Egy elbeszélés „Itthon-Otthon” című könyvemből, amely 2004-ben jelent meg.
Mint már említettem, amikor még vidám legényéletemet éltem, garzonlakásom volt Tel Aviv régi központjának egyik kis utcájában, a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja). Nem a zajos részében, ahol a buszjáratoknak volt a végállomása, hanem a sarok után, amelyről a buszok az Allenby utca felé kanyarodtak, ott, ahol este alig fordult meg egy lélek.
Az utcánkban akkor még csak alacsony házak álltak és mert még a televíziós korszak előtti boldog napokat éltük, az utca lakói – a zömük Kelet Európából származott – verandájukon alsóingben üldögélve, tea szürcsölésével és tereferével töltötték el a hosszú nyári estéket.
Azon a pénteken késő éjjel értem haza.
Az utca sötét volt és senki sem ült már a verandákon. Goldberg néni, a háziasszonyom is aludt már, pedig ő gyakran volt ébren hazaérkezésemig, hogy megpróbáljon kiszedni egy-két pikáns részletet kalandjaimból, ha már sajátja nem volt.
Azon az estén volt barátnőm, Ági születésnapja. Közös erővel elfogyasztottuk a tetemes részét annak a sütemény műremeknek, amelyet alkotott, néhány pohár bort is ittunk és aztán hazaindultam. Az üres utca visszhangzott a lépéseimtől.
A Goldberg családtól bérelt szobám bejárata az épület oldalán volt, ahol a kis veranda is a hozzá vezető három lépcsővel. Amikor befordultam a házak közötti keskeny és sötét ösvényre, úgy tűnt, mintha egy nagy csomag heverne a verandán.
Csak amikor közelebb értem, vettem észre, hogy a „csomag” egy nő, aki a legfelső lépcsőfokon ül, térdére hajolva.
Elképedtem.
„Bocsánatot kérek asszonyom, van valami baja?” – suttogtam.
A szomszédos ház spalettái vagy két és fél méter távolságban lehettek és a csendes éjszakában minden szó úgy hangzott, mint egy ágyúlövés.
„Nincs semmi bajom, hagyjon kérem!” – válaszolta fojtott hangon.
„De talán segíthetek valamiben?”
„Nem akarok semmit, csak meghalni. Menjen innen és hagyjon békén!”
A feje még mindig térdére volt hajtva és csak most vettem észre, hogy vállai remegnek a sírástól.
„Nem mehetek el innen, itt lakok” – mondtam.
„Akkor bújjon be a lakásába és törődjön a maga dolgával!”
„Csak nem hagyom itt ülni ajtóm előtt?! Mi lesz, ha a szomszédok meglátják? Még azt gondolják, hogy miattam sír. Jöjjön be, igyon egy pohár vizet. attól talán megnyugszik.”
Melléje kucorodtam a lépcsőre, füléhez hajoltam és kérleltem, hogy jöjjön be a lakásba. Már akkor, amikor közelhajoltam hozzá, megéreztem furcsa illatát. Nem parfüm illata volt, hanem egy fiatal nő illata – abban a dezodor előtti korszakban –, amely elnyomta a pipere-szappan illatát is.
Egy illat, amely egy kissé a divatos pézsmaolaj illatára hasonlított, egy illat, amely engem, a fiatal férfit teljesen megvadított.
Már felemelte arcát, de a sötétben csak homályosan láthattam vonásait. Engedett az unszolásnak és bejött a lakásba, de meg kellett ígérnem, hogy nem kapcsolom fel a villanyt.
Amikor felállt, megpillantottam gömbölyded alakjának a körvonalait és azután mindkettőnket elnyelt a szoba homálya.
Az ágyra ültettem, hideg vizet hoztam a konyhából, megint leültem melléje és megpróbáltam megtudni, mi baja van. A lány nem volt beszédes, de néhány mondatából kivettem, hogy ami történet vele teljesen mindennapi: szerelmi csalódástól szenvedett.
Nem volt különösebb baja, csak egy kis figyelemre, melegségre volt szüksége, ezeket pedig megkaphatta tőlem. Dacára a késői órának, nem voltam fáradt és másnap szombat volt, nem kellett dolgoznom.
Vigasztaltam, csitítgattam, amíg csak meg nem nyugodott. Először a kezét simogattam és amikor nem utasított vissza, tovább merészkedtem. Az ülés az ágyon nem volt túl kényelmes és rövid idő múlva már egymás mellett feküdtünk.
Közben folytattam a monológomat, amelyet mintha egy romantikus regényből olvastam volna: az élet szépségéről; arról, hogy ami ma tragikusnak és kibírhatatlannak érzünk, az a tűző nap fényénél apró szerelmi perpatvarnak tűnik majd; arról, hogy még fiatal és előtte áll az egész élet. Hirtelen meglepett csilingelő kacagásával:
„Látszik, hogy nem Izraelben születtél. Pofa be és gyere közelebb!”
Hajnalban, amikor vendégem felöltözött és távozni készült, megkérdeztem, hogy még mindig meg akar-e halni.
Még egyszer felkacagott és kibökte:
„Süket duma, dehogyis!”
Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallottam tőle. Továbbra sem engedte meg, hogy villanyt gyújtsak és még mielőtt a nap felkelt volna, kiosont lakásomból és életemből.
Mindaz, ami megmaradt jelenlétéből az őrjítő illata volt, amelyet a párnámon hagyott.
Minden éjjel arcomat párnámba temetve aludtam el és erotikus álmokat álmodtam ismeretlen szeretőmről. Hetekig reméltem, hogy egyszer csak megint megjelenik ajtóm előtt.
Egy napon a szomszédos utcában vásároltam valamit, amikor észrevettem egy gömbölyded formájú lányt, apró virágmintás szoknyában. A szoknya éppen úgy nézett ki, mint az a szoknya, amelyet különös vendégem dobott le az ágy mellé (és az ablakon beszűrődő fény megvilágított) azon az emlékezetes péntek éjszakán.
Megdobbant a szívem. Biztos voltam benne, hogy ő az, de a lány teljesen hidegen nézett át rajtam. Azt gondoltam, hogy talán azért nem ismer fel, mert nem emlékszik az arcomra, hiszen a sötét szobában ő sem láthatott túl jól engem.
Társaságban volt és nem közelíthettem felé, hogy azonosíthassam. Az egyetlen biztos ismertetőjele pedig az illata lehetett volna.
Még csak meg sem kérdezhettem, hogy „elnézést, nem maga volt két hete éjjel nálam?”
Szó nélkül távoztam, de a kétség tovább gyötört. Néhányszor még visszanéztem, de a lány rám se hederített.
Évekig kerestem még azt a pézsmaillatot, de az óta sem találtam meg.
Nem vertem nagydobra a kalandomat, mindössze néhány kollegámnak mondtam el a történetet, vagyis inkább csak egy részét, de úgy látszik ennyi is elég volt. Még sokáig reggelenként azzal fogadtak a munkahelyemen:
„Na, ült valaki tegnap éjjel a küszöbödön?”
