ÚTLEVÉL FELUJÍTÁS

(Angolból fordítva)

Tisztelt Miniszter úr!

Útlevelem felújításának folyamatában vagyok és totálisan képtelennek találom megérteni, vagy elhinni, milyen hercehurcának vagyok kitéve.

Hogy lehet az, hogy a Basingstoki T. V. Rentals Bert Smithjánál megvan a címem és telefonszámom és ő ki tudja mutatni, hogy annak idején, 1994-ben, vásároltam tőlük egy műholdas tányért, de a kormány még mindig szülőhelyemről és születésem dátumáról faggat?

Hogy van az, hogy az a kedves nyugat-afrikai bevándorló fickó, aki minden csütörtök este idejár DVD kölcsönző kocsijával, pontosan tud minden filmről, vagy videóról, amelyet kikölcsönöztem amióta tizenegy éve nekikezdett vállalkozásának, de önök még mindig azt akarják, hogy emlékeztessem magukat utolsó három munkahelyemre, amelyek közül kettő olyan vállalkozóknál volt, akik a kormánynak dolgoztak.

Miként tudja a TV detektoros jármű kimutatni, hogy a televízióm be van-e kapcsolva, melyik csatornát nézem és megfizettem-e, vagy nem a TV díjat, de viszont ha megnyerem az állami lottót, azoknak fogalma sincs arról, hogy nyertem, vagy merre vagyok és ha nem fogom időben követelni a nyereményt, megtartják maguknak a hitvány pénzt.

Emberek, vajon ti ezt kézzel csináljátok?

Születésem dátuma megjelenik számos birtokotokban levő, rám vonatkozó aktában, beleértve a jövedelmi adó kérdőívekben, amelyeket több mint 30 éve töltök ki. Rajta van a betegbiztosító kártyámon, a vezetői jogsimon, az utolsó négy útlevelemen, azokon a hülye vámbevallási nyomtatványokon, amelyeket az utolsó 30 évben kellett kitöltenem mielőtt megengedték, hogy leszálljak a repülőkről és hajókról, azokon a kibírhatatlan népszámlálási kérdőíveken, amelyeket tíz évente küldenek ki, meg persze a választási regisztrációs kérdőíveken, amelyeket, mint a törvény megszabja, minden alkalommal, amikor az uraim és mestereim új választásokat hirdetnek ki, köteles vagyok kitölteni.

Kérném, valaki egyezze fel magának egyszer és mindenkorra: Maidenheadben születtem 1957. március 4-én, anyám neve Mary, leánykori neve Reynolds volt, apám neve Robert és rendkívül csodálkoznék, ha ezek valaha is megváltoznának mostantól addig a napig, amíg meghalok.

Elnézését kérem miniszter úr, ma reggel láthatólag nem vagyok magamnál, de köztünk mondva, egyszerűen elegem volt! Elküldi a folyamodványt a házamba és azután megkérdezi mi a címem. Mi történik itt? Egy Neander-völgyi banda dolgozik ott magánál? Nézze csak meg az átkozott fényképemet. Vajon úgy nézek ki, mint Bin Laden? Az isten szerelméért, nem akarom kikiáltani az ötödik Reichet! Csak el szeretnék menni egy jól megszolgált szabira és vagy két hétig pihentetni fáradt fenekemet egy napos, homokos tengerparton, távol mindettől a szartól.

Na jó, most mennem kell, mert vissza kell térnem Salisburyba egy további születési bizonyítvány másolatot szerezni, mert az előzőt maguk elvesztették. És mindezt 60 angol fontért! Micsoda panama ez! Vajon annyira komplikált lenne az összes szolgáltatásokat egy helyen központosítani és ez által lehetővé tenni egy új útlevél kiadását ugyanazon a napon? De neeeeem, ez túl átkozottul könnyű lenne és talán logikus is. Maguknak jobban megfelel, ha, mint fejetlen tyúkok össze-vissza rohangálunk, aztán meg találnunk kell valamilyen faszverőt, aki igazolhatja, hogy csakugyan mi vagyunk azok az istenverte fényképen – tudja… azon, amelyen nem szabad mosolyognunk, nehogy úgy nézzünk ki mintha élveznénk az eljárást.

Hej, tudja-e miért nem vagyunk képesek mosolyogni? Mert teljesen ki lettünk facsarva!

Több mint 25 évet szolgáltam a fegyveres erőkben, beleértve több mint tízet a Védelmi Minisztériumnál Londonban. Biztonsági átvilágításaim lehetővé tették számomra a Kormány Irodában való ülést, csak öt helyre a Miniszterelnöktől, aki pont eligazításban részesült az első Öböl Háborúról. Mióta otthagytam a katonai szolgálatot, önkéntes munkát végeztem a Brit Vörös Keresztnél. Dacára ennek, egy 'fontos' személyt kell találnom személyazonosságom igazolására – tudják, olyasvalakit, mint az orvosomat, aki mielőtt hat hónapja megkapta volna orvosi diplomáját, PAKISZTÁNBAN ÉLT…

Tisztelettel,

Egy haragos Brit polgár

Custom Search

LEGJOBB BARÁTAIM

Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a „Hasomer Hacair” (A Fiatal Őr) cionista cserkészmozgalomba. Mint már az Itthon-Otthon című könyvemben is megírtam, amikor a Holokauszt után visszanyertük szabadságunkat, a megrázkódtatások, az üldözések, a folytonos életveszély után „összeszedtük életünk szétszóródott darabjait és megpróbáltuk folytatni ott, ahol egy örökkévalósággal azelőtt abbahagytuk, de ez már nem volt az igazi.

A fejemben lassan érlelődött a gondolat: meghurcoltatásunkon nem lehet napirendre térni! Amint felfedeztem a cionista ideát, ez úgy fogamzott meg bennem, mint a mag a nedves földben. A történteknek logikus következménye volt, hogy a zsidó népnek nem szabad többé gazdanépek között élni. Saját országában kell, hogy ura legyen sorsának”.

Minden véletlenül kezdődött, de hát nálam a dolgok általában így történnek. Mikor kijöttünk a gettóból, nem tudtunk visszatérni Tátra utcai lakásunkba, mert menekültek laktak benne, de a nagyanyám és Pável bácsim – akiket a nyilasok meggyilkoltak – villája a Szépvölgyi úton, Budán, üresen állt és odaköltöztünk.

Szombatonként apámmal a Lajos utcai zsinagógába mentünk, bár ami engem illett, nem imádkozni mentem, hanem inkább azért, mert zsidó ifjúsággal akartam összejönni. Ugyanabban az udvarban, egy pinceszobában, néhány fiatalt láttam pingpongozni. Megkérdeztem, játszhatok-e én is és amikor a válasz igenlő volt, majdnem észrevétlenül a cionista ifjúsági mozgalom „Hanoár Hacioni” tagja lettem. A kezdetben, főleg a vasárnapi kirándulásokon a budai hegyekben vettem részt, de 1945 nyarán a balatonboglári nyári táborozásra is elmentem.

Egy nagyon különleges tábor volt ez. Az ország még nem ocsúdott fel a háború után, nem volt elegendő kaja és mi állandóan éhesek voltunk. Éjszakánként kukoricát loptunk a környező földekről, amelyet aztán tábortűzön sütöttünk meg. Amellett a hangulat kitűnő volt. A jövőnk rózsásnak tűnt, a kibbutzi életről ábrándoztunk Palesztinában (Izrael állama csak 1948-ban létesült), egy csomó héber dalt tanultunk meg és lassan összeforrott társasággá váltunk.

1945-46 telén a mozgalom Aréna úti szemináriumára küldtek. Nagy divat volt akkor a „zakatolás”, dalt is írtunk róla, szavai egy részére ma is emlékszem: „A házmester is örül a szemináriumnak, különösen, ha sokat zakatolnak és éjszaka fél három után, az előszobában így kiabál: Felhajtás! Disznóság! Hova is teszik az eszüket, elborzad a lélek, már alig élek, mint ki fülére süket.”

Úgy nézett ki, hamarosan mozgalmi oktató leszek, de a felnőttek megmásították terveimet. A gazdasági helyzet Budapesten továbbra is rossz volt és szüleim elhatározták, visszatérnek Csehszlovákiába. Ott születtem és laktunk eredetileg, de 1938-ban a müncheni egyezmény egy tollvonással megszüntette az országot. Egyes részeit, köztük szülővárosomat, Kassát, Magyarországhoz csatolták, más részeiben a fasiszta Szlovákiát kiáltották ki, míg Csehországot magát elfoglalták a németek. Miután apámat megfosztották az iparengedélyétől, Pestre költöztünk.

A háború után Csehszlovákia újra életre támadt és visszakapta a területeket, amelyeket elszakítottak tőle. 1946-ban szüleim a pesti csehszlovák repatriációs irodához fordultak és feliratkoztak a visszaköltözésre. Nekem ehhez nem volt semmi kedvem, kevés szlovák tudásomat rég elfelejtettem és a barátaim Pesten éltek, de engem senki sem kérdezett. Egy nap teherautó állt meg házunk előtt, felrakták a bútorainkat és már útnak is indultak volna, de én a föld alá tűntem. Csak késő este találtak rám és bőgve cipeltek az autóba.

Néhány napig Pozsonyban kaptunk ideiglenes szállást és megint, csodálatos véletlen folyamán, pont a szállásunkkal szomszédos ház udvarán működött a Hasomer Hacair helyi fiókja. Én ugyan hű akartam maradni az előző mozgalmamhoz, de ez nem működött új hazámban. Miután eltökélt szándékom volt megvalósítani a cionista ideált, úgy döntöttem, ha más nincs, ezekkel vándorolok ki Palesztinába és ott majd más keret után nézek.

Szüleim ugyan beírattak a Turóczszentmártoni gimnáziumba, de a cionista ifjúsági mozgalmak azokban a napokban a fiatalokat arra buzdították, „lázadjanak” fel (akkori kifejezéssel) a beidegzett szokások és a szülői fennhatóság ellen és hagyjanak fel a tanulással. A kibbutzi munkához nem kell érettségi és ami alapoktatásra még szükségünk van, megkapjuk a mozgalmi oktatóktól. Mozgalmunk központi motívuma Simoni Dávid verse volt:

„Ne hallgass fiam az apád erkölcstanára és az anyád dogmáját vesd el, mert az apád erkölcstana ‘lépésről-lépésre‘ és az anyád dogmája ‘lassan-lassan’.”

Otthagytam a sulit és hasonlóan más fiatalok ezreivel, egy mozgalmi közösséghez csatlakoztam Pozsonyban. Ezeknek az internátusoknak a feladata a közösségstruktúra kialakulása és a fiatalok a kibbutzi életre való előkészítése volt.

1949-ben érkeztem Izraelbe, mint egy integrált kb. 60 tagú csoport tagja. Nevünknek az El Al kifejezést választottuk – akkor még nem létezett a hasonnevű légitársaság – ami azt jelenti ’magasabbra’. Idealisták voltunk, a fejünk a csillagok között volt és lábunk alig érte a földet. Meg voltunk győződve arról, hogy megfelelő kiképzés után képesek leszünk egy új, saját kibbutzot létesíteni a Negev sivatagban, de a mozgalom azt követelte, ehelyett erősítsük meg egy létező település sorait és fogcsikorgatva elfogadtuk az ukázt. Így jutottunk el a Maanit nevű kibbutzba, ahol izraeli életem első éveit töltöttem.

Zömünknek, akik polgári családokban nevelkedtek és soha kétkezi munkát nem végeztünk, az élet egy mezőgazdasági településen nem volt könnyű. Különösen a fiúk végeztek kimerítő fizikai robotot. Az egyik első munkámban pneumatikus fúrógéppel zúztam a sziklákat, gödröket véstem a faültetéshez. Nemrég sajnos barátom temetésén vettem részt a kibbutzban és elmeséltem unokájának, hogy kibbutza terebélyes, majdnem 60 éves árnyékadó fáinak nagy részét én ültettem.

Később, mint már egy másik írásomban is említettem, új „feladattal bízott meg a kibbutz. Engem tettek felelőssé a tehenek ürülékének, az istállótrágyának réteges megőrzésért”. Szüleim még Szlovákiában voltak és levelemben meg próbáltam magyarázni, „mennyire fontos a földművelésnek a jó minőségű szerves trágya, javítja a talaj tápanyag-, víz-, levegő- és hő gazdálkodását, művelhetőségét, szerkezetét, a növények ellenálló képességét, de rájuk mindez nem tett benyomást. Boldogult apám válaszában keserű gúnnyal írta: egész életében arra vágyott, hogy egyetlen fia trágyamester legyen”.

A kibbutzban telt le ifjúságom és sok olyan élményt éltem át, amely velem marad utolsó napjaimig. Sokféle munkát végeztem, én kevertem a betont építkezéseknél, banán palántákat ültettem, zöldséget pucoltam a konyhában, felszolgáltam az étkezdében. Azoknak, akik társadalmi munkában takarították be a szénát, nagy üveg jéghideg narancsszörp volt a járadéka. A vágyálmom azokban a napokban az volt, naponta szürcsölni hűs szobámban kedvenc szörpömet, anélkül, hogy az italt a szúrós és nehéz bálák sok órás cipelésével kéne ’megszolgálnom‘.

Nem mindig voltam megelégedve a kibbutzi élettel, de ez egy csendes életmód volt, amelyben sokat olvastam és tanultam. Azt is említettem már valahol: a kibbutzi életforma több szabad időt hagy tagjai számára, majdnem minden más életformánál. Ez az élet formálta egyéniségemet, tett azé az emberré, aki ma vagyok. Kigyógyultam beteges lustaságomból, megtanultam két kezemet használni és nem visszariadni semmilyen testi munkától. Munkahelyemre, az izraeli repülőtársaságnál, egyszer egy hatalmas technikai könyvszállítmány érkezett. Mivel nem akadt más, feltűrtem ingujjamat és együtt egy beosztottammal nekiálltunk lerakodni a kamionról a nehéz kartondobozokat, kibontani őket, elosztani tartalmukat, stb. Néhány kollega, aki más kultúrában nőtt fel, odajött hozzám és fülembe súgott, egy osztályvezetőnek nem illik ládákat cipelni, hívhattam volna az ügykezelési osztályt, hogy küldjenek hordárokat. Megmagyaráztam jóakaróimnak, a kibbutzban azt tanultam, nincs különbség ember és ember között és nincs olyan munka, amely megalázza az elvégzőjét.

A kibbutzban csókoltam meg először egy lányt, lettem először szerelmes, tanultam emberi kapcsolatokról. Maanitban csak kevesen maradtak az El Al csoportból, de tagjai a mai napig legjobb barátaim és közeli kapcsolatban vagyok azokkal is, aki külföldön élnek. Havonta, minden hónap első hétfőjén, 10-15-en az ország minden tájáról, összejövünk egy tel avivi kávéházban. Felidézünk régi emlékeket, családjaink fényképeivel dicsekszünk, elénekelünk néhány régi dalt és mint idősebb emberek szokták, elpanaszoljuk bajainkat, fájdalmainkat. Ez idén, május elsején, egy Jeruzsálem környéki szállóban fogjuk megünnepelni Izraelbe érkezésünk 60-ik évfordulóját.

Az évek folyamán búcsút kellett mondanunk néhány barátunktól, egy közúti balesetben vesztette életét, egyeseket szívrohamok, meg más rosszindulatú nyavalyák ragadtak el. A biológiai órát sajnos nem lehet megállítani és a jövő években úgy látszik több temetésen fogunk összejönni, mint bulin. Azt mondják ugye, ez a dolgok rendje, de nehéz belenyugodni abba, hogy a fiatalok ez a csoportja, amely túlélte a háború rémeit, sikeresen megvalósította álmait, építette országunkat, részt vett Izrael minden háborújában, családokat nevelt fel, át kell, hogy adja helyét a történelem színpadján. Egyetlen vigaszom: teljes életet éltem, ideáljaim szerint cselekedtem és nincs okom a megbánásra. Ha újra születnék, keveset csinálnék másképpen.

Az El Al csoport tagjai, de más kibbutz tagok is sok írásomban szerepelnek (megváltoztattam nevüket, jellegzetességeiket). Meggazdagították életemet, emlékeimet és itt is tisztelegni akarok nekik és megköszönni, hogy vannak!

Custom Search

A MUNKASZOLGÁLAT HONLAPJA

yelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, rdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentA Magy ar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, zsúfolt teremben, nagy érdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentelt

A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma március 31-én délután Tel Avivban, zsúfolt teremben, nagy érdeklődés mellett, tartotta meg, a Munkaszolgálat témájának szentelt új honlapja, felavatását és tájékoztatóját.

A múzeum 1986-ban alapult Cfat városában és a magyarországi, erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai, bácskai, bánáti és burgenlandi zsidó közösségek múltjáról és kultúrájáról mutat be anyagokat. Az állandó kiállítás mellett, a múzeum fontos rendezvényeknek és ünnepségeknek is helyet ad. A múzeumot mostanáig alapítói, Chava és Josef Lustig vezették, de az utolsó közgyűlésen átadták a tényleges igazgatás zászlaját a második generációnak, Roni Lustignak. Amellett továbbra is folytatják odaadó, önkéntes munkájukat a múzeumban.
A rendezvény első részében a közönség David Holics érdekfeszítő előadását hallhatta, amelynek a tárgya „A munkaszolgálat és az orosz fogság – a Magyar Zsidó Holokauszt kevésbé ismert részei” volt. A második részben Roni Lustig, és munkatársai a honlap elkészítésében, Dr. Frojimovics Kinga és Dr. Szalai Anna mutatták be az új weblapot.
Nem fogok itt a munkaszolgálatról írni. Talán egy-két év választott el attól, hogy személyesen is tapasztaljam. Boldogult apám elbeszéléseit sem fogom itt elismételni. Fogait kiverték, csont soványan, de azon kívül egészségesen tért haza. Más ’muszosok’ kevésbé voltak szerencsések. „Nagy részük elpusztult a fronton, nem élték túl az embertelen körülményeket. Az éhség, a fagy, a kínzások, a betegségek, a kényszermunka végzett velük. És mindez a magyar törvények s rendeletek értemében történt.” Akit többet akar megtudni a „magyarországi zsidóság történetének egyik legmegrázóbb fejezetéről” gazdag anyagot talál a http://www.hjm.org.il/hol/labor/?Lang=hu alatt.
Írásom ezt a részét szeretném befejezni Radnóti Miklós megrázó soraival a Razglednicák című verséből. Ő is munkaszolgálatos volt és amikor már nem volt képes járni, a keretlegények agyonlőtték és testét egy árokba lökték. A verset zubbonya zsebében találták meg:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

********
Ezen a héten abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy egy másik magyar jellegű rendezvényen is részt vehettem. Mint már néhányszor említettem, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a magyar nyelvűek százezrei éltek Izraelben, de ezek az évek elmúltak és az itteni magyar kultúra száraz ág, amely ritkán hoz gyümölcsöt.
Amellett vannak előnyei is annak, hogy egy ilyen backwater-ben élek. Amikor egy ismert magyar személység érkezik országunkba, nem kell tolakodnom, sorba állnom ahhoz, hogy meghallgathassam, kezet szorítsak vele és esetleg feltegyek egy-két kérdést is. Sok éve az ismert színész, Rónai András, aki akkor az Izraeli-Magyar Baráti Társaság elnöke volt, bemutatott egyik kedvenc írómnak, Moldova Györgynek, akinek jó néhány könyve van a könyvtáramban. Kérdésemre, az író elmesélte, hogy a „Szent Imre induló” részben saját élményeire alapszik. Hőse, Kőhidai Miklós, hasonlóan hozzám, a budapesti a gettóban, a Klauzál téren vészelte át a háború éveit és mint én is, a Zsidó Tanács egyik futára volt. Ki tudja, talán össze is futottunk azokban az életveszélyes napokban.
Néhány hete, a Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásár keretében, nagy élvezettel hallgattam meg két másik kedvencemet, Eszterházy Pétert és Spiró Györgyöt, amint munkájukról beszéltek. A szerzők angolul beszéltek és a közönség között nem lehettek sokan, akik ismerték ezeket az írókat, csak én vigyorogtam elégedetten.
Két nappal a fenti rendezvény előtt a Tel Avivi egyetemen egy ismert magyar-zsidó író életéről hallottam részleteket. Az előadók két új könyv szerzői voltak. Szívós Mihály a Koestler Artúr, Tanulmányok és esszék című könyv szerzője, míg Marton László könyvének a címe Koestler, a lázadó. Szívós főleg Koestlernek a freudizmussal való kapcsolatait és intellektuális barátságát Polányi Mihállyal, a sokoldalú tudóssal, elemezte. Márton, aki oxfordi tanulmányai idején ismerte meg az írót és annak élete végéig 1983-ban, kapcsolatban állt vele, Koestler és a zsidóság viszonyáról, „a kettősség, a gyűlölve szerető vonzás-taszítás váltakozásáról”, adott elő.
Az írókat Dr. Vágó Rafi egyetemi adjunktus, az ismert történész mutatta be és mélyenszántó kérdéseivel sikerült megvilágítania számomra néhány fejezetet e vitás író életében.
Egy kissé sajnáltam, hogy ezek az előadások is angol nyelvűek voltak, de mint a britek szokták mondani: beggars cannot be choosers, koldusok nem lehetnek válogatósak.

Egyedi keresés

A LEGDRÁGÁBB AJÁNDÉK

Jó néhány éve, egy péntek este – ami nálunk ugye már hétvége – városon kívüli barátok házában buliztunk. Miután magyarokról volt szó, a büféasztalon sokféle ízletes és nehéz ételfajta volt, semmibe sem véve az u. n. ‘egészséges táplálkozás’ szabályait, ami egy olyan személy számára, mint én vagyok, aki nem csak azért eszek, mert éhes vagyok, kész katasztrófa. Attól félek, lemaradok valami finomról és azért mindenbe bele kell kóstolnom. Ha aztán csakugyan jóízű, ráteszek még egy-két lapáttal és amíg végigkóstoltam mindent, félreáll a hasim. Ráadásul be is szeszeltem ezúttal, jóval éjfél után volt és vendéglátóink javasolták, ahelyett, hogy haza autózzak, töltsük náluk az éjjelt. Reggel majd folytatjuk a baráti csevejt és közben likvidáljuk a maradék kaja egy részét.

Régi szokásom, alvás előtt olvasni néhány percet, akármilyen későre jár az idő. Most is, dacára fáradságomnak, kinyújtottam a kezemet az idegen hálószoba éjjeli szekrényén heverő magyar könyv felé. Nem ismertem a címét, az író neve is semmitmondó volt, de amikor találomra felütöttem, rájöttem, hogy a könyv régi jó, sőt, több mint csak jó, meghitt barát volt! Minden szava visszhangzott bennem, egész mondatokat tudtam kívülről és mielőtt lapot fordítottam, pontosan tudtam mi lesz a következőn. Gyerekkoromban sokszor olvashattam, de teljesen elfeledkeztem létéről.

A nem beavatottaknak: magyar nem az anyanyelvem, még a második nyelv sem, amelyet elsajátítottam (de az első, amelyet magámé tettem). Csak vagy nyolc éves koromban kezdtem el magyarul tanulni, amikor Horthy belovagolt Kassára fehér paripáján és az lett az oktatás nyelve. A háborút Budapesten vészeltük át, de amikor 1946-ban szüleim visszahurcoltak az újjászült Csehszlovákiába, magam mögött kellett hagynom a magyar nyelvet és könyvtáramat, néhány kedvencemen kívül. A mai napig megőriztem egy ceruzával írott listát a könyvekről, amelyeket nagynénémnél hagytam Pesten, de a könyvek maguk már nincsenek meg. Nénéim éhesek voltak és elkótyavetyélték őket.

Azon az éjszakán, amikor elveszett gyerekkori emlékemre akadtam, felkeltem és megkerestem Marit, kedves háziasszonyunkat (mázlimra, nem feküdt még le, takarított a lelkem a buli után) és megkérdeztem, kölcsön kaphatom a könyvet? A válasza, vissza kell adnia valakinek másnap reggel, egy-két órát hagyott számomra – amíg kimerültségem letaglózott – lapozgatni benne, felidézni elfelejtett mondatrészeket, kifejezéseket, amelyek egyéniségem részeivé váltak és eddig nem tudtam honnan származnak. Sajnos nem elégítethetem ki indokolt kíváncsiságotokat, már nem tudom milyen könyvről van szó (nem a Jókai könyv a fényképen), de nincs szó egy irodalmi gyöngyszemről. Ez csak egy jól megírt könyv volt, egy az elsők közül, amely véletlenül került hozzám amikor magyarul tanultam, talán az első, amelyet kiolvastam és annyira megtetszett, hogy sokszor visszatértem hozzá. Azt sem tudom, ma tetszene-e, jó könyvnek kategorizálnám? Ifi koromban egyik kedvencem volt Edmond Rostand „Sasfiók”ja. Egy nap, egy pesti antikváriumban böngésztem és ráakadtam a kis könyvre, piros selyemkötésben. Nem tetszett. Már nem értettem mit láttam benne sok-sok éve. Túl romantikusnak tűnt, giccsesnek. Otthagytam az üzlet polcán.

Nem tudom mi a helyzet veletek, vannak olyan könyvek, amelyeket időről időre újra olvastok? Filmek, amelyeket ki tudja hányadszor néztek meg? Erre csak kevés mű méltó és természetesen mindegyikünknek más-más kedvencei vannak. Amikor először olvasunk egy jó könyvet, nézünk meg egy sikerült filmet, állandó feszültségben vagyunk, nem tudjuk mi fog történni a következő oldalon, percben. Ezért élvezzük, ez bizonyítja: alkotója érti a mesterségét. Tudjátok mi az egyik mércém annak megállapítására, színvonalas-e valamilyen alkotás, ez valami olyasmi, amit még egyszer szeretnék olvasni/látni?

Ha nem tudom kitalálni miként fejlődik a cselekmény, ha teljesen váratlan, elképesztő fordulatai vannak.

Ha előre tudom mit fog a hős csinálni, mi fog a következő pillanatban történni, ha a cselekmény pontosan várakozásaim szerint fejlődik – a párom szokta ilyenkor kérdezni: „honnan tudtad?”, amire csak egy válaszom van: „én írtam a forgatókönyvet!” – a mű lehet szórakoztató, jó, de nem elég jó és kétséges, akarni fogom-e elolvasni, vagy megtekinteni másodszor.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy középszerűségre herdáljuk. Éljünk tudatossággal, szándékossággal. Legyünk maximalisták és próbáljuk meg kihozni mindenből a lehető legtöbbet. Ha képesek akarunk lenni majdan visszatekinteni és azt mondani: „az életünket optimális módon felhasználtuk!”, csak annak a (számunkra) érdekes, élvezetes, szórakoztató, minőségi termékeire szabad központosítanunk és minden lehető percet élvezni.

Amikor unatkozol, semmi tevéssel töltöd drága idődet, saját magad ellen bűnözöl, elfecsérled a legfontosabb rohamosan fogyó természeti kincset, amelyhez születésed napján jutottál, a legdrágább ajándékot, amelyet valaha is kaptál:

Az életedet!

Egyedi keresés

ALKALMI KAPCSOLAT

Amikor Izraelbe érkeztünk, már várt a teherautó a kikötőben és a hajóról egyenesen a kibbutzba vittek, egy kis, zárt közösségbe. A katonaságba is együtt vonultunk be, egy olyan egységbe, amely megőrzi a kibbutzi társaságok keretét, úgyhogy alig volt alkalmam izraelieket megismerni. A kibbutzi ifjúság még gyerekcipőben járt és csoportunk vagy 15 lányán kívül, nem ismertem másokat.

Nagy örömmel fedeztem fel az alkalmi kapcsolat rovatot egy akkori politikai szennymagazinban, amely annak köszönhette népszerűségét, hogy zaftos pletykákat közölt különféle ’hírességekről‘ és országunkban először, meztelen fényképek is megjelentek lapjain.

Számomra ez a rovat nyitott ablakot a külső világba. Néhány lánnyal leveleztem, a legérdekesebbnek Malka tűnt, egy tanítónő Haifáról.

Néhány hónapos levelezés után, egy nap azzal jött elő, hogy Netanjába megy nyaralni és ugye jó lenne végre személyesen is talizni? Azon a hétvégén szüleimhez utaztam, a Netanjához közeli Herzliában és szombaton meglátogattam levelező partneremet szállójában. Amikor megláttam Malkát, sokkot kaptam. Puritán cserkészmozgalom neveltje voltam. A mi lányaink nem sminkelték magukat, a fiúk nem hordtak nyakkendőt, Malka vérző sebnek kinéző ajkai, kiabáló vörös lakkal bevont kéz és lábkörmei, számomra visszataszítónak tűntek.

Az ösztönöm azt sugalmazta „iszkolj el innen, amíg teheted”, de már késő volt. A küldött fénykép alapján Malka is felismert és lelkesen integetett felém. Ő és barátnője Szófi, kiemelt szeretettel vettek körül, úgy kezeltek, mint egy egzotikus díszállatot – és talán csakugyan az voltam számukra, egy naiv falusi fiú, akit még nem fertőzött meg a nagyvilág affektáltsága. Alapjában, a színpompás dekoráció alatt, Malka elég helyes lány volt.

Kettőig viháncoltunk a tengerparton, valahol megebédeltünk és utána a lányok azt javasolták, a délutáni sziesztára csatlakozzak hozzájuk szállodai szobájukban. Nagy zavarban voltam és ez még növekedett, amikor Malka és Szófi maguk közé fektettek a dupla ágyban. Ne aggódjatok, hozzám sem nyúltak, csak a hiúságom sérült meg zabolátlan és csípős nyelvüktől.

Dacára a feszültségnek két hiányosan öltözött nő közelsége miatt, a fáradság erősebb volt és már-már elnyomott az álom, amikor a félig nyitott fürdőszoba ajtó mögül egy vékony vízsugár hangját hallottam. Valaki úgy látszik nem zárta be jól a csapot.

„A fürdőszobai csap csöpög” – motyogtam.

„Már csöpög a barátodnak” - mondta Szófi és a két lány vihogott.

Olyan vörös lettem, mint a paradicsom és ez persze csak olaj volt a tűzre, a lányok még jobban kacarásztak. Imádom a nőket, de alig van a világon veszélyesebb dolog, mint amikor egy férfi két jó barátnő közé kerül. A délután azért valahogy elmúlt és este megérkezett Szófi amerikai barátja, egy Chevrolett luxus kocsiban, elektromos ablakokkal, bőrülésekkel, amelyhez hasonlót akkor alig láttak nálunk. Vacsorázni mentünk.

Az estét az azokban a napokban egyedüli Herzliai hotel, a „Sharon” bárjában fejeztük be. Ez is egy teljesen új élmény volt számomra, de amikor éjfél után kibotorkáltunk a bárból és leparkoltunk a sötét tengerparton, két Joan Collins után, aznap először lazának, fesztelennek éreztem magam és önbizalmam is visszatért.

A helyzet elég ismerős volt, egy kéjvágyó lány várja ölelésemet és az autó és a szénapajta sötétsége közötti különbség hirtelen jelentéktelennek tűnt. Amikor egy idő multán felbukkant az első ülés felett egy kócos fej és Szófi megérdeklődte mi a nagy helyzet, Malka (eléggé meglepetten) azt válaszolta:

„Tudod mit? Kibbutz tag barátom nem is olyan naiv, mint amilyennek látszik!”

Szófi barátja elvitt szüleim házáig. Malkának megígértem, hogy felhívom, de nem tartottam be ígéretemet és nem is írtam neki többé, de szájrúzsának édes zamata még sok évig velem maradt.

Egyedi keresés

ÁLOM ÉS VALÓSÁG

Ti hisztek a csodákban? Én sem, de figyi ide mi történt velem e napokban.
Nettes postaládikómba lánclevél érkezett, abból a fajtából, amelyet általában olvasás nélkül törlök, de ez a bizonyos olyan bájosan volt megfogalmazva, hogy végigolvastam. Mint ilyen levelekben szokásos, kívánhatsz valamit és ha továbbküldöd tíz barátodnak, kívánságod megvalósul. Gyerekes, nemde?
Mint már említettem, nem hiszek az ilyen badarságokban, de ha már belementem, végig csináltam. Elképzeltem a leges-legkevésbé valószínű szcenáriumot, valami olyasmit, ami legvadabb álmaimban (és vannak ilyen álmaim, higgyétek el!) sem valósulhat meg és tíz személynek listámon továbbítottam a levcsit.
A legnagyobb elképedésemre kevesebb, mint 24 óra telt el és kívánságom teljesült. Most magyarázzátok meg nekem, mi a frász ez? Isteni csoda? Hiszen benne sem hiszek. Véletlen egybeesés? És mi történt volna, ha azt kívánom, hogy megüssem a főnyereményt?
Az már nem tartózik rátok mi volt a kívánságom. Elég, ha annyit mondok, hogy az utána következő napokban mintha a felhőkben libegtem volna. Úgy tűnt nekem, most már minden lehetséges és nincs semmi a világon, amire nem lennék képes. Sürgősen írtam a lánclevél tíz címzettjének, de már a kukába dobták. Okos palik, de így aztán nem tudom, mások kívánsága is teljesült-e. Ismerőseim körében nem láttam embereket fülig érő vigyorral és talán jobb is így. Nem mintha irigyeltem volna mások boldogságát, de egy olyan világ, amelyben minden fenékig tejfel, véleményem szerint kiállhatatlan lenne.
Csak akkor vagyunk képesek értékelni egy álom beteljesülését, ha amikor álmodunk, tudatában vagyunk annak, hogy ez mindössze egy álom!

*********
Mit mond az ősi kínai mondás? Jól gondold meg, mit kívánsz, mert lehet, hogy teljesül. Fenti írásom 2005 áprilisában jelent meg. Nem magyarul, mert kívánságom beteljesülése egy olyan személlyel volt kapcsolatos, aki érti e nyelvet és nem akartam tudomására hozni milyen reményeket táplálok iránta. Azóta négy év telt el. Ma már elolvashatja: Ő is tudja már, az álom és a valóság között áthidalhatlan űr tátong. Nem igaz, hogy nem lehet szél ellen vizelni, csak nedves leszel. Szent igaz, nagyot csalódtam, de mégsem sajnálom a történteket, érdekes évek voltak ezek, tanultam egy-két dolgot magamról, másokról és ami a legfontosabb számomra: egy másik álmomat sikerült megvalósítani, elkezdtem írni!
Fenti írásommal indítottam el héber blogomat. Azóta 198 további elmefuttatásomat közöltem és az utolsót, amely két napja jelent meg, közel 400 olvasó tisztelte meg figyelmével. Nem akarom - és még ha akarnám is, sem tudnám - megváltoztatni a világot, csak óriási elégedettséget érzek, mert módomban van megosztani gondolataimat, élményeimet, apró történeteimet, azokkal, akiket érdekel az ilyesmi.
Kívánhat egy ember ennél többet?

Egyedi keresés

EPEKEDÉS MAMÁM FŐZTE IRÁNT

Az izraeli hébernyelvű Magyar Kultúra Fórum tagjainak - a legtöbbjük második, vagy akár harmadik generációs magyar nyelvű családok leszármazottai, akik csak néhány szót tudnak magyarul - kedvenc beszédtárgya a magyar konyha. Sok hagyományos recept található a Fórumon és gyakran viharos viták dúlnak arról, miként készített el bizonyos étel kedvenceket a mama, vagy nagymama. Sokszor még az is vitás, mi a pontos neve egy-egy fogásnak és ilyenkor nekünk néhánynak, akik beszéljük a nyelvet, kell pontot tenni a vitára. Áprilisban a Fórum egy ételfesztivált is rendez, amelyre minden résztvevő a saját főztjét hozza el.
A napokban egy új Fórum tag egy fogas kérdést tett fel: „mi a ’pozol’ receptje?” Zavarba jöttünk. Ilyen nevű ételről senki sem hallott, de aztán hirtelen valaki kapcsolt. A pacalról van szó (angolosan kiejtve a ’pozol’ pacalnak hangzik) és a pacal pörköltöt persze sokan ismerik, bár sokan viszolyognak tőle. Mit is mond róla a mesterszakács Halász István: „sokan szeretik, de aki nem szereti, nagyon nem szereti!”
Gyerekkoromban Kassán, szüleim egy társaság tagjai voltak, amely havonta más tagok házában jött össze pacal lakomára. Alaposan bevésődött az emlékeimbe az eset, amikor a társaság hozzánk volt hivatalos és villanyszünet támadt. Mire a rövidzárlatot megjavították, odaégett a pacal. Micsoda blamázs! Az este a társaság étteremben kényszerült csillapítani az éhségét.
Az 50-es években Izraelnek még sok százezernyi magyar lakosa volt, amelyek megőrizték kultúrájukat is. Az „Új Kelet” - a mai napig az egyetlen magyar napilap Magyarországon kívül - virágzott, itt turnéztak a legnevesebb magyar művészek és a Karmel piacon üzemelő magyar hentesboltokban, a legismertebb közülük „Bobi”volt, a sok magyar hús különlegesség között, pacalt is lehetett kapni.
Anyám már sok éve nem él, Tel Avivban nincsenek már magyar hentesek és a pacal csak, mint ’kirse’, iraki, vagy marokkói nevén kapható, nem is minden boltban. Néha azért rávásik a fogam és megkeresem. A családomban rajtam kívül csak fiam kedvelte a ’padlórongyokat’ (ahogy viccesen hívta a pacalt), de mióta vegetáriánus lett, csak egyedül élvezhetem ezt a különleges zamatú ínyencséget.
Jiddisül a pacal neve ’flacske’. Sok éve volt a Shenkin utcában, nem messze lakásomtól, egy étterem, ahol a hagyományos zsidó ételek egyike pacal volt. Bő és sűrű fehér szósszal készítették péntekente, jó volt kitunkolni friss barchesszel. Ma csak kevés helyen lehet pacalt enni. Egyszer ettem bolgár étteremben egy elég ízletes ’skembe’ nevű pacal levest (a törökök is ezen a néven ismerik). Az iraki és konyha művészei állítólag csípősen, csicseriborsóval készítik el. A legnagyobb meglepi ez év januárjában Madridban ért, amikor egy étterem étlapján a ’pacal madridi módra’ tételt fedeztem fel. Persze azt rendeltem, de a madridi mód teljesen olyan volt mintha magyar szakács főzte volna.
Minden Magyarországi látogatásomon igyekszek legalább egyszer pacalt enni. Miért csak egyszer? Mert sok más kedvenc ételem van és alig győzöm őket végigkóstolni. Haza is szoktam hozni magammal néhány pacal pörkölt konzervet. Nem rosszak, de persze az otthoni főzte jobb. Amikor egyszer barátaim Pestre utaztak és megkérdezték mit hozzanak nekem, azt válaszoltam pacalt, de úgy látszik nem magyaráztam magamat meg kellően és egy kiló fagyasztott húst cipeltek magukkal szegények. Megfőztem és nagyon élveztem.
Magyar barátaim ismerik ízlésemet - ha nem is osztják mindig. Jó néhány éve síelni mentem az olasz Dolomitokba és kétszobás lakásra tettem szert. Mivel a nejem hadilábon áll a síeléssel és nem szeretek egyedül lenni idegenben, egy magyar barátnőt és két gyerekét hívtam meg, csatlakozzanak hozzám. A hölgy autójával jött Magyarországról és életem egyik legszebb ajándékát hozta magával: egy nagy lábos pacal pörköltet, amelyet külön nekem főzött (nem olvadt fel a mínusz 10 fokos hidegben).
Nagyon finom volt, de nekem kellett egyedül elfogyasztanom. Barátaim ilyesmit nem esznek.

Egyedi keresés

A BOLDOGSÁG ÉS AZOK AKIKNEK NEM JUTOTT BELŐLE

Az éj közepén hatalmas menydörgés rázkódtatta meg lakóházunk alapjait és riasztott fel. Az ablakunkon kívül a záporeső ádázul verte a lombozatot, de én bebugyolálva paplanomba, oldalamon békésen szuszogó feleségemmel – őt csak egy valami ébresztheti fel: a rábízott gyerek sírása – a paradicsomban éreztem magamat! Hű önmagamhoz, megelégedve azzal, amit az élet osztott, magával a ténnyel, hogy élek és virulok, semmim sem fáj és aggaszt különösebben (na jó, talán az itteni választások eredménye és jövendő miniszterelnökünk személye, de már ennél rosszabbakat is megéltünk és ezt is kiheverjük). Abban a percben senki emberfiával sem lettem volna hajlandó helyet cserélni és semmilyen csábítás sem mozdíthatott volna ki jól kibélelt fészkemből. Sem egy fényűző villa, sem egy minden modern vívmánnyal felszerelt jacht, sem egy millió susogó zöld bankjegy és még egy meghívás éjjeli lakomára az általam imádott filmsztárral Gwyneth Paltrow-al sem.
Mosollyal ajkamon aludtam el újra. Azt mondják, ez az egyik módja a pihentető alvásnak: pozitív gondolatokkal merülni álomba.
A jó közérzés másnap reggel is tovább kísért, de már valamicskét bosszantott is. Nagy bögre kávémat szürcsöltem, kedvenc pozsonyi kiflimet majszoltam, a reggeli lap ki volt terítve térdemen, de olvasás helyett, megkérdeztem magamat, mi a frászt jelent ez a hülye vigyor pofámon, mintha egy sminkművész kente volna rá. Vajon csakugyan boldog vagyok és ha igen, mi okom van rá? Hiszen biológiai órám nem fordult meg, nem fiatalodok vissza (mint a most vetített filmben) és még legjobb barátaim sem jósolnak nekem rózsás jövőt.
Megpróbáltam egy ellenőrzési listát készíteni. Mire is van szükségünk a boldogsághoz? Támogató partnerre, szerető családra, szilárd tetőre fejünk fölött, kényelmes ágyra, tiszta ivó és meleg mosakodó vízre, olyan foglakozásra, amelyet kedvelünk és szerény, de állandó bevételt biztosít, egyszerű, de ízletes ételre és persze egészségre, meg elérhető orvosi szolgálatokra. Azt hiszem ennyi az egész, nemde?
(A listát ki tudnám bővíteni egy sor kényelmi és kényeztető cikkel, mint különféle elektromos és mechanikus bigyók, kezdve rádióval, TVvel, lejátszókkal, számítógéppel, nyomtatóval, mobil telefonnal, autóval stb., stb., stb., amelyek ma már nem számítanak luxusnak és én sem lennék képes életemet elképzelni nélkülük: Ezek ugyan lényegesek, de boldogságomat nem fokozzák).
Lehetséges boldognak lenni a listámban felsorolt dolgok nélkül is? Feltehetően igen. El tudok magamnak például képzelni egy nőtlen, családtalan, magányos pasit, akit szétvet a boldogság, de számomra ez az opció nem létezik. Utálom az egyedüllétet, szeretem, ha szeretnek (ki nem?), rabja vagyok a zsibongásnak, zajnak, az élet hallható jeleinek a szomszédos szobákból, az utcáról. Nem vagyok a világtól elvonuló, köldökét bámuló remete típusa, aki létünk kérdésein töpreng.
Azok a körülmények, amelyek akaratlan mosolyt hoznak arcomra, az egészségemhez is hozzájárulnak. Tom Kirkwood, az angliai newcasteli egyetem öregedési és egészségügyi intézete tanárának magyarázata szerint, azoknak a tényezőknek, amelyek meghatározzák milyen kort fogunk elérni, csak a negyede örökölt. A többi háromnegyedet a környezet határozza meg.
Ha megegyezhetünk abban, hogy a felsorolt tényezők minden ember boldogságához szükségesek, rámutathatunk a – számomra – a világon legfontosabb probléma gyökereire is. Ma is, a 21-ik században, amely elképesztő technológiai és tudományos teljesítményeket írhat a javára, amikor az emberiség felhalmozott gazdagsága a történelemben példátlan összegeket ért el, a fenti, aránylag szerény lista, sok milliárd ember számára részében, vagy egészében elérhetetlen. Tudjátok, hogy a valószínű élettartam Swaziföldön alig éri el a 30 évet? Az Egyesült Államok és az Európai Unió ezekben a napokban dollárok és eurók trillióit adja ki, társadalma pazarló életmódjának megmentésére és megtartására. Ha hasonló összegeket fektetnének be a nyomorúságos afrikai és ázsiai tömegek életkörülményeinek javítására, el tudjátok képzelni magatoknak milyen csodás módon változna meg sorsuk? A tőke ehhez nem hiányzik, csak az akarat, a gondolat, a szándék.
Szocialista utópia? Jótékonykodó filantrópia? Az emberi javak egyenlőségre törekvő elosztása? Egyáltalán nem. A befektetés bizonyíthatóan, nemcsak nem szegényítené el a gazdag Nyugatot, hanem nagyban hozzájárulna a gazdaság felépüléséhez, a termelés növekedéséhez, potenciális társadalmi forrongások kiküszöböléséhez, szektorális fegyveres viszályok elhárításához és végül is hatalmas forrásokat spórolna meg, amelyeket ma fegyverkezésre, egészségügyi problémák, járványok és az éhség felszámolására, romboló háborúk nyomainak helyreállítására, szánnak.
És mi lesz az én saját, privát boldogságommal? Tudatában vagyok annak, hogy ez egy múló tünemény. Ha csak egy pirinyó tényező az egyenletben negatívvá válik – mint ahogy statisztikailag nincs kétség afelől, előbb, utóbb megtörténik – én is átlagossá változok, egy elkeseredett, mindent kritizáló emberré, aki betegségeit, fájdalmait panaszolja mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Amellett, meg tudnék vigasztalódni azáltal, hogy legalább kezdetét venne egy folyamat, amely kibővíti a boldogok köreit a világon, Akkor talán, ha eljön a napom, újra együgyű (és a koporsóm után ballagók legnagyobb részének érthetetlen) mosollyal az ajkamon távoznék a világból.

Egyedi keresés

IZRAEL KORONÁS FEJE

Letelt a második hetünk is Malagában, jövő hétfőn kezdődik a végső. Az egész idő alatt kizárólag spanyol nyelvűek vesznek körül. Az angolt csak kevesen értik és iskolánk tanítói, bár egy részük valószínűleg beszéli a nyelvet, megtagadják használatát. Alapfokon képesek vagyunk már kommunikálni, bevásárolni, megkérdezni járókelőket merre van a Picasso múzeum, de nem áltatjuk magunkat: a teljes három hét után is csak dadogni fogunk tudni spanyolul. A törekvés, megmagyarázni valamit idegen nyelven, egy frusztráló élmény. Az iskola egy este grillsütést szervezett. A tanári kar is részt vett. Szangria poharakkal a kezünkben ott álldogáltunk a pázsiton és csevegni próbáltunk. Mindenki kíváncsi volt életünk körülményeire, múltunkra, de miként magyarázzuk meg nekik a kulcseseményeket életünkben, a demógrafikus valóságot szülőhazáinkban, a világháborút, a gettót, mi is az a cionizmus, emigrálásunk okait, a politikai helyzetet Izraelben, stb. szegényes spanyol szókincsünkkel?
Sikerült megismerkednünk néhány további diáktársunkkal (zömük beszél angolul), akik más osztályokban tanulnak. Egy dán fiú, aki mint Kristóf mutatkozott be, rövid beszélgetés után kibökte, hogy anyja zsidó. Meglepődött, amikor elmondtam, ha Izraelbe akart volna jönni egy néhány hónapos tanfolyamra (spanyol helyett héberre), ez szüleinek lényegesen kevesebb pénzébe került volna. Bizonyos esetekben a kormány szubvencionálja a diákok kiadásait.
Egy délután az iskola keretében egy golfklubba látogattunk. Egy óránk volt igyekezni eltalálni a labdát és valamicske távolságba elrepíteni – higgyétek el, nem könnyű feladat – miközben a helyi oktató megpróbálta mutatni miként kell fogni az ütőt és mi a helyes beállás a labdához. Kicsi az esély, hogy én leszek a következő Tiger Woods, de egyszer talán elviszem családomat egy itteni klubba, bár feltételezem, a belépő ár nálunk magasabb lesz. Malagában egy eurót fizettünk személyenként.
Lakónegyedünk bankja egy számunkra érthetetlen élménnyel szolgált. Összesen néhányszáz dollárt akartunk felváltani, egy rutin transzakció ugyebár, de a bankfiók pénztárosa számára ez úgy látszik valami teljesen más volt. Amikor átnyújtottam neki útlevelemet azonosításra, elvörösödött, ideges lett, kezei reszketni kezdtek, legalább négyszer megszámolta a bankjegyeket és a végén, az eurókkal együtt, a dollárjaimat is visszaadta. Természetesen nem fogadtam el az ’ajándékot’, de az eset furcsának tűnt nekünk. Talán a közelmúlt eseményei befolyásolták, a szörnyűségek, amelyeket a híradó esténként feltálal nappalinkban és azt hitte, felrobbantjuk a bankát? Soha sem fogjuk megtudni mi járt a fejében azokban a percekben.
Néhány mondatot az új nyelvről, amelybe egy kis betekintést akarunk nyerni:
Lakhelyünkön a televíziós állomások csakis spanyolok. Esténként bekapcsoljuk a híradót (telediario) és már amennyire értjük az elmondottakat, követjük az eseményeket otthon és a világban. Január 20-án például megtudtuk, hogy Casa Blanca nincs Marokkóban és hősei nem Ingrid Bergman és Clark Gable, hanem Washingtonban és Barack Obama játssza a főszerepet.
Kellemesen érintett, amikor az üzletben egy hölgy caballero-nak nevezett, de azután megtudtam, hogy ez a szó összesen az ’uram’ helyi ekvivalense. Ezzel szemben, amikor a házinéni megkérdezett, molesztál-e (nemileg, isten ments?), túl vehemensen protestáltam, amíg aztán megint felvilágosítottak. A ’molest’ ige értelme spanyolul sokkal kevésbé szigorú, mint magyarul (és angolul). Az asszonyság csak azt kérdezte udvariasan, zavar-e.
A suliban sikerült meglepni a tanárnőnket, amikor kérdésére kijelentettem, rózsaszín (rossa) a kedvenc színem. Választásomat atipikusnak találta egy férfi számára. Csak később derítettem fel, ez csak olaszul jelent vöröst. Azok, akik Spanyolban kedvelik ezt a színt a 'rojo'-t használják.
Az egyik lányunokám neve Tal (héberül Harmat). Telefonon elmeséltem neki, ¿que tal? spanyolul azt jelenti, ’Hogy vagy?’ A lánykának (10 éves) ez nagyon megtetszett és mindjárt el kezdte gyakorolni az új kifejezést. A beszélgetést a telefon hangerősítője közvetítette és pont, amikor a kis Tal visszakérdezte que tal?, arra járt háziasszonyunk és válaszolt is, muy bien (nagyon jól), mintha ennél nem lenne természetesebb, hogy egy izraeli kislány spanyolul kérdezi, hogy van.
Egy olyan esettel fejezem be, amely rámutat, az átlagos ember milyen keveset tud és mennyire nem érdekli, mások országa. Egy reggel a tanárnő felrögzítette a táblára azon tizenhárom ország királyainak a fényképét, amelyekben ez az államforma létezik (igen, még mindig van legalább tizenhárom). Az osztály négy csoportra lett osztva és abban versenyeztünk, melyik csoport tud több országot azonosítani, amelyeknek ezek a koronás fői. Erzsébet királynőről mindenki tudta ki az, a holland Beatrixet, is a legtöbbünk ismerte (a diákok fele Hollandiából származott), de a norvég, svéd, dán, belga uralkodókra viszont főleg az odavalósi diákok ismertek rá. A szaúdi arábiai király, Abdullah, szakállas és kefiás fényképét csak a mi csoportunk azonosította helyesen, a többiek azt írták 'Irak', 'Dubai' és 'Izrael'!
Ettől teljesen ledöbbentünk, különösen, miután ezt a marhaságot olyan diákok írták, akik két hetet töltöttek velünk az osztályban, ahol mindegyikünk bemutatta magát, mesélt országáról, életmódjáról, az ottani hírességekről és a mindennapi életről. A nejem például még az első napokban előadást tartott államelnökünkről, Simon Pereszről, Béke Nobel-díjas politikusunkról.
Elképesztő, nemde?

Egyedi keresés

MALAGA AZ ALKALMI TURISTÁNAK

Második hetünket fejezzük be Malagában és úgy véljük, választásunk helyes volt. Útinaplóm előző részleteiben említettem már, az időjárás egy kis csalódást okozott, hűvösebb van, mint otthon nálunk, de ez mégis csak egy mediterrán táj, mint az utcák mindkét oldalán sorakozó narancsfák tanúsítják. Nem is tudom, a tel avivi városház miért nem utánozza Malagát, vagy Athént például és nem szépíti utcáinkat ezekkel a festői fákkal, amelyek még olyan turisták csodálatát is felkeltik, akik nem Európa havas, jeges más részeiről érkeztek ide, hacsak az ok nem az, hogy amikor az érett gyümölcs lehullik a fákról – a narancs ez a fajtája nem ehető – gyakrabban kell tisztítani a járdát, nehogy a járókelők elcsússzanak.
Attól félek, még párszor kell majd azt kérdeznem, mi miért nem cselekszünk hasonlóan a spanyolokhoz, mert ebben a szép és pezsgő városban egynéhány dolgot láttunk, amelyet érdemes lenne utánozni. A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja legjobban le. A buszmegállók néhány fokkal magasabban szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!
A spanyol buszok nem különböznek a nálunk használatosoktól, de bennük is van kijelző, amely felmutatja a vonal végállomását és a következő megállót. A mi buszsofőrjeink általában előzékenyek és ha megkérik őket, hangosan kihirdetik a kővetkező megálló nevét, de nem lenne jobb, ha minden utas, minden megállóról informálva lenne? Az utazásért hasonló módon fizetnek, mint azt Londonban láttam, egy újra és újra feltölthető elektronikus kártyával, amelyet az olvasó felett kell elhúzni és amelyből a rendszer automatikusan levonja az utazás árát.
Ezekben a tömegközlekedési eszközökben egy további csodálatra méltó berendezést is találtunk. Az egyik megállónál egy tolószékes hölgy várakozott. Amikor a busz megállt, kísérője megnyomott egy gombot a központi ajtó mellett és a lépcső alól egy rézsútos feljáró gördült ki, lehetővé téve a tolókocsi számára bejutni a buszba. A leszállásnál a feljárót hasonló módon hozták működésbe belülről.
A gyalogjárók kényelméről is gondoskodnak. A város központjában, sok közlekedési lámpás útkereszteződésnél, a jelzőlámpa alatt számláló van, amely piros számokkal mutatja hány másodperc múlva változik zöldre. Amint a lámpa zöld lesz, ezúttal zöld számok mutatják hány másodperc áll a járókelők rendelkezésére a kereszteződés átkelésére. A számok alatt egy gyufaszál figura is látható, piros és mozdulatlan, amikor a lámpa piros és komótosan haladó, amikor zöld. A zöld fény utolsó 6-7 másodpercében a figura hirtelen futni kezd. Muris, de főleg hasznos, nemde?
Más városokról nem tudok véleményt nyilvánítani – voltunk már előzőleg Spanyolországban, de ezúttal nem hagytuk el Malagát – de ez egy kellemes, európai jellegű városnak tűnik, amelyet nem fertőzött meg a lázas amerikai tempó. A központjában esténként sok ezrek kószálnak, élvezik az idényvégi (milyen idény vége, nem tudom) kiárusításokat, bámulják az utcai fellépéseket, hallgatják a zenészeket, vagy étkeznek a sok taperia egyikében.
Mi a Pedregalejo (ottlétünk utolsó napjáig nem tudtam megjegyezni nevét) negyedben lakunk, vagy 25 percre busszal a városközponttól. Nagy élvezetet okoz nekünk a negyed szép egyedi, de egyszerű építkezési stílusa. A házak nem fényűzők, hivalkodók, az okker és finom világoszöld színek uralkodnak, itt-ott az égett téglák vörösével tarkítva. Minden ház különbözik szomszédjától, tornyocskák, bejárati kis oszlopcsarnokok, ablakaik fölött ív, színes kerámiacsempe sávok. A háznak, amelyben laktunk, kiterjedt belső udvara van, csempékkel borított falakkal, úgyhogy jó időben a család kint étkezhet, megőrizve magányát.
A mi negyedünknek és a szomszédos EL Palonak – csak egy kiszáradt folyó medre választja el őket egymástól. Ez a vidék is vízhiánytól szenved, de Malaga központi utcáit mégis magas nyomású vízsugarakkal tisztítják – néhány kilométeres közös tengerparti sétánya van. Az egyik oldalán egy-emeletes családi házak, a másikon a tenger véghetetlen tükre. Turista idényben sok házat kiadnak, másokban népies éttermek működnek, egy részük csak néhány szék és asztal, sütőrostély, vagy nyitott tűzhely körül. Ízletes és friss sült szardíniákat, más tengeri finomságokat – hangsúllyal az olíva olajra és foghagymára – meg persze paellát, a valenciai régió tipikus rizs ételét, lehet kapni bennük. A kiszolgálás szívélyes és az árak alacsonyak (például 12 euro négy pompás tapas és két pohár borért, vagy egy óriási tengeri gyümölcs és haltál, saláta, olajbogyók, kenyér és bor 19-ért). A pincérek barátságosak, bőbeszédű magyarázattal szolgálnak minden ételhez, a javasolt borhoz és ha esetleg nem értetted gyorstüzelő beszédüket, széles mosollyal kárpótolnak.
Mint máskor is, most is sajnáljuk, hogy nincs módunkban megosztani családunkkal, barátainkkal kirándulásunk élményét, az elbeszélések csak a közvetlen tapasztalat egy apró részét képesek átvinni. Malaga mindig népszerű volt az angoloknál, de azt hisszük, mások is élveznék és úgy találnák, hogy ez egy kellemes és olcsó hely tavaszi, vagy őszi szabira. Nyáron ugyan még nálunknál is magasabbak a hőmérsékletek, de a vastag falak, amelyek most a rovásunkra vannak, nyáron talán megőrzik a házak hűvösségét.
Malagai fotóalbum

Egyedi keresés

HONOSODÁS MALAGÁBAN

Eljött a pénteki nap és ezzel véget ért első hetünk az EF (Education First) nyelviskola hálózat malagai fiókjában. Szombaton és vasárnap szünetel a tanítás. Vajon tanultunk-e valamit? Azt hiszem, igen. Amikor megérkeztünk, csak kevés spanyol szót ismertünk és őt napos tanulás után, szókincsünk gyarapodott és képesek vagyunk egész mondatokat képezni, bár csak jelenben. A múlt és jövő elsajátítása még előttünk áll, ha egyáltalán elérjük ezt a fokot, hiszen csak egy nap híján három hetet fogunk itt tölteni. Haladásunk egy részét annak köszönthetjük, hogy háziasszonyunk, Rafaela, akivel megérkezésünk estéjén találkoztunk, még az első napunk előtt a suliban, semmilyen idegen nyelvet nem tud. A kezdeti nehézségek, dadogások, a jelbeszéd használata után, meddő igyekezetünkben bemutatni magunkat, mesélni családunkról, az övéről hallani valamit, megérteni magyarázatait a házirendről, az első dolog, amelyet rohantunk megszerezni külföldön, egy spanyol-angol szótár volt. Csak ennek gyakori böngészésével tudtuk áthidalni az alapvető megismerkedés szakadékát.
Az első szavak természetesen a családdal, gyerekekkel, unokákkal voltak kapcsolatosak és mindjárt azután az időjárás jött sorra. A házinéni szerint, a mostani, az egyik legnehezebb tél a helyiek emlékezetében. Eleve a miénkhez hasonló klíma miatt választottuk Malagát, de mint már előző írásomban említettem, az itteni házak különösen vastag falai hosszabb ideig megőrzik hőmérsékletüket. A hét kezdete óta, a higany a kinti hőmérőkben egy kissé feljebb kúszott, de a ház belsejében az olvadás alig érezhető. Az időjárás prognózis szerint a melegedés a következő napokban is folytatódni fog és reméljük, olvasni fogunk tudni a konyhában – amelyet ideiglenes lakhelyünk nappalijának neveztünk ki – anélkül, hogy kesztyűt kelljen húzni.
Dacára a fentieknek, a kommunikációhoz nem mindig szükséges a szótár. Előre beharangozták, a lakáskiadók – az iskolának terjedt hálózata van olyan családokkal, amelyek megélhetésükre, tanulóknak adnak szállást – hétvégén nem kötelesek étkezéseket szolgáltatni, de nem tudtuk a ’mi’ Rafaellánk miként fog viselkedni. Eddig reggelente 8-kor találkoztunk a konyhában, ahol pirítóssal, lekvárral, kávéval, vagy teával és gyümölccsel traktált, de szombaton reggel nyoma sem volt. Az elején azt hittük, elaludt, hiszen ő is jogosult a hétvégi pihire, de aztán hirtelen leesett a tantusz. Ezen a módon próbálta tudomásunkra hozni: „a konyhai szolgáltatások ma szünetelnek!”
Vásároltunk egynéhány dolgot a szupermarketben, gulyást főztem, a feleségem galuskát és palacsintát készített, jól laktunk és még a házinénit és egyik fiát, aki látogatóba jött, is megkínáltuk.
Az iskola kitűnően van megszervezve. A módszer az izraeli ulpánokban (=héberül intenzív nyelvtanfolyam) használatoshoz hasonló: az első perctől csak spanyolul beszélnek veled. Fel voltunk készülve arra, hogy mi leszünk a legidősebbek, de a valóságban, a tanári karon kívül, majdnem az egyedüli felnőttek vagyunk. Tanulótársaink túlnyomó része 18-19, sőt 17 éves, Hollandiából, Belgiumból, a skandináv országokból, Német és Franciaországból, akiket szüleik küldték el világot ismerni és nyelvet tanulni. Van néhány idősebb diák is – azok sem érik el a 30 évet – akik munkájukból megspórolt pénzükből fizették ki a tandíjat.
A diákok nagy része egy fél évre jött ide, de egy részük már előzőleg elvégzett egy hasonló sulit Angliában. A legdrágább program keretében három nyelvet lehet tanulni kilenc hónap alatt, potom 15,000 euróért. E program résztvevői, Malaga előtt három hónapot töltöttek az US -ben, Miamiban és ezután a francia Niceben folytatják. A korkülönbség nem okoz problémát. Feleségem és én néhány nyelvet beszélünk, sok spanyol szónak csak az írásmódja tér el a más nyelvekben használtaktól és még amikor az órarend olyan diákokkal hoz össze, akiknek néhány hetes fórjuk van, megálljuk a helyünket.
Az iskolában számítógép szoba van, a tanidő óráiban ingyen Internettel (fontos számomra, mert nem tudom miért, de laptopom nem kapcsolódik a nettre), de hétvégen sajnos ez a szolgáltatás is szünetel. Vannak meleg és hideg ital automaták és diákszálló is azok számára, akik nem akarnak privát lakásban megszállni. A tanítók profik, de nem veszik magukat túl komolyan és nagyokat röhögünk a leckék alatt. Az iskola néhány túrát is rendezett Malagában, de nagy csalódásunkra, mindenki saját maga felelős hétvégi programjaiért, pénzbeli lehetőségei, ízlése és az időjárási viszonyok szerint.
Az egyik legnagyobb élményem volt, amikor az iskola akadémiai igazgatójának, Manolonak, bemutattam kiterjedt gyűjteményemet a Spanyol Polgárháború (1936-39) dalaiból. A mai spanyol fiatalok alig ismerik ezeket a dalokat. Manolo nagyon lelkesedett a dalokért, átmásolta őket saját számítógépére és megígérte, a következő héten ez lesz egyik leckénk tárgya. Végül is, énekek megkönnyítik, színesebbé teszik a nyelvtanulást. Mégis, egy kicsit furcsállottam, hogy én, az izraeli vendég, adom vissza a spanyoloknak történelmi örökségük egy fontos részét, hogy általam térnek haza ezek a megható dalok.

Egyedi keresés

GÖRÖNGYÖS AZ ÚT MALAGÁBA

Technikai nehézségek miatt - külföldön nem volt Internet hozzáférhetőségem - három hetes szünetet voltam kénytelen tartani és csak most, hazaértem után, kezdem apránként közölni malagai élményeimet. Itt az első fejezet:

Malagába repülésünket előestéjén, korán akartam aludni menni, mivel hajnalkor kellett ébrednünk, de testemnek saját akarata volt és órákig éber maradtam, utazásunk részleteit fontolgatva. A végén úgy látszik mégis elnyomott az álom, de 2.30-kor, amikor a mobilom csörögni és vibrálni kezdett, úgy tűnt mintha csak néhány percet aludtam volna. 3-kor már a taxiban ültünk és 6.15-kor felszállt a gépünk.
Egy csendes útra készültünk fel. Reggeli, újságolvasás, filmnézés, esetleg egy kis szundítás is, de a véletlen úgy hozta, egy tanulságos bemutatóban is részesültünk a fedélzeti személyzet kiképzésének a fontosságáról. A fiatal spanyol férfinek, aki az előttünk levő sorban ült, hirtelen légzési nehézségei támadtak és anyja odariasztotta az utaskísérőket. A mama majdnem hisztérikus volt, de a pursernek, aki egy kicsit beszélt spanyolul, sikerült megnyugtatnia, míg a légikisasszony az oxigénpalackért rohant. Lefektette a férfit, az arcára maszkot tett, a lábát magasabbra emelte és rövid időn belül visszatért a szín arcába. Az utazás végéig nem is voltak további panaszai. Igazán csodálatméltó volt a légikisasszony szakszerű viselkedése.
Madridban helyi idő szerint 10.50 körül szálltunk le. A legközelebbi járat Malagába 11.50-kor indult, de mi nem szállhattunk egyszerűen át a másik gépre, mint azok az utasok, akik a jegy teljes árát fizették ki. Mint légitársaság alkalmazott, én és a nejem más társaságban is jogosultak vagyunk mérsékelt árú jegyekre, de ennek a hátránya: csak akkor repülhetünk, amikor szabad ülés maradt a gépen. Szakkifejezéssel, ’stand-by’ utasok vagyunk. Így kénytelenek voltunk poggyászunkat kivenni, átesni az útlevélvizsgálaton, a mozgólépcsőn egy emelettel felmenni az indulási terembe és újra becsekkelni.
E folyamat általában nem vesz túl sok időt igénybe, hacsak nem Madridról van szó. A reptér szép új, modern és kellően ki van táblázva. A színes táblákon, amelyek az utasokat más terminálokba irányítják, a közöttük levő távolság is megjelenik. Onnan ahol kiszálltunk, a legtávolabbik, gyalog 24 perc távolságra volt. Mi földalattival utaztunk vagy négy percet a csomagváró terembe. Néhány percig álldogáltunk a poggyász szalag mentén, de kofferjaink (és a többi csomag a járatról) nem jelentek meg és végül leültünk. A helyiek talán megszokták az ilyenfajta késéseket, de minket nagyon idegesített, mert azt jelentette most már biztos lekéssük a közeli gépet. Poggyászunk végül is másfél órával gépünk leszállása után futott be. Kíváncsi vagyok, miként reagálna nálunk egy utas, ha Tel Avivban történne ilyesmi.
Az Iberia légitársaság pultjánál a sor rövid volt, volt hely a 15.20-kor induló gépen, feladtuk poggyászunkat, beszállókártyát kaptunk és meghagyták, legyünk fél órával az indulás előtt a J46 kapunál. Haraptunk valami aprót és tíz perces gyaloglás után elértük a kaput. Leültünk és türelmesen vártunk, amikor feleségem észrevette, hogy a kapun egy másik célállomás neve jelenik meg. Egy kis pánikba estünk, hátha lekéssük a gépet és az arra járókat kezdtük faggatni, hol lehetne megtudni melyik kapuból indul gépünk. Az utasok százai között egy hivatalosnak kinéző személyt sem láttunk, sem a reptér, sem a légitársaság alkalmazottai közül. A hangerősítő is furcsa módon hallgatott. Előzőleg, mielőtt a kapuhoz érkeztünk volna, láttuk ugyan a spanyol légitársaság információs pultját, de egy ijesztő, száz személynél nagyobb, sor kígyózott előtte.
Egy kedves úr angolul megmagyarázta, hogy ezen a reptéren nem szokásos bemondani a járatokat, vagy a változásokat azoknak az indulóidejében, viszont száz méterenként kis elektronikus hirdető táblák vannak elhelyezve. A legközelebbi tábláról megtudtuk, hogy járatunk a K86 kaputól indul 15.50-kor. Egy további tíz perces erőltetett menetelés után odaértünk és még láttuk, hogy tűnik el a kapuról a `Malaga `szó és helyette a reptér jelvénye jelenik meg.
Visszarohantunk a hirdető táblához és megtudtuk, hogy járatunk új időpontkor fog indulni, de ez még egyelőre nincs kitűzve. Lecsücsültünk a közelben és néhány percenként – sok más utassal együtt, akik szintén tudni akarták mikor indulhatnak útjukra – megtekintettük a táblát. Végre megjelent a megváltó hír: „Malaga 16.30”. A kapu a már ismert K86 volt. Újra odabandukoltunk kézipoggyászunkkal és nagy örömünkre gép is parkolt az utashíd végén. Reméltük, hogy a kitűzött időpont ezúttal végleges lesz, de nem így volt! Spanyolországban a menetrend úgy látszik rugalmas. A jó hír az volt, hogy a célállomás a kapun Malaga maradt, de az indulás ideje folyton változott. Először 16.50 lett, azután 17.30 és ezalatt az egész idő alatt, a légitársaság egy alkalmazottja sem jelent meg a pultnál, nem értesítette a türelmetlen várakozókat a gyakori változásokról, egy olyan apróságról, mint bocsánatkérés, nem is szólva.
Csak 17.45 felé észleltünk valamiféle nyüzsgést a gép körül, a koffereket és más felszerelést, berakodták, Itt megint segítségünkre jött egy kedves angolul is beszélő hölgy, aki fülünkbe súgta, azokat az utasokat, akik a türelmetlenség feltűnő jeleit mutatják és hangosan morognak, a közeli kioszkhoz irányítják, ahol a légitársaság számlájára szendvicset és italt kapnak, de ez hét pecsétes titok volt és utastársaink nagy része nem értesült róla. Mint később kiderült, mázlink volt, hogy hozzájutottunk ehhez a fontos információhoz. 17.55-kor valahonnan előbukkant két utaskísérő és helyben nekiláttak az utas felvételhez. Az, hol bujkáltak mostanáig, a rejtelem homályába veszik. A megjelenésük előtti utolsó percig sehol nem lehetett felderíteni egy árva alkalmazottat sem, aki képes lett volna valamilyen kérdést megválaszolni. Vajon lehetséges-e, hogy ezen a szupermodern reptéren, a légikikötő és légitársaságok alkalmazottai földalatti alagutakon közlekednek, hogy az utas-közönség ne molesztálhassa őket?
Járatunk 18.10-kor szállt fel. Miért említettem imént, hogy szerencsénk volt, amiért röviddel a felszállás előtt ettünk és ittunk valamit? Mert az Iberia gépén az utasok nem kapnak ételt, italt. A légikisasszony ugyan végigjárta a gépet felszolgáló kocsijával, de amikor nejem inni kért valamit, felvilágosította, hogy ez 2.5 eurójába fog kerülni.
Malagába 7 óra körül érkeztünk és mire taxival eljutottunk a házig, ahol a következő három hétig fogunk lakni és napi két étkezést kapni, 8 lett. Még Madridból felhívtuk a házinénit és értesítettük, hogy járatunk késik és ezért biztosak voltunk, meleg vacsorával vár, de a hölgy csak kávéval, vagy teával kínált. A süteménynek, szendvicsnek ide úgy látszik a híre sem jutott el. Háza egy lakónegyedben van és a környéken nincsenek éttermek, kávéházak, de hát úgyis túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy kimozduljunk. Alázatosan beletörődtünk abba, hogy ma büntetésben vagyunk és étlen-szomjan kell lefeküdnünk, de kiderült, ez sem olyan egyszerű.
Azért választottuk Malagát, mert időjárása hasonló a miénkhez. Megérkezésünk estéjén a hőmérő 7-8 fokot mutatott (szemben a havas Madriddal -6 fokával), de még ez is elég hidegnek tűnt és örültünk bebújni a házba. Csodás módon, a ház hidegebb volt az utcánál! Ezen a környéken a házak tágasak, magas mennyezetűek és vastag falaiknak fő feladata, nyáron megőrizni a kellemes hűvösséget, de nincsenek fűtéssel felszerelve és télen dermesztő hideg uralkodik bennük. A szobánkban volt egy fűtőelemes kiskályha, de a fürdőszoba olyan volt, mint egy jégverem. Meglepetett, hogy a mennyezetről nem lógtak jégcsapok. Talán fáradságunk miatt is, de fogaink vacogtak. Néhány takaróval bújtunk az ágyba, de éjjel felkeltem, harisnyát húztam és egy további takaróréteget terítettem magamra.
Végül is, dacára a göröngyöknek spanyolországi utunk első napján, aránylag jól jártunk. A spanyol TV másnap esti híradója közölte, munkaviszály tört ki az Iberia társaságnál és csomó járatot töröltek.

Egyedi keresés