PÁRIZS FITTEKNEK

 

 

 

Párizs egy csodálatos város. Nem ruházom fel most új elnevezésekkel – aki csak tud írni és beszélni, de azok is, akik nem tudnak, megtették már – látogassátok ti is meg és adományozzatok neki szerintetek találó elnevezéseket. Nemrég tértünk haza öt szép nap után a fények városából, amely csakugyan ránk mosolygott, nem utolsósorban a kiváló időjárásnak köszönhetően.

Élveztük a szép házakat, a finom ételeket (nem részletezek, de lehetetlen kihagyni a kitűnő ropogós héjú baguettet. Friss vajjal, ez egy valódi csemege!), a páratlan francia hangulatot, a falfestményeket (graffiti) minden szabad falszakaszon és a sok történelmi helyet, beleértve olyanokat, amelyeket mostanáig nem ismertünk. Kevesen tudják például, hogy a franciák szobrot emeltek VII. Eduárd brit királynak a róla elnevezett téren, ahol egy hasonnevű színház is van. A francia főváros a király személyét nem kiemelkedő államférfiúi, vagy katonai cselekedetei következtében örökítette meg, hanem kicsapongásai és mérhetetlen torkossága miatt, amelyeknek a főszíntere Párizs volt. Ez az uralkodó, Viktória királynő fia, aki megkoronázása napjáig az Albert nevet viselte, csak 59 éves korában jutott hatalomra és feltételezem, hogy a nők után való koslatás, a szeretők tartása, a látogatások bordélyházakban, a korlátlan zabálás, megkönnyítették számára a trónra való várakozást. Ennek eredményeként ragadt rá, az akkori walesi hercegre, a Piszkos Bertie gúnynév.   

Párizs egyetlen problémája – és ezt a problémát minden turista tapasztalja – a rossz közlekedési viszonyok. A nap legnagyobb részében a város be van dugulva és csak cammogva lehet valahová eljutni. Egy megbízható forrás azt tanácsolta nekünk, hogy ne beszéljünk meg semmit a városban délelőtt 11 óra előtt, amikor is a forgalom jelentősen csökken, de az átlagos turista nem azért jön Párizsba, hogy délig heverjen az ágyban, ő egy korai reggeli után mindjárt útnak akar indulni, azért hívják turistának. A megoldás persze a metró. Párizs metróhálózata az egyik legjobb a világon, de csak jó testi kondícióval megáldott embereknek javaslom használatát, olyanoknak, akik a gyaloglás mesterei.

Vagy egy éve jártunk Prágában és a szállodánkhoz közeli metróállomáson lerobbant a lift. A földalatti vasút igazgatósága az utasok elnézését kérte, de rajtunk ez nem nagyon segített, majdnem megszakadtunk, amikor a súlyos koffereket le és felcipeltük a sok lépcsőn. A többi prágai állomáson a mozgólépcső az egyetlen módja a lejutásnak a föld alá és feljövetelnek az utcára, ugyanúgy, mint minden más nagyvárosban, akár Londonban, akár Budapesten. Úgy tűnik, hogy Párizsban még nem hallottak erről a találmányról – vagy talán azért nem fogadták el, hogy ne gyanúsítsák őket, hogy az angoloktól vették át az ötletet – és csak kevés helyen találtunk mozgólépcsőt.

Párizsnak alig van olyan csücske, ahova el ne lehetne jutni a metróval, rekordidő alatt és bosszantó torlódásoktól mentesen, feltéve, hogy nem kapsz szívrohamot a fárasztó úttól fel és le a lépcsők százain és a járkálástól a sok száz méteres végtelen szürke folyosókon át.

Miután szeretem a történelmet, érdekeltek a metróállomások nevei is. Sok név a napóleoni háborúkhoz kapcsolódik. Csaták, amelyekben a császár volt a győztes, mint Wagram, Jena, Austerlitz, Rivoli, Pyramides (a Piramisok), a kampány Olaszországban (Place d'Italie) és az egyetlen, amelyben legyőzték, Waterloo.

További csaták, amelyek az állomások neveiben lettek megörökítve:

Alesia, Julius Ceasar idejében, Tolbiac, az V. században frank és germán törzsek között.

A XIX. században: Trocadero Spanyolországban, Vuelta de Obligado, Argentinában, Alma, a Krimi háború első csatája, Solferino, Olaszországban, III. Napoleon uralkodása idején.

A második világháborúban: Bir Hakeim, a Libiai sivatagban, Sevastopol, ma Ukrajnában és a hősies sztálingrádi csata. Fura, hogy az egyetlen hely a világon, amelyet ma Stalingrad-nak hívnak, egy párizsi metróállomás. A várost Oroszországban, ahol ez a háború fordulópontjának tekinthető csata lezajlott, ma Volgográdnak hívják. 

A párizsi diák számára a híres hadjáratok nevei nem idegenek, de meglehet, hogy ha egy történelem vizsgán megkérdezik, mit tud Waterlooról, a válasza az lesz, hogy ez egy metróállomás.  

 

PÁRIZS ROMANTIKUSOK SZÁMÁRA

A múlt héten az időjárás előjelzésekben veszítettem el hitemet, e héten viszont a filmkritikák vannak soron. Ezek természetesen csak a kritikus személyes ízlését fejezik ki és a véleménynyilvánítás szabadságának elve biztosítja jogát ennek szabad közzétételére, de vajon ízlése egyezik-e az enyémmel? Nem mindenki szereti a spenótot, én igen, de eszem ágába sem jut másoknak ajánlani ennek a tömény fokhagyma tartalmú főzeléknek a megkóstolását.

Napilapom kritikusa nem lelkesedett Woody Allen legújabb, „Éjfél Párizsban” c. filmjéért, de én rá sem hederítettem és egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem.
A film nézése közben az angol ’name dropping’ jutott az eszembe. E kifejezés azt a szokást írja le, amikor az emberek, látszólag véletlenül, úgy ’ejtík el’ híres emberek nevét, mintha jó ismerőseik lennének. Magában ez nem lenne egy annyira rossz szokás, ha nem azért tennék, hogy mások előtt felvágjanak. Én is említettem egyszer, hogy fiatal koromban néhány híres itteni színész társaságában forgolódtam, de úgy tűnik nekem, hogy az amerikai rendező zseni filmjének központi trükkje: a hírességek neveinek említése. Miután a nézők felfogták, hogy a film hősét egy veterán Mercedes titokzatos módon a múlt század -20as éveibe vitte vissza (később pedig egy fiákerrel a XIX. század utolsó éveibe is eljutott), visszafojtott lélegzettel várják, hogy a század nagyjai közül, melyik további íróba, festőbe, vagy rendezőbe, botlik véletlenül. Ahányszor felhangzik a teremben a bűvös szó ’Dali’, ’Bunuel’, ’Pablo’, mindenki megkönnyebbül és félhangos suttogással egészíti ki a nevet, így hozva kísérőjük (és a környező közönség) tudomására, hogy ők is részesei a titoknak és megértették a vaskos célzást.
Azok, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy akiknek nincsenek alapos ismeretei a múlt század irodalmáról és művészettörténetéről és nem tudják, hogy az ’Alice’, aki kinyitotta (az amerikai írónő) Gertrude Stein bejárati ajtaját, élettársa, Alice B. Toklas volt és ’Zelda’ nem csak (az amerikai író) F. Scott Fitzgerald felesége, hanem szintén egy híres író, nem fogják tudni élvezni Woody Allen művét, tévednek. A film teli van nagyszerű felvételekkel a nappali és éjjeli Párizsról, romantikus légkörrel van telítve és Cole Porter dalai a háttérben, egy olyan varázslatos világba ragadják el a nézőt, amelyben bármi lehetséges.
Bár a film egy olyan tárgyat érint, amely időnként valamennyiünket foglalkoztat: vajon a múlt jobb, szebb volt, az emberek boldogabbak voltak, cselekménye nem drámai, nem fogunk napokig ezen rágódni, könnyes kacajra sem fog fakasztani, de nézői, garantáltan jól fognak szórakozni.
Mellesleg, a filmben pár percre megjelenik korunk egyik híressége, Carla Bruni, szerintem napjaink egyik legszebb és legbájosabb hölgye. Sok fényképen és híradó felvételen láttam, felöltözve és ruhátlanul is, de a véleményem szerint Allen filmjében ez a ragyogó nő, egy kissé szürke, érezhető nála az önbizalom hiánya, amelyet, mint a francia államelnök neje, vagy mint csúcsmodell, olyan könnyen kimutat.
Egy mondattal: ne hallgassatok a kritikusokra, felnőtt emberek vagytok, döntsétek egyedül el, mi tetszik nektek!


NÁPOLYI SZELET

Alig van zenei műfaj, amelyet nem kedvelek, csak egy szerény feltételem van: ha szöveg is járul hozzá, értsem meg miről van tulajdon képpen szó. Hiába fülbemászó a dallam, ha a szavak érthetetlenek. Azért kedvelem például Kovács Apollónia dalait, mert minden szó érthető, egyet sem nyel el, de e percben nem cigányzene, teljesen más fajta zene hangzik a fejemben.
Néhány napja autórádióm egy régi dalt játszott, amely régebben egyik kedvencem volt, de teljesen elfelejtkeztem róla. Gyorsan megkerestem a YouTube video megosztón és most ti is meghallgathatjátok.
Feltételezem, hogy ma már csak kevesen ismerik a dalszerző és énekes Peter Sarstedt dalát „Where Do You Go My Lovely?” (Merre jársz szépségem?), amely 1969-ben volt nagy sláger. Sarsted állítólag egy szerelméről írta, aki balesetben halt meg.
Azok számára, akik nem otthonosak az angol nyelvvel, röviden összefoglalom a dal szövegét. Egy nagyvilági hölgyről szól, aki mint Marlene Dietrich beszél, mint Zizi Jeanmaire (egy ismert táncosnő) táncol, Balmain (az egyik legjobb szabász) varrja ruháit és gyémántokat, meg gyöngyöket visel hajában. Divatos lakosztálya van Párizs felkapott környékén, barátja Sacha Distel (egy neves énekes), elvégezte a Sorbonne egyetemet és festményt ‘lopott’ Picassótól. A Riviérán toplessen napozik, Svájc egy divatos síközpontjában telel és csak a legdrágább brandyt szopogatja. Neve a legmagasabb körökben is ismert, karácsonyra pedig Aga Khantól, a világ egyik leggazdagabbjától, versenylovat kapott ajándékba.
„De merre jársz szépségem” - kérdezi az énekes – „amikor egyedül vagy az ágyadban? Mond el gondolataidat, bele akarok tekinteni a fejedbe.”
Visszaemlékezik Nápoly eleső utcáira és két rongyos koldus gyerek égő ambíciójára, kikerülni a nyomorból. Kéri a hölgyet, nézzen a szemébe és emlékezzen vissza származására. Aztán elfelejtheti őt örökre, de a sebhely megmarad.
„Tudom, merre jársz szépségem, amikor egyedül vagy ágyadban, tudom, mely gondolatok vesznek körül, mert bele tudok tekinteni a koponyádba”.
Erről az érdekes rövid és zenés karcolatról mindig Vittorio de Sica 1963-os filmje „Tegnap, Ma és Holnap” jut az eszembe, amelynek Sophia Loren alakította a főszerepét. A ‘Tegnap’ című epizódban a cigivel feketéző nőt elkapják és börtönbüntetésre ítélik, csakhogy az olasz törvény szerint egy asszonyt terhessége alatt és hat hónappal a szülés utánig, nem szabad a dutyiba zárni. Így aztán Loren egymás után hét gyereket szül és szabad lábon marad. A film élethűen mutatja be – neorealizmus, nem? – Nápoly szegénynegyedeit és a szomszédok hangos ujjongását, amikor a színésznő fűnek-fának híreszteli, hogy nyolcadszor is sikerült másállapotba kerülnie – férje (Marcello Mastroianni) érthető okokból kifáradt és egy barátnak kellett kisegíteni.
Én csak egyszer röviden láttam ezeket a negyedeket. Hajóval érkeztünk Nápolyba. A kikötőből vasútút vezetett a központi vasútállomásra és a lassú vonat pont a város nyomornegyedein keresztül kanyargott. Soha sem fogom elfelejteni a szürrealisztikus ellentétet, a szerelvény ablakából bámészkodó jól táplált, tiszta ruhás, kispolgári csemetéink és a toprongyos gyerek falkája között, akik az egész rövid út folyamán a vonat mentén rohantak, ugrabugráltak és valami alamizsnát kunyeráltak.
Képzeletemben a fenti dal hősnője is közöttük volt.