Sok minden történt velem életemben és sokat közülük el is felejtettem, de néha, amikor barátokkal valamiről csevegünk, felbukkan az idő ködjéből egy-két eltemetett epizód. A múlt héten társaságunkban elszalasztott alkalmakról volt szó és nekem is eszembe jutott néhány ilyen esetem.
A legjelentősebb, amely talán megváltoztathatta volna életem folyását, az volt, amikor egy nap akkori munkahelyemen, egy népszerű napilap szerkesztője keresett egy nagyon csábító munkaajánlattal. Mindig arról álmodtam, hogy újságíró leszek, de aznap házon kívül voltam, mobil telefonok csak sci-fi elbeszélésekben léteztek és mire másnap megkaptam az üzenetet és visszahívtam a lapot, azt mondták, a pozíció sajnos már be lett töltve.
Voltak más alkalmak is, kevésbé jelentősek, de maga a tény, hogy a mai napig nem felejtettem el őket teljesen, bizonyítja, valami nyomot azért hagytak bennem.
Egy délután egy más városban lakó barátomhoz buszoztam, szokásom szerint elmélyedtem könyvemben, amikor egyszerre arra lettem figyelmes, hogy a szemben ülő fiatal lány merően néz. A helyzet szokatlan volt, általában én vagyok az, aki szemezem a jó kinézésű lányokkal, de volt már barátnőm és a nő nem volt annyira vonzó. Megvizsgáltam a sliccemet, nem volt nyitva. Igyekeztem tovább olvasni, de a lány szemei majdnem lukat szúrtak lehajtott fejemben. Amikor leszálltam, kidugta a fejét az ablakon és addig nézett irányomban, amíg a busz el nem tűnt a kanyarban. Most már sajnáltam, hogy nem szólítottam le, de már késő volt és sohasem fogom megtudni, miért bámult ilyen feltűnően.
Évekkel később, egy tanfolyamon, kivételesen intelligens és jó kinézésű lánnyal kerültem össze. Egymás mellett ültünk az osztályban, együtt készültünk a vizsgákra, és a szünetekben is jól megvoltunk egymással. Néha haza is kísértem, de ezzel hátrányos helyzetben voltam. Volt egy vetélytársam, akinek autója volt és mivel a lány más városban lakott, amikor vele utazott, legalább egy fél órával hamarább érkezett haza. Ennek dacára úgy éreztem, engem jobban kedvel. Egy este együtt mentünk valakit meginterjúvolni egy nagy lakóházban. Amikor kiléptünk a liftből és interjúalanyunk nevét kerestük az ajtókon, hirtelen kialudt a villany és koromsötét lett. Csend volt, éreztem a lány közelségét, mindketten nehezen lélegeztünk. A légkör elektromossággal volt tele, éreztem, eljött az ideje a tetteknek, de inamba szállt a bátorságom. Ahelyett, hogy megcsókoltam volna, kitapogattam a villanykapcsolót. A fénnyel elmúlt az egyszeri alkalom és valami mintha megváltozott volna közöttünk. A tanfolyam hamarosan befejeződött és legközelebb csak az újságban láttam viszont volt osztálytársam fényképét.
A másik férfihez ment feleségül, gyerekeik születtek és pilóta férje hősi halált halt egyik háborúnkban. Az újságíró hosszú riportot készített a friss hadiözvegyről, a kis árvákról és megint alkalmam támadt eltűnődni, „mi lett volna, ha akkor megcsókolom?” A pilóta valószínűleg így is elesett volna, de a gyerekek – jó, jó, más gyerekek, a mi kettőnké – nem árvultak volna el.
Minden elmulasztott alkalmam közül a legjobban a „majdnem” kalandomra emlékszem a sötétbőrű szépséggel.
Sok éve, a repülőtársasági alkalmazottak klubjának meghívására, feleségemmel és három másik párral, a Karib szigetekre látogattunk el. Első állomásunkat, a Holland Antillákhoz tartozó Arubát, majdnem 24 órás út után értük el. Esteledett és társaim, mint a hullák zuhantak be ágyukba. Én is ki voltam merülve, de a ritmikus zene, amelyet a szél sodort füleimbe, nem hagyott elaludni. Csak nem fogom ágyban tölteni életem első estéjét a Karib szigeteken?
Felöltöztem és a zene forrása felé navigáltam. Néhány percen belül én is ott terpeszkedtem a tengerparti kerek bár egyik magas székén, előttem is ott díszlett egy egzotikus rum ital hosszú, fagytól harmatos pohárban és úgy éreztem: végre elkezdődött a vakációm!
Körülnéztem. Szerény keresetű nyaralókkal, akik nem engedhették meg maguknak a luxusszállókat a sziget másik oldalán, főleg amerikaiakkal, voltam körülvéve. Egy chicagói autókereskedő, New Yorki biztosítási ügynök feleségével, két viháncoló szőke titkárnőcske Seattleből, amíg hirtelen elkapta a szemem a velem szemben ülő fekete lány tekintetét. Csodálatosan szép arca volt, a gyöngy nyaklánc kiemelte hosszú nyakát, márványszerű barna vállai fedetlenek voltak és a mély árok, amelyik fehér ruhája rejtélyében tűnt el, arról tanúskodott, hogy e téren sincs oka szégyenre.
Egy kicsit szomszédommal, egy Saint Louisi kórház műtősnővérével csevegtem, lassan szürcsöltem italomat, hallgattam a steel bandot zenélni és közben, leplezetlen bűvölettel bámultam a szemben lévő fekete szépséget. Ő is megnézett, a kihívás minden jele nélkül, hosszas és vizsgálódó tekintettel. Azután egy könnyű mosollyal ajkain, másfelé nézett. Egyszerre csak felkelt és mielőtt felocsúdhattam volna, eltűnt a környező homályban. Csak most, mint egy lufi, amelyből kimegy a levegő, jutott el tudatomhoz szörnyű kimerültségem és miután kiürítettem poharamat, én is távoztam.
Amikor útban a szobámhoz átszeltem a parkolót, megláttam. Bent ült a sötét autóban, az ajtó nyitva, de hosszú lábai még a kocsin kívül voltak. A szájában meggyújtatlan cigaretta volt és várakozóan nézett rám. Közeledtem hozzá, kezem a zsebemben az öngyújtót markolta, de hirtelen fejembe villant a gondolat: feleségem alig száz méterre onnan nyugodtan szuszog. Szívem, mint a kalapács dobogott. Tekinteteink keresztezték egymást egy pillanatra és minden lehetségesnek tűnt. Aztán elhaladtam az autó mellett és a varázs szétfoszlott. A nő betette a lábát kocsijába, becsapta az ajtót, indított, cigarettáját meggyújtotta a beépített öngyújtóval és másodpercek alatt eltűnt a közeli épület mögött, én pedig tovább lépkedtem szobám felé.
Valószínűleg csalódtam volna. Az ár túl magas lett volna, vagy amit cserébe kapok, nem érte volna meg az árat, de ezt sem fogom soha megtudni. A találkozásom a fekete varázzsal örökké egy befejezetlen kaland marad, amely egy nagybetűs „ha”-val kezdődik és néhány kérdőjellel végződik.
