MEGSZOKOTT ÉTELEK

A múlt héten egy érdekes esetről olvastam a lapomban. A vámőröknek gyanússá vált egy orosz nő, aki időről időre Izraelbe érkezett és minden alkalommal két-három óra múltán visszarepült országába. A vámosok biztosra vették, hogy a nő drogfutár. Amikor nemrég újra a Ben Gurion reptéren landolt, nyomaiba eredtek és tanúi voltak amint a parkolóban két műanyag zacskót vett át egy izraeli nőtől. Persze mindjárt letartóztatták és megvizsgálták a zacskócskák tartalmát. Elképzelhetitek meglepetésüket, amikor kiderült, hogy mindössze 10 kiló kardamomos feketekávét tartalmaztak és nem drogot. A törzsutas egy orosz oligarch küldötte volt, akinek néha kedve szottyan valamilyen izraeli élelmiszercikkre, ezúttal kávéra, máskor kockakenyérre, vagy pedig egy divatos ruhára és mivel dúskál a pénzben, elküldi ezt a nőt, vagy mást, hogy hozza el számára azt a bizonyos cikket. Mi számára néhány ezer kilométer?

Furcsa, miként szokik rá az ember egy bizonyos élelmiszercikkre és azt jobban kedveli, mint más hasonló cikket. Vagy 20 éve, egy szomszédnőm, nem volt hajlandó más kávét inni, mint a Taster’s Choice- t. Azokban az időkben nem árulták még ezt a kávé fajtát minden szupermarketben és szülei rendszeresen küldtek neki utánpótlást Amerikából, de ha véletlenül kifogyott a készlet konyhájában, inkább egyáltalán nem fogyasztott kávét, amíg nem érkezett meg egy további neszkávé küldemény. Ezzel szemben, barátomnak, aki Magyarországon él, semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint egy-két doboz izraeli kávé.

Egyszer, amikor Olaszországba utaztunk, római barátaink, akik azelőtt Izraelben éltek és két kisgyerekük van, kérték, hogy sürgősen hozzunk nekik izraeli aszpirint. Nem hiszem, hogy az izraeli gyártmány jobb lenne annál, ami Európában kapható, de a szülők ezt a fajtát ismerték csak és nem voltak hajlandók gyerekeik egészségét kockáztatni.

Feleségemnek két öccse él Hollandiában. A fiatalabbnak általában alkoholmentes maláta sört hozunk hatos csomagolásban, míg a másiknak inkább néhány doboz izraeli csicseriborsó salátával járunk kedvében. Nem végeztem kutatást a tárgyról, de azt hiszem a csicseriborsó saláta, azaz humusz, az izraeliek - akár bennszülöttek, akár bevándorlók - vagy volt izraeliek, legkedveltebb élelmiszere. Sok éve találkoztam Pesten egy íróval, aki ifjúságában néhány évet töltött Izraelben. Az itteni élet nem volt kedvére és visszatért Magyarországra, de amikor, cserébe könyve példányáért, egy véletlenül magammal hozott kis doboz humuszt adtam neki, könnybe lábadt a szeme.

Nagyon szeretek külföldre utazni és nem vagyok maradi étkezési szokásaimban. Majdnem mindent, amit mások fogyasztanak, hajlandó vagyok megkóstolni, csak ne legyen undorító kinézése. Ezért, külföldön nemcsak barátokkal találkozok, múzeumokat, kiállításokat látogatok meg, színházba, koncertekre járok, szép tájakat, érdekes épületeket próbálok megörökíteni fényképezőgépemmel, hanem új ízeket is keresek, szeretek új éttermeket, ételeket felfedezni. Mindennek dacára, az egyik legnagyobb örömöm útban hazafelé, egy-két-három hét után külföldön, újra humuszt pitával mártogatni az El Al gépén.

Természetesen, nem vagyunk az egyedüliek, akik csak az otthoni ízeket kedvelik. Az átlagos kelet-európai akut elvonási tüneteket érezne, ha megvonnák tőle a mákos guba, vagy bejgli rendszeres fogyasztását. Nagyon meglepő volt számomra, amikor Hollandiában egy cukrászdában sem tudtam találni mákos süti féléket és a fűszeres sem árult darált mákot. Egy osztrák például aki ebben az országban lakik és Germknödel-re (mákkal töltött és olvasztott vajjal leöntött gőzgombóc, becenevén mákos cici) fáj a foga, hazájából kell, hogy behozza ezt a fontos alapcikket, ami bizonyos rizikóval is jár, mert a vámos a határon azzal gyanúsíthatja, hogy drogokat csempész be. (Egy francia egyszer azt mondta kedvencemre, a mákos nudlira: „hogy lehet egy ilyen barbár ételt enni? Az e fajta pépet nálunk plakátragasztásra használnák”).

Egy aránylag új szupermarket hálózat nálunk, annak köszönheti sikerét, hogy rengeteg olyan árucikkeket kezdett tartani, amelyekre a több mint millió orosz emigráns volt hazájában rászokott és addig hiányolt. Magyarországról származó háziasszonyok új hazájukban sokszor nem tudják megszerezni az alapcikkeket kedvenc ételeik elkészítésére és még ha ezek léteznek is a helyi piacon, sokszor más az ízük. Az izraeli zöldségek ízének és tetszetős kinézésének világhíre van és a külföldi piacokon szép árakat érnek el, de a belőlük készített töltött paprikának, lecsónak, vagy salátának, a megszokottól eltérő íze van.

Sok éve baráti látogatást tettünk barátainknál a Dél Afrikai Lesotóban (a férj a Világbank kiküldetésében volt ott) és amikor megkérdeztük, mit hozzunk, csak egyet kértek: négy nagydoboz csoki krémet, két gyerekük ezt szereti kenyerére kenni. A vámtiszt a határon magas vámot rótt ránk, mivel megkárosítjuk országát, mert nem náluk szerezzük be ezt a krémet, Hiába tiltakoztunk, hogy Lesotóban azt sem tudják mi fán terem a csoki krém, a vámot bizony ki kellett fizetni.

ERKÖLCSI DILEMMÁK

A hó elején meghívtak a pesti gettó felszabadulásának 66-ik évfordulóján rendezett megemlékezésre január 18-án. Sajnos nincs módomban csak úgy elugrani minden rendezvényre, de gyújtottam egy emlékmécsest azon ezrek és köztük szeretett nagyanyám, emlékére, akiknek a holteste ott hevert a Dohány utcai zsinagóga udvarán a felszabadulás emlékezetes napján.

A hónap azután is a Holokauszt jelében folytatódott. A médiában sok szó volt arról, hogy 50 év telt el az óta, mióta Adolf Eichmannt, a zsidók millióinak deportálásáért felelős SS-tisztet, a magyar zsidóság főhóhérját, aki a világháború után Argentínába szökött, a Moszad ügynökei elrabolták, Izraelbe csempészték és bíróság elé állították. A nyilvános eljárást az egész világon élőben közvetítették, ez volt az első alkalom, mikor a Holokausztot túlélők televízióban számolhattak be a velük történtekről. 1961. december 15-én a három bíróból álló izraeli törvényszék a náci háborús bűnöst kötél általi halálra ítélte, 1962-ben felakasztották és hamvait a Földközi tengerbe szórták.

Aztán következett január 27-én az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának 66. évfordulójára eső Nemzetközi Holokauszt Emléknap. A világon mindenütt a népirtás áldozatairól, zsidókról, cigányokról, homoszexuálisokról, fogyatékosokról, emlékeztek meg, mi pedig aznap teljesen véletlenül – a jegyeket hetekkel előzőleg rendeltük – Joshua Sobol darabját, a Gettót, néztük meg a tel avivi Kamara színházban. A világsikert aratott darabot ugyan még 1983-ban írták meg, lefordították húsz nyelvre és a világ vezető színházaiban mutatták be, de mi most láttuk először.

A szerző nem a nácik kegyetlenségét akarta bemutatni – erről eleget tud a közönség a túlélők elbeszéléseiből, az Eichmann perben tanúskodóktól, az okiratok, fényképek, dokumentfilmek garmadáiból – hanem a vilniusi gettó zsidó rendőrparancsnokának, Jákov Gensnek, az erkölcsi dilemmáját: vajon engedelmes és megalázó együttműködéssel a nácikkal, felebarátjai százainak a halálba küldésével, elég időt tud nyerni a maradék zsidók megmentésére a felszabadító orosz hadsereg által? A darab szerint Gens volt az, aki kezdeményezte a gettószínház alakítását – a színészek, egy résztvevő szavaival „saját sírúkon táncolnak” – a lakósság buzdítására és talán azért, hogy bebizonyítsa, a zsidók tehetségesek és kár lenne elpusztítani őket, de a németeknek nem esett nehézére, kis mulatozás után, az együttes minden tagját meggyilkolni.

A résztvevők játéka elsőrangú volt, de véleményünk szerint a legjobb a náci tiszt szerepében fellépő szőke, Izraelben született színész, meggyőző és hátborzongató alakítása volt. Ebben a szerepben egy személyben egyesül az SS hóhér ördögi irgalmatlansága, a látszólag ’kultúremberi’ némettel, aki szaxofonon játszik, zongorázik és kedveli a jazzt.

A kockázat Gens esetében nem fizetődött ki, mivel a vilniusi gettó legtöbb lakosát lemészárolták, de a gettó rendőrparancsnokának az erkölcsi dilemmájával minden Zsidótanács (Judenrat) tag és többek közt Kasztner Rezső, a cionista mozgalom egyik vezetője és a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság ügyvezetője is szembesült. A német megszállás után ő tárgyalt Eichmannal. A nácik kijelentették, hajlandók lennének a zsidók százezreit emigrálni hagyni, bizonyos anyagi és diplomáciai előnyök fejében. A „vért áruért” akció ugyan kudarcot vallott, de Kasztnernek mégis sikerült egy kisebb csoportot kijuttatni. Az ún. "Kasztner-vonat" 1684 utasa 1944. június végén a semleges Svájcba távozhatott. Kasztner egy további érdeme, 10-15 ezer magyar zsidót Auschwitz helyett az az ausztriai Strasshof környéki táborokba küldtek, ahol többségük túlélte a háborút.

A háború után Kasztner kivándorolt Izraelbe és ott hamarosan, mint az un. „Kasztner per” központi tanúja, az izraeli és nemzetközi érdeklődés központjába került. Bírálói kollaborációval, bűnrészességgel és árulással vádolták. Szerintük Kasztner lepaktált Eichmannnal és elhallgatta a zsidó tömegek elől a tényt, hogy a deportálás a totális megsemmisítéssel egyenlő. Mások szerint hős volt, az egyetlen, akinek sikerült a zsidók ezreit kiragadni a halál torkából (leszármazottaik ma egy stadiont töltenének meg) A per bírája kimondta, hogy a magyar cionista "eladta lelkét a Sátánnak”. A Legfelsőbb Bíróság ugyan rehabilitálta, de Kasztner ezt már nem élte meg, mert egy jobboldali fanatikus, a nyílt utcán lelőtte.

Néhány éve, amikor hosszabban írtam erről a sok port felvert ügyről, az egyik kommentáló ezt az ismert mondatot idézte: „ne ítéld el felebarátodat, amíg nem jutottál el az ő helyzetébe”. Nehéz megítélni, miként viselkedett volna más ember egy ilyen nehéz helyzetben. Én biztosan nem tudom a választ.

AMI ÉLETÜNK KEREKÉT HAJTJA

Egy nap, amikor hazajöttem az irodából, levél várt egy régi jó barátomtól. Megörültem, nem levelezünk rendszeresen. Arról számolt be, hogy felesége nagyobb összeget nyert a lottón. Látszólag, ez egy örvendetes esemény, a szűk esztendők véget értek, az élet mostantól könnyebb lesz és a két házastárs végre megengedhet magának bizonyos dolgokat, amelyek után mindig sóvárogtak, de mint ilyen esetekben gyakran megesik, a feleségnek más ötletei voltak arról, mi legyen a pénzzel. A boldog család egén hirtelen fekete felhő jelent meg.

Barátom, aki mostanáig szerény keresetéből tartotta el a családot – párja a gyerekükre vigyázott és a háztartást vezette – úgy érzi, neki is kellene, hogy legyen beleszólása abba, mire fordítják a nyereményt. Végül is neje a közös pénzből lottózott. A nézeteltérések feszültséget okoztak a két házastárs között és a légkör puskaporossá vált. A férj nem tudta, miként járjon el ebben a helyzetben és hozzám fordult tanácsért.

Barátom levele gondolatokat keltett bennem ennek az alapvető fontosságú tényezőnek a jelentőségéről, amely nélkül életünk nem élet. Mindegyikünk jól tudja mit jelent a pénz mindennapi életünkben. Keményen dolgozunk a tisztességes megélhetésünkért és mindaddig, amíg jövedelmünk lehetővé teszi, hogy életszínvonalunk megfeleljen elvárásainknak, alig gondolunk a pénzre, de amint nem jövünk ki a pénzből a hónap végéig, még a legerősebb és legösszetartóbb családokban is feszültségek és konfliktusok keletkeznek. Számunkra a pénz nem a cél, mindössze eszköz álmaink megvalósulására, kitűzött céljaink elérésére, de sok ember számára, maga a pénz a cél.

Ezek az emberek fáradhatatlanul (néha gátlástalanul is) tevékenykednek jövedelmük maximalizálása érdekében, nem azért, hogy növeljék életszínvonalukat – sőt, néha nagyon szerény életmódot folytatnak – hanem csakis azért, hogy mérlegeik követel oldalán minél több nulla jelenjen meg. Nem hiszem, hogy egy ilyen ember valaha is azt mondaná „eleget kerestem, itt az idő, hogy élvezzem vagyonomat”. Az összpontosítás a pénzszerzésre negatív hatású, megrontja a személyes erkölcsi értékeket és nemcsak az emberek közötti kapcsolatokat, hanem még a családikat is. Az, aki minden energiáját a pénzszerzésnek szenteli, elfelejti mik az igazán fontos dolgok az életben.

Sokan közöttünk kényelmetlenül feszengnek, amikor a meggazdagodási vágy jön szóba és ez természetes is, hiszen gyerekkorunkban csak a „pénz megrontó hatalmáról” hallottunk, pedig nem maga a pénz az, ami megront. Vannak persze korrupt pénzszerzési módszerek, de amikor verejtékünk gyümölcse, kiérdemelt jutalom munkánkért, nincs benne semmi megrontó. Ha a keresetünk méltányos, nemcsak kenyeret tehetünk családunk asztalára, hanem néhány vágyunkat is teljesíthetjük. Talán naiv vagyok, de hiszek abban, hogy akiknek a létét a pénz mozgatja, nem ismerik azt az élvezetet, amelyet minden bérkereső érez, amikor havi keresetét kézhez kapja, cégétől külön juttatásban részesül, vagy akár a lottóban nyer egy csinos összeget.

Azt hiszem említettem már valahol, amikor legidősebb lányunk 12 éves lett, távoli angliai rokonokhoz küldtük szabira. A család szép villában lakott, az udvarban úszómedencével és minden felnőtt tagjának saját kocsija volt. Az étkezéseket a házvezetőnő szolgálta fel, a gyerekeknek nem kellett a mosogatásban segíteni és még csak beágyazni sem reggelente. A kislány természetesen nagyon élvezte a számára fényűző körülményeket. Mi, a szülei, meg akartuk lepni és távollétében fallal leválasztottuk nappalink étkező alkóvját és külön szobát kreáltunk számára (addig húgával osztotta meg szobáját), de tudjátok mit? A csodás hetek után a tágas villában, új (és kicsi) szobája nem tett rá túl nagy benyomást.

Néhány nap múlva, egy kissé emelt hangú beszélgetés folyamán nejemmel – minden korlátozott költségvetésű családban ismertek az ilyen a viták – a gyerekek szabadidő tevékenységének finanszírozásáról, vagy talán egy bizonyos ruhadarab áráról, a pontos részletek nem fontosak, lányunk hirtelen, szinte mellékesen, megjegyezte: „érdekes, Angliában, két hét alatt, senki sem említette a pénzt”.

És mit tanácsoltam barátomnak?

Igazat adtam neki, de a véleményem szerint, a nézeteltéréseket párjával együtt kell, hogy megoldja. Vegyen igénybe házassági tanácsadást. Nem célszerű, hogy a házastársak meddő vitákat folytassanak olyasmiről, amelyről általában megoszlanak a vélemények. Egy ilyenfajta vitában az embert könnyen elkapja a hév, kijön a sodrából és olyanokat mondogat, amelyeket aztán megbán, visszavon, bocsánatot is kér értük. A sebek ugyan begyógyulnak, de a hegek örökre megmaradnak. Egy ilyen tanácsadónak nagy a tapasztalata van családjogi vitákban és a segítségével meg fog tudni fogalmazni egy írott megállapodást, amelynek különböző cikkelyein addig egyezkedik feleségével, amíg megtalálják a középutat.

Azzal fejeztem be válaszomat, hogy dacára annak, hogy boldogan és teljes harmóniában élek nejemmel több, mint 46 éve, ha valamelyikünk egy kis vagyonhoz jutna, kétségtelenül viharos vita keletkezne közöttünk a pénz rendeltetéséről – függetlenül attól, honnan származott a pénz, vagy ki nyerte – és a szikrák szanaszét repülnének. Mindamellett, az előzetes tudat a harmónia jövőbeli (es remélhetőleg ideiglenes) megbontásáról közöttem és párom között, semmiképpen sem okozná azt, hogy eleve lemondanánk a nyereményről. A vita befejeztével, mindketten élveznénk gyümölcseit, egynéhány közös élménnyel.

JÓ NÉMETEK

A legtöbb ismerősöm ismeri részleges, vagy teljes nevemet, hol a lakok, hol dolgozok, kinek a férje, melyik gyerek apja, vagy nagyapja vagyok, azt, hogy vörös kocsit vezetek, esetleg azt is, hogy baloldali vagyok és általában be is érik ezekkel az életrajzi részletekkel. Az a tény, hogy a Holokausztot is túléltem, az ókori történelemhez tartozik és tényleg, én is általában úgy gondolok vissza a bevándorlásom előtti életemre, mint valamire, ami réges-régen történt, valaki mással. Néha azért mégis a felszínre tör egy pár emlék foszlány, mint tegnap is, amikor Ludi Boeken megkapó filmjének „Parasztok között” (Unter Bauern) bemutatóján vettünk részt a Cinemateq filmklubban.

Életem folyamán jó pár filmet láttam már a Holokausztról és úgy vélem, kimerítettem ezt a műfajt. Nem szabad hagyni, hogy felejtésbe merüljön ez a szörnyű korszak és tovább kell írni és filmeket csinálni róla, de miért kéne nekem, aki ott voltam, magam is átéltem az eseményeknek egy részét, megnézni őket? Kötelezzék e filmek megtekintésére a mostani életével elégedetlen itteni ifjúságot, mutassák őket be olyan közönség előtt, amely háborúmentes korszakban született és nőtt fel és nemcsak fogalma sincs arról, mi a frász történt nagyszülei gyerekkorában, hanem nem is nagyon érdekli. Csak itt mutatkozik meg egy igazán jó film nagysága. Még azt a közömbös frátert, akit a 65 évvel azelőtt véget ért események kevésbé érdeklik, mint a tavaszi hó, is magával ragadja a dramatikus cselekmény ereje, azonosságot fog érezni a film hőseivel és a korszak sokkal teljesebb megértésével fog hazatérni, mint amelyet egy történelemleckétől valaha is nyerhetne.

A film Spiegel Marga visszaemlékezésein alapszik és az izraeli előadások egy részén, részt vett ő is és Aschof Annie, aki a Hitlerjugendhez tartózott, de Marga barátja lett. Tegnap ’csak’ a film rendezője volt ott, együtt a producerrel és az egyik főszereplővel, a paraszt szerepének alakítójával, aki az életét és családja biztonságát kockáztatva, elrejtette házában első világháborús zsidó bajtársának a feleségét és lányát. Örömmel állapítottam meg, hogy a zsidó nép nem maradt e bátor westfáliai családok adósa (további családok a férjnek adtak menedéket, aki néhányszor kénytelen volt új rejtek helyet keresni) és négynek közülük a Világ Igazai kitüntetést ítélték meg.

A vetítés befejeztével, a rendező, a producer, a színész és a német, meg francia nagykövetek (a film német-francia koprodukció) mondtak néhány szót. Én különösen a rendező arra a megjegyzésére figyeltem fel, hogy a németek nem különösen támogatták egy olyan film készítését, amely ‘jó németek‘ről szól és voltak olyanok is, akik megpróbálták lebeszélni az ötletről. Sokkal fontosabbnak találják, a nácik embertelen bűneit dokumentálni.

Annak idején magamnak is voltak ilyen kétségeim, hiszen a német nép többsége a legjobb esetben bűnrészes volt – azokról a százezrekről, vagy talán milliókról nem is szólva, akik aktív részt vettek a mészárlásban – és nem tudtam, indokolt-e azokról a kevesekről írni, akik emberien viselkedtek. Vajon nem fognak-e ebben kísérletet látni az egész söpredéket rehabilitálni?

Végül is nem hallgattam el annak a német tisztnek az esetét, aki az igazoltatásnál észrevette, hogy szép anyámnak aznap születésnapja van és visszajött egy üveg pezsgővel (bár inkább kenyeret hozott volna!) és azt a másikat is, aki az életét mentette meg, megemlítettem. Egy nap egy nyilas banda elkapta a zsidó asszonyokból álló csoportot, köztük anyámat is. Rendőrök kisérték őket, de a nyilasok szava volt akkor a törvény. A Szent István körút 2. sz. alatti nyilas házban a falhoz állították a nőket. Biztos halál várt volna rájuk, ha nem jelenik meg pont akkor egy német tiszt, aki magából kikelve ordított, „civilizált emberek (!) nem csinálnak ilyesmit a város közepén”. A nyilasok kénytelen- kelletlen szabadon bocsátották zsákmányukat.

A filmben leírt eset bizonyítja, hogy az akkori Németországban is lehetséges volt nemet mondani és olyan emberek is, akik Hitlerrel szimpatizáltak és tagjai voltak a náci pártnak (mint a film zsidó hősének a barátja), vagy a Hitlerjugendnek, irgalmasak lehettek és az emberi alapelvek szerint viselkedtek, egy olyan időszakban, amikor ezek sárba és vérbe lettek taposva. Maga a tény, hogy az ilyenek kevesen voltak, vádló ujjal mutat azok felé, akik inkább elfordították a fejüket és hallgatásukkal az emberi történelem legszörnyűbb bűnének teljes mértékű részeseivé váltak.

POLGÁRI ENGEDETLENSÉG

Mi, Izraeliek, is szeretjük kritizálni kormányunkat és különösen a kormányfőt, „ha én lennék a miniszterelnök” stílusban. Itt-ott az a szónoki kérdés is elhangzik „mi tehetünk mi, kisemberek?”, amire pedig a tipikus válasz az: négyévente egyszer – a legrosszabb esetben – arra vagyunk jogosultak, hogy szavazzunk arról milyen irányzatú legyen a kormány és ki álljon annak az élén.

De mit tegyünk, ha a helyzet tarthatatlan, nyakig vagyunk a pácban, minden kötél szakad, a kormány megcsorbítja a polgárok jogait és olyan fellázító lépéseket tesz, hogy nincs türelmünk megvárni a következő választásokat?

Egy másik, kevésbé kényelmes, mint a séta a nem messze lakhelyedtől elhelyezett szavazóhelyiséghez, de szintén elfogadott, tüntetést szervezni, vagy abban részt venni. A média naponta számol be tüntetésekről valahol az országban. Ezek általában kis létszámú események, egy vállalat bezárása, létszámleépítés, nyugdíjintézkedések, áremelkedések ellen, amelyeknek a zajára a hatalom felső szintje a füle botját sem mozgatja, de néha, amikor a résztvevők száma és a tiltakozók hevessége, elér egy bizonyos kritikus masszát, egy ilyen demonstráció képes valódi változást is előidézni.

Egy kiemelkedő példa volt a ’bársonyos forradalom’ 1989-ban Csehszlovákiában. Viszonylag békés keretű tüntetések sorozata után (némelyben virágokat adtak a rendőröknek), amelyeket egy általános sztrájk követett, megdöntötték a Kommunista Párt uralmát. Ezzel szemben, a Fidesz kudarcot vallott, amikor erőszakos tüntetésekkel próbálta megbuktatni a Gyurcsány kormányt.

A politikai tiltakozás egy további, kevésbé konvencionális formája a polgári engedetlenség. Ennek az eszköznek a nagy általánosságban megfogalmazott meg­ha­tá­ro­zása, a lelkiismeret, az erkölcs nevében tett erőszakmentes szembeszegülés a joggal. A cél nemcsak egy törvény, vagy a kormánypolitika megváltoztatása, hanem a többség meggyőzése küzdelmed igazáról. Ez a tiltakozási forma, megtagadja az együttműködést a hatalommal, nyilvános és jól megszervezett akciókat kezdeményez, mint például ülősztrájkot, az adófizetés, katonai szolgálat, vagy hivatalos űrlapok kitöltetésének megtagadását, útlezárásokat, gumiabroncs égetéseket, területek, vagy létesítmények elfoglalását.

A polgári engedetlenség ismert példái a világból: Indiában, Mahatma Gandi küzdelme az angol hatalom ellen, az Egyesült Államokban pedig, Martin Luther King harca az egyenlő jogokért, a faji megkülönböztetéstől szenvedő fekete kisebbség számára, majd később, a vietnami háborúban való részvétel elleni tiltakozás.

Ha jól meggondoljuk, az életünk a modern társadalomban, jórészt statisztikai adatokra alapul. Az utak szélességét, a termek kapacitását, a küszöbök magasságát, egy adott termékből gyártott mennyiséget, indexek határozzák meg. A túlfoglalás – az a gyakorlat, nagyobb számú utast regisztrálni, mint amennyi hely van a repülőgépen, szintén statisztikai adatokra alapul, az átlagos utas rátára, aki nem jelenik meg az indulásnál (No Show) – gyakori jelenség minden légitársaságnál. Unokanővéremtől, aki egy nagy áruház alkalmazottja volt a kommunista rezsimben, egyszer azt hallottam, hogy egy különösen száraz évben elbocsátották áruháza igazgatóját, mert esős évre számított és nagy mennyiségű divatos esőkabátot rendelt.

Szabad piacgazdaságban élünk, de próbáljátok elképzelni mi történne, ha egy bizonyos napon, az aktivisták egy nagy csoportja egy kis, egy boltos faluba utazna és felvásárolná az összes kenyér, vagy tejterméket. A falucska szerencsétlen lakosai aznap az alap árucikkek nélkül maradnának, hacsak nem lenne módjukban eljutni egy szomszédos településre. A bolt megzavarodott tulajdonosa pedig egy dilemma előtt állna: rendeljen-e a hiánycikkekből nagyobb mennyiséget másnapra? Persze nem tudná, hogy egy kis kópéság áldozata lett és még ha gyanítaná, sem tudhatná, hogy az a bizonyos csoport másnap is az ő boltjában vásárolja meg ezeket, vagy más cikkeket, esetleg elhatározzák, hogy más településen ismétlik meg csínyüket, netalán a polgári engedetlenség más formáját választják.

Kérdezhetnétek, hogy jutott az eszembe ezzel a tárggyal foglalkozni? Vajon polgári engedetlenségre szítok? Egyáltalán nem. Magyarország parlamentáris demokrácia és súlyos megkülönböztetések, az állam túlkapásai, a hatalom túlzott mértékű használata és hasonló panaszok esetében, nyitva az út a panaszos előtt, a bírósághoz fordulni. Arra is jogosult, hogy megszervezze azokat, akiknek hasonló panaszuk van, vagy hasonlóan vélekednek és politikai mozgalmat alapítani, egész oldalas hirdetéseket jelentetni meg a lapokban, tüntetést, vagy ülő sztrájkot szervezni, vagy akármilyen más törvényes tiltakozást, amely eszébe jut.

Szerencsénkre csak kevés ország van Irán helyzetében, amelyben a választások meg lettek hamisítva és a választók millióinak a szavazata lett elrabolva. Írásom tárgyáról akkor határoztam, amikor olvastam, milyen újszerű módszereket volt kénytelen használni az ellenzék, miután a biztonsági erők megakadályozták a törvényes tiltakozás minden módját. A szervezők egy részét lecsukták, másokat kegyetlenül megvertek, sőt meg is gyilkoltak. Akkor kezdődött el a felkelés második fázisa, a polgári engedetlenség.

A módszerek egy része az amerikai ’Time’ magazin szerint: a híradó
kezdetén a televízióban, a házban levő összes elektromos készülék bekapcsolásával megpróbálni túlterhelni Teherán villanyhálózatát, villámtüntetéseket szervezni, elég hosszukat ahhoz, hogy a tüntetők néhányszor kiálthassák "Halál a diktátorra!", de elég rövideket, hogy a biztonsági alakulatok elől meg tudjanak lógni, zöld jelek (az ellenzék színe) festése, vagy az ellenállás áldozatai fényképeinek felragasztása a brutális félkatonai szervezet, a Basij, házaira. További egyszerűbb módszerek: rezsimellenes jelszavak firkálása a pénzbankókra, zöld kendők viselése, ismételt dudálás, az autó lámpák villogtatása, a V jel kihívó mutatása a biztonsági szervek tagjainak.

Az ellenállásnak nem voltak központi vezetői és az információt a fenti módszerekről csak e-mailben, weblapok által és élőszóval terjesztették, de így is emberek százezreit sikerült mozgósítani. Az egyik legnépszerűbb jelszó Gandhi mondása volt „A leghatalmasabbak sem uralkodhatnak azok együttműködése nélkül, akiket uralnak”.

Nehéz felmérni e módszerek hatását, de a magazin riportere úgy értesült, hogy a televízióban hirdetett termékek bojkottja miatt, a cégek egy része csökkentette reklámjait és egyes áruházak abbahagyták a reklámozott cikkek eladását. A szöveges üzenetek új bojkottja naponta egy millió dollárral károsította az állami távközlési céget.

Magam részéről élesen ellenzem jelenlegi kormányunk politikáját, de ha én és azok, akik osztják véleményemet, kisebbségben vagyunk, a hiba bennünk van. Nem voltunk elég meggyőzőek, nem cselekedtünk a szükséges elhatározottsággal, hogy a közvéleményt a magunk oldalára billentsük. Azonban, ahogy ezt már korábban is kifejeztem, örülök, hogy demokratikus országban élek, amelyben szabadon nyilváníthatom a véleményemet, blogomban akármiről írhatok, szervezhetek tüntetéseket, azokon részt vehetek, anélkül, hogy politikailag üldözve lennék és családom biztonságát veszélyeztetném.

Remélem, hogy a diktatúrák világszerte megbuknak, nem lesznek többé kormányok, amelyek törvényellenesen uralkodnak, vagy járnak el és sehol sem lesz többé szükség a polgári engedetlenség módszereire.

KIÁLTÁS A SÍRBÓL

A múlt héten, miközben munkahelyemen ebédeltünk, viharos vitába keveredtem egy kollegámmal. Alapjában, nincs ebben semmi különös, az a bizonyos kollega szélsőségesen jobboldali beállítottságú és baloldali világnézetem mindig kihozza a sodrából. Dacára sok éves baráti viszonyunknak, gyakran támadnak rendkívül heves vitáink, asztaltársaink nyílt örömére. Ami különleges volt ezúttal, vitánk témájának látszólag semmi köze sem volt a helyi és a világpolitikához (civakodásaink szokásos tárgyai).

Néhány hónapja, „Búcsúvétel” című írásomban, megemlékeztem Lili barátnőmről, aki, miután egy lelkiismeretlen gazember Magyarországra csalta, pár év múltán, mint egy kifacsart citromot, eldobta és mindenből kisemmizve otthagyta, nem volt többé képes megbirkózni az élet nehézségeivel és a halálba menekült.

Kollegáimmal igyekszünk ebédszünetünk alatt, nem a munkával kapcsolatos témákról beszélni, inkább szabadidős és hétvégi élményeinket osztjuk meg egymással. Milyen filmet, darabot láttunk, hová kirándultunk, melyik étterembe tértünk be, az izraeli bürokrácia melyik példájával kerültünk szembe, mi az újság gyerekeinkkel, unokáinkkal és más viselt dolgainkat. Ezúttal én meséltem nekik az örökségről, amelyet magyar barátom testált rám. Nem valami kézen foghatót és persze pénzt sem, hiszen egy fabatkája sem volt, amikor itt hagyta ezt a világot, de mégis valamit, amelynek nagy értéket tulajdonítok: egy személyi és leleplező naplót, amely részletesen leírja a lelki kegyetlenkedést, a megalázást, amelyben része volt, mindannak amiben hitt totális lerombolását, mégpedig azon a személy által, akit az utolsó lehetséges percig és ezen is túl is, szeretett. (A napló tartalmát persze nem meséltem el kollegáimnak, csak magát a tényt, hogy egy ilyen iratot bízott rám valaki).

Lili a naplót nekem dedikálta, mint az egyetlennek, akiben megbízhat és a továbbiakban is néhányszor fordul hozzám olyan személyi hangnemben, hogy néha azt hiszem, hallom jól ismert hangját, amint szenvedéseiről beszámol. Részletekben küldte el hozzám és annak idején párszor elolvastam, de miután 2010 áprilisában értesültem haláláról, nem voltam képes újra olvasni. Csak egy alkalommal nyitottam ki, amikor megtudtam, hogy barátom egyetlen fia (egy előző házasságból), beperelte anyja volt „házibácsiját”. Ez a személy, Lili elkeseredett tettének azonnali okozója, nem engedte örökösét belépni a lakásba és megtekinteni anyja hagyatékát, amíg az adósága nincs törlesztve. A nálam levő anyagban van egy kb. hat évvel azelőtti végrendelkezés is, amely a lakásban levő értékek leltárát tartalmazza. Elküldtem a listát a fiúnak és a segítségével, sikerült neki végre megkapni a hagyaték maradékát, mert a háziúr minden értékes tárgyat egyoldalúan elkótyavetyélt.

Néhány napja elkezdtem a napló szerkesztését, meg az apró hibák kijavítását. Csatolni akarok hozzá egy pár üzenet töredéket, beszélgetés részletet és Lili leveleit is, amelyeket annak idején fontosnak találtam és megőriztem. Feltételezem, hogy az írott anyag végül is vagy 70 oldalas lesz. Technikai szempontból nincs problémám, de a két este után, amelyet mostanáig ennek a feladatnak szenteltem, csak nehezen tudtam éjjel elaludni.

Senki sem tudott a napló létezéséről – csak a napokban értesítettem róla Lili fiát – és megmaradhatott volna merevlemezem mélyén, de számomra ez egy kiáltás volt a sírból és kötelességemnek éreztem legalábbis fia tudomására hozni. A véleményem szerint nem szabadna a szőnyeg alá söpörni az esetet és minél szélesebb körben kéne terjeszteni, de erről majd vele együtt határozunk, miután elolvasta.

Ez volt vitánk tárgya is kollegámmal, aki szenvedélyesen állította, hogy a még a napló korlátolt közlése is veszélyes, mert beperelhetnek rágalmazásért. „Miért kell neked egyáltalán beavatkozni, hiszen a nő nem volt rokonod?” – kérdezte. Tudom én jól, hogy a napló tartalmának nyilvánosságra hozása kockázattal járhat, de kötelességemnek érzem, nem elhallgatni a történteket és azok viselkedését, akik a sírba taszították barátomat. A vita kollegám szarkasztikus megjegyzésével fejeződött be: „örülni fogok, ha az egyik jövőbeli közös ebédünkön, elmeséled a közlés baljós következményeit”.

E vitát követően, a bal és jobb oldali emberek közötti különbségekről kezdtem gondolkodni. Hiszek abban, hogy nekem és hasonló világnézetű társaimnak, fejlett társadalmi tudatunk van, empátiánk az elnyomottak szenvedése iránt, származási, vallási, faji és nemzetiségi hovatartozásukra való különbségtétel nélkül, humanista lelkiismeretünk, amely hozzáállásra, beavatkozásra késztet, hogy az igazságtalanságokat, jogtalanságokat helyre hozzuk, megszüntessük egy ember, vagy egy rendszer, a gyöngék iránti kegyetlenkedését. Nem állítom, hogy a jobb oldaliak egytől egyig hidegek, embertelenek, lelkiismeretlenek, csak azt, hogy nem lehetsz valódi baloldali ember, ha hiányzik belőled az emberség szikrája.

Természetesen folytatni fogom a munkát barátom szellemi hagyatékán és keresni a módját, hogy volt házastársa aljas tetteinek részleteit, minél több ember tudomására hozzam. Ami ebben megerősít az, hogy maga Lili is gondolt a naplója – amely neveket, dátumokat és milliós pénzügyi ügyletek részleteit tartalmazza – közzétevésének veszélyeire és eleve két példányt küldött nekem írásából. A második példányban minden név és adat meg van változtatva, úgyhogy ha valaki közölné egy megfelelő fórúmon, az illetőt nem lehetne majd rágalmazásért beperelni.

TELAVIVI PLETYKÁK

A múltkor egyik lányunknál voltam látogatóban, amikor egy unokám megkérdezett, ismerem-e egy neves izraeli költő verseit, iskolai dolgozatot kéne róla készítenie. Elmosolyogtam magamat. Perszer megkérdezte, miért mosolygok és egy kicsit zavarba jöttem. Annak idején, a múlt század 50-es éveiben, néhányszor összekerültünk ezzel a költővel. Nem voltunk barátok, beértük udvarias biccentésekkel egymás felé. Egy nyári estén egy kis tel avivi parkban üldögéltünk, cigiztünk és erről-arról csevegtünk, amikor odajött hozzánk és akkori barátnőmmel Vardával (az Oroszlánok c. írásomból) akart beszélni négyszemközt. Eltűntek néhány bokor mögött és pár perc múlva visszatértek. Nem kérdeztem meg Vardát miről beszélgettek, de amikor hazakísértem és jó éjszakai csókot akartam neki adni, elfordult. „Nem csókolhatlak meg, mert a (a költő neve), bepiszkította a számat.”

Unokámnak elmeséltem az esetet, de nem egészét. „A költő verseit nem ismerem, de fiatal korunkban összefutottunk” – kb. egykorúak vagyunk – „meg próbálta csókolni barátnőmet és az visszautasította”.

Az előrehaladott kor egy előnye – sajnos nincs belőlük túl sok – különféle területeken sok tapasztalatot szerzel, emberek százaival jössz össze életed pályáján, a suliban, ifjúsági mozgalomban, katonaságban, munkahelyeden, társadalmi életedben és néhanapján, ha fiatalabb beszédtársaid felhozzák valaki nevét, akiről az újságban olvastak, a híradóban hallottak, teljesítményei folytán híres lett, kétes üzelmekbe keveredett, vagy pont fordítva, tekintélyes díjat ítéltek oda neki, módodban van kijelenteni: „ismerem!” Ha pedig, azon kívül, hogy ismered a fickót, pikáns kis sztorid is van róla, megnyerted a magad negyed órás dicsőségét (Andy Warhol híres mondása szerint).

Kis országban élünk, Tel Aviv nem metropolis és közel hatvan éve, amikor elhagytam a kibbutzot és városi lettem, a mainál sokkal provinciálisabb volt. Az emberek nyíltabbak voltak, a szórakozás formái és a szórakozóhelyek maguk, népiesebbek voltak és sokszor hírességekkel akadtál össze, akik akkor kevésbé voltak híresek és még ha filmekben, színdarabokban is szerepeltek, könyveket, költeményeket is közöltek, nem voltak elszigetelve közönségüktől.

Egy filmrajongó ismerősöm azokban a videó, a filmkönyvtár és a filmtéka érája előtti években, egy raktárhelyiségbe berakott 40-50 mindenféle formájú széket – aligha találhattál két hasonlót – és minden pénteken minőségi filmeket vetített bohém baráti köre számára. Más estéken a két művész kávéház egyikében ücsörögtünk, élen álló színészeink és íróink (a magyar olvasók számára csak Efráim Kison neve ismert) közvetlen társaságában, de abban akkor semmi különöset nem találtunk. Különösen a Függetlenségi Napi ünneplések voltak emlékezetesek. Nem voltak díszleteink, tűzijáték sem, de hajnalig iszogattunk és izraeli dalokat énekeltünk.

Az egyik, azóta elhunyt, szerzőnket és színdarabírónkat is személyesen ismertem. Mielőtt híres lett, kénytelen volt alkalmi munkákkal szerezni meg betevő falatját és egyik munkahelyén, abban a kiváltságban részesültem, hogy együtt dolgoztam vele. Bár azt mondhatnám, irodalmi elgondolásairól beszélgettünk és építő megjegyzéseim elősegítettek művei megírásában, de nem így volt. Semmi jelentőset nem mondott, azon kívül, hogy esténként keveset megy el otthonról, mert írással foglalkozik.

A tizenegy év alatt, amelyben egy offset nyomdában dolgoztam, néhány neves képzőművésszel ismerkedtem meg. A magyar származású Smulik Katz festővel, az első perctől közös nevezőre jutottunk és barátságunk egész nemrég elkövetkezett haláláig folytatódott.

Az a baj az ismerőseimről szóló anekdotákkal, az alanyai iránt való tiszteletből és a rágalmazási perektől való félelemből, minden erőmmel arra kell törekednem, hogy elbeszélésem hősének személyi vonatkozásait álcázzam. Van egy gyerekkori barátom, vagy talán helyesebb lenne, ha azt mondanám, volt egy barátom, akivel majd ötven éve Párizsban találkoztam. Kirándulásom vége felé járt, nem volt egy vasam se (a hitelkártyát még nem találták fel) és már nem tudtam mihez kezdjek, amikor véletlenül összefutottunk az utcán.

Neki gulyásra fájdult meg a foga, én pedig farkaséhes voltam, elmentünk a piacra, bevásároltuk a hozzávalókat (persze ő fizetett) és kotyvasztottam kettőnknek egy jó gulyást (barátom nem tudott főzni). Egy kis összeget is kölcsönöztem tőle és nagyon hálásan elbúcsúztam. Negyven évvel később, amikor első könyvemen dolgoztam, leírtam a történteket és barátom edényei tisztaságát illetően is tettem egy megjegyzést. Sajnos a keresztnevét és annak az ismert mesternek a nevét, akinél tanult, is megemlítettem.

Barátom ma egy jó nevű festő, művei minden múzeumban megtalálhatók és amikor egyszer meghívtak egy tiszteletére rendezett fogadásra, könyvemet hoztam neki ajándékba, egy hálás köszönetemet kifejező dedikálással, akkori segítségéért. Vagy fél év múltán, amikor egy rendezvényen újra találkoztunk, barátom olyan dühvel támadt rám, hogy attól féltem, megüt. „Hogy tehettél nekem ilyet, foltot ejtettél hírnevemen, legalább a nevemet és utazásom körülményeit változtattad volna meg.”

Néhányszor bocsánatot kértem. Őszintén nem hittem, hogy ez az eset, amely fiatalságunkban történt, bántani fogja. (Könyvem, amely több mint tíz éve jelent meg, nem volt annyira sikeres és ha nem ajándékoztam volna neki, soha sem tudta volna meg mit írtam róla). Újévi üdvözlő kártyát is küldtem neki, további bocsánatkéréssel, de nem hiszem, hogy megbocsájtott nekem.

Aki egyszer megégette magát, kétszeresen óvatos. Nyitott szemmel járom a világot, mindig hajlandó vagyok történeteket hallani mások furcsaságairól, de ha még egyszer kedvem támad közölni ezen adomák egyikét, mindent megteszek, hogy ti, az olvasók, ne tudjátok kitalálni kiről van szó. Hiszen a pikáns körülmények érdekelnek és nem a hőse személye, ugye?

TARTÓS KAPCSOLATOK

Néha egy kicsit megirigylem gyerekeimet, unokáimat, az egész itteni bennszülött generációt, mert néhány dolog jutott nekik, ami nekünk, más országokban született és nevelkedett bevándorlóknak hiányoznak: gazdaságilag többé-kevésbé megalapozott szülők, akik nem messze tőlük laknak és meg lehet őket látogatni, vagy meghívni péntek esti vacsorára, haverok, akikkel együtt ültek a bilin az óvodában, jártak suliba, fociztak a grundon. Néha még a kiállhatatlan szomszédjaikat, akik zsenge koruk óta keserítik meg családjuk életét, is irigylem. Beszélgetéseimben gyerekeimmel gyakran hallok olyan mondatokat, mint: „azt a pasit még a mozgalomból ismerem”, vagy „azt hittem rosszul hallok, amikor megtudtam ki lett az új államtitkár. A Jóska, akivel a suliban bunyóztunk”.

Mi nem vagyunk megáldva születésünk óta folytatódó kapcsolatokkal. Szüleink zöme ugyan csatlakozott hozzánk új hazánkban, de többnyire nem voltak képesek beilleszkedni az itteni életbe és nemcsak a kommunikációs nehézségeik voltak, hanem sokszor pénzbeli támogatásunkra is szorultak. Gyerekkori pajtásainkat messze magunk mögött hagytuk. Összes magyar és szlovák iskolatársaim közül csak ketten kerültek Izraelbe. Keveházi Ernő néhány éve hunyt el és amikor gyászoló családjánál kondoleáltam, hosszasan regéltem közös gyerekkorunkról.

A másikkal, Péterrel, csak hébe-hóba futunk össze. (Már említettem egyik írásomban: „Szobám fala közös volt az iskola falával és csak mikor az első csengetést hallottam kaptam fel a táskámat és rohantam az iskolába. Nemrégen találkoztam egy volt iskolatársammal. Az első pillanatban nem emlékezett rám, de aztán hirtelen felragyogott az arca és felkiáltott: ‘Persze, már tudom ki vagy! Te vagy az a fiú, aki mindig futva, az utolsó percben jöttél a suliba’.”)

Talán egy éve, egyik Magyarországi utazásom előtt, Péter említette, hogy „véletlenül legjobb barátnőddel találkoztam”. Egy kicsit csodálkoztam, de amikor a harmadik elemis osztálytablónkon rábökött a vastag copfos lány fényképére, halványan rémleni kezdett valami. Egy további érv, amely támogatta Péter állítását, hogy M. egyik legjobb barátnőm volt: a hölgy a mai napig abban a házban lakik, amelyben mi is laktunk 1944-ig.

Nekem az óta számtalan lakáscímem volt, három különböző országban (Magyarország, Szlovákia, Izrael) és hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki az elmúlt 65 évben ugyanabban a házban lakott, de rövid utánanézés a netten kimutatta, hogy volt osztálytársam sem maradt le és szép karriert futott be hivatásában. Elmentem meglátogatni, de sajnos nem sikerült újraéleszteni a barátságot, amely feltehetően létezett közöttünk.

Azt is megírtam már, hogy Izraelbe utazásom előtt, Turóczszentmártonban jártam gimibe és Zoli volt legjobb barátom, talán azért is, mert mi voltunk az egyedüli magyar nyelvű diákok a szlovák nacionalizmus e központjában.

Nem fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz és egy ifjúsági csoporttal Izraelbe emigráltunk. Hat év után a kibbutzban, Tel Avivba költöztem.

Zoli Angliába emigrált, a Paul nevet vette fel és a British Airwaysnél volt utaskísérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le, eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy postafiókba és a telefonkönyvben keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:

1. Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,

2. Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.

Egy tisztviselőnő felhívta számára a telefontársaságot is, de a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az, nem messze onnan laktam.

Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, néhányszor telefonon csevegtünk, de az utolsó években megszakadt a kapcsolat.

Ezzel összefoglalhatom gyerekkori barátaim és iskolatársaim ügyét. Itt Izraelben, új lapot nyitottam. Mostani baráti köröm volt emigráns csoportom tagjaiból áll és azokból, akiket a katonaságban és munkahelyemen ismertem meg.

Említettem már a szoros kapcsolatot, amely fennáll csoportunk tagjai között. A kemény mag, vagy 15-18 ember, az ország minden részéből, havonta összejön egy tel avivi kávézóban és kellemes meglepetésként, néha egy külföldi barátunk ugrik el egy rövid látogatásra. Órákig tudunk csevegni elavult csínytetteinkről, de persze az unokák fényképei is hamarosan előkerülnek. Sajnos, az idő minket sem kímél meg és néha a temetőben búcsúzunk el egy-egy társunktól.

Amikor néhány hete szőnyeget vásároltunk, társaságunk egy tagja, Mirjam, szakértő ezen a téren, tartott velünk. Mirjam egyedisége, ő az egyik legrégibb barátom, akivel a mai napig kapcsolatban vagyunk. Kivándorlásom előtt, mozgalmam egy internátusában laktam szülővárosomban, Kassán. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél az volt, hasznos mesterséget szerezzek, de mindaz, amit elsajátítottam, az volt, mi a kliensek súlyos rádiókészülékeinek cipelésének a legkényelmesebb módja. Útban munkahelyemre, naponta találkoztunk Mirjammal, aki családjával a közelben lakott és reggelente hozott nekem egy friss almát kertjükből.

Úgy látszik, van egy kis stikkem az almákkal kapcsolatban. Az egyik legemlékezetesebb esemény életemben, 1945. január 18-án a pesti gettó felszabadulása napján történt. Anyám egy orosz katonától egy kis kenyeret kunyerált számomra. Kenyere nem volt, de az almának, amelyet tőle kaptam, mennyei íze volt, a néhány havi krónikus éhség után.

Az orosz katona alakja elhomályosult az idő ködjében, de Mirjam barátnőm képmása, amint egy szép piros almát nyújt felém, mélyen bevésődött emlékezetembe.

KULTURÁLIS MÁSSÁG

Az egyik lányom nemrég részt vett egy tanulmányi napon, más népek kultúrájáról és szokásairól. Többek között megtárgyalták egy kínai minisztérium államtitkárának esetét is, aki egy delegáció élén érkezett hozzánk és amikor hazatért, kijelentette miniszterének, semmi kedve újra látogatni Izraelbe, miután durván megsértették a Ben Gurion röptéri biztonsági vizsgálatnál. Izraeli vendéglátói furcsának találták a kínai panaszát, miután látogatását aprólékos gonddal készítették elő és az egész biztonsági eljárás hét perc alatt bonyolódott le, ami csúcsidőnek számít. Amikor tisztázták a magas rangú tisztviselő esetének részleteit, kiderült, hogy a biztonsági ellenőrök figyelmetlenül hátat fordítottak neki, ami súlyos sértés Kínában.

Egy további panasz az izraeli ellenőrök érzéketlenségét mutatja a megvizsgáltak magánszférája iránt. Az államtitkár kofferjét, titkárnőjének jelenlétében és szeme láttára, nyitotta ki a vizsgáló. Azt hiszem, ebben az esetben a kínai panasza igazolt. Egy izraeli utas is megsértődne, ha mocskos fehérneműje és intim ruhacikkei, más személy – aki ráadásul beosztottai egyike – szemei láttára lennének feltárva.

Manapság, amikor még az alsóbb fokú tisztviselőket is sokszor külföldre küldik üzleti útra, minden cég és vállalat közeli és távoli országokból származó szakembereket lát vendégül, nagyobb a tudatosság más nemzetek különböző kultúráját illetően. Cégek sora rendez tanfolyamokat azok számára, akik külföldiekkel érintkeznek, könyvek jelennek meg a más országokban szokásos üzleti protokollról és a sajtó is cikkezik a tárgyról. Széles mosoly önti el a pikantériát szeretők arcát, amikor például arról hallanak, hogy az Észak Amerikában elterjedt mozdulat, a hüvelyk és mutatóujjal formált kör­forma felmutatása („Oké!”), a kontinens déli részében kirívó szexuális mondás. Az ökölbe zárt kézzel felmutatott hüvelykujj sok kultúrában a jóváhagyást jelzi, útszélen az autóstopposok jele, de néhol gorombaság, az „anyázás” egy formája.

Amikor külföldre utazunk, az otthoni megszokott viselkedéskultúránktól eltérő gyakorlatoknak vagyunk kitéve. Nálunk például, étteremben, kávéházban, mindig a férfi az, aki udvariasan előre engedi a hölgyet, Magyarországon viszont a férfi lép be elsőként. Megkérdeztem, mi ennek az oka és azt válaszolták: ez a nő védelmét szolgálja. Ha a bent lévők 'emelkedett' hangulatban vannak, esetleg verekednek, vagy tárgyakkal dobálódznak, a férfit érje az ütleg, vagy a röpített tányér.

Egy másik szokásom, amelyet barátaim megmosolyogtak, a borravalót mindig az asztalon hagytam.

Én viszont kifejezetten bosszantónak tartom a magyar pincérek szokását, hogy amikor kihozzák a számlát, hangosan kihirdetik, mi az összege. A véleményem szerint ez a szemtelenség csúcsa. Ha valakit meghívok étterembe, nem akarom, hogy kikiáltsák a világnak, mennyit költöttem rá.

Hazánkban, amely évente emigránsok ezreit fogadja be, nincs hiány incidensekben, amelyek a kultúrák közötti különbségek miatt adódnak. Szomorúan emlékezek vissza hű munkatársamra, az indiai származású Rosiera, aki sajnos néhány éve meghalt. Sok évet töltöttünk együtt és jó barátok lettünk. Egyszer, néhány akta áthelyezése közben, utamban volt és miután kezem nem volt szabad, cipőm hegyével könnyedén megérintettem az ő cipőjét és azt mondtam „sipirc, el az utamból” (mint már említettem, barátok voltunk és héberben nincs magázás). Rosie szigorúan nézett rám szemüvege felett és kijelentette, szerencsémre tudja, hogy nem vagyok tudatában annak, milyen súlyos sértésnek számít Indiában, más személyhez lábbal érni.

Máskor, egy bőséges ebéd után, szükségesnek láttam nadrágszíjamat egy lukkal kiereszteni. Egyszerre észrevettem, Rosie sietve iszkol ki a szobából. „Hová rohansz?” – kérdeztem. Rosie válasza: „ha valaki, pont e percben lépne be az irodába, úgy értelmezhetné a helyzetet, hogy szeretkezés után teszed rendbe ruházatodat”.

Ezek mindössze új emigránsok, más illemtanhoz szokott, apró furcsaságai, amelyek általában a jövő nemzedékben eltűnnek, de vannak országunkban kultúrsokk problémák is, amelyekért drága árat fizetünk. Mint sok mást, engem is elbűvölt az etiópiai zsidók kultúrájának szépsége és egyedisége. Személyesen egy etiópiait sem ismerek, de olvastam egy keveset róluk. Különösen egy cikk vésődött be emlékezetembe, a hatalmas nehézségről, amelyet e közösségnek a női tagjai éreznek, amikor idegent kell beengedniük házukba – postást, vagy vízvezeték szerelőt – hiszen nevelésük és népük tradíciója tiltja ezt. Az emigráció Izraelbe, aláásta a férfi státusát, miközben megerősítette a nők helyzetét. Az eredmény: nagyobb a nők elleni erőszakos bűncselekmények aránya az etióp családban, a közösség arányánál a lakosságban.

Izrael lakóssága több száz országból származik és kulturális különbségek közöttük természetesek, különösen, amikor az állam olyan bevándorlók beolvasztásával próbálkozik, mint a jemeniták, etiópok, indiaiak és mások, akik évezredek folyamán el voltak vágva a zsidó nép többi részétől és a nálunk szokásostól radikálisan eltérő, merev magatartási kódexük van.

A valóság Izraelben brutális, könyörtelen, elemészti a másságot és szinte nem teszi lehetővé az etnikai népcsoportoknak megőrizni hagyományukat, márpedig vannak kulturális gyöngyszemeink, amelyeket érdemes megőrizni. Egyszer egy jemenita esküvőre kaptunk meghívót és örültünk, hogy alkalmunk lesz megtekinteni egyedi folklórjukat, látványos öltözékeiket, népzenéjüket, megkóstolni különleges ételüket, de nagy csalódásunkra, a lagzi vendégei kivétel nélkül európai ruházatban jelentek meg, a zene nyugati (és lármás) volt és az étel? Tipikus izraeli, gombaleves, főtt csibe, vagy grillezett hal, krumplipüré és sárgarépa főzelék.

(A jelenség az egész világon ismert. Magyarországon is a külföldi zene kiszorítja a magyar népi zenét és csak a gyorséttermek és a kínai büfék szaporodnak gomba módra, miközben lángoshoz egyre nehezebb hozzájutni).

Amellett, vannak még hazánkban oázisok, amelyekben ápolják a hagyományt. A marokkóiak a Mimunát ünneplik, az etiópok a Sigdet. Egy régebbi írásomban beszámoltam látogatásunkról az izraeli-afrikai hébereknél, akik a többnejűség (hét feleségig) és veganizmus (növényevő táplálkozás) hívei és szombaton böjtölnek, majd szintén ő náluk, a tradicionális "Őszesség Ünnepé"-ről.

Remélem, hogy megmarad valami ezekből a csodálatos és színpompás kultúrákból a jövő nemzedékek számára, nemcsak mint turista látványosság és az amerikai életmód, a Mc Donald és Coca Cola nem fogja teljesen száműzni a hagyományos, ízletes népi ételeket.

EMIGRÁNS SORS

A kivándorlás Izraelbe, mint minden emigráció más országba, alapos felfordulást okoz minden felnőtt ember életében (gyerekek sokkal könnyebben alkalmazkodnak változásokhoz). Nemcsak a táj, az időjárás, a kultúra, az étel más, hanem a nyelv is. A kommunikációs nehézségek, a kínos félreértések persze előre várhatók, de sok esetben az emigráns nem folytathatja előző foglalkozását sem.

Boldogult szüleim ballábbal kezdték el életüket új hazájukban. A ‘lift’ (az emigráns berendezését tartalmazó nagy ládák), amelyet Szlovákiából hoztak, a haifai kikötő vizébe esett és nem csak szép, szeretett bútorjaik károsodtak meg, hanem befektetésük sok ezer varrógép tűbe, szintén elúszott. A sós víztől megrozsdásodtak a tűk és ahelyett, hogy kézpénzre váltották volna őket, a kukába kerültek.

Apám egész életében kereskedelemmel foglalkozott és amikor 1949-ben, 53 éves korában, Izraelbe érkezett, a véleményem szerint egy gyorstalpaló héber tanfolyamra kellett volna mennie és ennek elvégeztével, jiddis tudásával együtt, foglalkozásában helyezkedhetett volna el. Nem tudom ki volt a nagyokos, aki haladott korú embereknek, akik soha fizikai munkát nem végeztek, azt tanácsolta, új munkakört válasszanak, az én apám minden esetre kis pénzecskéjéből tyúkólt építetett és tojások értékesítéséből próbált megélni.

Szüleim első háza Izraelben egy előre gyártott svéd faház volt Herzliában. Azokban az években kibbutzban laktam, de gyakran jártam haza és jól emlékszek a heti utazásokra a városi raktárba, élelem keverékért a tyúkoknak. Lakóhelyük egy távol eső, új emigránsoknak szánt negyed volt és éjjel nem messze ablakuktól, sakálok vonítottak. Kutyájuk (Mufti volt a neve) is volt, de kétségbeesett ugatása nem gyakorolta a kellő benyomást távoli rokonaira és amikor az egyikük a tyúkól ajtaja előtt ólálkodott, az rémült szárnyasok őrjítő ricsajt csaptak. Szegény apámnak nem egyszer kényszerült az éjjel közepén az udvarra rohanni, hogy megvizsgálja, nem sikerült-e az egyik ragadozónak bejutni ólába. Egy éjszaka egy óriási szélzivatar elsodorta a rozoga ól tetőét is.

Mintha ez nem lett volna elég, hogy szüleimet tojásfarm létesítésére vette rá, titkos tanácsadójuk újra kezdeményezett és meggyőzte apámat, vállalja a negyed tej ellátását is. Apám egy szamarat vett, két gumi kerekű kocsit, kannákat és más szükséges eszközöket és reggelente a központi tejelosztóba utazott, feltölteni kannáit. Ezekben a napokban, a pasztőrözés, a tejes üveg – és később a műanyag zacskó és karton – feltalálása előtt, a tejet (mint a jeget), utcai árusok árulták. Apám lassan hajtott végig a negyed utcáin és csengetése hallatára, az asszonyok különféle edényekkel járultak kocsijához.

(A korszak szokásaiból: mi volt az első dolog, amihez anyám fogott, a többi asszonyhoz hasonlóan, amikor behozta a tejet a konyhába? Átöntötte a kis kannából a ’tejes lábosba’ és felforralta. Nem tudom, miként történt ez másoknál, nálunk bizony elég gyakran kifutott a tej és erős gáz szag terjedt el a lakásban. Az egyik legrondább munka: a gázt tisztítani az odakozmásodott tej maradékaitól).

A minden hájjal megkent lókupec, akitől apám a szamarát vette meg, kihasználta vevője tudatlanságát és egy haladott terhességben levő nőstényt adott el neki. A szülés után, az egészséges szamárcsikó ott ugrabugrált anyja mellett a napi körút folyamán, a gyerekek örömére. A szüleim szerették az állatokat és odaadóan gondoskodtak szamaraikról, magyar neveket is adtak nekik, a mama neve Julcsa volt, a kisfiáé pedig Jancsi.

Egy kánikulás napon megsavanyodott apám teje és két kisgyerek frusztrált anyja a sárga földig leszidta és ráadásul a fején vérző sebet okozott üres lábosával. Anyám sürgősen hazahívott, hogy ’intézkedjek‘. Már nem is emlékszem miként fejeződött be ez a bizonyos eset, de az egész szerencsétlen próbálkozásnak az lett a vége, hogy apám súlyos szívrohamot kapott és megtiltották neki a testi munkát.

Szüleim túladtak tyúkólukon, kocsijukon, kannáikon, nagy sajnálattal búcsúztak el szeretett állataiktól és átköltöztek a szomszédos Raananába. Anyám, aki jól varrt, kötött, lett a pénzkereső. Ott már kőházuk volt, de ez is messze volt a központtól, nem voltak üzletek a környéken és az út a házcsoportúkhoz egy narancsligeten keresztül vezetett. Egyszer, amikor útban haza, a természet hívásának engedve betértem a ligetbe, egy őr ugrott ki a fák közül. A liget tulajdonosai állították oda, mert bosszantotta őket, hogy az új emigránsok a zamatos gyümölcsöt az égből esett mannának tekintették és annyit szedtek belőle amennyire kedvük volt.

Szüleim mindent megtettek, hogy minél hamarabb elkerüljenek ebből az isten háta mögötti lyukról és hamarosan Tel Avivba költöztek, ahol egy közös lakásban laktak egy másik három személyes családdal.

A sors fintora az, hogy volt utcájuk Raananán ma egy villanegyed, Izrael egy legkeresettebb és legdrágább negyede.

>