A SOFŐR ÉS AZ UTAS

 

 

 

 

 

 

 

Mint már említettem, a múltkor a jeruzsálemi könyvvásárra látogattunk. Nem az autónkkal mentünk, hanem busszal, az út alig egy órát tart, az ülések kényelmesek és olvashatsz, vagy – miután minden buszon van WiFi – szörfölhetsz is a neten.

Mindig, amikor Jeruzsálembe látogatok, úgy érzem, mintha más planétára érkeztem volna. Nem csak a táj más, ellentétben a sík Tel Avivval, Jeruzsálem dimbes-dombos és az elképesztő szépségű táj teli van történelmi jellegű épületekkel. A lakosság összetétele is különbözik, sok közöttük az ultra-vallásos és arab. Azon kívül, fővárosunk az egyetlen városunk, amelyben villamos közlekedik. Az itteniek ugyan könnyű vasútnak hívják, de egy volt pesti számára, még ha a szerelvények színe nem is sárga, mégis leginkább az ottani villamosokra emlékeztetnek. Még az időjárás is más itt, a mi esetünkben 5-6 fokkal volt hűvösebb és már sajnáltam, hogy nem hoztam pulóvert.

Szerencsére a központi buszállomás pont a kiállítás épületével szemben van, csak egy utcán kell átsétálni és miután parkolót sem kellett keresni, néhány perccel azután, hogy leszálltunk a buszról, már a könyveket böngésztük.

A könyvvásár óriási élmény volt, de erről már beszámoltam, most csak egy kis incidenst szeretnék leírni, amely a hazafelé tartó buszon történt.

Egy kevéssel utánunk egy fiatalasszony szállt fel és miközben jegyet vásárolt, mobiltelefont tartott kezében. Nem tudom beszélt-e valakivel, vagy SMS-t küldött, de a sofőrnek, talán nehéz napja volt, vagy lehet, hogy összetűzött valakivel előzőleg és pont akkor betelt nála a pohár. Hangosan, úgy, hogy a busz végéig hangzott, megkérdezte a nőt, miért nem zárja le a telefonját, amikor vele beszél? Hangsúlyozva hozzátette a kérdést?

„Mit csinálna, ha gyerekei viselkednének hasonlóan?”

A nő válasza: „Nincsenek gyerekeim!”

Hirtelen leesett a sofőrnél a tantusz, most már tudta miért viselkedett a nő pofátlanul vele szemben: „Akkor talán ez a baja magának!” – jelentette ki.

Az asszony persze nem maradt adósa (jogosan). Alaposan megmondta a véleményét a vezető viselkedéséről, „így nem beszélnek egy utassal”, de mivel a buszsofőr nem vitázott többé és nem öntött további olajat a tűzre, az asszony végül is megnyugodott, talált egy üres ülést és helyet foglalt.

A busz megtelt, a sofőr bezárta az ajtót, indított és útnak indult. Hirtelen aktivált a PA rendszer és a hangszóróból a buszsofőr hangja hallatszott:

“Nagyon sajnálom az előbbi incidenst. Nem tudom, mi történt velem, de nem lett volna szabadnom így kifejezni magamat. Őszintén bocsánatot kérek a szavaimért."

A továbbiakban az út simán zajlott le. Rövid idő után Tel Avivba érkeztünk és amikor kiszálltunk odaszóltam a sofőrnek:

„Ne szívja a mellére, árt az egészségének!”

Amellett egy kicsit mégis azonosultam a vezetővel, néha egy csepp is elegendő, hogy a pohár beteljen, de minden tiszteletem az övé. Csodálatos módon észre tért és férfiasan bocsánatot kért viselkedéséért. 

 

 

 

 

SPANYOL KALAND

Nem először vagyok Spanyolországban, de itt is, mint mindenhol a világon, még a legtapasztaltabb utassal is történnek néha olyan esetek, amelyek meglepik, személyi kárral járnak, megijesztik, kellemetlenségbe keverik, vagy mint a jelen esetben, azt okozzák, hogy idiótának érezze magát.

Repülővel érkeztünk Malagába és onnan busszal kellett volna eljutnunk Marbellába. A buszállomás nem lehetett volna jobb helyen – vagy 50 méterrel az érkezési terminál bejárata előtt. Megvettük a jegyeket, csak 6 euróba került kettőnknek és miután volt még egy fél óránk a busz indulásáig, beültünk egy közeli kávézóba. 10 perccel a busz indulása előtt, áttelepedtünk kofferjainkkal a buszállomás padjára és vártuk a jármű befutását. Néhány más ember is ott ült, de nem kérdeztünk tőlük semmit. Miután a megálló üvegfalán levő menetrendjén is az állt, hogy az időpont 11.30 óra, biztosak voltunk, hogy néhány percen belül itt lesz a busz.

Jó tapasztalatunk volt eddig a spanyol tömegközlekedéssel. Mit is írtam róla két éve? „A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja le a legjobban. A buszmegállók néhány fokkal magasabb szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!”

Vagy 10 méterre tőlünk vesztegelt egy busz, de rá sem hederítettünk, amíg pont 11.30-kor a sofőr beindította a motort, becsukta az ajtót és útnak indult. Csak amikor elhaladt mellettünk vettük észre a táblát az oldalsó ablakon ‘Marbella‘. Felháborodva rohantunk a buszirodához és panaszoltuk el a fiatal hölgynek, hogy ott voltunk időben a megállóban, de a busz nem állt meg. Az alkalmazott vállat vont: „A megállóban más buszok is megállnak, a marbellai járatnak úgy látszik nem volt helye és távolabb állomásozott.”

Kijelentésünk, hogy a hosszú percek alatt, amelyeken ott ültünk, egy busz sem állt a megállóban, nem tett rá semmilyen benyomást. Csak annyit mondott, hogy új jegyet kell vásárolnunk. Szép szóra fordítottam a beszédet és végül meghosszabbította jegyünket. ‘Muchos grazias‘al nyugtáztam szívességét és visszatelepedtünk a közeli padra, egy további órát várakozni a következő járatig.

Ha nem vontuk volna le a tanulságot, ezt is lekéstük volna. A busz ezúttal is távol az álláshelytől parkolt, a bejárati ajtó zárva volt, de a poggyásztér ajtói nyitva voltak. Már jóval az indulás előtt, az utasok berakták kofferjaikat a poggyásztérbe és sorba álltak a bejárati ajtó előtt. Erre a hosszú sorra lettünk figyelmesek, odamentem, megkérdeztem mire várnak és mikor azt mondták, a marbellai busz indulására, mi is hasonlóan cselekedtünk. 2 perccel az indulási időpont előtt megjelent a sofőr, kinyitotta az ajtót, kezelte a jegyeket és pontosan időben útnak indult. 

Az esetről egy másik jutott eszembe, amikor feleségem jó néhány éve, mint egy izraeli küldöttség tagja utazott Olaszországba. „Az izraeliek vasárnap délben érkeztek meg Rómába. Taxival utaztak a meghatározott találkozó helyre, az olasz Külügyminisztérium főbejáratához, de senki sem várta őket. Az épület zárva volt és a portás csak a vállát vonta. Türelmesen várakoztak az épület előtt és egy idő múltán észrevették, hogy a környéken további csoportok kószálnak, mint pásztor nélkül maradt juhok. Kiderült, hogy ezek más országok delegációi, akik szintén az olasz nyelvtanfolyamra kaptak meghívót. Végül az egyik izraeli magához ragadta a kezdeményezést és miután bejárta a közeli és távoli környéket, az egyik mellékutcában egy parkoló buszt fedezett fel. Vezetője úgy ült a volán mellett, mint akinek semmi gondja sincs, cigizett, újságot olvasott, a rádió nápolyi népdalokat harsogott. A sofőr csak olaszul beszélt, de amikor Catanzaro (a város ahol a tanfolyam lesz) nevét hallotta, elmosolyogta magát es hevesen bólintgatott”.

A különbség az, hogy a fenti sofőr legalább türelmesen bevárta utasait. Nem tudom, milyen tanulságot vonhatok le a fenti esetekből. Talán csak azt, hogy a latin népek mentalitása kicsit más és azt is, hogy külföldön mindig várni kell a váratlanra és nem kell szégyellnünk magunkat, ha kérdezősködünk. Senki sem akarja, hogy butának tekintsék, de ha tudatlansága miatt lekési a buszát, vonatát, gépét, nem találja meg szállodáját, illetlenül viselkedik, rossz evőeszközt használ, még rosszabb benyomást kelt a helyiekre, akik persze biztosak abban, hogy az ö életmódjuk, szokásaik természetesek, logikusak és magától értetődők

és az idegenek azok akik furcsák.  

.   

MALAGA AZ ALKALMI TURISTÁNAK

Második hetünket fejezzük be Malagában és úgy véljük, választásunk helyes volt. Útinaplóm előző részleteiben említettem már, az időjárás egy kis csalódást okozott, hűvösebb van, mint otthon nálunk, de ez mégis csak egy mediterrán táj, mint az utcák mindkét oldalán sorakozó narancsfák tanúsítják. Nem is tudom, a tel avivi városház miért nem utánozza Malagát, vagy Athént például és nem szépíti utcáinkat ezekkel a festői fákkal, amelyek még olyan turisták csodálatát is felkeltik, akik nem Európa havas, jeges más részeiről érkeztek ide, hacsak az ok nem az, hogy amikor az érett gyümölcs lehullik a fákról – a narancs ez a fajtája nem ehető – gyakrabban kell tisztítani a járdát, nehogy a járókelők elcsússzanak.
Attól félek, még párszor kell majd azt kérdeznem, mi miért nem cselekszünk hasonlóan a spanyolokhoz, mert ebben a szép és pezsgő városban egynéhány dolgot láttunk, amelyet érdemes lenne utánozni. A tömegközlekedést Malagában például a ‘felhasználóbarát’ kifejezés írja legjobban le. A buszmegállók néhány fokkal magasabban szinten vannak a mieinknél. Természetesen fedettek, meg vannak világítva, kényelmes ülésekkel felszerelve és a fontosabb megállóknál, messze látható elektronikus kijelzővel, amely megmutatja a dátumot, a pontos órát, a vonalat, amelyet a megálló szolgál (és ami a legfontosabb), hány perc múlva érkezik a következő busz!
A spanyol buszok nem különböznek a nálunk használatosoktól, de bennük is van kijelző, amely felmutatja a vonal végállomását és a következő megállót. A mi buszsofőrjeink általában előzékenyek és ha megkérik őket, hangosan kihirdetik a kővetkező megálló nevét, de nem lenne jobb, ha minden utas, minden megállóról informálva lenne? Az utazásért hasonló módon fizetnek, mint azt Londonban láttam, egy újra és újra feltölthető elektronikus kártyával, amelyet az olvasó felett kell elhúzni és amelyből a rendszer automatikusan levonja az utazás árát.
Ezekben a tömegközlekedési eszközökben egy további csodálatra méltó berendezést is találtunk. Az egyik megállónál egy tolószékes hölgy várakozott. Amikor a busz megállt, kísérője megnyomott egy gombot a központi ajtó mellett és a lépcső alól egy rézsútos feljáró gördült ki, lehetővé téve a tolókocsi számára bejutni a buszba. A leszállásnál a feljárót hasonló módon hozták működésbe belülről.
A gyalogjárók kényelméről is gondoskodnak. A város központjában, sok közlekedési lámpás útkereszteződésnél, a jelzőlámpa alatt számláló van, amely piros számokkal mutatja hány másodperc múlva változik zöldre. Amint a lámpa zöld lesz, ezúttal zöld számok mutatják hány másodperc áll a járókelők rendelkezésére a kereszteződés átkelésére. A számok alatt egy gyufaszál figura is látható, piros és mozdulatlan, amikor a lámpa piros és komótosan haladó, amikor zöld. A zöld fény utolsó 6-7 másodpercében a figura hirtelen futni kezd. Muris, de főleg hasznos, nemde?
Más városokról nem tudok véleményt nyilvánítani – voltunk már előzőleg Spanyolországban, de ezúttal nem hagytuk el Malagát – de ez egy kellemes, európai jellegű városnak tűnik, amelyet nem fertőzött meg a lázas amerikai tempó. A központjában esténként sok ezrek kószálnak, élvezik az idényvégi (milyen idény vége, nem tudom) kiárusításokat, bámulják az utcai fellépéseket, hallgatják a zenészeket, vagy étkeznek a sok taperia egyikében.
Mi a Pedregalejo (ottlétünk utolsó napjáig nem tudtam megjegyezni nevét) negyedben lakunk, vagy 25 percre busszal a városközponttól. Nagy élvezetet okoz nekünk a negyed szép egyedi, de egyszerű építkezési stílusa. A házak nem fényűzők, hivalkodók, az okker és finom világoszöld színek uralkodnak, itt-ott az égett téglák vörösével tarkítva. Minden ház különbözik szomszédjától, tornyocskák, bejárati kis oszlopcsarnokok, ablakaik fölött ív, színes kerámiacsempe sávok. A háznak, amelyben laktunk, kiterjedt belső udvara van, csempékkel borított falakkal, úgyhogy jó időben a család kint étkezhet, megőrizve magányát.
A mi negyedünknek és a szomszédos EL Palonak – csak egy kiszáradt folyó medre választja el őket egymástól. Ez a vidék is vízhiánytól szenved, de Malaga központi utcáit mégis magas nyomású vízsugarakkal tisztítják – néhány kilométeres közös tengerparti sétánya van. Az egyik oldalán egy-emeletes családi házak, a másikon a tenger véghetetlen tükre. Turista idényben sok házat kiadnak, másokban népies éttermek működnek, egy részük csak néhány szék és asztal, sütőrostély, vagy nyitott tűzhely körül. Ízletes és friss sült szardíniákat, más tengeri finomságokat – hangsúllyal az olíva olajra és foghagymára – meg persze paellát, a valenciai régió tipikus rizs ételét, lehet kapni bennük. A kiszolgálás szívélyes és az árak alacsonyak (például 12 euro négy pompás tapas és két pohár borért, vagy egy óriási tengeri gyümölcs és haltál, saláta, olajbogyók, kenyér és bor 19-ért). A pincérek barátságosak, bőbeszédű magyarázattal szolgálnak minden ételhez, a javasolt borhoz és ha esetleg nem értetted gyorstüzelő beszédüket, széles mosollyal kárpótolnak.
Mint máskor is, most is sajnáljuk, hogy nincs módunkban megosztani családunkkal, barátainkkal kirándulásunk élményét, az elbeszélések csak a közvetlen tapasztalat egy apró részét képesek átvinni. Malaga mindig népszerű volt az angoloknál, de azt hisszük, mások is élveznék és úgy találnák, hogy ez egy kellemes és olcsó hely tavaszi, vagy őszi szabira. Nyáron ugyan még nálunknál is magasabbak a hőmérsékletek, de a vastag falak, amelyek most a rovásunkra vannak, nyáron talán megőrzik a házak hűvösségét.
Malagai fotóalbum

Egyedi keresés