ALMODOVÁR ÉS CLOONEY

A feleségem és én, egy bizonyos mértékben a filmek megszállottai vagyunk. Sok filmet látunk a televízióban, hat filmcsatornánk van, de igyekszünk hetente egyszer moziba is menni. Általában én választom a filmet és csak ritkán csalódunk – az évek folyamán ízlésünk elég hasonlóvá vált – de a múlt héten barátokkal mentünk moziba és csak a terem bejárata előtt tudtuk meg, hogy Pedro Almodóvar utolsó, „A bőr, amelyben élek” című, művét fogjuk megtekinteni. Szokatlanul számomra, ezúttal azt sem tudtam miről szól a film, de azt gondoltam, végül is, mi baj történhet? Almodóvar legtöbb filmjét láttam (gyerekeinktől egy DVD csomagot kaptunk, tíz filmjével) és csak egyikétől, a „Rossz Nevelés”-től utálkoztam, főleg homoszexuális tartalma miatt.
Hamarosan kiderült, hogy ez egy sötét melodráma, valahol a sci-fi és B típusú horrorfilm között, abszurd és hátborzongató cselekménnyel, sekély párbeszédekkel és kiábrándító játékkal. A film nagyon színes, de a színek hangosak, rikítók. Ez egy nagy lángelme által alkotott giccs, ennek ellenére mégis giccs. Antonio Banderas, a spanyol sármőr megtestesülése, kiváló színész, aki ebben a filmben egy plasztikai sebészt, egy XXI. századbeli doktor Mengelét alakít, akinél a lánya ellen elkövetett nemi erőszak megbosszulásának a vágya, elvegyül felesége utáni vágyával, akinek a teste gyógyíthatatlanul elcsúfult autója elégésében és végül is öngyilkos lett. A férfinek rögeszméjévé válik, húsból és vérből alkotni egy nőt, akinek a bőre a ellenáll a tűznek.
Banderas, szerepének megfelelően, furcsa módon szenvtelen, élettelen. Még a kegyetlenségek is, amelyeket elkövet, inkább tetteiben nyilvánulnak meg, mint arckifejezésében, amely ráncmentes, szép marad és semmilyen érzelmet sem fejez ki. A férfi hideg és fémszerű, hasonlóan műszereihez, amelyekkel aranykalitkába zárt áldozatát formálja.
Steve Jobs egyik számítógépét, "őrülten nagy"-nak írta le, Almodóvart is hasonlóan lehet jellemezni, bár néha úgy tűnik, hogy az egyenlet megfordul és a rendező „nagyban őrült”. Senki sem unatkozik filmjei vetítésein, de ez a film a fejre hat és nem a szívre. Írásom elején megkérdeztem, mi baj történhet? Hát történt valami. Saját választásom nem esett volna erre a filmre és barátaimat sem beszélném rá „A bőr, amelyben élek” megtekintésére.
A másik filmre is találomra jutottunk el, mivel nem kaptunk jegyeket két másikra, amelyeket meg akartunk nézni és ebben az esetben is hasonlóan morfondíroztam, mi baj történhet? Hiszen George Clooney soha sem okoz csalódást és a legrosszabb esetben, kijövünk a filmről és azt mondjuk: jól szórakoztunk.
Ebben az esetben ugyan igazam volt, de a „Március Idusa” sokkal többet érdemel, mint a ’szórakoztató‘ jelzőt.
Már a cím is azonnali asszociációt kelt Julius Caesarral és annak brutális meggyilkolásával és felvilágosítja a nézőket, még mielőtt beléptek a moziba, hogy a film nem a rendszert dicsőíti, egy bizonyos ponton árulás fog történni és valakit hátba döfnek.
A film az előzetes választásokról szól a Demokrata Pártban, amelynek a győztese az amerikai elnök székét fogja megpályázni. A vezető jelölt (George Clooney) liberális, akinek az USA alkotmány a vallása, a tiszta energia híve és az olajháborúk ellenzője. Hajlandó az azonos neműek házasságának a támogatására is, de mi, a nézők, az eseményeket a film sztárja, Ryan Gosling szemein keresztül látjuk, aki Stevet, a jelölt kampányvezetőjének a helyettesét alakítja.
Nincs itt csodálatos leleplezés, mindenki, aki újságot olvas és látott egy pár filmet, tud a korrupcióról, az intrikákról, a kétes ügyletekről, arról, hogy az igazi döntéseket zárt ajtók mögött hozzák meg, hogy a politikusok hazudnak, megcsalják választóikat (és néha feleségüket is). Clooney nem csak, mint színész tűnik ki, hanem mint rendező is – ez a negyedik filmje – és a tehetséges színészgárdának, amelynek az élén áll, sikerül drámai erőt adni ezeknek az elcsépelt igazságoknak.
További ismert színészek: Philip Seymour Hoffman, a kampány vezetője, megköveteli az abszolút megbízhatóságot és aki neki csalódást okoz, annak befellegzett. Paul Giamatti, Clooney ellenfelének a kampányát vezeti és minden piszkos trükköt latba vet, hogy az ő jelöltje nyerjen. Marisa Tomei karaktere a viharedzett és lelkiismeretlen újságírónő sztereotípiája, mindent megtesz egy elsőnek közölt hírlapi szenzációért és nem tulajdonít jelentőséget annak, ki sérül meg a kinyilatkoztatások következtében. Evan Rachel Wood a kampány egy fiatal és provokatív önkéntese, aki úgy érzi felnőtt már, de fokozatosan rájön, hogy a politika világa kegyetlen és kemény árat követel azoktól, akik részt kívánnak venni a nagyok játékaiban.
Mint már említettem, az igazi sztár Steve, aki a filmet, mint idealista kezdi el, vakon hisz jelöltje integritásában, de egy gyorstalpaló tanfolyam után a piszkos politikáról, arról, hogy ember embernek farkasa, elveszti szüzességét és kénytelen saját maga is használni minden trükköt, amelyet eleve ellenzett.
George Clooney ugyan nem zseni, de egy profi és a „Március Idusa” kitűnő és jól rendezett politikai dráma, amelynek karaktereivel könnyű azonosulni, szellemes és éles párbeszédekkel, tele váratlan fordulatokkal, amelyek következményeként minden alkalommal megfordul a kerék. Ez a film kiváló minőségű szórakozást szolgáltat, de hiszen ez az, amit elvárunk egy filmtől, nemde?

PÁRIZS ROMANTIKUSOK SZÁMÁRA

A múlt héten az időjárás előjelzésekben veszítettem el hitemet, e héten viszont a filmkritikák vannak soron. Ezek természetesen csak a kritikus személyes ízlését fejezik ki és a véleménynyilvánítás szabadságának elve biztosítja jogát ennek szabad közzétételére, de vajon ízlése egyezik-e az enyémmel? Nem mindenki szereti a spenótot, én igen, de eszem ágába sem jut másoknak ajánlani ennek a tömény fokhagyma tartalmú főzeléknek a megkóstolását.

Napilapom kritikusa nem lelkesedett Woody Allen legújabb, „Éjfél Párizsban” c. filmjéért, de én rá sem hederítettem és egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem.
A film nézése közben az angol ’name dropping’ jutott az eszembe. E kifejezés azt a szokást írja le, amikor az emberek, látszólag véletlenül, úgy ’ejtík el’ híres emberek nevét, mintha jó ismerőseik lennének. Magában ez nem lenne egy annyira rossz szokás, ha nem azért tennék, hogy mások előtt felvágjanak. Én is említettem egyszer, hogy fiatal koromban néhány híres itteni színész társaságában forgolódtam, de úgy tűnik nekem, hogy az amerikai rendező zseni filmjének központi trükkje: a hírességek neveinek említése. Miután a nézők felfogták, hogy a film hősét egy veterán Mercedes titokzatos módon a múlt század -20as éveibe vitte vissza (később pedig egy fiákerrel a XIX. század utolsó éveibe is eljutott), visszafojtott lélegzettel várják, hogy a század nagyjai közül, melyik további íróba, festőbe, vagy rendezőbe, botlik véletlenül. Ahányszor felhangzik a teremben a bűvös szó ’Dali’, ’Bunuel’, ’Pablo’, mindenki megkönnyebbül és félhangos suttogással egészíti ki a nevet, így hozva kísérőjük (és a környező közönség) tudomására, hogy ők is részesei a titoknak és megértették a vaskos célzást.
Azok, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy akiknek nincsenek alapos ismeretei a múlt század irodalmáról és művészettörténetéről és nem tudják, hogy az ’Alice’, aki kinyitotta (az amerikai írónő) Gertrude Stein bejárati ajtaját, élettársa, Alice B. Toklas volt és ’Zelda’ nem csak (az amerikai író) F. Scott Fitzgerald felesége, hanem szintén egy híres író, nem fogják tudni élvezni Woody Allen művét, tévednek. A film teli van nagyszerű felvételekkel a nappali és éjjeli Párizsról, romantikus légkörrel van telítve és Cole Porter dalai a háttérben, egy olyan varázslatos világba ragadják el a nézőt, amelyben bármi lehetséges.
Bár a film egy olyan tárgyat érint, amely időnként valamennyiünket foglalkoztat: vajon a múlt jobb, szebb volt, az emberek boldogabbak voltak, cselekménye nem drámai, nem fogunk napokig ezen rágódni, könnyes kacajra sem fog fakasztani, de nézői, garantáltan jól fognak szórakozni.
Mellesleg, a filmben pár percre megjelenik korunk egyik híressége, Carla Bruni, szerintem napjaink egyik legszebb és legbájosabb hölgye. Sok fényképen és híradó felvételen láttam, felöltözve és ruhátlanul is, de a véleményem szerint Allen filmjében ez a ragyogó nő, egy kissé szürke, érezhető nála az önbizalom hiánya, amelyet, mint a francia államelnök neje, vagy mint csúcsmodell, olyan könnyen kimutat.
Egy mondattal: ne hallgassatok a kritikusokra, felnőtt emberek vagytok, döntsétek egyedül el, mi tetszik nektek!


NUKLEÁRIS ÉS MÁS KATASZTRÓFÁK

Azok, akik ismernek, tudják, esküdt filmrajongó vagyok. Igyekszek a moziban minden jónak mondott filmet megnézni (bár néha a rossz kritikát kapottakat is megtekintem és saját következéseimre jutok), a TV-ben régi filmeket nézek és időről időre egy DVD kölcsönző szolgálatait is igénybe veszem.

Olyan filmeket részesítek előnyben, amelyek nem válaszolnak meg minden kérdést, amelyek miután élvezetet okoztak, felizgattak, felkavartak, megnevetettek, az END után is tovább foglalkoztatnak, néha napokon át.

A kommunista rezsim találta ki a szocialista realizmus (szocreál) fogalmát a művészetben. Az alkotó feladata oktatni a tömegeket, követendő példákat állítani eléjük, a politikai céloknak alárendelni a művészetet. A hollywoodi filmipar egyetlen feladata a közönség szórakoztatása, de a Nyugaton is mindig voltak önálló, a nagy stúdiók befolyásától szabad alkotók, akiknek a kezében a film eszköz, rámutatni egy társadalmi problémára, harcolni negatív jelenségek ellen, vagy pedig támadni az intézményeket.

Ilyen rendező Michael Moore, a globalizáció, a nagyvállalatok, Bush elnökségének éles kritikusa, a lőfegyver eladás ellenőrzésének propagálója, akinek a filmje Fahrenheit 9/11 az amerikai választásokat is befolyásolta. Egy másik ilyen rendező volt Michael Kramer, aki több nagyfokú társadalmi tudatosságot tartalmazó filmet készített, amelyekben támadta az olyan jelenségeket, mint a fajgyűlölet, vagy a rosszemlékű amerikai szenátor McCarthy által indított boszorkány vadászat a múlt század 50-es éveiben.

Az MGM csatorna múltkor Kramer egy nukleáris holokauszt eredményét dramatikus módon felvázoló filmjét mutatta be. A Parton (On the Beach, 1959) című apokaliptikus filmben, amely Nevil Shute regényének adaptációja, a többek között Ava Gardner, Gregory Peck, Anthony Perkins és Fred Astair szerepelnek, egy olyan világot ír le, amelyben a két tömb közötti atomháború megsemmisített minden élő lényt a földgömb északi felében. A déli földgömbön, Ausztráliában, az élet folytatódik. Emberek munkába járnak, barátaiknál vendégeskednek, művelik a földet, sőt egy autóversenyt is rendeznek, de mindezen, látszólag normális életvitel felett Damoklész kardjaként függ a fenyegetés, a szennyeződés miatt nincs hová menekülni, öt hónapon belül őket is eléri a rádioaktív sugárzás, minden élet kipusztul és ezzel az emberiség léte véget ér.

Dacára annak, hogy a filmben egy lövést sem adnak le, nem látni halottakat, sebesülteket, romokat, mindenki kulturáltan viselkedik (talán túl kulturáltan, a valóságban sokkal több erőszak, hisztéria lenne) és ez az egyik legszomorúbb és borúlátóbb film, amelyet valaha is láttam, engem mégis optimizmussal töltött meg. Miért? A filmben felvételek látszódnak a háború utáni San Franciscóból. A Golden Gate híd és az összes épületek épen állnak, az automatikus gépezet által irányított erőmű tovább működik, a közlekedési jelzőlámpák monotonon váltakoznak, de a híd, az autópályák, az utcák elhagyottak, sehol egy ember, jármű, élőlény, csak a szél pörget megsárgult, szakadozott újságlapokat, de ez csak egy fantázia, a valóságban mindez nem történt meg!

A totális háború veszélye az Egyesült Államok és a Szovjetunió között és az atom-holokauszt rémképe, amelyek négy évtizedig fenyegette a világot, elmúlt és az emberiség fennmaradt. Az 50-es és 60-as években az amerikai borúlátók atom biztos óvóhelyeket építettek, azt hitték, még a 90-es éveket sem érjük el és íme 2009-t írunk. Vajon ez nem elegendő ok az optimizmusra?

Az atomfegyverek sajnos nem lettek megsemmisítve és Pakisztán, India, Észak-Korea és más államok, köztük Izrael, kezében jelentős atom arzenálok vannak. Komoly veszély áll fenn, hogy hamarosan Irán is kifejleszti az atombombát. Újabban az is gondot okoz, hogy egy napon az Al-Qaida vagy a Tálibán is ehhez a fegyverzethez jut.

Sok más veszély is fenyegeti leszármazottaink egészségét és az emberiség jövőjét, kezdve az ökológiai katasztrófával, a Föld fokozatos felmelegedésével, a sarki jég rohamos olvadásával, a tengerszint emelkedésével, tavak és folyók kiszáradásával a klímaváltozás következtében, teljes állatfajok kipusztulásával, az esőerdők kiirtásával, lyukak keletkezésével az ózón rétegen, a génmanipulált ételek ártalmasságával és így tovább, befejezve a celluláris telefonok ártalmas hatásával.

Nehogy félreértsetek! Tökéletesen tisztában vagyok ökologikus problémáinkkal és lelkesen támogatok minden zöld kezdeményezést, amelynek célja a környezetünknek okozott kár csökkentése. Csak egy Földünk van és kötelességünk vigyázni rá a jövő generációk számára, de egyszerűen nem vagyok hajlandó túl komolyan venni azokat, akik a fejünk felett az elkerülhetetlen világkatasztrófa ostorát csattogtatják.

Ahogy magyarul mondják, nem eszik a levest olyan forrón, ahogy főzik. Krízis, váltság idején (mint az ázsiai szökőár után), az egész világ mozgósít, hogy megsegítse azokat, akiket a szerencsétlenség sújtott. Hiszek a common sense-ben, a józan észben, az egészséges emberi értelemben, a tudomány képességében megoldásokat, válaszokat találni, abban, hogy dacára a szerencsétlenségeknek, a háborúknak, a kudarcoknak, az elmulasztott alkalmaknak, az elcseszett teóriáknak, egy jó világba születtünk és az emberi faj fennmarad és virágozni fog (hacsak egy Bush, vagy Ahmadinezsád szerű balfasz nem nyom meg egy gombot és egyben légbe repíti, pozdorjává zúzza az egész mindenséget).

Custom Search