Kibbutzi tipusok: A MARROKÓI RÓZSASZÁL

1949-ben emigráltam Izraelbe, egy kb. 70 tagú összeforrott csoporttal, amely még külföldön alakult meg a Hasomér Hacair cionista ifjúsági mozgalom keretében. Azt reméltük, saját kibbutzot fogunk alapítani, de sajnos nem ez történt. A mozgalom elrendelte, hogy egy létező település tagságát egészítsük ki, mi pedig lemondtunk pionír álmainkról és ahelyett, hogy nehézségekkel birkoztunk volna meg és a pusztaságot virágoztattuk volna fel, egy jól megalapozott falu kényelmébe vonultunk be. A kibbutz tagjai idősebbek voltak nálunk, többnyire házasok gyerekekkel, úgyhogy a társadalmi életünk főleg azokra a bulikra szorítkozott amelyeket mi rendeztünk hétvégeken és ünnepeken, egy egyszer hetenti mozielöadásra és néhai szinházi kiruccanásokra a városba, de mint minden fiatal ember aki eléri a felnőttkor küszöbét, a párosság élvezeit is felfedeztük.
Az első párok még külföldön keletkeztek és legalább egy közülük – csodák csodája! – a mai napig is kitart egymás mellett, de a többségünk számára ezek csak első félénk tapogatózások voltak, érzelmileg állandó kapcsolatra éretlen fiatalok kiváncsiságból származó tapasztalatkeresése.
Mint az egyik elbeszélésemben említettem már, a kibbutzba érkezésem utáni napokban alaposan megnéztem magamnak a lányokat a csoportunkban. Három kategóriába soroltam be őket:
Azok, akik igazán tetszettek, azok, akik számításba jöhetnek és azok, akik számításba sem jöhetnek.
Nem állítom persze, hogy az első két kategória minden egyes tagjával sikerült járnom. Ahogy ez szokott lenni, a nekem tetsző lányok egy részének a szemében nem tüntem az álmaik lovagjának és azok között is akik számitásba jöhettek volna, voltak olyanok akik számára én nem jöttem számitásba. Néhány lánnyal volt rövid, vagy hosszú távú kapcsolatom, a három éves katonai szolgálatom ideje alatt csoportunk szűk keretein kivül levő lányokkal is szereztem tapasztalatot, de amikor a leszerelés után visszatértünk a kibbutzba – ezúttal mint teljesjogú tagok – nemcsak, hogy kifogytam a barátnőkből, hanem kevés esélyem volt találni valakit csoportunk korlátozott számú nőnemü tagjai között. A megváltás egy marokkói ifjúsági csoport formájában, amelyet kibbutzunk megpróbált befogadni, érkezett meg.
Sokat írtak már azokról a hibákról amelyeket Izrael elkövetett a közel keleti és afrikai országok emigránsainak befogadásában és elég ha annyit mondok, hogy egy baloldali beállitású, világi kibbutz társadalma nem a legmegfelelőbb hely egy hagyományhű családokból származó ifjúsági csoport számára, akik a prófétai látomás és a Szent Föld utáni sóvárgás szárnyain emigráltak Izraelbe. Nem mintha ultra-vallásosok lettek volna, a jámborságuk inkább etnikai-vallásos ceremóniák és szokások megőrzésében nyilatkozott meg. A marokkói fiatalokkal főleg a munkahelyeken találkoztunk, de társadalmilag, az ő és a mi csoportunk, megőrízte külön-külön kereteit.
Sosanna (= Rózsa, a Zsuzsanna név héber változata), egy barnabőrű, telt idomú és mellű szépség, pajkos mandula szemekkel és szénfekete vállára omló hajjal, attól a pillanattól amikor megláttam, fellobbantotta a fantáziámat. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és gyorsan megbarátkoztunk. A serdülőkorú bakfisnak hizelgett egy nála négy évvel idősebb fiú figyelme. Sosanna nem tudott semmit a világról, soha nem vett kezébe könyvet és lenyűgözték elbeszéléseim Európáról, a háborúról, az emberek életéről messzi helyeken.
Mint kibbutztag, egyedül laktam. A szobám közel volt az étkezdéhez és a kommunális tussolóhoz, míg Sosanna szobája, amelyet egy másik lánnyal osztott meg, az ifjúsági barakkokban volt, a kibbutz peremén. Miután befejeztük a reggeli felszolgálását, eltakarítottuk a piszkos edényeket és ételmaradékokat, felmostuk a terem padlóját és megterítettünk ebédre, általában maradt hozzávetőleg egy szabad óránk. Javaslatomat, hogy töltse a szünetet velem, a szobámban, a lány eleinte visszautasította, de néhány napos udvarlás után sikerült rábeszélnem. Ez a kapcsolat teljesen más volt mint amelyet mostanáig tapasztaltam. Sosanna olyan volt mint az érett gyümölcs amelyik csak arra vár, hogy leszakítsák. Tapasztalatlan volt, de jó diák, a természet gyereke, minden mesterkéltség és álszemérem nélkül, de egyúttal teli humorral és pajkossággal. A szeretkezéseink inkább viháncolásokkal kisért szabadfogású birkozásra hasonlítottak mint hevesen lángoló szerelmi találkára. Egyszer, amikor észrevettük, hogy egy étkezdei kollegánk a barakkom mögé lopakodott és megpróbálja felderíteni mi történik a szobámban, Sosanna félrehúzta a függönyt és bemutatta az elképedt fickónak gyönyörű kebleit. Visszahúztam az ágyba, de hiába szídtam, ő csak kuncogott.
Dacára a fent mondottaknak, Sosanna nem engedte, hogy elfeledjem a származását és gyerekszobáját. Mindenre hajlandó volt, de könyörgött (amikor nagyon akart valamit mindig az "afek" szót használta – kérem az anyanyelvén – kislányosan csücsörítve alsó ajkát), hogy őrizzem meg a szűzességét, ("Kérlek, ne nyiss ki!") mert különben elvesziti esélyeit férjhez menni valakihez a hazájából. És még egy furcsa szokása volt. Soha sem engedte meg, hogy eloltsam a villanyt a szobában. Megmagyarázta nekem, hogy ez a feltétele jó neve megőrzésének. Néha a hajnali óráig maradt nálam, a függönyök be voltak húzva, az ajtó kulcsra zárva, de hacsak a lámpa nem volt leoltva, senki sem feltételezhette, hogy a szobában valamilyen erkölcstelen cselekedet megy végbe.
Nagyon kielégített a kapcsolat köztem és Sosanna között. Nemcsak a testét, hanem a lelkét is kitárta elöttem és szomjasan itta mindazt amit nyújtani tudtam neki, én pedig nagyon élveztem a meleg lényét, de ahogy angolul mondják, it was too good to last. Egy este bekopogott hozzám Simon, a marokkói csoport oktatója. Egy olyan fogalommal ismertetett meg amelyet addig nem ismertem, in loco parentis, amelynek az a jelentősége, hogy miután neveltjeinek a szülei nincsenek jelen, ő helyettesíti öket. Mint ilyen, azt szerette volna tudni, hogy érzek-e valamit Sosanna iránt, vagy az egészben csak múló kalandot látok. Amikor azt válaszoltam, hogy szeretem a lányt, megkért, fontoljam meg házasságra lépni vele. Enyhén kifejezve nagyon meglepődtem. Úgy éreztem magamat mint egy hollywoodi komédiában, amikor a rideg arckifejezésű papa megkérdezi az udvarlót tisztességesek-e a szándékai. Csak a töltött puska amelyik ott lóg az apa mögötti falon, hiányzott. Meg kellett csípnem magamat, hogy meggyőződjek nem álmodok, ez tényleg megtörténik velem egy olyan kibbutzban amelyik büszke haladó világnézetére.
Simon biztosított, hogy a javaslata teljesen komoly és egyáltalán nem járnék rosszul amennyiben elfogadnám. Sosanna egy intelligens, jó felfogású lány, kedvem szerint formálhatnám és kitünő feleséggé válna. Egyet értettem Simonnal, jól ismertem Sosannát és tudtam, hogy valaha valamilyen szerencsés fickót nagyon boldoggá tesz, de nem most és nem engem. 22 éves koromban még nem gondoltam házasságra, gyerekekre, hiszen az egész élet még előttem állt.
Megmagyaráztam ezeket Simonnak és ő megértően bólintgatott, de amikor felkelt, hogy távozzon, 'saját érdekemben' azt tanácsolta, hogy szakítsak Sosannával. Azt is értésemre adta, hogyha esetleg folytatni akarnám viszonyunkat, valami kellemetlen történhetne velem. Kérte, hogy értsem meg. Ő mint pedagógus egyértelmüen ellenzi az erőszak minden fajtáját, de még a legjobb nevelés sem ellensúlyozhatja néhány hónap alatt az évszázadok mélyen meggyökeresedett törzsi tradicióját.
A bucsú mindkettőnk számára nehéz volt, de Sosanna jobban felfogta ennek az elkerülhetetlenségét. Jól ismerte törzse forró hőmérsékletű hímjeit és természetesen nem kívánta, hogy valami bajom essen. Más munkakörbe helyezték át és csak ritkán láttam, akkor is mindig testőrökkel körülvéve. Néhány hónap múlva az egész marokkói csoport bevonult és valaki azt mesélte, hogy Sosanna katonai rendőr lett. Állitólag egy férfi öngyilkosságot kisérelt meg miatta.
Ma már biztos ő is őszhajú nagymama egy rakás gyerekkel, unokával, dédunokával, de a mai napig, ha egy autóstop állomás közelében katonai rendőrlányt látok aki a rendre vigyázz, eszembe be jut az én marokkói rózsaszállom és hallom halk könyörgését: Afek!

A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS

Az utóbbi időben a média sok helyet szentel a globális felmelegedésről szoló anyagoknak. A nagy – és szomorú – hír ezen a területen, hogy ma már nincs vita arról, vajon a földgömbünk csakugyan melegedik-e; csak arról, mennyire és milyen ütemben. Az itélet a folyamat okáról is egyértelmű: az emberi tevékenység az, amelyik okozta és okozza a szén-dioxid és egyéb gázok koncentrációjának emelkedését és idézi elő az üvegházhatást, amikor is az atmoszférában felhalmozott gázok nem teszik lehetővé a Föld hősugárzásának elillanását a külső űrbe, hanem visszaverik azt hozzánk.
A Föld átlaghőmérséklete 1860 óta kb. fél fokkal növekedett. Az utolsó évtizedekben felgyorsult a melegedés folyamata és ha valami nem történik a folyamat megállításának érdekében, várható, hogy 2100-ra a Föld középhőmérséklete átlagosan 1,4-5,8 °C-kal fog emelkedni. Ez a melegedés máris szélsőséges időjárási jelenségeket okoz a világ minden részén, például erős viharokat (a "Katarina" hurrikán csak a leghíresebb volt közülük), aszályt Ázsiában, árvizeket, a sarki jéghegyek felolvadását, a tengerszínt emelkedését és az alacsony területek elárasztását, szélsőséges hőhullámokat (a súlyos európai hőhullámban 2003 nyarán Franciaországban több mint 15.000 ember pusztult el) és tüzeket, terméshozam csökkenést, légszennyezéstől származó egészségkárosodást, stb. A Közelkeleten is – ahol én élek – észleljük az olyan változásokat, mint a tengerszínt emelkedés, a földalatti víztartó rétegek elsavasodását, az esős napok csökkenését és a sivatagi területek elterjedését. A 20-ik század jelszava a pusztaság meghódítása volt, a 21 században sivatagosodásról beszélünk.
Azt lehet mondani, hogy a globális klimaváltozás fő okai a demográfiai robbanás és az életszínvonal emelkedése. A fokozodó iparosítást és a emberiség természetbe való folyamatos beavatkozását hibáztatjuk; a gépjárműveket, amelyek mérgező gázokat juttatnak a levegőbe, a repülőforgalmat, amely beszennyezi az atmoszférát, a légkondícionálókat. Természetesen reméljük, hogy olyan programok, mint az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentését célzó kiotói egyezmény, megállítják ezt a veszélyes folyamatot, és mérgesek vagyunk Bush elnökre, aki megvétózta a ratifikálását az Egyesült Államok által. Pedig sajátmaguk felelősek a világ össz üvegház-gáz mennyisége negyedének kibocsátásáért. De hadd tegyek fel egy érdekes kérdést önmagunknak, az aggodalmaskodó hétköznapi polgároknak:
Mi lesz a harmadik világ szegény lakosságával? Mi persze őszintén kívánjuk, hogy az életszínvonaluk emelkedjen, az éhinség és a betegségek eltűnjenek és ők is ugyanúgy élvezhessék a modern technológia vivmányait mint mi, nemde? A paradox helyzet az, hogy ez a humánus szemlélet szöges ellentétben áll a fenti üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentését célzó irányzattal.
A fejlődő országok sokszáz millió lakosa villanyszolgáltatás és folyó víz nélkül él. Alacsony életszínvonaluk miatt, az erőforrások felhasználása minimális és ezért csak kis mértékben járulnak hozzá a globális klímaváltozáshoz, de minden javulás életszínvonalukban – akár ezen országok lakosságának minden további növekedése nélkül is – környezetkárodást fog okozni, különösen, ha ezen országok a fejlett nyugat energiapazarló és környezetszennyező kulturáját teszik a magukévá.
A délkelet-ázsiai, dél-amerikai országok, amelyek felégetik az esőerdőket, hogy szabad mezőgazdasági területeket teremtsenek éhes lakosságuk milliói számára, növelik az üvegházhatást, elsősorban magával a gyújtogatással (amely káros gázokat áraszt az atmoszférába), de azzal is, hogy redukálják a fák mennyiségét amelyek felszívnák a szén-dioxidot és csökkentenék koncentrációját a Föld légkörében.
Mi tehát a megoldás? Néhány alternativa létezik, de sajnálatunkra nincs semmilyen garanciánk, hogy ezeket el fogadják és kivitelezik. A világ vezetőinek nagy része nem a hosszútávú ökologikus szempontok, hanem a rövidtávú politikai érdekek alapján tervezi lépéseit. A szemük előtt nem a jövő generációk sorsa áll, hanem a választóik aznapi betevő kenyere – s igen: voksa.
A javasolt megoldások egyike, áttérni olyan erőforrások használatára, amelyek nem bocsátanak ki szén-dioxid gázokat, példáúl szélenergiával működő erőművekre, vagy akár atomerőművekre is. Egy ilyenfajta erőmű nem szennyezi be a környezetet és nem bocsát ki káros anyagokat az atmoszférába. Az atomenergia használatának a legnagyobb veszélye a balesetek lehetősége. Olyan katasztrófák folytán, mint a csernobili 1986-ban, erős társadalmi mozgalmak keletkeztek, amelyek ellenzik az atomenergia hasznosítását, de a mai új generációs atomreaktorok a lehető legbiztonságosabbak és elegendő befektetéssel még biztonságossábbá válhatnak. A francia villamos energia 70 százalékának, a belga 65 százalékának eredete már ma is nukleáris.
Más eszközök: Fokozatosan áttérni a környezetre nem káros hidrogénnel meghajtott járművek használatára, új erdőket ültetni és ezzel növelni a szén-dioxid felszívását az atmoszférából, de ezeken és más hatósági eszközökön kívül – amelyeket az ENSZ-nek, azaz az UNO-nak kéne kezdeményezni és a különféle hatóságoknak kivitelezni –, létezik egy egész sor módszer, amely lehetővé teszi, hogy mi, egyszerű polgárok is kivegyük a részünket a Föld felmelegedése elleni harcban és az üvegházi gázok csökkentésében, amelyeket a különböző modern készülékeink okádnak a Földgolyónk légkörébe.
A "Time" magazin 51 ötletet közölt a globális felmelegedés lassítására. Egy részük egyszerű és magától értedő, de néhány határozottan eredeti és elgondolkoztató.
– Ahelyett, hogy szárítógépet használjunk, maradjunk csak hagyományos teregetésnél.
– Térjünk át a CFL féle izzókra amelyek 60%-al kevesebb energiát igényelnek egy hagyományos villanykörténél.
– Oltsuk el a villanyt és állítsuk le a légkondiciálókat azokban a helyiségekben ahol senki sem tartózkodik – otthon és a munkahelyünkön.
– Nyissuk ki az ablakokat, szellőztessünk, s csak amikor igazi hőség van, használjuk a légkondit. Szigeteljük lakásunk falait és menyezetét. (Ezzel szemben, a fűtés légkondival, úgyanúgy mint a mikrohullámú sütő használata gáztűzhely helyett, csökkenti a CO2 kibocsátást).
– Kapcsoljuk ki elektromos készülékeinket, amikor nem használjuk őket. Igen, a számítógépet is.
– Fizessük számláinkat az interneten. Nemcsak papírt (amely fából készül!) spórolunk meg, hanem az üzemagyag használatát is csökkenteni fogjuk, mert nem kell kikézbesíteni a számlákat.
– Együnk kevesebb rostélyost. "Melyik okoz nagyobb globális melegedést: Az autónk, vagy a hamburgerünk?" A válasz a húspogácsánk. A nemzetközi húsipar – a trágya, amelyet a marhacsordák kiadnak és a metángázok, amelyeket emésztőrendszerük kibocsát – a világ üvegházi gáz kibocsátásának a 18%-ért felelős. Ha összegezzük az energiát, amelyet a marhák felnevelésére, szállítására és eladására fordítunk, egy vastag "T-bone" szték a tányérunkon egyenlő egy üzemanyagvedelő Hummer terepjáróval.
– Motoros utainkat úgy tervezzük, hogy minél kevesebb balra fordulás legyen bennük. (A várakozás, amíg az ellenforgalom lehetővé teszi a fordulást, üzemanyagot pocsékol).
És a meglepően egyszerű utolsó ötlet:
– A környezetvédőknek a nagy városba kell költözni. Egy ház, amelyet a vidéken építenek, elképzelhetetlen kárt okoz a környezetnek. Az építés maga az infrastruktúrát, a nővényzetet károsítja és csökkenti az állatvilág életterét. Szennyvízcsatornákat ásnak, a telket villamosítják, telefonkábeleket, vízcsövekeket fektetnek, utakat építenek, amelyeken azután a tulajdonosok, vendégeik és szállítóik közlekednek. A ház áramot használ, a légkondiciálók, a fűtés gázokat bocsátanak ki, a ház lakói szemetet termelnek, stb, stb.
A nagyvárosok (New York, London, Tokió) lakosai alig használnak privát járműveket, a városok a magasba terjeszkednek és nem széltében, és a „karbonlábnyomuk” sokkal kisebb. Több ember lakik kis területen és ennek az aránylagos zsúfoltságnak a jelentősége az, hogy az ellátási láncolat rövidebb a szállítók és a fogyasztók számára.
Mint mindenben, ebben a tárgyban is könnyű eltúlozni a dolgokat. Időről időre továbbra is élvezni szeretnék egy zaftos sztéket (medium rare, kérem!) és nem javaslom, hogy mindannyian felhőkarcolókba költözzünk. Úgy sem fogok viselkedni mint a hollywoodi színész, Ed Begley, aki lemondott egy meghívót Olaszországba, mert a légi út nagy CO2 kibocsájtással jár, de mindemellett biztos vagyok, hogyha mi nem teszünk drasztikus lépéseket, a következő generációk nem fogják megköszönni a szégyenletes örökséget, amelyet rájuk hagyunk. A volt amerikai alelnök Al Gore kitünő filmje a "Kellemetlen Igazság" volt az, amely eljutatta az üzenetet:
Az ellenség a kapukon dörömböl!
Az Európai Unió sokat tesz az üvegházi gázok kibocsájtásának a csökkenésére, de a nagy szennyező, a US, úgylátszik csak a következő elnök alatt fog csatlakozni a globális klimaváltozás elleni harchoz.

A LÁNY ÉS A NÉGER

A középiskola befejeztéig Sira „jó kislány” volt. Amint hazaérkezett a suliból megsétáltatta a kutyát, megcsinálta a leckéit, segített az anyjának a házimunkákkal, olvasott, játszott a kis tesójával. Néha eljött hozzá egy barátnője, máskor ő látogatott el egy osztálytársnőjéhez, pénteken a cserkészekhez ment, de mindig-mindig otthon volt abban az órában amelyet az anyja megszabott.
Aznap amikor letette az utolsó érettségit, kedve támadt elmenni valahová szórakozni. A szülei nem ellenezték, elvégre a lányka megérdemelt egy kis lazulást a vizsgák feszültsége után.
Éjfélkor hazatelefonált, hogy késni fog. Kettő körül érkezett haza és elmesélte, hogy a „Soweto” klubban volt és egy helyes ’valakivel’ ismerkedett meg. A szülők nem aggódtak, tudták, Sira értelmes és felelős lány.
Másnap Sira csak négykor hajnalban nyitotta ki az előszoba ajtót. Az utána következő estén bejelentette, nem tudja mikor fog visszatérni és kéri ne aggódjanak miatta. Elvégre ő már egy nagy lány. Végülis fél hét lett mire befutott.Szülei érdeklődésére azt válaszolta, hogy az a bizonyos ’valaki’ egy fekete énekes Jamaicából, egy elragadó ember, csodálatos személyiség. Mit csináltak reggelig? Semmit, sétáltak a tengerparton.
További kérdőzősködés után kiderült, hogy lányuk csodálatának az alanya két hetes vendégszereplésre érkezett Tel Avivba és általában egy éjszakai mulatóban lép fel a Reeperbahnban, a rossz hírű hamburgi sex negyedben. A szegény szülők egy frászban voltak. Öntudatos, szabad szellemű emberek voltak világéletükben, a fajok közötti egyenlőségre nevelték a gyerekeiket, arra, hogy nincs különbség ember és ember között és most keresték a szavakat, miképpen magyarázzák meg lányuknak, hogy ellenzik az új barátját. Nem a bőre színe, hanem a foglalkozása, munkahelye miatt.
A szülők javaslatára Sira meghívta a barátját a péntek esti családi vacsorára. Nathan kb. 40 éves volt, alacsony és elég ronda. (Ha már néger kellett neki, jobban is választhatott volna, gondolta az apa, de lányának persze nem árulta el a gondolatait). Az étkezés alatt az asztal körül űlők minden lehető tárgyat megtárgyaltak a pár közötti kapcsolaton kivül. A szülők semmivel sem utaltak az óriási feszültségre amelyet éreztek és csak amikor a kettő elbucsúzott és kilépett az ajtón, kapott az anya a fejéhez és kiáltott fel:
"Mi a fene van velem? Teljesen megkergültem? Az én zsenge, ártatlan kislányom talán ma éjjel lesz AIDS-el megfertőzve és én ki sem nyitom a számat?"
A taxi állomásnál érte őket utol és könyörgött Nathannak, hogy ne nyúljon a lányához. Megmagyarázta neki, hogy a lány még soha sem volt férfivel és máshogy lett nevelve mint a nők akikkel mostanáig kapcsolatban volt. Máig sem világos pontosan mi tortént kettőjük között. Sira nem árulta el, a szülei pedig nem kérdezősködtek, de Nathan néhány nap múltán visszautazott Hamburgba és ezzel a szükségállapot le lett fújva.
A kapcsolat gyakori külföldi telefon hívások által folytatódott. Amikor Sira nem volt otthon, az apa volt az aki hosszan elbeszélgetett az énekessel. Azzal a meddő reménnyel, hogy elriasztja Nathant egy további látogatástól Izraelben, megpróbálta minél sötétebb színekkel felvázolni az itteni biztonsági helyzetet.
Néhány héttel a bevonulása előtt, Sira kijelentette, hogy meg akarja látogatni a barátját Hamburgban. A szülők meg sem próbálták lebeszélni tervéről, vagy isten ments megtíltani az utazást. Ismerték lányuk dafke természetét és tudták, hogy ilyen esetben pont kérelmük fordítottját csinálná. A papa lánya lelkére beszélt és sikerült megállapodnia vele, hogy a randi helyszíne a pornó főváros helyett Amszterdam lesz, ahol a mama családja lakik.
Egy nappal azután, hogy Sirát kivitték a röptérre, az anya egy kétségbeesett telefonhívást kapott Amszterdamból:
"Mit teszel velem?" – kiáltotta az öccse. "Megpróbáltam egy meleg zsidó otthont teremteni a lányaim számára és becsületben felnevelni őket és most megjelenik itt a lányod összeölelkezve ezzel a kétséges fekete típussal!"
Az anya a lányát kérte a telefonhoz és meghagyta, hogy menjen a barátjával egy szállodába.
Sira épen hazaérkezett, bevonult a katonaságba és már úgy látszott, hogy az egész rémálom a múlt jótékony homályába fog veszni, amikor egy nap – pont amikor katonalányunk szabira érkezett haza – azt a hióbhírt kaptuk a telefonon, hogy Nathan újra idelátogat. Sirát lázas izgalom fogta el, barátjának egy szép trikót készitett, amelybe a neve volt behímezve.
Két nap múlva a ház előtt egy nyitott fehér sportkocsi fékezett le amelyben Nathanon kivül még két sötétbőrű férfi űlt. Sira kiment hozzájuk és néhány percig élénk beszélgetést folytatott a látogatókkal. A szülei hiába hegyezték a fülüket, egy szó sem jutott el hozzájuk, csak a pantomimot leshették (együtt a szomszédokkal) a zsalu résein keresztül.
Néhány perc után az autó a férfiakkal eltávozott, Sira visszajött, de csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Nathan azt akarta, szerezzen barátnőket a barátainak is. Ezután a szobájába ment és estig nem is jött ki.
Másnap az anyja a trikót a kukában találta.

A KÖNYVEM:

"Két dologban hasonlítunk egymásra Charles-szal, az angol trónörökössel: mindketten november 14-én születtünk - és mindketten palotában."
A fenti mondattal kezdődik az új könyvem: Itthon-Otthon
Minden van benne: Izgalom, szerelem. kaland. romantika, utazás, csodaszép tájak, barátság, humor.
Kiadta: Bába kiadó, Szeged.
A könyv megszerezhető:
Betüvetés, Szeged, Pulz u. 14. Tel. 06-62-426679/470
Teleki Téka, Budapest, Bródy Sándor u. 46, Tel. 06-1-2660857.
Láng Téka, Budapest, Pozsonyi út 5, Tel 06-1-3404023.
Holokauszt Emlékközpont, Bpest, Páva u. 39, Tel 1-4553333.
Direkt Kft. Pécs, Alkotás u. 3, Tel. 06-72-517800.

OROSZLÁNOK

1956-ban ideiglenesen fellebent a vasfügyöny, kinyíltak a Szovjetúnió kapui és új bevándorlók ezrei érkeztek Izraelbe. Azokban a messzi napokban az oroszok frissítő újításnak tűntek országunkban ahová az utolsó évtizedekben a bevándorlók többsége a Közelkeletről és Észak Afrikából érkezett. Mi, két vidám telavivi srác, két lányt ismertünk meg ebből az emigráns tömegből, Vardát és Szonját. Ezek a lányok mintha egy más alfajhoz tartóztak volna, annyira különböztek azoktól a lányoktól amelyeket addig ismertünk. Jólneveltek, kulturáltak, pontosan meghatározott viselkedésmóddal minden adott társadalmi helyzetben. A kiejtésük is bájos volt, számunkra, aki Szlovákiából, egy másik szláv országból emigráltunk Izraelbe, ismerösnek is tünt. A barátom, Tomi az első perctől Szonja – egy káprázatos szőke szépség álmodozó szürke szemekkel és finoman cizellált arccal – varázsa alá esett,. Az én választásom mindenesetre az ébenfekete hajú Varda lett volna, egy pikáns szaftos, tüzelő szemű lány, akin látszott, hogy bugyborékoló vidámságát csak ideig-óráig tudja kordában tartani és a legkisebb ürügy kirobbantja, mint a pezsgő amikor kihúzod az üveg dugóját. Mellesleg, a lányok gyűjtőneve a társaságunkban ’oroszlánok’ volt (az ’y’-t elhagytuk).
Tomi, aki mint taxisofőr kereste meg a kenyerét, meg a rávalót, éppen a napokban vett egy új autót amelyet be kellett „járatni” – egy fogalom amelyik majdnem eltünt az autózás világából – és azért szombaton Haifára utaztunk az oroszlánokkal. Dél felé érkeztünk meg, éhesek mint a farkasok és természetesen be akartunk ülni egy étterembe, de itt egy meglepetés várt ránk. Varda és Szonja határazottan visszautasították a javaslatot.
„Jó házból való lányok nem ülnek be idegen férfiakkal egy nyilvános helyre.”
Nem tudtuk megváltoztatni a véleményüket, hiába próbáltuk és végül is gyrot pitában faltunk a kocsiban űlve (szegény Tomi egy frászban volt, hogy bemaszatoljuk a kárpitozást új szerzeményében).
Ez csak egy példa volt a sok kategorikus ’nyet’re amelyeket kénytelenek voltunk csendben lenyelni orosz barátnőinktől. Amellett, szeretném itt tisztázni, hogy ellentétben tartózkodó viselkedésükkel a nyilvánosságban, ami Vardát illeti, ő sokkal szabadosabb volt a személyközötti kapcsolatokban. Ez a lány élénk volt mint a gyerek, egy percnél többet nem volt képes csendben ülni, folyton mozgásban volt, állandóan valamit tennie kellett, valakihez hozzá kellett érnie. Furcsa szokása volt, hogy hirtelen, az utcán menve, elkiáltotta magát: "Esek!" és anélkül, hogy megvárná a válaszomat, minden aggodalom nélkül, nyújtott lábakkal, hagyta a testét hátraesni. Megindító volt feltétlen bizalma barátjában, hogy ott lesz mögötte, megfogja és nem hagyja, hogy a feje a járdába ütközzön.
Mégis, úgylátszik nem lettünk egymásnak teremtve. Egy kínos dolog történt velem. Az ajkaim megvörösödtek, erősen égtek és hatalmasra duzzadtak. Nem tudtam mi lehet az oka, de amikor Varda néhány napig városon kivül volt, majdnem teljesen elmúltak a tünetek, az égés enyhült, a dagadás lelohadt és megértettem, hogy az ajakrúzsa okozza ezt a furcsa allergiát. Barátnőm természetesen kicserélte a rúzsát, de ez csak egy jel volt: Nincs kémia közöttünk. Közös megegyezéssel véget vetettünk a kapcsolatunknak, de jó barátok maradtunk. Rövid idő múltán Varda egy jó barátommal, Mikivel, kezdett járni. Egy elöző írásomban (Útinapló III, Részlet I) a következőt írtam Vardáról:
"Bécsben egy barátnőm, Varda, lakott, aki 1956-ban emigrált Izraelbe Oroszországból. (Úgy is hívtuk: “Az oroszlán“). Egy rövid ideig az én barátnőm volt, de a kapcsolat nem volt komoly, jóban voltunk, de nem szerettük egymást. Azután Mikivel ismerkedett meg, az egyik legszebb férfivel akit valaha is ismertem. Boldogult anyám szerint túl szép is volt. „Egy férfi nem szabad, hogy ilyen szép legyen”.
Varda sem volt csúnya, fényképét az egyik népszerű női hetilap címlapjáról, a mai napig a fiókomban őrzöm.
A kapcsolat Mikivel lobogó, nagy szerelem volt, de Varda számára az érzelmi vihar nem volt elég. Ő házasságot és gyerekeket akart, de barátja nem volt a házasodó férfi tipusa.
Ebbe a légüres térbe furakodott be Paul, egy gazdag bécsi gyémántkereskedő, aki mint turista érkezett Izraelbe és első látásra beleszeretett Vardába. Randevúra hívta, de Varda visszautasította, mivel barátja volt. Paul nem adta fel a küzdelmet és végül is meggyőzte Vardát, hogy éjjel találkozzanak, amikor a munkája miatt korán kelő Miki már alszik.
Varda azt a maszlagot adta be Mikinek, hogy egy barátnőjénél fog aludni. A férje be lett hívva tartalékos katonai szolgálatra és fél egyedül a nagy lakásban. Mit sem sejtő barátja elvitte autójával egy házhoz a város központjában, Varda érzékeny búcsut vett tőle és belépett a lépcsőházba. Amint hallotta a kocsit távolodni, újra kijött és nem messze onnan találkozott Paullal.
Néhány ilyen találka után, Paul megkérte Varda kezét. Vardának tetszett az ötlet, de előzöleg utolsó alkalmat akart adni Mikinek. Mégegyszer megkérdezte, hajlandó-e tisztességes asszonyá tenni. Amikor Miki belekezdett a mondókájába, hogy kár elrontani virágzó kapcsolatukat egy olyan buta lépéssel mint a házasság, Varda tudtára adta, hogy máshoz megy és meghívta az esküvöjére.
A lakzi fényüző volt. Volt barátja is ott volt. Külsőleg nem látszodtak rajta izgalom jelei, jó étvággyal fogyasztotta el a vacsorát, ivott, táncolt a lányokkal, de zárt körben hirtelen kifakadt:
“És még én a marha, fuvaroztam azt a kurvát a dugásokra!“
Miki mind a mai napig nőtlen maradt.
Varda és Paul az elegáns Mária Terézia utcában laktak. Szép lakásuk volt, sok barátuk, gyerekgondozónőjük, de az egész ház kisfiúk, Dávid, körül forgott. Panzióban laktam, de estéimet Vardával és a férjével töltöttem. Kitünő vendéglátok voltak. A bőséges vacsora után általában táncolni, moziba, valamilyen jó kis kocsmába Grinzingben, vagy barátokhoz mentünk. Vardának jól jött, hogy van valakije, aki mindent tud elöző életéről és megoszthatja vele titkait. Bevallotta előttem, hogy még mindig szereti Mikit és megkért, hogy vigyek neki egy levelet tőle.
“Már néhányszor írtam neki, nem értem miért nem válaszol” – panaszolta."
Tomi kapcsolata Szonjával tovább folytatódott, de sok baja volt tüzes vérmérsékletével. Minden vigyázatlan nyelvbotlás, minden apró mulasztás részéről, parázs vitát okozott és 'végleges' szakítást. Tomi csak nagy igyekezettel és megfeszített udvarlással tudta elsimítani barátnője felborzolt tollazatát. Én, mint kettőjük jó barátja, megpróbáltam segíteni, közvetíteni. Egy este példáúl találkájuk volt, a lány a megadott órában ott volt, bement kulcsával Tomi lakásába – szemben az enyémmel – de barátja nem volt otthon. Tomi fél órát késett, mérgesen panaszolta, mechanikus problémája volt az autójával úton Jeruzsálembe és időbe tartott amíg megoldotta, de Szonjára ilyenkor nem hatott a logikus érvelés.
"Ha egy férfi találkára hív egy nőt, mindent meg kell tennie, tűzzel és vízzel is megbírkózni, hogy időben megérkezzen!" – itélkezett határozottan. Még egy szigorú alapelv amelyet az anyatejjel szívott magába. Ajtócsapással vonult ki és elkezdett lépkedni a buszállomás felé. Tomi a járda mentén követte az autóval, megpróbálta kiengesztelni és meggyőzni, hogy szálljon be, ő majd hazaviszi, de a "drága (és konok) Szonyicska" tovább menetelt büszkén felszegett fejjel, oda sem hederítve esedező barátjára. Végül engem kért meg Tomi, hogy kisérjem haza. Máskor is, amikor éjjel dolgozott, akkor voltak a legjobb fuvarok, engem bízott meg, vigyem Szonját moziba. Nagyon féltékeny volt és attól retegett, hogy valaki elorozza előtte az ő szépek szépét.
Talán már sejtetitek, hogy fog befejeződni ez a történet. Szonja egy nagyon érzéki teremtés volt. Ha izgi film volt, erősen társához szorult és görcsösen markolázta a kezét, ha meg romantikus volt, saját zsebkendője gyorsan átvízesedett és a kisérőjének kellett kölcsönadni az ővét és ki volt ez a kisérő? Gyakran én. Amikor este érte jöttem, sokszor még nem volt készen. Kis szobája ágyán ültem és figyeltem, ahogy be s ki jár, kisminkeli magát, segítettem bekapcsolni ruháját. Nem vonzódtam hozzá, kifejezetten nem az én tipusom volt, de lassacskán egy bizonyos intimitás keletkezett közöttünk. Éjjel, amikor hazakisértem, úgy búcsuztam el tőle mint minden más lánytól, puszival az arcára, de egyszer elvétettem a célt és a csók Szonja érzéki ajkán kötött ki. Jó lenne, ha az esti szentimentális filmet hibáztathatnám azért, hogy a véletlen csók nagyon átforrósodott. Az ajtaja már nyitva volt, világitásra nem volt szükségünk és egy idő múltán Szonja ágyán ocsúdtunk fel.
"Te durák (oroszul ostoba, gyakori kifejezés Szonja ajkán)! Mit tettél?"
Az ilyesmivel tipikusan a férfit okolják, mintha ő passzív szemlélő lett volna, de én is sokkban voltam. Hogy voltam képes ennyire elragadtatni magamat és elárulni legjobb barátomat? Ezt Tomi soha sem fogja nekem megbocsátani! Így is volt, dacára próbálkozásaimnak. Sehogy sem tudtam kiengesztelni, a végén már könyörögtem, hogy legalább verjen pofon, de csak megvetően nézett végig és hátat fordított nekem. Soha többé nem láttam és csak néhány hónapja hallottam közös barátoktól, hogy meghalt.
A szenvedélyes légyott Szonjával egyedülálló eset maradt. Szőke nők soha sem vonzottak és ő sem látta bennem álmai férfijét. Egy másik orosz származású férfihez ment feleségül és gyerekeik úgy néznek ki mintha egy utazási iroda norvég fjordokat hirdető plakátjából léptek ki volna. Nemrég futottam össze vele a bevásárló központban. Még mindig szép asszony. Nagyon örült nekem, de meghívásomat egy kávéra elutasította.
"Inkább máskor, jó?" – mondta kedvesen mosolyogva.

MENNYEI MANNA

Ki nem ábrándozik közülünk egy ajándékról amelyik teljesen váratlanul, a mennyekből pottyan az ölűnkbe, egy amerikai bácsiról akiről nem tudunk és ránk hagyja dollárjait, arról, hogy megütjük a főnyerményt a lottóban, vagy az utcán egy valutával degeszre tömött tárcába botlunk, de ezek úgye csak meddő vágyálmak. Kivel történnek ilyen dolgok a valóságban?
Hát velem, ha már tudni akarjátok! Körülbelül egy hónapja felhívott egy tisztviselőnő a bankomból azzal a hírrel, hogy folyószámlámra 500$-t fizettek be. Ez persze sokkal kevesebb mint a milliók amelyekről álmodoztam, de a meglepetés mégis kellemes volt, csak azt szerettem volna tudni, ki volt az a jótékony lélek aki megajándékozott. Ezúttal a tisztviselőnő lepődőtt meg: "Nem várta ezt a pénzt, uram?"
Nem, nem vártam semmilyen pénzre és még kevésbé más országból származó dollárokra. Van ugyan néhány külföldi rokonom, de nehezemre esne elfogadhatóan megokolni egy váratlan adományozási rohamukat. A leányzó a bankból próbált segíteni. Felolvasta a faxot amelyet kapott és kérésemre átküldött egy kópiát is, de ettől sem lettem okosabb. Egy rutin pénzátutalás volt egy bankból a másikba, de a kezdeményező cég ismeretlen számomra. A mindentudó Google szerint egy ilyen nevü cég jachtokat épít. Megkérdeztem a nejemet, vásárolt-e az utolsó időben jachtot, de azt válaszolta, hogy nincs semmi baja a jachtunkkal amelyik a tengerparton horgonyzik és különben is, hány jachtra van szüksége egy átlagos tel avivi családnak? J
Nincsenek üzleti ügyeim külföldön (tulajdonképen otthon sem), adósaim sincsenek, csak azt furcsálottam, honnan tudta a feladó a nevemet, a bankom címét és a folyószámlám számát? Egy igazi rejtély.
Ideiglenesen elnapoltam az egész ügyet. A közeli napokban biztos kapok egy levelet és benne egy kései magyarázat lesz ki és miért utalt át nekem pénzt. Ti kaptattok egy ilyen levelet? Csak azért kérdezlek benneteket, mert én nem kaptam. Ehelyett kb. egy hónap múltán újra csörgött a telcsi és ugyanaz a tisztviselőnő – vagy egy hasonló hangú másik – örömmel hiresztelte, hogy 500$ futott be a számlámra és mit kívánok vele kezdeni. A küldemény kezdeményezője ugyanaz volt mint a múltkorié. Ez a rejtelmes cég úgylátszik eltőkélte magát, hogy engem vevőjéve tesz és miútán tudomása van arról, hogy a pénzügyi helyzetemben nem engedhetem meg magamnak az ilyenfajta luxust, elhatározta finanszírozni számomra a jacht vételt. Az üzletkötés egy raffinált módja, ugye? Egy pihent agyú ember lehet aki kitalálta.
Csak egyszer, sok éve történt velem valami hasonló. A posta értesített, hogy csomag érkezett a nevemre. A küldeményt Németországból küldte nekem egy bizonyos Méiri Rut nevü hölgy és a tartalma egy új 12 személyes tányérkészlet része volt. Akkor is, mintha villám csapott volna belém, fogalmam sem volt ki a fene az a Rut és miért fogamzott benne az a hirtelen elhatározás nekem ilyen szép ajándékot küldeni. Az is felötlött az agyamban, hogy talán egy volt barátnőm emigrált Németországba, de amennyire képes voltam visszaemlékezni, viharos múltomban nem szerepelt egy Rut sem. Legény voltam, pirinyó egy szobás lakásban laktam és sem szükségem, sem helyem nem volt egy ilyen fényüző készletre. Már át akartam passzolni az egészet szüleimnek, amikor az utcán véletlenül Juditba futottam, régi jó barátom Joszéf feleségébe.
"Szia Avri! De jó, hogy látlak. Értesíteni akartunk, a közeli napokban kapsz egy csomagot Németországból. Vettünk magunknak egy tányérkészletet külföldön és mivel nem akartunk magas vámot fizetni, néhány részre osztottuk és az ottani barátnőm nevében elküldtük néhány címre".
Judit nagyon meglepődött amikor elmeséltem, hogy a csomagja már megérkezett és majdnem átadtam szüleimnek.
Amint említettem, eddig a pillanatíg nem kaptam semmilyen magyarázatot a 1,000$-ról amely váratlanul a számlámra került. Emlékeztek még az "Egymillió fontos bankjegy?" cimű filmre Gregory Peckkel, amelyben két milliomos fogadást köt: Élhet-e valaki, akinek egy lukas garazsa sincs a zsebében, egy hónapig egy millió fonton, anélkül, hogy abból egy fillért elköltene (senki sem képes felváltani a bankjegyet). A képzletemben két másik különcöt láttam, akik arra kötöttek fogadást, hogy elküldenek egy pénzösszeget egy ismeretlen fickónak Izraelben és az meg sem mukkan, hanem zsebre teszi szótlanúl.
Hát én pedig az antiszemita fél bosszúságára mindent megteszek, hogy veszítsen a fogadásában. Levelet írtam a nagylelkű adakozónak az átutaló bank cimén és értesítettem, hogy nagyra értekelem a gondoskodását költségvetésem egyensúlyozására és mély köszönettel elfogadok minden adományt, de talán érdemes lenne, hogy tüzetesen átnézze iratait és felülvizsgálja vajjon nem másnak lett-e szánva a pénz. Nem lenne nagy probléma számomra megtéríteni most 1,000$-t, csak az 'aggaszt', hogy a pénz havonta tovább fog érkezni a számlámra és egy-két év után, amikor valaki végülis rájön tévedésére, már sokkal nehezemre fog esni néhány ezer dolcsit visszafizetni.
Azok az olvasóim közül akiket érdekel a misztérium megfejtése, kénytelenek lesznek velem együtt türelmesen várni. Megigérem, hogy amint kapok akármilyen választ, azonnal közölni fogom itt.

LEVELEZŐ TÁRSAK

Mindig érdekeltek idegen országok, szerettem volna jobban megismerni más népek kultúráját, szokásait. Amikor még legény voltam – évekkel az Internet kora előtt – beíratkoztam egy levelező társ (pen pal) klubba és az évek folyamán sok emberrel leveleztem a világ minden tájáról. Az első kapcsolatokat természetesen olyan országokkal létesítettem amelyeknek a nyelvét értettem. Többek között leveleztem egy szenvedélyes szombathelyi képeslap gyűjtővel, egy cseh jazz zenekar dobosával, egy német tanitónővel (ő fordult hozzám. A háború.utáni korszakban sok német kereste a módját valahogy kifejezni a sajnálatát azokért a bűnökért amelyet a népe követett el a zsidó nép ellen. Más németek, akik soha zsidóval nem találkoztak – a kis városban ahol éltek, a legtöbb zsidót meggyilkolták és azok akik túlélték a soát, barátságosabb tájakra költöztek – ki akarták elégíteni kiváncsiságukat, miben különbözik a zsidó más emberfiától).
Amikor megtanultam angolul, az e nyelvűekkel is elkezdtem keresni a kapcsolatot. Azokban az években még én is gyűjtöttem képeslapokat és a két hobbim összefűzödött. Nagy szeretettel emlékszem vissza egy idősebb amerikai úrra, a vezetékneve Rabjohn volt – valamilyen okból soha sem tegeztük egymást, mint levelezőtársak között általában szokás – aki levelezésünk évei folyamán csodás képeslapok százait küldte nekem az USA minden részéről, nemcsak városokról és ekzotikus tájakról, mint a Rockies, a nevadai sivatag, a Niagara vízesések, de például egy egész indián sorozatot színdús népviseletükben. Minden laphoz, reszkető kézzel és részegen táncoló sorokkal, egy rövid magyarázatot fűzött. Az utolsó lapot a fiától kaptam, aki közölte velem, hogy az apja elhúnyt. (Szép gesztus. Amikor eljön az időm, remélem az én barátaim is hasonlóan értesülnek égbeli e-mail címemről).
Rio de Janeiroi levelezőtársam is volt, egy lány az indiai Poonából írt, de különösen jó viszonyunk keletkezett Li Chunggal, egy kínai lánnyal, aki az Idegen Nyelvek iskolájában tanult Pekingben. Fényképeket, kis ajándékokat váltottunk. A fiókomban a mai napig megvan az a bőr erszény (soha sem használtam) amelynek külsején a kinai fal szines képe ékeskedik és ha kinyitom, a műanyaggal borított kis ablakból egy csónakot evező fiatal lány mosolyog rám. Sokat tanultam Litől a kínaiak életéről és persze ő is kiváncsi volt a mi országunkra, szokásainkra.
Nehéz fába vágtam a fejszémet amikor megpróbáltam elmagyarázni neki mi a zsidó nép. Amikor más országokból származó emberekkel jövök össze, feltételezem, hogy ismer bizonyos tényeket – az iskolából, a napi lapokból, a vallásos, vagy akár a szépirodalomból – az európai népek történelméről, a Közel Kelet múltjáról és jelenjéről, de Li tudása ezeken a tereken majdnem a nullával volt egyenlő. Csak a leveleiből tudtam meg, hogy a kínaiak nem ismerik a Bibliát és azok az elbeszélések amelyek a zsidó-keresztény kultúra alapszövegei és olyan közismert nevek mint Ádám és Éva, Szodoma és Gomorra, Izsák és Jákób, teljesen ismeretlenek számára.
Azt hiszem sikerült felruháznom kínai barátnőmet néhány ismerettel népünk történelmében és egy nap elküldtem neki az Anna Frank Naplója cimű könyvet is. A történet komoly sokkot okozott nála, talán mert könnyebben tudta azonosítani magát egy olyan lánnyal akinek a kora közel állt az ő korához.
Természetesen angolul leveleztünk és a boritékot is latin betükkel címeztem meg, de amikor befejezte tanulmányait és hazatért a szülői házba, hirtelen kommunikációs problémák merültek fel. A falusi postás nem ismerte a latin betüket! Levelezőtársam felírta nekem a nevét és a címét kínai betükkel és én átmásoltam ezeket a számomra értelmetlen rajzokat a boritékra. Meglepetésemre, a leveleim elérték a címzettet és Li nemcsak megdicsérte a kalligráfiámat, hanem hozzátette, hogy kishúga irigyen mondta, "Bár én tudnék ilyen szépen írni kínaiul!"
Sajnálatomra, a kultúrális forradalom idején, amikor a kínaiak számára a kapcsolatok a nyugattal veszélyesek lehettek volna, megszakadtak a kapcsolataim Livel.
Egy másik jó barátnőm az ausztrál Leona volt, aki szülei kiterjedt juhfarmján élt és a lósport szerelmese volt: Lovairól fényképet is küldött. Benszülött neveket adott nekik, a kedvence Zoccola volt. Levelezésünk legérdekesebb része akkor kezdődött el amikor ő és barátnője Fairlie, egy másik gazdag lány, egy kb. másfél éves világkörüli túrára indultak. E jól megszervezett túrának a célja az volt, hogy majdnem minden kontinenst és országot érintsen és aszerint mennyire voltak érdekesek, a lányok napokat, vagy heteket töltöttek a különféle helyeken. Leona folyamatosan beszámolt az útjukról a képeslapok hihetetlen mennyiségű sorozatával. Mindenhol 6-7 lapot vásárolt, megszámozta őket és folytatólagosan, az egyik lapon a másik után leírta élményeit.
Egyiptom után Izrael sora is eljött. A két lány Tel Aviv egy északi negyedében bérelt szobát és egy munkabeli kollegámmal együtt, négyesben ellátogattunk azokra a helyekre, amelyeket turisták általában látni szoktak – Jeruzsálem, Nazaret, a Holt Tenger, Genezáreth tava, stb. Személyes találkozásunk előtt már jó néhány éve leveleztem Leonával, sokat tudtunk egymásról, mik a könyvek, a filmek, a zene amelyet kedvelünk, melyek a kedvenc ételeink, mi a világnézetünk, milyen jövőbeli terveink vannak és amikor végesvégre szemtől szembe kerültünk egymással, sem volt okunk csalódásra.
Az első perctől természetes vonzalom – nálunk ezt kémiának nevezik – volt közöttünk, kapcsolataink gyorsan szorosábbá váltak és tulajdonképen mindketten készek voltunk arra, hogy még intímebbé váljanak, de furcsa módon, sohasem akadt egy erre megfelelő alkalom. Fairlie egy pillanatra sem hagyott minket egyedül és nekem úgy tűnt, hogy minden mozdulatunkat sas szemmel követi.
Egy ilyen helyzetben csak annyi történhetett közöttünk, hogy felhevülten szorítgattuk egymás kezét. Végül is egy este kitörtem és felszólítottam Fairliet, hogy távozzon a szobából és hagyjon minket magunkra. Leona is könyörgött barátnőjének, adjon nekünk módot egy kis egyedüllétre, de ő kereken megtagadta kérésünket és magyarázattal is szolgált modortalan viselkedésére (normális körülmények között a két lány kivételesen jó modorú volt).
Mielőtt hosszú útukra indultak, a két lány megegyezett, hogy egyikük sem ad a másiknak semmilyen alkalmat érzelmi belegabalyodásra. Ha az egyikük kapcsolatot létesített volna valakivel a meglátogatott országok egyikében és esetleg hosszabb ideig,akart volna maradni, ez megzavarta volna az egész kirándulásukat. Így tortént, hogy a barátságunk Leonával platonikus maradt és a két lány egy hét után továbbindult kitervezett pályáján. (Itt említem meg, hogy Leona egy ismeretlen festő művét hozta el nekem hazájából. Csak sok év múlva derült ki, hogy a festő közben ismerté vált. A kép, a tipikusan ausztrál tájjal, a mai napig díszhelyet foglal el a nappalinkban).
Egy ideig még leveleztünk, de aztán Leona férjhez ment, gyerekeket szült és egy nap nem tudott, vagy nem akart többet időt találni a levelezésre. Egy bizonyos ideig még új évi kártyákat váltottunk, egyszer elküldte nekem két fia fényképét – betetettem albumomba a lovai fotói mellé – de lassan-lassan kifogytunk a gőzből és megszűnt a kapcsolat közöttünk. Egy nap amikor régi papírjaim között kotoráztam, véletlenül a kezembe akadt a vastag képeslevelezőlap paksaméta Leona jellegzetes írásával és kiváncsi lettem, mi lehet vele? Milyenek voltak számára az elmúlt évek?
Vasárnap volt, biztos otthon van, felhívtam a nemzetközi telefonközpontot és miután megkaptam a számát, egyszerűen feltárcsáztam. Igénybe kell vennünk a technológia vívmányait, nem? Csak egyet felejtettem el kérdezni a telefonos kisasszonytól: "Hány óra van ilyenkor Ausztráliában?"
Az idő Melbourneban hajnali hat óra volt és a telefont egy mérges férfi vette fel. Mit mondhattam az adott helyzetben? Hogy a feleségével szeretnék beszélni? Úgy találtam, hogy a legjobb egy halk bocsánatkérést motyogni és letettem a kagylót. Azóta sem hallottam Leonáról, de ki tudja? Hátha még összehoz minket az élet. Történnek ennél furcsább dolgok is.

IGUAZUI KALAND

Az Iguazu vízeséseket az Aerolineas Argentinas Buenos Airesből induló járatával értük el. Az egész napos túra után a fővárosban, késő éjjel, holtig kimerülten érkeztünk meg. Az úton egy szimpatikus amerikai házaspárral ismerkedtünk meg és együtt találtunk szállást is az első szállodában amely előtt a repülőtéri busz megállt. Lemondtunk a vacsoráról, ledobtuk pogyászunkat a szobánkban és perceken belül mély, álom nélküli alvásba zuhantunk. Reggel, amikor lejöttünk reggelizni, meglepetésünkre, nem láttuk az amerikaikat. Csak később futottunk véletlenül össze velük a kis városkában és kérdésünkre elmesélték, hogy a hölgy felébredt éjjel, meggyújtotta a villanyt és a legnagyobb undorára azt látta, hogy a lepedő poloskáktól feketélik. Helyben össszecsomagolták a holmijukat és más szállodába költöztek. Képzeljétek el mit éreztünk mi, akik azt egész éjszakát abban a poloskatanyában töltöttük.
A délelőtt első órája idegenvezető kereséssel telt el. Iguazu nem a legnagyobb vízesés a világon, de a legkiterjedtebb területen terül el, a terep nem beavatottak számára veszélyes is lehet és ezért tilos privát autóval megközeliteni. Ezen kivül, a 275 külön-külön zuhatag egy része Argentina határán túl, Brazílban fekszik, ahonnan sokkal jobb a kilátás az egyik legszebb részére, az u.n. Ördög Torkára. Ezt a csodálatos látványt csak útikalauz által vezetett autóval lehet megtekinteni. Angol nyelvű kalauzt szerettünk volna, de a turista irodai tisztviselő szerint ezeket napokkal hamarább kell megrendelni. Második választásunk egy német nyelvű lett volna, de ez is hiánycikk volt aznap. Hasonlóan, francia és olasz vezetők sem voltak kaphatók.
Nem maradt más választásunk mint egy spanyolnyelvű útikalauzzal indulni útra. A férfi kifogyhatatlan forrás volt a vízesések megismerésére. Attól a perctől kezdve amikor beszálltunk az autójába, ömlött belőle a szó. Egy kézzel vezetett és másik kezével szélesen gesztikulálva magyarázta meg a táj érdekességeit, mi meg szótlanul hallgattuk. Nem azért mert el voltunk ragadtatva gazdag szókincsétől, hanem mert egy árva kukkot sem értettünk a magas fokú kasztíliai szóáradatból. A kalauzunk nem volt buta és hamarosan felfogta, hogy buzgó bólintásaink és egy itt-ott beiktatott 'si', inkább udvarias gesztusok voltak mint a megértés jelei. Egy rövid szünetet tartott és hirtelen néhány olyan szót mondott amelyek legalább számomra, aki Szlovákiában születtem, ismerősnek hangzottak. Kiderült, hogy az idegenvezető anyja lengyel volt és a két rokon szláv nyelv segítségével végre sikeresen áthidaltuk a nyelvi akadályt.
A vízesések dzsungellel vannak körülvéve amelyben hemzsegnek a szines madarak és egzotikus állatok, de nincs trópusi meleg, mert az óriási víztömeg párája sok-sok kilométer távolságban mindent lehűsít. A gigantikus vízfalak maguk párátlan látványt nyújtanak amint 70-100 magasságból dübörögve, tajtékozva legördülnek az alattuk örvénylö, sistergő folyóba.
A túra estefelé fejeződött be és 18.30 körül már a repülötéren voltunk. Kávét rendeltünk és kényelmesen elterpeszkedtünk a kávézó foteljein. A Bueons Airesi repülőnek 19.00 órakor kellett volna indulnia, de a hangszoró berendézes még nem jelentette be a járatunkat. Itt valami bámulatos történt. A közelünkben egy nagy német turista csoport ült és amint az óra mutatói előre haladtak, észrevehetően növekedett az izgalmuk. Néhány perccel a tervezett felszállás előtt gyorsan kifizették a számlájukat, felkeltek és hosszú sort képeztek a repülőtársaság pultja előtt.
A feleségem és én csodálkozva néztünk egymásra. A pult mögött egy lélek sem volt és az egész repülőtéren nem láttunk egy hivatalos személyt sem. A terminál üvegfalán túl világosan lehetett ki lehetett venni, hogy a nem nagy röptér aszfaltja teljesen üres és egy árva repülőgép sem látszodik sehol, de ezek a teutónok, akiknél a beteges pontosság beidegződött tulajdonság, nem voltak képesek elhinni, hogy a gépük nem fog időben felszállni. Csak néhány hosszú perc után bomlott lassan fel a sor és a csoport tagjai újra helyet foglaltak, de minden lehető módon kimutatták elégedetlenségüket.
A Buenos Airesi gép körülbelül 19.30-kor landolt, az utasok leszálltak, a takarító személyzet felszállt a gépre és vagy egy órás késéssel végre mi is elindultunk. Az úton a kabin természetellenesen csendes volt. Az utasok arcán jól látszodott, hogy bele fog tartani számukra egy ideig amíg megemésztik a tényt, hogy léteznek a világon olyan országok is, ahol nem minden intéződik pontos menetrend szerint.
Mellesleg, Argentinából Németországon keresztül akartunk hazarepülni. Az utazási iroda szerint minden második nap van csak egymás után két gép. "Hogy-hogy?" – kérdeztem. A menetrend szerint egy nap az Aerolineas Argentinasnak van járata Frankfurtba, az utána kövekező napon pedig a Lufthansának. A tisztviselő elnevette magát:
"Igen, így kéne lennie, de az argentín gép mindig annyit késik, hogy majdnem ugyanakkor indul el mint a német."

A SZÖKÉS

Ifjúsági csoportunk 1949.ben, az Ifjúsági Alija szervezet (alija = a zsidó emigráció Izraelbe. A szó tulajdonképen felmenést, emelkedést jelent, mert a jövetel Izraelbe mindig egy felfelé ívelő út, míg az ország elhagyását, a kivándorlást lemenéssel, lesüllyedéssel jelzik) keretében érkezett Izraelbe. Három évig egy kibbutzban nevelkedtünk és 1952-ben bevonultunk a Náchál dandárba, amelyet azért létesítettek, hogy az ifjúsági mozgalmak szervezett csoportjai (héber nevükön 'magvai', mert ezek a csoportok képezték az új kibbutzok magvát) ne bomoljanak szét két és fél éves katonai szolgálatuk alatt. A regruta kiképzés után általában minden kiskatona más-más feladatot kapott, de ennek danárnak a keretében a 'magvak' együtt szolgáltak.
Három hónapos alapkiképzés után egy határmenti kibbutzba vezényeltek minket, ahol a normális kibbutzi élet mellett, a katonai keret is meg lett őrizve. Körülbelül 70-en alijáztunk Szlovákiából, de mivel az eredeti csoportunkból csak 50-en maradtunk – a többit elcsábította a városi élet – a századunkat kiegészítették vagy 20-30 más fiatallal, akik mint egyének vonultak be. A kibbutz egy külön lakónegyedében laktunk, parancsnokunk volt, egyenruhás sorakozóval kezdtük a napot, felvontuk a lobogót és csak azután öltöttünk munkaruhát és mentünk melózni.
A fegyelem elég laza volt, de a fő feladatunkat lelkismeretesen elvégeztük. A határ közelsége miatt, a környéken csempészek, fegyveres beszívárgók kószáltak és éjjelente őrséget kellett állnuk (aki őr volt, másnap szabadnapot kapott). Útáltam az őrséget, mert a hat órás szolgálatot nem volt szabad egy huzamban elvégezni, emberiebbnek találták a kétszer három órás műszakot, megszakítva három órás alvással. Alig, hogy lefeküdtél és elnyomott az álom, már rázta valaki a válladat és újból fel kellett csatolni magadra a nehéz felszerelést és kibotorkálni a sötétbe. Cigizni, rádiózni persze nem lehetett (még nem is találták fel a tranzisztoros rádiókat). Mivel töltöttem a hat órát egyedül? Megpróbáltam felidézni és elzümmögni magamban az összes magyar, szlovák, orosz dalt amelyet az iskolában, a cserkészeknél, az ifjusági mozgalomban megtanultam. Talán ezeknek a sok-sok óráknak az őrségen köszönhetem, hogy a mai napig emlékszem majdnem minden nótára. (Rossz szokásom ezzel dicsekedni és hangosan elénekelni a kedvenceimet, néha az utcán is, barátaim nagy bosszuságára).
Minden 2-3 hónapban résztvettünk egy sűrített egy hetes kiképzésben egy közeli katonai táborban (Izraelben nincsenek kaszárnyák). Külön-külön gyakorlatokat tartottak a fiúk és a lányok számára.
Egyszer mi fiúk egy gyalog túrára indultunk Jeruzsálembe. A teljes katonai felszerelésünkkel, sisakkal a fejünkön és személyes fegyverünkkel (nekem csak puskám volt, de voltak olyan szerencsétlenek akik a géppuska súlyával birkóztak meg) meneteltünk az egyenetlen, dimbes-dombos, sziklás terepen. A katonák közül néhányan nem bírták a felgyorsított iramot. A parancsnok aki ezt előre látta, három minőségi srácot osztott be a hátvédbe, hogy serkentse, tólja az elmaradozókat, szükség esetén pedig átvegye a fegyverüket és testileg is támogassa őket.
Máig sem tudom miért, de engem is ebbe a hátvédbe helyeztek. Nem voltam annyira példás katona és úgy sejtem, csak azért esett rám a választás, mert a szervezett, mozgalmi csoporthoz tartoztam és a parancsnokok jobban megbíztak ezeknek a tagjaiban. A sors fintora, hogy néhány órás megfeszített menetelés után, én is úgy éreztem, hogy az erőm fogyóban van és közeledik az a pillanat, amikor lábaim összebicsaklanak és engem is cipelni kell majd.
Semmi értelmet nem láttam ebben a kimerítő túrában. Természetesen fel lehet javítani az emberek testi képességét, de egy egyedülálló gyalogtúra sem oszt sem szoroz. Soha sem érdekelt (ma sem érdekel) a testem feljesztése, nem űzök semmilyen sportot és ezúttal sem éreztem a szükségét, hogy bizonyítsak valamit magamnak, vagy másoknak. Kihasználtam a tényt, hogy a menet végén voltam, egy kicsit lassítottam és amikor néhány méter volt közöttem és az előttem levő katona között, lehajoltam egy bokor mögé és gyorsan továbbkúsztam.
A század még egy ideig tovább haladt, amíg valaki észrevette, hogy hiányzom és jelentette a parancsnoknak. Az leállította a menetet – hála nekem a bajtársaim is kaptak egy kis pihit – és visszaküldött néhány katonát megkeresni a hiányzót. Nem találtam túl jó rejtőhelyet, ott pihegtem néhány sürű bokor között és egy jó barátom rövid idő múltán rámtalált. Nagyon ügyefogyottan nézhettem rá, mert csak rámkacsintott és továbbállt máshol keresni.
Egy negyed óra múltán feladták a kutatást és a parancsnok továbbindította a menetet. A századnak nem volt adó-vevő rádiókészüléke és így nem tudták értesíteni az ezredet eltünésemről, de úgylátszik elhatározták, hogy ezen a környéken nem történhet bajom és majd csak visszatalálok a táborba. Mai szemmel nézve, ez egy elég felelőletlen határozat volt a parancsnok részéről, de akkor a javamra volt.
Egyedül maradtam. Egy ideig pihentem és azután elkezdtem kutyagolnii nyugat felé, ahol elképzelésem szerint a tábor volt. Nem siettem, kényelmes tempóban haladtam, végre valahára senki sem sürgetett, az egyetlen problémám az volt, hogy a maradék vízet a kulacsomban rövid idő alatt kiittam – azokban az időkben a gyalogság elfogadott doktrínája az u.n. vízfegyelem volt, a katonák csak egy kulacs vízet kaptak napközben, hogy a testük "hozzászokjon" a vízhiányhoz. Csak később, miután jónéhány katona 'kiszáradt' és halálesetek is voltak, jöttek rá, hogy aki bőségesen iszik, sokkal többre képes. A szomj elkezdett kínozni. Vagy két óra múltán egy elhagyott arab falúba érkeztem, ahol egy poshadt vízüreget találtam. Csak röviden tétováztam, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, tenyeremmel eltávolítottam a leveleket és döglött rovarokat a víz felszinéről és egy kicsit csillapítottam a szomjamat. Természetesen tudtam, hogy ez a régen ott álló víz ártalmas lehet, de úgy éreztem, ha nem iszom valamicskét, nem leszek képes visszajutni lakott területre. Ez nem volt az utolsó felelőtlen cselekedetem ezen a kalandos napon, de egy bizonyos mértékben mindig mázlista voltam és ezúttal sem fizettem drága árt esztelen tettemért.
Folytattam az utamat és egy további óra után nagy örömömre egy szép, rendezett gazdasághoz érkeztem. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, az istállóban néhány ló volt, a ház előtt traktor állt és minden aggodalom nélkül bekopogtam. A férfi aki ajtót nyitott, rendkivül előzékeny volt. Réges-régen túl voltunk az ebédidőn, de hiába erősködtem, hogy megelégszem egy pohár friss vízzel, ragaszkodott ahhoz, hogy harapjak is valamit. A sisakot, a súlyos felszerelést, a puskát, amelynek a szíjja mély jelet vágott a vállamban, leraktam egy sarokban, megmosakodtam egy kicsit és kényelembe helyeztem magamat az asztalnál.
Vendéglátómmal a gazdaságáról csevegtem – végül is, én is paraszt voltam – megkérdeztem milyen volt a termés, aztán azt is említettem, hogy az elöző héten meglátogattam Tel Avivi rokonaimat, mire a háziúr elmondta, hogy 1949 előtt a családjának is volt háza Jaffán. (Ebben az évben tört ki a Függetlenségi Háború és az arab lakosság jelentős része elmenekült Jaffából). Hirtelen rádöbbentem, hogy arab házba kerültem és a fegyverem ott hever a távoli sarokban. Hideg csomó képződött a gyomromban és alig tudtam lenyelni a finom csibét amelyet a háziasszony tett elém, dehát nem tehettem azt, hogy hirtelen felpattanok és kirohanok.
Természetesen semmi sem történt, vendéglátom (később megtudtam, hogy a neve Szulejmán, az ismert El Azi családból) nem támadt rám és nem mészárolt le. Sietve lehabzsoltam az ebédet, megkönnyebülve raktam megint magamra a felszerelésemet, megköszöntem a szivélyes vendéglátást és folytattam utamat. Már esteledett amikor elértem az országutat és onnan rövid idő alatt autóstoppal visszaérkeztem a táborba.
A törzsőrmester elé járultam és elmeséltem, hogy talán hőgutától elájultam és amikor magamhoz tértem, egyedül találtam magamat. Meglepetésemre, az altiszt szó nélkül elfogadta magyarázatomat, a parancsnokság ugylátszik nagy bizalommal volt a mozgalmi csoportok iránt. Megkérdezte, hogy érzem magamat és amikor azt válaszoltam, hogy jól, örömmel hiresztelte, hogy jól időzítettem a jöttömet, mert néhány percen belül indul egy teherautó utánpótlással a századomhoz és hamarosan visszatérhetek bajtársaimhoz, akik biztos már aggódnak irántam.
Így történt, hogy még a kantínba sem tudtam elugrani. Egy órán belül újra egyesültem a századommal, velük vacsoráztam és egy rideg éjszaka után a kétszemélyes kis sátorban, másnap reggel folytathattam a gyalog túrát Jeruzsálembe.
Nem próbáltam még egyszer megszökni. Elég ha egyszer festi az ember az ördögöt a falra.

NYELVELÉS

Büszke vagyok arra, hogy beszélek, olvasok és írok is magyarul, sőt van egy blogom is, de azt már tudjátok is, ha ezeket a szavakat olvassátok. Igyekszem elsajátítani az új szavakat is, de mivel nem használom a nyelvet naponta – csak az Internetten van alkalmam magyarul csevegni – sokszor nem találom meg a helyes kifelyezéseket, vagy rosszul használom őket. Egy jó barátom annyira murisnak találta elírásaimat, hogy néhányat közülük feljegyzett. Ilyeneket vagyok képes mondani, vagy írni:
"elérzékenykedek; élénk elképzelő tehetségem van; élvezem a veledlevést; remélem nem fogod megsajnálni; szavak, amelyekhez nem csatlódik érzés; könyvbolt; segélykész emberek; allergiás az eperhez; adóvallomás".
Remélem a jelen írásom nem növeli meg ezt a listát.
Más barátaim, akik kevésbé ismerik az élettörténetemet, megszídnak: "Ejnye-ejnye! Ennyire elfelejtetted az anyanyelvedet?"
Ilyenkor kénytelen vagyok bevallani, hogy a magyar tulajdonképen csak a harmadik nyelv amelyet megtanultam. Az szó szerint vett "anyanyelvem" a német lenne, de az csak zsenge gyerekkorom nyelve volt. Megkérdezhetek valakit, hogy és mint van, elmondhatom, hogy szomjas vagyok, ételt is tudok rendelni az étteremben (észrevettem, hogy a második generáció, még ha nem tud egy szót sem a szülei nyelvén, az ételek nevét általában ismeri, mert az anyjuk főzte ugye hazai volt), de a német tudásom nem elegendő ahhoz, hogy komolyan társalogjak – nem vagyok példáúl képes megmagyarázni mi a politikai, vagy gazdasági helyzet Izraelben – (nehéz feladat egy olyan nyelven is amelyet tökéletesen bírunk), talán azért mert soha sem olvastam el egy német könyvet, vagy ujságot.
Mivel anyám Sléziából származott, otthon németül beszéltünk. Apám ugyan Érsekújváron született és magyar iskolákat végzett, de mint sokan mások azokban az években, jól beszélt németül is. A 20-ik század első felében a német nyelv státusa Közép-Európában hasonló volt ahhoz amelyet most az angol tölt be a világon.
Hat éves koromban szlovák iskolában kezdtem tanulni, ez egy teljesen új nyelv volt számomra, dacára annak, hogy Kassán, Szlovákiában születtem. Szüleim alig tudtak szlovákul, de nem is volt szükségük rá, németül és magyarul nagyon jól boldogulhattak. A harmadik elemi osztály közepén, a Müncheni egyezmény alapján a magyarlakta területeket és velük szülővárosomat, Magyarországhoz csatolták és mint már egy elöző alkalommal leírtam, nemcsak a tanítás nyelve lett magyar, hanem a tankönyveket (és a tanítókat!) a sutba dobták és a tanulási anyag nézőpontja egy éles fordulattal magyarellenes helyett szlovákellenessé vált.
Az első hónapok az iskolában nagyon nehezek voltak. Senki sem állítja, hogy a magyar egy könnyü nyelv. Anyukám segíteni akart, de ő sem tudott magyarul – az apám az üzletben volt elfoglalva – és így, leckeírás közben, mindketten megtanultuk a nyelvet. 1949-ben Izraelbe emigráltunk, de otthon továbbra is csak magyarul beszéltünk. A szüleim soha sem sajátították el a héber nyelvet. Mellesleg, a magyar nyelv törölhetetlen nyomot hagy beszélője kiejtésén. Dacára annak, hogy az anyám soha sem beszélt hibátlanul magyarul, sokszor amint elkezdett beszélni németül, beszédtársa elnevette magát és azt mondta: "Asszonyom, velem nyugodtan beszélhet magyarul!" Az ilyenfajta incidensek mindig nagyon bosszantották, hiszen német volt az anyanyelve és irodalmi érettségije volt.
Sokszor kérdezik tőlem, miért nem tanítottam meg a gyerekeimet magyarul beszélni. Amikor megszületett az első lányunk, egy ideig arra gondoltunk, hogy más nyelven fogunk vele érintkezni. Ismert tény, kis korukban a gyerekek játszva tanulnak meg nyelvet/nyelveket. A magyar nem világnyelv és nem láttam értelmet abban, hogy megtanuljon magyarul. Talán ha mindketten magyar nyelvüek lettünk volna (a feleségem holland származású), felkapta volna hallásból. Az első nyelv amelyre gondoltunk angol volt, de ez sem ment. Aránylag könnyű jó reggelt, vagy estét kívánni, felolvasni egy mesét, de lehetetlen dühbe gurulni, megleckéztetni egy pajkos gyereket egy olyan nyelven amelyet nem beszélünk folyékonyan A feleségem hollandul beszélt hozzá, de azokban az években a gyerekek szégyelték ha az anyjuk bevándorló, aki nem beszéli a helyi lingót és kénytelen volt felhagyni ezzel is. Szerencséjére, a legidősebb lányunk sok időt töltött boldogult anyámmal – akkor az egészsége még jó volt – és így ráragadt egy kis német tudás. A másik két gyerekünk nem tanult meg más nyelvet a szülei házban és ma eléggé sajnálják ezt.
Annak idején elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy a német tudásomat is tökéletesítsem. A feleségem a nemzetközi kapcsolatok felelőse volt a városházán és gyakran vendégeskedtek nálunk külföldiek, sokan közöttük németajkúak. Néhányszor zavarba jöttem, mert félbe kellett szakítanom valakit aki bevezető szavaimból úgy vélte jól beszélek németül és szóözönbe kezdett. Teljesen hitetlenül néztek rám amikor elnézést kértem és azt állítottam, hogy nem értettem semmit beszédéből és jobb lenne ha megismételné angolul – nehéz feladat az átlagos német számára.
A tel avivi Goethe intézmény a megfelelő hely a német tudás tökéletesítésére. Egy haladó fokú társalgó tanfolyamra íratkoztam fel, házi feladatok nélkül, semmi kedvem sem volt németül írni. Szeretek nyelveket tanulni, egy ilyen tanfolyamon érdekes ismeretségeket is lehet kötni és úgy tetszett, egyszer hetente két kellemes órát fogok tölteni, de nem így történt. A sors egy szőrszálhasogató, humortalan tanitónőt rendelt a tanfolyamomra, akit semmi más nem érdekelt a nyelvtanon kivül. Már az első leckén, amikor mindegyikünknek be kellett néhány szóval mutatkozni, felingerelt. Elérkezett a sorom és elkezdtem beszélni, de minden mondatomat legalább kétszer félbeszakította és kijavította a szórendet, a szavak nemét, vagy a szó választásomat – röviden, nem hagyta, hogy eldadogjam a mondokámat.
Ez így folytatódott minden leckén Akik ismernek engem tudják, szeretek viccelődni. A véleményem szerint a nevetés jó orvosság majdnem minden bajra. Képzeljétek el, el akarok mondani egy viccet és a tanítónő elrontja nekem, nem hagy eljutni a csattanóhoz sem. Megúntam a dolgot és abbahagytam a tanfolyamot. A pénzemet persze nem kaptam vissza.
Ez a kis történet azóta közmondásossá vált családunkban. Ha az egyikünk félbeszakítja a másik beszédét, belekotyog a szavaiba, az elhallgattatásának a legeredményesesebb módja azt mondani:
"Ne légy olyan mint a német tanitónő!"

AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ VÉGE

Nagy örömömre és meglepetésemre, rendkivüli érdeklődés támadt az utolsó írásom "Van-e élet a Földön kivül?" iránt és jónéhány kommentárban is részesültem. A legérdekesebb közülük egy "rubber" nicknevű olvasóé volt, aki azt állította, sok éves kutatás után, tanújelei és bizonyitékai vannak bizonyos kormányok kapcsolatairól földönkivüli lényekkel és a súlyos okokról amelyek miatt ezt az információt eltitkolták a nagyközönségtől. Szerinte "jobb, ha az emberek a meleg, jó buborékukban folytatják az életüket és nem kutatják azt ami túlhaladja a felfogóképességüket".
Amikor más olvasók megkérték, hogy egy kicsit bővebben magyarázza meg mik az okok amelyek miatt teljes hírzárlatot kellett elrendelni ezekre a kapcsolatokra, hozzáfűzte: "Az igazság jól ismert, de mi, a nagyközönség nem vagyunk lelkileg hajlandók/képesek szembenézni vele. Nincs mindenről tudomásom, de a dolgok amelyeket tudok, sok embernél összeomlást okozhatnának". "Rubber" arra is célzott, hogy a viszony közöttünk (az emberiség) és közöttük (a földönkivüliek) feszültek.
Fogalmam sincs honnan szerezte "rubber" az információját, de szavai elgondolkoztattak. Mégha kétségbe is vonjuk, hogy az úr tud valamit ezekről a dolgokról, nem áll fenn a lehetőség, hogy a jövőben megvalósul az a forgatókönyv amelyet megjósolt?
Általában feltételezzük, hogy a domináns földönkivüli civilizáció amellyel végül is sikerül majd kapcsolatot létesítenünk, felvilágosult, jóindulatú lesz, de mi lesz ha ennek az idegen civilizációnak az erkölcsi értékei mások lesznek mint amelyeket mi "emberi értékek"nek tartunk? Egy kedvenc tudományos-fantázia elbeszélés – nem emlékszek már az író nevére – arról szól, hogy a külső űrből érkezett lények egyszer és mindenkorra megoldják az emberiség minden baját. Nincsenek többé éhes emberek, nincs hiány tiszta ivóvízben, az orvosok át kell, hogy képezzék magukat, mert minden betegség eltünik, korlátlan, olcsó, könnyen elérhető és nem szennyező energiaforrások állnak a rendelkezésünkre, ember emberre soha többé nem emel kezet, a háborúk megszünnek, mindenki ép, egészséges, erőteljes és boldog, annyi gyereke lehet amennyire kedve van.és az idejét csak sportra, szórakozásra és a tudása fejlesztésére szánhatja.
Vajjon csakugyan?
A nagy örvendezésben és eufóriában amely az egész világon elhatalmasodott, volt egy ünneprontó hitetlen tamás – mindig szokott lenni – aki addig nem nyugodott meg amíg nem szerzett egy földönkivüli felhasználói kézikönyvet Nagy fáradsággal megtanult valamicskét az űrbeliek nyelvéből és sikerült neki lefordítani a könyv címét:
"How to serve men?" (Hogy szolgáljuk az embert?)
"Láttod?" – mondták barátai. "Születésed napjától pesszimista vagy, láthatod, egyetlen céluk segíteni az emberiségen", de az ilyen embereket nem lehet könnyen megnyugtatni, folytatta kutásait, további betüket, szavakat tanult meg a földönkivüliek nyelvéből, míg végül nagy megdöbbenésére – még egy megrögzött sötétlátó mint ő sem képzelte el a legrosszabbat – kiderült, hogy a tulajdonában levő könyv egy szakácskönyv! (Azok számára akik nem tudnak angolul, a cím kétértelmü és azt is jelentheti: Hogy szolgáljuk fel az embert?)
Jaj, mondjátok, ez fáj! Hát ez csakugyan egy szélsőséges példa, szatíra, amely kigyúnyolja a rémregényeket kezdve Wells "Világok Háborúja"tól egész a napjaink "Csillagok Háborúja"ig, de vajjon nem képzelhetünk el magunknak egy olyan civilizációt amelyik más irányba fejlődött mint a miénk? Egy olyan civilizáció amelyik nem hisz az emberi (vagy földönkivüli!) élet szentségében, amelyik más erkölcsi elvekre alapszik mint amelyekben mi hiszünk (és túl gyakran velük szöges ellentétben cselekszünk!), olyanokban mint a becsületesség, tisztességtudás, tisztelet a szülők és öregek iránt, szerető családi kapcsolatok, barátság, segitség a rászorulónak, stb.
Barátunk "rubber" a továbbiakban kijelentette, hogy mégha a viszonyok közöttünk és a földönkivüli lények között tökéletesek volnának, egy velük való találkozásnak a visszahatásai az emberiségre "olyanok lennének, hogy semmi, de teljesen semmi sem maradna olyan mint azelött, az egész civilizációnk eltünne, a számitógépek, autók, bútorok, házak, a munkába menés, minden, de minden és helyettük valami egészen más keletkezne, valami sokkal gyakorlatiasabb, valami amelyre csak sokkal fejlettebb civilizációk gondolhattak. Egy biztos: Az életünk soha nem térne vissza régi medrébe."
Kezdetben éppenséggel tetszett nekem az ötlet, hogy "semmi sem maradna olyan mint azelött". Nem fogadná mindenki lelkesen a hírt, hogy eltünnek a gyötrelmek, félelmek, járványok, az éhség, a tömeggyilkosság? Ki szeret munkába járni? Lehet, hogy a "valami amelyre csak sokkal fejlettebb civilizációk gondolhattak", sokkal jobb lenne mint amit mi fundáltunk ki. Azt is feltételeztem, hogyha a tisztelt úr aki a kommentárt írta sikeresen kiállta a megrázkodtatást amikor megtudta mi az igazság, talán akad még néhány más ember is aki képes szembenézni az igazsággal, akármilyen nehéz is.
Azután viszont, minél tovább gondolkoztam a várva-várt találkozásról a földönkivüli lényekkel, egyre kevésbé tetszett nekem az ötlet. Egy az újságból ismert kifejezés jutott az eszembe "kulturális imperializmus". Hiszen pont ez volt az amit a fehér ember követett el az indián, afrikai civilizációk ellen. Egy jól kitervezett folyamat, kulturális invázió és terjeszkedés, a bennszülött civilizáció durva sárba taposása, azzal a céllal, új termékek számára. fejleszteni piacokat. A 'primitív' népet befolyásolják az idegen kultúra értékei és esztétikája, a helyi kultúra szövedéke elpusztul és a helyét importált, nem autentikus kultúra foglalja el.
Van egy fontos elv amelyet az emberiség saját kárán tanult meg "Ha egy népen segíteni akarsz, ne adj neki halakat, hanem tanítsd meg halászni", de lehet, hogy a földönkivüliek nem hallottak erről a bölcsességről, vagy nem veszik maguknak a fáradságot ezt kivitelezni. Mi lesz a sorsa az emberi technológiának, ha a bőkezü vendégek szabadon osztogatják mindenkinek ultramodern elekronikus játékszereiket amelyek számtalan generációval haladják túl a mieinket; mi lesz a földműveléssel ha nem lesz többé szükséges gabonát, gyümölcsöt termelni, tyúkokat, teheneket nevelni és minden táplálékunk a laboratóriumokban lesz előteremtve; mi lesz a tudományunkkal ha a földönkivüliek, akiknek a civilizációja az évek százezreivel régiebb mint a miénk, választ adnak a világegyetem minden rejtélyre? Ha hiszünk a fantázia íróknak, a repülő, autó, hajóipar nyomtalanul elenyészik és a helyét egy olyan szerkezet foglalja el amely képes minden szervtelen és szerves anyag azonnali átvitelére akárhonnan akárhová, a telefonokat telepátia fogja felváltani, de a legnagyobb annak a valószinüsége, hogy a valóság ennél sokkal fantasztikusabb lesz, mintahogy a mi korlátolt emberi felfogásunkkal el tudjuk képzelni.
Mivel fogja elfoglalni magát a jövő embere? Az első válaszom az volt, hogy legalább az irodalom, a művészet fognak virágozni, hiszen időmilliomosok leszünk, de vajjon a kulturális imperializmus nem tartalmazza a zene, művészet, új irodalmi formák behozatalát is, amelyek kiszorítotják a helyieket? És miről fognak az irók, költők, zeneszerzők, drámaírók írni a viszály, válság, szükség, katasztrófa nélküli világban?
És a kérdések kérdése: Vajjon az emberiség intellektuális színvonala eléri a földönkivüliékét, vagy annyira túlhaladtak minket, hogy soha sem fogjuk tudni ezt az űrt áthidalni? "Rubber" szavaival "amióta az ősember feljlettebb agya segítségével túltett a többi élőlényen, soha sem találta magát egy ilyen tehetetlen helyzetben, hogy létezik egy entitás amely számára nem jelentünk többet mint a kisérleti egerek".
Hátborzongtató jóslat, ugye? Talán jobb lenne ha elszigetelve maradnánk a naprendszeri kuckónkban, saját erőnkkel fejlődnénk apró lépés apró lépés után, találmány találmány után, itt-ott hirtelen áttörésekkel, de sajnos a választás nincs a kezeinkben. A tudományos-fantázia regényekben általában azt írják, hogy a Galaktikus, vagy Világegyetem Nagytanács szigorúan megtiltja az érintkezés minden formáját, a technológia átvitelét, vagy a beavatkozást egy fejletlen bolygó (amint ahogy a Földet valószinüleg meghatározzák) lakosainak a sorsába – még akkor sem ha ezek egy nukleáris, vagy ökológiai katasztrófa küszöbén állnak.
A baj, hogy ezeket az elbeszéléseket emberek írták és tipikus emberi gondolkodási sablont ábrázolnak. Senki sem tudja megjósolni, hogy gondolkoznak földönkivüli lények – ha egyáltalán léteznek – és miként viselkednek. Az is lehet, hogy már itt vannak közöttünk elálcázva és soha sem fogják felfedni kilétüket.
Ha ezt mégis megteszik és végre szemtől szembe kerülünk egy földönkivüli cilizációval, csak azt remélhetjük, hogy a megjelenésük nem jelenti majd az emberi civilizáció végét.

Létezik-e élet a Földön kivül?

A történelem hajnala óta tűnődik az ember: Mik ezek a villodzó, sziporkázó fénypontok, amelyeket csillagoknak nevezünk, az égbolton? Vajjon ezek a miénkhez hasonló főldgömbök? És a mindennél fontosabb kérdés: Van-e élet máshol is, a földön kivül? A történelem folyamán sok megmagyarázatlan jelenséget észleltek. A múltban ezek az „égi csodák” gazdag anyaggal szolgáltak a papok prédikációjához az isteni részvételről az emberi cselekvésben. A modern időkben egyre többen bizonyitékot látnak ezekben a jelenségekben és a „tanuvallomások”ban találkozásokról u.n. marslakókkal, intelligens földönkivüli látogatók jelenlétéhez a Földön. Tudományos körökben mint új, titkos technológiai kisérleteket magyarázzák a jelenségeket, azokat pedig akik azt panaszolják, hogy marslakók rabolták el őket, mint bogarasakat bélyegezik meg.
1960-ban, egy tudományos értekezleten, az amerikai csillagász Dr. Frank Drake egy matematikai képletet mutatott be – amely mint a "Drake képlet" ismert – amelynek a segitségével megpróbálta állapítani hozzávetõleg hány olyan civilizáció található a Tejútrendszerben amely elérte azt a technikai szintet, hogy rádió kapcsolatot létesíthessen az emberi fajjal. Szakértők tanácsa alapján – olyan területeken mint a kémia, biológia, stb. – paramétereket helyezett a képletébe (egyike az olyan csillagok száma volt amelyek naprendszerrel rendelkeznek. 1995 óta több mint száz ilyen csillagot fedeztek fel néhány tized fényév távolságban a Földtől). A végeredmény: Néhány tucat és millió között.
Mint mindig ilyen esetben, a képletnek ellenfelei támadtak. A "ritka földgömb hipotézis" szerint az egyszerű életformák (bacillusok) nagyon elterjedtek a világűrben, ellentétben az összetett életformákkal (sok sejtű szervezetek) amelyek nagyon ritkák. Az opponensek szerint Drake számitásaiban a hiba az volt, feltételezte annak a nagy a valószinüségét, hogy egy olyan bolygón, amelyik megfelelő távolságban van egy alkalmas naptól, ősszetett életformák fejlődnek ki. Valójában, állítják ezek, külön-külön kell a Föld minden tulajdonságát felülvizsgálni és felbecsülni a fontosságukat az élet kifejlődésében, különös tekintettel az intelligens életre.
Azok álláspontját akik teljesen tagadják intelligens lények létezését a Földön kivül, az u.n. Fermi paradoxon fejezi ki. Amikor megkérdezték Enrico Fermi fizikust mi a véleménye más intelligens lények létezéséről a világűrben, egy kérdéssel válaszolt: "Ha léteznek, akkor hol vannak?"
(Teljesen mellesleg, Szilárd Leó fizikus, aki szintén jelen volt és jó humorérzéke volt, így válaszolta meg Fermi kérdését:
"Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat".
A magyarázat: Gábor Dénes, Kármán Todor, Kemény János, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő és más tudósok mind Pestnek ugyanazon szektorában születtek. Nem csoda, hogy Los Alamosban elterjedt a híre, hogy ezeregyszáz esztendõvel ezelõtt egy Marsról érkezett ûrhajó kényszerleszállásra kényszerült Közép-Európában. Három kemény ‘bizonyíték’ van a magyarok földöntúli eredetére:
1) Nagyon szeretnek vándorolni
2) Rendkívül egyszerû és logikus nyelvet beszélnek, ami gyökeresen különbözik szomszédaikétól.
3) És végül sokkal okosabbak a földlakóknál.
Marx György, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora teljes cikke a tárgyról: http://www.kfki.hu/~tudtor/tudos1/marsl.html )
A paradoxon hívei azt állítják, hogy a Tejútrendszer galaxia kora több mint 10 milliárd év. Minden civilizáció amelyik hasonló iramban fejlődött volna mint az emberi civilizáció, már régen eljutott volna a galaxia minden sarkába. Ha csakugyan létezik néhány millió ilyen civilizáció, amely idősebb és fejlettebb a miénknél, valószinűtlen, hogy nem próbált volna valaha kapcsolatot teremteni más civilizációkkal – beleértve a Földet is – és miútán nem érkezett a Világűrből semmiféle kommunikáció, Drake tétele alapjában hibás.
Drake hívei néhány módon próbálták megválaszolni Fermi paradoxonját.. Az egyik közülük az 'Állatkert feltevés', mely szerint a földönkivüli civilizációk elhatározták, izolálni kell az emberiséget egy állatkert, vagy természetvédelmi terület félében amíg észhez nem térnek, abbahagyják a háborúskodást és öldöklést és méltoak lesznek tagságra a Világegyetem civilizációjában. Egy másik feltevés szerint minden civilizáció, amint elér fejlődésében egy bizonyos fokot, atombombákkal, vagy más fegyvernemmel megsemmisíti magát és ezért a többi civilizáció a világegyetemben kevésbé fejlett mint a miénk. E feltevések bírálói viszont azt állítják, hogy ezek valószinütlen előtételek amelyeket csak azért találtak ki, hogy alátámasszák a hitet intelligens élet létezéséről a világegyetemben.
A tudománynak ugyan nem sikerült semmilyen földön kivüli életjelt felderíteni, mégis vannak akik azt állítják, hogy bizonyitékuk van ilyen lények látogatásáról a Földön (és űrhajók leszállásáról a kertjükben). Olyan vádak is elhangzanak, hogy különféle kormányok és szervezetek földön kivüli lényekkel állnak kapcsolatban és az erről szoló hireket elfojtják. A leghiresebb ezek közül az a csökönyös hír, hogy az amerikaiak egy szigorúan titkos katonai bázison, egy Roswell nevü városban lezuhant ufó roncsait tárolják, a laboratóriumában földön kivüli hullák maradványait analizálják és idegen technológiák állnak rendelkezésükre. Az amerikai kormány kategorikusan cáfolja, hogy egy ilyen bázis létezik egyáltalán és mindent ami a hirrel kapcsolatos, de úgylátszik senki sem hisz neki.
A Fóldón kivüli intelligens élet ötlete, virágzó tudományos fantázia irodalmat és filmeket szült. Egy sor szerző, amelyek közt a legismertebb Erich von Däniken, aki több tucat sikerkönyvében – kezdve az "Istenek szekerei"vel – amelyekből kb. 62 milliót adtak el világszerte, azt próbálja bizonyítani, hogy a bolygónkra látogató idegenek termékenyítették meg a civilizáció képességével az emberiséget. Szerintük a megmagyarázatlan események és a 'tanúságok' találkozásokról földön kivüli lényekkel, történelmi dokumentok, mint példáúl a Biblia bizonyos elbeszélései és ókori épületek mint a piramisok Egyiptomban és Dél Amerikában, az óriási szobrok a Húsvét szigeteken, döntő bizonyitékkal szolgálnak a ,marslakók' látogatásáról a Földön. Ezeknek az állításoknak a nagy része meg lett cáfolva, minden épületnek történelmi és régészeti magyarázata van, de mint a hires tudományos fantázia író Isaac Asimov mondta:
"A tudományban a legizgatóbb kifejezés nem `Eureka!`, hanem 'hmm…milyen furcsa!'"
Sokan úgy értik a Fermi paradoxont mintha azt jelentené: "Ha nem találkoztam velük az utcán, vagy a szomszédos bevásárló központban, úgylátszik egyáltalán nem léteznek!", de ez nem 'hit', vagy 'hitetlenség kérdése. Egy olyan laikusnak mint én vagyok, a magától értetödő válasz a kérdésre léteznek-e intelligens életformák a Földön kivül, az, hogy dacára a csekély esélynek, ha adva vannak a Világegyetem beláthatatlan méretei és mérhetetlen kiterjedése, számtalan bolygó létezhet, amelyen az élet csirája megfogamzott és értelmes lényé fejlődött, de pont e beláthatatlan méretek és mérhetetlen kiterjedés miatt, statisztikailag kicsik az esélyek, hogy az ember intelligens lényeket fedezzen fel a Földön kivül, vagy, hogy egy földön kivüli lény találjon ránk és utána megerőltesse magát és vállalkozzon egy hihetetlen távolságra való utazásra, csak hogy beugorjon egy kávéra hozzánk.
A bolygók száma amelyeken intelligens élet keletkezhetett és a távolságok amelyekről beszélünk messze túlszárnyalják korlátozott emberi felfogásunkat. A következtetés: Fordított arány van a Földön túli élet létezése között és aközött, hogy ET beugrik egy kis csevejre (és haza telefonál), de nem lehetetlen, hogy a közeli, vagy távoli jövöben létrejön egy ilyen látogatás.
Ha az én kertemben fog megtörténni, igérem, itt arról is beszámolok majd.