelíd testmozgásokkal kísérte a négyes többi tagjának a játékát, miközben arra várt, hogy csatlakozzon hozzájuk, ahogy szemeivel jelezte partnereinek a zenélés kezdetét, az átszellemülést, amikor ő hegedült. Tényleg magával ragadott a bája és művészi játéka és ezt el is mondtam neki, amikor vacsora után kezet szorítottam vele. Magyar Anikó volt az is, aki elmagyarázta nekem a különbséget a játszás és a zenélés között is.
A fesztivál egy gyönyörű gála hangversennyel fejeződött be, amelyen újra megjelent a lett kórus, a fesztivál zenekarának kíséretében és a bohém megjelenésű észt karmester Andres Mustonen vezényletével.
A konferanszié zárszavaiban javasolta a közönségnek, írja fel naptárjába március első hetét és vegyen részt a jövő évi kamara hangversenyen is. A javaslat csábító. Mi lehetne jobb, mint egy ilyen szabi, egy fényűző szálloda, lenyűgöző kilátás, festői úszómedence, hívogató tengerpart és a kiváló zene kombinációja, de ha valahogy megütnénk addig a főnyereményt, a javaslat sokkal csábítóbbá válna.
