A TISZATÓ

Véletlenül benéztem egy régebbi írásomba és észrevettem, hogy fotóalbumom linkje nem működik. Sikerült felújítanom, megtaláljátok írásom végén. Ugyanakkor rájöttem, hogy “hölgy barátom, aki filmet szeretne forgatni erről a csodás tájról” és akivel négy éve a Tisza tóhoz látogattam, Lili volt, akitől néhány hete vettem búcsút ezeken a lapokon. Ő jelenik meg a fényképen, írásom elején.

Sajnos, ez a film sem fog már megszületni.

A Tisza Magyarország második nagy folyama. A forrása Ukrajnában van, onnan áthalad Románián, éppen csak érinti Szlovákia dél-keleti csücskét mielőtt átkelne a magyar határon és végül is Szerbiában, a Vajdaságban, a Dunába ömlik. Az Alföld, amelyen keresztül folyik, lelassítja a folyó futását, rengeteg kanyar és mellékág alakult ki, hatalmas területek elmocsarasodtak. A terméketlen, mezőgazdaságra alkalmatlan területeket le kellett csapolni, hogy kiszáradjanak és megművelhetőkké váljanak. A 19-ik század második felében Gróf Széchenyi István folyószabályozási terve kiegyenesítette a kanyarokat. A Tisza eredetileg több mint 1400 km hossza, 962 km lett, ebből 136 km új, épített meder és 589 km holtág.

A környező hegyekből lezúduló vizek tavasszal és ősszel még ma is áradásokkal fenyegeti a környező falvakat, hiába emelik évről évre egyre magasabbra a mesterséges gátakat.

Petőfi így ír róla „A Tisza” cimű gyönyörű versében:

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Baratom Cs. Péter, aki folyó mellett töltötte gyerekkorát, így mesélt róla:

Ki a Tisza vízét issza, annak a szíve vágyik oda vissza (Részlet)

„A csónakkikötő tökleveles, sulyomos, hínáros vizében a helybéli srácokkal fürödtem reggeltől estig. Igazi ártéri dzsungelen keresztül vezetett a gyalogút az élő Nagytiszához. Meseszép, sárgahomokos föveny vezetett az átlátszóan tiszta folyóvízhez. Izgalmas kanyargós betűket írtak a homokba a vastaghéjú tiszai kagylók, ahogy kaja után kutattak a homokban, csak végig kellett menni a vonalon és a végén ott volt a kagyló...

Apám szerint varázsvíz a Tisza vize, mert szürke penészvirágokat küldött nyaralni és cigánybarna gyerekeket kapott vissza ősszel...

Nem tudom ki, hogy van vele, nekem a legszebb madárdal az ártéri erdőben visszhangzó kakukk párját hívó éneke. Ma is, ha valahol kakukk szól, felidéződik bennem az a Tisza parti őserdő...

Egy olyan betegség fertőzött meg a Tiszán, amiből még a mai napig nem gyógyultam ki ez pedig a HORGÁSZAT. .Érdekes, azzal az egyszerű szerelékkel is tudtunk fogni akkorát és annyi halat, mint ma a szuper szerelékkel. Talán, azért mert, ahogy a régiek mondták, több volt a hal a Tiszában, mint a víz.”

A 1970 években további beavatkozás történt a Tisza folyásába. Gátakat építettek, amelyek nemcsak a vízszintet szabályozzák, hanem aszályos időben a vízpótlást is szolgáltatják. Így alakult ki a Tisza-tó. Története -http://gportal.hu/portal/tisza-to/ Ez lett Magyarország második legnagyobb, 127 négyzetkilométer területű tava. Egy tó, mely más tóval össze nem hasonlítható, egyedülálló természeti érték. „Mesterséges jellege miatt eltér a megszokott tavak világától, hiszen felszínét burjánzó ártéri erdõk, sárgán aranyló homokpadok, holtágak, szigetek, gazdag flóra és fauna teszik változatossá. Változatos élettereinek köszönhetõen egyszerre, egymást nem zavarva fér meg itt a mozgalmas vízi élet kedvelõje, a fürdõzõ, napozó nyaraló, s a csendet óhajtó horgász.”

A tó nagy részét nád övezi és kis, rejtett szigetek bújkálnak a zegzugos csatornák között. A terület egy része egy bizonyos szempontból „felidézi a Tisza szabályozása elõtti vadregényes, árvízjárta területeket, a természet nyújtotta harmóniát, az õsi állapotokat. A tó középsõ része, Magyarország legnagyobb összefüggõ horgászvize, a pecások paradicsoma. Több mint ötven halfaj él benne, közülük tizenkettõ védett....Télen, a mélyebb részeken, lékhorgászni lehet, sok csukát lehet elejteni”.

„A Tisza tó egyik legszebb területe a tiszafüredi madárrezervátum, az ornitológusok igazi paradicsoma, egy európai jelentőségű élőhely, ahol a mintegy 200 madárfaj csaknem fele költésre érkezik a területre, 81 faj átvonul, s nagyjából 20 faj itt telel”.

.”A nyílt vízfelület kiválóan alkalmas a klasszikus vízparti üdülésre, illetve a különböző vízisportok művelésére..Magyarországon egyedülálló módon, a motoros vízi járművek használata is lehetséges”.

Én mindezekből csak egy gyűszűnyit láthattam, de mindjárt kedvet kaptam még néhány napot tölteni a Tisza tónál, amikor egy hölgy barátommal, aki filmet szeretne forgatni erről a csodás tájról és a veszélyekről, amelyek ökológiáját fenyegetik a Kormorán horgász és yacht kikötőbe látogattam. (www.kormorankikoto.hu).

Csónakáztunk magán a tavon, elragadtatva a csodaszép tájaktól, de volt alkalmunk beszélgetni is egy ottani szakértőjével, aki felvázolta előttünk a tóval kapcsolatos elgondolásait. A 30 ezer horgászon kívül, akik tagként vannak náluk bejegyezve, sok a vizisport kedvelő, családok gyerekekkel. A tó egy népszerű turista-célpont, de lényegesen olcsóbb a hasonló jellegű Balatonnál és a zsúfoltság is kisebb.

A felelősök mindent megtesznek, hogy a turizmus speciális jellegét megőrizzék. Így például a cement használatát elkerülik, szigorú előírások vannak a vízen közlekedő csónakok méretére, motorjára vonatkozólag és azok betartásának az ellenőrzésére (lassú és csendes csónakok), a monopolizált turizmus – pl. élményparkok építése meg van tiltva, mert ezek könnyen tönkretehetik ezt a csodálatos természeti kincset.

Beszélgető partnerünk szerint, hihetetlen mekkora lehetőségek rejlenek ebben a természeti kincsben, hány embernek adhatna munkát, ha komolyan venné őket az ország. A téma sokrétű, de a tó körül élő közösség életszínvonala máris látványosan emelkedett.

Egy erős elmocsarasodási folyamat indult meg, ami nem jó. Ezt szabályozni lehetne, például a meder kotrásával, de ehhez költségvetés kell. A téli hónapokra több mint másfél méterrel csökkentik a Tisza-tó vízszintjét. A szakértő szerint a vízszintcsökkentés egyik pillanatról a másikra kipusztíthatja az állományt.

Rám személyesen a legerősebb benyomást a felelősök félelme tette, egy újabb ökológia szerencsétlenségtől, mint amilyen 2000 januárjában történt.

Január 30-n az északnyugat-Romániában található Baia Maren (Nagybányán), az aranybánya tavát körülvevő gát átszakadt. Ennek a hatására 50-100 tonna ciánt, valamint különböző nehéz fémeket, többek között rezet, tartalmazó közel 100.000 köbméter hordalék került a vízbe.

A szennyezés a Zazar, Lapos, Szamos folyókon, valamint a Tiszán és a Dunán vándorolt keresztül, amíg négy hét múlva el nem érte a Fekete tengert. Magyarországon a becslések szerint közel 1240 tonna hal pusztult el. A jugoszláv hatóságok jelentős tömegü halpusztulásról számoltak be a Tisza jugoszláv szakaszán, de csak kis mértékü.halpusztulást észleltek a Dunán.

A régió a 2000. évi cianidkatasztrófa után rövid időn belül talpraállt, de a tó felelősei továbbra sem alszanak jól. Mit érnek a legjobb fejlesztési tervek kérdezte az egyik, ha elég, hogy valaki a felvíz oldalon véletlenül kinyit egy csapot és mindez a hihetlen szépség és ökologia gazdagság elpusztul. Az a bizonyos aranybánya ausztrál tulajdonban van. Környezetvédő szervezetek azt állitják, hogy a óriási kereskedelmi koncernek kihasználják az enyhén szólva rugalmas környezetvédő törvényeket olyan szegény országokban mint Románia.

A természetvédő körök egyetlen reménye az, hogy 2007-től, amikor Románia csatlakozik az Európai Unióhoz, annak a sokkal szigorúbb környezetvédő törvényei fognak rá is vonatkozni és egy hasonló ökológia szerencsétlenség nem történhetik mégegyszer meg.

Fotóalbum

A következő hozzászólás máshova érkezett, de olyan szép és érdekes, hogy idemásolom:

GRAND 2010.06.20. 09:54:29

Nagyon meg indított az írás a Tiszáról, ugyanis 4 éves koromtól 10 éven át itt töltöttem a nyári és téli iskola szünetet.
Nagyapám vasutas volt Abádszalókon.
Az állomás 6 km-re volt a falutól és kb 3 ra a Tiszától.
Ut nem vezetett le a folyóhoz, igy a többi vasutas gyerekével "hajtókán " mentünk le naponta a vízhez.
Már ez maga egy élmény volt.
Ez a szerkezet olyan,mint egy oldalkocsis motor, csak vasuti sinhez készített vaskerekei vannak, és a kormány nem oldalra fordul, hanem előre-hátra kell húzni-tolni, közben a lábhajtóval még rásegíteni.
Ezzem mentünk le a folyóhoz, ott lerángattuk a nehéz vasszerkezetet a vasuti töltés mellé, hogy a vonatnak ne legyen utjába.
Ez volt a legnehezebb müvelet, de erre csak 1960 után volt szükség, mert addig lebombázva állt a Kiskörei vasuti híd.
Az ártéren, ugyan úgy ahogy a blogban le volt írva, szinte egy őserdőn kellett átvergődni.
Hihetettlen madárhangok kiséretében.
Mikor érett a fekete szeder kilószámra lehetett leszedni a dió nagyságu gyümölcsöt.
Még ma is az orromba van az az illat amit az őserdő, a folyó és annak agyagos partja árasztott.
Örök szerelem marad.
Mi nem pecáztunk, csak fürödtünk és tényleg néger feketén mentünk haza nyár végén.
Igy máshol nem lehet lesülni.
Töltöttem nyarakat az Adrián, ott bronz vörös lesz az ember, a tisza mellett fekete.
Abban az időben a tulsó partra átjutni két féle képpen lehetett.
Vagy a révész áthúzott a révvel, amire még 2 paraszt szekér is ráfért, vagy átúsztunk.
Ez a rév úgy müködött, hogy egy vastag drótkötél volt kifeszítve a folyó felett, és e mellett , ebbe beaksztva egy U alaku fadarabbal izomerővel huzta át a révész a hajót.
Nem is tudom, elképzelni, hogy ma erre a foglalkozásra találnának e megfelelő embert.
A másik oldal (kiskörei) kiépítettebb volt.
Ez abból állt, hogy a partja sárga selymes homok volt, amit a folyó épített ki, és métereket lehetett begyalogolni, mire mélyülni kezdett.
A parton (árterület lévén, ez is szinte egy őserdő volt) állt a kocsma.
Olyan igazi, amitő ma egy ANTSZ ellenrőrtnek felállna a szőr a hátán.
Ha halat akartál enni, a szakács-pincér ( egyszemélyes vállalkozás) le ment a vízhez, és kb 3 perc alatt kifogta a megfelelő árut.
A halászlé a tisza vizéből főtt, és senki nem betegedett meg.
Az egyetlen külső ital a sör és a bor volt, természetesen hordóban.
Az épület mögött vot a kugli pálya.
Ez egy fa padló volt a földre rögzítve, mibe már egész mély vályatot koptatott a fagolyó az évtizedek alatt.
A helybeli emberek még pengőben számolták a játékot, pedig már 10 éve a forint volt bevezetve.
A folyóban, mint gyerekek ,mindíg egy kis félelemmel mentünk, mert ezen a szakaszon nagyon örvényes volt, és rémtörténeteket hallottunk a minden évben megfulladt emberekről.
59-60 ban elkezdték felújítani a lebombázott vasuti hidat. Ma is előttem van. hogy a híd acélszerkezet tetejéről kb 15 m magasról ugráltak a folyóba a munkások, egy kis mártózás végett.
Nekik nem kellett gumi kötél.
Mikor kész lett a híd, a hajtókás kijárás is nehezebb lett, mert már átment a vonat a folyó felett, de a mozdonyvezetők a kedvünkért mindig megálltak a hid előtt, hogy a srácok leszállhassanak.
Arany élet volt.
A 60 as évek közepén hallottuk először, hogy vízlépcsőt építenek Kiskörénél, és egy hatalmas tó lesz.
A vízlépcső pont ott lesz, ahol mi éveken át fürödtünk.
20 évvel később már felnőttként jártam azon a vidéken és szorongva, direkt elmentem a hídhoz, hogy megnézzem ,hogyan tette tönkre a tájat a vizlépcső.
Nagy ,nagy örömmel vettem észre, hogy kb 2 km-el lejjebb épült fel, és a mi partszakaszunk ugyan olyan , mint 25 évvel azelőtt.
Persze a másik oldalon a kocsma már nem volt meg. helyette a híd lejárójánál egy NDK-s lakókocsiból kreált büfében lehetett Coca Colát ropit, és német konzervsört kapni.
Azóta évente egyszer lelátogatok a folyómhoz, nosztalgiázni és a folyó illatát érezni.
Ami változott, csödbe ment a lakókocsis büfé, és elvontatták.
Érdekes az erdei kocsma a parton évtizedekig megélt.

A GÖRÖG NYELVRŐL

Néhány hete vettem itt búcsút kedves barátomtól Lilitől, aki váratlanul itt hagyott minket. Néhány barátaival együtt ápoljuk az emlékét, megőrizzük életművét. Ez az írás is szellemi hagyatékának a része. Talán mégis valakit érdekel.

Ez valószínűleg senkit sem érdekel, tehát nem kell, hogy lámpalázam legyen naplóbeli debütálásom első napján.

Az ó-görög nyelv mai napig is sok titkot rejt, amit nem sikerült megfejteni. Ha egy magyar diák ó-görögül tanul, az y-t ü-nek ejti, a diftongokat kibetűzi, valahogy így: au, holott a ma ó-görögöt tanuló gyerekek Görögországban ezt av-nak ejtik, az "oi"-t pedig i-nek.

A magyarországi professzorok ragaszkodnak európai kollégáik kutatási hagyományaihoz, míg a mai görögök valahogy a modern görög helyesírásával keverve „egyszerűsítenek”.

Mindenféle tudományos igény nélkül, elmesélem nektek, mi az oka ennek a hatalmas keveredésnek.

Amikor Nagy Sándor leigázta barbár makedón csapataival Görögországot, hamar és bölcsen rájött, hogy jobban jár, ha ő olvad be a helyiek magasabb szintű kultúrájába, ahelyett hogy elpusztítja azt, mint már annyiszor megtettek az időről-időre északról jövő törzsek, pl. a mükénéi kultúrával. Így aztán megtanultak görögül. Többé-kevésbé. Ugye, az ilyesmi már alapos érvágás egy nyelven. Igen ám, de amikor Nagy Sándor el kezdett terjeszkedni keletre és nyugatra, az akkori Indiáig eljutott csapatok és újonnan hódított területek lakói számára kötelezővé tett görög nyelv tovább torzult. A birodalom székhelyét áttették Egyiptomba és bár a tudósok kínosan ügyeltek a nyelv tisztaságára, az alattvalók már túl sokan voltak és túl messze a klasszikus anyanyelvtől. Tagadhatatlanul foszlásnak indult a görög nyelv egysége, hiába ragaszkodtak hozzá a tudósok, gyakorlatilag az, amit a nép beszélt, túl sok dialektusra és tájszólásra töredezett, ami szinte kezelhetetlenné tette az állam irányítását és adminisztrációját. Amikor aztán összedőlt Nagy Sándor birodalma, a klasszikus görög nyelvet, a gondolatait tovább fűző római birodalom, később a nyugati kultúra mentette meg az enyészettől. Azt a korcsot, ami életben maradt valamivel később a Bizánci birodalom egyházi emberei tudatosan kettéválasztották egy úgynevezett hivatalos nyelvre – ez volt a Katharevusza – és egy a nép által beszélt – Dimotiki – nyelvre. Innentől kezdve a természet törvényeinek lett az áldozata mindkettő. A nép műveletlensége, tanulatlansága elsorvasztotta a Dimotiki szókincsét, viszont a maga módján, ha lassan is, de mégis csak dinamikusan fejlődött az évszázadok során, pl. a 450 éves (!) török uralom alatt, nem csak a helybeliek konyhája és zenéje alakult át, hanem igen sok török szó is bekerült a hétköznapi használatba. A Katharevusza a templomok hűvös falai között kihűlt, megmerevedett, de mégiscsak megadta a maga módján a lehetőséget a tudományok és felfedezések korában az azokkal kialakult új szavak és kifejezések befogadására.

A XX. század végén itt áll egy európai ország, egy görög abc-vel és két nyelvvel melyet teljesen egyformán ejtettek ki, de különböztek szókincsűkben és különböztek nyelvtanukban. A Dimotiki, nyelvtani nehézségek miatt, nem volt képes befogadni az új, idegen szavakat, a Katharevusza nem tudott kommunikálni az emberekkel az utcán. 1980-ban még mindig a Katharevusza volt az értelmiség nyelve és a politikai jobb oldalé. A baloldali politikai erőknek köszönhető, hogy elkezdtek megjelenni az első újságok, amiket a „nép” utcán beszélt, hétköznap, odahaza használt nyelvén írtak. Magyar költőknek presztízskérdés volt végig a történelmünk során, hogy klasszikus műveket fordítsanak. Hozzáférhetővé tették számunkra Homérosz és Shakespeare műveit, miközben ápolták és művelték anyanyelvünket. Most képzeljétek el, hogy Görögország ott áll a sóvárogva áhított európai kultúra kapujában és nem tud hozzáférni, nincs meg hozzá az eszköze. Talán így érthető, hogy Kavafisz, Szeferisz és még néhány a XX.sz. görög íróinak és költőinek óvatos próbálkozásai a két nyelv összegyúrására milyen hallatlanul nagy jelentőséggel bír. Ma már törvénybe van foglalva, hogy minden egyetem tankönyvét Dimotiki nyelven kell megírni.

Képzelhetitek, micsoda fejlődésen megy át a Dimotikí, amíg a professzorok megírják ezeket a jegyzeteket. J

Hú de sokat beszélek.

EGY VALÓSÁGOS KÉMTÖRTÉNET

A múlt héten Zichron Jákov környékére kirándultunk és egy érdekes összefoglalót hallottunk e város történelméről. A festői kis városkát az 1880 években alapították főleg román származású telepesek. 1892-ben alapult a falú borászata és az ottani borokat a mai napig Izrael legjobbjai közé sorolják. Az első világháborúban Palesztina zsidó fiataljait is besorozták a török katonaságba, de ugyanakkor 18,000, a török hatalomra veszélyesnek vélt zsidót a környező országokba száműztek.

A csalódás attól, ahogy a török hatóságok kezelték zsidó lakosságot és a félelem, hogy a sorsuk hasonló lesz az örmények sorsához (akiknek millióit mészárolták le a törökök) arra következtetésre vezette a zsidó fiatalokat, akik már Palesztinában születtek, hogy a jövőjük csak akkor lesz biztosítva, ha a brit birodalom kerül uralomra Palesztinában.

Országszerte ellenállási szervezkedések alakultak. Az egyik leghatásosabb a Zichron Jákovi, az egyiptomi angolokat fontos katonai hírekkel ellátó kémszervezet volt, amelynek az élén az Aaronsonok, az egyik alapító család tagjai álltak. A szervezet neve NILI (a héber Izrael Örökkévalósága Nem Hazudik kezdőbetűi) volt és az élén Aaron Aaronsohn állt, egy botanikus, aki széles körű elismerést nyert, mert felfedezett egy időjárás-ellenálló primitív búza fajt.

Aaron mezőgazdasági kutatásai kitűnő fedezetet nyújtottak számára és a többi összeesküvő számára, sáskajárás elleni kampány szervezésének leple alatt szabadon mozoghattak az országban és még a katonai táborokba is bejuthattak. A britek eleinte visszautasították a csoport kezdeményezéseit. Csak 1916 végén, amikor Aaron átszökött a török vonalakon és a Szináj sivatagon keresztül Kairóba érkezett, tudta meggyőzni őket a zsidó kémhálózat értékéről. Az 1917-es év legnagyobb részében, Aaron Kairóban maradt mint összekötő, míg húga Sára, testvére Sándor, közeli barátai József Lishansky és Avshalom Feinberg, képezték a kémszervezet központját. Több mint 20 más tagja is volt a csoportnak.

A kémek jelzőfényekkel kommunikáltak egy kis angol fregattal, amely kéthetente Atlit település partja közelében horgonyzott. Amikor a német tengeralattjáró járőrök miatt, a fregatt nem tudott többé közel jutni a parthoz, a kémek postagalambokat kezdtek használni. Ezzel a módszerrel látta el a NILI az új körzeti brit parancsnokot, generál Allenbyt, aki egy váratlan támadásra készült, részletekkel Beer-Sheva városáról, a Negev sivatagról, az időjárásról, a török erődítményekről, csapatmozgásokról, vasúti és sivatagi útvonalakról, valamint a víz-források helyéről.

A Kairóban élő Aaron, amikor húga 1917 tavaszán titkos küldetésben Egyiptomban járt, kérte, onnét már ne térjen vissza, ne kockáztassa tovább az életét, de Sára erre nem volt hajlandó. 1917 szeptemberében egy postagalamb, kódolt üzenettel, a török kormányzó Caesareai háza tetejére szállt le. Intenzív razziák és házkutatások következtek és az év végéig a NILI szervezet gyakorlatilag megszűnt létezni.

A csoport tagjainak rejtő helyeit egyenként felderítették, másokból kínzással kicsikarták társaik nevét. Avshalom Feinberget egy beduin lőtte le amikor megpróbált a Szinájon keresztül Egyiptomba jutni. József Lishanskyt elfogták a törökök, bebörtönözték Damaszkuszban, halálra ítélték és nyilvánosan felakasztották a város egyik terén. A török katonaság Zikhron Jákovot is körülvette és több embert letartóztatott, köztük Aaron húgát, Sárát is, aki megadta magát, hogy megkímélje öregedő édesapját a kínzástól. Négy napon át kínvallatásnak vetették alá. Az utolsó napon – miután tudta, hogy további kínzásokat nem viselne el – élt a kínálkozó lehetőséggel, megkaparintott egy gazdátlanul heverő fegyvert és azzal agyonlőtte magát. A törökök semmit nem szedtek ki belőle.

1917 októberében a brit hadsereg, az ausztrál lovasság segítségével, meglepetésszerűen rajtaütött a törökökön Beer Shevában és ezzel megnyitotta az utat Közép-Palesztinába. Jeruzsálem decemberben megadta magát az Allenby tábornok által vezetett brit csapatoknak és a 400 éves oszmán uralom Palesztinában véget ért. Beer Sheva meghódítása szinte lehetetlen lett volna a hatalmas mennyiségű információ nélkül, amelyet a NILI kémek szolgáltattak.

Aaron, NILI alapítója és vezetője, Kairóban maradt. Túlélte a háborút, és aktív résztvevője vált a brit és a cionista kapcsolatokat növelő kampánynak. Döntő része volt az akkori angol külügyminiszter, Lord Balfour meggyőzésében, kiadni a róla elnevezett nyilatkozatot, amelyet levél formájában küldtek 1917. november 2-án a brit zsidóság egyik vezetőjének, hogy közvetítse azt a Cionista Világszövetségnek. Ebben a nyilatkozatban a Brit Birodalom lehetőséget adott a zsidó népnek egy "nemzeti otthon" megteremtésére Palesztina területén. Aaron Aaronsohn 1919-ben halt meg egy repülő szerencsétlenségben.

Közel 50 ével később, amikor a hatnapos háború során Izrael elfoglalta a Színáj sivatagot, egy idős beduin az egyik izraeli tisztet elvezetette egy helyre, amelyet a hagyomány Kabir Yehudinak (a zsidó sírjának) neveztett és ahol egy magányos datolyapálma nőtt. Ott exhumálták és azonosították Avshalom Feinberg földi maradványait, a fa úgy látszik egy datolya magból csírázott, amely a zsebében volt. Feinberg csontjai a Herzl-hegyi katonai temetőben vannak eltemetve Jeruzsálemben.

Zichron Jákov régi központjában az Aaronsohnok volt háza ma egy múzeum, amely a NILI emlékének van szentelve. Ki vannak állítva az eredeti levelek, több száz fénykép, magyarázatok és diorámák, amelyek a látogatóknak elmagyarázzák a történet az I. világháborús zsidó kémhálózatról.

(A fényképen Sára Aaaronson látható).

A HALÁL SEMMISÉG

Halál: A halál semmiség

A halál semmiség.

Csak kisurrantam a szomszéd szobába.

Én én vagyok, te meg te.

Akárkik is voltunk egymás számára,

Továbbra is azok vagyunk.

Hívj csak régi megszokott nevemen.

Beszélj hozzám azon a fesztelen módon

amelyet mindig használtál.

Ne változtasd a hanglejtésedet

Ne kényszeríts magadra komolyságot, vagy bánatot.

Nevess, ahogy mindig nevettünk

a kis tréfákon, amelyeket együtt élveztünk.

Játssz, mosolyogj, gondolj rám. Imádkozz értem.

Legyen a nevem olyan otthonos

mint mindig is volt.

Ha kiejted meg se rezzenj, ,

Hangodban árnyéknak nyoma se legyen.

Az élet azt jelenti amit mindig jelentett.

Minden ugyanaz mint valaha volt.

A folytonosság teljesen töretlen.

Miért feledkezzenek meg rólam,

mert nem vagyok látható?

Csak várok rád.

Egy kis szünetre.

Valahol. Nagyon közel.

Mindjárt a sarkon túl.

Nincs semmi baj.

Henry Scott Holland

Fordította: Shacham Avri

SÜLETLENSÉG

Az április 11-iki választások után, egy számomra nagyon fura dolog történt, barátaim, akik ismerik magyarbarát érzületeimet, tőlem kérték számon a Jobbik sikerét. Az első forduló másnapján az izraeli napilapok első oldalukon közölték a híreket a „rasszista és fasiszta Jobbik, a Nyilaskeresztes Mozgalom folytatójának” erősödéséről. Én természetesen mélységesen elítélem ezt a szélsőséges testületet, amely valós társadalmi bajokat kihasználva, erőszakot sugallva, nyíltan a romák és a zsidók ellen uszít. Sajnos az effajta tiszavirág életű politikai szervezetek nem idegenek számunkra, Izraelben is meg vagyunk áldva egy iker pártjukkal, de azok hívei persze nem antiszemiták, hanem arab ellenesek.

A Jobbik szóvivői ugyan megpróbálják tagadni, hogy antiszemiták és anti-romák, de amikor egy keresztény nemzetről beszélnek, eleve kizárják a más vallásúakat. A "Magyarország a magyaroké" szlogen – jellemzően populista jelszó, mert ki vonja ezt egyáltalán kétségbe? – elfogadható lenne mindenki számára, a kérdés csak az: ki a magyar az ő meghatározásuk szerint?

Éppen Magyarországra készültem utazni – egy éve voltam utoljára és már vágyálmaim voltak – és ismerőseim között voltak, akik feltették a kérdést, ilyen körülmények között nem lenne-e jobb máshova utazni? Pedig jókor jöttem. Kellemes, napsütéses időjárás fogadott, a nénik az aluljárókban orgonavirágot árultak, kedvencemet, amely valamilyen okból nem terem meg nálunk, vagy csak nem termesztik. Nejem telefonon megkérdezte, érezhető-e az antiszemitizmus? Válaszom: pont a nemzetközi könyvfesztiválról jövök, ahol a díszvendég az Izraeli író, Amosz Oz és az olvasók sorba álltak könyve dedikálására.

Otthonosan érzem itt magamat és mostanáig soha sem volt okom ezt kétségbe vonni. Legjobb barátaim magyarok és mindig sajnálom, hogy három órás útra kell folyamodnom, ha velük akarok kávézni és dumcsizni. Politikáról nagyon ritkán beszélünk. Persze sajnálják a szélsőséges elemek feltörését, de a véleményük szerint, ennek az okai a nehéz gazdasági helyzet, a bűnözés, a közbiztonság romlása és amint ezek megjavulnak, a Jobbiknak sokkal kevesebb szavazója lesz.

Pestet, a kultúra fellegvárát, a sokszínűség jellemzi. Megérkezésem estéjén a Katona József színházban voltam. Rendkívül élvezem a magyar nyelv gazdagságát, az újszerű szófordulatokat, szikrázó szellemességeket. Beugrottam egy miniatűr Ady Endre múzeumba is. A verseiből nincs egy sem kiállítva, de láttam néhány jó fényképet róla és Csinszkáról és megmutatták az ágyát, író és evőasztalát, meg az erkélyt, amelyről barna házikabátban (nagyon fontos!) bámulta az Őszirózsás Forradalom kitörésének egyes eseményeit.

Másnap este egy barátnővel, jó barátunk fiának jazzkoncertjén voltam. A Facebookon hallottam a fellépésről és kaptam az alkalmon, hogy ott legyek. Nem vagyok a műfaj szakértője, de azt hiszem Gábor Benda zongorista komoly tehetség és most, hogy saját zenekara van, azt hiszem, messze juthat.

Előzőleg nagy élményben volt részünk, amikor kedvenc kis éttermünkben, a Paulai Ede utcában, egy család szülinapi bulijába tévedtünk be. Azt hittük magán rendezvény és ki akartunk hátrálni, de szívélyesen ott marasztaltak. Először hallottam igazi cigányzenét és láttam népies táncot, egész más volt, mint az átlagos turisztikás cigányzene.

Tegnap este a Hegedűs a Háztetőn előadását, Hegedűs Gézával a főszerepben, néztem meg a Vígszínházban. Nekem nagyon tetszett, de én talán nem lehetek tárgyilagos, végül is a népem életének egy darabját mutatja be, de örültem, hogy az itteni közönség is vastapssal fogadta a darabot. A magyar nyelvű előadás különlegessége: Megszólalt a nagykállói rabbi dala, a „Szól a kakas már” is, amelyet mostanáig csak Sebestény Márta előadásában ismertem.

Amint látjátok, jól szórakozok, de joggal kérdezhetitek, mi a kapcsolat a politikai jellegű bekezdés és pesti élményeim között? Pofon egyszerű, elcsodálkoztam azon, miként állíthat Edelény polgármestere, Molnár Oszkár –akit most beválasztották a Parlamentbe – olyan sületlenséget, mint, hogy „izraeli diákok, Jeruzsálemben már magyarul tanulnak, hogy elsajátítsák az új haza nyelvét”. Ha valaki hitt neki, az bizony nyugodtan szavazhatott a Jobbikra, nem hiszem, hogy egy másik párt akarná ilyen címzetes ökrök szavazatait. Ha lenne pénzem, meghívnám az urat Jeruzsálembe, fogadjon magán nyomozót, találja meg ezeket a diákokat, én is kíváncsi lennék rájuk.

Magyarország gyönyörű ország, Budapest meseszerű. Mi, akik itt nőttünk fel, sok esetben magyar az anyanyelvünk, szeretünk idejárni, szeretjük a nyelvet, az irodalmat, a zenét, az ételt, az embereket – néhány kivétellel – de hát Izrael is szép ország, a világ minden részéről járnak a turisták csodájára. Azt szokták mondani, az ember jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozik, mint amit ajándékba kap. Hát mi aztán megdolgoztunk országunkért, kétkezi munkával varázsoltuk virágzó oázissá. Vérünket is ontottuk érte. Az elmúlt héten, a Háborús Hősök Emléknapján, 22,684 hősi halott emlékének áldoztunk kegyelettel.

Nyugdíjas vagyok, nagy családom van és azt hiszem aránylag jó az élet nálunk. Az utcák biztonságosabbak, mint sok más európai országban. Senki sem vette magának a fáradságot megmagyarázni, miért kívánnánk mi meg mások országát, de ha már mégis megkívánnánk, miért pont Magyarországot választanánk?

TÖRTÉNELEMÓRA AZ ELEMIBEN

Nehéz feladatra vállalkoztam e héten. Kilenc és fél éves lányunokám osztályában meséltem a holokausztról. Mint sok helyen a világon, nálunk is kitűztek egy emléknapot, amelyen megemlékeznek erről az emberiség történelmében majdnem egyedülálló (és szégyenletes) eseményről, de óriási különbség van aközött, hogy egy bennszülött tanító néni beszél a történelemkönyvben tanultakról, vagy valaki saját tapasztalatait próbálja megosztani másokkal. Egy további fontos pont: az e korú gyerekek még édeskeveset tudnak a történelemről, földrajzról és köztünk mondva, ezek nem is nagyon érdeklik őket. Épp azért, nem beszéltem ezekről, csak azt próbáltam átadni kiskorú hallgatóimnak, mit lát, érez egy gyerek ilyen körülmények között.

Azzal kezdtem, elmondtam a kis srácoknak, akik ugye itt születtek, hogy más dolog egy olyan környezetben élni, ahol mindenki más zsidó és megint más apró korodtól tudni, hogy egy kissebséghez tartozol és vannak olyanok, akik nem szeretnek és esetleg bántanak is. Elmeséltem egy esetet, amikor egy nap útban az iskolából, összefutottam egy suhanc bandával. A fiúk antiszemita kiáltásokkal egészen lakásunkig kergettek. Nem voltam annyira megijedve, mint meglepve. „Honnan tudták ezek, hogy zsidó vagyok?” A tükörben percekig vizsgáltam az arcomat, de nem tudtam felfedezni benne valami zsidós jellegzetességet.

A továbbiakban megjegyeztem, hogy ezek háborús évek voltak. A kicsik nem tudták mi a háború – mint ahogy szerencséjükre a magyar gyerekeknek, sőt a felnőttek nagy részének sincs ilyen tapasztalatuk – de nem volt időm a fogalmat megmagyarázni. Csak említettem a háborúval járó élelemhiányt, áremelkedéseket és azt, hogy mivel a fűszeresek egy része zsidó volt, a vevők őket okolták ezekért. Hasonlóan, elmeséltem, hogy a bombázások miatt, éjjel el kellett sötétíteni az ablakokat. Ha egy zsidó ember ablakából véletlenül apró fénysugár szivárgott ki, a szomszédok mindjárt ordibálni kezdtek és azzal vádolták, hogy az ellenségnek akar jelezni.

Aztán felsoroltam a megszorításokat, amelyekben fokozatosan részünk lett, kezdve attól, hogy elvették rádiónkat, telefonunkat, be kellett szolgáltatni a biciklimet, bezárták a zsidó iskolákat. Természetesen hasonlóan a nyári vakációhoz, eleinte örültünk neki, aztán már hiányzott a suli. Ezután következett a megkülönböztető sárga csillag hordása és végül az, hogy a gettóba kellett vonulni.

Ez teljesen új fogalom volt számukra, mert addig csak a koncentrációs táborokról hallottak. Elmondtam, hogy mi is oda jutottunk volna, ha az oroszok nem zárják körül Budapestet. (Itt meg kellett magyarázni, hogy az oroszok nem a zsidókat akarták megsegíteni, hanem a háború része, más országok elfoglalása). A gettóban főleg nők, gyerekek és öregek laktak, a férfiak munkaszolgálatosok voltak. Nem volt szám a karunkon, mint a táborlakók karján, de egy kis darab kenyéren és egy tányér híg levesen kívül – amelyért nekem kellett elmenni a központi konyhába, anyám gyöngélkedett – nem volt más ételünk és éheztünk. A bombázások kiverték az ablaküvegeket (mint az egész városban) és a tél dermesztő hidegében kabátban, kesztyűsen ültünk a szobában. 16-an zsúfolódtunk össze a háromszobás lakásban. Egyszer rám is lőttek, mint már leírtam ’Itthon-Otthon’ c. könyvemben:

„Az utcára csak naponta 10 és 12 között mehettünk ki. Szép hó esett le és a kijárási tilalommal dacolva, barátommal kilopakodtunk hógolyózni a házzal szemközti térre. Eleinte óvatosak voltunk és figyeltük, jön-e valaki, de aztán annyira elmerültünk a játékban, hogy mindenről megfeledkeztünk. Egyszerre furcsa fütyülést hallottam a fülem mellett. Megfordultam és vagy 20 méteres távolságban egy bekecses férfit láttam, kinyújtott kezében revolverrel. Felénk tüzelt. Kár, hogy nem volt kéznél egy stopper. Biztos vagyok benne, hogy rekordot állítottunk fel, olyan gyorsan futottunk vissza a házba.”

Az öregek, betegek úgy hullottak, mint a legyek. Csak a háború után tudtuk meg, hogy ez volt nagymamám sorsa is. Fiait elhurcolták, ő pedig szegény ott halt meg egyedül valahol a gettóban, talán egy-két utcára tőlünk és ki tudja hova kerültek földi maradványai. A föld fagyos volt, az éhségtől, betegségtől legyöngült emberek nem voltak képesek elhantolni őket és a halottak az utcán feküdtek. A járókelők egyszerűen megkerülték őket. „Egy ballonkabátos férfi teteme napokig a kapunk előtt hevert. Csak úgy lehetett kimenni a házból, ha átlépnek rajta. Nagyon féltem tőle és ha valahová mennem kellett, mindig félrefordítottam a fejemet és erősen becsuktam a szememet. Akkor viszont az aggasztott, hogy véletlenül rálépek.”

Azzal fejeztem be, hogy felszabadulás után elhatároztam, ha egyszer gyerekeim lesznek, azt szeretném szabad országban nőjenek fel, egy cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztam és kivándoroltam.

Az órát lecsengették. A szünetben néhány gyerek jött hozzám kérdésekkel. Egy azt kérdezte miért nem fényképeztem a gettóban. Megmagyaráztam, ha lett is volna fényképezőgépem és filmem, életemet veszélyeztettem volna. A többi kérdés egyszerűbb volt: találkoztam-e újra hógolyós barátommal (nem) és a férfivel, aki ránk lőtt (azzal sem), apám volt-e táborban (igen).

Megkérdeztem unokámat, megvan-e elégedve, azt mondta igen. Remélem a többi gyerekek fejében is maradt valami 35 perces előadásomból, ha más nem, legalább az, hogy miért születtek, élnek Izraelben és nem másutt.

RENDHAGYÓ HÚSVÉT

Pészach, a mi Húsvétunk, talán a legcsaládiasabb zsidó ünnep, az u. n. Széder este, asztal körüli lakmározással és vidám dalok sorával jár és amikor a múlt héten összegyűlt a család, természetesen szülői házban megünnepelt estékre is visszaemlékeztem.

Szüleim nem voltak vallásosak, anyám inkább egy vallásos tartozás nélküli Legfőbb Lény létezésében hitt. Házunkban nem ettünk kóser ételt, de péntek este anyám gyertyát gyújtott és elrebegte az áldást is. Szombatonként a zsinagógába kísértem apámat (a Zsigmond - ma Frankel Leó - utcaiba jártunk, Budán), de általában a többi gyerekkel játszottam az udvaron és csak a Halotti Imára, vagy a Nagy Ünnepeken, a sófár (kosszarvból készült kürt) fújásra, mentem be és ültem mellé.

Hasonlóan, inkább hagyományos, mint vallásos módon ünnepeltük meg Széder estét is. Egyetlenke vagyok és azért csak hárman ültünk az ünnepi asztalhoz. Apám félhangosan mormolta a héber szöveget a kétnyelvű Haggadából (az egyiptomi kivonulás történeteinek gyűjteménye) és ha érdekesebb részhez ért, felolvasta a magyar verziót is. Anyám nem tanult meg héberül olvasni, de igyekezett többé-kevésbé követni a felolvasást német nyelvű könyvében. Mivel apám is csak akadozva olvasott héberül, a szertartás elhúzódott, míg végül is elfogyott a türelmünk és sürgettük, hagyja már abba és lássunk a lakomához.

Anyám igazi mesterszakács volt. Mióta elhunyt csak ritkán ettem olyan finom és szilárd maceszgombócokat, mint amelyeket ő készített. Az itt szokásos gefilte fishról (töltött hal) soha sem hallottunk, nálunk a kocsonyás ponty dívott, alaposan meghintve piros paprikával. A fő étel sült liba volt, méghozzá nem tormás céklával (mint itt szokásos), hanem valódi reszelt tormával.

Ami különösen megmaradt az emlékezetemben, az ünnepi dalok voltak, amelyeket apámmal énekeltünk az étkezés után. Szövegük, egy kivétellel, a Haggadá kiválasztott héber részeinek szövege, de a dallamok úgy látszik minden országban eltérnek és teljesen mások, mint amelyeket Izraelben ismernek. (Néhány éve sógorom családjával ünnepeltük Pészachot Amszterdamban és a dallamok nemcsak különböztek az itteniektől, hanem egy picit komikusnak is hangzottak számunkra).

Az egy kivétel az u. n. „Egy Ki Tudja?” volt, amely számokhoz kapcsolva fölsorolja a zsidó hagyomány jeles alakjait és alapkönyveit. Ezt édesapám magyarul dalolta. Csak a kezdete maradt meg:

„Jó édes barátom, mond meg mi az egy? Egy az Isten, él a mennyekben és mindörökké ámen!

Jó édes barátom, mond meg mi a kettő? Kettő a Frigytábla, egy az Isten, él a mennyekben és mindörökké ámen!

Jó édes barátom, mond meg mi a három? Három az Ősapánk, kettő a…” és így tovább, négy az Ősanyánk, öt a Mózes könyve, tizenháromig, a pontos kulcsszavakra már nem emlékszem.

Nem szeretem különösen a pászkát, de vannak élvezhetővé tevő elkészítési módjai. Említettem már a maceszgombócot, amely a magyar éttermekben nincs is Húsvéthoz kötve és az egész évben kapható. A legtöbben talán azt sem tudják, hogy ez az étel zsidó eredetű. Pészach nyolc napján apám és én nagy bögre tejeskávét kaptunk reggelire és igyekeztünk minél több maceszt belenyomkodni. Aztán itt van a matzo brei, a zsidó bundás kenyér, ami nem más, mint tojásos pászkarántotta. Az ünnepről visszamaradott pászkát vörösborba lehet áztatni, csoki krémmel befedni és néhány rétegben tálalni, de ez már új eredetű, feleségem receptje.

Legénykoromban és házasságunk elején nem ünnepeltük meg Pészachot, de amint gyerekeink nagyobbak lettek, elhatároztuk, a többséggel tartunk és megtaláljuk a nekünk megfelelő keretet. Végül is a héber nyelvű, hazájában érthetővé vált Haggadá, nagy része elbeszélés jellegű. Az ünnep másik neve a Tavasz Ünnepe, az ablakok nyitva vannak és Széder este minden lakásból vidám dalolás hangzik. A gyerekek már az óvodában megtanulják a dalokat és élvezik a szertartást, mint például a Má nistánát, amikor a legfiatalabb gyerek elénekli, miben különbözik ez az éjszaka az év többi éjszakáitól, vagy az áfikománt, amikor a gyerekhad egy elrejtett maceszdarabkát keres. Az ügyes megtaláló jutalmat kap!

Sokszor külföldi vendégeink is vannak, kis lakásunkban egyszer már 22-en ültünk a Széder asztal köré. Törzsvendégünk egy hölgy fiával, akiknek nincs más családjuk. Csak egyszer fakadt ki: „hogy lehet Szédert ünnepelni céklás torma nélkül?” és hazaküldte fiát, hogy hozzon belőle a szegény magyaroknak, aki nem tudják, mi dukál.

A mi Széderünk eléggé rendhagyó, főleg a történelmi jelentőségű fejezeteket olvassuk, a vallásos részeket pedig többnyire átugorjuk, de sokat dalolunk és a hangulat emelkedett, talán azért is, mert igyekszünk az előírt négy pohár bort meginni. Csak egyet sajnálok, nem figyeltem eléggé apámra és csak keveset tudok a magyar-zsidó hagyományos melódiákból átadni családomnak.

ŐSRÉGI SZERELEM II

Elmentél…

Elmentél s nem néztél vissza,

Előtted egy nagy út hossza

És mögötted csak egy tört szív.

Gőgös fejed nem fordult hátra,

Nem tekintettél a szempárra,

Melynek tüze csak téged hív.

Bizony felejtettél hamar,

Már azt sem tudod ki vagyok,

Szerelmed poharát más issza.

Nem, nem fogok könyörögni,

Lábad porát sem csókolni,

Inkább …ne, ne gyere vissza.

(1951)

TAPAS

A legzárkózottabb remete típusok is kapnak időről időre meghívót esküvőre, (válásra ritkábban), szüli, vagy névnapra, gyermekszületés ünneplésre, szilveszterre, a Mózes hitűek és barátaik pedig briszre (körülmetélésre) és bar micvára és más rendezvényekre.
Hogy mondják az angolok? Soha sem esik, hanem szakad, nekünk e hónapban négy ilyenfajta meghívónk volt! Nem egy olcsó mulatság, nem lehet üres kézzel jönni. Azt sem könnyű elhatározni mit vigyünk, mi felel meg, melyik alkalomra. Miután megtanácskoztuk csemetéinkkel, kollegáinkkal – egy weblap is létezik a tárgyról – megszerezzük az ajándékot, legjobb ruhánkba bújunk, megérkezünk a megadott címre, kezet szorítunk a meghívókkal/ünnepeltekkel, átadjuk az ajit és a büfé felé gravitálunk.
Naiv pasi vagyok, hiszek abban, hogy a világon minden állandóan javul. Így van ez a rendezvényi menükkel is. Azokban a napokban, amikor csak kb. két órás, ültetett, fárasztó és általában unalmas vacsorára számíthattál, sokszor kihagytuk és beértük az esemény előtt szervírozott hideg és meleg ízelítőkkel, amelyek jobb ízűek voltak, mint a bureka gombamártással, párolt halszeletek zöldséges rizzsel, vagy főtt csirkemell, krumplipürével és sárgarépával, amelyek később következtek. Szerencsénkre az irányzat megváltozott. A divat manapság néhány büfé kis és ízletes adagokkal. Azt választod, amire kedved támad és csak annyit veszel tányérodra amennyit akarsz. Ez nem csak az egészségünk javát szolgálja – nem érkezel haza késő éjjel félreálló hassal – hanem az étel íze és minősége is javult.
Nagy örömömre, ez az irányzat nem állt meg a rendezvénytermek ajtajában, hanem az éttermeket is elérte. A kulináris világban az évszázadok folyamán a klasszikus konyha uralkodott, néhány előétellel, levessel, fő és utóétellel. A tömegturizmus egyik eredménye, a világ felfedezte a csodás spanyol találmányt, a változatos, vadítóan ízletes kis falatkákat, a tapast.
Mi a tapas eredete? Pontosan nem tudjuk, de állítólag a X., vagy Bölcs Alfonz királyt utasították orvosai, ne üljön az étkezésekhez farkaséhesen, hanem fogyasszon közöttük kis falatokat, borral. Amikor felgyógyult, rendelkezett, hogy ezután Kasztília kocsmáiban a borral egyetemben, szolgáljanak fel valami harapnivalót is.
A kocsmárosok sonkaszelettel, füstölt sajttal, vagy az apró falatokat tartalmazó tányérkával fedték be a boros poharakat, nehogy repülő bogarak essenek beléjük. A spanyol tapar szó takarást jelent és valószínűleg innen ered a tapas elnevezése.
Néhányszor voltunk Spanyolországban és a hagyományos tengeri gyümölcs paella, meg gazpacho mellett, nagyon megkedveltük a hideg és meleg falatkák – apró szendvicsek, száraz sütik, saláták, zöldségek, halak, fasírtok, kolbászok, sonka, vagy hússzeletek, sajtok, olivák, hasábburgonya, tulajdonképpen akármi, csak ízletes legyen és kis adagokban – sokszínű és sok ízű óriási választékát is.
A múlt héten Tel Avivban is ellátogattunk is egy tapas étterembe és néhány finomságot csámcsogtunk végig. Általában mindenből egy adagot rendelünk és megosztjuk nejemmel. Többek között előmelegített ciabbata kenyeret (amely ugyan olasz eredetű, de azért finom) paradicsom krémmel, isteni savanykás ízű salátát, (paradicsom, bab, lilahagyma és koriander), amelyet szardíniás dobozban szolgáltak fel. Szintén ebben a furcsa edényben kaptuk az inyenc csicseriborsós shrimps-eket. Az étterem paella verzióját petrezselymes rizs, haldarabkákkal, már normális tányéron hozták ki. Ezenkívül megosztottunk még egy fűszeres salsichón kolbászkát is, egy vékony tonnahal szeletet olíva olajban és két kitűnő morzsában meghempergetett sajtos burgonya krokettot. A falatkák mellett spanyol Escudo Rojo bort vedeltünk.
Most ugye csurog a nyálatok, de nem azért írtam gasztronómiai élményeinkről. Már Magyarországon is vannak tapas éttermek. Ne legyetek begyepesedve, a mama főztje, megmarad a mama főztje, de van étel rajta kívül is. Menjetek el és kóstoljátok meg!

ZÖLDRE VÁRVA

Délutánonként, útban haza az irodából, a Rokach utcai letérőnél szoktam lejönni az autópályáról. Onnan már csak egy hosszú úton kell végighajtanom, az első a forgalmi jelzőlámpánál balra fordulnom és majdnem otthon vagyok. Ez a lámpa az egyetem főbejáratánál van és általában néhány percet kell várnom, míg zöldet kapok. Várakozás közben kedvemre gusztálhatom a fiatalokat, akik átkelnek a zebrán, vagy szintén a zöldre várnak.

A legtöbbjük úgy néz ki, mint minden fiatal akárhol a világon, de van egy-két feltűnő csoport, mint az etiópiai származású diákok, vagy a fejkendős muzulmán lányok. Ultravallásosokat ezen a környéken nem lehet látni. Egy koedukált iskola, ahol a nemek nincsenek elkülönítve, számukra elfogadhatatlan.

Nézegetem a járókelőket, vagy várakozókat és megpróbálom kitalálni honnan származnak, hány évesek, milyen a természetük, mit tanulnak – feltételezem, hogy mindazok akik erre járnak, diákok – de főleg, mindig újra és újra elcsodálkozok az emberi típusok végtelen választékán, amelyet a természet alkotott, hogy millió, milliárd személyek között nincs kettő, aki teljesen azonos. Állítólag még az egypetéjű ikreknél is vannak apró különbségek, amelyeket csak az, aki jól ismeri őket, észlel.

Még arra is marad időm gondolni – a lámpaváltás előtt – mennyire hajszálvékony a határ a szépség és rútság között. A legtöbbünk ugyanazokkal az adottságokkal született. Test, egy-egy pár végtag, a nemzőszervek, egy pár szemmel, egy orral, szájjal felszerelt fej, két füllel az oldalán és hajzattal a búbján (nem említve belső szerveinket, amelyek nélkül testünk életlen lenne). Ez körülbelül az alapvető felszerelés, amelyet az élet raktárából faszoltunk és ezzel kell boldogulnunk. A baj ott kezdődik, ha e cikkek egyikének, vagy többnek az elhelyezése eltér a szimmetriától, kisebb/nagyobb a normánál. Minden apró eltérés jobbra, balra, fel, vagy lefelé, azt okozhatja, hogy tulajdonosát tökéletlennek, csúnyának, vagy éppenséggel visszataszítónak fogják tartani. Ez főleg a nőket zsenírozza, hiszen ők tartoznak az u. n. „szép nemhez”.

Egy ismerősöm kis szépséghibával született, de szülei még kiskorában megoperáltatták és ma nemcsak nyoma sincs egykori hibájának, hanem annyira szép, hogy a férfiak megfordulnak utána az utcán. Ezzel szemben egy másik úgy határozott, nem veti magát alá egy kozmetikai műtétnek. Az arca kellemes, de egy apró igazítás akár jóképűvé is tenné. Ez mindig átfut a fejemben, amikor társaságban összejövünk, de soha sem szóltam neki. Ma már azt hiszem, hogy ez a hölgy inkább szeretne egyedi, mint szép lenni. Ezt az arcot sorsolta ki születésekor, csakis az ő tulajdona, megszokta, szereti és nem érdekli tetszik-e másoknak, vagy nem.

Bárcsak mindenki így viszonyulna természetes testi adottságaihoz. Felfoghatatlan mit követünk el e csodálatos gépezet ellen, amelyhez hasonlót egy emberi mérnöknek sem sikerült alkotni és amelyet ingyen kaptunk, amikor a világra jöttünk. Túl az otthoni, autós, munkahelyi, extrém sportok által okozott baleseteken – amelyeknek legalább egy részét, kis elővigyázattal, szintén el lehetne kerülni – és a pusztító háborúkon (amelyek talán az emberi természet szerves részei), fikarcnyi könyörület nélkül rongáljuk testünket, mintha esküdt ellenségünk lenne. Zsiradékkal, junk fooddal tömjük tele, rongáljuk, megmérgezzük, nem őrizzük meg kondícióját és néhány évtizeden belül teljesen lekoptatjuk.

Miért tartja az átlagember jobban karban a kocsiját, mint a testét?

Társaságban – nem az egyetemi jelzőlámpánál – néha felteszem magamnak a kérdést, hová tűnnek azok a karcsú, fürge, friss kinézésű fiatalok a gyalogos átkelőhelyről? Miként válnak sörhasú, kövér, rosszfogú, bőrű, pocsék kondíciójú felnőtteké, akik levegő után kapkodnak egy kis testi erőfeszítés után. A sajtóban, az interneten naponta jelennek meg új kutatások eredményei arról, ami tilos, ami ártalmas és mit kéne tennünk egyészségünk megőrizésére. A ’jó tanácsok’ egy nagy része egymással ellenmondó, de az orvostudomány, amely (jogosan) büszkélkedik vívmányaival, nem képes kialakítani egy mindenki számára elfogadható, átfogó egészségügyi doktrínát, amelynek nem támadnak mindjárt heves ellenzői.

A zöldre várakozók – és a zebrán átsietők – közül sokan mobiltelefont szorítanak fülükhöz. Messze állok a konzervativizmustól és minden életünket megkönnyebbítő technológiai újítást boldogan ölelek keblemre, de fel kell tennem a kérdést – a választ már nem fogom megélni – mi lesz a befolyása e készülékek sugárzásának, legyen az akármilyen silány, a következő generációkra? A mikrohullámú sütő sugárzásából származó egészségi ártalom kérdése még mindig vitás. A számítógép ernyője is, amely előtt egyre több időt töltünk, valószínűleg valamilyen hatással van testünkre. Mi vagyunk a kísérleti nyulak. Egy, vagy két generáció múlva, az eredmények világosak, vitátlanok lesznek és nagyon-nagyon remélem nem katasztrofálisak.

Az őskori ember kézzelfogható veszélyekkel küzdött meg, rémítő ragadozó állatokkal, amelyek számára ő volt legközelebbi alkalmi étkezés. A mi napjaink veszélyei rejtettek, de sokkal végzetesebbek, mert nemcsak az egyénekre csapnak le, hanem a gyerekeire és gyereke gyerekeire is, sőt esetleg véget vethetnek az egész emberi fajnak. Borúlátó vagyok? Túl pesszimista? Apokaliptikus fantáziáktól szenvedek? Lehetséges, de ki jelentheti ki teljes biztonsággal, hogy ez nem fog bekövetkezni?

Ezek csak részei a gondolatoknak, amelyek átfutnak fejemen a majdnem naponkénti várakozás közben a jelzőlámpánál lakónegyedemben. Ki tudja, milyen gondolataim támadnának, ha más városrészben várakoznék?

A VARÁZSLATOS VÁROS ÉS A FUVOLA

Felmenni Jeruzsálembe – varázslatos fővárosunkba (de magába Izraelbe is) héberül nem utaznak, hanem ’felmennek’ és nemcsak azért, mert a város hegyes vidéken terül el, egy ilyen út lelki felemelkedés is – mindig nagy élmény számunkra. Szerintünk ez a világ legszebb és legérdekesebb városa, a baj csak az, nem eléggé ismerjük a várost és valahogy mindig sikerül eltévednünk.

Az intifáda (palesztin zavargások) idején, amely többek között kődobálással is járt, egyszer rossz irányba fordultam és egy arab negyed főutcáján találtuk magunkat. Szabályellenes teljes fordulattal gyorsan eliszkoltunk onnan, de még ilyen hajmeresztő kalandok nélkül is, egyszerűen nem találjuk meg a keresett címet, legyen az a Henry Crown koncertterem, a szálloda, amelyben nejem rokona tartja esküvőjét, vagy mostani célunk, az IMCA épülete, amelyben egy másik rokonának (sok a rokona) fog fellépni egy opera előadásban. Egy előző alkalommal taxit hívtunk és megkértük sofőrjét, utazzon előttünk és mutassa meg az utat, de ezúttal úgy határoztam, GPS-em segítségével találjuk meg célpontunkat. Vaskos hiba volt!

Egy dolog az újságban olvasni a könnyű vasút építése miatt okozott nehézségekről és teljesen más szembekerülni az ásásokkal, útirányváltozásokkal, lezárt forgalmi sávokkal a fő útvonalakon, amelyek az utat akadályfutássá változtatták. A szegény szerkentyűm hiába próbált minket célhoz juttatni. Balra fordulásra utasított minket egy útkeresztezésen, ahol ez meg lett tiltva. Jobbra fordultam. A készülék nem zavarodott meg, kijelentette ’újratervezi az útvonalat’, rövid időn belül megint az ismerős útkeresztezésnél találtuk magunkat és a GPS megint rá akart bírni a balra fordulásra. A végén betömtem a száját és előzékeny járókelők segítségével navigáltam tovább.

Örömmel jelentem, időben érkeztünk meg. Szép szombati nap volt és miután tudtuk milyen nehézségeink támadhatnak Jeruzsálemben, korán indultunk el otthonról. Leparkoltuk a kocsit és a szabad óránkban, elmentünk egy rövid sétára. A YMCA épülete szemben van a fenséges King David szállóval. Onnan néhány száz méterre balra, kis tábla hirdette ’Mamilla üzletközpont’. Besétáltunk és így, teljesen véletlenül rábukkantunk Jeruzsálem legszebb sétautcájára.

Az utolsó években néhányszor látogattunk el fővárosunkba, egyszer egy három napos kirándulásra is beneveztünk, de ide nem jutottunk el. A hatszáz méteres, fényűző üzletekkel, kávézókkal szegélyezett, kövekkel borított, a múltat, történelmit, a modernnel lenyűgöző módon összekötött utcát, az ismert építész Safdie Mose tervezte és csak három éve lett befejezve. Az utcának néhány kilátó erkélye van az Óváros falai és Jeruzsálem meseszerű tájai felé.

Mint már említettem, jöttünk célja egy előadás volt és most visszaballagtunk a közeli Fiatal Férfiak Keresztény Egyesületéhez. Aki Jeruzsálemben járt, ismeri ezt a feltűnő, történelmi jelentőségű épületet, de soha azelőtt nem léptem be falai közé. A bejáratnál háromnyelvű kőtábla fogad, egy részlettel Lord Allenby beszédéből az YMCA avatásán 1933-ban: „Ezen hely légköre a béke, ahol a politikai és a vallási féltékenységet el lehet felejteni és a nemzetközi egységet támogatni és fejleszteni”. Magában az épületben úgy érzed mintha visszaléptél volna vagy 65 évvel, a két világháború közötti angol uralom idejébe. A recepciós erős keleti akcentussal beszélt, az alagsori fitnesz központban fejkendős, elegáns, arab hölgyek várakoztak csemetéikre és az étteremben az előzékeny pincérnő megkért, hogy héber nyelvű rendelésemet angolul ismételjem meg.

A nap fénypontja Mozart Varázsfuvolájának az előadása volt. Nem állíthatjuk, hogy e zenei zsáner kedvelői vagyunk. Nem látogatunk rendszeresen operába, bár néha szívesen meghallgatok néhány ismert áriát, főleg ismert énekesek előadásában, de ezt csak csukott ajtóval tehetem. Párom szereti a zenét, járunk koncertekre, de a klasszikus éneket nemcsak, hogy nem szereti, kifejezetten idegesíti. Dacára a fentieknek, mindkettőnknek nagy élvezetet okozott a közel két órás opera és széles mosollyal jöttünk ki az előadóteremből.

Ezt a bizonyos produkciót összesen kétszer adták elő a Jeruzsálemi Művészeti Fesztivál nyitásának keretében. A résztvevőket a jeruzsálemi zenei és tánc akadémia vokális osztályának kiemelkedő diákjaiból választották. YMCA patinás előadóterme színpadának, a tágasság távolról sem jellemző tulajdonsága, azért elismeréssel bámultuk meg, miként sikerült a karmesternek elhelyezni tizenkét zenészét ennek egy csücskében, a nagyszámú énekesekkel egyetemben. Az énekkarnak csak a nézőtér oldalán maradt helye.

A rendezőnek díszletek nélkül és a legegyszerűbb eszközökkel – mint a színészek által viselt zseblámpák, amelyek időnként fáklyákat, máskor pedig fenyegetést szimbolizáltak, vagy a hosszú fehér papírszalagok, amelyek szükség szerint egyszer a sűrű erdőt helyettesítették, máskor a haragos folyót és a továbbiakban az akadályokat, amelyekkel a darab hőseinek meg kellett küzdenie – sikerült átültetni az előadást napjainkba.

Nagyon büszkék voltunk fiataljainkra, akik képesek voltak egy ilyen klasszikus darabot a színpadra hozni, végül is Mozart világa nagyon messze van a mai Jeruzsálemtől, amelynek tervezett felosztása a fő akadály a közel keleti béke elérésében. Élveztük nejem rokonának a fellépését is (talán egyszer megírom, miként választotta ez a falusi izraeli lány, akinek családja nagyon messze áll ettől a műfajtól, pont ezt a nehéz és – nálunk – ritka foglalkozást), az este lépett először színpadra.

Egy további tényező, amely talán más miliőben, szereposztásban, megbuktathatta volna az előadást, az volt, hogy a szereplők (mint operában szokás) eredeti nyelvén, németül, adták elő az operát, csak az összekötő részekben beszéltek héberül. Számomra, aki megéltem, hogy a nyelv, amelyet az anyatejjel szívtam magamba, a holokauszt jelképévé változik, szürrealista élmény volt fiatal izraelieket németül hallani énekelni.

Papageno szavaival: “Gutte Nacht, falsches Welt!” (Jó éjszakát hamis világ!).