Ne menj szelíden abba a jó éjbe

Dylan Thomas

(Fordította Shacham Avri)

Ne menj szelíden abba a jó éjbe,

Az aggkornak izzani és tombolni kéne napzártán;

Dühöngj, dühöngj a kihaló fény ellen.

Bár bölcs emberek tudják a végükön a sötét helyes,

Miután szavaik nem hatottak villámcsapásként ők

Nem mennek szelíden abba a jó éjbe.

Jóemberek, a végső hullám nyomán, siratják gyarló tetteik

Mily fényesen táncolhattak volna egy zöld öbölben,

Dühöngjetek, dühöngjetek a kihaló fény ellen.

Vademberek röptében fogták el és dicsőítették a napot

És túl későn megtudják, elszomorították pályáján,

Ne menjetek szelíden abba a jó éjbe.

Zord emberek, közel halálukhoz, vakítóan látják

Vak szemek meteorként loboghatnak és vigadhatnak,

Dühöngjetek, dühöngjetek a kihaló fény ellen.

És Te, Atyám, ott a bús magaslaton,

Átkozz, áldj meg most ádáz könnyeiddel, fohászom,

Ne menj szelíden abba a jó éjbe.

Dühöngj, dühöngj a kihaló fény ellen.

Custom Search

KALANDVÁGY

Vannak emberek, akiknek sosem nő be a fejük lágya és azt hiszem, én is hozzájuk tartozok. Mindig azt mondták, a korral majd megváltozok, stabilabb leszek, felnövök, de nagy örömre ez nem történt meg. Elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy életemet irányítsam és önállóan határozzak mindenben, ami engem és családomat illeti, de mégis megőriztem egy bizonyos tágszemű gyerekességet. Mindig minden érdekel és néha ‘nem a koromnak megfelelően’ J viselkedek. Tegnap például 9 éves unokámat kézen fogva, ugrabugrálva haladtunk a forgalmas bevásárló központ kijárata felé és egyáltalán nem érdekelt, ha néhány járókelő azt gondolta ’vén hülye‘ (rá volt írva az arcukra). Arra is kész vagyok minden javaslatot objektíven megfontolni, anélkül, hogy azt elvileg elutasítanám, mint nem praktikusat, veszélyeset, kalandosat, esztelent, vagy társadalmilag elfogadhatatlant. Korom persze korlátokat állít elém, nem kezdhetek új pályafutást, mint cirkuszi akrobata, vagy önkéntes az ejtőernyősöknél, de ha például felajánlanának nekem egy híradói beosztást – katonaköteles koromban, mint híradós szolgáltam –egy fiatalt mentesítve ez által olyan feladatra, amelyhez jó testi kondíció szükséges, komolyan figyelembe venném. Ez persze csak haszontalan álmodozás. Ki tesz egyáltalán ajánlatokat egy idősebb embernek, hacsak nem szülői otthon, vagy sírhely eladásról van szó?

Egyik kedvtelésem az utazás külföldre. Sajnálatomra, mint a köznép más tagjai, költségvetésem nem teszi lehetővé olyan gyakran űzni ezt a hobbimat, mint szeretném, de nem panaszkodok. Elég sok helyre eljutottam és még nem tettem pontot terveimre. Egyik tulajdonságom, hasonlóan feleségemhez, kevés időre van szükségünk a csomagoláshoz és más úti előkészületekhez.

Szeretem megünnepelni Szilvesztert. Nem feltétlenül szükséges, hogy ez egy zajos buli keretében történjen, beérem néhány jó barát társaságával, de lehetnek akár rokonszenves idegenek is. A fő, jó hangulatban tölthessünk egynéhány órát, éjfélkor pedig megölelhessem nejemet és poharat üríthessünk egy boldog újévre. Régi baráti köröm az utolsó években kifogyott a szuszból és ötletekből. Egyszer, amikor december 30-án éjjel baráti vizitről hazafelé tartottunk, megkérdeztem páromat, mi a programunk másnap éjjelre. Amikor kiderült, hogy nincs semmi, a szokásos fantáziátlan, kókadó összejövetelen kívül, amelyet még bulinak sem lehet nevezni, javasoltam, utazzunk családjához Hollandiába.

Feleségem öccsét csak 22.30-kor értük el telefonon és miután igazolta, otthon lesznek és megszállhatunk náluk, felhívtuk a gyerekeket is és bejelentettük, másnap reggel külföldre repülünk. Hajnalkor kiutaztunk a röptérre, jegyet vásároltunk, beszálltunk a gépbe és 5 és fél óra múltán már külföldön voltunk. Az éjjelt Amszterdam utcáin töltöttünk. Egyszeri élmény volt, ami azt jelenti, nem hiszem, hogy meg fogjuk ismételni, de egyszer érdemes volt megnézni. A hollandok óriási összegeket adnak tűzijátékok vásárlására és gyártására. Éjfélkor az egész város fülsiketítő robbanásokkal és vakító felvillanó fényekkel telt meg – egy katonai akció ehhez képest egy aggok házában rendezett bulihoz hasonlít – de ezen kívül más alig történt. Kb. 3-kor indultunk aludni, de amikor reggel felébredtem, a dörejek és durranások még folytatódtak. Január 2-án értünk haza egy élménnyel gazdagabban. Megünnepeltük az Új Év jöttét és a családdal is találkoztunk.

Egy nap egy kolleganőm elmesélte, hogy lánya néhány éve megismerkedett egy szlovák fiúval, aki mint pincér dolgozott a Vörös tengeri Élat város egyik éttermében. A két fiatal egymásba szeretett és dacára annak, hogy a lány szülei megpróbálták lebeszélni őket, Szlovákiában polgári esküvőt kötött. A lány nem tért ki, a fiú nem tért be, szerették egymást és azt hitték, ennyi elegendő. Ez csakugyan elegendő volt – legalábbis néhány évre. Lakást béreltek Élatban és a szerelem virágzott. Azután, a fiú kénytelen volt hazatérni hazájába és felesége vele tartott. A fiatalasszony megpróbált beolvadni a komárnói társadalomba, megbarátkozni férje gyerekkori barátaival, még a nyelvet is elkezdte tanulni, de a kulturális hézag, férje konzervatív szülei, a különböző szokások, végül is aláaknázták a házasságot és elhatározta elválik és hazatér szüleihez.

A bírósági tárgyalás a válóperes eljárásról két nap múlva volt esedékes és a fiatalasszonynak 12-kor délben kellett megjelennie a bíróságon. Miután én voltam az egyedüli ismerősei között, aki Szlovákiában született, az anya velem tanácskozta meg az útvonalat. Apja akarta elkísérni a lányt, de beszéd közben hirtelen ötlete támadt. „Mi lenne, ha te kísérnéd el? Hiszen ismered a nyelvet, a körülményeket. Persze fedezzük kiadásaidat.”

Elfogadtam a javaslatot. El Al járata valamivel 9 óra után szállt le Ferihegyen. Taxit vettünk, sikerült elérnünk a vonatot Keletin és másfél órán belül Komáromban voltunk. Még korán volt, védencem pedig nem akart túl hamar érkezni a szlovák városba, ahol esetleg férje barátaiba fut. Beültünk egy kávéházba. A tulajtól megkaptuk egy szlovák taxis telefonszámát, felhívtam és megkértem, jöjjön értünk röviddel a tárgyalás kezdete előtt. A taxis persze magyar volt.

A taxi időben értünk jött. Még pénzt sem kellett váltani, mert a pasi magyar pénzt is elfogadott. Átkeltünk a Dunán és tíz percen belül a bíróságon voltunk. A férj nem jött el a tárgyalásra. „Nem tudott elszabadulni munkahelyéről”, de írásban kijelentette, nem ellenzi a válást. Csak négyen voltunk a teremben,.a bíró, tisztviselőnője, kolleganőm lánya és én. Az asszony csak néhány szót tudott szlovákul, a helyiek nem beszélnek angolul és az én feladatom lett volna fordítani. Mint kiderült, szlovák tudásom nem elegendő jogi dolgok megtárgyalására, de ez egyáltalán nem okozott gondot a rövid hivatalos eljárás lebonyolításában.

A szlovák kormány képviselője hamarosan rájött, hogy kommunikációs nehézségeink vannak, körülnézett és amikor megállapította, hogy nincsenek idegen elemek a környéken, áttért a magyar nyelvhasználatára. A tisztviselőnő is értette a nyelvet, úgyhogy nem okozott számára gondot a jegyzőkönyv vezetése az állam nyelvén. A bíró kijelentette, ha a felek egyike sem fellebbez, a válás 30 napon belül érvényes lesz és egy fél óra múlva újra a taxiban ültünk útban a magyar oldal felé. Pestre a délutáni órákban érkeztünk, az aznapi El Al járat már rég felszállt és rengeteg időt kellett elütnünk a Málév gép indulásáig 23.40-kor.

Kísérőnőmnek egy villám körsétát rendeztem a fővárosban – ez volt első látogatása – aztán elkapott minket a fáradság és egy Váci utcai cukrászdában próbáltunk felocsúdni. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, most éreztük igazán, alig aludtunk, mert már hajnalban kint kellett lennünk a röptéren. Valószínűleg úgy néztünk ki, mint egy pár zombi, akik az álom ellen küzdenek a cukrászdai székeken és időről-időre kudarcot vallanak. Végre este lett. Taxival elvitettük magunkat az egyik ismert pesti étterembe és egy koleszterin-dús lakoma után amelyhez hasonlót úgy látszik csak magyar és francia éttermekben lehet fogyasztani, egyenesen a röptérre ingáztunk.

A gépen végre el tudtunk aludni és 21 óra és 40 perces távollét, 14 óra és 35 perces külföldi tartózkodás után, hazaértünk. Egy hosszú nap volt mögöttünk, de a feladatot elvégeztük és még egy kis turizmusra is maradt időnk.

Ez az a kalandfajta, amelyet hajlandó vagyok akármikor megismételni. Ha valaki azt kívánná, kísérjem el gyerekét, házastársát egy rövid kiruccanásra Ausztráliába (ott még nem voltam), vagy akárhová, nyugodtan forduljon az alulírotthoz.

Custom Search

MENNYEI ZENE

Pénteken, a déli órákban, ellátogattam országunk egyik legfestőibb városkájába, Zichron Jákovba. Az időjárás kellemes volt, nem volt túl meleg és komótos séta közben a turistáktól nyüzsgő „Alapítók” utcájában, engedtem egy plakát hívó csábításának és beültem egy hárfa koncertre. Nem sajnáltam meg. A nemzetközileg ismert művésznő, Adina Haroz, játékát magyarázatokkal kísérte. A hárfa számomra addig a percig csak egy zenekari hangszer volt, amelynek a hangját a legtöbbször elnyelik nagyobb és lármásabb kollegái. Talán egy kicsit unalmasnak is tűnt számomra. Az amerikai mondást jutatta az eszembe „don’t harp on it”, amely azt jelenti, ne lovagolj ezen, ne vesztegess túl sok időt vele. Meglepett, mennyire élvezetes lehet egy hárfa szóló és milyen dallamos a hangja.
Miközben a koncertet hallgattam, elkezdtem gondolkodni a hárfával, az emberiség egyik legrégibb hangszerével, kapcsolatos tárgyakon. Az első, amely eszembe jutott természetesen a bibliai Dávid király volt, aki a hagyomány szerint a hárfa mestere volt és apród korában játéka segítségével űzte el a gonosz szellemeket elődjéből, Saul királyból. Néró császár állítólag a hárfán játszva nézte Róma égését.
Otthon megnéztem az Interneten mit írnak a tárgyról és kiderült, hogy a Biblia szerint Dávid "kinor"on zenélt, ami a mai héberben hegedű, hanem ókori értelmezésében, a lantféle pengetős citerák családjához tartózó nem merőleges húrú lírán. Egy idézet szerint „kinor lógott Dávid ágya fölött és amint éjfél lett, megjött az északi szél, belefújt és az magától muzsikált” és ezt persze nehéz elképzelni egy hegedűről. Dávid kora óta sok ezer év telt el és mint sok történelmi tárgyban, az úgynevezett szakértők más-más képen azonosítsák a hangszert. A bibliai fogalmak azonosítása nem könnyű feladat, sokszor nem is fordítják le a nevüket, hanem héber eredetijükben hozzák őket.
Jeruzsálemben van egy „Dávid hegedűje” elnevezésű szobor, amely egyáltalán nem hasonlít a hárfához mai alakjában. A három hangszer közül, amelyet Haroz asszony bemutatott nekünk Zichron Jákovban, a legkisebb hasonlított hozzá legjobban. Ez egy kelta, vagy ír hárfának nevezett tízhúrú hangszer volt, amelyen nem lehet túl komplikált zenét muzsikálni. A művésznő csakugyan néhány ismert ír dallamot játszott el rajta.
A két másik fajta hárfa inkább zenekari művek lejátszására alkalmas. A nagyobbik, a legnagyobb létező fajta a világon, 47 húros, alapjában pedálsorozattal és nagy rezonánsa felerősíti, teltebbé teszi hangját. A kisebbik hárfa, ha jól emlékszem, 36 húros volt.
Az ókorban is ismerték a hárfát, de kevés volt a hasonlatosság az akkori primitív hangszerek között és azok között, amelyeket nekünk bemutattak. A modern hárfát a 17-ik században fejlesztették ki és annak idején zenei csodának számított. Hangja és hangterjedelme jelentősen gazdagabb és bővebb volt a kevesebb húrú és rezonáns nélküli régi hárfáknál.
Innen rövid volt az út az asszociációig a hárfa gyönyörű hangja és a mennybéli birodalom leírhatatlan szépsége között. A középkor jámbor embere hitt abban, hogy az üdvözült lelkeket hárfázó angyalok serege fogadja a Mennyország kapujában, mert semmilyen más hangszer nem képes a mennyei békességet felidéző hangokat felidézni. Az iszlám ennél fantáziadúsabb és legalább 70 szüzet ígér hívőinek. Ez lenne a jutalom (vagy büntetés)? A földi élet után évmilliókat tölteni egy felhőn hárfázva (vagy rotyogva az üstben)?
2009 októberében rendezik meg Jeruzsálemben a 17.-ik nemzetközi hárfaversenyt, amelyen a verseny 50-ik születésnapját fogják ünnepelni. Israel fővárosa a megfelelő hely egy ilyen esemény megtartására, végül is a hárfa a Közel Keletről származik. Egy éve avatták fel a Jeruzsálem bejáratánál épült óriási Hárfa-hidat is, amely nemcsak Izrael, hanem az egész Közel-Kelet legnagyobb függőhídja.
Kétségtelen, a hárfa muzsika lágy hangjainak nyugtató hatása van, sikeresen használják meditációra, lazulásra, alvási zavarok kezelésére, de van olyan teória is, mely szerint az élő zene – nem hangfelvétel – visszhangzó rezgései hathatósak a szívütem zavarok szabályozására. Az Egyesült Államokban legalább egy zenei gyógyász van, aki pacienseit hárfazene hallgatással kezeli.
Mint már említettem, Dávid király hárfa-zenével gyógyította ki Saul királyt a depresszióból. Egy rossz napomon talán nekem is hárfa zenével kéne lazulni, de ha egy CD nem segít meg, hol találok egy angyalt, aki hárfázik nekem és elrepít mennyei szférákba?

Custom Search

MEGMŰTÖTTEK!

Egy év telt el az óta, mióta egy szürkehályogot távolítottak el jobb szememről. Az orvos akkor azt tanácsolta, amíg nehézségek nélkül tudom olvasni az alcímeket a TV-ben, nem szükséges másik szememet is megműteni. Ez sajnos hamarosabban történt meg, mint vártam volna és most, amikor megkönnyebbülten jelenthetem, egy hét telt el a második műtétem után, elhatároztam, frissítem írásomat.

Néhány éve, rutin vizsgálaton a szemorvosnál, megtudtam, hogy hályog keletkezett mindkét szememen. Az állapotom egyelőre még nem tette szükségessé az operációt, de évente vissza kellett jönnöm ellenőrzésre. Meglepődtem. Addig a napig feltételeztem, hogy ez csak a „valóban öregek” aránylag ritkán előforduló betegsége. Mindkét feltevésem gyorsan megdőlt. Kiderült, a hályog ugyan csakugyan korhoz van kötve, de már rég elértem azt a korosztályt, amelynek tagjai hajlamosak a betegségre. Sokkal gyakoribb is, mint feltételeztem és fiatalok is megkaphatják. A hályog keletkezési okai között – a koron kívül – fel lehet sorolni a dohányzást, a túlhízást és a napsugárzásnak való kitettséget.

E hiób hír után, a számítógéphez siettem, hogy megtudjam, mi vár rám. Teljesen ignoráns voltam, még attól is féltem, hogy megvakulok.

A hályog, teljes nevén szürkehályog, a pupilla mögött rejtőző természetes szemlencse elhomályosodását okozza. A szemlencse legfontosabb tulajdonsága az átlátszóság. Szervezetünk úgy állítja be e lencse fókuszát, hogy a retinán megjelenő kép akár közelről, akár távolról mindig éles legyen. A hályog tünetei: az átlátszóság elvesztése, látási problémák – főleg TV nézésben és vezetésben – káprázás erős fényben és nehézségek színek azonosításában és emberi arcok felismerésében, főleg távolról.

Azoknak, akik a betegség haladottabb stádiumában vannak, állandó köd homályosítja el látását, mintha piszkos ablakon, vagy függönyön keresztül látnák a világot. Mint jól ismert mondásunk is mutatja: „Leesett a hályog a szeméről”, a betegséget már őseink is ismerték, próbálták gyógyítani is – alacsony siker-rátával.

Sajnos a harmadik világ országai, amelyekben a szürkehályog a vakság fő okozója, ezen a téren is hátrányos helyzetben vannak, mivel ma már létezik egy aránylag egyszerű műtét, amely után a szem visszanyeri látásélességét. A forradalmi új módszert az angol Sir Harold Ridley találta fel 1949-ben, a műtétet fájdalommentesen, altatás nélkül, csak helyi érzéstelenítő cseppekkel végzik. Egy kis, 3 milliméteres nyíláson, ultrahangos tűvel behatolnak a szembe, szétzúzzák a kemény lencsemagot, kiszívják és a pici résen egy összehajtható műlencsét ültetnek be a lencse tokjába. Mivel nincsenek varratok, a gyógyulás gyors. Ez az egyik legsikerültebb operáció az orvosi tudományban, nagyon magas siker-rátával.

A leggyakoribban használt lencsék a rögzített fókuszúak, amelyek beültetése után, a szem alkalmazkodó képessége megszűnik, tehát csak egy bizonyos távolságra képes élesen látni. Ezen kívánnak javítani a multifokális műlencsék, amelyek egyszerre egy közeli és egy távolabbi képet is vetítenek az ideghártyára, de ezek a lencsék nagyon drágák és nem minden szemnek felelnek meg.

Mint már említettem, amikor először vizsgáltak meg, szemeim még a betegség korai stádiumában voltak, de egy éve a hályog „beérett” és az orvos javasolta a műtétet. Kitűnő korházaink vannak, de mivel nem akartam egy tapasztalatlan – isten ments gyakornok – orvos kezeibe kerülni, előnyben részesítettem azt a lehetőséget, hogy magam választok egy szakképzett orvost, akit a műtét előtt jól megnézhetek magamnak. Furcsa dolog. Természetesen nincs kapcsolat a szimpátia és egy ember szakmai ügyessége között, de szívesebben bízzuk rá magunkat valakire, aki jó benyomást tesz ránk. Ilyen volt a „csodás kezű” Dr. B., akihez barátnőm Rochele, akit néhány hónapja mindkét szemén műtött meg, forró ajánlása alapján jutottam el.

Találkozásunk a sebésszel minden aggályomat eloszlatta. Az orvos, aki 25 éve dolgozik a szakmában, nemcsak, hogy felvázolta feleségem előtt és előttem az emberi szem működését, a műtét lefolyását és a gyógyulási folyamatot, hanem felszerelt minket egy színes füzetkével amelyben további információ is volt. Mindennél jobban felbátorított a sok köszönőlevél klinikája falain.

A műtét napján néhányszor megkérdeztek, melyik szemet kell operálni és az orvos tussal megjelölte homlokomat a megfelelő szem fölött. Maga a műtét így folyt le: korházi köntösbe bujtattak és a hátamra fektettek a kényelmes műtőasztalon. A műtőben nagyon hideg volt, de a személyzet testemet egy előre melegített lepedővel burkolta be. Csak a szemem maradt szabadon. Az egész idő alatt lehallgatták pulzusomat és csuda jól esett a hangerősítőn hallani, hogy nem gyorsult fel az egész idő alatt. Teljesen éber voltam és a halk zenén kívül, hallottam a sebész minden utasítását a nővéreknek. Az első műtétem alatt, a sebész – egy vallásos ember – miközben megműtött, folytatta előzőleg elkezdett beszélgetésünket és elmagyarázta egy bizonyos bibliai mondat jelentőségét.

A második műtétem alatt a beszédtárgy kényesebb volt. A doktor kijelentette, nem lesz túl nagy baj, ha egy-két napig nem fogok tudni újságot olvasni. Elmondta, baloldali beállítottsága miatt megszüntette az előfizetést egy bizonyos napilapra, én pedig azzal vágtam vissza, hogy nekem pedig ez a kedvenc lapom.

Nagyon különleges élmény volt ez – bár szívesen lemondtam volna róla – ott feküdni a műtőasztalon, annak tudatában, hogy beszédtársam ugyanakkor az egyik fontos szervemben „turkál”! Semmit sem éreztem, sem fájdalmat, sem kényelmetlenséget. Nem is láttam semmit. A mikroszkóp fénye a fejem fölött elvakított és azon kívül, folytonosan vizet permeteztek a megműtött szemre. Amikor a mikroszkópot egy percre eltávolították, a sebész megnyugtatott, nehogy megijedjek, hogy megvakultam.

Vagy húsz perc után a két nővér gratulált az orvosnak a sikeres műtéthez és én a megkönnyebbüléstől majdnem felkacagtam. Az első operációm előtti éjjelen alig tudtam aludni és íme fölöslegesen izgultam. Amikor elhagytam a műtőtermet – és a következő paciens jutott sorra, aznap Dr. B. nyolc műtétet végzett el – megkérdeztem az egyik nővért, miként reagált volna, ha az operáció nem lett volna sikeres. „Hallgattam volna, mint a csuka!” – válaszolta.

Megmérték vérnyomásomat, felöltöztem és hazamehettem, de a szememet kötés takarta, „hogy a beteg ne vakarja akaratlanul (például álmában) a műtött szemet”. Másnap délelőtt a paciensek az orvos várótermében hasonló ’maskarában’ díszlettek: óriási kötés volt mindegyikünk egyik szemén. Amikor elérkezett a sorom, az orvos levette a kötésemet, megvizsgált és miután meg volt elégedve az eredménnyel, hazaküldött.

Mik voltak az utasításai? Elsősorban, két hétig naponta négyszer, három különféle cseppet csöpögtetni a szemembe. Nem szabad úsznom, dörzsölni a szemet, de „minden további figyelmeztetés és tilalom, amelyet hallani fogtok szomszédoktól, ismerősöktől, miszerint nem szabadna lehajolni, megmosni az arcot, olvasni, tv-t nézni, főzni, hajat mosni, a megműtött oldalon aludni (és ki tudja mit még …), a szürkehályog műtétek előző generációjához tartozik és helytelen.”

Néhány másik orvos ennél sokkal szigorúbb. Egy weblapon azt olvastam: „az első napok kritikusak a felgyógyuláshoz. Óvakodni kell a fej és a test hirtelen mozdulataitól, a testi erőfeszítéstől, a vezetéstől és a házimunkától”. Szerencsémre ezeket csak néhány nappal első operációm után olvastam, mert még aznap amikor kötést levették, autót vezettem és másnap munkába mentem, de legalább volt jó kifogásom, hogy otthon ne segítsek egy ideig. És mi lett a látásommal?

A válaszom összetett. Az elsőnek megműtött szemem eleve „lusta” volt és soha sem láttam jól vele (ezt csak akkor tudtam meg amikor az első jogsim megszerzése előtt megvizsgálták látásomat), de ez soha nem zavart. Tény: nem kellett pápaszemet hordanom a vezetéshez.

Három héttel az első sebészi beavatkozás után, a megműtött szem jobban látta el hivatalát, mint előzőleg, de még valami megváltozott: a színek, főleg a kék, élénkebbnek látszanak.

A második szem volt az, amelyik egy évvel azelőttig a fő látási feladatokat látta el. Miután két szemem különböző képességű, az orvos e szembe is csak rögzített fókuszú lencsét ültetett be. Ebben az esetben a gyógyulás tovább tartott. Csak három nappal a műtét után tudtam a munkába visszatérni és csak egy héttel utána éreztem, hogy a szem többé-kevésbé normálisan működik.

A füzetkében, amelyet a klinikában kaptam, hangsúlyozzák, hogy a műtét egyedüli célja a szürkehályog eltávolítása és nem a látás feljavítása. Két hét múlva fogok végső vizsgálatra menni az orvoshoz, de ahogy látom (vagyis nem látom!), valószínűleg szemüvegre fogok szorulni a vezetéshez.

Összegezve: tisztábbnak, élénkebb színekben pompázónak, szebbnek látok most mindent. Bár ez történne a világgal kapcsolatban is. Talán létezik egy csodálatos műtét, amely eltávolítja a vezetők szeméről a hályogot, úgyhogy sikeresebben, biztosabban fogják tudni kormányozni sorsunkat egy szebb és tisztább jövő felé!

NUKLEÁRIS ÉS MÁS KATASZTRÓFÁK

Azok, akik ismernek, tudják, esküdt filmrajongó vagyok. Igyekszek a moziban minden jónak mondott filmet megnézni (bár néha a rossz kritikát kapottakat is megtekintem és saját következéseimre jutok), a TV-ben régi filmeket nézek és időről időre egy DVD kölcsönző szolgálatait is igénybe veszem.

Olyan filmeket részesítek előnyben, amelyek nem válaszolnak meg minden kérdést, amelyek miután élvezetet okoztak, felizgattak, felkavartak, megnevetettek, az END után is tovább foglalkoztatnak, néha napokon át.

A kommunista rezsim találta ki a szocialista realizmus (szocreál) fogalmát a művészetben. Az alkotó feladata oktatni a tömegeket, követendő példákat állítani eléjük, a politikai céloknak alárendelni a művészetet. A hollywoodi filmipar egyetlen feladata a közönség szórakoztatása, de a Nyugaton is mindig voltak önálló, a nagy stúdiók befolyásától szabad alkotók, akiknek a kezében a film eszköz, rámutatni egy társadalmi problémára, harcolni negatív jelenségek ellen, vagy pedig támadni az intézményeket.

Ilyen rendező Michael Moore, a globalizáció, a nagyvállalatok, Bush elnökségének éles kritikusa, a lőfegyver eladás ellenőrzésének propagálója, akinek a filmje Fahrenheit 9/11 az amerikai választásokat is befolyásolta. Egy másik ilyen rendező volt Michael Kramer, aki több nagyfokú társadalmi tudatosságot tartalmazó filmet készített, amelyekben támadta az olyan jelenségeket, mint a fajgyűlölet, vagy a rosszemlékű amerikai szenátor McCarthy által indított boszorkány vadászat a múlt század 50-es éveiben.

Az MGM csatorna múltkor Kramer egy nukleáris holokauszt eredményét dramatikus módon felvázoló filmjét mutatta be. A Parton (On the Beach, 1959) című apokaliptikus filmben, amely Nevil Shute regényének adaptációja, a többek között Ava Gardner, Gregory Peck, Anthony Perkins és Fred Astair szerepelnek, egy olyan világot ír le, amelyben a két tömb közötti atomháború megsemmisített minden élő lényt a földgömb északi felében. A déli földgömbön, Ausztráliában, az élet folytatódik. Emberek munkába járnak, barátaiknál vendégeskednek, művelik a földet, sőt egy autóversenyt is rendeznek, de mindezen, látszólag normális életvitel felett Damoklész kardjaként függ a fenyegetés, a szennyeződés miatt nincs hová menekülni, öt hónapon belül őket is eléri a rádioaktív sugárzás, minden élet kipusztul és ezzel az emberiség léte véget ér.

Dacára annak, hogy a filmben egy lövést sem adnak le, nem látni halottakat, sebesülteket, romokat, mindenki kulturáltan viselkedik (talán túl kulturáltan, a valóságban sokkal több erőszak, hisztéria lenne) és ez az egyik legszomorúbb és borúlátóbb film, amelyet valaha is láttam, engem mégis optimizmussal töltött meg. Miért? A filmben felvételek látszódnak a háború utáni San Franciscóból. A Golden Gate híd és az összes épületek épen állnak, az automatikus gépezet által irányított erőmű tovább működik, a közlekedési jelzőlámpák monotonon váltakoznak, de a híd, az autópályák, az utcák elhagyottak, sehol egy ember, jármű, élőlény, csak a szél pörget megsárgult, szakadozott újságlapokat, de ez csak egy fantázia, a valóságban mindez nem történt meg!

A totális háború veszélye az Egyesült Államok és a Szovjetunió között és az atom-holokauszt rémképe, amelyek négy évtizedig fenyegette a világot, elmúlt és az emberiség fennmaradt. Az 50-es és 60-as években az amerikai borúlátók atom biztos óvóhelyeket építettek, azt hitték, még a 90-es éveket sem érjük el és íme 2009-t írunk. Vajon ez nem elegendő ok az optimizmusra?

Az atomfegyverek sajnos nem lettek megsemmisítve és Pakisztán, India, Észak-Korea és más államok, köztük Izrael, kezében jelentős atom arzenálok vannak. Komoly veszély áll fenn, hogy hamarosan Irán is kifejleszti az atombombát. Újabban az is gondot okoz, hogy egy napon az Al-Qaida vagy a Tálibán is ehhez a fegyverzethez jut.

Sok más veszély is fenyegeti leszármazottaink egészségét és az emberiség jövőjét, kezdve az ökológiai katasztrófával, a Föld fokozatos felmelegedésével, a sarki jég rohamos olvadásával, a tengerszint emelkedésével, tavak és folyók kiszáradásával a klímaváltozás következtében, teljes állatfajok kipusztulásával, az esőerdők kiirtásával, lyukak keletkezésével az ózón rétegen, a génmanipulált ételek ártalmasságával és így tovább, befejezve a celluláris telefonok ártalmas hatásával.

Nehogy félreértsetek! Tökéletesen tisztában vagyok ökologikus problémáinkkal és lelkesen támogatok minden zöld kezdeményezést, amelynek célja a környezetünknek okozott kár csökkentése. Csak egy Földünk van és kötelességünk vigyázni rá a jövő generációk számára, de egyszerűen nem vagyok hajlandó túl komolyan venni azokat, akik a fejünk felett az elkerülhetetlen világkatasztrófa ostorát csattogtatják.

Ahogy magyarul mondják, nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik. Krízis, váltság idején (mint az ázsiai szökőár után), az egész világ mozgósít, hogy megsegítse azokat, akiket a szerencsétlenség sújtott. Hiszek a common sense-ben, a józan észben, az egészséges emberi értelemben, a tudomány képességében megoldásokat, válaszokat találni, abban, hogy dacára a szerencsétlenségeknek, a háborúknak, a kudarcoknak, az elmulasztott alkalmaknak, az elcseszett teóriáknak, egy jó világba születtünk és az emberi faj fennmarad és virágozni fog (hacsak egy Bush, vagy Ahmadinezsád szerű balfasz nem nyom meg egy gombot és egyben légbe repíti, pozdorjává zúzza az egész mindenséget).

Custom Search

AZ ORTODOX jERUZSÁLEM

A cfáti Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma (http://www.hjm.org.il/) egy alkalommal érdekes kirándulást szervezett Jeruzsálembe. A kirándulás célja: betekintést nyerni az ultra-ortodoxok (charédik) világába, magyar hangsúllyal. A kiruccanás zavartalan lefolyásának biztosítására, a résztvevőket felkérték, szerény öltözetben jelenjenek meg, nők: fejkendő, hosszú szoknya (nem nadrág!), hosszú ujjú blúz, testhez tapadó, vagy átlátszó ruha és szandál mellőzve, férfiak: kipa (én sapkát viseltem), nem t-shirt, vagy szűk ing, nem rövid nadrág és cipő, nem pedig szandál.

Kitűnő idegenvezetőnőnk nagy hozzáértéssel kalauzolt minket a szűk sikátorokban, sötét házbejáratokban és tudást, meg humort mutatott ki magyarázataiban a számomra addig ismeretlen társadalomról.

Nem fogom részletezni túránk minden mozzanatát. Egy négy órás séta a Mea Seárim negyedben nem tett a charédi világ szakértőjévé és a hangsúly itt a világon van, mert ez egy teljesen különálló, miénkkel párhuzamos világegyetem, saját törvényeivel, szokásaival, öltözékével, sőt nyelvével is és e két világ között csak kevés ponton van érintővonal.

A térképen országunk alig látszik. Néhány hete amerikai házaspár vendégünk és egy idő multán torkig voltam néhányszor ismételt mantrájukkal: „milyen kicsi itt minden!” Egy barátnőnk azért vándorolt ki, mert „az ország szűk számára”, de a véleményem szerint minden a szemszögünktől függ. Vannak tudósok, akik az életüket a világűr és a csillagok kutatásának szentelik, de léteznek mások, nem kevésbé kiválóak, akik saját pirinyó kertjük élettől hemzsegő mikrokozmoszára összpontosítanak. Tudjátok-e, milyen kincsek rejtőznek a mi ’kis‘ országunkban? Az utolsó fél évben alkalmam volt ellátogatni Dimonába, az izraeli-afrikai központjába, Rahatba, az egyetlen beduin városkába és most a charédik fellegvárába. Új világokat fedeztem fel, pedig el sem hagytam Izrael határait.

Látogatásunk legfontosabb pontja a „Ungarin (Magyar) Házak” lakónegyed volt, amelyet a 19.-ik század 90-es éveiben alapított „A Falak Őrzői Közössége” nevű magyar ortodox haszid emigráns csoport. E hermetikusan zárt közösség soraiba a mai napig nem vesznek fel olyanokat, akik nem magyar származásúak, de a származás megítélésére nem a mai határok számítanak, hanem a volt Monarchiáé.

Csoportunkat feltűnő szívességgel fogadta Lebovics rabbi, aki Izraelben született, de magyar az anyanyelve. Amellett, mint a Mea Seárim többi askenázi lakosa, sőt a szefárdok egy része is, akiket askenázi rabbik tanítottak a szent tudás alapelemeire, a rabbi a mindennapi életben a jiddist használja és gyerekei nem tudnak már magyarul. A szívélyes fogadtatás szöges ellentétben állt elvárásainkkal, de a rabbi elmagyarázta, hogy ő azokat is megérti, akik haragszanak ránk – mi is összeakadtunk egy pasival, aki ránk ordított, hogy takarodjunk a lakónegyedből – a közösség nem akarja, hogy életükhöz, mint egy előadáshoz viszonyuljanak, lefényképezzék ünnepeiket, szokásaikat, öltözéküket, gyerekeiket. Példaképen elmesélte, hogy a turisták miatt nem tudják megtartani szokásukat, kint a szabadban gyújtani Chanukka gyertyákat. A zsúfoltság, a zaj, a fényképezőgépek vakuinak csattanásai, nem teszik lehetővé, hogy a Teremtővel kommunikáljanak.

A továbbiakban egy barchesz (ünnepi fonott kalács) pékségbe látogattunk, majd egy szentkönyv boltba, betekintettünk néhány készétel üzletbe (gefillte fisch [töltött hal], húsleves kreplach-al [derelye] és kugli). Nem lehetett nem észrevenni a híres paskvilusokat, ahogy a fali plakátokat, az ultra-ortodox tömegkommunikáció egyik legnépszerűbb módját hívják. Ezek a nagybetűs plakátok minden szabad falat beburkolnak Mea Seárimban és epésen megbélyegeznek, megrágalmaznak minden jelenséget, nemcsak a világi körökben, hanem magában a charédi közösségben is. Idegenvezetőnőnk elmondta, hogy ezek a plakátok általában röviddel a szombat bejövetele előtt jelennek meg, mert akkor már egy vallásos ember nem tépheti le őket a falról.

Egy nagy üzletben, amelyben a vallásosok szerzik be fekete kalapjaikat (a Kabbalisták pedig a fehéreket), egy alkalmazott rövid előadást tartott a változó divatokról és különféle stílusok jelentőségéről. Így például a litván származású charédik körében az olasz Borsalino népszerű. A közösségeket a kalap perem szélessége különbözteti meg. Viccnek hangzik, de igaz történet: egy híres rabbi annak idején elítélte az askenázikat és megállapította, hogy a 9 centiméter peremű kalap megszentségteleníti a Sábátot, mert ez olyan méretű, mint egy sátor és szombaton természetesen tilos sátrat építeni.

A charédik fején több mint 30 féle különböző kalap díszlik. Kiemelkedő közöttük a széles és lapos, amelyet főleg a régi jeruzsálemi udvarokhoz tartozó haszidok viselnek. Európából a 19-ik században az első szervezett csoportban érkezők bevándorlók, a fent említett magyar haszidok voltak. Ezek az Osztrák-Magyar királyság polgárai voltak, amely azokban az időkben egy befolyásos nagyhatalom volt. Egy rendőr, vagy polgár sem merte volna bántalmazni őket. Miről lehetett megismerni őket? Széles és lapos kalapjaik alapján. Látták Jeruzsálem zsidai, hogy a kalap megvéd és ők is elkezdték hordani.

Néhány nevet kapott ez a fejfedő. „Szuper kalap” a gyártó neve alapján, „Repülő tányér”, kinézése miatt, vagy egyszerűen „Jeruzsálemi kalap”. Ma kevesen tudják, honnan származik kalapjuk, de büszkén viselik, mintegy kiáltványként: „jeruzsálemiek vagyunk és jeruzsálemiek leszármazottai generációk folyamán!”

A litvánokat a kalap tetején levő gyűrődés alapján ismerik fel. A belzi és vizsnici haszidok ugyanazt a fekete bársony masnis szalagú kalapot hordják, csak a belzieknél a masni a kalap baloldalán van, a vizsnicieknél pedig a jobb oldalon.

És még egy érdekes tény kirándulásunk tárgyával kapcsolatban: az üzletben, amelyben jártunk, a kalapok 90 százalékát Magyarországon gyártották!

Erős benyomásokkal fejeztük be e furcsa világ látogatását. Útban hazafelé azon méláztam, hogy a gyors iramban szaporodó charédi közösség egyszeri világi kerületekbe terjeszkedik és megváltoztatja azok jellegét. Feltételezhetően, hamarosan ultra-ortodox többség lesz Jeruzsálemben és azoknak a világiaknak, akik továbbra is ott akarnak élni, alkalmazkodni kell majd egy olyan többséghez, amelynek a türelem és megértés más közösségek életmódja iránt nem az egyik erőssége.

Egy további nyugtalanító gondolat: Vajon az ultra-ortodox Jeruzsálem, amelyben a lakosság összetétele annyira más lesz, mint az ország többi részében, továbbra is Izrael fővárosa maradhat?

Fényképek Mea Searimból

Custom Search

CSETTELÉS

Az Internetes chatet már néhányszor említettem, de a tárggyal bővebben nem foglalkoztam. Amikor vagy tizenöt éve felfedeztem a Nettet, ösztönösen megéreztem, ez a technikai vívmány úgy fog rám illeni, mint kesztyű a kézre, de azt is tudtam, ahhoz, hogy kihasználjam a benne rejlő lehetőségek teljes skáláját, szabad időt kell teremtenem. Azért nem is csatlakoztam a nethez, amíg nem menesztettek munkahelyemről korom miatt és egyszerre túl sok szabad időm támadt. (A US -ben nem ismerik a ’nyugdíj korhatár’ fogalmat? Az alkalmazott elbocsátása vallása, neme, származása, bőrszíne, faja, szexuális irányultsága, vagy akár életkora miatt, tiltott megkülönböztetés. A Boeing cég belső újságában olyanok nevét láttam, akik több mint 51 éve dolgoznak a vállalatnál).

Amint csatlakoztam a Világhálóhoz, felfedeztem, hogy ez a sokfejű hidra egy csomó téren hasznosítható. Mint legtöbbünk manapság, én is cserbenhagytam a csigapostát és e-maillel kommunikálok családommal, barátaimmal, kollegáimmal. On-line szótárak, mondatokat nyelvről nyelvre fordító software, háttéranyag és fényképek a kereső gépeken, majdnem túlságosan megkönnyítik az írást. További tevékenységeim? Zenét, dalokat, videókat, néha egész filmeket töltök le és ami csakugyan befolyásolta életemet, csettelek.

Chat angol szó, beszélgetést, csevegést jelent. Magyarul csettnek hívják. Azelőtt is összeültünk szombat este valakinek a nappalijában és itallal markunkban, megtárgyaltuk a világ bajait, de az Internet lehetővé teszi más szörfözők megtalálását akárhol a világon, minden kívánatos profil alapján, közös hobbi, nyelv, vallás és persze nemi preferencia és a csevegést velük egy virtuális nappaliban. A legjobb az egészben az, hogy a csetten olyan emberekkel ismerkedsz meg, akikkel normális körülmények között elhanyagolható esélyed lenne összefutni és beszélgetni.

A csett résztvevői általában becenévvel (’nick’) azonosítják magukat, de én nem szeretek fedőnevek mögött rejtőzni és saját nevemmel lépek be. A Világhálónak köszönhetően, a világ globális faluvá zsugorodott. Bármilyen isten háta mögötti helyén élsz, módodban van kommunikálni akárkivel, aki tőled sok ezernyi kilométeres távolságban van, bár az időszámítás-különbségek nehézségeket okozhatnak. Csak a kupica ital hiányzik. Arról minden csettelőnek egyedül kell gondoskodnia.

A 12 év alatt, amely azóta eltelt, sok chaten vettem részt, de hű maradtam az első chat szobámnak is, a Hun Vannak a Magyarok nevű oldalnak, a Skyex–nek, amely „1997 márciusától ad otthont azon a külföldön, illetve a szülőhazában élő magyaroknak, akik az interneten keresztül szeretnék megismerni más országokban élő honfitársaikat”.

Ezekben az években az Internet világában szélsőséges változások zajlottak le. Az egykor népszerű chatek elenyésztek és újak, korszerűbbek foglalták el helyüket, különféle társadalmi hálózatokhoz (mint a Facebook) a használók néhányszáz milliója csatlakozott, de Skyex, majdnem változatlanul fennmaradt.

Valahol azt olvastam, hogy a nettes csett magányos, szerencsétlen, korlátolt, félénk embereket szolgál, akiknek nehézségeik vannak emberi kapcsolatok létesítésében. Ez talán így van bizonyos esetekben. Egy barát, akit ott szereztem hallássérült, és mint maga is bevallotta, a valóságban nehezen tudna kommunikálni velem. A csetten viszont képességei egyenlők minden más résztvevőivel és senki sem tud korlátoltságáról. A szörfölők némelyike csakugyan szenved az egyedülléttől és szomjas a jó szóra, főleg ha anyanyelvükön van. Egyszer egy olyan felhasználóval csevegtem, aki magas lázzal feküdt otthon egyedül és csakugyan szarul érezte magát. Megpróbáltam lelket önteni bele, de ugyanakkor tudatában voltam a szomorú ténynek, hogy még egy csésze teát sem tudok neki készíteni.

A csett nem szükségszerűen helyettesíti a való életet. Néhány Skyex összejövetelen vettem részt Pesten és máshol, amelyekre nemcsak a helyiek jöttek el, hanem külföldiek is. Az egyik veterán csettelő, Fifike, a napokban szervez egy észak-amerikai talit Las Vegasban. Mindenki számára, aki csettelő helyiségben ismert meg valakit, igazi élmény (beismerem, nem mindig kellemes) végre szemtől szembe találkozni olyanokkal, akikkel évekig csak a hálózatban beszélgetetett.

Sok embert ismertem meg a világ minden tájáról a Skyexen és egy részük igaz barátommá vált. Jó néhánnyal találkoztam is és csak nagyon ritkán csalódtam. A csettelők néha fényképet cserélnek, de nélküle is jól meg lehet ismerni valakit, abból miként fejezi ki magát írásban, milyen a világnézete. Egyszer Burgenlandi barátom hívott meg hozzájuk. Családjának borászata van, ő is nagy borszakértő és sokat tanultam tőle. Máskor, útban hazafelé, megszakítottam utamat Csehországban, egy barátnő kérésére, aki végre meg akart győződni arról, létezik-e a drót végén (’drótocska’ voltam számára), amely a mondatok sorait teremti a gépernyőn, egy hús és vér személy.

Amikor Vancouverben AniBC-vel kávéztunk Joe’s Caféjában, már jól ismertük egymást sok-sok éves csettelés után. Nem tudom össze fogunk-e még egyszer jönni, de on-line találkozásaink most sokkal közvetlenebbek, mert el tudjuk képzelni magunknak beszédtársunk arckifejezését. Feleségemmel és két barátunkkal nagyon élveztük Rongybaba társaságát Anchorageben. Megmutatta nekünk a várost, segített sok mindenben és néhány hasznos tanácsot is adott.

Egyik legjobb barátommá vált Vince László. Laci gerincsérülést szenvedett, amikor az uszodában fejest ugrott és élete utolsó 27 évét tolószékben töltötte. Dacára annak, hogy mind a négy végtagja megbénult és ujjait sem tudta megmozdítani, megtanulta a számítógép kezelését – keze fejével pötyögtetett – és nemcsak kiterjedt levelezést folytatott barátaival a világon, hanem megtanult programozni, kiadott egy geolexikont, amelyhez ő maga készítette a fényképeket, a grafikát, a kísérő audiót és ebből tisztességesen megélt.

Laci volt az első, aki írásaimat olvasta, magán kritikusom volt és mindig bátorított, adjam ki őket könyv alakban. Miután a könyv megjelent 2004-ben, 25 példányt vett meg és elosztotta őket családjának, barátainak. Sokat csevegtünk, leveleztünk, mindent megbeszéltünk és mikor Magyarországon voltam, meglátogattam, de sajnos három éve elhunyt. Érzem hiányát.

Készülő könyvem szerkesztője a szegedi Magdi volt és amikor megjelent, a pesti Zsidó Fesztivál keretében megrendezett Könyvbemutatón, több mint 20 skyexesnek aláírtam könyv példányát. A sikerült fényképek nagy részét jó barátom peetr készítette, ő is tette fel őket a Nettre és neki köszönhetem, hogy a mai napig láthatók. A szerzők könyv heti bemutatkozásán, Szegeden, is jó néhány csett barátom volt a közönségben. A csetten ismertem meg a szombathelyi Katót, Pippát és Edinát is, akiknek vendégszeretetét egy felejthetetlen hétvégén élveztük feleségemmel.

Az évek folyamán különféle programokat fejlesztettek ki a két személy közötti érintkezés megkönnyítésére. A skyex féle csettek tömeges események és gyakran kedved támad a nélkül beszélni valakivel, hogy további tíz ember olvasná az elmondottakat és talán bele is kotyogna (a kukkolókat, akik láthatatlanul jelen vannak, nem is említve). Mint tudjuk, a szerelem mindenhol kivirágzik, ahol kétnemű társaság összejön és persze így van a csevegő szobákban is. Sok pár a Netten ismerkedett meg – és később össze is házasodott – és ahol romantikus légkör terem, egy harmadik ember társasága már csődületnek számít.

Az első csevegő program, amely lehetővé tette két internetezőnek, hogy egymással teljes magányban beszélgessenek – eleinte csak a billentyűzet segítségével – az izraeli ICQ volt, amely forradalmasította a személyes üzenetküldés terét és annak idején a legnépszerűbb alkalmazás volt. Sok évig használtam, azután is miután az amerikai AOL jelentős áron megvásárolta.

Az ICQ-n ismertem meg egy kínai nőt, három gyerek anyját, aki egy kis városban él Maléztában. Phui Sim olyan mértékben volt szégyenlős amilyet még nem tapasztaltam. Csak ritkán mozdult ki házukból. Barátjának nevezett, de nem szabadott azt mondani neki, hogy kedvelem, vagy puszival búcsúzni tőle. Férje, aki kínai éttermet igazgatott (természetesen, mi máshoz kezdjen egy kínai?), hajnalban járt haza, neje pedig csevegéssel próbálta enyhíteni rettenetes egyedüllétét, az Internet teljes ismeretlenségének álarca mögé bújva. Amikor feleségem öccse Maléziába utazott, egy kis ajándékot akartam neki küldeni, de Phui Sim nem volt hajlandó találkozni vele, nemcsak azért mert idegen, hanem mert soha fehér embert nem látott.

Amellett, szeretném figyelmeztetni a tapasztatlanokat, ne hígyenek túlságosan az Netten hallottaknak. Vannak olyanok, akik kihasználják azt, hogy ismeretlenek és megjátsszák magukat, hogy megfeleljenek mások elvárásainak. A kereső gépek lehetővé teszik, hogy a világ legromantikusabb verseiből idézzen, udvarlása tárgyát csodálatos virágokkal halmozza el, a leggyönyörűbb zenei részleteket játssza le számára és úgy tűnjön, ő a lovag a fehér lovon, akiről minden lány álmodik.

Nemrég mesélt kollegám egy ilyen esetről, amikor egy fickó elcsavarta egy asszony fejét és tönkretette az életét. Kiderült, hogy a pasi akkora paraszt, amilyet a világ még nem látott. Komoly könyvet soha sem olvasott, költészetről nem is beszélve, a zene csak elaltatja, de ezen felül, lelkiismeretlen gazember és hazug fráter, aki a tönk szélére jutatta a nőt.

Az ICQ után más programokat fejlesztettek ki, amelyekben már mikrofonunk és videokameránk segítségével hangos és képes párbeszédet is folytathatunk. Az ICQ megpróbált haladni a korral és korszerűsítette programját azzal, hogy hozzáadta ezeket az opciókat is, de már nem tudta visszaszerezni az elsőbbséget. A Világhálón ma sok nyilvános videokamerás csevej fórum létezik, bár a zömük sex oldal, de én már meguntam a közös, nyílt csevegést és előnyben részesítem az olyan progikat, amelyek lehetővé teszik a privát beszélgetést.

Az azonnali üzenetküldő programok között a legrégibb a Microsoft Messenger. Léteznek további, hasonló programok, mint például a Yahoo Messenger, de úgy vélem, a legbarátságosabb és legismertebb a Skype. A hang és videó minősége jelentősen feljavult az évek folyamán és a felhasználók folyamatosan szemmel követhetik, hogy a listájukon levők be vannak-e jelentkezve. Ha hinni lehet a Skypenak, ebben a percben több mint 16 millió csevegő veszi igénybe.

Be vagyok iratkozva a Facebookba is és időről időre benézek, elolvasom az üziket, amelyeket barátaim hagytak, megtekintem az új fényképeket és kommentálom is őket, ha a tartalmuk megkívánja, de a fő kommunikációs alkalmazásom a Skype. Listámban vagy 60 név van, köztük két gyerekem, más családtagok, régi jó barátok, újak, akiket a Netten ismertem meg és még néhány kollegám is. Véleményem szerint, befellegzett a vonalas telefonoknak. Kinek nincs állandóan a hálózatba bekötött számítógépje és minek kell további összegeket költeni arra, hogy családunkkal és barátainkkal beszéljünk otthon, vagy külföldön?

Választhatunk, lehet a billentyűzeten pötyögtetni – az előnye, időd van jól meggondolni és megfogalmazni mondanivalódat – mikrofonon beszélni – az előnye, hallod partnered hangját és néha a tónusból jobban ki lehet olvasni mondanivalója tartalmát, mint a szavakból – és végül a videokamerát is igénybe venni. Itt az előny még nyilvánvalóbb, különösen, ha egy kedvelt személlyel beszélsz. Olvashatod az arckifejezését, láthatod mosolyát (vagy esetleg könnyeit), úgy kommunikálsz vele mintha egymással szemben ülnétek. De hiszen tulajdon képen csakugyan szemben ültök egymással és a távolság közöttetek nem nagyobb, mint a kamerától való távolságodnak és beszélőpartnered távolságának az összege.

Ez egy nyerő software. A jövőben azt hiszem minden mobil telefon a Skype-al és hasonló programokkal lesz felszerelve.

Custom Search

A FIATALOK LÁZADÁSA

Amióta áll a világ, a fiatal nemzedék mindig fellázad a megmerevült konvenció ellen, legyen az akár szülői, társadalmi, vallási, párti, vagy más. Ilyen a természete, megcsömörölni az „öregek” útjától és új, jobb, saját utat keresni magának. Kitörni a megszabott kerékvágásból, nem haladni a kitaposott úton, új ösvényt törni magának, olyan terepen, ahol más előtte nem járt.

Egy barátom felhívta figyelmemet a bibliai Teremtés könyvére, ahol a 12.-ik fejezetben az Úr arra utasítja Ábrahámot: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából, abba az országba, amelyet mutatok neked”.

A mondat rangsort képez. Búcsút kell mondania:

Az országától

A szülőföldjétől

Atyja házától

Nemcsak egy totális elszakadás a helytől ahol született, ahol felnőtt, a tájaktól, amelyekhez érzelmileg kötődött, hazájától, nemzeti múltjától, anyanyelvétől, hagyományaitól, hanem személyes szakítás atyai otthonától, családjától, barátaitól, ismerőseitől, az emberektől, akikkel mostanáig kapcsolata volt, minden megszokottól.

És hová menjen? Menj magadnak (ez az eredeti héber ’lekh-lekhá’ pontos fordítása), a magad útján a bizonytalanságba és csak amikor odajutsz, fogod tudni, hogy megérkeztél.

Ábrahám apánk – ahogy a zsidó nép nevezi – minden fiatal nemzedék őspéldánya. Nem isten, egy belső hang parancsol ránk „menj” és egyszerre csak ott találjuk magunkat küszködve a pálya nehézségeivel, útban a nagy ismeretlenbe.

Tudjuk, nem vallhatunk kudarcot, a jövőnek muszáj jobbnak lennie, de amíg elérjük ezt a jövőt, rengeteg akadállyal kell megküzdenünk. Hasonlítunk valakihez, aki elkezdett egy izgi könyvet olvasásába, engedett a kísértésnek és belekukkantott a záró lapokba. Már biztosan tudja, az elbeszélés happy enddel végződik, talán azt is tudja mi ez a befejezés, de a fejezetet, amelynél most tart, sok-sok lap választja el az utolsótól. Fogalma sincs mi ezeknek a tartalma, csak tudja, az út nem könnyű, hegyeken-völgyeken keresztül kanyarodik, a hős hatalmas nehézségekkel fog megbirkózni és hajmeresztő kalandokba keveredni.

A történelem sok esetet ismer a fiatal nemzedék lázadásáról, szembeszállásáról az apai akarattal, de a személy, amely rám annakidején a legmélyebb benyomást keltette, Sztálin lánya, Szvetlána Allilujeva volt, aki dacára apja tisztségének és kommunista nevelésének, a Nyugatra szökött és hithű katolikussá vált.

Ifi koromban én is fellázadtam őseim útja ellen és új, kövezetlen útra tértem, de nem tudok azzal dicsekedni, hogy e lázadás ötlete a saját koponyámban keletkezett. Ez volt a korszak szelleme nemzedékem zsidó tagjai körében. Békeidőben születtünk, megalapozott családokba, a gazdasági helyzet jó volt, jövőnk világos, előre megszabott. Beiratkozni az egyetemre, jogot, vagy orvostant tanulni és megvalósítva minden zsidó mama álmát, doktori titulust biggyeszteni nevünkhöz. Ha netán lázadói hajlamaink vannak, otthagyhatjuk a tanulást és színészé, zenészé, vagy újságíróvá válhatunk. Anyáink nem lennének túl elégedettek, de egy kissé fanyalogva, beérnék a 'szerkesztő', 'művész' úrral, vagy 'mester'rel.

A világháború, amely 1939-ban tört ki, összezilálta a hagyományos értékrendet és ennek a biztos létezésnek az álmát eltüntette. Túléltük a holokausztot – mármint az egyharmadunk, amely mázlista volt – de amikor túl voltunk mindezen, a régi generáció tagjai az egész szörnyűséget rossz álomnak akarták tekinteni és ott folytatni életüket ahol abbahagyták. Mi, az akkori fiatalok, akiknek a gazdanemzetben vetett hitük megingott, máshogy láttuk a dolgokat. A régi értékeket a történelem kukájába kell hajítani és új kezdetbe fogni.

Mint már máskor is megírtam, kiutat keresve jutottam el a cionista ifjúsági mozgalomhoz, amelynek jelszava volt, ne hallgass apád szavaira és vesd el anyád tanácsait, mert ezek csak lelassítanak.

Nekem erős akaratom volt, sikerült lehengerelnem szüleim ellenzését, abbahagytam középiskolai tanulmányaimat és17 éves koromban egy ifjúsági csoporttal kivándoroltam Izraelbe, de sok más fiatal kénytelen volt hazudni, furfangot, vagy kalandos regénybe való trükköket használni, ahhoz, hogy megvalósítsa álmát. Egy barátom kedvenc családi legendája két nagynénijéről szól, aki tini korukban viszolyogtak szüleik kispolgári életmódjától és szintén a cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakoztak.

Amikor 1949-ben a kommunisták megszerezték a hatalmat Magyarországon, megtiltották a cionista mozgalom tevékenységét. Az ifjúsági mozgalmak utolsó határozata, röviddel feloszlatásuk előtt, az volt, minél több tagjukat Izraelbe juttatják. A határok zárva voltak és törvényesen nem lehetett többé elhagyni az országot. További nehézséget okozott, hogy a szülők egy része belépett a kommunista pártba, mert azt hitték, a párt ideológiája, az emberek közötti, vallás és fajkülönbség nélküli teljes egyenlőség, véglegesen megoldja az antiszemitizmus problémáját is.

Én már 1946-ban visszatértem szüleimmel Csehszlovákiába, ahol a gazdasági helyzet valamivel jobb volt. A cionizmus még nem volt letiltva és mindjárt csatlakoztam a mozgalom ottani fiókjához. 1949 első hónapjaiban mozgalmunk idősebb tagjai – én még túl fiatal voltam – hetekig a határ szlovák oldalán lesték a magyar mozgalmi bajtársakat, akiknek kisebb-nagyobb csoportokban sikerült átszökni a határon. A legmegfelelőbb átkelő hely Miskolc környékén volt, onnan Kassára kisérték őket, majd az éjszakai vonattal Bratislavába. Ezután már ‘csak’ az osztrák határon kellett átjutniuk és Bécsből már törvényesen utazhattak tovább Olaszországba, ahonnan hajóval jutottak Haifára.

Nehogy azt gondoljátok, néhányszáz személyről volt szó! Több mint 10,000 ember jutott ilyen kacskaringós úton Izraelbe. Útlevelük persze nem volt, szlovákul nem tudtak és a mieink segítsége nélkül, hamarosan lefogták volna őket. Rendőröket, vasutasakat kellett megvesztegetni, taxikról, vasúti vagonokról, élelemről, ruházatról gondoskodni, nem volt könnyű megszervezni.

A két fent említett fiatal más-más csoporttal szökött el. Szombat, vagy vasárnap reggel felkeltek, otthon azt mondták, hogy kirándulni mennek és nyomtalanul eltűntek. A legjobb esetben néhány nap multán érkezett tőlük levelezőlap Bécsből. A titoktartás annyira szigorú volt, hogy nemcsak a szülők nem voltak beavatva az összeesküvésbe, hanem a lányok egymásnak sem meséltek róla. Képzeljétek el az ámulatot, amikor az Izraelbe tartó hajó fedélzetén futottak egymásba!

A szülők számára ez igazi csapás volt. (Ha ti is szülök vagytok, elképzelhetitek: szeretett csemetétek, nem csak későn jött haza a hétvégi randiről, hanem elnyelte a föld!). Esedeztek gyerekeik előtt, térjenek haza, de ezek a fiatalok, a háborús trauma végzősei – egy részük a koncentrációs tábort is megjárta – nagyon korán értek be lelkileg és nem hallgattak szüleik szavaira. Sok esetben, a végén a szülők adták be derekukat és amint lehetségessé vált (általában csak 1956-ban), csatlakoztak gyerekeikhez Izraelben.

Ez volt a mi nemzedékünk álma: új utat választani szüleink kudarcot vallott útja helyett, új, egyenlőségre törekvő, igazságos társadalmat alapítani, kialakítani az új zsidó prototípusát, aki kétkezi munkával keresi meg kenyerét. Azóta 60 éve telt el. Vajon sikeresek voltunk? Maga a tény, hogy önálló országban élünk, erős Védelmi Erőnk egy új holokauszt gondolatát is lehetetlenné teszi, sikert jelent. Mi még magyarul álmodunk, a magyar szavakra, zenére, illatokra, ízekre vágyunk, de gyerekeink hazája Izrael és az anyanyelvük héber. Sok eredményünkre vagyunk büszkék, de a társadalmunk sajnos nem igazságos és egyenlőséges (Az, hogy talán sehol a világon nem létezik ilyen társadalom, alig vigasztal meg).

Vajon a következő nemzedék eléri ezeket a célokat? Kétlem.

A mai fiatalok is fellázadtak szüleik ellen. Elhagyták azok értékeit, ideáljait és ahelyett, hogy jobb társadalomért harcoljanak, az anyagiasságot választották. Az ideál, nagyobb házak, anyagi javak gyűjtése, karrier megszállottság, magad felépítése az ország építése helyett, az önkéntesség nem divat többé, de azért nincs még minden elveszve!

A mai fiatalok későn alapítanak családot, de előbb-utóbb ők is a szülői státusba kerülnek és akkor egy szenzációs meglepetés vár rájuk. Egy szép napon az ő gyerekeik, unokáik is fel fognak lázadni ellenük és talán újra megfordul a kerék. Lehet, hogy ezek a fiatalok is elvetik szüleik kispolgári értékeit és új utakat fognak keresni, hogy társadalmunk igazságosabb legyen, nagyobb legyen az egyenlőség.

Csak azt remélem, még itt leszek és látni fogom a meglepetést gyerekeim arcán!

Custom Search