A TŰ A SZÉNAKAZALBAN

Ha egy szóval kéne jellemeznem a kort, amelyben élünk, az ’adatok’ szót választanám. A nap 24 órájában adatok özöne árasztja el az átlagos embert, aki nem mindig tudja, hogyan birkózzon meg velük. Itt Izraelben mindig is ilyen volt a helyzet, csak az adatok formája változott meg. Idegenek számára furcsának tűnt, hogy minden alkalommal, amikor a rádió sípszója jelezte a teljes órát, a beszélgetések megszűntek, az emberek a mondat közepén elhallgattak és mindenki fülét hegyezve figyelt a bemondó első mondataira. 

Később minden állomáson félóránként kezdtek gyorshíreket sugározni, de a mai nemzedék fiának ez sem elég. Azt lehetne hinni, hogy ő a miniszterelnök, hadügyminiszter, vezérkari főnök, a titkosszolgálat vezetője, az ország biztonságáért felelős személy, akinek állandóan tudnia kell minden fejleményről, hogy azonnali megfelelő intézkedéseket tegyen. Mozgósítani a hadsereget, bevetni a légierőt, kilőni a rakétákat, kihívni a mentő alakulatokat, vagy tárcsázni Obamát. Ma már a rádió, a televízió az idejüket múlták, az okos telefonok, amelyekkel mindannyian büszkélkedünk, lehetővé teszik tulajdonosaik számára, hogy a nap minden pillanatában tudják, mi történik a világon. Léteznek híroldalak, amelyek folyamatosan frissülnek és akár sms-t küldenek minden szenzációs fejleményről, azoknak, akik erre igényt tartanak.  Mindamellett, a híradások mindössze egy vékonyka sugarat képeznek az adatok hatalmas áradatában, amelyek az egész idő alatt keletkeznek és megdöbbentő arányban növekszenek.

Egyes becslések szerint az adatátviteli sebesség 50%-kal nő évente, de maga ez a hír is érdektelen spam, amelyet ebben a másodpercben tápláltam be tudatotokba, bár jottányit sem fokozza műveltségeteket és nem tesz benneteket sem bölcsebbé, sem boldogabbá.  

Minden szolgálatunkra álló eszköz, a számítógép, a légkondicionáló, az autó, a szórakoztató rendszer folyamatosan ellenőrzi az adatait, ami a teljesítményt, feszültséget, hőmérsékletet, sebességet, páratartalmat, rezgést, stb. illeti, és hanggal jelzi, villog, vagy abbahagyja tevékenységét, amint túlhalad egy bizonyos határértéket, amely a gyártó megállapítása szerint veszélyes, de mi ezzel sem érjük be. A telefonom például, rendszeresen tájékoztat hány óra maradt, amíg az akkumulátor le fog merülni, de arról már fogalmam sincs, mit tegyek azzal az értesüléssel, hogy az akkumulátor 3,865 voltos és a hőmérséklete 41 fokot ért el.

Amikor a neten szörfözünk, egyik weblapról a másikra szökellünk, a YouTube-on filmet nézünk, fényképeket töltünk le, online vásárolunk, eszünk ágába sem jut, hogy robotok követik minden egyes billentyű leütésünket.  Sokat írtak már a visszaélésekről, amelyeket bizonyos kereskedelmi cégek követnek el fogyasztási adatainkkal, azokon az oldalakon, amelyeken szörfözünk, az örömünnepeinkkel, a gyászainkkal. Röviddel a szülés után babatermék gyártók csábító ajánlatokkal árasztják el postaládánkat, a sírkő építő felhívja a gyászoló családot, a nyugdíj korhatárt elérőket, az idősek otthona látogatásra invitálja, de a szofisztikált betörő is hasznot húzhat bejelentésedből a Facebookon, hogy szabin leszel a jövő héten és kirabolja lakásodat. 

Az emberi agy még mindig a legtökéletesebb számítógép, amelyet valaha kitaláltak, de neki is vannak korlátai. Én személy szerint igyekszem nem túlterhelni agyamat fölösleges adatokkal, spammel és olyan rádióállomást hallgatok, ahol a pontos óra bemondásán és az előadott művek leírásán kívül nincs duma, de a kollegám egy olyan kereskedelmi adót részesít előnyben, amelyben sok a visszatérő reklám és olyan programok vannak, ahol a hallgatók betelefonálnak és specialistáktól különféle kérdésekben tanácsot kérnek. Rádiója a munkaidő nagy részében nyitva van, és hiába igyekszem, néha az én tudatomba is besurran néhány moslék-információ töredék, különös betegségekről, panaszok a kafkai bürokráciáról, kormány visszaélésekről, jogi problémákról, örökösödési illetékekről, természeti katasztrófákról, szörnyű balesetekről és így tovább. Ez súlyos környezeti szennyezés, amely befolyásolja koncentrációs képességemet, de szerencsémre, általában sikeresen kizárom ezeket a külső zajokat. 

Ez a nagy trükk: megtanulni kirekeszteni a spamet és megpróbálni a javunkra kihasználni azokat a beláthatatlan lehetőségeket, amelyeket a web nyújt.

Családfámról szóló írásomban beszámoltam az új és meglepő adatokról,- rég elfelejtett őseimről, vagy olyanokról, akiknek a létezéséről sem tudtam,- amelyek a számítógépes adatbázisokhoz való hozzáférhetőséget követően kezdtek postaládámba áramlani. Külföldi utazást tervezünk? Néhány billentyűleütéssel, nemcsak térképeket, útvonalakat, árakat, javaslatokat találhatunk, hanem olyan személyek egyéni benyomásait, akik néhány napja látogattak el leendő úti célunkra. Ingatlant szeretnénk vásárolni? A neten színes fényképek találhatók majdnem minden házról, épületről a világon. A legújabb szerkentyűre támadt kedvünk? Szakosított weblapok lehetővé teszik az árak összehasonlítását az ország (és világ) minden boltjában, a műszaki előírások felülvizsgálatát, más felhasználók tapasztalatainak elolvasását, anélkül, hogy lábunk egy üzlet küszöbét átlépné és ki lennénk téve egy rafinált eladó agymosásának. Isten ments, megbetegedtünk és nem tudjuk pontosan mi a bajunk? Nemcsak, hogy minden enciklopédia, amelyet valaha megírtak rendelkezésünkre áll, hanem a legjobb orvos szakértők véleménye és a betegek leírásai szenvedéseikről, fájdalmaikról, esélyeikről, a veszélyekről, beleértve mindenféle hátborzongató anatómiai részletet is.

Mindenki képes keresni a Googleban, a kérdés: hogyan lehet megtalálni a legendás tűt a szénakazalban? Trevor Hesti, a Stanford egyetem statisztika professzora azt írta egyik cikkében „a probléma a tű keresésével az adatok szénakazaljában, hogy sok szénaszál is tűnek néz ki”.

A felfoghatatlanul óriási adatbázis jelentős hasznot hozhat nekünk, ha saját magunk kezdeményezzük használatát, mi tartjuk kezünkben a gyeplőt. Tudjuk, mit keresünk és azt is mit kezdjünk azzal, amit találtunk. Képesek lesztek kiszűrni a különbséget a tű és a szénaszál között?  

NEMZEDÉK MEGY ÉS NEMZEDÉK JÖN

A két lányunknak együtt öt gyereke van és a fiunk, a lehető legtermészetesebb módon, átvette a világ egyik legkedvesebb és legodaadóbb nagybácsijának a feladatát. A fiúkkal focizott, bicaj kirándulásokat szervezett, a lánykákkal fagyizni ment, elvitte valamennyijüket moziba és ha néha esténként egyik nővére el akart menni valahová, készségesen vállalkozott bébiszitternek. Amióta vagy négy éve megházasodott, menyünk – aki az unokáinktól a Di becenevet kapta – a hiányzó nőies érintést hozta magával. Különösen a lánykák bizalmasa lett és a családi összejöveteleken, mindig együtt összebújtak hármasban, titkokat súgtak egymás fülébe és kacarásztak, egy férfiember nem is tudná, miről. Fiam neje volt az, aki ezeken a találkozásokon játékokat szervezett, semmilyen huncutságtól sem riadt vissza, a padlón ült a kicsikkel és teljes egészében átadta magát a kópéságnak, bármilyen gyerekes is volt.

Ezzel együtt persze, a fiatal pár semmit sem kívánt jobban, mint saját csemetét. Ez minden élőlény alapvető és legerősebb szükséglete és a két fiatal számára, akik annyira szeretik a gyerekeket, e természetes vágy megvalósítása, a szabályosnál tovább tartott. Látszólag minden rendben volt és mégis, több mint három év telt el, míg menyünknek sikerült teherbe esni. A helyzet általában fordított. Sok kapcsolatban a nő túl könnyen lesz másállapotos és utána pánikban vannak, hogyan „szabaduljanak” meg a nem tervezett magzattól, aki szélsőségesen megzavarja napi (és éjjeli) rendjüket. Ezek a mázlista párok nem is képesek megbecsülni szerencséjüket, hogy pontosan eltervezhetik, mikor legyen gyerekük, hány legyen és mekkora legyen a korkülönbség közöttük. Fiunk és felesége, csak irigyelni tudják azokat, akik számára teherbe esni pusztán gyerekjáték.

Az eltelt kilenc hónap aggályokkal, kétségekkel teli volt, de szerencsénkre, minden rendben zajlott, és a múlt héten végre valahára elérkezett a csúcs pillanata, az, amelyre az egész család visszatartott lélegzettel várt: a szülés napja.

Egy utolsó bonyodalom: az orvosok császármetszést javasoltak. Ez az operáció manapság majdnem rutinná vált, az egész folyamat vagy 40 percig tartott és 17.20-kor a világra jött hatodik unokánk, egy Dor nevű lányka. 

Az előző írásomat azzal fejeztem be, hogy egy nemzedék megy és egy jön és csakugyan jött egy Nemzedék (Dor héberül nemzedéket jelent).

A nem hagyományos úton történő szülés előnye, hogy az újszülött arca nem deformálódik. Ebben az esetben talán nem vagyok a legobjektívebb személy és akkor is dagadna a keblem a büszkeségtől, ha a bébi úgy nézne ki, mint egy kis majom, de örömmel állapíthatom meg, hogy Dor arca az egyik legbájosabb és legsimább, amelyet valaha láttam. Mit is mondott egyik lányunk? „Egy valódi hercegnő csatlakozott családunkhoz”. Nem tagadom, izgultam. Úgy tűnt nekem, hogy unokám arcában ismert vonásokat fedezek fel minden családtagomtól, akik nincsenek többé, a nagyszülőktől, a szülőktől. Kétségtelen, a baba arcvonásai egy részét szép menyünktől is örökölte, de én aznap csak a mi családunkat láttam bennük.

Mindannyian, de természetesen elsősorban a fiatal szülők, a mennyekben érzik magukat. Lányunokáink annyira oda voltak új játékszerükért, amelyet majd agyonszerethetnek és kényeztethetnek, hogy a szülés másnapján alig tudtak az iskolába menni. Nagy szeretettel öleljük magunkhoz a Shacham család legújabb leszármazottját és reméljük, hogy születése, jó ómen. Dor nyomában, most, hogy megnyílt az út, a házasok további csemetéket hozhatnak a világra, ahányra csak kedvük van. 

Tudom, még néhány év fog eltelni, amíg Dor csatlakozni fog bensőséges családi étkezéseinkhez, de ma, amikor a nappaliba léptem, arra gondoltam, hogy asztalunkat a jövőben nagyobbra kell kicserélnünk. Kívánom, hogy még sok további helyre legyen szükségünk!

MEGCSONKÍTOTT CSALÁDFA

Írásomban Anyám szülőfalujáról, már beszámoltam találkozásomról az asszonnyal, akinek anyja vagy 80 éve nagyapám háztartását vezette. Dédanyám és dédapám sírkövének a felfedezéséről is írtam és arról, hogy a sírkőn ott van pontos nevük, egyik lányuk neve, születésük éve és haláluk időpontja – fontos adatok, amelyek családfámban néhány hézagot tömtek be. Addig a napig, még a nevükben sem voltam biztos. 

A családfámat vagy 15 éve készítettem el, amikor már majdnem késő volt. Apám már nem élt és anyámnak nehézségei voltak a pontos adatok felidézésében. Sok esetben, nem volt biztos a nevekben és a különféle keltezések csak hozzávetőlegesek voltak. Nincs válaszom arra kérdésre, miért nem ébredtem fel hamarább? Miért nem fogtam ehhez a munkához azokban az években, amikor családom legtöbb tagja – azok kivételével, akiket a nácik meggyilkoltak – még életben voltak és talán, a segítségükkel, nagyobbak lettek volna az esélyeim, rátalálni valamilyen dokumentációra. Boldogult anyám például mindig azt állította, hogyha elvinném a városba, melyben nővére – aki a holokauszt idején pusztult el férjével és fiával – lakott, habozás nélkül elvinne házába, de a címet nem tudta megmondani és nem maradtak levelei abból az időből, amikor testvére még élt.

Az első években Izrael kikiáltása után, kutyát sem érdekeltek a háborús történetek. Ezek a múlthoz tartoztak és mi itt a jövőt építettük. A családi gyökerek kutatásának a divatja talán csak azután kezdődött, miután 1976-ban megjelent Alex Haley bestseller könyve a „Gyökerek” és az utána következő televíziós adaptáció. 

Mindent megtettem, ami lehetséges volt azokban az időkben, leveleket írtam, beszéltem megmaradt rokonaimmal és turkáltam a sárguló iratokban apám korlátozott hagyatékában. Ami a saját gyökereimet illeti, csak két nemzedékkel sikerült visszamennem. Sokkal nagyobb sikerem volt feleségem családjával.  Az egyik holland ágban hat nemzedékkel visszamenőleg léteznek adatok, de ebben az esetben is hamarosan kimerítettem a rendelkezésemre álló forrásokat. Az adatokat egy egyszerű számítógép programba (FT-ETC), amelyet az USA-ban vettem, tápláltam be.

Nyolc családfát készítettem el (négy ágat a saját családomról, négyet pedig feleségem rokonságáról), kinyomtattam, szétosztottam őket az illetékes családtagok közt és az egész anyagot felraktam a JewishGen weblapra. Ennek következményeként, kaptam még néhány javítást, de elvben, úgy véltem, hogy a feladatomat befejeztem. Ami még hátravolt, hogy igyekeznem kellett beírni a születéseket és ne adj isten haláleseteket a családban.   

Biztos voltam benne, hogy ezután nem fogok további adatokhoz jutni, de mint már jeleztem, csodálatos módon, a helyzet megváltozott. Az első írott üzenet a temetőből, – amelyet vandálok feldúltak és sírköveinek nagy részét ellopták – anyai nagyanyám szüleitől érkezett meg. Egy váratlan levelet is kaptam egy úrtól, aki anyám szülőfalujában él, ősei 126 éves házában, amelyben új adatokat közölt apai dédanyámról és dédapámról, de ezeken túl, az asszony, akit írásom elején említettem, kapcsolatba hozott engem valakivel a Moravszka Osztravai zsidó hitközségben, aki családfakutatással foglalkozik. Elküldtem a családom cseh ágára vonatkozó két családfát és ő hálásan megköszönte. Ez egy megvilágosodás volt számára. Hirtelen összeálltak neki egy rejtvény szétszórt darabjai.

Mi az a fontos technikai változás, amely az utolsó 15 évben történt? Az Internet kialakulása. A levéltárak, az adatok digitalizálva lettek és ennek a cseh hölgynek szabad hozzáférése lett a cseh, lengyel, szlovák levéltárakhoz. Sok egyedülálló adat állt rendelkezésére, de hiányzott az ezeket összekötő szál. Nagyanyám, Laura, szülei Deutsch Emma és József voltak – a pár, amelynek a sírjára rábukkantunk Jablunkov városában. Dédszüleimnek tizenegy gyereke volt, a legtöbbjük házas és egy részüknek saját gyerekei voltak. Adataik már egy ideje ennek a kutatónak az adatbázisában voltak és most, segítségemmel, egy egész családfává váltak, fő és másodlagos ágakkal. 

Sajnálatomra, ezek az ágak többnyire szárazok voltak és csak itt-ott zöldült rajtuk néhány elszórt levél. Ősapáim és gyerekeik egy részéről biztosan lehet tudni, hogy Auschwitzban, Theresienstadtban, vagy más koncentrációs táborban gyilkolták meg őket, mások viszont ismeretlen helyeken pusztultak el, de a háború után a bíróság halottnak nyilvánította őket.  E kedves hölgy segítségével egyelőre egy ágat fejeztünk be. 108 név van benne, Józseftől, aki 1832-ben született és 1922-ben hunyt el, egészen unokáimig és unokahúgom Chava unokájáig (az adatokból kiderült, hogy a nagyanyja és az én nagyanyám ikertestvérek voltak).

Ezek természetesen csak a száraz tények. Egy sor német név, cseh városkák Sléziában, ahol születtek, megházasodtak, a tábor neve, amelyben életük mécsese kialudt és a megfelelő időpontok. Száraz adatok, amelyek semmit sem árulnak el életükről, vágyaikról, örömeikről, jövő terveikről és szenvedésükről. Csak ritkán derül ki a számokból egy apró részlet a pokolról, amelyet rokonaim megéltek. A példa, amelyet választottam Gold Gertrudáé, Deutsch József, a törzs alapítójának, az unokájáé, aki Müller Hanshoz ment férjül. A házaspárnak két gyereke volt, Müller Rut és Artúr. Rut 1935-ben született, míg Artur 1942-ben a theresienstadti gettóban! Mind a hármukat 1944. október 6-án gázosították el Auschwitzban, a férj sorsa ismeretlen. Rátok bízom, képzeljétek el a 31 éves anya gondolatait, aki valószínűleg tudta, hogy kisfia napjai meg vannak számolva.

Egy szomorú történet, de fontosnak találom, hogy gyermekeim, unokáim megismerjék családunk eredetét, tudják kik voltak ősapáik, miért határoztam el a kivándorlást szülőhazámból és mi Izrael fontossága a zsidó nép számára. Senki sem tudja miként fog alakulni hazánk jövője, néhány fenyegető felhő van az egén, de itt legalább nem fognak lemészárolni ártatlan gyerekeket csakis származásuk miatt.

A zsidó nép tragikus történelmét Európában nem szabad elfelejteni, de ahogy nálunk mondják, nemzedék megy és nemzedék jön. Február 6.-án menyem és fiam újszülött kislányt öleltek szívükhöz és héber neve Dor (nemzedék) lett, a Shacham család hatodik unokája. Családfámba beírhattam a 109. nevet. Egy pár ágat levágtak, de családunk fája tovább zöldül és a magasba tör. 

LÁTHATATLAN HÚROK

SÓS ÁGNES FILMJE

A Nemzetközi Művészeti Filmfesztivál, az EPOS keretében, amely február 1-4 között került megrendezésre Izraelben, a több mint 50 film egyike magyar volt, Sós Ágnes filmje a „Láthatatlan húrok – a tehetséges Pusker nővérek”.

A film egy bájos kecskeméti testvérpárról, Ágnesről és Júliáról szól, akik a hegedülést választották életpályájuknak. Saját gyerekkorom jutott eszembe. Szerettem volna hegedülni tanulni, de apám szerint, ha valaki nem őstehetség, az csak cincogni képes és helyette zongoraórákra íratott be. (Abban sem tűntem ki). A két kecskeméti fiatal viszont született tehetség és nem kell szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: mesterien kezelik a vonót.

Sós Ágnes is erre a következtetésre juthatott 7 éve, amikor először találkozott a két lánnyal. Tény: akkor kezdte el filmjét. Meg is kérdeztem tőle, amikor a film vetítése után röviden beszélgettünk, honnan tudta, hogy ebből végül is film kerekedik? A válasz: egy tapasztalt dokumentumfilm-rendező (ha jól számoltam, ez a 16. filmje) ösztöneivel érezte, hogy a két lány tehetséges. Júlia akkor csak 12 éves lehetett és persze nem lehetett tudni miként fog fejlődni. A film tárgya adott volt, de a fejlemények, a befejezés, távol volt még a kiindulóponttól.

Ezért nehezebb a dolga a dokumentumfilmek rendezőinek, az életnek kell megírnia a forgatókönyvet. Ennek a műnek legalább két lehetséges befejezése lehetett volna, azon az egyen kívül, amelyet a valóság diktált és itt még nem is említettem a meglepetéseket. A tragikus titkot, amelyet a rendező a filmezés folyamán tud meg, a két lány spontán megnyilatkozásait, a teljesen más műfajhoz tartozó befejezést. Sós nem próbált pártatlan lenni, az évek folyamán a család barátjává vált és mint elmesélte, egy esetben tanácsot is adott az egyik főszereplőnek.  

A film nemcsak azért jó, mert a két lány szép és rokonszenves, „ördögien tehetséges”, csodásan zenél és olyan nyíltan tárja ki rejtett gondolatait a kamera előtt, mintha egyedül lennének a szobában, de jól is van megrendezve, az események dinamikusan bontakoznak ki, egy jelenet sem túl hosszú és a néző érdeklődése egy pillanatig sem lankad. A Láthatatlan húrok kitűnően mutatja be a testvérek közötti hagyományos féltékenységet és azt is, hogy végső fokon, az egymás iránti szeretet – a láthatatlan húrok – erősebbek a hangszerek húrjainál.

Sós Ágnes kiváló rendező, ösztönei sem csalták meg, mivel társrendezője, az élet jó kártyákat osztott neki. Ellentétben minden elvárással, a film happy enddel fejeződik be. Mindkét lány megtalálja saját útját és sikert arat, anélkül, hogy ez a testvére rovására menne.     

ez

 A FILANTRÓP DIPLOMATA

Január elején hirdették ki a Wolf díj nyerteseit. Az öt, egyenként 100000 dolláros díj, a fizika, a matematika, az orvostudomány, a kémia és a művészetek területén lesz kiosztva. Külön említést érdemel, hogy a művészetek sorából ezúttal a zene területét választották és a nyertes minden idők egyik legnagyobb tenorja, Placido Domingo lett, aki pályafutását az izraeli operában kezdte el. A díj nyertesei csatlakoznak a tudósok és művészetek legjelesebbjeihez, akik ebben a díjban részesültek, mióta a „Wolf Alapítvány a Tudományok és Művészetek Előmozdítására” 1976-ban létre jött. Az alapítvány díjakat ad tudósoknak és művészeknek a világ minden tájáról, ösztöndíjakat egyetemi hallgatóknak és támogatja a felsőoktatási intézményekben kutatást végző tudósokat.
Miért keltette fel figyelmemet pont ez a hír? Eszembe jutott, hogy a sors egyszer összehozott engem az alapítvány névadójával, Dr. Richard Wolffal, vagy ahogy akkor ismerték, Dr. Ricardo y Loboval (a teljes neve Dr. Ricardo Subirana y Lobo Wolf volt. Subirana, feleségének, Franciskának, aki szintén az alapítvány adományozói között van, leánykori neve).
A múlt század hatvanas éveiben az Egyesült Munkáspárt (Mápám, amely azóta beolvadt a Merec pártba) ifjúsági csoportjának tel avivi titkára voltam és a péntek esti kulturális tevékenységek keretében a párt klubhelyiségében, egy kubai estet is rendeztünk és meghívtuk Kuba izraeli nagykövetét, Dr. Ricardo y Lobot. Az est befejezése után, egy csésze kávé (sajnos nem kubai) mellett, alkalmam támadt csevegni is egy kicsit illusztris vendégünkkel.
Elmesélte, hogy Richard Wolfnak született Hannoverben, egy tradicionális zsidó családba. Még az első Világháború előtt Kubába vándorolt ki és ott alapított családot. Mint aki az emberi erkölcsi értékek szellemében nevelkedett, ideológiailag és pénzzel támogatta Fidel Castro földalatti mozgalmát, aki fellázadt a gyűlölt diktátor Fulgencio Batista ellen. Amikor Castro uralomra került, megkérdezte Wolfot, miként hálálhatja meg sok éves támogatását. „Nevezzen ki Kuba izraeli nagykövetének!” – válaszolta.
Nem találkoztam újra Wollfal és csak a sajtóból tudtam meg, hogy 1973-ban, a Yom Kippuri háború után, a diplomáciai kapcsolatok megszakadása után Kubával, a nagykövet, aki beleszeretett Izraelbe, itt maradt herzliai fényűző villájában.
Azt sem tudtam, hogy Wolf a kémia doktora volt, aki tekintélyes vagyont szerzett találmánya által (a vas kitermelése területén). Csak amikor 1975-ben megjelent a hír a Wolf Alapítvány létrehozásáról és megláttam az alapítvány alapítójának a fényképét az egyik újságban, vontam párhuzamot ismerősöm között a kubai estről és a filantróp között, aki 10 millió dollárt adományozott „tudósoknak és művészeknek a világ minden tájáról, nemzetiségüktől, etnikai származásuktól, fajuktól, vallásuktól, bőrszínüktől, nemüktől, vagy politikai nézetüktől függetlenül, az emberiség és a népek barátságának érdekében kifejtett tevékenységéért”.
Sokak szemében a Wolf-díj fizikában és kémiában, a második legfontosabb díj a Nobel-díj után és a többi területen is magas a presztízse a világon.
Egy érdekes gondolat: Ha azon az estén, 51 éve tudtam volna, ki rejtőzik a nyakkendős diplomata álarca mögött, vajon lett-e volna merszem kérni tőle egy szerény összeget azon célok számára, amelyekben hiszek? Nem hiszem, hogy igen. Soha sem jeleskedtem, mint pénzszerző. Ráadásul talán elmulasztottam volna egy kellemes beszélgetést is egy melegszívű és népi humorral megáldott bácsival.

(A csatolt fénykép 1961 májusából származik)

IN MEMORIAM: LILLY

Aránylag népes családba születtem és normális körülmények között gyerekeimnek, unokáimnak egy csomó nénije, bácsija és unokatestvére lenne, de a generációmnak sajnos nem adattak meg a normális állapotok. Mások talán zokszó nélkül alkudnának meg a megmásíthatatlannal, de mint már sokszor megírtam, én 67 év után is gyakran gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci szörnyetegek nem avatkoznak ennyire brutálisan életünkbe. Irigyen nézem unokáimat, amint önfeledten játszadoznak holland rokon gyerekekkel és sajnálom, hogy nem kerülnek szótárukba magyar szavak, hasonló korú unokatestvéreik által.

Gyerekkoromban Kassán laktunk, de nyaranként sokszor utaztunk Érsekújvárra, ahol apám húga, Bözsi és férje, Feri, az Ungár kávéház, étterem és szálló tulajdonosa laktak. 8 éves koromig csak németül és szlovákul beszéltem és magyar anyanyelvű unokatesóimtól, Évától és Lillytől tanultam meg az első magyar szavakat. Lilly már nagylány volt és egy kicsit lenézett minket ‘kis pisiseket’, de Éva csak egy évvel volt idősebb nálam és mivel ‘egyetlenke’ voltam, az annyira hiányzó testvért szerettem benne.

1939-ben, harmadik elemim közepén, szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és Košicéből Kassa lett. Apámnak elvették iparengedélyét és Pestre költöztünk. A hétvégeket általában nagyanyám Szépvölgyi úti villájában töltöttük. Míg a bácsik és nénik lórumot játszottak – magyar kártyával, fillérekért – mi gyerekek, a kertben viháncoltunk. Volt egy pesti unokafivérem is, Pali, de az érsekújvári rokonok is sokszor eljöttek. Én persze Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, Lillynek csapta a szelet.

Azokban az években lettem cserkész is. Miután a zsidókat 1940. december 15-én kirekesztették a Magyar Cserkész Szövetségből, a 311-es Vörösmarty zsidó csapatnak lettem tagja. Farkaskölykök voltunk és a Háti falkához tartoztunk.

Lilly és Pali lenézően mosolyogtak, amikor izgatottan meséltem cserkész élményeimről. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor Lilly – 15-16 éves lehetett – véletlenül meglátta néhány vezetőmet, jóképű 18-19 éves fiúkat. Legnagyobb csodálkozásomra, egyszerre érdeklődni kezdett a cserkészmozgalom iránt, sőt megkért, hogy vigyem magammal egy vasárnap. A legszebb ruháját öltötte fel és magas sarkú cipőben jött a kirándulásra. A sarok hamarosan eltörött és végül is unokanővérem két fiú karján érkezett le a Széna téri villamosmegállóba. Nem tudom folytatódott-e közöttük a kapcsolat, de a kirándulásainkra nem jött el többet.

1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. A megszállás nem járt azonnali változásokkal. Mindenki folytatta mindennapi életét, csak a levegőben lógott valamilyen mély lesújtottság. A változások lassan, apró események sorában történtek és a végeredmény a zsidó vallású magyarok szabadságának súlyos korlátozása lett. Pesten a helyzet egy ideig még aránylag kibírható volt, de a vidéki zsidóságot hamarosan bevagonírozták.

Érsekújvári rokonainkat ez év júniusában hurcolták az auschwitzi koncentrációs táborba. Csak Lilly élte túl a poklot. Anyja, Bözsi 1945. január 19-én (a budapesti gettó felszabadulásának másnapján!) éhen halt. Évikének már előzőleg térden alul lefagyott mindkét lába. Járni nem tudott. Barakktársai az anyja lábánál, a szalmában rejtették el a biztos haláltól. Amikor édesanyja meghalt, Évi bánatában teljesen meghibbant. Sikoltozva, anyanyelvükön kezdte szidni a németeket. Anyja teteme mellett, nővére, Lilly szeme láttára puskatussal verték agyon. Még lélegzett, amikor elhantolták.

Anyámmal a pesti gettóban éltük túl a háborút. Rokonainkról nem tudtunk semmit és csak később, itt-ott összeszedett apró részletekből tudtuk meg milyen keserű volt a sorsuk. Csak kevesen tértek vissza. Először Ungár Feri bácsim jött meg a munkaszolgálatból. Érdeklődött, tudunk-e valamit a családjáról.

Nem tudtunk semmit. Hazautazott Érsekújvárra és azt tette, amit ebben a helyzetben tenni lehetett: várta őket. Végül is csak Lilly maga érkezett vissza Auschwitzból. Majdnem kopaszon, testi-lelki roncs, árnyéka önmagának. Nem volt képes beszámolni apjának, mi történt az anyjával és húgával. Feri bácsi csak másoktól tudta meg szörnyű haláluk részleteit és azt is, hogy lányán embertelen, brutális kísérleteket végeztek és azért soha sem lesz képes szülni.

Unokanővérem soha sem tudta elfelejteni, hogy amikor 16 és fél éves korában összegyűjtötték a szülővárosa zsidóit, hogy a haláltáborokba hurcolják őket, a kíváncsiak között a főtéren, ott álltak volt iskolatársai, szomszédjai, apja kávéházának az alkalmazottai, kigúnyolták a riadt embereket, akiket hirtelen kiűztek házaikból és nyíltan fejezték ki örömüket, hogy deportálják őket (és lakásaik, értéktárgyaik szabad préda lesznek).

Ő is úgy határozott, hogy otthagyja az Szlovákiát, amely kitaszította zsidó állampolgárait, zömüket kiszolgáltatta a német gyilkosoknak, sőt fizetett is a németeknek minden deportált zsidóért. Szeredi származású férjével, Manóval 1948 végén érkeztek Izraelbe. Eleinte, mint pincérnő dolgozott a rangos ’Roval’ kávéházban, majd Izrael első manökenjei között volt. Kitűnően mozgott és óriási sikereket aratott. Dél-afrikai turnéján, az egyik újságírónak be kellett, hogy bizonyítsa, hogy az elegáns vörös hajú szépség csakugyan tud főzni (persze, hiszen magyar nevelése volt!) és ez nemcsak reklámfogás. Néhány évvel később a világhíres Stefán Braun szőrmés cégnek lett üzleti vezetője és egyúttal házi manökenje. A cégnek sok híres külföldi vevője volt, olyanok, mint Marlene Dietrich, Elisabeth Taylor és Sophia Loren. (A cég helyén most a jó nevű Stefán Braun étterem működik).

Férje halála után is, 11 éve, aránylag élénk társadalmi életet vezetett, egyedül élt és nem szorult senkire. Bérlete volt a filharmonikusokhoz, az operába és autójával mindenhova eljutott. A hetente egyszer jövő bejárónőn kívül, lakását egyedül látta el, magának és vendégeinek is maga főzött. Nem szeretett egyedül maradni a nagy lakásban és ötször hetente bridzselni járt, az Izraeli Bridzs Szövetség keretében külföldi versenyeken is részt vett.

A tel avivi társadalom egyik oszlopos tagja volt. Még 84 éves korában is feltűnően jól nézett ki. Kitűnően öltözködött, elragadó beszélgetőtárs volt, értett a művészethez, zenéhez, irodalomhoz, tökéletesen beszélt németül és angolul. Mint egy magyar barátnőm írta a napokban, levelében „nagyon csodáltam tartását, intelligenciáját, azt, hogy méltósággal viselte az idő múlását. Gyönyörű nő volt!”  

Sok betegségtől szenvedett, a koncentrációs táborban elviselt szenvedések nyomot hagytak rajta, de a legkomolyabb a tüdőrák volt. Vagy három hete, egy reggel nem tudott felkelni az ágyból, és néhány nap után a kórházba utalták be. A rák a nyelőcsövét támadta meg és csak folyékony dolgokkal volt képes táplálkozni. Alapos kivizsgálás után, orvosai közölték vele, nem tudnak segíteni állapotán, csak megkönnyíteni szenvedését.

Lilly egész életében tudta mit akar és általában sikerült is neki megvalósítani akaratát. Nagyon legyengült és alig tudott beszélni, de múlt szerdán ágyához rendelte ügyvédét, elrendezte vele néhány dolgát és aláírt egy pár papírt. Egyik utolsó mondata az volt: „Holnap hazamegyek!” Férjének egy rokona megemlítette, hogy másnap lesz férje halálának az évfordulója és ez idén először, Lilly nem fog tudni részt venni a visszaemlékezésen. Erre nem válaszolt.

Csütörtök éjjel fél kettőkor értesítettek a kórházból, hogy unokanővérem örökre lehunyta a szemét. Január 19.-én halt meg, ugyanazon a napon, mint anyja, Bözsi, húga, Évike, 67 éve és férje, Manó 11 éve. Zsidó szokás szerint még aznap eltemettük az előre megvásárolt kettős sírba. Most is véghezvitte akaratát, ő is ott volt férje visszaemlékezésén.

Utolsó mondata is megvalósult, hazatért, oda ahol egész családja várta. Nagymamánk, aki a pesti gettóban pusztult el és tömegsírba temették, anyja és húga, akiknek sír sem jutott, apja Feri, aki 1960-ban halt meg és imádott férje, akinek az oldalán került örök nyugodalomra.

Mint héberül mondják: „Lillyke, kezeskedj értünk ott fent az Egekben!”

A ROMÁK

Angol újságcikk fordítása és átdolgozása:

“Kik ezek az emberek? – kérdezte a pult mögötti férfi a fotóüzletben Southhallban, London egyik kerületében, amely kis Indiaként is ismert. Átnyújtotta a rendelésemet, egy nagy halom színes fényképet, amelyek közül az első, két roma nőt és a gyerekeiket ábrázolta. 

„Pontosan úgy néznek ki mint a Banjarák Rajasthanban, ahonnan én származok” – mondta és rámutatott egy gyönyörű portréra a falon, amelyen egy elbűvölő női Banjara táncos csoport látszott.

A hasonlóság szembetűnő volt.

A történészek egyetértenek abban, hogy a romák eredete Észak-Nyugat Indiára vezethető vissza és útjuk Európa felé a III. és a VII. század között kezdődött – egy homogén migráció, vándorlásukat időtlen okok idézték elő: konfliktusok, instabilitás, jobb élet keresése, olyan nagyvárosokban, mint Teherán, Bagdad, majd később, Konstantinápoly.

Ezen az indiai bevándorló munkások gazdálkodók, pásztorok, kereskedők, zsoldosok vagy könyvelők, mások pedig szórakoztató művészek és zenészek voltak.

A Közel-Keleten telepedtek le és Dom-nak nevezték magukat, a szó jelentése „ember”. A mai napig megtartották nevüket és a Szanszkrittal és Hindivel rokon nyelvet beszélnek. Nagy számban költöztek be Európába, ahol a „D” betűből, amit egyébként a nyelvet a szájpadláshoz húzva ejtettek ki, „R” lett, tehát Rom, ami a Roma egyes száma. A mai európai romák ezeknek a leszármazottaik. 

’Érinthetetlenek’

Talán azért, mert megtartották a Hindu istenekkel kapcsolatos szokásaikat és emlékeiket, a romákat Bizáncban pogányoknak tekintették. Elnevezésük az eretnek ’Érinthetetlen’, vagy görögül Atsiganosz szekta nevéből származik. Ez a gyökere a szavaknak, amelyekkel a romákat elnevezték a legtöbb európai nyelven, úgy, mint a francia „tzigane”, a német „Zigeuner” és természetesen a magyar „cigány”. (Ezzel szemben az angol „gipsy”, a spanyol „ginato” és más hasonló elnevezéseknek az eredete a latin aegyptanus („egyiptomi”) és az alapja a tévhit, hogy a cigányok Egyiptomból származnak).

A XIV. században, tovább vándorolva Európában, talán a törökök, vagy a pestis elől menekülve, az Atsiganik már Bulgáriában, Szerbiában és Görögországban is letelepedtek. A földeken dolgoztak, vagy mint kézművesek, soraikban rézművesek is voltak, talán a „perzsa időszak” óta, de két román fejedelemségben, Havasalföldön és Moldovában, rabszolga sorba kerültek és kiemelt szerepük volt az akkori tulajdonlevelekben.

Körülbelül egy évszázaddal később a romák Ukrajna és Oroszország felé menekültek. Néhányan zarándokoknak, vagy vezeklőknek vallották magukat és mint minden Európa-szerte vándorló csoport ebben a korban, támogatásban, vagy menedékben részesültek.

Ez a barátságos hozzáállás drámailag megváltozott az 1500. év körül. A történészek szerint ez azért történhetett, mert a bevándorlók száma egyre növekedett, de török kémeknek is tekintették és ennek következtében rendeletileg üldözték és öldösték őket.

Az üldözés és kemény elnyomás e korszakát egyes történészek „az első roma népirtás”-nak nevezik. Akasztások és kiutasítások voltak Skóciában és Angliában, a XVI. század elejéig ötezer cigányt végeztek ki. A franciáknál bélyegzések és koponyaborotválások voltak, majd parlamenti határozatot hoztak kiirtásukra. Svédországban és Dániában 1662-ben halálbüntetést róttak ki azokra, akik nem hagyták el az országot. Morvaországban a roma nők bal fülét metszették le, Csehországban a jobb fülét. Több Nyugat-európai ország az amerikai és afrikai gyarmataira toloncolta a roma közösségeket.

Ezeket az atrocitásokat követően, a romák nagy csoportjai menekültek vissza Keletre, Lengyelország felé, amely toleránsabb volt. Oroszországban is kevésbé kemény kézzel bántak a romákkal, nevezetesen, megtarthatták nomád, vagy fél-nomád életmódjukat, mindaddig, amíg kifizették az évi adókat – az „obrok”ot.

Gyerekek eltávolítása 

A felvilágosodás korában a Nyugat vezérelve a romák „civilizálása” volt, brutálisan erőszakos beolvasztás által. Az elnyomás magában foglalta: 24 pálcaütés a „cigány nyelv” használatáért; a romák egymás közötti házasságának a megtiltása; a roma zenészek számának a korlátozása; a négy éves gyerekek elvétele szüleiktől és elosztásuk szomszédos városokban "legalább minden második évben".

Egyes esetekben ezek az eszközök beolvadásra kényszerítették a romákat, de sokan közülük újra útnak indultak. Az üldöztetések a Holokauszttal, vagy roma nyelven a Porajmosszal – „A Pusztítással” –, érték el csúcspontjukat.

A romák a náci népirtás első áldozatai között voltak. Először 5000, a Német Birodalomból kitelepített romát gyilkoltak meg gázosító teherautókban Chmelnoban. Az egész németországi roma lakosságot megsemmisitették és más országokból is sokakat a koncentrációs táborokba hurcoltak. Szörnyű kísérleteknek vetették alá őket a megsemmisítő táborokban. Kb. 250-400 000 roma szenvedett kínhalált a fasiszta uralom idején. 

Szűkölködő élet

Dacára ennek, a háború utáni európai kormányok a vasfüggöny mindkét oldalán megtagadtak a roma holokauszt túlélőktől minden elismerést vagy támogatást. A kommunista blokkban néhányuknak sikerült elérni a korszak szerény életszínvonalát, leggyakrabban azon az áron, hogy feladták a nyelvüket és identitásukat, míg a romák többsége továbbra is a nincstelenek életét folytatta a társadalom perifériáján.

Sok esetben különleges politikát vezettek be a romákkal szemben, beleértve a kényszerű sterilizálást (Csehszlovákia), vagy arra kényszerítették őket, hogy változtassák meg nevüket és lakásaikat betonfalak mögé rejtették (Bulgária).

A kommunista rendszer bukását 1989-ben Közép-és Kelet-Európában, a romaellenes erőszak növekedése követte szinte minden országban.

Ma, a körülbelül 7–8,5 millió európai roma közül, 6 millióra becsülik azok számát, akik Közép-és Kelet-Európában élnek. Akár 1,0-2,5 millió található Romániában, amelynek intézményes roma rabszolga piacai egészen a XIX. századig borzasztották el a nyugati utazókat. A románok csak 1856-ban törölték el teljesen a rabszolgaságot.

Úgy tűnik, hogy a kommunizmus évtizedei és a keleti országok felvétele az Európai Unióba a közelmúltban, nem hoztak nagy változást a romák kirekesztett és a nyomorúságos létben tengődő sorsában.

2003.-ban nyolc ország (Horvátország, Bulgária, Románia, Szlovákia, Macedónia, Csehország, Szerbia-Montenegró, Magyarország) kormányfője, a Világbank és a Nyílt Társadalom Intézet képviselőivel közösen megállapodtak abban, hogy a 2005-2015 közötti időszakot a Roma Integráció Évtizedévé nyilvánítják. Ennek a kezdeményezésnek a célja a roma és nem roma lakosság szociális és általános életkörülményei között meglévő szakadék csökkentése volt.

Az évtized majdnem letelt, de nehéz észlelni nagy változásokat. A cigány népesség helyzete lényegesen rosszabb az összlakosság átlagánál. A legtöbb roma család a mai napig is nyomortanyákon él, kis kunyhókban, hevenyészett putrikban, áram és folyó víz nélkül. A nemzetközi intézmények számításai szerint, a romák szegénységi rátája akár tízszer magasabb, mint a környező lakosságnak, míg az életkilátásuk 10, vagy 15 évvel alacsonyabb.

A BÖLCS RABBI

Mint minden vallásban, a zsidóságban is sokféle irányzat van. Nagy mértékben leegyszerűsítve, létezik reformjudaizmus, konzervativ judaizmus, modern ortodoxia és ultraordoxia. Ennek az utolsónak egy ágazata a chászidizmus, egy átfogó világnézet és életforma és ennek egy további népszerű iskolája a chábád lubavicsi mozgalom. (A chábád szó héberül bölcsességet, megértést, tudást jelent, Lubavics pedig annak az orosz falunak a neve, ahol a mozgalom az 1700-as évek végén megalakult).

Menachem Mendel Schneerson (1902-1994), a Lubavicsi Rabbi, ennek a közösségnek nagy hatású hetedik csodarabbija volt. 1941-ben, a nácik elől menekülve érkezett az Egyesült Államokba és 1950-ben, apósa halála után vette át a mozgalom irányítását. Több mint negyven évnyi munka során sikerült megújítania az akkorra már csaknem teljes egészében elpusztult lubavicsi közösséget, amely ma több mint 200000 tagot számlál.  
Nem is próbálkozom ezen filozófiai nézetrendszer alapjait megmagyarázni, még ha hívatva is lennék rá, nem foglalkozok filozófiával, viszont rábukkantam egy kis történetre, amely szépen illusztrálja ennek a rabbinak a világnézetét.
Egy hívőjének sikerült egyszer audienciát kapni nála – elég nehéz volt, hetekkel előbb kellett feliratkozni – és ezt az idézetet közölte a rabbi tanításából:
„’Hadd mondjam el, mit próbálok tenni. Képzelje el, hogy egy gyertyát néz. Amit igazán lát, az mindössze egy darab viasz, egy kanóccal a közepén. Nos, mikor válik a kanócból és viaszból egy gyertya? Vagy, más szavakkal mikor teljesítik a célt, amelyre létrehozták őket? Amikor láng kerül a kanóchoz, akkor válik a gyertya valójában gyertyává’.
Ahogy beszélt, egy ritmikus ütem lüktetett a hangjában, mint egy talmudista (talmud, a zsidóság enciklopédiája, jogi és vallási alapvetése, szokásjogi gyűjteménye, bibliaértelmezéseinek tárháza), aki elmerül a szövegébe, úgyhogy amit a következőkben mondott, kántálásnak hangzott.
’A viasz, a test és a kanóc a lélek. Gyújtsuk meg a lelket a Tóra (az ótestamentum első öt könyve) tüzével és akkor a személy teljesíteni fogja a célt, amelyre létrehozták. És ez az, amit próbálok tenni – lángra lobbantani népünk lelkét a Tóra tüzével.’
Egy jelzőhang hallatszott időközönként, jelezve, hogy mások is várnak az audienciájukra, tehát felkeltem és elbúcsúztam, de az ajtó mellett még megálltam és megkérdeztem:       
’Az én gyertyámat – vajon meggyújtotta, Rabbi?’
’Nem ’- mondta, megszorítva a kezemet. ’Én csak a gyufát adtam magának. Csak saját maga gyújthatja meg a gyertyáját.’”

RUTÍN

Zach Natan, izraeli költő, kritikus, fordító elbeszélése: 

Rutín

Eljöttem a babámhoz elvégezni a szerelmi tevékenységet.

Mondta nekem a babám: vetkőzz le. Mire vársz?

Erre én: már le voltam vetkőzve és fel voltam öltözve. Nem óhajtok ismét levetkőzni és felöltözni.

Mondta nekem a babám: te nagy okos. Ha nem vetkőzöl le, hogy végezzük el a szerelmi tevékenységet?

Mondtam én: nem tudom. De azt tudom, hogy már ki nem állhatom a felöltözést és levetkőzést és az újra felöltözést és levetkőzést.

Mondta nekem a babám: de ez dívik a világon, levetkőznek, hogy elvégezzék a szerelmi tevékenységet.

Mondtam én: ha ez dívik a világon, torkig vagyok azzal, ami dívik a világon. Soha sem fogom azt tenni, amit mindenki tesz. Hisz én költő vagyok…

Mondta nekem a babám: ha nem vetkőzöl le, mint szokásos, mit fogunk tenni?

Azt válaszoltam neki: nem tudom mit fogunk tenni, de a szokásost már ki nem állhatom. Hazaküldött engem a babám és más szeretőt vett magának, aki levetkőzött és felöltözött, mint ahogy azt mindenki tette.

Visszatértem a házamba és írtam egy verset. Emiatt az embernek nem kell levetkőznie és felöltöznie minden alkalommal, amikor neki, vagy babájának kedve szottyan.