GÖRÖNGYÖS AZ ÚT AZ ÚJ OPERÁCIÓS RENDSZER ADAPTÁLÁSÁIG

Nemrég történt: hű számítógépem elkezdett vacakolni. Egy kicsit meglepődtem, mert úgy véltem, hogy csak néhány éves, de amikor kikotorásztam papírjait, rájöttem, hat éve vettem, 2004 szeptemberében. Ilyenkor szokás felsóhajtani es félhangosan elsuttogni: Hogy fut az idő!

Most már kénytelen voltam egy újat keresni.

Az újságok tele vannak olcsó számítógépeket hirdető reklámokkal, egyszeri akciókkal és néha az a benyomásod támad, hogy egy szép összeget hajlandók neked fizetni, csak legyél olyan kedves es vidd haza gépüket. A baj az volt, nem volt halvány dunsztom sem, melyiket csábító ajánlatot fogadjam el. Szerencsémre van egy régi, jó barátom, akit vagy 15 éve ismertem meg, amikor mint számítógép technikus látogatott el először hozzánk. Azóta már más a foglalkozása, de továbbra is jól ismeri ki magát ezen a téren. Azt javasolta, találkozzunk a lakása szomszédságában levő üzletben. Az eladók udvariasak es profik voltak, de – nejem szerint – talán mi voltunk az első nem- orosz emigráns származású vevők az üzletben. A fiatal férfi, aki minket szolgált ki, időről időre barátunk segítségére szorult, amikor nem találta meg a helyes héber kifejezést.

Valahogy úgy vásárolok számítógépet, ahogy ételt rendelek az étteremben. Nem a menü legolcsóbb tételét választom, hanem azt, amire pont kedvem szottyan. Így állítottam a számomra megfelelő gépet is. Az eladó felsorolta milyen processzorok, alaplapok, memóriák, tápegységek vannak a leltárukban, elmondta tulajdonságaikat, előnyeiket es miután barátom is véleményt nyilvánított, azt választottam, amelyik a legjobban megfelelt szükségleteimnek – komoly Internet használó, általában néhány programot es ablakot nyitok ki egyidejűleg, de nem vagyok gamer és nincs szükségem elsőrendű grafikus processzorra sem. Csak a lista összeállításának a befejezése után összegezte az eladó a tételeket. Nem lepődtem meg. A számítógép, amelyet rendeltem, nem fog akciókban szerepelni, de azzal vigasztaltam magamat, hogy sokkal magasabb árú gépet is választhattam volna.

Amikor megmutattam a részletezést fiamnak, ő is megjegyezte, hogy drága gépet vásároltam („ma 40,000-50,000 forintos gépek vannak a piacon”), azért, mint tudatos fogyasztó, még az este egy árösszehasonlító weblapra navigáltam és a keresőbe egyenként betápláltam az árlista tételeit. A felfedezést, hogy az árak, amelyeket az üzlet felszámított, valamivel alacsonyabbak voltak a weblap legolcsóbb árainál, nagy elégtétellel nyugtáztam. Amellett megjegyzem, csak ritkán van közös nevező az olcsó vételárak és a cégek megbízhatósága között.

Néhány nap múlva értesítettek, számítógépem kész van. A cég nem rendelkezik technikussal, aki a vevő lakásában beszerelné a gépet, de reméltem, hogy magam is boldogulok. Egy rövid bemutatás után az üzletben, izgatottan hoztam haza új szerzeményemet. Imádom a technikai újításokat és minden új szerkentyű kellemes bizsergést okoz. Először törölnöm kellett régi gépemből mindent, ami személyes, fényképeket, leveleket, okiratokat és olyan szoftvert is, amely nem átruházható. Kihúztam az összes kábelt és remegő kezekkel bekapcsoltam az új gépet. Azt hittem, elég sikeres voltam, de amikor benyomtam az aktiváló gombot, drága készülékem fittyet hányt nekem. Még egyszer felülvizsgáltam az összes kapcsolatokat és újra próbálkoztam. Nulla! Már arra gondoltam, jaj, fel kell megint öltöznöm és visszavinnem a gépet, amikor az áramkör konnektor felett egy be-ki kapcsolót fedeztem fel. Csakugyan egy fontos biztonsági eszköz, de ki a frász tudhatja, hogy van ilyen?

Az első gátat áthágtam, de az akadályverseny csak elkezdődött. Az új gép operációs rendszere a Windows 7, állítólag egy megbízható rendszer, jobb a Vistánál, amely totális kudarc volt. Ez valószínűleg így is van, de először ki kell tanulnom titkait. A régi Windows XP-ben úgy úsztam, mint a hal a vízben, de az új rendszerben mindent keresnem kellett. Bizonyos ikonok eltűntek, másokat elhelyeztek és egynéhány új is jelent meg. Még a különféle funkciók nevei is megváltoztak. Így például a Vezérlőpultban hiányzik a ’Program Eltávolítás, vagy Módosítás’ parancs. Végül rájöttem, hogy a ’Programok és Jellegzetességek‘ cím alá rejtették el. (A tanulási görbém elég meredek volt és nem hiszem, korlátoltságom miatt, de e pillanatban végre a képernyő előtt ülök és írok, ahelyett, hogy engedetlen szoftverrel foglalkoznék).

Az út azért elég hepehupás volt. Néhány napja például, nejem azzal telefonált az irodába, hogy elment a bankba és amikor hazajött, a gép ki volt kapcsolva. Beindította, elugrott valamit vásárolni, de amikor hazaért, megint sötét képernyő fogadta. Egy kicsit ideges voltam az úton hazafelé, mert közben azon törtem a fejemet, mi okozhatta a jelenséget. Szoftver, amelyet installáltam, laza kapcsolat, vagy isten őrizz, meghibásodás? A végén aztán leesett a tantusz. A vezérlőpulton, a Power Options (energiagazdálkodási lehetőségek) alatt, az volt bejelölve, hogy a képernyő 5 perc múltán fog kikapcsolni és a gép 20 perc után Sleep Mode-ba (alvó üzemmód) megy. Mindkét ablakocskába beírtam ’Soha’ és a jelenség elmúlt. Nem itt a helye az energiaspórolásnak.

Egy sokkal komolyabb dolog történt másnap délután. Amint megpróbáltam kinyitni valamilyen prezentációt, YouTube-ot, vagy akár belépni egy weblapba, a következő jelent meg a képernyőn: „Ez az intézkedés meg lett szüntetve az érvényben lévő korlátozások miatt ezen a számítógépen.” Ezúttal már nem sikerült egyedül rájönnöm a megoldásra. A mindent-tudó keresőgép segítségét vettem igénybe és miután betápláltam szó szerint az egész mondatot, felfedeztem, hogy mások is ebbe a problémába ütköztek. Néhány megoldást próbáltam ki sikertelenül, amíg rátaláltam arra, amely megfelelt az én esetemnek.

Néhány órával azelőtt, egy program installálása közben, az utasítások garmadának a végén, az ablakocska alján, kérdés jelent meg, vajon akarom-e, együtt a programmal, Google Böngészőjét is telepíteni. Nem vettem észre a kérdést, nem töröltem az X-et mellette és a böngésző installálva lett gépemben. Persze mindjárt amint észrevettem a huncutságot, töröltem gépemről a ’Program Eltávolítás’ parancs segítségével, de már késő volt. Az idegen böngésző megváltoztatott néhány rejtett beállítást és a Microsoft böngésző használata meg lett zavarva. A weblapon közölt részletes utasítások alapján, beléptem a Registry-be (rendszerleíró-adatbázis) – kizárólag gyakorlott felhasználók számára javasolt művelet – és a Chrome böngészőnek, amely elrabolta előző meghatározásaimat, töröltem minden jelét.

Végezetül, azt mondhatom, meg vagyok elégedve új játékommal. A számítógép rendkívül csendes, egyáltalán észre sem lehet venni, hogy működik. Többé-kevésbé megszoktam már a Windows 7-t is, bár csak kevés szempontból előnyösebb a jó öreg XP-nél, de figyelmeztetem mindazokat, akik azt fontolgatják, hogy az új operációs rendszert telepítik gépükre:

Néhány periferális berendezés nem egyeztethető össze az új rendszerrel és a gyártók, akik a beépített avulás hívei, nem fejlesztenek meghajtókat számukra. Az érdekük: új terméküket vásárold meg és ne használd továbbra is néhány éves készülékedet. Ki kellett dobnom HP szkenneremet, Logitech web kamerámat. A nyomtatóm, szintén HP gyártmány, ugyan működik, de ma már érdemesebb többfunkciós készüléket venni, szkenner, nyomató, másoló, fax egyben, úgyhogy a nyomtató rúdja is kifelé áll.

AZ EZÜST DOBOZ

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Egy délelőtt csörgött a Reuvéni család telefonja. Amikor Helén felemelte a kagylót, meglepetésére lánya hangját hallotta, aki az időben, Szingapúrban élt élettársával.

„Csak nem történt valami, Dorit?” – kérdezte Helén.

„Nem anyu, csak azt akartam kérdezni, hogy vagytok. No meg azt, hogy nem tudod-e véletlenül, mi történt a megboldogult Cilly néni ezüst dobozával?”

„Fogalmam sincs. Miért kérdezed?”

„Furcsa dolog” – kezdte Dorit –, „de a néni mostanában többször is megjelent az álmomban, mérgesen rám nézett és azt kérdezte, hogy hová tettem azt az ezüst dobozt, amit a végrendeletében rám hagyott. Azóta nyugtalanít a dolog és éjszaka rosszul alszom.”

„Majd körülnézek a házban, de nem hiszem, hogy itt lenne. Addig is nyugodj meg kislányom. Cillyke nem haragudhat rád, hiszen mindig szeretett. Szétnézek és szólok, ha mégis megtalálom” – fejezte be Helén a beszélgetést.

Helén, de nemcsak ő, az egész család emlékezett az ovális ezüst dobozra. Tompa, mély fénye volt, amelyet csak sokéves gondos ápolástól kaphat egy ezüsttárgy.

A doboz emberemlékezet óta Cilly néni nappalijának asztalán állt, megtöltve rózsaszínű kristálycukorral megszórt csokoládé érmékkel, amelyeket a néni annyira szeretett.

Helén felfordította a házat, megtalált néhány már elveszettnek hitt dolgot, („Baruch, megtaláltam azt a rongyos baseball sapkát, amit kerestél”) de a doboz nem került elő.

Egy éjszaka Helén arra riadt, hogy valami motoz a padláson. „A galambok” – gondolta és elhatározta, hogy másnap reggel felmegy és kitakarít odafönn. Aztán visszaaludt.

Galamboknak ugyan nem nyoma sem volt, de a szorgalmas háziasszony mindig talál tenni valót és Helén úgy vélte, hogy ha már feljött a padlásra, legalább alaposan kitakarít. A rég nem látott tárgyak látványa – kopott hintaló, babák, amelyeket a gyerekei kinőttek, egy rozsdás tricikli, álarcok elfelejtett bulikról – nosztalgikus emlékeket ébresztett Helénben.

Észre sem vette észre az idő múlását.

Amikor végül is feljutott hozzá Baruch szólongató hangja, mintha mély álomból ébredt volna.

Ahogy hirtelen felegyenesedett, beütötte fejét az egyik tetőgerendába. Megszédült.

Egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak és a délutáni nap átható sugaraiban meglátott valamit a padló és a lejtős tető közötti szögletben.

Amikor lehajolt megnézni mi az, felfedezte, hogy a vastag porral borított tárgy nem más, mint a boldog emlékű nővérének, Cillynek az ezüst doboza.

A doboz úgy nézett ki, mint valami kacat, de Helén azonnal Szingapúrba küldte légipostával, hogy Dorit megnyugodjon. A lány visszaszerzett örökségét egy öreg kínai aranyműveshez vitte.

A mester kezébe vette a dobozt, megnézte, megforgatta, aztán Dorithoz fordult:

„Asszonyom, minek magának ez az öreg vacak? Egy ilyen felújításnak az áráért, biztosan tudnék magának valamit ajánlani, amely talán jobban illene házába.”

Dorit mégis kitartott a doboz felújítása mellett és azt mondta, hajlandó megfizetni bármilyen árat.

Végül a vén mesterember bebizonyította tudását és egy mesterművet adott ki kezei közül.

Már csak a cukorkák hiányzottak. Dorit napokig szaladgált az édesség üzletekben, hogy olyan csokoládé érméket találjon, amelyeket a néni tartott a dobozban. Csak amikor a doboz ott díszlett nappalijának asztalán, akkor nyugodott meg.

Évek teltek el. Dorit visszatért Izraelbe és férjhez ment. Két gyereke született, néhányszor költöztek is, de a rózsaszínű kristálycukorral megszórt csokoládé érmékkel töltött, ovális ezüst doboz, amelyeket Cilly annyira szeretett, velük vándorolt.

Bizonyára Dorit legidősebb lánya fogja örökölni a dobozt, és az ő asztalát fogja díszíteni. Elvégre a tradíciót tisztelni kell.

És ami Cilly nénit illeti, ő végleg eltűnt Dorit álmaiból.

NÁPOLYI SZELET

Alig van zenei műfaj, amelyet nem kedvelek, csak egy szerény feltételem van: ha szöveg is járul hozzá, értsem meg miről van tulajdon képpen szó. Hiába fülbemászó a dallam, ha a szavak érthetetlenek. Azért kedvelem például Kovács Apollónia dalait, mert minden szó érthető, egyet sem nyel el, de e percben nem cigányzene, teljesen más fajta zene hangzik a fejemben.
Néhány napja autórádióm egy régi dalt játszott, amely régebben egyik kedvencem volt, de teljesen elfelejtkeztem róla. Gyorsan megkerestem a YouTube video megosztón és most ti is meghallgathatjátok.
Feltételezem, hogy ma már csak kevesen ismerik a dalszerző és énekes Peter Sarstedt dalát „Where Do You Go My Lovely?” (Merre jársz szépségem?), amely 1969-ben volt nagy sláger. Sarsted állítólag egy szerelméről írta, aki balesetben halt meg.
Azok számára, akik nem otthonosak az angol nyelvvel, röviden összefoglalom a dal szövegét. Egy nagyvilági hölgyről szól, aki mint Marlene Dietrich beszél, mint Zizi Jeanmaire (egy ismert táncosnő) táncol, Balmain (az egyik legjobb szabász) varrja ruháit és gyémántokat, meg gyöngyöket visel hajában. Divatos lakosztálya van Párizs felkapott környékén, barátja Sacha Distel (egy neves énekes), elvégezte a Sorbonne egyetemet és festményt ‘lopott’ Picassótól. A Riviérán toplessen napozik, Svájc egy divatos síközpontjában telel és csak a legdrágább brandyt szopogatja. Neve a legmagasabb körökben is ismert, karácsonyra pedig Aga Khantól, a világ egyik leggazdagabbjától, versenylovat kapott ajándékba.
„De merre jársz szépségem” - kérdezi az énekes – „amikor egyedül vagy az ágyadban? Mond el gondolataidat, bele akarok tekinteni a fejedbe.”
Visszaemlékezik Nápoly eleső utcáira és két rongyos koldus gyerek égő ambíciójára, kikerülni a nyomorból. Kéri a hölgyet, nézzen a szemébe és emlékezzen vissza származására. Aztán elfelejtheti őt örökre, de a sebhely megmarad.
„Tudom, merre jársz szépségem, amikor egyedül vagy ágyadban, tudom, mely gondolatok vesznek körül, mert bele tudok tekinteni a koponyádba”.
Erről az érdekes rövid és zenés karcolatról mindig Vittorio de Sica 1963-os filmje „Tegnap, Ma és Holnap” jut az eszembe, amelynek Sophia Loren alakította a főszerepét. A ‘Tegnap’ című epizódban a cigivel feketéző nőt elkapják és börtönbüntetésre ítélik, csakhogy az olasz törvény szerint egy asszonyt terhessége alatt és hat hónappal a szülés utánig, nem szabad a dutyiba zárni. Így aztán Loren egymás után hét gyereket szül és szabad lábon marad. A film élethűen mutatja be – neorealizmus, nem? – Nápoly szegénynegyedeit és a szomszédok hangos ujjongását, amikor a színésznő fűnek-fának híreszteli, hogy nyolcadszor is sikerült másállapotba kerülnie – férje (Marcello Mastroianni) érthető okokból kifáradt és egy barátnak kellett kisegíteni.
Én csak egyszer röviden láttam ezeket a negyedeket. Hajóval érkeztünk Nápolyba. A kikötőből vasútút vezetett a központi vasútállomásra és a lassú vonat pont a város nyomornegyedein keresztül kanyargott. Soha sem fogom elfelejteni a szürrealisztikus ellentétet, a szerelvény ablakából bámészkodó jól táplált, tiszta ruhás, kispolgári csemetéink és a toprongyos gyerek falkája között, akik az egész rövid út folyamán a vonat mentén rohantak, ugrabugráltak és valami alamizsnát kunyeráltak.
Képzeletemben a fenti dal hősnője is közöttük volt.

NEM OSZT, NEM SZOROZ

Néhány napja étkezési utalványt kellett vásárolnom a munkahelyi étkezdébe. Minden utalvány ára 15 sekel és mivel nem volt kedvem a visszajáró apróval foglalkozni, három százas bankjegyet vettem ki tárcámból, odanyújtottam a hölgynek az étkezde irodájában és 20 utalványt kértem. A tisztviselőnő – egy fiatal, szép, jól öltözött, bájos és előzékeny hölgy – rám tekintett pápaszeme felett és megkérdezett:

„Biztos, hogy 300 sekelért 20 utalvány jár magának? Számítógépem nem működik”.

Sikerült elpalástolnom meghökkenésemet kérdése hallatára és csak igenlően biccentem. A hölgy úgy látszik elhatározta, megbízik bennem, nem fogom átverni a céget és átnyújtotta az utalványokat. Elismervényt is adott. Megköszöntem és bezártam magam mögött az ajtót.

Az esetről egy elbeszélés jutott eszembe, a világ összes számítógépeit megbénító vírusról. El tudjátok képzelni mi lenne az következménye egy ilyen általános hibának? Az első eredmény, abszolút káosz. A számítógépek a mindennapi élet szerves részét képezik és a lakosság nagy része – ilyen, vagy más módon – több tucat alkalommal naponta használja őket. Digitális ébresztőóra, gépjárművek, mobiltelefonok, pénzkiadó automaták, szinte minden gép, illetve elektromos készülék számítógépet tartalmaz manapság.

A vállalkozások mindennapi tevékenysége kizárólag számítógéppel bonyolódik le – pénztárgépek, könyvelés, kommunikáció. A korházakban fejlett számítógépek segítségével végzik el az műtéteket és vizsgálatokat, nem is beszélve a kevésbé összetett rendszerekről, amelyekkel a paciensek adatait rögzítik. Mindezek a tevékenységek egyszerre megbénulnának. Csak olyan kis repülőgépek, amelyekben nincsenek számítógépek, tudnának felszállni.

A hozzáférés minden rekordhoz az adatbázisokban zárolva lenne. A tőzsde összeomlana. Minisztériumok, teljes iparágak – telefon cégek, bankok, üzletházak, élelmiszer boltok, szórakoztató központok, tömegközlekedés – munkaképtelenné válnának. A modern járművek leállnának és lehetetlen lenne újra indítani őket. A villanyszolgáltatás megszűnne, nem lenne világítás, az élelmiszer a hűtőszekrényekben felolvadna, elromlana, a klíma, vagy fűtés sem működne. Persze az internet sem lenne elérhető, nem kapnánk e-mailt és a Skypet, vagy Messengert sem lehetne használni.

Az élet természetesen folytatódna. A legprimitívebb ösztön, a túlélés, lenne ilyenkor a legfontosabb. Élelmiszer, víz, menedék, kapna prioritást. Csak miután ezek biztosítva lennének, lehetne a következő szintre lépni. A régi modellű autósok előnyös helyzetben lennének, amíg kifogyna a benzin. A bicikli és lótulajdonosoknak persze nem lenne üzemanyagra szükségük, de feltehetően, ezeket a közlekedési eszközöket a rendőrség saját használatára rekvirálná, mert a bűnözés jelentősen növekedne. Nehéz lenne rátalálni, vagy nyomon követni megrögzött bűnözőket, mert a nyilvántartásuk a számítógépeken nem lenne hozzáférhető. A munkanélküliség is jelentősen növekedne. Nagyvállalatok, mint például a Microsoft, a Google csődbe jutnának és az alkalmazottaik hirtelen az utcán találnák magukat.

A tárgy lenyűgöző és biztos vagyok benne, hogy magatok is találtok további aspektusokat életünkből, amelyek számítógép nélkül teljesen megbénulnának, de ne felejtsük el, hogy én az egész témához csak a tisztviselőnővel történt esetem miatt jutottam el. A számítógépek nélküli világban, az embereknek újra kéne megtanulniuk, hogyan kell elvégezni egyszerű számítási műveleteket, összeadást, kivonást, szorzást és osztást fejben, vagy egy darab papíron. Napokkal az után, hogy a számítógépes rendszer összeomlana, elsődleges fontosságú árucikkeket árusító boltok nyílnának ki, de a kérdés az: vajon az eladók el tudnának-e készíteni egy számlát a vevőknek és a vásárlók képesek lennének-e ezek helyességét ellenőrizni. Azt hiszitek, túlzok?

Egy weblapon olvastam „egy olyan suliba jártam, amelyben nem kellett a szorzótáblát bemagolni és a szorzást, osztást sem tanították. A lecke kezdetén mindenki számológépet kapott és csak ezeket használtuk”. További idézetek: "A mai napig izzadok, pirulok-sápadok, amikor valaki megkérdezi mennyi hétszer nyolc". Vannak persze más számítási módszerek is, mint az alábbi példa: "Apám villamosmérnök, irodája van húsz alkalmazottal, tagja a villamos energia-ipari szabványosítási bizottságoknak és nem ismeri a szorzótáblát. Úgy értem, emlékezetből tudja a szorzótábla egyes részeit, de a legtöbb számítást mindenféle trükkel végzi el. (Például: mennyi 8-szor 9? "Á, ez egyszerű” – mondaná – "8-at megszorzod 10-el és levonsz belőle 8-at)."

Úgy látszik, az ifjúság legalább egy része a szorzótábla és az alapvető számítási műveletek ismerete nélkül fejezi be az iskolát. Az átfogó számítógépes összeomlás természetesen valószínűtlen és a fiatalok feltehetően e tudás nélkül is boldogulni fognak, leszámítva néhány kellemetlen pillanatot, mint a fent leírt esetben.

EGY APRÓ SZÍVESSÉG

Egy további elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Csehszlovákiában születtem, de a Müncheni Egyezmény néhány tollvonással felszámolta a hazámat és szülővárosomat Magyarországhoz csatolták.

Új hazánk azzal fogadott, hogy a zsidó lakosságot gazdasági szankciókkal sújtotta. Apámtól, akinek üzlete volt, megtagadták az iparengedélyt, ezért kénytelenek voltunk Pestre költözni, ahol még lehetséges volt az megélni, akkor is, ha zsidó voltál.

A háború után Csehszlovákia újjászületett és visszakapta elvesztett területeit. 1946-ban Budapesten csehszlovák ’repatriációs’ iroda nyílt, melynek feladata az volt, hogy segítse azokat az állampolgárokat, akik vissza akartak térni otthonukba.

Szüleim is feliratkoztak és elkezdték felszámolni pesti ügyeiket. Tervezett utazásunk előtt néhány héttel, egy férfi kopogtatott be az ajtónkon.

Kopottas öltözete azt a benyomást keltette, hogy a sors meglehetősen mostohán bánt vele.

Nem árulhatom el a nevét, nevezzük őt Lévnek.

Ő is Csehszlovákiából származott, és azért jött el hozzánk, mert hallotta, hogy repatriálunk. Elmesélte, hogy a háború befejezése után azt hitték, hogy ideát jobb a gazdasági helyzet, ezért családjával Magyarországra szöktek. Most viszont szeretnének visszatérni Csehszlovákiába, de ezt nem tehetik meg legálisan, mint mi.

Talált valakit, aki átszökteti őket a határon némi fizetségért, de az útra csak kevés poggyászt vihetnek. Azt kérte, hogy mint honfitársak, tegyünk meg neki egy apró szívességet és vigyünk el számára egy ládikót a legszükségesebb apróságokkal:

„Néhány ing, pár nadrág és cipő kisded gyerekeink számára, meg egy-két láboska. Nagy segítség lesz a első napokban.”

Apám megsajnálta a szegény embert és csak annyit kért, hogy mielőbb hozza a ládát, mert egy pontos listát kellett beadnunk a hatóságoknak azokról a dolgokról, amelyeket kiviszünk magunkkal.

Lév ládája hamarosan megérkezett. Beraktuk cókmókunk közé és teljesen meg is felejtkeztünk róla. Az utazás napján felrakodtunk a teherautóra és az ellenőrzés után, amelyben összehasonlították a leadott listát tárgyaink leltárával, átkeltünk a határon.

Lév talán tíz nap múlva hívott minket Prágából. Megkérdezte, hogy vagyunk, majd elmesélte, hogy ők is épen és egészségesen átjutottak a határon és megbeszélte apámmal, melyik napon jön el a ládájáért.

Amint megérkezett, észrevettük a változást rajta. Autóval jött, jólöltözötten, amerikai cigarettát szívott és magabiztosan viselkedett. Megölelte és megcsókolta szüleimet és azt sem tudta, hová legyen a nagy hálálkodásban.

Apám nem értette, miért jár neki ennyi hála egy kis szívességért, de örült Lév örömének. Lév lelkére kötötte, hogy látogassa meg őket, ha Prágában jár.

Néhány hónap múlva apámnak hivatalos dolga volt a fővárosban és eszébe jutott Lév és a meghívás. Igazán szívélyes fogadtatásban részesült, megajándékozták egy vadonatúj ballonkabáttal – Lévnek ugyanis egy ballonkabát üzeme volt Prágában – és egy pár nylon harisnyát küldtek anyámnak. Nagy kincs volt az azokban a napokban. Aztán valahogy megszakadt a kapcsolat családunk és a Lév család között.

1949-ben kivándoroltunk Izraelbe. Szüleimnek nehéz volt a beilleszkedés az új hazába. Nem ismerték a nyelvet és apámnak nem volt türelme beülni az iskolába héberül tanulni.

sikertelenül próbálkoztak mindenfélével, míg végül is anyám, aki mindig jól kézimunkázott, elhatározta, hogy varrást vállal, így otthon dolgozhat. Hallott egy vállalkozóról, akinek varrodája volt és elment munkát kérni. Kiderült, hogy az asszony szintén Csehszlovákiából származik és ahogy az ilyenkor szokás, a két nő azonnal kikérdezgette egymást és közös ismerősök után kutattak.

Amikor az asszony meghallotta anyám nevét, meglepődött:

„Szóval maguk azok a Schwarczék, aki megmentették a Lév családot.”

Most anyám lepődött meg:

„Mi az, hogy megmentettük őket? Összesen egy kis ládát vittünk nekik át a határon a legszükségesebb dolgaikkal.”

Az asszony hangos kacagásban tört ki:

„Kedves Schwarczné, azt akarja mondani, hogy nem tudták, mi van abban a ládában? A láda dupla feneke alatt ott lapult a Lév család egész vagyona dollárokban. Ebből a pénzből alapították meg vállalatukat. Ez nem titok, mert Lév, a jól ismert izraeli cég tulajdonosa és milliomos exporter, lépten-nyomon elmeséli a történetet.”

Hazaérve anyám elmondta, amit a nőtől hallott és apám elhatározta, hogy elmegy a Lév vállalathoz. Amint megmondta a nevét a titkárnőnek, minden ajtó megnyílt előtte.

Lév eléje sietett az irodájából, megölelte apámat és kijelentette, hogy nagyon örül, hogy végre újra találkozhat családja jótevőjével. Leültette irodájában, kávét és süteményt hozatott és mindennel elhalmozta kedves vendégét.

Apám tudni akarta, miért nem árulta el, mi van a ládában, hiszen tartalma veszélybe sodorhatta volna családunkat, de Lév elegánsan kitért a válasz elöl:

„Azt hittük, hogy ez világos maguknak. Maga egy intelligens ember, Schwarcz úr, igazán sejtethette volna, mi van benne. De talán hagyjuk a múltat. Mivel foglalkozik itt Izraelben?”

Apám elmondta, hogy éppen munkát keres.

Lév széles mosollyal nézett rá.

„Bízza csak rám a dolgot, biztos találunk magának valamit. Jöjjön vissza a jövő héten és jelentkezzen a személyzeti igazgatónál.”

Apám visszatért egy hét múlva, aztán két hét múlva, három hét múlva, de mindig azt mondták, hogy jöjjön vissza a rákövetkező héten. És Lévhez sem sikerült neki még egyszer bejutni. Amikor mégis sikerült őt elérnie telefonon, megint csupa szívélyesség volt:

„Csak még egy kis türelmet Schwarcz úr! Ugye tudja, hogy ez a jelszavunk itt az országban? Az ilyen dolgokhoz idő kell.”

Egy nap aztán egyszerűen elege lett apámnak a kilincselésből.

Nem ment többé a személyzeti irodába, és nem próbált meg újból találkozni Lévvel. Tudta, hogy Lév az idők végezetéig értekezni fog, vagy házon kívül lesz. Számára.

Néha, ha külföldön meglátom a Lév cég egyik üzletét, vagy az újságban olvasom, hány millió dollárt hozott a cég exportja az államkasszának, arra gondolok, hogy minden azon kis ládikón múlott, amit átszöktettünk a magyar-csehszlovák határon.

EGY LÁNY A KÜSZÖBÖMÖN

Egy elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.

Mint már említettem, amikor még vidám legényéletemet éltem, garzonlakásom volt Tel Aviv régi központjának egyik kis utcájában, a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja). Nem a zajos részében, ahol a buszjáratoknak volt a végállomása, hanem a sarok után, amelyről a buszok az Allenby utca felé kanyarodtak, ott, ahol este alig fordult meg egy lélek.

Az utcánkban akkor még csak alacsony házak álltak és mert még a televíziós korszak előtti boldog napokat éltük, az utca lakói – a zömük Kelet Európából származott – verandájukon alsóingben üldögélve, tea szürcsölésével és tereferével töltötték el a hosszú nyári estéket.

Azon a pénteken késő éjjel értem haza.

Az utca sötét volt és senki sem ült már a verandákon. Goldberg néni, a háziasszonyom is aludt már, pedig ő gyakran volt ébren hazaérkezésemig, hogy megpróbáljon kiszedni egy-két pikáns részletet kalandjaimból, ha már sajátja nem volt.

Azon az estén volt barátnőm, Ági születésnapja. Közös erővel elfogyasztottuk a tetemes részét annak a sütemény műremeknek, amelyet alkotott, néhány pohár bort is ittunk és aztán hazaindultam. Az üres utca visszhangzott a lépéseimtől.

A Goldberg családtól bérelt szobám bejárata az épület oldalán volt, ahol a kis veranda is a hozzá vezető három lépcsővel. Amikor befordultam a házak közötti keskeny és sötét ösvényre, úgy tűnt, mintha egy nagy csomag heverne a verandán.

Csak amikor közelebb értem, vettem észre, hogy a „csomag” egy nő, aki a legfelső lépcsőfokon ül, térdére hajolva.

Elképedtem.

„Bocsánatot kérek asszonyom, van valami baja?” – suttogtam.

A szomszédos ház spalettái vagy két és fél méter távolságban lehettek és a csendes éjszakában minden szó úgy hangzott, mint egy ágyúlövés.

„Nincs semmi bajom, hagyjon kérem!” – válaszolta fojtott hangon.

„De talán segíthetek valamiben?”

„Nem akarok semmit, csak meghalni. Menjen innen és hagyjon békén!”

A feje még mindig térdére volt hajtva és csak most vettem észre, hogy vállai remegnek a sírástól.

„Nem mehetek el innen, itt lakok” – mondtam.

„Akkor bújjon be a lakásába és törődjön a maga dolgával!”

„Csak nem hagyom itt ülni ajtóm előtt?! Mi lesz, ha a szomszédok meglátják? Még azt gondolják, hogy miattam sír. Jöjjön be, igyon egy pohár vizet. attól talán megnyugszik.”

Melléje kucorodtam a lépcsőre, füléhez hajoltam és kérleltem, hogy jöjjön be a lakásba. Már akkor, amikor közelhajoltam hozzá, megéreztem furcsa illatát. Nem parfüm illata volt, hanem egy fiatal nő illata – abban a dezodor előtti korszakban –, amely elnyomta a pipere-szappan illatát is.

Egy illat, amely egy kissé a divatos pézsmaolaj illatára hasonlított, egy illat, amely engem, a fiatal férfit teljesen megvadított.

Már felemelte arcát, de a sötétben csak homályosan láthattam vonásait. Engedett az unszolásnak és bejött a lakásba, de meg kellett ígérnem, hogy nem kapcsolom fel a villanyt.

Amikor felállt, megpillantottam gömbölyded alakjának a körvonalait és azután mindkettőnket elnyelt a szoba homálya.

Az ágyra ültettem, hideg vizet hoztam a konyhából, megint leültem melléje és megpróbáltam megtudni, mi baja van. A lány nem volt beszédes, de néhány mondatából kivettem, hogy ami történet vele teljesen mindennapi: szerelmi csalódástól szenvedett.

Nem volt különösebb baja, csak egy kis figyelemre, melegségre volt szüksége, ezeket pedig megkaphatta tőlem. Dacára a késői órának, nem voltam fáradt és másnap szombat volt, nem kellett dolgoznom.

Vigasztaltam, csitítgattam, amíg csak meg nem nyugodott. Először a kezét simogattam és amikor nem utasított vissza, tovább merészkedtem. Az ülés az ágyon nem volt túl kényelmes és rövid idő múlva már egymás mellett feküdtünk.

Közben folytattam a monológomat, amelyet mintha egy romantikus regényből olvastam volna: az élet szépségéről; arról, hogy ami ma tragikusnak és kibírhatatlannak érzünk, az a tűző nap fényénél apró szerelmi perpatvarnak tűnik majd; arról, hogy még fiatal és előtte áll az egész élet. Hirtelen meglepett csilingelő kacagásával:

„Látszik, hogy nem Izraelben születtél. Pofa be és gyere közelebb!”

Hajnalban, amikor vendégem felöltözött és távozni készült, megkérdeztem, hogy még mindig meg akar-e halni.

Még egyszer felkacagott és kibökte:

„Süket duma, dehogyis!”

Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallottam tőle. Továbbra sem engedte meg, hogy villanyt gyújtsak és még mielőtt a nap felkelt volna, kiosont lakásomból és életemből.

Mindaz, ami megmaradt jelenlétéből az őrjítő illata volt, amelyet a párnámon hagyott.

Minden éjjel arcomat párnámba temetve aludtam el és erotikus álmokat álmodtam ismeretlen szeretőmről. Hetekig reméltem, hogy egyszer csak megint megjelenik ajtóm előtt.

Egy napon a szomszédos utcában vásároltam valamit, amikor észrevettem egy gömbölyded formájú lányt, apró virágmintás szoknyában. A szoknya éppen úgy nézett ki, mint az a szoknya, amelyet különös vendégem dobott le az ágy mellé (és az ablakon beszűrődő fény megvilágított) azon az emlékezetes péntek éjszakán.

Megdobbant a szívem. Biztos voltam benne, hogy ő az, de a lány teljesen hidegen nézett át rajtam. Azt gondoltam, hogy talán azért nem ismer fel, mert nem emlékszik az arcomra, hiszen a sötét szobában ő sem láthatott túl jól engem.

Társaságban volt és nem közelíthettem felé, hogy azonosíthassam. Az egyetlen biztos ismertetőjele pedig az illata lehetett volna.

Még csak meg sem kérdezhettem, hogy „elnézést, nem maga volt két hete éjjel nálam?”

Szó nélkül távoztam, de a kétség tovább gyötört. Néhányszor még visszanéztem, de a lány rám se hederített.

Évekig kerestem még azt a pézsmaillatot, de az óta sem találtam meg.

Nem vertem nagydobra a kalandomat, mindössze néhány kollegámnak mondtam el a történetet, vagyis inkább csak egy részét, de úgy látszik ennyi is elég volt. Még sokáig reggelenként azzal fogadtak a munkahelyemen:

„Na, ült valaki tegnap éjjel a küszöbödön?”

A JÓ ÉTEL KIRÁLYA

Ez év június 12-én, 94 éves korában elhunyt Egon Rónay, a világ talán legismertebb étteremkritikusa, aki alapvetően megváltoztatta a brit étkezési szokásokat. A magyar származású férfi az angliai étteremkalauzok úttörője volt. A Guardian újság megemlékezésében, a „jó étel királyának” titulálta.

Pontosan el tudom képzelni mit érzett Rónay, amikor Londonba került. Én ugyan csak 1962-ben, 15 évvel utána érkeztem először Londonba, de hasonlóan hozzá, a közép európai ételekhez szoktatott gyomrom szintén fellázadt az angol konyha ízei és a választék hiánya ellen. A többi kispénzű turistákhoz hasonlóan, a ”Lyons” önkiszolgáló étterem hálozatban étkeztem, de nem éppen az étel minősége miatt. Azokban az időkben még majdnem korlátlan mennyiségü ételt voltam képes elpusztítani és ezt az óriási étvágyat – olyan árért, amelyet megengedhettem magamnak – csak a ”Lyons”-ban lehetett kielégíteni. Öt shillingért annyi salátát ehettél meg amennyi egy alkalommal ráfért tányérodra. Csodálat méltó találtam néhány tapasztalt fiatalt, akik bámulatos technikával, egész ételpiramisokat építettek tányérjukra. A fenti árért járt még egy tányér leves, valamilyen könnyű ital és utóétel is.

Rónay szerint az élelmiszer-ipari forradalom az Egyesült Királyságban ténylegesen csak a 1960-as években kezdődött, amikor a kisemberek gazdasági helyzete megjavult és egyszerre pénz került a zsebükbe. Azelőtt, a magasabb társadalmi körökben nem illett ételről beszélni.

Azon a nyáron két hetet töltöttem Londonban és fontos gasztronómiai felfedezésnek számított, amikor rátaláltam az egyetlen helyre, ahol nemcsak a megpukkadásig lehetett zabálni, hanem élvezni is az ételt – és mindezt teljesen ingyen – az ”Olympia” ételkiállításra. Nagy Británián kivül sok más ország volt képviselve és minden pavillonban szabad kóstolás volt, kezdve a furcsa ízű levesektől, folytatva száz mindenféle módon elkészített húsokkal, krumpliféleségekkel, spagettival, főzelékekkel, utóételnek pedig kompottok, sütemények, fagylaltok és egzotikus gyümölcsök voltak. Ha megszomjaztál, kávé, tea, sör és bor litereit vedelhetted.

Régi szokásom szerint, amikor külföldön vagyok, nem kelek túl korán, igyekezek bőségesen bereggelizni és így aztán estig nem is nagyon leszek éhes. Angliában legalább kiadós reggelit adnak – nem úgy, mint Franciaországban, ahol egy croissanttal és kávéval, teával kell megelégedni – de itt is vártak meglepetések. Már az első reggelimnél szembekerültem az étkezőben egy csinos szobalánnyal, aki azt a találóskérdést szegezte a mellemnek:

”Egg, or spam?”

Bárgyún néztem rá, mint a borjú az új kapura. Mégha tudtam is volna mi az a ’spam’, a lánynak olyan erős cockney kiejtése volt, hogy a többi szót sem értettem. A spam valami löncshúsféle, a Spiced Pork And Ham (fűszeres disznóhús sonkával) rövidítése, de a legjobb bizonyítéka silány minőségének, hogy később ezt a szót választották a szemétposta elnevezésére.

Rónay Egon apja sikeres étteremtulajdonos volt, fénykorában öt étterme volt Budapesten. A fiú jogot tanult Oxfordban, de a második világháborúban a család elvesztette vagyonát és így nem fejezhette be tanulmányait. 1946-ban egyedül érkezett Angliába és különböző munkahelyeken dolgozott, de csak 1952-ben sikerült neki kölcsönzött pénzből egy kis éttermet nyitni. Menüjén a britek számára aránylag ismeretlen francia ételek szerepeltek és rövidesen óriási sikert aratott. Az egyik angol napilap Rónaynak saját rovatot ajánlott.

Innen már rövid volt az út – Rónay soha sem rejtette véka alá szörnyülködését az angol nyilvános étkezdék alacsony színvonala miatt – saját étteremkalauzának megjelenttetéséig 1957-ben. Ugyanabban az évben a fent említett Lyon cég által szponzorált programot is szervezett, amely szintén a minőségi étel fogalmát terjesztette.

Rónaynak az elmúlt több mint ötven év alatt közel ötven könyve jelent meg és kalauzai igazi brit intézménnyé váltak. Nem voltak nehézségei szponzorokat találni könyveihez, de csak olyan támogatókat fogadott el, akik nem voltak kapcsolatban a szálloda-, vagy élelmiszeriparral. Büszke volt arra, hogy minden ételt végigkóstolt, mindig mindenért fizetett és se ő maga, se a munkatársai nem fogadtak el ingyenes étkezést (Nem hiába mondják angolul ’there are no free meals’, vagyis az ingyenes étkezések, végül is többe kerülnek, mint azok amelyekért fizettél). Állítólag egyszer 250 ezer fontra biztosította munkaeszközeit, a nyelvén lévő ízlelőbimbókat. Az általa kiküldött felügyelők előre be nem jelentett látogatásaik alkalmával vizsgálták felül az éttermeket.

Rónay Egont 2005-ben angol életműdíjjal tüntették ki. Neki köszönhetjük, hogy ma már Anglia nem pocsék ételéről híres, de ne felejtsük el egyik ismert mondását “gasztronómiailag, az élelmiszernek nincs nemzetisége. Vagy jó, vagy nem az".

VILÁGUTAZÓ, AKI KI SEM MOZDULT SZÜLŐHÁZÁBÓL

Szülővárosomban Kassán, mindenki ismerte az elbeszélést arról a képzeletbeli öregúrról, akit születésnapja alkalmából újságírók a messzi fővárosból felkértek, meséljen valamit életéről. Amikor elmondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában járt iskolába, Magyarországon házasodott, gyerekei a Szovjetunióban születtek és ő maga most Ukrajnában él, az interjúvolók csodálkozva kérdezték, miért költözködött olyan sokat életében. Az ünnepelt válasza:
„Én? Egész életemben ki sem mozdultam szülőházamból!”
Ez az elbeszélés jutott az eszembe a Magyar Nagykövetségen, az Outcasts (Kitaszítottak) című kanadai film vetítése közben. A film egy túrát mutat be, amelyet az izraeli Jichak Livnat rendezett gyerekeivel, unokáival és kanadai barátjával, Aykler Bélával, szülővárosukba, Nagyszőlősbe. A film és egy megható világháborús szerelmi történetet is leír. Livnat nővére, Hedy és a fiatal hadnagy Béla között, akinek az apja vezérezredes volt a magyar hadseregben. Béla megpróbálta menteni szerelmét, de a lány nem volt hajlandó otthagyni családját és inkább velük tartott a megsemmisítő táborba. Hedy életben maradt, de az eltelt idő alatt, a szerelem lángja valahogy elaludt és a két fiatal mással házasodott meg.
A kitaszítottak a film címéből: a Weiss Sándor néven született Livnat, akit 1944-ben Auschwitzba deportáltak családjával, ahol egy részüket meggyilkolták és Aykler, aki 1946-ban kényszerült elhagyni szülővárosát, miután azt a Szovjetunióhoz csatolták.
Livnat, aki részt vett a vetítésen, előadta, hogy Csehszlovákiában, az akkori Sevlus-ban született. Az 1938-as bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a várost és a neve is újra Nagyszőlős lett. 1945-ben Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták és a várost átnevezték Vinogradov-nak. A Szovjetunió széthullásával 1991-ben, ez a város is a független Ukrajna része lett és az óta Vinohradiv-nak hívják.
1910-ben Nagyszőlős lakosságának 41% volt zsidó és 1944-ben – amikor a deportálások megkezdődtek – vagy 4,700 (32%) zsidó élt a városban. Zsidó középiskolája is volt. Nagyszőlősben évszázadokon keresztül békességben együtt éltek magyarok, ruszinok, zsidók. A különböző nyelvek (magyar, német, szlovák, ruszin, jiddis), írásmódok (cirill, latin, héber) és kultúrák jól megfértek egymás mellett és kiegészítették egymást. Mindenki megtartotta a saját szokásait és vallását, mégis jól tudtak együtt élni.
Azután jött a szörnyű világégés és a volt nagyszőlősiek ma már csak sírlátogatásra járnak szülővárosukba.

BARÁTOM JEHUDA LAHAV

Néhány napja, késő éjjel, értesített Manyi, újságíró barátom Jehuda Lahav odaadó neje, férje haláláról. Nem írhatom ide, hogy szép kort ért meg, mert csak 80 éves volt és ez az ember, aki az életét az írásnak és a harcnak egy jobb jövőért szentelte, megérdemelte volna, hogy még jó néhány további évben részesüljön. Halála nem csak családja és barátai számára óriási veszteség, hanem egy tekintélyes olvasóközönség is, amely jól ismerte nevét, nagyra tartotta munkásságát, Izraelben, Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban, fogja hiányolni megbízható tudósításait, hírösszefoglalóit és magyarázatait, minden alkalommal, amikor valamilyen fontos esemény következett be a Közel Keleten, vagy Közép Európában.

Mindketten Kassán születtünk és ugyanazon baloldali cionista ifjúsági mozgalom (a Hasomér Hacair) tagjai voltunk, de Pista, ahogy a hozzá közel állók hívták, egy évvel idősebb volt nálam és csapatvezető volt. Amikor 1949-ben Izraelbe emigráltunk, szomszédos kibbutzokhoz csatlakoztunk és miután mindketten elhagytuk a kibbutzot, Tel Avivban találkoztunk újra. Pista szerény ember volt, aki hivatásának szentelte életét. Csak a gyászjelentésekből tudtam meg, hogy doktorátusa volt történelemből, a MÚOSZ Aranytollal tüntetette ki és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is elnyerte.

Egyszer, több mint 35 éve összefutottunk az utcán és bizony elég szegényes volt az ruházata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy az újság, amelynek akkor volt munkatársa, gazdasági nehézségekkel küzd és az újságírók önként lemondtak bérük egy részéről. „És mi lesz a családoddal?”- kérdeztem. Vállat vont: „Valahogy csak boldogulunk, egyik a másiknak segít.”

Amikor Jehuda halálát közöltem a netten, az itteni Magyar Kultúra Fórumán, amelynek főleg második generációs magyarok a tagjai, néhány hálás résztvevő kommentált arról, hogy barátom minden hozzáfordulót megsegített, vadidegenek számára fordított magyar cikkeket, okiratokat, részleteket derített fel családjuk gyökereiről, kapcsolatokat hozott létre közöttük és magyar források között. Miként írta őt le az egyik kommentáló? „Hihetetlen türelemmel megáldott ember, aki mindig hajlandó mások megsegítésére. Aranyszíve volt”.

Jehuda Lahav minden porcikájában újságíró volt, egyedi személy, Közép-Európa első számú szakértője. Nem hiszem, hogy valaha valaki be fogja tudni tölteni az utána keletkező űrt. Izraelben néhány napilap munkatársa volt, de a héber nyelven kívül tökéletesen bírta a magyar, szlovák és cseh nyelveket is, sőt a némethez és oroszhoz is konyított és nemcsak a Népszabadságot és a Népszavát tudósította Izraelből, hanem egyes szlovák és cseh lapokat is. Az izraeli rádió közép-európai kommentátorként vette igénybe szolgálatait.

Pista csillaga a kommunista rendszer összeomlása idején ragyogott fel igazán. 1989 és 1994 között a két legfontosabb izraeli lap közép-európai tudósítójaként dolgozott, budapesti székhellyel. Mindenhol megjelent ahol valami történt. Az izraeli olvasók szomjasan itták helyszíni tudósításait a berlini Fal leomlásáról, a csehszlovák bársonyos forradalomról, a romániai forradalom kitöréséről. Vezető személyiségek sorát interjúvolta meg, saját nyelvükön. Az utolsó években, amikor csökkent az érdeklődés Közép-Európa iránt, a Közel Keletről tudósított néhány külföldi lapnak és televízió állomásnak.

A „Sebhelyes élet” című önéletrajza héberül, magyarul és szlovákul jelent meg. Egy további magyar könyve az „Együttélésre ítélve” című cikkgyűjtemény, de néhány szlovák nyelvű könyve is megjelent. Fentebb ugyan azt írtam, hogy a halál túl korán ragadta el barátomat, de aki elolvassa érdekfeszítő életrajzát, az a benyomása támadhat, hogy egy élettartam alatt nem is lehet ennyi mindent megélni. Csak egy példát említek: 14 éves korában a nácik ellen harcoló Vörös Hadsereg soraiban, mint tolmács szolgált és egész Prágáig jutott el.

Nagyon fognak hiányozni nekem bensőséges telefonbeszélgetéseink a legújabb fejleményekről szülőhazánkban, mélyreható magyarázatai a politikai folyamatokról és változásokról, a cikkek a magyar sajtóból, amelyeket egymásnak e-maileztünk, találkozásaink nemzeti ünnepeken és előadásokon, magyar rendezvényeken, de a legjobban közvetlen barátsága és kissé szégyenlős mosolya fog hiányozni. Legyen emléke áldott!

Utószó: Pistát nem temették el. Tipikusan, még halála után is valami hasznot akart hozni az emberiségnek és testét a tudománynak ajánlotta fel. Temetés helyett az újságíró szövetség tel-avivi központjában, nagyszámú közönség részvételével, emlékeztek meg róla fiai, barátai, kollegái.

Néhány napja, késő éjjel, értesített Manyi, újságíró barátom Jehuda Lahav odaadó neje, férje haláláról. Nem írhatom ide, hogy szép kort ért meg, mert csak 80 éves volt és ez az ember, aki az életét az írásnak és a harcnak egy jobb jövőért szentelte, megérdemelte volna, hogy még jó néhány további évben részesüljön. Halála nem csak családja és barátai számára óriási veszteség, hanem egy tekintélyes olvasóközönség is, amely jól ismerte nevét, nagyra tartotta munkásságát, Izraelben, Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban, fogja hiányolni megbízható tudósításait, hírösszefoglalóit és magyarázatait, minden alkalommal, amikor valamilyen fontos esemény következett be a Közel Keleten, vagy Közép Európában.

Mindketten Kassán születtünk és ugyanazon baloldali cionista ifjúsági mozgalom (a Hasomér Hacair) tagjai voltunk, de Pista, ahogy a hozzá közel állók hívták, egy évvel idősebb volt nálam és csapatvezető volt. Amikor 1949-ben Izraelbe emigráltunk, szomszédos kibbutzokhoz csatlakoztunk és miután mindketten elhagytuk a kibbutzot, Tel Avivban találkoztunk újra. Pista szerény ember volt, aki hivatásának szentelte életét. Csak a gyászjelentésekből tudtam meg, hogy doktorátusa volt történelemből, a MÚOSZ Aranytollal tüntetette ki és a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is elnyerte.

Egyszer, több mint 35 éve összefutottunk az utcán és bizony elég szegényes volt az ruházata. Kérdésemre azt válaszolta, hogy az újság, amelynek akkor volt munkatársa, gazdasági nehézségekkel küzd és az újságírók önként lemondtak bérük egy részéről. „És mi lesz a családoddal?”- kérdeztem. Vállat vont: „Valahogy csak boldogulunk, egyik a másiknak segít.”

Amikor Jehuda halálát közöltem a netten, az itteni Magyar Kultúra Fórumán, amelynek főleg második generációs magyarok a tagjai, néhány hálás résztvevő kommentált arról, hogy barátom minden hozzáfordulót megsegített, vadidegenek számára fordított magyar cikkeket, okiratokat, részleteket derített fel családjuk gyökereiről, kapcsolatokat hozott létre közöttük és magyar források között. Miként írta őt le az egyik kommentáló? „Hihetetlen türelemmel megáldott ember, aki mindig hajlandó mások megsegítésére. Aranyszíve volt”.

Jehuda Lahav minden porcikájában újságíró volt, egyedi személy, Közép-Európa első számú szakértője. Nem hiszem, hogy valaha valaki be fogja tudni tölteni az utána keletkező űrt. Izraelben néhány napilap munkatársa volt, de a héber nyelven kívül tökéletesen bírta a magyar, szlovák és cseh nyelveket is, sőt a némethez és oroszhoz is konyított és nemcsak a Népszabadságot és a Népszavát tudósította Izraelből, hanem egyes szlovák és cseh lapokat is. Az izraeli rádió közép-európai kommentátorként vette igénybe szolgálatait.

Pista csillaga a kommunista rendszer összeomlása idején ragyogott fel igazán. 1989 és 1994 között a két legfontosabb izraeli lap közép-európai tudósítójaként dolgozott, budapesti székhellyel. Mindenhol megjelent ahol valami történt. Az izraeli olvasók szomjasan itták helyszíni tudósításait a berlini Fal leomlásáról, a csehszlovák bársonyos forradalomról, a romániai forradalom kitöréséről. Vezető személyiségek sorát interjúvolta meg, saját nyelvükön. Az utolsó években, amikor csökkent az érdeklődés Közép-Európa iránt, a Közel Keletről tudósított néhány külföldi lapnak és televízió állomásnak.

A „Sebhelyes élet” című önéletrajza héberül, magyarul és szlovákul jelent meg. Egy további magyar könyve az „Együttélésre ítélve” című cikkgyűjtemény, de néhány szlovák nyelvű könyve is megjelent. Fentebb ugyan azt írtam, hogy a halál túl korán ragadta el barátomat, de aki elolvassa érdekfeszítő életrajzát, az a benyomása támadhat, hogy egy élettartam alatt nem is lehet ennyi mindent megélni. Csak egy példát említek: 14 éves korában a nácik ellen harcoló Vörös Hadsereg soraiban, mint tolmács szolgált és egész Prágáig jutott el.

Nagyon fognak hiányozni nekem bensőséges telefonbeszélgetéseink a legújabb fejleményekről szülőhazánkban, mélyreható magyarázatai a politikai folyamatokról és változásokról, a cikkek a magyar sajtóból, amelyeket egymásnak e-maileztünk, találkozásaink nemzeti ünnepeken és előadásokon, magyar rendezvényeken, de a legjobban közvetlen barátsága és kissé szégyenlős mosolya fog hiányozni. Legyen emléke áldott!

Utószó: Pistát nem temették el. Tipikusan, még halála után is valami hasznot akart hozni az emberiségnek és testét a tudománynak ajánlotta fel. Temetés helyett az újságíró szövetség tel-avivi központjában, nagyszámú közönség részvételével, emlékeztek meg róla fiai, barátai, kollegái.