KALANDVÁGY

Vannak emberek, akiknek sosem nő be a fejük lágya és azt hiszem, én is hozzájuk tartozok. Mindig azt mondták, a korral majd megváltozok, stabilabb leszek, felnövök, de nagy örömre ez nem történt meg. Elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy életemet irányítsam és önállóan határozzak mindenben, ami engem és családomat illeti, de mégis megőriztem egy bizonyos tágszemű gyerekességet. Mindig minden érdekel és néha ‘nem a koromnak megfelelően’ J viselkedek. Tegnap például 9 éves unokámat kézen fogva, ugrabugrálva haladtunk a forgalmas bevásárló központ kijárata felé és egyáltalán nem érdekelt, ha néhány járókelő azt gondolta ’vén hülye‘ (rá volt írva az arcukra). Arra is kész vagyok minden javaslatot objektíven megfontolni, anélkül, hogy azt elvileg elutasítanám, mint nem praktikusat, veszélyeset, kalandosat, esztelent, vagy társadalmilag elfogadhatatlant. Korom persze korlátokat állít elém, nem kezdhetek új pályafutást, mint cirkuszi akrobata, vagy önkéntes az ejtőernyősöknél, de ha például felajánlanának nekem egy híradói beosztást – katonaköteles koromban, mint híradós szolgáltam –egy fiatalt mentesítve ez által olyan feladatra, amelyhez jó testi kondíció szükséges, komolyan figyelembe venném. Ez persze csak haszontalan álmodozás. Ki tesz egyáltalán ajánlatokat egy idősebb embernek, hacsak nem szülői otthon, vagy sírhely eladásról van szó?

Egyik kedvtelésem az utazás külföldre. Sajnálatomra, mint a köznép más tagjai, költségvetésem nem teszi lehetővé olyan gyakran űzni ezt a hobbimat, mint szeretném, de nem panaszkodok. Elég sok helyre eljutottam és még nem tettem pontot terveimre. Egyik tulajdonságom, hasonlóan feleségemhez, kevés időre van szükségünk a csomagoláshoz és más úti előkészületekhez.

Szeretem megünnepelni Szilvesztert. Nem feltétlenül szükséges, hogy ez egy zajos buli keretében történjen, beérem néhány jó barát társaságával, de lehetnek akár rokonszenves idegenek is. A fő, jó hangulatban tölthessünk egynéhány órát, éjfélkor pedig megölelhessem nejemet és poharat üríthessünk egy boldog újévre. Régi baráti köröm az utolsó években kifogyott a szuszból és ötletekből. Egyszer, amikor december 30-án éjjel baráti vizitről hazafelé tartottunk, megkérdeztem páromat, mi a programunk másnap éjjelre. Amikor kiderült, hogy nincs semmi, a szokásos fantáziátlan, kókadó összejövetelen kívül, amelyet még bulinak sem lehet nevezni, javasoltam, utazzunk családjához Hollandiába.

Feleségem öccsét csak 22.30-kor értük el telefonon és miután igazolta, otthon lesznek és megszállhatunk náluk, felhívtuk a gyerekeket is és bejelentettük, másnap reggel külföldre repülünk. Hajnalkor kiutaztunk a röptérre, jegyet vásároltunk, beszálltunk a gépbe és 5 és fél óra múltán már külföldön voltunk. Az éjjelt Amszterdam utcáin töltöttünk. Egyszeri élmény volt, ami azt jelenti, nem hiszem, hogy meg fogjuk ismételni, de egyszer érdemes volt megnézni. A hollandok óriási összegeket adnak tűzijátékok vásárlására és gyártására. Éjfélkor az egész város fülsiketítő robbanásokkal és vakító felvillanó fényekkel telt meg – egy katonai akció ehhez képest egy aggok házában rendezett bulihoz hasonlít – de ezen kívül más alig történt. Kb. 3-kor indultunk aludni, de amikor reggel felébredtem, a dörejek és durranások még folytatódtak. Január 2-án értünk haza egy élménnyel gazdagabban. Megünnepeltük az Új Év jöttét és a családdal is találkoztunk.

Egy nap egy kolleganőm elmesélte, hogy lánya néhány éve megismerkedett egy szlovák fiúval, aki mint pincér dolgozott a Vörös tengeri Élat város egyik éttermében. A két fiatal egymásba szeretett és dacára annak, hogy a lány szülei megpróbálták lebeszélni őket, Szlovákiában polgári esküvőt kötött. A lány nem tért ki, a fiú nem tért be, szerették egymást és azt hitték, ennyi elegendő. Ez csakugyan elegendő volt – legalábbis néhány évre. Lakást béreltek Élatban és a szerelem virágzott. Azután, a fiú kénytelen volt hazatérni hazájába és felesége vele tartott. A fiatalasszony megpróbált beolvadni a komárnói társadalomba, megbarátkozni férje gyerekkori barátaival, még a nyelvet is elkezdte tanulni, de a kulturális hézag, férje konzervatív szülei, a különböző szokások, végül is aláaknázták a házasságot és elhatározta elválik és hazatér szüleihez.

A bírósági tárgyalás a válóperes eljárásról két nap múlva volt esedékes és a fiatalasszonynak 12-kor délben kellett megjelennie a bíróságon. Miután én voltam az egyedüli ismerősei között, aki Szlovákiában született, az anya velem tanácskozta meg az útvonalat. Apja akarta elkísérni a lányt, de beszéd közben hirtelen ötlete támadt. „Mi lenne, ha te kísérnéd el? Hiszen ismered a nyelvet, a körülményeket. Persze fedezzük kiadásaidat.”

Elfogadtam a javaslatot. El Al járata valamivel 9 óra után szállt le Ferihegyen. Taxit vettünk, sikerült elérnünk a vonatot Keletin és másfél órán belül Komáromban voltunk. Még korán volt, védencem pedig nem akart túl hamar érkezni a szlovák városba, ahol esetleg férje barátaiba fut. Beültünk egy kávéházba. A tulajtól megkaptuk egy szlovák taxis telefonszámát, felhívtam és megkértem, jöjjön értünk röviddel a tárgyalás kezdete előtt. A taxis persze magyar volt.

A taxi időben értünk jött. Még pénzt sem kellett váltani, mert a pasi magyar pénzt is elfogadott. Átkeltünk a Dunán és tíz percen belül a bíróságon voltunk. A férj nem jött el a tárgyalásra. „Nem tudott elszabadulni munkahelyéről”, de írásban kijelentette, nem ellenzi a válást. Csak négyen voltunk a teremben,.a bíró, tisztviselőnője, kolleganőm lánya és én. Az asszony csak néhány szót tudott szlovákul, a helyiek nem beszélnek angolul és az én feladatom lett volna fordítani. Mint kiderült, szlovák tudásom nem elegendő jogi dolgok megtárgyalására, de ez egyáltalán nem okozott gondot a rövid hivatalos eljárás lebonyolításában.

A szlovák kormány képviselője hamarosan rájött, hogy kommunikációs nehézségeink vannak, körülnézett és amikor megállapította, hogy nincsenek idegen elemek a környéken, áttért a magyar nyelvhasználatára. A tisztviselőnő is értette a nyelvet, úgyhogy nem okozott számára gondot a jegyzőkönyv vezetése az állam nyelvén. A bíró kijelentette, ha a felek egyike sem fellebbez, a válás 30 napon belül érvényes lesz és egy fél óra múlva újra a taxiban ültünk útban a magyar oldal felé. Pestre a délutáni órákban érkeztünk, az aznapi El Al járat már rég felszállt és rengeteg időt kellett elütnünk a Málév gép indulásáig 23.40-kor.

Kísérőnőmnek egy villám körsétát rendeztem a fővárosban – ez volt első látogatása – aztán elkapott minket a fáradság és egy Váci utcai cukrászdában próbáltunk felocsúdni. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, most éreztük igazán, alig aludtunk, mert már hajnalban kint kellett lennünk a röptéren. Valószínűleg úgy néztünk ki, mint egy pár zombi, akik az álom ellen küzdenek a cukrászdai székeken és időről-időre kudarcot vallanak. Végre este lett. Taxival elvitettük magunkat az egyik ismert pesti étterembe és egy koleszterin-dús lakoma után amelyhez hasonlót úgy látszik csak magyar és francia éttermekben lehet fogyasztani, egyenesen a röptérre ingáztunk.

A gépen végre el tudtunk aludni és 21 óra és 40 perces távollét, 14 óra és 35 perces külföldi tartózkodás után, hazaértünk. Egy hosszú nap volt mögöttünk, de a feladatot elvégeztük és még egy kis turizmusra is maradt időnk.

Ez az a kalandfajta, amelyet hajlandó vagyok akármikor megismételni. Ha valaki azt kívánná, kísérjem el gyerekét, házastársát egy rövid kiruccanásra Ausztráliába (ott még nem voltam), vagy akárhová, nyugodtan forduljon az alulírotthoz.

Custom Search

HÁZASSÁG ÉS AMI KÖRÜLÖTTE VAN

2007 szeptemberében, sok izraeli és néhány külföldi vendég résztvételével, bensőséges családi eseményt ünnepeltünk: Fiunk nászát választottjával. Örömteli napok voltak ezek számunkra, nagy megelégedést éreztünk, hogy legfiatalabb sarjunk is végre családot alapított. Természetesen remélem, hogy a fiatal pár boldogságban és összhangban fog élni, minden kívánságuk teljesül és olyan válságokon kivül, amelyek minden normális családban megtörténnek, megtalálják az arany középútat, de ugyanakkor azon tűnődök, vajon nem csoda-e – a mi anyagias világunkban amelyben nem szoktak csodák történni – amikor egy párnak egymástól eltérő háttérrel, szokásokkal, kultúrával, véleményekkel, izlésekkel sikerül sok évig kitartani egymás mellett, közös életet élni, úgy érzik boldogok és tovább szeretik egymást, dacára annak. hogy náluk senki sem ismeri jobban a másik gyöngeségeit és korlátoltságait.
A statisztika bizonyítása szerint a legtöbb ember a Földön valamilyen fajta páros viszonyban él. Ugyanez a kegyetlen statisztika arra is rámutat, hogy ezeknek az embereknek közel a fele nem képes huzamosabb ideig megmaradni ebben a kapcsolatban. Sokan újra (és néha újra, meg újra) próbálkoznak más kapcsolatot keresni, de egy részük képtelen megváltoztatni a temészetét, elfogadni a középutat vitás ügyek lezárásához és megtalálni a lelki erőt legalább annyira alkalmazkodni a másikhoz, hogy lehetővé váljon a párosság valamilyen módja.
Van egy ilyenfajta rokonom. Egy intelligens, jókinézésű, humorral megáldott férfi, de a személyisége annyira pusztító, hogy elriaszt mindenkit, aki hajlandó lenne megpróbálni megosztani vele az életét. A pasi el van keseredve. Ez is a rokkantság egy fajtája és csak azok képesek igazán felfogni – mint minden más fogyatékosságot – milyen érzés társ nékül tengetni az életedet, akik maguk is ettől szenvednek. Nem az ő hibája, de ha nem fogja megtanulni a továbbélést fogyatékosságával, mint a vakok, süketek, némák és más rokkantok, teljesen elveszitheti a józanságát.
Minden ember egy különálló világ amelyet a családja, környezete, barátai, az iskolák amelyekbe járt, az ország amelyben felnőtt, az élete lefolyása és számtalan más tényező formáztak. Az én személyiségemet például a háború és a holokauszt évei, amelyeket kamaszkoromban éltem át, alakították ki. Minden őszinte sajnálatommal és az óriási fájdalommal amelyet a mai napig érzek amint csak rágondolok az emberi élet veszteségre és a hihetetlen anyagi kárra – milliók pusztultak el, a családom része meg lett gyilkolva és más családok teljesen ki lettek írtva, barátok tűntek el nyomtalanul, városok lettek porrá zúzva – mégsem lehet letagadni, hogyha ezek a tragikus események nem történtek volna meg, teljesen más ember lennék. Nem feltétlenül jobb, vagy rosszabb személy, de más. Nem az aki egy egyenőtlen harc után megváltozni, kisebb sikerekkel és sok kudarccal, belenyugodott végre, hogy vagyok aki vagyok. Nem az az ember akit környezetem megismert és akihez – ha nehezen is – hozzászokott. Ha a fenti események nem változtattak volna meg gyökeresen, úgylátszik Magyarországon éltem volna le az életemet, arról nem is szólva, hogy Izrael állama nem létezne, vagy sokkal később keletkezett volna, nem találkoztam volna feleségemmel és nem nemzettük volna meg azokat a gyerekeket amelyek legfiatalabbjának a lakzijáról akartam beszélni mielőtt elvándoroltam kissé távoli mesgyékbe.
Mit is akartam mondani? Hogy minden egyes ember sajátos, különbözik a többiektől és nincs hasonmása. Vajon ez nem egy csodás jelenség? E sorok írásának a pillanatában 6,761,716,486.00 ember él a Földön és mindegyik egyedi! Van-e határa a lehetséges mutációk és variációk számának az ember természetében? Édes testvérek lehetnek külsőleg hasonlók, de a tulajdonságaik, viselkedésük, képességeik, szeszélyeik annyira különbözők, hogy néha nehéz elhinni, hogy valóban ugyanazon szülők nemzették őket. Még azonos ikrek is, akik ugyanabban a családban nevelkedtek és soha sem váltak el egymástól, sok részletben eltérnek egymástól és talán csak a szülőanyjuk tudja pontosan melyek azok.
Tegyük ehhez hozzá, hogy az évek múltával az ember megrögzül szokásaiban és egyre inkább nehezére esik megváltozni, mégha akarja is, vagy úgy tűnik neki, hogy akarja.
„Miért kell nekem alkalmazkodni a párom szokásaihoz, vagy összeegyeztetni a viselkedésemet az elvárásaihoz? Hiszen világos mint a nap, hogy az én viselkedésem és szokásaim logikusabbak, elfogadottabbak és elismerten jobbak!”
Így kezdődnek a párok közti perpatvarok. A legtöbbjük kompromisszummal végződik, amikor az egyik enged a másiknak (úgye hogy remek kibékülni egy parázs civakodás után? Néha úgy tünik, csak amiatt érdemes veszekedést provokálni, hogy azután élvezhessük a mézédes csókokat és forró öleléseket, kárpótolásért a percekért, órákért, napokért amikor úgy látszott, hogy a szeretők között áthidalhatatlan szakadék nyílt), de ahogy minden seb után, a vitázók lelkében kisebb-nagyobb forradások maradnak és amint ezek elérik a kritikus tömeget, felrobbanthatják a kis családi sejtet.
OK, dacára a nehézségeknek, a válságoknak, a kétségeknek, megtörtént a csoda és legalább részleges összeférhetőség keletkezett két személy között. Elhatározták, hogy összeköltöznek és a közös ágyon kivül, a tusolót, a ruhaszekrényt, a konyhát, a barátokat, a kisállatot, az ujságot, a CD-gyűjteményt, a távirányitót, a bankszámlát és a kocsit is megosztják. Néhány múló válságon kivül továbbra is élvezik egymás társaságát és úgy érzik még boldogok is, akkor tehát miért szükséges, hogy intézményesítsék kapcsolatukat? Miért kérdezik szakadatlanul szüleik, barátaik, ismerőseik, távoli szomszédaik (és néha a párjuk is!) „Mikor lesz az örvendetes esemény?”
Mintha ez egy várható, magától értetődő lépés lenne! Hogy fejezte ki magát egy megrögzött nász-ellenző hajadon barátnőiról akiknek sürgős házasodhatnékja van? „Mintha az egész életükben arra várták volna, hogy bejelezhessenek egy ‘V’-t a feladatok végtelen listájában, katonaság (Izraelről van szó, ahol a lányok is bevonulnak), diploma, munka és most férj is.”
És miért van szükségünk egy vadidegen tényezó, mint példáúl egy fekete ruhás, szakállas rabbi, beavatkozására (a saját esküvőmön a hapsi kancsal is volt, elrontott minden fotót az eseményről) a szigorúan személyi kapcsolatokba közöttünk? Hiszen ha nem lennénk meggyőződve, hogy a másik egy különleges személyiség, egy a millióból, ha nem éreznénk, hogy még a nemzőinknél is közelebb áll hozzánk lelkileg, nem bíznánk rá testünket és lelkünket. (Párválasztásunk néha azt okozza, hogy részleges, vagy teljes szakadás keletkezik szülők és gyerekeik között. Nagyon reméljük, hogy ez nem fog megtörténni fiunk és menyünk esetében és ami minket illet, képesek leszünk nem megismételni szüleink hibáit, akik csupán tiszta szeretetből és törödésből túlságosan beleavatkoztak életünkbe).
Vajon csakugyan szükséges hivatalos állami/vallásos pecsét a szövetség, amelyet saját, szabad akaratunkból kezdeményeztünk, érvényesítésére? Vajon nem elegendő a szeretetünk?
Úgy látszik nem. A házassági szertartás nyilványos, kötelező és szerződéses kapcsolatot létesít két nem-rokon között, akik általában rövid idön belül szülőkké válnak. Nincs a világon még valami ami olyan gyorsan elpárolog mint az érzelem és mint jól tudjuk, ádáz szerelem és pokoli gyülölet csak ugyannak az egyenletnek ellentétes végletei, mindkettő meghatározása egy intenzív érzelmi vihar amely azt okozza, hogy teljesen logikátlanul, a következmények figyelembe vétele nélkül, viselkedünk. Találom lapozgatás a lapokban bizonyítja, hogy lehetetlen az alapvető humánus korrektségre számítani, az emberek természetükből következően tulajdon-orientáltak és amikor ott libeg a fejük fölött Damoklesz kardja, hogy búcsút kell mondaniuk tulajdonuknak, a tárgyaknak amelyeket megszoktak környezetükben, bevételük részének, kicsinyessé, önzővé, hihetetlenül kegyetlenné válnak azok iránt akiket nemrég még őrülten imádtak. Csak a törvényre alapuló objektív itélkezés tudja biztosítani a másik fél és a közös gyerekek tisztességes megélhetését.
Több mint 43 éve vagyok házas, mindkettőnk először mártottuk meg magunkat az együttélés vízében és azt hiszem nejem nevében is kijelenthetem, hogy nem érzünk megbánást és utógondolatokat. Továbbra is szeretjük egymást, élvezzük egymás társaságát és egyetlen kívánságunk, hogy ez az áldott helyzett még jó néhány évig tovább folytatódjon. Mi a titkunk? Nincs csodareceptünk amelyet minden fiatal pár lemásolhatna, csak néhány apró tanács, amely úgylátszik nem is annyira apró, különben a válások száma a világon radikálisan csökkenne.
A vezérelv életünkben „Élj és hagyj élni!” A házasság nem jelenti azt, hogy a párod abszolút rabszolgájává válsz. A két fél között teljes egyenlőségnek kell honolni. Egybekelésünk előtt mindegyikünknek volt önálló élete, hobbyjaink, érdeklődési körünk és barátaink is, akiket életpárunk nem szükségképpen kedvel és jogunk van ezeket továbbra is megtartani. Az életünk három egyenlőtlen részre van osztva: Az én életem, nejem élete és a közös életünk..A mindennap sokszor idegre menő, a gazdasági helyzet, a krónikus időhiány, a gyerekek nevelése, a munkáköri problémái, a fönökünk, az eredeti családunk egészségi állapota, rengeteg feszültséget okoznak és vigyáznunk kell arra, hogy mindig maradjon idő a kettősségre, a házaspár egyedül- és magánlétére és, hogy a közös rész – akármennyire korlátolt-e – kellemes és élvezetes legyen mindkét fél számára.
Egy ilyen kettősségben talán a legfontosabb tényező a figyelmesség amelyet párotoknak szenteltek. A házaséletben nem szabad semmit magátol értetődőnek tekínteni. Nem elegendő, hogy szeretitek egymást, kutyakötelességetek kimutatni ezt szóval és tettel és úgy udvarolni párotoknak mintha csak most ismerkedtetek volna meg. Lepjétek meg egymást, készítsétek el egymás kedvenc ételeit, vegyetek a másiknak kis ajándékokat, hozzatok haza virágot, dicsérjétek meg ruháját, frizuráját, kinézését, beszélgessetek másról is, nemcsak a család gondjairól, meséljetek vicceket és nevessetek egyűtt és ha isten őrizz tévedtetek, megbántotáttok párotokat, ne szégyeljétek magatokat, ismerjétek el tévedéseteket és kérjetek szépen bocsánatot.
Ez az egész tudomány dióhéjban. Számunkra bevált. Nehéz megmondani, egyáltalán lemásolható-e, lehet-e alkalmazni az ilyesmit mások kapcsolatában, hiszen mindannyian különbözünk és ami nálunk bevált, nem szükségszerűen lesz helyén másoknál. Feltehetöen a ti receptetek más lesz, de érdemes erőfeszítést kifejteni, fáradozni, invesztálni, megerőltetés nélkül semmi sem megy. Higyjétek el nekem, megéri! Jó felébredni valaki mellett akit szerettek és aki viszonozza szeretetedet.