Felújított írás:

BÚCSÚVÉTEL

 



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felújítva, egy naplóval, amelyben barátom, akiről írásom szól, leírja életét:

 

2010 áprilisában megdöbbentő hírt kaptam és sokáig fog még tartani, míg visszanyerem lelki nyugalmamat. A hónap végén Magyarországra érkeztem és szokásom szerint felhívtam régi jó barátaimat. A legfontosabbnak az tűnt, hogy megtudjam, miként alakult a sorsa Lilinek, akivel valami apróság miatt két éve összetűztünk és azóta csak közvetve hallottam róla. A szétszakadásért részben magamat tartottam hibásnak és most megpróbáltam felújítani a kommunikációt közöttünk.

Távolról is igyekeztem követni munkáját, tudtam, kitanulta a weblap készítést és van egy új, gyönyörűen elkészített weblapja. Írtam az egyik ott megjelenő e-mailjére és amikor a levelem visszajött, a másikra is.

Meglepetésemre, az sem működött. Ezután mobil telefonjával próbálkoztam, de csak az automatát hallottam: „ezen a számon nincs előfizető”. Az egyetlen megmaradt lehetőség a Facebook volt, amelynek mindketten tagjai vagyunk. Tudtam, ha ott hagyok üzenetet számára, értesítik esetleg megváltozott e-mailjén is.

Néhány órával később egy drámai SMS érkezett mobil telefonomra:

„Sajnos, R. Lili már nincs az élők sorában”.

Óriási sokk volt. Nem voltam képes elhinni, hogy a hír igaz. Egy 56 éves, látszólag egészséges ember, akinek csak nemrég csodáltam meg új üzleti vállalkozását („Lili címkeboltja”), nem hal meg csak így hirtelen! Talán valaki kegyetlen tréfát űz velem? Szintén SMS-el válaszoltam és aznap este néhány órát töltöttem Palival, Lili utolsó barátjának a társaságában.

Sajnos, a hír igaz volt. Lili nagyon tehetséges volt és nagyon sikeres volt új foglalkozásában is. Kapott néhány komoly rendelést, a munka kivitele sem ütközött akadályba, a baj csak az volt, nem siettek megfizetni a munkabérét. Állítólag az ilyesmi sokszor megtörténik manapság Magyarországon. Egy másik barátomnak már két éve tartozik egy ismert könyváruház, de neki más munkája is van, míg Lilinek ez volt a megélhetése.

Lili az utolsó negyedszázadban Görögországban élt, de néhány éve egy lelkiismeretlen gazember Magyarországra csalta, örök szerelmet ígérve neki. Egy pár év múltán eldobta, mint egy kifacsart citromot és mindenből kisemmizve otthagyta. Szegényke azóta próbált megállni a saját lábán és mindent megtett, hogy tisztességben meg tudjon élni.

Szerény, nem objektív megítélésem szerint, ő volt a legtehetségesebb ember, akit valaha is szerencsés voltam ismerni. Festett, fényképezett, grafikai munkát végzett, de az irodalomhoz, művészetekhez, zenéhez is értett, jól beszélt angolul, a számítógépet mesterien kezelte, kitűnő ízlése, humora és borotvaéles esze volt. Ha ez nem lenne elég: kinézete olyan volt, hogy minden férfi megfordult utána. Az egyetlen akadály a kora volt. Ki alkalmaztat egy ötven évnél idősebb hölgyet?

Ezért fordult a weblapkészítéshez, amelyet otthonról folytathatott és nem kétlem, hogy egy-két év múltán befutott volna. A baj csak az volt, neki nem volt egy-két éve. Adósságai felhalmozódtak és talán az volt az utolsó csepp keserűsége poharában, hogy Pisti, házi bácsija (ahogy ő nevezte), akit barátjának tekintett és annak idején tanú volt az esküvőjén is, felszólította, hagyja el otthonát.

Ha legalább lett volna valakije, akiben megbízhat, aki önzetlenül szereti és ha bajban van, megöleli, megvigasztalja, mellé áll, megvédi, megerősíti, biztatja, de Lilinek nem volt szerencséje a szerelemben. Azt hitte, mindenki olyan, mint ő, szavahihető, lojális, odaadó, kitartó, aki mindent megtesz párjáért. Valódi nemes lelkű úriasszony volt, aki soha sem kért senkitől semmit, csak a jussát követelte, azt, amire mindenki jogosult, a boldogságot. Nem a mai világban kellett volna születnie, amelyben ember embernek farkasa. Igyekeztem jó barátja lenni, de úgy látszik, ez nem volt elég és amikor talán legnagyobb szüksége volt rám, nem voltam ott mellette.

Nem ez az első haláleset életemben, az elmúlás életünk szerves része, de most érzem először, mennyire végleges, megmásíthatatlan dolog a halál. Közel tíz év folyamán Lili egyik legjobb barátnőm volt. Más-más országokban éltünk, de a net módot adott rá, hogy sok órát töltsünk együtt. Nem volt titkunk egymás előtt, mindent megbeszéltünk és Lilinek mindig volt jó tanácsa számomra. Nagy befolyása volt rám és segítségével sokat változtam, fejlődtem. Az évek folyamán alig volt olyan koncert, színdarab, film, könyv, kiállítás, amelyet nem osztottam meg vele. Csak ritkán fizikailag, de írásban mindig.

Ez most sem fog megváltozni. Nem hiszek az enyészetben, az elmúlásban, Lilike továbbra is az oldalamon fog lépkedni és részese lesz az életemnek. Remélem a túlvilágban megtalálta azt, amit örökké keresett; a boldogságot, a nyugalmat és onnan fentről is vigyázni fog rám, mint az a pici maci, amelyet néhány éve tőle kaptam és itt, a számítógépem felett őrködik felettem.

***

Három héttel írásom közlése után, Pali, Lili jó barátja, a következőt írta nekem:

 

„Dobogókőn megmutatták nekem a pontos helyet, ahol Lili utoljára álomra hajtotta a fejét. Egy kidőlt fa, aminek az ágai fölé borultak. Nekem az jutott az eszembe, hogy ez volt Lili utolsó hajléka. Nyilván Ő is azt akarta, hogy észrevegyük az üzenetet, hogy neki csak ez jutott. Nem tudom, akkor milyen lehetett az alkony, de most gyönyörű vörösben izzott a naplemente. Csak remélem, hogy Lili látta ezt. Őt ismerve, utoljára még találkozni akart a szépséggel.

Néhány kővel körberaktuk a helyet, ahol a feje nyugodott. Mécsest gyújtottunk, virágot helyeztünk el. Van, aki szeretettel gondozza a helyet. Tervezünk egy épített emlékhelyet ide, remélem, nem lesz akadálya”.

 

Palinak köszönhetően, Lili két weblapja a mai napig is hozzáférhető:

Graphodil a régebbi, vagy 10 éve létezik és annak idején, Lili még segítségemre szorult felépítésében. A Graphodil eu honlapot, Lili már saját kezűleg készítette, kb. egy éve.

A fenti cikk megírása óta több mint két év telt el. Most megint Palinak köszönhetően, Lili naplója is hozzáférhető lett. A napló zömét még az életében küldte el nekem. Két verziója létezik, az itt megjelenőben, megváltoztatta a szereplők és cégek nevét, az eredeti verziót a gépemen őrzöm meg és csak fiának, meg néhány közeli barátjának küldtem el. Ezeket a napló részleteket, Palival együtt, kiegészítettük néhány internetes chat részlettel, levéllel és cikkel, amelyeket Lili a netre tett fel, sőt egy barátnőjét is, akivel együtt tanult weblap készítést, megkértük írjon róla néhány szót.

 Saját gyűjteményből – van vagy 50 fényképem róla, tőle – a megfelelő helyekre betettem néhány fotót is róla, lakásáról, munkáiról.

Összesen 97 oldal, nem könnyű olvasmány azok számára, aki szerették. Egy jó barátja egyáltalán nem volt képes elolvasni Lili panaszát, de azok számára is, akik soha sem ismerték, szerény véleményem szerint, megrázó olvasmány.

Egy asszonyról, aki nagyon szerette az életet, de nem adatott meg neki, hogy természetes módon fejezze be. Azok, akiket szeretett elárulták, lelkileg és testileg tönkre tették, kisemmizték és ez a nemes lélek, aki nem akart mások terhére lenni, csak dolgozni és alkotni, végül nem látott más kiutat számára, mint örökre lehunyni a szemét.

Legyen emléke áldott és tanúskodjanak saját szavai a világ gonoszságáról:

A napló: http://graphodil.eu/Lili_naploja.pdf

   

    

TARTÓS KAPCSOLATOK

Néha egy kicsit megirigylem gyerekeimet, unokáimat, az egész itteni bennszülött generációt, mert néhány dolog jutott nekik, ami nekünk, más országokban született és nevelkedett bevándorlóknak hiányoznak: gazdaságilag többé-kevésbé megalapozott szülők, akik nem messze tőlük laknak és meg lehet őket látogatni, vagy meghívni péntek esti vacsorára, haverok, akikkel együtt ültek a bilin az óvodában, jártak suliba, fociztak a grundon. Néha még a kiállhatatlan szomszédjaikat, akik zsenge koruk óta keserítik meg családjuk életét, is irigylem. Beszélgetéseimben gyerekeimmel gyakran hallok olyan mondatokat, mint: „azt a pasit még a mozgalomból ismerem”, vagy „azt hittem rosszul hallok, amikor megtudtam ki lett az új államtitkár. A Jóska, akivel a suliban bunyóztunk”.

Mi nem vagyunk megáldva születésünk óta folytatódó kapcsolatokkal. Szüleink zöme ugyan csatlakozott hozzánk új hazánkban, de többnyire nem voltak képesek beilleszkedni az itteni életbe és nemcsak a kommunikációs nehézségeik voltak, hanem sokszor pénzbeli támogatásunkra is szorultak. Gyerekkori pajtásainkat messze magunk mögött hagytuk. Összes magyar és szlovák iskolatársaim közül csak ketten kerültek Izraelbe. Keveházi Ernő néhány éve hunyt el és amikor gyászoló családjánál kondoleáltam, hosszasan regéltem közös gyerekkorunkról.

A másikkal, Péterrel, csak hébe-hóba futunk össze. (Már említettem egyik írásomban: „Szobám fala közös volt az iskola falával és csak mikor az első csengetést hallottam kaptam fel a táskámat és rohantam az iskolába. Nemrégen találkoztam egy volt iskolatársammal. Az első pillanatban nem emlékezett rám, de aztán hirtelen felragyogott az arca és felkiáltott: ‘Persze, már tudom ki vagy! Te vagy az a fiú, aki mindig futva, az utolsó percben jöttél a suliba’.”)

Talán egy éve, egyik Magyarországi utazásom előtt, Péter említette, hogy „véletlenül legjobb barátnőddel találkoztam”. Egy kicsit csodálkoztam, de amikor a harmadik elemis osztálytablónkon rábökött a vastag copfos lány fényképére, halványan rémleni kezdett valami. Egy további érv, amely támogatta Péter állítását, hogy M. egyik legjobb barátnőm volt: a hölgy a mai napig abban a házban lakik, amelyben mi is laktunk 1944-ig.

Nekem az óta számtalan lakáscímem volt, három különböző országban (Magyarország, Szlovákia, Izrael) és hihetetlennek tűnt számomra, hogy valaki az elmúlt 65 évben ugyanabban a házban lakott, de rövid utánanézés a netten kimutatta, hogy volt osztálytársam sem maradt le és szép karriert futott be hivatásában. Elmentem meglátogatni, de sajnos nem sikerült újraéleszteni a barátságot, amely feltehetően létezett közöttünk.

Azt is megírtam már, hogy Izraelbe utazásom előtt, Turóczszentmártonban jártam gimibe és Zoli volt legjobb barátom, talán azért is, mert mi voltunk az egyedüli magyar nyelvű diákok a szlovák nacionalizmus e központjában.

Nem fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. Csatlakoztam a cionista mozgalomhoz és egy ifjúsági csoporttal Izraelbe emigráltunk. Hat év után a kibbutzban, Tel Avivba költöztem.

Zoli Angliába emigrált, a Paul nevet vette fel és a British Airwaysnél volt utaskísérő. Egy nap, amikor a gépe Izraelben szállt le, eszébe jutott jó barátja, aki mindig arról álmodott, hogy Izraelbe emigrál. Bement egy postafiókba és a telefonkönyvben keresni kezdte Schwarcz Róbert telefonszámát. Természetesen nem talált semmit, két okból is:

1. Nem volt telefonom azokban a napokban és ha lett is volna,

2. Schwarcz Róbert közben Shacham Avrira változtatta a nevét.

Egy tisztviselőnő felhívta számára a telefontársaságot is, de a tudakozó sem tudott segíteni rajta. Elcsüggedve és egy kicsit szomorúan kisétált a posta épületéből és mit gondoltok ki jött vele szemben az utcán? Akármilyen hihetetlennek tűnik, én voltam az, nem messze onnan laktam.

Összeölelkeztünk, együtt vacsoráztunk, másnap egy óriási csokor virágot hozott anyámnak és elszárnyalt következő állomására. Azóta már nyugdíjba vonult, néhányszor telefonon csevegtünk, de az utolsó években megszakadt a kapcsolat.

Ezzel összefoglalhatom gyerekkori barátaim és iskolatársaim ügyét. Itt Izraelben, új lapot nyitottam. Mostani baráti köröm volt emigráns csoportom tagjaiból áll és azokból, akiket a katonaságban és munkahelyemen ismertem meg.

Említettem már a szoros kapcsolatot, amely fennáll csoportunk tagjai között. A kemény mag, vagy 15-18 ember, az ország minden részéből, havonta összejön egy tel avivi kávézóban és kellemes meglepetésként, néha egy külföldi barátunk ugrik el egy rövid látogatásra. Órákig tudunk csevegni elavult csínytetteinkről, de persze az unokák fényképei is hamarosan előkerülnek. Sajnos, az idő minket sem kímél meg és néha a temetőben búcsúzunk el egy-egy társunktól.

Amikor néhány hete szőnyeget vásároltunk, társaságunk egy tagja, Mirjam, szakértő ezen a téren, tartott velünk. Mirjam egyedisége, ő az egyik legrégibb barátom, akivel a mai napig kapcsolatban vagyunk. Kivándorlásom előtt, mozgalmam egy internátusában laktam szülővárosomban, Kassán. Egy rádiójavító műhelyben dolgoztam. A cél az volt, hasznos mesterséget szerezzek, de mindaz, amit elsajátítottam, az volt, mi a kliensek súlyos rádiókészülékeinek cipelésének a legkényelmesebb módja. Útban munkahelyemre, naponta találkoztunk Mirjammal, aki családjával a közelben lakott és reggelente hozott nekem egy friss almát kertjükből.

Úgy látszik, van egy kis stikkem az almákkal kapcsolatban. Az egyik legemlékezetesebb esemény életemben, 1945. január 18-án a pesti gettó felszabadulása napján történt. Anyám egy orosz katonától egy kis kenyeret kunyerált számomra. Kenyere nem volt, de az almának, amelyet tőle kaptam, mennyei íze volt, a néhány havi krónikus éhség után.

Az orosz katona alakja elhomályosult az idő ködjében, de Mirjam barátnőm képmása, amint egy szép piros almát nyújt felém, mélyen bevésődött emlékezetembe.

TÁVOLI BARÁTOKRÓL

Nem tudom, miként van veletek, én természetemnél fogva barátságos ember vagyok, de csak nagyon kevés személlyel barátkozok igazán meg.

Munkatársaimmal csakugyan jóban vagyok, néhánnyal naponta együtt ebédelünk és rágcsálás közben nem csak a világ és kis országunk bajait tárgyaljuk meg, hanem személyes élményeinket is megosztjuk egymással Milyen filmet láttunk, milyen étteremben voltunk, nejeink mivel hozakodtak elő, csemetéink mit műveltek. Nagyon hasznosak ezek a munkahelyi kapcsolatok. Amikor új kocsit, mélyhűtőt, televíziót, számítógépet, mobil telefont akarok venni, utazni valahová, vagy jó étteremet keresek, mindig tanácsot kaphatok valamelyiküktől. Dacára ennek a jó viszonynak, soha sem hívtam meg egyiküket sem otthonomba és mi, feleségemmel sem vendégeskedtünk náluk.

Természetesen van baráti társaságunk, de ezek legtöbbnyire olyan házaspárokból állnak, amelyeknek egyikét, vagy mindkettőjüket sok éve ismerjük. Más társaságba is eljuttok időről időre, leültetnek, vagy magam ülök le valaki mellé, bemutatkozunk és elkezdünk csevegni. Buszon, kávéházban, máshol is beszédbe keveredek emberekkel, szeretek dumálni. Néha nagyon érdekes beszélgetések ezek, sokat tudok meg mások életéről, különleges esetekről, meghökkentő eseményekről, új eszméket hallok, eredeti eszmefuttatásokat, de általában nincs folytatása ezeknek a párbeszédeknek. Még ha fel is írom valakinek a telefonszámát, ő is az enyémet, nem csörgetjük fel egymást.

Nagyon ritkán történik csak meg velem, hogy összefutok valakivel, aki az első perctől érdekel, akivel a beszélgetés természetesen folyik, nem kell gondolkodnom mit mondjak, miként mondjam, nem kell magyarázkodnom, értjük egymást az első pillanattól és néhány alapvető tényen kívül, amelyek a mai társadalom építőkövei – hogy hívnak (mindjárt tegeződünk), hány éves vagy, hol laksz, mivel foglalkozol, mi a telefonszámod, e-mailed – mintha régi jó barátok volnánk. Egy ilyen ember barátom marad örökre és ha néha meg is szakad a közvetlen kapcsolat, máshova költözünk, házasságot kötünk, elválunk párunktól, összeveszünk (megtörténik barátok között is, sőt talán csak velük lehet igazán összetűzni), az érzelmi kötődés megmarad és amint alkalom adódik, teljes hevével felújul, akár évek folytán is.

Most pont szabin vagyok Magyarországon. Néhányszor megírtam már, ez a második otthonom, kitűnően érzem magamat, talán azért is, mert itt nem kell munkába járnom, csak halmozni az élvezeteket. Csak két dolgot igyekszek elkerülni: megpróbálok nem vásárolni új magyar könyveket – sok könyvem van már, de családtagjaim sajnos nem ismerik a nyelvet – és nem tenni szert új barátokra. Nagyon kedvelem a létezőket, de hány barátja lehet az embernek? A múlt héten mégis beütött a villám. Megint sikerült egy ritka jó barátra találnom. Az érzés nagyon kellemes, meggazdagodtam, egy emberrel több van a világon, akinek fontos, hogy vagyok, akivel kellemes együtt lenni, akinek a sorsa érdekel, egy további személlyel oszthatom meg titkos gondolataimat, eggyel több okom van élvezni az életet.

A baj csak az – mert ritkán van öröm üröm nélkül – amikor hazautazok, ez a kedves ember, aki így belecseppent életembe, külföldön fog maradni. Tudom én azt jól, írtam is már róla, lehet levelezni, telefonálni, a mai világban az Internet a kommunikálás számtalan módját szolgáltatja, a Facebookon naponta kapok ’baráti’ kérelmeket, de azt is tudom, ez csak gyarló pótlék és messze áll az igazitól Egy bensőséges kapcsolatban nemcsak a szavak számítanak, nemcsak egy mosoly, egy fintor, a szem villanása – ezeket a Net is nyújthatja manapság – hanem a közvetlen közelség. Az apró kis gesztusok, egy pehelykönnyű érintés a kézfejeden, a szándékos, vagy tudattalan testbeszéd, a másik illata.

Sokszor gondolok arra, hogy talán őseink boldogabbak voltak. Nagyon élvezem, hogy a mai világban a nem-tehetőseknek is módjukban van külföldre utazni, fényűző szállókban megszállni, gyönyörű tájakat megtekinteni, mások életét megismerni, de az utazás befejeztével, általában csak szép emlékek, technikailag tökéletes fényképek maradnak meg.

És mi lesz azokkal, akiknek valaki megérintette szívét?

Vajon azoknak, akik egy faluban születtek, egy-két tucatnyi más gyerekkel jártak óvodába, suliba, együtt nőttek fel, kacagtak, sírtak, verekedtek, idegeneket alig ismertek, az élete nem volt jobb? Ott csókoltak először, szerelemesek lettek, a falu papja adta őket össze, gyerekeik születtek, esetleg meg is haltak. E faluban temették el szüleiket, nagyszüleik, dédszüleik mellett, véres verejtékükkel keresték meg kenyerüket, nevelték fel a következő nemzedéket és együtt gyerekkori barátaikkal öregedtek meg, meg temették el egyenként egymást. Nehezebb élet lehetett, sokkal, de nem voltak-e boldogabbak?

Legjobb barátaim egy tekintélyes része messze tőlem lakik, ritkán látjuk egymást, kimaradok életük legszebb és legszomorúbb eseményeiből. Talán a jövőben sokkal olcsóbb és gyorsabb lesz a közlekedés, a sci-fi írók azonnali átvitelről álmodoznak. Addig csak epekedni tudunk távoli barátaink után. Pillanatnyilag legújabb barátomat hiányolom. Tudom, enyhülni fog a hiányérzék, de elmúlni nem fog.