PÁRIZS FITTEKNEK

 

 

 

Párizs egy csodálatos város. Nem ruházom fel most új elnevezésekkel – aki csak tud írni és beszélni, de azok is, akik nem tudnak, megtették már – látogassátok ti is meg és adományozzatok neki szerintetek találó elnevezéseket. Nemrég tértünk haza öt szép nap után a fények városából, amely csakugyan ránk mosolygott, nem utolsósorban a kiváló időjárásnak köszönhetően.

Élveztük a szép házakat, a finom ételeket (nem részletezek, de lehetetlen kihagyni a kitűnő ropogós héjú baguettet. Friss vajjal, ez egy valódi csemege!), a páratlan francia hangulatot, a falfestményeket (graffiti) minden szabad falszakaszon és a sok történelmi helyet, beleértve olyanokat, amelyeket mostanáig nem ismertünk. Kevesen tudják például, hogy a franciák szobrot emeltek VII. Eduárd brit királynak a róla elnevezett téren, ahol egy hasonnevű színház is van. A francia főváros a király személyét nem kiemelkedő államférfiúi, vagy katonai cselekedetei következtében örökítette meg, hanem kicsapongásai és mérhetetlen torkossága miatt, amelyeknek a főszíntere Párizs volt. Ez az uralkodó, Viktória királynő fia, aki megkoronázása napjáig az Albert nevet viselte, csak 59 éves korában jutott hatalomra és feltételezem, hogy a nők után való koslatás, a szeretők tartása, a látogatások bordélyházakban, a korlátlan zabálás, megkönnyítették számára a trónra való várakozást. Ennek eredményeként ragadt rá, az akkori walesi hercegre, a Piszkos Bertie gúnynév.   

Párizs egyetlen problémája – és ezt a problémát minden turista tapasztalja – a rossz közlekedési viszonyok. A nap legnagyobb részében a város be van dugulva és csak cammogva lehet valahová eljutni. Egy megbízható forrás azt tanácsolta nekünk, hogy ne beszéljünk meg semmit a városban délelőtt 11 óra előtt, amikor is a forgalom jelentősen csökken, de az átlagos turista nem azért jön Párizsba, hogy délig heverjen az ágyban, ő egy korai reggeli után mindjárt útnak akar indulni, azért hívják turistának. A megoldás persze a metró. Párizs metróhálózata az egyik legjobb a világon, de csak jó testi kondícióval megáldott embereknek javaslom használatát, olyanoknak, akik a gyaloglás mesterei.

Vagy egy éve jártunk Prágában és a szállodánkhoz közeli metróállomáson lerobbant a lift. A földalatti vasút igazgatósága az utasok elnézését kérte, de rajtunk ez nem nagyon segített, majdnem megszakadtunk, amikor a súlyos koffereket le és felcipeltük a sok lépcsőn. A többi prágai állomáson a mozgólépcső az egyetlen módja a lejutásnak a föld alá és feljövetelnek az utcára, ugyanúgy, mint minden más nagyvárosban, akár Londonban, akár Budapesten. Úgy tűnik, hogy Párizsban még nem hallottak erről a találmányról – vagy talán azért nem fogadták el, hogy ne gyanúsítsák őket, hogy az angoloktól vették át az ötletet – és csak kevés helyen találtunk mozgólépcsőt.

Párizsnak alig van olyan csücske, ahova el ne lehetne jutni a metróval, rekordidő alatt és bosszantó torlódásoktól mentesen, feltéve, hogy nem kapsz szívrohamot a fárasztó úttól fel és le a lépcsők százain és a járkálástól a sok száz méteres végtelen szürke folyosókon át.

Miután szeretem a történelmet, érdekeltek a metróállomások nevei is. Sok név a napóleoni háborúkhoz kapcsolódik. Csaták, amelyekben a császár volt a győztes, mint Wagram, Jena, Austerlitz, Rivoli, Pyramides (a Piramisok), a kampány Olaszországban (Place d'Italie) és az egyetlen, amelyben legyőzték, Waterloo.

További csaták, amelyek az állomások neveiben lettek megörökítve:

Alesia, Julius Ceasar idejében, Tolbiac, az V. században frank és germán törzsek között.

A XIX. században: Trocadero Spanyolországban, Vuelta de Obligado, Argentinában, Alma, a Krimi háború első csatája, Solferino, Olaszországban, III. Napoleon uralkodása idején.

A második világháborúban: Bir Hakeim, a Libiai sivatagban, Sevastopol, ma Ukrajnában és a hősies sztálingrádi csata. Fura, hogy az egyetlen hely a világon, amelyet ma Stalingrad-nak hívnak, egy párizsi metróállomás. A várost Oroszországban, ahol ez a háború fordulópontjának tekinthető csata lezajlott, ma Volgográdnak hívják. 

A párizsi diák számára a híres hadjáratok nevei nem idegenek, de meglehet, hogy ha egy történelem vizsgán megkérdezik, mit tud Waterlooról, a válasza az lesz, hogy ez egy metróállomás.  

 

ELEKTRONIKUS ELLENŐRZÉS A METRÓBAN

Egy régebbi írásomban már említettem a szolgálati kitűzőkkel ellátott, karszalagos ellenőrök díszsorát – néha négyet is – akik az utasokat a metró bejáratánál, vagy kijáratánál fogadják és jegyeiknek, vagy bérleteiknek meglétét ellenőrzik, potyázás esetében pedig pótdíj fizetésére kötelezik őket.
„Ezek a fickók aztán alaposan lejáratják Európa egyik legszebb városát a turistáknál. Nemcsak nem tudnak nyelveket – persze, mit várhatunk egy alulfizetett alkalmazottól? – de modortalanok és durvák is” – írtam annak idején. Engem kétszer értek tetten. Először, régebben, mert véletlenül a 10-es gyűjtőjegy borítólapját – amelyen szintén vannak számok és kinézésében egy valódi jegyhez hasonlít – lyukasztottam ki. Másodszor, amikor egy este kegyetlen zivatar kapott el a Rákóczi úton. Leszaladtam a metróba és két állomást utaztam a Keleti pályaudvarig. A jegypénztár ’természetesen’ zárva volt, de az ellenőr csak rám várt és nem ismert irgalmat.
Nem okolom a BKV-t, a bliccelés jelentős kárt okoz a vállalatnak és módot kell találni ennek a társadalmi fekélynek a kiküszöbölésére, a kérdés csak az, nem lehetne modernebb módszereket alkalmazni erre a célra?
Például egy a londoni Metróban sikeresen bevezetett Oyster-hez hasonló, egy bizonyos összeggel előre feltöltött elektronikus kártyával. Nemcsak „a metró, de a híres piros emeletes buszok bejáratánál is, automatikus kapuk vannak, amelyeken csak akkor lehet átjutni, ha kártyád hozzáér – akár egy másodperc töredékére – a feltűnő sárga színnel megjelölt leolvasóhoz. Ez ma a világ egyik legkorszerűbb fizetési rendszere, az utasok egyáltalán nem kerülnek kapcsolatba a személyzettel és áthaladásuk a kapukon jelentősen felgyorsul”.
Egy ilyen rendszer az ellenőrök munkáját teljesen feleslegessé tenné. Maga a tény, hogy az utas az állomás területén van, bizonyítaná, hogy érvényesítette jegyét, sőt, érvénytelen kártyával nem lenne képes elhagyni sem az állomás területét. Fogalmam sincs, mennyibe kerülne egy ilyen rendszer bevezetése, az ellenőrök megspórolt munkabére ennek milyen százalékát fedezné és hány éven belül térülne meg a befektetés.
Azt is figyelembe veszem, hogyha a BKV a mostani elavult, Balkán jellegű rendszer helyett, egy korszerűt vezetne be, több mint 500 jegyellenőr veszítené el munkáját, de talán az ezt a munkakört betöltő egyének – a Wikipédia szerint ez „ma Magyarországon az egyik legalacsonyabb presztízsű szakma. Ezért sok ellenséges érzelem irányul a jegyellenőrökre, alakjukat démonizálják. A negatív sztereotípiák a városi folklórban a róluk szóló viccek, karikatúrák, szatirikus dalok, különféle városi legendák formájában élnek” – örülnének, ha érdekesebb, produktívabb munkához juthatnának. Ennek feltétele persze, hogy a BKV és az állam átképezné őket és segítséget nyújtana családjaiknak az átmeneti időszakban.
(Nálunk is bemutatták a ’Kontroll’ c. filmet a jegyellenőrökről – ez volt az egyetlen magyar film, amely eljutott ide az utolsó években – de nem tudom, milyen mértékben tükrözi vissza a valóságot és mennyi belőle a fantázia. A sorozatos utas gyilkos ötlete biztos a szerző fejéből pattant ki).