PESTI SÍRJAIM

Utoljára 1962-ben látogattam el a Kozma utcai Rákoskeresztúri izraelita temetőbe. A könyvemben így írtam le az eseményt:
„Nagynénim elvitt nagyapám sírjához a Rákoskeresztúri temetőbe. A temető óriási és könnyen meglehet, hogy az ott nyugvók száma több mint Budapest mai zsidó lakossága. A sírkövekre írt nevek tanulmányozása olyan volt számomra, mint a lapozgatás egy történelemkönyvben. Olyan politikusok, írók, színészek sírjaira találtam, akiknek a neve egész életemben kísért és akiknek egy részéről azt sem tudtam, hogy zsidók.
Abból, hogy Szerén néni olyan otthonosan navigált a sírok labirintjában, arra következtettem, hogy gyakori látogató a temetőben. Nagyapám sírkövére bevésték nagymama nevét is, akit ismeretlen tömegsírban hantoltak el a Hősök Temploma (a Dohány utcai zsinagóga) udvarán. Lehajoltam, hogy közelről olvassam a sírkő feliratát, amikor egyszerre a nénim hangját hallottam. Megfordultam, hogy lássam, kivel beszél, de egyedül voltunk. Szerén néni a halottaival beszélgetett:
“Szervusztok, drágáim! Elhoztam Robikát látogatóba.“
Az óta 46 év telt el. Szerén néni rég elhunyt és ugyanabban a sírban van eltemetve, amelyet annak idején meglátogattunk, együtt apjával. A sírkőre ma nagyapám és nagyanyám neve alatt az ő neve és beceneve `Sziszi `is rá van vésve. A sírkőhöz Pali fia egy kis táblát támasztott, apja emlékére, aki mint olyan sokan, szintén ismeretlen helyen lett elhantolva.
A sírkő és a sír jó állapotban vannak, kaviccsal körülszórva, egy összegnek köszönhetően, amelyet a pesti unokatestvérem évente fizet a sírápolónak, de ugyanez sajnos nem vonatkozik a környezetére. Néhány központi út szabadon van tartva járművek és gyalogjárók áthaladására, de a temető legnagyobb részében rettenetes elhanyagoltság uralkodik. Az u. n. sírkert, sírdzsungellé vált. Sűrű bozót fed mindent és a sírok nagy részéhez el sem lehet jutni. Amint Pali elpanaszolta, ő sem tudja meglátogatni és hasonlóan gondját venni apai nagyszülei sírjának.
Élveztem volna a sétát ebben a szép tavaszi erdőben, magasló fák és tüneményes vadvirágok között, madárcsicsergéssel kísérve, ha nem kandikált volna ki itt-ott egy-egy elhagyott sírkő.
Elhagyott, mert a családtagjait azoknak, akik ebben a temetőben nyugszanak, a Holokausztban meggyilkolták, vagy legjobb esetben kivándoroltak, de tisztelettel feltennék egy kérdést: hol volt mostanáig a Zsidó Hitközség? Mi a budapesti Városháza szerepe és felelőssége a köztemetők fenntartásában? Nem is a sírkövek, amelyeknek egy része talán száz éves is, karban tartásáról van szó, hanem a közöttük levő terület tisztán tartásáról, arról, hogy járható ösvények legyenek a sírok között. Ennek a sírkertnek, a magyar zsidóság egyik fontos hagyatékának ilyen fokú elhanyagolása, szentségtörés elhalálozott szeretetteink iránt.
„Anyák Napja” volt az nap, amikor ott jártam és a temetőben sűrű gépkocsiforgalom volt. Más családok gyalogosan látogattak el rokonaik sírjaira, így hát nem voltam e sírkert sajnálatos állapotának egyedüli tanúja. Néhány fényképet vettem fel, hogy megmutassam a szép sírköveket és kriptákat – amelyeknek nagy része jó karban van tartva – és ugyanakkor kimutassam az általános elhagyatottságot ennek a hatalmas temetőnek a többi részében.
Budapesten más izraelita temetők is vannak. A Kerepesi például az alábbi weblap szerint http://www.jewishgen.org/cemetery/e-europe/hung-a-l.html#B szintén úgy nézett ki, mint egy dzsungel, de a legutóbbi időben a csalit egy része ki lett tisztázva és a fontos sírok – az ipar kapitányainak, zsidó nemeseknek és más kiemelkedő személyiségeknek, mint a költő Kiss Józsefnek – sírjainak egy része fel lett szabadítva.
A Kozma utcai temető 1891 óta létezik és a fenti forrás szerint 600,000 személy van benne eltemetve. Egy másik forrás szerint http://www.angelfire.com/ia3/study/rakoskeresztang.htm csak 300,000.
Szegedi jó barátom Zsolt segítségével egy ritka gyűjteményhez jutottam hozzá, amelyet hét éves hangya szorgalommal a szintén szegedi Tóth Tamás temető-dokumentátor állított össze és 2007 decemberében publikált „A budapesti rákoskeresztúri izraelita temetőben nyugvó jeles személyek adattára”. A 48 oldalas füzetben 1509 név jelenik meg, azok születési és elhalálozása dátumával, működési területével és sírjuk ’címével’. E jelentős mű egy példányát eljutattam a safedi Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumának http://www.hjm.org.il/
Végignéztem az érdekes okmányt. Mint dr. Schweitzer József írja az előszavában, e névsor „egykori hordozói életművükkel a magyar kultúra, művészet, élet és tudomány történetébe beírták a nevüket, azok jelentőségét, tiszteletét növelték, hol határokon innen, gyakorta határokon túl is”.
Néhány név azok közül, akiket én ismerek:
Hajós Alfréd – építész, úszó, olimpiai bajnok
Mándi Gyula – labdarugó, edző
Szomory Dezső – író
Salamon Béla – színész
Bródy Sándor – író, újságíró
Kellér Andor – író, újságíró
Kellér Dezső – konferanszié, író
Stella Adorján – író
Zsolt Béla – író, költő, újságíró
Kabos László – színész
Gózon Gyula – színész, Kossuth díjas
Alfonzó - színész
Ebben a temetőben volt Szenes Hanna- Anikó sírja is, mielőtt földi maradványait 1950-ben Izraelbe szállították.

Fotóalbum

EGY KIS OLDALBA BÖKÉS

Ma már minden gyerek tudja az energiatakarékosság fontosságát, a kérdés inkább az, hogy érjük el ezt a célt? A villanytársaság például úgy próbálja a fogyasztókat rávenni a spórolásra, hogy felemeli az áram árát, de a mai technológiával telített háztartásokban, azok, akik megengedhetik maguknak, nem könnyen mondanak le személyi kényelmükről, még ha valamivel többe is kerül. Ha felgyülemlett a sok piszkos mosás, beindítják a mosógépet és amint emelkedni kezd a higany a hőmérőben és csorog a verejték a homlokukon, bizony a légkondit is bekapcsolják. Két amerikai professzor azt véli, a villanytársaság úgy bírhatná rá a lakosságot takarékosságra, ha közölné fogyasztási szokásait, összehasonlítva szomszédjaival.
A kaliforniai san markusi villanyszámlákhoz hozzátették ezt az tételt. A következmény: a súlyos fogyasztók csökkentették fogyasztásukat, pedig ezt nem is kérték tőlük. Thaler Richárd behaviorista közgazdász és Sunstein Cass jogi szakértő nyelvét használva, San Markus derék polgárai könnyedén meg lettek bökve (az eredeti angol kifejezés ’nudged’).
Könyvükben „Nudge. Könnyű bökések: az egészségre, vagyonra és a boldogságra vonatkozó döntések javítása”, a két akadémikus új közpolitikai hozzáállást javasol, amely számításba veszi az emberi viselkedés furcsaságait, mint például begyökerezett hajlamunkat, racionális gondolkodás nélkül mindig a többséggel tartani, még olyan esetekben is – mint az energiafogyasztás – amelyekben az alkalmazkodás egyáltalán nem releváns. A könyv szerzői szerint az élet minden területén jól meggondolt „választás építészetet” kell alkalmazni, amely hasznos irányokba tereli döntéseinket, feljavítja életminősségünket, anélkül, hogy választási szabadságunk ezáltal megcsorbulna.
Thaler professzor harminc éve kutatja az emberek logikátlan cselekedeteit. Példák:
Ha nagy tányért tesznek elénk, nagyobb mennyiséget eszünk.
Ritka események, mint repülőgép szerencsétlenségek, sokkal jobban aggasztanak minket, mint a közúti balesetek, amelyek veszélyeinek naponta ki vagyunk téve az autópályákon.
Több figyelmet szentelünk az áremeléseknek, mint a csökkentéseknek. Ennek a fő oka: velünk született irtózás a veszteségtől. Sokkal jobban bosszant minket, amikor egy bizonyos összeget elveszítünk, mintha ugyanolyan összegű hasznunk lenne.
Professzor Thaler kutatásai alapján, a fenti könyv úgy érvel, hogy a közpolitika formálóinak – akár a fiatal pároknak szánt jelzálog, vagy az iskolai étkezések ügyében – olyan programot kellene kidolgozni, amely választási szabadságot ad az embereknek, de ugyanakkkor eltávolítja őket a rossz alternatíváktól és a jókhoz irányitja őket. Így például, ha egészséges ételt, mondjuk salátát, tesznek a sor elejére az iskolai önkiszolgáló étkezdében, a gyerekek nagy mennyiséget raknak belőle tányérúkra, pedig semmi sem akadályozza őket, hogy továbbhaladjanak a hasáb burgonyához és az édességekhez.
A könyv szerzői „paternalista választási szabadságnak” nevezik rendszerüket. Ez a tudatos ellenmondás azt jelenti, hogy támogatni kell a személyi szabadságot, de egyúttal óvni az embereket olyan társadalmi nyomástól, amely saját maguk által is pocséknak tartott döntésekre bírja őket. „Sajnos gyakran határozunk hibásan és azután csodálkozva tekintünk vissza!” Tetteinket sokrétű elfogultság befolyásolja, ami viszont hasonlóan sokrétű kínos tévedéseket okoz olyan területeken, mint az oktatás, házunk jelzálog-terhelése, katasztrofális pénzügyi döntések, egészségünk elhanyagolása, plasztik pénz (hitelkártya) túlzott mértékű használata, rossz emberközi kapcsolatok és még a Földgolyó elpusztítása is.
Ha nem tévednénk, nem lennénk emberi lények, de a különféle szolgáltatók – és teljesen mindegy, hogy komplex közpolitika formálásával foglalkoznak-e, vagy márkás bort akarnak ránktukmálni – mostanáig semmibe vették ezt a tulajdonságunkat. Olyanok vagyunk, mint a vendégek, akik nem képesek abbahagyni az amerikai mogyoró majszolását, de megköszönjük a házinéninek, amikor végül is eltávolítja előlünk a tányérkát, mert hát elrontja étvágyunkat az ebédre.
Thalernek az évek folyamán alkalma volt próbára tenni ötleteit nagy amerikai cégeknél, amelyeknek nyugdíjas megtakarítási terveik vannak alkalmazottaik számára. Mint kiderült, a jogosultaknak vagy 30 százaléka nem csatlakozott ezekhez, pedig a cégek kötelezték magukat, hogy minden az alkalmazott által megtakarított összegért, a cég ugyanolyan összeget fog betenni számlájába, vagyis ingyenes ajándékról mondottak le. Thaler javaslata alapján, a cégek átírták programjaikat, úgyhogy minden alkalmazott automatikusan része lett és csak azoknak kellett a vezetőséget értesíteni, akik nem akartak a tervhez tartozni.
Az ilyenfajta rendszer alatt, az emberi hajlam, jobb nem bolygatni a dolgokat, maradni az alapértelmezettnél – akár jó, akár rossz – hátrányból előnyé válik. Csak a nagyon fiatalok lázadoznak. Mindegyikünkben van egy bizonyos maradiság, mindent tovább folytatni a rég megszokott módon, ragaszkodás a bevált sémákhoz. Hányszor látattok valamit, ami nem tetszett, felkavart és írni akartatok az újságnak, a polgármesternek, a miniszternek. Megtettétek? Valószínűleg nem.
Az ötlet, hogy egy apró lökésre van szükségünk még ahhoz is, hogy elvégezzünk valamit, ami fontos számunkra, amit már rég elhatároztuk, hogy megtesszük, de nincs lelki erőnk felkelni a kényelmes fotelból, felöltözni, kimenni a meleg szobából, megbirkózni az autópálya csúcsforgalmával, nagy népszerűségnek örvend. Különféle kezdeményezések születtek azzal a céllal, hogy segítsenek nekünk elvégezni, amit már úgyis meg akartunk csinálni.
Két (másik) professzor például egy webes vállalkozás létesítését javasolja, amely az érdekeltek számára lehetővé teszi elkötelezni magát véghezvinni valamit. Anyagi kötelezettség esetében, az illető kiköt egy összeget és kötelezi magát elvégezni egy bizonyos feladatot meghatározott dátumig. Azt is megállapítja, miképp lehet majd igazolni, hogy eleget tett kötelezettségének, így például, leméreti magát egy barát házában (hogy megállapítsák mennyivel változott a testsúlya), vagy egy szakrendelőben vizeletvizsgálatot végez teste nikotin tartalmáról. Ha eleget tett kötelezettségének, törlik tartozását, ha nem, a pénzt jótékony célra ajándékozzák. Egy ennél súlyosabb, kicsit pajkosabb opció: a pénzt egy gyűlölt közegnek jutatni, mondjuk az ellenzéki pártnak, vagy a rivális sportcsapatnak.
Nem anyagi kötelezettség esetében, e-mailt lehetne küldeni családjának, barátainak, amelyben leírják sikereit és kudarcait.
Kötelezhetjük magunkat fogyókúrázni, abbahagyni a cigizést, elkezdeni tornázni, feljavítani osztályzatainkat. Egy kreatív szakasz is lenne azok számára, akiknek egyedi céljaik vannak: meghódítani a Kilimanjarot, amikor még jég van a csúcsán (igazolás fénykép által), beutazni Mongóliát (igazolás, pecsét az útlevélben), megtanulni zsonglőrködni hét naranccsal és egy dinnyével (igazolás videofilm által), részt venni egy maratonban, pénzt spórolni (kevésbé kreatív), energiát spórolni (nem annyira kreatív, de környezetvédő), vagy minden más ami öntökéletesítéssel kapcsolatos, az eszünkbe jut és hajlandók vagyunk a Web nyilvánosságával megosztani.
Egy másik javaslat neve „gorombaság teszt”. A javasló az udvariatlanságról panaszkodik világunkban. Megfogalmazunk egy e-mailt, amelyben olyanokat becsmérelünk, akiket alig ismerünk (vagy, ami még rosszabb, barátainkat, szeretetteinket) és sebtében a ’Send’ -re klikkelünk. Rövid idő múltán szeretnénk visszaszívni, de persze már késő van. Csak kevesen tanultuk meg azt az egyszerű szabályt: Ne küldjünk el egy haragos üzit a pillanat hevében. Őrizzük meg, várjunk inkább egy napot mielőtt elküldjük (másnapig lehűlhetünk és úgy határozzuk, töröljük), de sok ember, ha tudja is a szabályt, nem mindig veszi figyelembe. Ilyenkor jöhet segítségünkre a technológia.
A javaslat: olyan szoftvert kell kifejleszteni, amely figyelmeztet minket egy goromba e-mail elküldése előtt: „Figyelmeztetés! Úgy tűnik ez egy goromba üzi. Vajon csakugyan el akarod küldeni?” Vagy a szigorúbb verziója: „Figyelmeztetés! Úgy tűnik ez egy goromba üzi. Csak 24 óra múlva lesz elküldve, ha mégis úgy akarod!” Ezt a késleltetést csak úgy lehet majd megkerülni, ha betáplálod például a személyazonossági kártyád számát és nagymamád születési évét, vagy megfejtesz egy bosszantó matek problémát.
Az előző írásomban hivatkoztam az állandó hiányra szervátültetés donorokban. Egy kutatás az Egyesült Államokban megállapította, hogy még azoknak az autóvezetőknek is, akik szervet akartak ajándékozni, csak 64 százaléka vette magának a fáradságot, bejelezni jogsijukban e szándékukat. Ha ahelyett, hogy azt követelnék a vezetőktől, hogy jelezzék szándékukat donorrá válni, csak akkor kellene a megfelelő mezőbe "x" jelet írni, ha nem akarnak azok lenni, a donorok száma 42 százalékról 82-re szökne fel. Mégha csak két lehetőség között kéne választaniuk, is megnövelné a donorok számát 79 százalékra.
Sokkal több súlyos beteg életét lehetne megmenteni egy rejtett oldalba bökésnek köszönhetően.
Azok számára, akik többet szeretnének tudni a ’nudges’ módszerről, itt az angol nyelvű http://www.nudges.org/ weblap.

EGYÉNISÉG ÁTÜLTETÉS

A múlt század második felében, egy áttörést követően az orvosi technológiában, új hajnal virradt az orvostudományra: súlyos betegeknek, akiknek valamilyen szerve nem látta többé el a feladatát – a fej egyelőre nincs beleértve! – és sorsuk lassú haldoklás, vagy a megváltó halál volt, lehetőségük támadt szerv átültetésben részesülni olyan valakitől, akinek sajnálatos baleset, vagy betegség miatt már nem volt szükségük szervükre. Az első szerv átültetés egy veséé volt, de mivel azonos ikertől származott, a test ebben az esetben nem lökte ki az idegen szervet. Néhány év múlva aztán egy szert fejlesztettek ki, amely elnyomja az emberi test immunreakcióját és ezzel megnyílt az út olyan személyek szerveinek az átültetésére, akik között nem létezik rokoni viszony.

Az ember, aki rányomta bélyegét a szervátültetés tárgyára és egy orvos számára páratlan népszerűséget vívott ki magának világszerte, a dél afrikai Christian Bernard volt, aki 1967-ben az első sikeres szívátültetést hőse.

Manapság már sikeresen végzik el az átültetések ezreit az egész világon. Maga a tárgy már nem szenzáció, a tömegkommunikáció inkább a tragikus körülményekre, amelyek a szervek adományozását okozták, központosít, mint a rutinossá vált operációra. Amellett, az átültetés életmentő fontosságának a tudatossága még túl alacsony és állandó hiány van donorokban. További részleteket a tárgyról a Szervkoordinációs iroda honlapján lehet megtudni:

http://donacio.ovsz.hu/?q=node/1

Mindeddig olyan dolgokról írtam, amelyeket minden újságolvasó, aki időről időre megnézi a híradót, többé-kevésbé ismer, de lehetséges-e, hogy amikor egy beteg egy ilyen pénzértékben nem felmérhető értékes adományhoz jut, többet kap, mint egy hús és vér szervet? Egy angol nő azt állítja, hogy együtt a vesével, amelyet kapott, a testébe egy új személyiség is át lett ültetve!

A 37 éves Cheryl Johnson, egyszülős anya, bajai a veséjével 1998-ban kezdődtek el. Évekig dialízis kezelést kapott, egy előző átültetés 2001-ben kudarcot vallott, míg aztán 2007-ben sikeresen operálták. Az asszony most azt mondja, hogy a személyisége teljesen megváltozott . A véleménye szerint örökölte az 57 éves férfi donor, aki aneurizmában halt meg, tulajdonságait. Ráadásul, nemcsak személyisége változott meg, hanem irodalmi ízlése is. A múltban csak olcsó ponyvaregényeket olvasott, de a szervátültetés óta Dosztojevszkij és Jane Austen a kedvencei.

Néhány kutató véleménye szerint, bizonyos betegek testébe az idegen szervvel, főleg szívátültetés esetében, az adományozó emlékei, magatartási sablonjai, kedvezései és szokásai is átkerülnek. 1997-ben megjelent egy Change of Heart (a cím vélemény, de egyúttal szív változást is jelent) című könyv, amelynek írója leírja a változásokat személyiségében mióta testébe szívet és tüdőt ültettek át. Így például, dacára annak, hogy előzőleg az egészséges életmód bolondja volt, most heves vágyat érez a junk food iránt. Az ízlése ruházatban is megváltozott és elkezdett agresszíven, meg meggondolatlanul viselkedni, eltérően saját személyiségétől, de hasonlóan a testébe ültetett szervek előző tulajdonosához.

Egy kutató azt a véleményt fejezte ki, hogy az immunszupreszív szer, amelyet minden transzplantált beteg egész életében kénytelen nyeldesni, ablakot nyitottak testükben és a szerveken túlmenően, az adományozott szervek sejtjeiben tárolt rendszeri információ és energia is át lettek ültetve.

Amerikai akadémikusok egy „sejtek memóriája fenomén” elnevezésű teóriát állítottak fel, a személyiségi változások, amelyeket egyes transzplantáltak látszólag tapasztaltak, megmagyarázására. A kutatók meginterjúvolták tíz donor családtagját, azokat, akikbe a szerveket átültették, családtagjaikat és jegyzőkönyvet vettek fel transzplantáltakról, akik az adományozók jellegzetes magatartási sablonját vették fel, amely szöges ellentétben állt a sajátjukkal az operáció előtt. Néhány érdekes eset:

Egy kis gyerek, aki heves szeretet mutat ki számára ismeretlen donorja szülei iránt; egy férfi, aki shoppingolni jár élettársa barátnőivel (a donor nő volt); egy másik, aki olyan verseket ír, amelyeknek jellege és tárgya hasonlít azokhoz, amelyeket a donor hagyatékában találtak; a klasszikus zene hirtelen kedveléséről; egy hús zabáló, aki vegetáriánussá vált; egy tériszonyos asszony, akinek új hobbija a hegymászás; egy ügyvéd aki csoki függő, pedig azelőtt utálta; egy meleg, aki heteró lett és egy hét éves kislány, akinek rémálmai vannak, mióta a testébe ültették egy meggyilkolt gyerek szívét.

Mindamellett az egyetlen autentikus eset, amelyet az általában maradi tudományos közösség elismert, egy 15 éves ausztrál lány esete, akinek egy máj átültetést követően megváltozott a vér típusa.

A modern orvosi tudománynak óriási vívmányai vannak, a várható élettartam egyre emelkedik, de az emberi test még mindig a teremtés egyik nagyban megmagyarázatlan csodája. Túl sok eset fordul elő, amelyben a tanult doktor bácsik egyszerűen kapitulálnak, jelenségek, amelyek túlhaladják ismeretüket, gyógyíthatatlan betegségek - talán maga a halál is ebbe a kategóriába tartozik.

Vajon nem lehetséges, hogy a szív, amely a keblünkben dobog, vagy minden más nélkülözhetetlen szerv, amely hűségesen szolgál minket sok-sok éven át, fogékony érzelmeinkre, örömteli, vagy tragikus élményeink, szerelmeink, csalódásaink belevésődnek és ha átültetik más ember testébe, személyiségünk egy kis része is átöröklődik vele? Érzelmileg biztos tetszetős gondolat, hogy nem múlunk el nyomtalanul és egyéniségünk legalább egy kis része tovább létezik, ha másnak testében is.

Azoknak, akik értenek angolul, érdemes megnézni a csatolt videó sorozatot az emlékátvitelről a donortól a szív transzplantáltatokhoz.

MEMORY TRANSPLANT IN HEART PATIENTS

TAXI!

A taxi sofőr szakmája sok filmben és televíziós szériában lett megörökítve. A legemlékezetesebb közülük Martin Scorcese 1976-ban készült filmje „Taxisofőr”, Robert De Niro, Jodie Foster, Harvey Keitel és Cybill Shepherddel a főszerepben. Aki látta a filmet, azt hiszem, nem fogja elfelejteni De Niro morogva feladott kérdését: „Hozzám szól?”, amelyet azóta számtalanszor próbáltak utánozni.
A taxizás bizony nem olcsó mulatság, de a taxi fontos szolgáltatás, amikor sürgősen el kell jutnod valahová és a saját járművedet nem veheted igénybe, a parkolás a környéken körülményes, a tömegközlekedési hálózat nem érinti azt a területet, vagy – és ezt az aspektust sem szabad semmibe venni – csupán kényeztetni akarod magadat.
Párhuzamosan a szakma fejlődésével – hasonlóan a borbélyhoz, aki mindig informálva van a szomszédság pletykáiról és az együttértő csaposhoz, akinek elpanaszolhatod minden otthoni, vagy munkabeli bajodat – keletkezett a mindent tudó, filozofáló taxi sofőr típusa is, akinek csak a szemeit látod a visszapillantó tükörben és aki ha kell, akár az amatőr pszichológus szerepét is betölti. Dacára a különbségeknek nyelvben, szokásokban, mentalitásban, kétségtelen hasonlatosságok léteznek az alakja között New Yorkban, Londonban, Tel Avivban, Bangkokban és Budapesten.
A kép nem lesz teljes, ha nem említem meg a külföldön igénybe vett taxik tárgyát is. Amikor ismeretlen országba érsz, jobb, ha az első utjaidat taxival teszed meg, bár annak a veszélynek teszed ki magadat, hogy kihasználják idegen létedet. Gondolom, sokunknak vannak elbeszélései taxisofőrökről, akik rászedték utasaikat.
Mivel a taxisok Kínában nem beszélnek idegen nyelveket és még az olyan nemzetközi szavakat is, mint például ’Hilton’, kínaiul egész máshogy ejtik ki, a külföldiek a sofőrökkel cédulák segítségével kommunikálnak, amelyekre rá van nyomtatva a népszerű helyek neve angolul és kínaiul. Amikor először érkeztem Beiginbe, sikerült a taxissal megértetnem hová akarok eljutni, de ő ugyanakkor azt is felfogta, hogy balekot fogott, akit könnyű lesz kizsebeltetni. El voltam még kábulva a hosszú repülőút után és otthon nem néztem meg mi a remimbi beváltási árfolyama. A felszámított viteldíj kissé magasnak tűnt nekem, de csak később fogtam fel, hogy a sofőr egyszerűen megtízszerezte.
Ellentétben a kínaiakkal, a japánok legalább igyekeznek, hogy az utasok bizalmát megnyerjék. Ők sem tudnak idegen nyelveket, de járműveik nagy méretű GPS képernyőkkel vannak ellátva és ha az utas tudni akarja merre viszi a taxi, a sofőr fehér kesztyűs ujjával rámutat az útvonalra és a fent maradó távolságra. Biztos vannak nekik is trükkjeik a naiv turisták átejtésére, de elegánsabban alkalmazzák őket. A hajbókolás, amellyel kinyitják előtted az ajtót és a búcsúnál, mély benyomást kelt.
Aki Thaiföldre látogatott, megismerkedett biztos a „tuk-tuk”-al, a háromkerekű riksával, amelyet emberi erő (pedál), vagy kéttaktusos motor hajt meg. Ennek a népszerű tömegközlekedési járműnek a nagy előnye az, hogy sofőrje néha jobban képes navigálni Bangkok hihetetlenül bedugult utjain és hamarabb élsz célodhoz, hacsak nem fulladtál előzőleg meg a rettenetes légszennyezéstől!
Egy alkalommal egy ilyen tuk-tukkal utaztam, a sofőr arca nem volt túl bizalmat gerjesztő és azért nagyon megörültem a két csinos fiatal farmer nadrágos hölgynek, akik beszálltak a riksánkba. Új voltam a városban és megérdeklődtem hol lehet jókat enni, merre van egy bevásárló központ, melyik szabóhoz érdemes menni (Thaiföldön kitűnő és olcsó szabók vannak, akik 1-2 nap alatt varrnak neked öltönyt) és a lányok készségesen igazítottak el. Amikor leszálltam és fizetni akartam, meglepődtem, amikor a rosszarcú sofőr félrevont és bizalmasan közölte: óvakodjak a lányoktól, az orosz maffiához tartoznak és nagyon veszélyesek.
A taxik legtöbbje rendben tartott, sok fel is van díszítve. Nem tudom mennyire volt jellemző a görög taxikra az, amely egyszer Athénben a röptérre vitt. A hegyekkel körülzárt görög fővárost nyáron nehezen elviselhető szmog borítja és a katlanban bennrekedt hőség sokszor a 40 fokot is eléri. A taxinak, amelyben utaztam nem volt légkondija, az ablakok tárva nyitva voltak, a sofőr úgy cigizett, mint egy vasúti mozdony, a füst, meg a hamu pedig egyenesen a szemembe ment. Ezzel szemben az autónak kitűnő audiorendszere volt, négy erős hangerősítővel. Véletlenül szeretem a görög zenét, de nem azt a fajtát, amellyel sofőröm az athéni járókelőket szórakoztatta.
Azoknak, akik hajlandók vállalni a veszélyt, hogy a mondat nagy részét nem fogják megérteni, de élvezni akarják a lassan eltűnő félben levő londoni szlenget a cockneyt, javaslom, utazzon egy igazi angol taxin. Az igaz, már nemcsak feketék, de továbbra is megőrzik klasszikus szögletes kinézésüket. A londoni sofőrrel, a cabbieval a világon minden tárgyról társaloghatsz, az élet értelméről, a Közel Keleti helyzetről, az angol királyi házról, a részvénypiacról és a várható időjárásról. Sokkal az Internet kora előtt, mint fiatal srác, Londonba érkeztem és nem tudtam hol szálljak meg. Egy taxisofőr tiszta és olcsó szállásba vitt, ahol két felejthetetlen hetet töltöttem.
Budapestnek, amelyet jobban ismerek, mint majdnem minden más várost Tel Avivon kívül, kitűnő tömegközlekedési rendszere van és Magyarországra induló barátaimat, ismerőseimet nagy örömmel látom el hasznos tanáccsal, a metróról, villamosról, buszról, troliról, HÉV-ről, siklóról, fogaskerekűről, Úttörő Vasútról – fiakkerok sajnos nincsenek már – és természetesen a taxikról. Arról például, hogy a vállalati tulajdonú taxik tarifája jóval alacsonyabb, mint az egyéb taxik, meg, hogy nem úgy, mint nálunk, a telefonos taxi rendelés olcsóbb, mint az utcán leintett és a taxik könnyen megjegyezhető telefonjáról – ugyanaz a szám néhányszor megismételve.
Egyszer régen, családommal érkeztem meg a Keleti pályaudvarra és valahogy elveszítettem a kapcsolatot feleségemmel és a lánykákkal. Csak a fiam volt velem, a mobil telefonok még messze a jövőben voltak, de tudtam, nem juthattak messzire. Taxit hívtam és vagy egy órán keresztül átpásztáztuk a környéket egyenként, utca, utca után, amíg rájuk találtunk. Fiam álmélkodva mondta: „azt hittem, a taxi csak arra van, hogy az egyik címről a másikra utazzunk”.
Tulajdonképpen a röptéri minibusz szolgálat is a taxi egy formája, csak megosztod az utazást más utasokkal. Nálunk Izraelben az e fajta taxi szolgáltatás – héber neve sérut – nagyon népszerű és jelentősebben olcsóbb, mint a normális taxi. A sérut utasai a társadalom minden rétegéből kerülnek ki és mivel az ülés módja sokkal intimebb, mint a vonaton, vagy a buszban, az emberek könnyen ismerkednek, beszélgetni kezdenek. Egy baráti pár egy ilyen taxiban ismerkedett meg, amikor egy különösen vad kanyarban, Eszter Michael ölében kötött ki. A helyzet megtetszett nekik, megházasodtak és most már nincs a sofőr közvetítésére szükség, ha megkívánjak egymás közelségét.
Az is elfordulhat, hogy parázs vita tör ki az utasok között, kedvenc politikusukról, vagy futball csapatukról és egyesek közülük a korházba fejezik be útjukat, eredeti céljuk helyett, de a szituáció csak akkor válik életveszélyessé, ha a sofőr is besodródik a vitába.
Legénykoromban néhány a legérdekesebb kalandjaim közül a taxiban kezdődött el, de ezúttal csak egyre térek vissza.
Jó barátom, Tomi, aki néhány éve hunyta le örökre a szemét, mint taxisofőr kereste meg a kenyerét és csendes estéken, az unalom elűzésére, értem jött, hogy néhány órát vele utazgassak. Ezek az esték általában egy jaffai román étteremben végződtek, ahol kitűnő nyárson sült húst készítenek. Egy éjjel, közel éjfélhez – hétvége volt és másnap nem kellett munkába mennem – egy Éva kosztümös, csuromvizes hölgy intette le taxinkat. Azt kérte, vigyük el Holonba, egy közeli városba. Tomi egy pokrócot adott neki és út közben zokogva mesélte el, hogy a cég, amelynél dolgozik az este bulit rendezett az alkalmazottak számára, párjuk nélkül. Férje megtiltotta, hogy részt vegyen, de ő mégis elment. Éjjel, amikor hazaérkezett, házastársa már aludt és a nő a fürdőszobába ment. Pont levetkőzött, amikor a férje berontott, kivonszolta meztelenül és kidobta a folyosóra. Hiába könyörgött, nem engedte vissza a lakásba és amikor végül is lement az utcára, az erkélyről nyakon öntötte egy vödör vízzel. Holonban szégyenkező apja fizette ki a viteldíjat.
Az életben mindenben szerencse kell, a jó házassághoz is (és ahhoz is, hogy olyan taxit válasszál, amelyben ezen írás szerzője ül).

A SPANYOL PÉLDA

A huszadik században sok háború volt a világon és csak ritkán emlékeznek vissza az egyetlenre, amely nem államközi konfliktus, vagy gazdasági okok miatt, hanem tisztán ideológiai alapon tört ki. A spanyol polgárháborúban nem lehetett kétség afelől melyik félnek van igaza, a háborúskodás a jók és a rosszak között volt.
A fegyveres viszály 1936-ban tört ki, miután jobboldali erők – royalisták, akik a királyt akarták visszahelyezni a trónra, vagyonos osztályok tagjai, akiknek a tulajdona államosítva lett, klerikális körök, akiknek az előjogait az egyház és az állam elválasztását követően alaposan megnyirbálták és konzervatív katonatisztek, akiket nyugdíjaztak – fellázadtak a törvényesen megválasztott hatalom ellen, amelyben liberális elemek mellett, a szocdemok, a kommunisták és az anarchisták is képviselve voltak. Ez a háború a nemzetközi szolidaritásnak páratlan megnyilvánulását váltotta ki és a ‘köztársasági’ kormány segítségére a világ minden tájáról érkeztek önkéntesek, de a nyugati nagyhatalmak nemcsak nem támogatták a spanyol népet, amely az létéért küzdött, hanem lezárták a spanyol-francia határt és nem engedték át az önkénteseket és a fegyverszállítmányokat. Ezzel szemben a kikötőbe, amelyet a lázadók – a nacionalisták – elfoglaltak és a területükön levő repülőtereken keresztül, korlátlanul áramlottak fegyverek és katonai erők a náci Németországból és a fasiszta Olaszországból (Állítólag olasz és német katonák százezrei vettek részt a harcokban, élükön a kegyetlenségéről hírhedt Condor Légió).
Spanyolország kísérleti telep volt. Hitler generáljai kipróbálták a villámháború (Blitzkrieg) taktikáját, a szőnyegbombázásokat és korszerű fegyvernemeket, amelyeknek segítségével néhány évvel később futó pár nap alatt lehengerelték Lengyelországot és más országokat. Végül is, egy hároméves kegyetlen küzdelem után, amelynek sok százezer, egyes források szerint egy millió áldozata volt, a nacionalisták győztek, visszaállították a királyságot és parancsuralmi rendszert vezettek be, amelynek az élén Generalissimo Franco állt. A demokrácia csak 1975-ben tért vissza Spanyolországba a diktátor halála után.
Ez a háború a második Világháború vészjósló előfutára volt és bár a szörnyűségei elhalványodnak azokkal szemben, amelyeket egész Európa megélt az utána következő években, még hozzám, pici gyerek azokban az években, is eljutottak visszhangjai, az ordító főcímek, a romos városok, a polgári áldozatok fényképei a sajtóban és a filmhíradók a moziban. A köztársaságiak veresége után, visszatértek hazájukba azok az önkéntesek, akik életben maradtak, meséltek a keserű harcokról, a spanyol nép szenvedéséről, az ellenség kegyetlenségéről és eldúdolták a Nemzetközi Brigád lelkesítő dalait, amelyek hallatára a mai napig is libabőrös leszek. Talán azok is, akik nem az én generációmhoz, tartoznak ismerik az olyan dalokat, mint az Iay, Carmela, Bandiera rossa, Los cuatros generales, vagy a legendás Dolores Ibárruri ("La Pasionara") halhatatlan jelszavát, ¡No Pasáran! (Nem jutnak át) amelyet Madrid ostrománál hallatott, a világ egyik legismertebb hadifotósa, a magyar Robert Capa ismert fényképét a harcosról abban a másodpercben, amikor a végzetes golyó eltalálta, Frederico Gracia Lorca (akit a fasiszták kivégeztek) verseit, Pablo Picasso Guernica című festményét, a baszk városkáról, amelyet a német légierő barbárul lebombázott és ha mást nem, Ernest Hemingway könyvét, Akiért a harang szól, vagy felejthetetlen filmváltozatát Ingrid Bergman es Gary Cooperrel.
A Nemzetközi Brigádban vagy 40,000 ember szolgált és kb. 10,000-en estek el a harcokban. Sok híres ember is tagja volt a Brigádnak, hogy csak hármat említsek: az írók Ernest Hemingway és George Orwell és a magyar származású Arthur Koestler. Néhány más név a kb. 1200 magyar önkéntes közül, Rajk László, Münnich Ferenc, Zalka Máté (született: Frankl Béla) aki Lukács tábornok néven hadosztály parancsnoki rangban esett el. Az akkori Palesztinából is érkezett néhány száz önkéntes. Egy emlékezetes estén sok éve, ott ültem a közönség soraiban, amikor Peter Frey rendező lázas izgalommal hangjában és könnyes szemekkel mesélte, hogyan fogadták az önkénteseket szállító vonatot minden állomáson ezres éljenző tömegek virágokkal, ölelésekkel és Hermanos (testvérek) kiáltásokkal.
Ez a félig elfelejtett háború ezekben a napokban jutott az eszembe, amikor Izraelt veszély fenyegeti olyan zabolátlan és lelkiismeretlen fanatikusok részéről, mint az iráni elnök Mahmúd Ahmadinezsád és cimborái, akik szemrebbenés nélkül képesek feláldozni milliók életét, köztük felebarátjaikét is, a muzulmán hit oltárán. A spanyol példa rámutat arra, hogy nem szabad másokra számítani. Azokban a napokban Spanyolország közvetlen szomszédjában, Franciaországban a szociáldemokraták voltak uralmon, a miniszterelnök pedig Leon Blum volt, egy kifejezett pacifista. Mint már említettem, a franciák és angol szövetségeseik ujjukat sem mozdították a spanyol demokratikus köztársaság megsegítésére a fasiszta agressziótól, sőt, embargót vetettek ki rá és másokat is megakadályoztak a segítségnyújtásban.
Nagy sajnálatomra, az egyetlen logikus következtetés az, hogy csak magunkban bízhatunk meg. Kötelességünk mindent megtenni, hogy a palesztinokkal megegyezzünk és Szíriával békét kössünk, de a mostani uralkodó körökkel Perzsiában a tárgyalás kilátástalan. Minden eszközt meg kell ragadni, hogy ez a rezsim eltűnjön és ne tudja megvalósítani fenyegetéseit.
Ahmadinezsádnak tudomására kell hozni ¡No Pasáran! és remélem, legalább ebben az esetben a történelem nem fog megismétlődni és az iráni őrültnek nem lesz alkalma elmondani a nacionalista Franco válaszát erre a kijelentésre:
„Han pasado” (átjutottak).

EGY ÓRIÁS HALÁLA

A napokban értesültünk a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) egy óriásának, Sir Arthur C. Clarke, több mint 100 könyv – sci-fi és tudományos – szerzőjének és TV szériák rendezőjének, haláláról. Sokak szerint, ő volt az, aki a sci-fit emberi arccal ruházta fel. Ami engem illet, személyes köszönettel tartozok neki és a két másik sci-fi óriásnak, Isaac Asimovnak és Robert Heinleinnek. Gördülékeny, érdekfeszítő stílusuk, gazdag nyelvezetük kedvet adott megtanulni angolul. Teljesen véletlenül, ezáltal egy szakmához is jutottam, amely már 40 éve tesz kenyeret az asztalomra.
Már fiatal koromban kezdett érdekelni a sci-fi. A közönséges, normális világ, unalmasnak, teljesen előre láthatónak tűnt nekem, háromdimenziós béklyókkal megkötve, amelyben az események túl lassan bontakoznak ki, másodperc másodperc után, lehetőség nélkül előre szökellni. A mindennapunk megkövesedett szokásokban, idejét múlt hagyományokban volt lerögzítve és én módot kerestem fellendülni, messzebbre látni, túl szűk házam, környékem, társadalmi köröm, testem, korszakom közelségén. Szomjasan ittam az irodalmi zsáner klasszikusainak, Jules Verne és H. G. Wells,19-ik századbeli könyveit (Wells híres „A Világok Háborúja” 1898-ban jelent meg), de örömmel konstantáltam, a műfaj továbbra is virágzik és a ma is jelennek meg sci-fi könyvek az általános irodalom teljes skálájában, izgalom, dráma, humor, történelem, társadalmi szatíra, erotika, detektív, stb.
Miután néhány könyvet elolvastam, hiába kerestem továbbiakat azoktól az íróktól, amelyeknek a stílusa megragadott. A könyvárus vállvonva világosított fel, hogy még nem lettek héberre lefordítva. A fordítások színvonala sem volt mindig kielégítő. Azokban a napokban a kiadók a sci-fit olcsó, népies irodalomnak tekintették és főleg puha kötésű könyveket adtak ki, címlapukon rikító színű rajzokkal, félmeztelen lányokkal, akiket földönkívüli szörnyetegek molesztálnak. Végül elhatároztam, ahelyett, hogy ki lennék szolgáltatva a kiadók és fordítók szeszélyeinek, megtanítom magamat az angol eredetiben élvezni a könyveket.
Olvasva megtanulni egy nyelvet, miközben állandóan a szótárt böngészed, nem a legkönnyebb feladat. Hetekig tartott amig befejeztem az első könyvet, de szerencsémre a tárgy vonzott, a kiváncsiság, miként fog a cselekmény kifejlődni, arra késztetett, hogy ne adjam fel és megpróbáljak tovább haladni. Amint befejeztem a könyvet, újra nekikezdtem előlről és ezuttal már egész mondatokat megértettem, nem akadtam fenn minden egyes szavon.
A mai napig sci-fi kedvenc irodalmi zsánerem. Becslésem szerínt néhány ezer ilyen fajta könyvet olvastam és egy csomó kisebb elbeszélést is a sok sci-fi magazinokban. Voltak természetesen szerzők, akik nem tetszettek, de a kedvenceimből sikerült az évek folyamán a kiépítenem egy kb. 750 könyves könyvtárat. Néhány éve arra a fájós elhatározásra jutottam: mivel gyerekeim nem olvasnak angolul, a sci-fi műfaj nem vonza őket, én meg soha sem fogom újra olvasni könyveimet (a jobbakat néhányszor elolvastam, de az élet túl rövid és úgysem fogom győzni elolvasni mindazokat a könyveket , amelyeket el szeretnék olvasni!), nagy sajnálattal el kell bucsúznom gyüjteményemtől. Fillérekért adtam túl rajta, de legalább tudom, hogy könyveim nem a szemétdombon kötöttek ki és olyanok kezébe kerültek, akik a zsáner imádói és megbecsüléssel, tisztelettel fogják kezelni őket.
Mint már említettem, ezzel a kedvtelésemmel szereztem meg a szakmámat. Ez még 1968-ban történt, amikor egy technikai író és szerkesztői pozíciót pályáztam meg az izraeli repülőtársaság mérnöki osztályán. A repülési szakmai irodalom angolul van megírva és négy órás vizsgát kellett letennem. Annak köszönthetően, hogy kitűnően ismertem az űrrepülések szaknyelvét – mely között és a repülési terminológia között alig volt valami különbség, mert ugye a sci-fi írók termékeny fantáziáján kívül, a valóságban csak nagyon kevés űrrepülést hajtottak végre – kitűnő eredménnyel tettem le a vizsgát.
Arthur Clarke mindig egyik kedvencem volt és ünnepnap volt számomra, amikor új könyve jelent meg. Áhítattal lapoztam be új kincsembe és attól a perctől kezdve elenyészett számomra a külső világ. Nem éreztem éhséget, fáradságot, nem érdekelt a híradó, képes voltam pirkadatig olvasni. Clarke mindenekelőtt tudós volt és majdnem prófétai képességgel volt megáldva. Közismert, hogy ő volt az, aki már 1945-ben, sok évvel praktikus alkalmazása előtt, felvetette az úgy nevezett geoszinkron pályás távközlési műhold ötletét, vagyis egy olyan műholdét, amely egyszer 24 órában kerüli meg a Földet és ezért azok számára, akik a Földről látják, állni látszik. (A tudós iránti tiszteletből az ilyen műhold pályákat néha Clarke pályáknak nevezik).
A leghíresebb könyve a 2001: Űrodisszeia volt, amelyet Stanley Kubrick rendezővel együttműködve írtak meg, egyidejűleg egy hasonló nevű film előállításával. Ebben a könyvben Clarke sok évvel az Internet feltalálása előtt, leírta hősét, amint útban a Hold felé elektronikus újságokat és hírjelentéseket olvas. A könyv, éppúgy, mint a film, mesterművé váltak és olyan sikert értek el, amely addig páratlan volt sci-fi művek esetében. Ezt követően megjelent a 2010: Második űrodisszeiá, a 2061: Harmadik űrodisszeiá és az utolsó könyv a sorozatban, a 3001: Végső űrodisszeiá.
Clarke egy további víziója, amely megvalósult: már a 40-es években, amikor az űrrepülések tárgya inkább gyerekes fantáziának, mint tudományos lehetőségnek tűnt, megjósolta, hogy az első ember még 2000 előtt a Holdra lép.
Clarke további művei: A gyermekkor vége, Randevú a Rámával (amelyből szintén négy könyves sorozat lett), Isten kilencmilliárd neve, A távoli Föld dalai, Holdrengés, Több mint egy világegyetem, és sok más. Az első könyve, amelyet elolvastam, Az éjszaka leszállása ellen, tette rám a leghatalmasabb benyomást. A címe Dylan Thomas nagyszerű költeményének a refrénjére, Ne lépj csöndben a jó éjszakába át, emlékeztet. Ez a könyv később egy újabb változatban jelent meg, A város és a csillagok címmel. Clarke úgy látszik feltételezte, hogy a későbbi verzió ki fogja szorítani az előzőt, de mindenki meglepetésére, az olvasók egy részének (nekem is) az eredeti elbeszélés jobban tetszett és teljesen rendhagyóan mindkét változat megtalálható az üzletekben és újabb, meg újabb kiadásaik jelennek meg.
Clarke sokat foglalkoztatja egy olyan emberiség tárgya, amely technológiailag nagyon fejlett, de vak előítélettel viseltetik minden iránt ami más és különböző. A véleménye szerint még a fejlődésünk kamaszkorában vagyunk és csak a messzi jövőben fogunk egy új, magasabb, sokkal szellemiebb fokozatba átlépni. Ez ennek a könyvének a tárgya is:
Az éjjel leszállása ellen cselekménye milliárd évek múlva a jövőben, Diaspar városában játszódik le. Addigra a Föld már annyira öreg, hogy az óceánok kiszáradtak és az emberiség zöme más világokba költözött. Diaspar lakosságának a tudomása szerint a városuk az utolsó a Földön. A várost egy kupola fedi, hermetikusan le van zárva, sehol nincs kijárat és nemcsak, hogy emberemlékezet óta emberfia nem lépett be a városba és nem hagyta azt el, hanem maga a gondolat otthagyni ezt a tökéletes kényelmes életet, ahol központi számítógép törődik minden gondjukkal, kimerészkedni a várost körülvevő meddő sivatagba, iszonyodást kelt ezekben halhatatlan, sok százezer évet megélt emberekben.
Félelmük egy regére van alapozva, miszerint a földönkívüliek egy könyörületlen faja legyőzte az emberi fajt, visszakergette a csillagok közül és megszabta neki, csak akkor maradhat fenn, ha soha többé nem hagyja el a Földet.
Alvin, a könyv hőse, egyedi abban, hogy ő az első gyerek, aki a városban született 7,000 éve és a város elhagyásának a gondolata nemcsak nem okoz nála félelmet, hanem erős impulzust érez felfedezni mi rejtőzik a falakon kívül. A központi számítógép segítségével felderíti, hogy a múltban Diaspart és többi várost egy földalatti közlekedési rendszer kötötte össze, amely a rejtett bejárata mögött még mindig létezik.
Képzeljétek el Alvin meglepetését, amikor helyet foglal a földalatti kocsijában, az automatikusan elindul és egy idő múltán a hangerősítő bejelenti: Lys városa! Ellentétben a technológiai és minden oldalról körülzárt Diasparral, Lyst egy nagy oázis veszi körül, lakosai a földet művelik és táplálékukat saját maguk teremtik meg és valamennyien telepátok. Lys lakosai szemben a technológiával, a szellemi fejlődést részesítették előnyben, de nem kevésbé maradiak Diaspar lakosságánál. Ezek nem merik elhagyni falaik védelmét, azok pedig a technológiától félnek és megpróbálják Alvin agyát mosni és városába visszaküldeni.
Alvinnak sikerül megdönteni a regét a háborúról az ellenséges földönkívüli lényekkel. Diapar és Lys lakosai az emberiség azon kis részének a leszármazottai, akik annak idején úgy határoztak nem vándorolnak a többivel messzi galaxisokba és nem vesznek részt a történelem legnagyobb tudományos kutatási feladatában, amely fellendítené az emberiséget: egy testetlen szuperintellektus megalkotása.
Az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy Alvin egyesíti a két várost és kiküld egy űrhajót (amely a puszta homokjában volt elrejtve) kereső kampányra a világegyetemben, hogy felújuljon a kapcsolat az emberiség többi részével.
Clarke 1956-ban Sri Lankába költözött, kijelentése szerint azért, mert a tengeralatti búvárkodás, amely ott az egész év folyamán lehetséges, hasonló érzést kelt, mint a súlytalanság az űrben. A szerzőt, aki Angliában született, 2000-ben a királynő lovaggá ütötte.
Sir C. Arthur Clarke 2007-ben ünnepelte 90-ik születésnapját és 2008. március 19-én elhunyt Colombóban, Sri Lanka fővárosában. Vajon akad-e még valaha egy író, akinek képzeletereje, stílusa, víziója, megközelíti ezt a ragyogó szerzőt? Jól tudom, senki sem pótolhatatlan, de azért sajnálom, hogy soha többé kezdhetek hozzá egy új könyv olvasásához, amelynek a címlapján Clarke neve jelenik meg és soha többé nem tölthetek egy éber, de nem álmatlan éjjelt társaságában, szomjasan íva szavait.

MI A KÖZÖS A ZENESZERETET ÉS AZ ÁLLATBARÁTSÁG KÖZÖTT?

Néhány ideál, amelyben komolyan hittem, mint gyerek, felnőtt koromban súlyos kárt szenvedett, nagy részük a teljesen hihetetlen Holocaust miatt, amely népem javát megsemmisítette.
Amikor kicsi voltam, gyakran hallottam, hogy aki az állatokat szereti, nem lehet rossz ember. Grogan John, a „Marley és Mi” szerzőjének a szavaival: „Az állatbarát egy különleges emberi faj, jótékony lelkű, teli empátiával, talán egy bizonyos hajlamossággal a szentimentalizmushoz, olyan nagy szível, mint a felhőtlen égbolt.” Nem hiszem, hogy egy más fajhoz tartoznék, de mindig szerettem a kutyákat és ők ezt őszinte, feltétel nélküli szeretettel viszonozták. Azokban a rég elmúlt napokban, hittem az elcsépelt mondásban is, hogy e négylábú teremtés az ember leghűbb barátja, de aztán kiderült: a legkegyetlenebb, kérges lelkű hitlerista mészárosok, nemcsak odaadó kutya tartók voltak, hanem ezekből a farok csóváló kedves lényekből, amelyek a kezedet nyalják és a gyerekeidet védik, vérszomjas ragadozókat idomítottak, amelyek ádázul őrjöngve támadtak gazdájuk áldozataira és húsdarabokat téptek ki testéből.
A zenével is szerelmi viszonyom van. Nem vagyok nagy szakértője, sokszor még a legismertebb műveket sem tudom azonosítani, nincs is szándékomban benevezni zeneismereti vetélkedőkre, de ösztönösen értem a nyelvét, mint a gyerek is megérti anyja szavát, anélkül, hogy fogalma lenne a nyelvtani szabályokról. Mindig hittem abban, hogy minőségi zene hallgatása, nemcsak élvezetes, esztétikus tevékenység, amellyel szabad idődet töltöd el, hanem lelkileg felemeli hallgatóját, emberivé, tökéletesebbé teszi. Megint rá kellett jönnöm, hogy a náci pribékek nem voltak tudatlan parasztok, vulgáris prolik, bűnözők, akiket a hatóság az alvilág ranglétra legaljáról rekrutált, hanem művelt emberek, akik olvasták, ismerték a klasszikus irodalmat, költészetet, akik este Mendelsohnt hallgatták és reggel újabb Mendelsohnokat gyilkoltak meg.
Lenint, a bolsevik forradalom vezérét, senki nem nevezi naiv idealistának. A rendszere ellenségeit irgalmatlanul semmisítette meg, de szavai szerint – amelyeket az író Maxim Gorky örökített meg „képtelen túl gyakran hallgatni Beethoven Appassionata szonátáját, mert ahhoz támad kedve, hogy édes butaságokat mondjon és megsimogassa a kis emberek buksiját, márpedig ezeket a fejeket ütni kell, ütni könyörtelenül, ahhoz, hogy a forradalmam megvalósuljon. Tehát inkább nem fogom hallgatni többé.”
Ez valahogy sokkal emberiebbnek tűnik. Egy normális ember nem hallgat isteni zenét este és reggel embereket gyilkol, de persze egy normális ember egyáltalán nem gyilkol. Pont.
„A halál német nagymester” (eredetiben Der Tod ist ein Meister aus Deutschland) írta a zsidó költő Paul Celan „Halálfúga” című költeményében, amelynek tárgya a haláltáborok iszonyata. Felteszem a kérdést: vajon a náci hóhérok csakugyan hallották a zenét? És azt is, vajon a magas kulturális nívó automatikusan emberivé tesz?
A zene jótékony hatása vitátlan. Mint orvosi és biológiai kutatások bizonyítják, befolyása alatt növekedik a tehenek tejhozama, a tyúkok többet tojnak, a nővények jobban fejlődnek. Az agy elektromos tevékenységének feljegyzése (EEG mérés) kimutatta, hogy zenehallgatás közben nemcsak az izmok feszültsége változik meg, hanem elváltozások észlelhetők az agyi vérnyomásban, a lélegzés ritmusában, a pulzusban és a szembogár kitágulásában is. A zene hatására a betegek fájdalma csökken, közérzésük javul, magabiztosságuk és energiájuk növekedik.
Az interakciónak állatokkal is pozitív hatásai van. Klinikai kutatások kimutatták az egyenes kapcsolatot az állattartás és gazdáik testi és lelki egészségi állapota között. Az állat asszisztált terápia a depresszió hatékony ellenszere. Négylábú látogatók még rövid távon is jótékony fiziológiai és pszicho-szociális hatással vannak a betegekre. Társadalom-ellenes és elidegenült ifjúság esetében, az állattartás a fiataloknak alkalmat ad érezni, hogy tartoznak valakihez, szeretik és elfogadják őket és hasznot hozhatnak. Az állatok feltétel és megítélés nélkül rajongnak gazdáikért, mindig hajlandók kapni és nyújtani szeretetet.
Lehet, hogy a válasz a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy mindkét szeretetemben, amelyeket csak pozitív fényben láttam, olyan elfogadhatatlan társaim akadtak, mint a náci szörnyetegek, hogy a zene és a visszacsatolás, amely az ember-állat kapcsolat által keletkezik, csakugyan hat az emberre, de nem változtatja meg, hanem felerősíti természetes hajlamait. Azt az embert, aki természeténél fogva jó, a zene és az állatok társasága jobb emberré változtatja, de ha eleve szadista, vérengző hajlamok rejtőznek benne, a zene csak felerősíti ezeket az inklinációkat és az abszolút uralom egy vakon engedelmes állaton, amely soha nem kritizál és akkor is imádja gazdáját ha maga a gonoszság megtestesülése a Földön, felbátorítja gazdáját és megerősíti negatív tendenciáit.
Sajnos elvesztettem a naivitásomat és soha többé nem fogom azt a hibát elkövetni, hogy azt hiszem, szomszédjaim, akik szeretik háziállataikat, kóbor macskákat etetnek udvarukban, zenebolondok, akik a filharmonikusok egy koncertjét sem mulasztják el, természetüktől fogva jó lelkűek. Talán néhány pontot írok javukra, de végső ponton a szerint fogom őket megítélni, miként viselkednek a mindennapi életben, milyen a magatartásuk más emberi lényekkel szemben.

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Hatodik és végső részlet

Ezek az egyik legmaradibb társadalomból származó, többnyire idős arab férfiak – nem hiszem, hogy arab nő bemerészkedne a szaunába – nem zavarták meg a közrendet. Órákig üldögéltek csendben a kis medence mentén nyugágyukban, egy nagy törülköző takarta az ölüket és kimeredt szemmel bámulták a palástalan jövés-menést. Látható zavarban voltak, de semmiért sem mondtak volna le a szállodai szolgáltatás e különleges részéről.
Csak egyszer voltam tanúja egy botránynak ezekkel a rendhagyó vendégekkel kapcsolatban. Egy idősebb, hölgy kacsázott ki visítva a tussolóból és azzal vádolt egy arab bácsit, hogy megleste amint mosakodott. Ki tudja milyen logika volt ebben a furcsa panaszban, hiszen mindenki úgyis ruhátlan volt. Az események hirtelen felébresztették a hölgy szégyenérzékét is és egy törülközőt tekert a dereka köré, de ez csak részint takarta be illemeit. Nem tudtam elhatározni mi murisabb: A testes nő pucér ülepe, vagy a szegény férfi zavara amint törött angolsággal magyarázza, hogy csak az illemhelyet kereste és esze ágában sem volt kukucskálni.

Az egyik legérdekesebb szaunás élményem egy másik síparadicsomban történt meg. Az árva villanykörte fényében néhány nehezen kivehető meztelen alak henyélt a fapadkákon. Beállítottam magamnak az egyik homokórát és én is lehevertem a törölközőmre. Néhány perc múltán az egyik alak – egy vörös hajú fiatal nő – nem jellemző módon felém hajolt és megkérdezte:
”Where are you from?”
"From Israel.”

A meghökkenés fizikailag észrevehető volt. Néhány hosszú másodperc után:
„Nem tudtam, hogy izraeliek is járnak ilyen helyekre.”
„Te is izraeli vagy, (héberben nincs magázás) nem?”
„Igen, de...”
Most következtek a szokásos kérdések. Mióta vagy itt, hol laksz, mivel foglalkozol, stb. Amikor kiderült, hogy mindketten az izraeli repülőtársaságnál dolgozunk, beszédtársam zavara a tetőig hágott. Megesküdtetett mindenre, ami szent nekem, hogy nem árulom el senkinek, hogy az összes lehető helyek közül pont itt és méghozzá pucéron hozott vele össze a vak véletlen.
A cégünknek néhányezer alkalmazottja van. Ismerősöm a szaunából, mint légikisasszony dolgozott és még csak közös ismerőseink sem voltak. Betartottam az ígéretemet és nem árultam el senkinek ‘sötét’ titkát, de amikor néha összefutottunk a folyosón, vagy az üzemi étkezőben, mindig elfordította a fejét.
Nagyvilági nő volt, nem szégyellte feltárni rejtett bájait minden idegen előtt, csak a honfitársának nem volt képes a szemébe nézni.

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Ötödik részlet

A feleségem, aki munkája keretében a külföldi ifjúsági csereprogramért volt felelős, egyszer egy tizenegyedik osztályos delegációt küldött Finnországba. A program füzetben, amelyet a finnektől kapott, megjelent egy „szauna látogatás” című paragrafus is. Felhívta őket és kérte, töröljék a program e részét. A vendéglátók tiltakoztak: „a látogatás célja megismerni idegen kultúrákat és a szauna kultúránk része.”
A feleségem nem hátrált meg: „a mi kultúránk pedig nem engedélyezi zsenge fiatalok közös szórakozását ruhátlanul.”
Térjünk vissza Grindelwaldba. Körülbelül egy órát töltöttem komótos csevejjel a hölggyel, aki a bejáratnál fogadott – és a szauna néhány más vendégeivel – azután pedig lopva figyeltem amint felkészül a kilépéshez a kinti fagyba. Egy ilyen intim látvány normális körülmények között olyan különleges előjog, amelyben csak a férj, vagy a szerető részesülhet.. A szauna ebben a faluban mindennel fel volt szerelve, amire egy asszonynak a fürdőszobában szüksége lehet. Jó minőségű toalett szappan, simogató törülközők, hajszárító, hajlakk, kefék, arclemosó, tonik, illatos arctej, testbalzsam, eau de cologne, dezodor, kézbalzsam és higgyétek el nekem, ez a hölgy mindegyikét használatba vette. Ezután öltözködni kezdett. Már a csipkés fehérneműjéből láttam, hogy kitűnő ízlése van és amikor felvette a kiválóan szabott ruháját, a nyakára burkolta a Hermes sálat, felhúzta magas szárú bőrcsizmáját, belebújt szőrmekabátjába, kalapot öltött és a kesztyűt húzott, úgy nézett ki mint aki most lépett ki az egyik divatlapból. Még magam sem hittem el, hogy ezzel a tiszteletre méltó asszonysággal egy rövid ideje Éva kosztümben osztottunk meg egy fapadkát.

E tűzpróba után sok szaunát megjártam. Ezek az intézmények kivétel nélkül kétneműek, vagyis nők és férfiak együttesen használják őket (német kifejezéssel ’gemischte’), a homoszexuális szaunák az egyedüliek, amelyek egyneműek. A kedvencem Amszterdamban van. Ez egy intim, art deco stílusban berendezett intézmény, ahol könnyű klasszikus zene segíti elő a lazulást.

Deco Sauna, Amsterdam

Bonnban látogattam egyszer el a legnagyobb szaunába, amelyik egy nagy lakóház teljes alagsorát foglalta el. A szaunából lift repítette fel az arra vágyókat, egyenesen a majdnem futballpálya nagyságú napozó tetőre.
Egy másik, sokkal kisebb szaunában is voltam néhányszor Bonnban, még azokban a napokban, amikor ez volt Németország fővárosa. Barátaim laknak ott és ők vittek el a „Bristol” szálló szaunájába. Ide csak a szállóvendégek, vagy azok, akiknek bérletük van, járnak, csakhogy ennek a szállodának volt néhány különleges vendége is. Líbia állami betegsegélyzője oda utalja be azokat (a valószínűleg pénzes) pasikat, akik a betegségük miatt külföldön szorulnak kezelésre.

Folytatva

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Negyedik részlet

Kétféle szauna létezik. A modern modellekben elektromos fütőtest adja a meleget (ez az a modell amelyet más országok is átvettek), de magában Finnországban elfogadtatottabb a tradiciónális modell, amely fával fűtött kályhára alapszik.
A szauna nem gőzfürdő jellegű – nincs is gőz, a levegő száraz, páratartalma majdnem nulla – és így a bent tartózkodás nemcsak kibírható, hanem élvezetes is. Néhány helyen, amikor a levegő túl száraz, időről időre egy kis vizet szoktak önteni az izzó kövekre a fűtőtartályban („felöntés”). Egy német szaunában ebből egy egész ceremóniát csináltak. A felelős személy fél óránként hangos kiáltással kihirdeti: 'Aufgiessen' (= felönteni), vizet mer fakanállal egy vödörből és ráönti a kövekre. A víz persze mindjárt elpárolog és a szoba egy ideig gőzzel telik meg. Pont akkor nyitottam ki az ajtót és megróttak:
„Nem hallotta az aufgiessen bejelentést?”
Van úgy, hogy sört is öntenek a kövekre és akkor a szaunában sült kenyér illata terjed el. Más szokás: a szaunázók frissen vágott nyírfavesszőkkel csapkodják magukat (és vendégeiket). Ez a vérkeringést pezsdíti fel és kellemes illattal tölti meg a szobát.

A szaunában tartózkodás majdnem szertartásos és az intézmények bejáratánál pontos viselkedési kód van kitéve, amelyik megszabja ennek a szertartásnak a rendjét.
A tussolás, méghozzá szappannal, köteles. Csak ezután léphetsz be magába a szaunába, leteríted a kisebb törülköződet a legfelsőbb fapadkára és ráülsz, vagy ráfekszel. Néhány perc múltán leereszkedhetsz az egyik alsóbb padkára, ahol a hőmérséklet egy picit alacsonyabb. A szauna helyiségben nem szokás társalogni, a cél a kikapcsolódás, a relaxálás. A falakon néhány homokóra van, hogy számon tarthassad mennyi ideig tartózkodtál odabent. Öt, vagy legfeljebb tíz percnél többet nem szabad bent maradni és amint kilépsz, egy medence jéghideg vizébe kell szökellned (Finnországban, a szauna hazájában, a hóban hemperegnek). Töredelmesen bevallom, hogy ezt a részt soha nem voltam képes elvégezni és a folyamatot egyenesen a következő fokozattal folytattam: Egy rövid séta a szabadban, a friss levegőben. A tested annyi meleget tárolt fel a szaunában, hogy még ha a kinti hőmérséklet -20 -30 fok is, nem fázol.

Most visszatérhetsz az épületbe, megint letussolsz (hideg vízzel, kérem, ne csaljunk, le a kézzel a meleg csapról) és még jobban lelazulsz. Öt percig áztatod a lábadat egy langyos vizű medencében és most már csak egy kis pihi következik. Minden tisztességes szaunának van egy félhomályos szobája, puha ágyakkal, gyapjútakarókkal és főleg csenddel. Ha beszélned kell, suttogj. A nagyobb szaunákban büfé is szokott lenni, frissítő italokkal, levessel, szendvicsekkel. Alkoholt szaunában nem szoktak fogyasztani, a finneknél szokásos sörön kívül (az ottani bevásárló központokban u.n. szauna virsliket is árulnak). Kb. fél órás pihenés után visszamehetsz egy további kör izzadásra, összesen legfeljebb háromszor.

Folytatva

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Harmadik részlet

Megdöbbentem. A pénztáros erős svájci akcentussal beszélt, úgy látszik rosszul értettem utasításait és tévedésből a női szaunába nyitottam be. A nő mindjárt visítani kezd, szörnyű botrányt rendez, talán még a rendőrséget is kihívják, de a meglepetések még nem fejeződtek be. A hölgy a zavarnak jelét sem mutatta, inkább rám mosolygott és egy szívélyes "Guten Abend!"-el meg jellegzetes kézmozdulattal jelezte, jobb lesz, ha beljebb kerülök és behúzom az ajtót magam után. Egy más világba kerültem, amelynek létezéséről fogalmam sem volt. Ebben a világban, amely között és az én ismert, megszokott világom közötti távolságot nem a méterrendszerrel, hanem erkölcsi mérőléccel kell mérni, a totális meztelenség elfogadott norma és pont az számít súlyos sérelemnek, ha valaki fürdőruhában tartózkodik a szaunában.

Még sok évi szaunázás után is néha elképedek, amikor ott találom magamat a tussolóban amint néhány fiatal nővel együtt szappanozzuk intim testrészeinket. Ami itt természetesnek tűnik, otthon egy nedves álomnak is beérné. Számunkra minden nyilvános meztelenkedés erotikus jellegű. Vetkőző, csupasz nőket sztriptíz bárokban lehet látni Londonban, vagy a Folies Bergéresben Párizsban és a látottakról zavartan nevetgélve beszélünk felnőtt társaságban. Hasek híres hőse Svejk még a ‘pucér‘ szót is szégyelli kimondani és helyette a „nyakig mezítláb” kifejezést használja.
A testi szégyen teljes hiánya a szaunában egyáltalán nem a szabadosságnak a jele. Ez talán az egyedüli hely a világon ahol nincs helye a szexista célzásoknak, sőt a nemiség gondolatának sem és legalább a férfiak esetében, ez érthető okokból ajánlatos is. A szauna fogalom eredete a finn nyelv és a jelentősége egy szoba, amely – magas hőmérsékletű, fokozott izzadást előidéző – száraz levegőt tartalmaz.

Sokféle szauna létezik, de általában a finn szaunáról van szó. Finnországban a szauna sok éves tradíció, a lakosok már több mint 2000 éve hódolnak ennek a kedvtelésnek. Manapság kb. egy millió szauna van az országban, azaz egy esik minden öt lakosra. A nagy városi bérházakban közös szaunák vannak és a lépcsőházban ki van hirdetve, melyik család mikor használhatja. A finneknél a szaunázás nemcsak a tisztálkodást és az egészséget, hanem a lazulást is szolgálja és a társadalmi élet szerves része. Barátaikkal hasonlóan kávéznak/teáznak/boroznak, mint mi, de náluk a vendégeskedés közös szaunázással végződik. Sok üzletet is kötnek a szaunában. Ez talán furcsának tűnik, de a laza légkör a szaunában, ha összehasonlítjuk a merev, begombolkozott tárgyalásokhoz, nagyban hozzájárul a pozitív végeredményhez.

Folytatva

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Második részlet

A kora délutáni órákban az egész folyamat fordított irányban bonyolódik le és mire besötétedik, minden elcsendesedik. Télen már négy óra körül alkonyodik és este az utcák majdnem teljesen kihaltak. Mindenki a fűtött szállásában, az éttermekben, kocsmákban, cukrászdákban, vagy a szaunákban lapul.

A síelők számára a szauna elsősorban eszköz a feszült izmok lazítására és a vérkeringés javítására az ízületekhez, de ezen kívül egy társadalmi találkahely is, ahol elmesélheted barátaidnak hajmeresztő élményeidet a havas lejtőkön (a „pisztákon”) és megbeszélheted az esti après ski programot. (Síelni is Grindelwaldban tanultam meg, de ez már egy másik elbeszélés tárgya volt).
Egy este Heidi takarítani és főzni akart és finoman tudomásomra jutatta, hogy a közeli órákban fölösleges leszek a házban. Kérdésemre, mit lehet este csinálni ebben a faluban, azt javasolta, menjek el a sport központba, ahol úszómedence, korcsolyapálya és szauna van.
„Nincs korcsolyám és nem hoztam magammal fürdőruhát” – panaszoltam. A barátnőm biztosított, hogy a szaunában nem lesz szükségem fürdőmezre és rejtelmesen mosolyogva – tudta milyen meglepetés vár naiv izraeli vendégére – utamra eresztett.
A sport központban jegyet vásároltam a szaunába, a pénztáros két törülközővel szerelt felt és egy faajtó felé irányított a folyosó végén. Amikor kinyitottam az ajtót, páratlan meglepetés ért. Gőzfelhőkkel körülvéve egy már nem annyira fiatal – de kitűnő testi állapotban levő – anyaszült meztelen nő állt szemben velem.
Folytatva

Felújított írás:

A SZAUNA VILÁGA - Első részlet

A mi hőségtől lüktető országunkban a levegő páratartalma néha a 100 százalékot is megközelíti és a szaunának nincs sok híve, de azokban az országokban, amelyekben télen a higany a hőmérőben a vörös vonal alsó határait döngeti, a 80-90 fokos hőmérsékletű szauna egy áldott mentsvár ahol felolvadhatsz és felhalmozhatsz egy kis meleget, mielőtt újra kimerészkedsz a dermesztő szélbe és a ködbe, amely egyenesen a tüdődbe hatol.
A szauna élményét akkor fedeztem fel először, amikor egy zimankós télen barátnőmnél, Heidinél (nem az ismert gyerekmese hősénél), vendégeskedtem Grindelwaldban, a legismertebb és legfestőibb turista falvak egyikében a svájci hegyekben.
Amikor reggel felébredtem, a szoba ablakán, a tetőről lelógó jégcsapok között, a félelmetes Eiger nézett be rám fejedelmi nagyszerűségében. Elképesztő látvány volt, a szoba védettségéből, az ágyamból bámulni a szeleket amint felkavarják a havat a hegy sziklás, ember nem járta csúcsán. Olyan közelinek tűnt, mintha hozzá lehetne érni és mégis messzi és elérhetetlen volt.

Grindelwald központja, az Eigerrel a háttérben
A tipikus síparadicsom napközben hangyabolyhoz hasonlít. Reggel óta – amikor az utak még jegesek és a közlekedés a súlyos felszereléssel hétszeresen körülményesebb – minden chaletből (= faház) sílécekkel megterhelt alakok bukkannak ki és hamarosan minden a völgy felé kígyózó ösvényen színpompás jelmezű, esetlen lábbelis üdülők ezrei baktatnak nehézkesen a busz állomások felé a fő utcákon. Néhány percenként dugig teletömött buszok indulnak el a drótkötélpálya állomásai felé.

Folytatva

LAPTOP

Már évek óta álmodok egy hordozható számítógép vásárlásáról, rajongok minden technológiai újításért, de eddig nehézségeim voltak megokolni ezt a kiadást. Felnőtt ember vagyok, a szüleim sajnos nem élnek már, viszont annyira haladott korú még nem vagyok, hogy gyermekeim gyámságára szorulnék (és mindent megteszek, hogy soha sem jussak ilyen helyzetbe!), de van egy szigorú kritikusom, aki árgus szemekkel felügyel minden tettemre és amíg őt nem sikerül meggyőznöm, a kezeim meg vannak kötve és az erszényem (vagyis inkább a hitelkártyám) hat lakatra van zárva. Ha találgatni próbáltattok és azt hittétek a feleségemről van szó, nagyban tévedtettek. A nejem egy áldott jó lélek, aki sohasem ellenzi rigolyáim teljesítését és épp azért szeretem annyira. A kegyetlen, kérhetetlen kritikus saját magam vagyok.
„Minek neked az a drága vacak?” – kifogásolta. „Nem vagy üzletember, nem utazol sokat külföldre. Van otthon egy kitűnő asztali géped, felszerelve minden szoftverrel, amelyre valaha is szükséged lehet (és olyanokkal is, amelyekre soha!) és a munkahelyeden is van hozzáférhetőséged a postádhoz. Velősen, ez úgy kell neked, mint púp a hátadra!”
Végül is a párom volt az, aki kirukkolt az ürüggyel álmom megvalósítására. Ellentétben velem, aki attól a pillanattól, amikor csakugyan személyes lett és ára is megengedhetővé vált, melegen keblemhez öleltem a számítógépet (már említettem valahol, a”Word” progi nyújtotta kényelem nélkül, alig lennék képes írni), a nejem csak akkor kezdte a számítógépet használni, amikor megérkezett az első e-mailje. Nem szükséges, hogy arról értekezzek mennyire elterjedt az elektronikus posta használata, ha itt ültök, ezt magatok is tapasztaltátok, elég, ha annyit mondok, hogy néhány éven belül az egész családunk, baráti körünk, ismerőseink, abbahagyták a csigaposta használatát és naponta a postaládánkat naponta a mailek, felköszöntések, meghívók, prezentációk, stb. özönével árasztják el. Érdekes módon, a személyes kommunikáció pont a számítógépesítés korában, példa nélkül álló módon virágzott fel újra.
Mindig csak egy kocsink volt és soha sincs vitánk arról ki használja egy adott napon, de egy komputer már nem elegendő számunkra. Mindenkinek vannak gyengeségei, az enyém az, éberségem óráinak zömét képes vagyok a képernyő előtt tölteni (a jobbik felem azt állítja, infúzióra vagyok kötve). Nemcsak levelezek emberekkel a világ minden táján és hosszan chatezek, de írogatok is néhány nyelven és eközben digitális szótárakat és lexikonokat veszek igénybe, felrakom a Webre fényképeinket, kiadásainkat egy dedikált szoftverbe vezetem be, filmeket, dalokat töltök le, nehéz leírni mi mindenre használom a gépet. A nejem néhány szervezetnél önkénteskedik és kiterjedt társadalmi kapcsolatai vannak Izraelben és a világon, leveleket ír, fordít néhány nyelvből és szeretet nélkül, de fokozatosan ő is rászorult a számítógép használatára. Így született meg az agyamban a megváltó gondolat: Házassági évfordulónkra (a 44-ik, remélem még sok továbbit fogunk együtt ünnepelni!), amely márciusban esedékes, meglepem házastársamat egy vadonatúj számítógéppel és a jövőben, annyi időt tölthet a gépen amennyit kíván és nem fogom elkergetni a képernyő elől.
Ezek az érvek belső számvevőmet is meggyőzték, de volt egy feltétele: „Végezz piackutatást!” Erről aztán teljes megegyezés van közöttünk, nem szeretem nehezen megkeresett pénzemet szemétre adni ki. Ha már vásárlok valamit, legyen minőségi áru! Használói profilt csináltam magamról. Egy asztali számítógép, drót halmazaival, nem jön számításba kis lakásunkban. Van drótnélküli modemünk és ha laptopot veszek, a lakásban könnyen mozgatható lesz és el lehet vinni külföldre is. Nincs szükségem grafikára, nem vagyok gamer és egy aránylag egyszerű gép is megfelel szükségleteimnek. Megkérdeztem a szakértők véleményét munkahelyemen (azt tanácsolták, hogy ne adjam alább a 2GB memóriánál és egy jó feldolgozóegységtől sem tekintsek el), elolvastam a kritikákat, összehasonlítottam az árakat és kereskedéseket az Interneten, megtekintettem kollegáim laptopjait és megkérdeztem mennyire vannak megelégedve. Eleinte előnyben részesítettem a kisméretű, 14, vagy akár 12 inches gépeket, de hamarosan rájöttem, hogy minél kisebb a képernyő, drágább a gép és végül is a 15.4 inches gépekre koncentráltam. A kb. egy hetes folyamat végén döntőképes lettem. Mindaddig, amíg kapok fizetést a reklámozásért, nem árulom el melyik márkát választottam, de a laptop ott van most az íróasztalomon és nagyon meg vagyok elégedve választásommal.
Írtam más egyszer arról mennyivel jobb az életünk a 21-ik században apáink és apáink apáinak az életétől és mennyire utálom a „régi jó idők” utáni vágyakozást, most pedig kijelenthetem, hogy a megelégedésemnek egyik fontos oka a személyes számítógép, amely még a legidősebb, legrokkantabb embernek is a világ minden szépségét (és csúnyaságát) a szó szoros értelmében keze ügyébe helyezi. Már leírtam feljebb mi mindenre használok egy ilyen gépet és csak egy tényt szeretnék még hozzátfűzni: Az Internet nélkül soha sem ismertem volna meg néhányat a legjobb barátaim közül. Ha pedig valaki azt szegezi nekem, hogy a szörfölés a neten nem az igazi élet, csak annak utánzata, az a válaszom, hogy a gép csak eszköz és nem szabad rabjává válni. Az igaz, hogy a net egyszeri alkalmakkal szolgál az ismerkedésre, de azután fel kell kelni a képernyőtől és találkozni ezekkel a személyekkel, mint én is tettem.
Ennyit a számítógépekről általában. Ami a laptopot illeti, repesve fogadtam, mint egy kisgyerek. Késő délután hozta el egy küldönc és éjjel alig tudtam elaludni, az ujjaim bizseregtek, annyira akartam már ismerkedni új játékommal. Minden megvan benne, ami az asztali párjában, csak amellett hordozható is! Nincsenek drótjai és minden funkcióját ott használhatom, ahol pont kedvem támad rá. Nemcsak íróasztalomon, hanem a nappaliban, szemben a Tv-vel, a konyhaasztalon, vagy – elnézést – akár a budiban is! Hálózatot létesítettem és a modern technológia csodái lehetővé teszik, hogy akár nagy tartalmú fájlokat is láthatatlan sugárzás szárnyain az egyik gépből a másikba repítsek.
Drága feleségem, minden jószívűségével, mindenkinél jobban ismeri gyöngeségeimet és kissé csípősen kérdezte, hogyha őt akartam megajándékozni, miért adtam az új gépnek az Avri’s laptop nevet. Csak azt tudtam válaszolni, hogy csakugyan, ez az elnevezése belső azonosítási célokra, de a hálózat titkos jelszava házasságunk dátuma, persze kódolva.