EURÁBIA

Mióta Mohamed próféta megalapította, az iszlám vallás céljának tűzte ki, hogy az "igazi hitet" az egész világon elterjeszti. Mohamed, aki nemcsak vallási, hanem politikai és katonai vezér is volt, medinai bázisábol elfoglalta Mekkát és Hedjászt, de 632-ban, amikor meghalt, az iszlám csak Arábia észak-nyugati részében uralkodott. Észak és nyugat felé a bizánci, míg kelet felé a Perzsa birodalom terjedt el, de rövid száz éven belül, a történelem egyik leghatásosabb megszálló hadjárata után, az egész terület Perzsiától az ibériai félszigetig, az iszlám uralma alá került. Sziria, Palesztina és Irák – amelyek keresztény uralom alatt voltak – meghóditása után, a muzulmánok elfoglalták Perzsiát, Egyiptomot és Észak Afrikába is behatoltak, amelyek addig sem arabok, sem mohamedánok nem voltak.
711-ben, Gibraltár lerohanásával, a muzulmán hóditók Európába is megérkeztek és 718-ig befejezték Spanyolország elfoglalását. Európa első iszlám inváziójának a feltartoztatását Martel Károly által, 732-ban a franciaországi Toursban, a világtörténelem egyik fordulópontjának tartják. Az iszlám visszahúzodott Spanyolországba, ahol a következő 700 évben kitartott (és egy kiváló kultúrát létesített, amely jelentősen felülmúlt mindent ami Európa többi részeiben létezett ezen évszázadok nagyrészében). Az utolsó muzulmánokat, többnyire arabokat, berbereket és afrikaikat, 1492-ben űzték ki Spanyolországból.
A 14-ik században a muzulmán világ vezérlete az araboktól a törökökhöz került és elkezdődött a második európai invázió, ezúttal keletről. Elfoglalták Konstantinápolyt és fővárosukká tették, betörtek a Balkánba, megverték a szerbeket, a magyarokat – mohácsi vész, Buda eleste – Athén és a Krim félsziget is a kezükbe került és hadseregük 1683-ban Bécset kezdte ostromolni. Kis híjján múlt, hogy sikerül is elfoglalniuk, a franciáknak és spanyoloknak, a Pápának és poroszoknak, az angoloknak és skandinávoknak, más dolguk volt. Ha Bécs elesett volna, ki tudja meddig jutottak volna el a török hadak, talán a La Manche csatornáig is.
Mint hollywoodi filmekben szokott történni, az utolsó pillanatban érkezett meg a felszabadító lengyel hadsereg, Szobieszky János lengyel király parancsnoksága alatt és a törökök csúfos vereséget szenvedtek. Többé már nem veszélyeztették Európát. (Az osztrákok a következő században 'hálálták' meg megmentésüket, amikor az oroszokkal és poroszokkal együtt résztvettek Lengyelország feldarabolásában). 1683 évével kezdődtek el az iszlám katonai kudarcai, amelyek az ottomán birodalom első Világháborús vereségével és a muzulmán területek elfoglalásával az európai nagyhatalmak által fejeződtek be.
A harmadik invázió Európába a napjainkban játszódik le. Különféle statisztikai becslések szerint 15 és 25 millió között van a mohamedán vallású nők és férfiak száma akik ma az Európai Únióban élnek. A muzulmánok nem hadakkal és ágyukkal törtek be Európába, nem mint megszállók érkeztek, hanem mint szegény emberek, akik jobb életet keresnek maguknak és családjaiknak, csónakokon jönnek át a könnyen áthatolható határokon és a szülőszobákból árasztják el a kontinenset. Sokkal jobban kifizetődik munkanélküli járadékból és szociális segélyből élni Európában mint munkabérből a "Harmadik Világban".
Senki sem akarja őket igazán. A gyanakodás és a gyűlölet a muzulmánok iránt emelkedett a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után és tovább növekedtek a 2004 évbeli madridi vasúti robbantásos terrorista akciósorozat és a 2005 évbeli londoni bombamerényletek után. A legtőbb államban megerősödtek a bevándorlást ellenző pártok és egy részükben, a kormányba is bekerültek. A holland Szabadság párt vezetője fasiszta könyvnek nevezte az iszlám szent könyvét, a Koránt és Hitler "Mein Kampf"jával hasonlította össze. A szélsőjobbos vezető szerint a könyv felhívja muszlimokat, hogy "elnyomják, üldözzék vagy megöljék a keresztényeket, zsidókat, máshogy gondolkodókat és hitetleneket, megverjék és megerőszakolják a nőket és erőszakkal hozzanak létre egy iszlám államot". Egy kardinális követelte az olasz államtól, hogy vessen véget a muzulmán immigrációnak, de Európának, amelyben az alacsony születési arány munkaerő hiányt okozott, szüksége van rájuk, nincs más aki elvégezze a "piszkos munkákat" társadalmában.
A világ tíz legalacsonyabb születési arányú országa között, kilenc európai (a tízedik Japán). A kontinensen egy nőre átlag 1.37 szülés jut, sokkal a reprodukciós szint alatt – ez a minimális szint a népesség fenntartásához – amely 2.1. A születési arányszám Magyarországon 1.32, Németországban 1.3, Olaszországban 1.2, Csehországban 1.18, Spanyolországban 1.1, Franciaországban 1.7 (aránylag magas, nagy muszlim lakossága miatt). Oroszország lakossága évente 750,000-el csökken és a jelen század közepéig 22%-al kevesebb orosz lesz a világon. A várható csökkenés az olaszoknál szintén 22%, a bulgároknál 36%, az észteknél 52%! Ezzel szemben a temékenységi arány a mohamedán vallásúaknál a háromszorosa a nem-mohamedánok arányánál.
Ellentétben a nyugati demokráciákkal, Kinával, Japánnal és Indiával, amelyek megpróbálják csökkenteni a szülések számát, hogy emelni tudják az életszínvonalat, a muzulmán országok a demográfiához mint politikai fegyverhez viszonyulnak. Örömmel exportálják fölös lakosságukat Európába és a US-be, tudva, hogy minél nagyobb lesz a muszlim diaszpóra, annál nagyobb politikai befolyása lesz és a muszlim világ nagyobb engedményeket fog tudni kicsikarni a nyugatiaktól. Azoknak az országoknak az élén amelyeknek a termékenységük a legmagasabb, Szomália áll, egy nőre jutó 6.91 szüléssel, utána Niger 6.83, Afganisztán 6.78 és Jemen 6.75 átlaggal – ezek természetesen mind muzulmán országok.
Az Európai Únió vezérelve a muszlim bevándorlók – törökök, marokkóiak, algíriak, pakisztánok – teljes integrációja a vendéglátó társadalomban, azzal a céllal, hogy néhány generáció múltán jó angolok, jó németek, jó franciák legyenek belőlük, hasonlóan mint ahogy a bevándorlók az elöző századokban beolvadtak azokba az országokba amelyekbe immigráltak.
A valóság az, hogy a bevándorlók része a társadalom szélén van, sok országban a munkanélküliség aránya 50% fölött van és főleg az ifjúság nyugtalan és elidegenülve, elnyomva érzi magát. Egy kis részük bűnbe is sodródott. A bevándorlók negyedeit éjjel veszélyeseknek tekintik. Az igaz ugyan, hogy ezek a leírások nem annyíra különböznek az olasz, lengyel, ír bevándorlók ábrázolásától Észak Amerikában a 19-ik században, de a muszlim bevándorlók mások mint az előző századok bevándorlói. Egy jelentős részük egyáltalán nem akar beolvadni a vendéglátó társadalom kultúrájába, hanem megváltoztatni azt. Egy két év előtti felmérés szerint, a brit muszlimok 60%-a a sarija (iszlám vallási törvény) szerint szeretne élni, de az Egyesült Királyságban!
Az egyik iszlám kiadvány többek között azt írja, hogy a cél "szervezett harc a létező társadalom átalakítására egy Koránra alapozott iszlám társadalommá, amelyikben az Iszlám – a teljes életre szolgáló kód – a legfelsőbb, domináns érték. Az iszlám mozgalom végső célja nem fog megvalósulni, ha ezt a harcot nem helyi tényezők fogják vezetni, mert csak nekik van erejük a társalmat iszlámivá változtatni".
Ezeknek a fanatikus iszlám elemeknek a fontossági sorrendjében a legelső: Vigyázni a muszlim diaszpóra hűségére. Ezért a vallásoktatást immigráns imámok viszik végbe, akik napirendjük csúcsára állítják a célt, belenevelni nyugaton született hiveikbe a megvetést, sőt gyülöletet környezetük iránt. Azáltal, hogy a nyugati államok lehetővé tették egy teljesen ellenséges, ellenőrizetlen szubkultúra kifejlődését a társadalmukban, kialakult egy alternativ politikai és társadalmi szerkezet, amelyben a terroristák zavartalanul tudnak működni.
Hiába próbálják lekenyerezni ezeket a közösségeket és előjogokat adni nekik, ez csak azt okozza, hogy kinevetik vendéglátójuk ostobaságát és további követelésekkel állnak elő. Ez a helyzet Berlinben, ahol a törökök egy megoldhatatlan szociális problémát képeznek. A város bizonyos részei magukba vannak zárva és a bevándorlók párhuzamos, ellenséges érzületű kultúrát tartanak fent, minden kapcsolat nélkűl a német kultúrával. Hasonló a helyzet Marseillesben, ahol az észak-afrikai magrebok az életüket a Korán szerint szervezik meg, az integrációval szöges ellentétben.
A Herald Tribune egyik cikke arról számolt be, hogy marokkói fiatalok örömtüntetést rendeztek Hollandiában a szeptember 11-i vérontás hallatára. Az ujság felmérése szerínt a Hollandiában élő marokkóiak 20százaléka örült annak, hogy annyi amerikai pusztult el, vagyis 80 százalék máshogy vélekedett. Ez a ténymegállapítás rámutat azon európai kormányok dilemmájára amelyek kitárták országaik kapuját a tömeges bevándorlás előtt a muszlim országokból. A muzulmánok legtöbbje nem akar részt venni a Nyugat elleni dzsihádban és nem folytat bűnös tevékenységet. A probléma: hogyan viselni a gondját olyan bevándorlóknak amelyeknek apró százaléka potenciális terrorista és ugyanakkor megőrizni azokat az értékeket amelyeket őrült fanatikusok mint Ben Laden meg akarnak semmisíteni? Hogy lehet megbirkózni fajvédő gyűlölőkkel akik a társadalmadban rejtőznek?
Tíz éve csak néhány mecset volt Németországban. Ma 159 van és még 184 van az épitkezés különféle stádiumaiban. A Glasgow, skóciai pokolgépes robbantásban gyanúsítottak családtagjai kijelentették, hogy a két férfit a Tablighi Jamaa nevű iszlám csoport radikalizálta, tette szélsőségessé. Ugyanez a csoport tervezi Európa legnagyobb mecsetének a felépítését a londoni olimpiai stádium közelében.
Amikor az olasz írónő Orianna Fallaci bátran kijelentette: "Mi az értelme tisztelni valakit aki nem tisztel minket? Mi az értelme megvédeni a kultúrájukat, vagy amiről feltételezzük, hogy a kultúrájuk, amikor ők megvetik a miénket? Én a mi a kultúránkat akarom megóvni és kijelentem, hogy előnyben részesítem Dantet Omar Khajjámmal szemben" nagy zenebona tört ki a közvéleményben. Fallacit mint fajvédőt bélyegezték meg és az életét fenyegették. Kevésbé bátor emberek inkább hallgattak..
Egy muszlim akadémikus 1991-ben Ausztráliában javasolta, hogy a többnejűség törvényes legyen és az erőszak fogalmát a házasság keretében töröljék. "A feleség ne tudja a férjét beperelni erőszak miatt". Svédországban és Norvégiában az elmúlt pár évben nagyon megugrottak a nemi erőszakok, amelyeket jelentős részben a muszlim bevándorlók követnek el. Dániában, ahol a bevándorlók – akiknek a többsége muzulmán – felelősek a nemi erőszakok 68%-ért, a muszlim közösség vezetői mindent elkövettek, hogy bebizonyítsák, hogy az erőszak "nem iszlámszerű". Az olaszországi Bolognában muzulmán vezetők követelték egy 15-ik századbeli megfizethetetlen értékű falfestmény megsemmisítését, amely "az iszlámot sérti" mert – szerintük – Mohamed pokolba hajítását ábrázolja. Torinóban egy ismert imám megvédte Ben Ladent és a Nyugat közeli végét jósolta meg..
Orianna Falacci panaszosan írja: "Például Torinó. Ugyanez a Torinó amelyik megteremtette Olaszországot (Torinó az olasz egyesítés egyik élharcosa volt, rövid ideig az állam fővárosa is, S.A.) és most nem néz ki mint egy olasz város. Úgy néz ki mint Algéria, Dakka, Nairobi, vagy Bejrút. Velencében ahol a galambokat szőnyegecskéken felhalmozott árúval helyettesítik, Otelló sem érezné jól magát."
Franciaországban a muszlimok az összlakosság 8-9.6 százalékát képzik, Hollandiában vagy 5.8%-t, Dániában 5%-t, Svájcban 4.2%-t ,Ausztriában 4.1%-t, Belgiumban 4%-t, Németországban 3.6%-t. A növekedés nemcsak immigrációból és temészetes szaporodásból származik. Legalább100,000 angol és francia polgár tért át a mohamedán hitre az utolsó évtizedben.
Vajon Európa Eurábiáva válik? (A kifejezés, amelyik Európa és Arábia összevonásából származik, az angol írónő Bat Yeor agyából pattant ki). Ha más nem, a demográfia fogja a folyamatot elősegíteni. A közeljövőben a muszlimoknak egyre nagyobb befolyása lesz a nyugat-europai kormányok összetételére és egy holland, vagy francia sem fog tudni bejutni a parlamentbe a mohamedán vallású szavazók támogatása nélkül. Ha a nyugatiak meg akarják őrizni kultúrájukat, több gyereket kell nemzeniük. Az olasz "Népességkutató intézet" szóvivője szerínt "az egyetlen ok amiért az Iszlám fogja örökölni a Földet, hogy a keresztények, meg a zsidók nem hajlandók gyerekeket nemzeni, megházasodni és a születési arányuk annyira alacsony. Az ok nem az, hogy a muszlimok valamit tesznek, hanem az, hogy a keresztények és a zsidók valamit nem tesznek!"
Egy Stein Mark nevű amerikai ujságíró az írta: "A nagy része annak amit nyugati világnak nevezünk, nem fog fentmaradni a jövő századig és egy része még az életünkben fog kezdeni eltünni, beleértve Nyugat Európa néhány országát. A térképen valószinüleg tovább fog létezni egy földrajzi térség amelynek a jelzése Olaszország, vagy Hollandia, éppúgy mint Isztambulban még mindig létezik egy épület amelynek a neve Szent Szófia katedrálisa, de ez nem egy katedrális, csak egy bizonyos ingatlan elnevezése. Hasonlóan Olaszország és Hollandia is egy meghatározott területű ingatlan elnevezése lesznek Közép Európában."
Európa 810 millió összlakósságából vagy 32 millió mohamedán, nem beleszámítva Törökország (amely területének a jelentős része Ázsiában van) lakosságát. Az iszlám már ma a második vallás majdnem minden európai államban. Az Európai Únió lakossága vagy 493 millió és ebből 15-25 millió között van a muszlimok száma. Ha a mostani tendencia folytatódni fog, a muszlim lakosság száma 2015-ig megduplázodik, míg a nem-muszlim lakosok száma 3.5 százalékkal csökkenni fog. Törökország csatlakozása az Európai Únióhoz egy csapásra további 61 millióval növelné ezt a számot és az Eurábia fogalom valósággá válna. Mivel a muszlim népesség az európai átlagnál jóval gyorsabban növekszik – mint már említettem – vannak akik azt állítják, hogy a 21 század végéig Európában muzulmán többség lesz.
A feleségem holland származású és két öccse családjukkal a mai napig Amszterdamban él. Gyakran látogatunk Hollandiába és lehetetlen volt nem észrevenni az országban történő változásokat. A kerület amelyben a feleségem zsidó elemibe járt, ma muszlim-lakta. A város központja teli van hidzsábot viselő asszonyokkal akiket gyerekhorda követ nyomon és nehéz egy 'igazi' hollandusra találni. Amikor a fiammal nemrég Pestre látogattam, hirtelen kibökte, hogy ami legjobban tetszik neki Magyarországon az, hogy a lakósság autentikusan helyi.
Úgy látszik a harmadik invázió vértelen győzelem küszöbén van, harcok és halálos áldozatok nélkül. Nyugat Európa nem lesz többé az a hely ahol szabikra szerettünk menni. Párizs, Amszterdam, Kopenhágen és Róma központjában karcsú minaretek nyújtóznak majd fel és a müezzin imára fogja hívni hithű híveit.

AZ APARTHEID BIRODALMÁBAN

Az apartheid napjaiban Dél Afrika nem volt túl kellemes hely az odalátogatők számára – és feltételezem, még kevésbé, az ott lakók nagy részének. Vagy 30 éve voltunk ott hét éves kislányunkal és semmi sem készített minket elő egy olyan világra, amelyben annyi minden felbolygató jelenség van. Egészen más valamiről olvasni az ujságban és azt közvetlenül tapasztalni.
Amikor leszállunk a repülőtéren, eleinte egyáltalán nem láttunk feketéket: Mintha Angliába érkeztűnk volna (a régibe, most már ott is minden más). A tisztviselők mind, a rendőrök, a vámosok fehérek voltak, nem is említve a különféle járatok utasait. Az egyenruhás, nyakkendős gyerekek, akik az egyik gépről szálltak le, egy rangos angol iskola diákjai lehettek volna. Csak amikor kifelé indultunk, nyilt ki egy majdnem láthatatlan ajtó az egyik falban és néhány szinesbőrű takarító személy bukkant elő, mintha elrejtették volna őket a turisták elől, nehogy elrontsák a képet.
A házaspár amelynél laktunk – mint a legtöbb tehetős fehér Cape Townban – egy városszéli szép villanegyedben lakott és már amikor leszálltunk az autóról, szemünkbe ötlött: Az utcákon nem voltak járdák! Folytatólagos pázsít húzodott a házaktól az útig. A fehéreknek nem volt szükségük járdára, senki sem járt gyalog és a feketék? A pázsítszőnyeg szélén volt egy kitaposott, kövezetlen ösvény, alig 60-70 centiméter széles és amikor a személyzet – szolgálólányok, kertészek, sofőrök – valahová ment, e keskeny ősvényen lépkedtek libasorban.
Késő este lett mire megérkeztünk vendéglátóink házába. A háziak megmutatták merre vannak hálószobáink, a mellékhelyiségek és ami legfontosabb: Felvilágosítottak minket a házirendről. Ha éjjel megszomjazol, nem szokásos kimenni a konyhába és venni valamit a hűtőszekrényből. Csengetned kell és az egyik szolgálólány behozza kérelmedet. Mellékesen azt is megmagyarázták, hogy nem kell megijednünk ha éjjel visításokat hallunk. Sajnálatukra, nem messze tőlük feketék iskolája van. A tanitók ma kapták kézhez fizetésüket, a férfiak ilyenkor berúgnak és megerőszakolják a tanitónőket. Nem kell aggódnunk, ha túl nagy lesz az ricsaj, kihívják a rendőrséget és azok rendet csinálnak.
A reggelinél a házaspár azzal dicsekedett, hogy ők mennyire liberálisak. Saját pénzükből tanítattják az egyik szolgálólány fiát, de a négerek lusták és a gyerek nem tanul.
Az ebéd amelyet Sára – az idősebbik szolgálólány, egy mosolygós, helyes nő, nem túl különböző otthoni iráki szomszédasszonyunktól – készített el és szolgált fel, nagyon izletes volt és feleségem, szokása szerínt, megdicsérte Sárát. Hogy reagált a liberális háziúr?
"Ilyen szart rég ettem!" – jelentette ki határozottan és amikor Sára kiment, hozzátette:
"Nem szabad őket dicsérni, még azt fogják hinni ővék a ház!"
A sors iróniája, minden praktikus szempontból, a fekete személyzet, Sára és felnőtt lánya, voltak a ház urai és azt tették benne amit akartak.
Így példáúl, a főétel ebédre marhasűlt volt. Mint angolszász háztartásokban szokásos, a gőzölgő, néhány kilós húsdarabot ezüst tálcán a háziúr elé tették és ő, nagy villával és késsel felszerelve, kiadós szeleteket osztott mindenkinek. Nem sikerült bekebeleznünk az egész húst és amikor az étkezés befejeződött, a húst is visszavitték a többi maradékkal a konyhába. A vacsoránál a ház ura kérte, hogy szolgálják fel a hideg húst is, Sára a vállát vonta és azt mondta, hogy már nem maradt belőle semmi.
"Határtalan ezeknek a négereknek a falánksága!" – kommentált a házibácsi.
Egy este egy klasszikus zenét akartunk hallgatni – televizió nem volt, állítolag azért, hogy a feketék ne lássanak isten ments olyan filmeket amelyekben intim kapcsolat keletkezik sötétbőrüek és fehérek között – de a lemezjátszó nem működött. A vendéglátónk félhangosan morgott, inkább magának mint nekünk:
"Vagyont adtam ki nemrég a sztereo készülék javitására, de amikor nem voltunk otthon ezek a kaffirok (a feketéket becsmérlő elnevezés) biztos bulit rendeztek és megint elrontották."
Már egész megszoktuk a csengetős házirendet, de egy reggel egy csupasz felsőtestű, rövidnadrágos, mezitlábos vadidegen férfi válaszolt hívásomra:
"Yes Master?" – kérdezte, mintha mi sem volna természetesebb. Egy csésze kávét kértem és az illető rövidesen behozta a kívánságomat. Este megkérdeztük a háziúrat ki volt ez a férfi. Válasza:
"A lusta dögöknek nem volt kedvük kimászni az ágyból és az egyikük szeretőjét küldték el!"
Dél Afrika gyönyorű ország, de a feltünő táblák amelyeknek a feladata a faji megkülönböztetés érvénybe juttatása volt, sokszor a természeti szépségektől is elterelték a figyelmet. Lányunk a kétemeletes busz felső emeletén akart utazni, de egy tábla a felfelé vezető lépcsők bejáratánál, korlátozta a belépést "Nie Blankes” (Nem-fehérek búrul, a fehér telepesek, akiknek oroszlán része Hollandiából származott, nyelvén) számára. Zavarban voltunk. Hogy magyarázzuk meg egy hét éves lánykának mi az apartheid?
A legegyszerűbb kis ital bódéban, a kiszolgáló pult egy kézzel írott kartonlappal volt elválasztva, a tágasabb rész a fehéreknek és egy keskeny rés a feketéknek. A tengerpartok rendezettebb része a fehér lakosság számára volt fenttartva, a fekete pesztonkák a keritésen kivül várták míg a gondjukra bizott csemeték befejezik szórakozásukat.
Vendéglátóink megpróbálták magyarázni nekünk mennyire bölcsek és logikusak a megkülönböztető törvények. Végül is a legerősebb kártyájukat hozták elő:
"Ti izraeliek meg kell, hogy értsétek az álláspontunkat, hiszen ti is ellenségekkel vagytok körülvéve. Ha nem léptek fel erélyesen az arabok ellen, a tengerbe dobnak benneteket."
Naiv kislányunk volt az, aki betetőzte a katasztrófát. George, Sára unokája, annyi idős volt mint ő és egy nap behívta a szobájába játszani. Mi nem láttunk ebben kivetni valót (a feleségem is baráti kapcsolatot létesített Sárával, tőle kapta a morzsás süti receptet is, amelyet a mai napig gyakran elkészít), de amikor vendéglátónk megtudta lánykánk 'csíntettét', ez komolyan megrendítette. Elsápadt, utána elvörösödött és a szavak a torkán akadtak. Már attól féltünk megüti a guta. Az volt legtragikusabb, hogy ez az alapjában kedves ember, csakugyan nem volt képes felfogni, hogy sűllyednek le látszólag felnőtt, intelligens emberek mint mi, a hagyományok semmibe vevésének egy ilyen fokára.
Ezzel befejeződött dél-afrikai kirándulásunk. Az első géppel hazautaztunk. Vendéglátóinknak egy kő esett le szívéről.

ÉLETMENTŐ ZENE

A klasszikus zene szeretettét nem az anyatejjel szívtam be. Serdülőkoromban, nem léteztek egyedi rádió állomások – mint a Bartók Rádió – amelyek ilyen zenére szakosodtak. A szüleim inkább a szinházat meg az Operettszinházat patronálták, mint a koncerttermet, vagy az Operaházat. Az igaz, hogy beírattak zene leckékre, de nem annyira a műfaj iránti vonzalom miatt, hanem mert azt diktálta a divat (ugyanúgy mint vivóleckékre is jártam, anélkül, hogy valaki a családban különösebben érdeklődött volna a sport iránt). Ami engem illet, a hegedüt részesítettem volna előnyben, de apám azt állította, hogy ezen a hangszeren az adottság nélküli játék kibírhatatlan kornyikolásnak hangzik és zongoraleckékre járatott Azon is tudni kell játszani, de még a gyerekes pötyögtetés a billentyükön sem cincogás szerű. Úgysem tanultam meg zongorázni. 1944-ben hirtelen fontosabb lett a túlélés a leckéknél.
Jó sok év pergett le azóta az idő homokóráján. Egy nap az El Al céges szobámba egy új kolléga került, aki egy nagy tranzisztoros rádiót hozott magával. Natan klasszikus zene rajongó volt (mi az rajongó, zenebolond volt!). Az egyetlen adó amely számára létezett a klasszikus volt. Hiába próbálkoztam mindenféle módszerrel, könyörgéssel, rábeszéléssel, fenyegetéssel, az egész hosszú munkanap folyamán nem volt hajlandó a skálát más állomásra állítani, vagy kikapcsolni a készüléket, még akkor sem amikor teljesen atonális zenét adtak, Arnold Schönberg és tanítványainak iskolájából. Natan rádiójának nem volt fűlhallgató csatlakozása sem.
Néhányszor parázs vitánk támadt, amint kiment a szobából mindig lehalkítottam a hangerőséget és amikor visszajött persze visszaállította, még azt is megfontoltam, hogy én is hozok rádiót és állomásháborúba kezdünk, de végül is más kollégák közvetítettek és egy elfogadható kompromisszumot értünk el, legalább a hangerő tekintetében. Mindazok által, a szobánk kicsi volt és a kényszer alatti hallgatás a hét hat napján (csak sokkal később tértünk át az öt napos munkahétre) észrevétlenül befolyásolt és egy nap azon kaptam rajta magamat, hogy az egyik zenei művet zümmögöm – persze nem Schönberg művét, nem hiszem, hogy az egyáltalán zümmöghető. Elkezdtem érdeklődni az u.n. komoly zene után és amikor alkalom adódott, elmentem az Izraeli Filharmonikusok egyik hangversnyére. Csakugyan feldobott, nemcsak maga a zene, hanem az egész atmoszféra, az elegánsan öltözött közönség, a hatalmas zenekar, a különféle csillogó, kifényezett hangszerek.
Innen már rövid volt az út egy komoly lemezgyüjtemény létesítéséig. Gramofonom volt már és most kibővítettem a könnyü zenei címkéket azokkal a klasszikus művekkel amelyek megtetszettek. Idővel a lemezjátszó kiment a divatból és együtt a lemezekkel felkerült a padlásra. Azóta persze már a magnót is kicseréltem, először egy CD lejátszóra és ma a nappalinkban díszhelyet foglal el a legújabb DVD.lejátszó.
Így múlik el a világ dicsősége, amikor majd eljön az ideje, engem is új modellre cserélnek ki.
Már rég nem osztom meg a szobámat Natannal. Saját rádiókészülékem áll a polcon és általában a "Zene hangja" (az izraeli klasszikus zene adó) van beállítva rajta. Az ok nemcsak az az agymosás amelyen kollégámnak köszönhetően annak idején átestem, hanem, ha ez az állomás van beállítva, egyszerűen könnyebb a munkára koncertrálni,. Kevés a duma, nincsenek rádió interjúk, reklámok és a híreket is csak kétszer mondják be a délelőtt folyamán. Nem vagyok munkaőrült, de a sok kotyogás a rádióban zavar, ha valamire akarok központosítani.
A rádió otthon is majdnem mindig nyitva van. A gyerekeim eleinte tiltakoztak zenei izlésem ellen, de az idő megtette a magáét. Nem az volt a célom, hogy a klasszikus zene bolondjaivá váljanak, de a műfaj legalább nem teljesen idegen számukra mint számomra volt.
Néhány éve elhoztam a családot szülinapomra Pestre. Az ötlet tőlük származott. Megtudtam, hogy egy tel avivi magyar étterembe akarnak meghívni és erre azt javasoltam: Ha már magyar étterem, legyen pesti! A budai Kéhlit választottam. Otthonról telefonon megbeszéltem az étrendet és ottani családommal, barátaimmal, összesen 23-an, egy igazi, régimodi, pazar vacsorát fogyasztottunk el. A dessertet, gesztenye pürét óriási kelyhekben, azt hiszem egyikünk sem felejti el soha. Ahogy dukál, a jó vacsorához szólt a nóta, a zenekar csakugyan kitett magáért (a cigányzenét is kedvelem!).
Hogy a zenei élmény ki legyen egyensúlyozva, a második estén elvittem a családot az Operába. Először az impozáns épületet csodáltuk meg, aztán mind az öten bevonultunk saját páholyunkba. Szerencsénk volt és az este "Carmen" volt a programmon, egy szines és könnyű mű azok számára akik előszőr mártják meg a lábukat az opera hideg vizében.
Lehet, hogy a zene kedvelése kor dolga. Csak amikor igazán benő a fejed lágya, fedezed fel a szépségét és terápiai tulajdonságait. Egy hosszú, kimerítő és idegesítő munkanap után, alig van találsz jobbat mint egy pohár borral kezedben a megfelelő zene mellett lazulni. A feleségem számára a klasszikus zene eleinte többé, vagy kevésbé zavaró (pillanatnyi elfoglaltsága és hangulata szerint) háttérzaj volt, amíg egy nap Vivaldi "Négy Évszak"a rabul ejtette. Azóta hű társam lett a zene hallgatásban és a koncertekre is velem tart. Mi több, amikor öccse egyszer hozzánk látogatott, leültette és feltette számára az egyik kedvenc CD-jét.
A klasszikus zene meggazdagította a világunkat és egy új dimenzióval ajándékozott meg. Már néhány éve bérletünk van a zeneakadémián egy szimfónikus hangverseny sorozatra, amelyet egy fiatal és tehetséges zongorista és professzor előadása előz meg, aki a zeneszerzőkről és a művek történelmi hátteréről beszél. A teremnek kitűnő akusztikája van és elég kicsi, úgyhogy minden zenész munkáját közelről tudjuk követni.
Az egyik előadásában a professzor az izraeli Filmharmonikus Zenekar alapítójáról, az ismert hegedűművész Broniszlaw Hubermanról mesélt. 1936-ban Huberman próbajátékot rendezett vagy 200 olyan kiváló zenésznek, amelyeket a náci hatalom Németországban elbocsátott munkahelyükről zsidóságuk miatt. 60 zenészt alkalmazott, ezek családjukkal az akkori Palesztinába emigráltak és így megmenekültek a többi német zsidó keserű sorsától.
Az előadó szavaival élve, a fenti próbajáték az életükért volt! 1936 december 26-án Arturo Toscanini a Palesztiniai Filharmonikus Zenekar első hangversenyét vezényelte.

MARCI HEVESEN

Néha, amikor motorizált hintómban suhanok valahová, nem sietek különösen, párnázott ülésemben kényelmesen elterpeszkedve a zárt ablakokon keresztül bámulom az elvonuló tájat, élvezem a kondicionált hűvösséget és a négy sztereó hangerősítőből áradó zenei kedvenceimet, miközben a mobil telefonom állandó kapcsolatban tart szeretetteimmel és barátaimmal otthon és külföldön, arra gondolok: Vajjon nem nagyszerű az életünk? Volt-e valaha valaki, akárki, 100-200-300 éve akinek hasonló, úgyszolván tökéletes feltételekben volt része? Az előző évszázadokban még a krözusi gazdagoknak, fényűző palotájukban, körülvéve készségesen futkosó szolgák garmadájával, akik gazdájuk minden szeszélyét teljesítették, sem állt rendelkezésére a mai élet gyönyöreinek a legtöbbje, amelyet őfelsége, az átlagos polgár, a panelházában manapság magától értedőnek vesz.
Reggelente elsőnek a borotvakészülékemnek örülök. Megerőltetés nélkül siklik végig arcomon és pillanatok alatt eltünteti szakállom sörtéit – tudom, a borotválatlanság ma divat, de én a sima arcot kedvelem és szerencsémre, a nejem is. Mennyire utáltam azelőtt ezt a napi ceremoniát! A borotválkazás, még új pengével is, mindig kín volt és a végén nemcsak nem voltam simára borotválva, hanem több sebből is véreztem – kitünő vicctéma kollegáim számára.
Miközben az új napra készülök, a rádió tájékoztat a várható időjárásról és beszámol az elmúlt éjjel eseményeiről. Igazatok van ha azt mondjátok, a hírek többnyire rosszak, de azelőtt talán jobbak voltak? A "Fekete Halál" amely a 14-ik században Európa lakosságának a negyedét lekaszálta, jobb volt az AIDS-nél? A múlt században a spanyol náthának 25 millió és talán több áldozata volt. Naponta értesülünk iszonyú viszályokról világszerte (sajna a mi körzetünkben is), de vajon őseink nem vívtak vérengző háborúkat? A u.n. Harminc Éves Háborúban, amely a 17-ik században kezdődött és tulajdonképpen kétszáz évig tartott, milliók pusztultak el. Nagyapáink és Apáink az első és második világháborúban harcoltak, amelyek 10, illetve 60 millió áldozatot követeltek, a spanyol polgárháborút, a koreai, vietnami és más 'kisebb' csetepatét és sok-sok testi és lelki rokkantot és anyagi kárt nem is említve.
Reggelimre a leggazdagabb, változatosabb, frissebb és egészségesebb választékban dúskálhatok amely valaha is emberfia asztalára került. Gyerekkoromban anyám néha-néha egy árva banánt vásárolt elkényeztett fiacskájának. Manapság nincs az a gyümölcs, zöldség, vagy más élelmiszercikk amelyet megkívánsz és nem engedhetsz meg magadnak. Sajtok, borok, egzotikus tengeri gyümölcsök, szivarok, csokoládék a világ minden tájáról a közeli szupermarket polcain találhatók és csak a kezedet kell kinyújtanod értük. Azért morogsz mert kifogyott a kedvenc joghurtod, a szerelő nem jött el mosógépedet megjavítani, a sor a klinikán túl hosszú, de tudatában vagy-e annak, hogy sok ember számára egy szelet kenyér is luxus és millióknak nincs hozzáférhetőségük tiszta ívóvízhez, vagy alapvető egészségügyi szolgáltatáshoz?
Nem győzném felszámolni a sok kényeztetést, élvezetet, amelyekben részünk van a mindennapi élet folyamán. Nézzetek körül és saját magatok fedezzétek fel őket, kezdve a számítógéptől amellyel most ezeket a szavakat olvassátok. Pesten, a Váci utcán van egy emléktábla "E helyen pihent XII. Károly svéd király 1714. XI. 17-én. Lóháton, 14 nap alatt tette meg az utat Törökországból Stralsundig." Nem hiszem hogy valaki irigyli ezt a királyt, nem élvezhette túlságosan a két hetet nyeregben. A mai ember számára egy sívakáció az Alpokban, vagy távol keleti kirándulás, aránylag jelentéktelen ügy, lehúzod a hitelkártyát (persze ha van rajta fedezet) és kész.
A fent leírt jó élet főleg a feljett országok megalapozott lakosságának osztályrésze, de a bőség egy része a kevésbé fejlett országokba is átszívárog, például az állandóan továbbfejlődő turistaipar által, amely millióknak juttat kenyeret. A haladó technikai módszerek, a rovartalanító és növénynemesítő anyagok, a genetikai mérnökség, nagy mértékben növelték a mezőgazdasági terméshozamot, aminek következtetében az éhenhalálban elpusztulók százaléka alacsonyabb mint valaha.
Szerencsétlenségek mindig is történtek, de a modern kommunkáció lehetővé teszi, hogy minden természeti katasztrófáról valós időben értesüljünk, percekkel azután, hogy megtörténtek. A tsunami az indiai óceánban 2004 decemberében kétszáz nyolcvan ezer ember halálát okozta, további néhány százezer sebesült meg és vagy 5 millió maradt fedél nélkül, de az emberiség példátlan módon zászló alá állt és masszív anyagi segitséget küldött a szökőár által sújtott szerencsétleneknek. A továbbiakban a veszélyeztetett térségekben kiépítenek egy előrejelzőrendszert, amely lehetővé teszi időben riasztani a lakosságot.
Ha van egy szólás amely igazán kihoz a sodromból, az a romantikus nosztalgia a "régi jó napok" után. Ami a múlt megőrzését illeti, az emberi emlékezőtehetség nem tűnik ki pontosságával. A dolgok rózsásabbnak tünnek, a negativ aspektusokat hajlamunk van elfelejteni, a legfontosabb tényező minden eseményben, hogy fiatalabbak voltunk, egészségesebbek és minden rossz dolog az életünkben csak ezután történt. De vajon a napok csakugyan jobbak voltak? Minden szülő boldogan emlékszik vissza azokra a napokra amikor gyerekei még kicsik voltak. "A picike édeskék, emlékszel amikor első lépéseiket tették, amikor megtanulták kimondani 'mama'"?
De én arra is emlékszem, hogy neveltünk fel egy picike lakásban három kisgyereket, mennyire nehéz volt őket elaltatni, szombatonként pedig a feleségemmel felváltottuk egymást, ki megy 6-kor reggel sétálni a babakocsival, hogy a másik egy kicsit tovább aludhasson. Hol voltak akkor az eldobható pelenkák? Egy anya akitől manapság elvárnák, hogy a kakis pelenkákat egy primitív katlanban mossa, amelyben miután egy óriási elmozdítható vízforraló felforralta a vízet, az alján elhelyezett ventillátor kavarja az illatos tartalmát, talán visszaszökne az anyjához.
Egy olvasómtól tudtam meg, hogy vannak emberek akik megpróbálnak 'természetes, ökológiai módon' élni, visszatérnek a mosható pelenkákhoz, a víztelen wc-hez, TV és hűtőszekrény nélkül boldogulnak. Nem hiszem, hogy ezek az emberek nevetségesek, vagy bolondok. Miert ne növeszthetnél a kertedben szerves zöldséget és élhetnél villany nélkül? A gyertyafény sokkal romantikusabb. Pont ez korunk egyik vívmánya: A kispolgár megjavult gazdasági feltételeivel megengedheti magának, hogy úgy élje életét ahogy jónak látja.
Mit akartam mindezzel mondani? Csak azt, hogy a véleményem szerint az életünk minősége bámulatos, úgy élünk mint Marci Hevesen, de egy gondolat azért nyugtalanít: Milyen nevetségesnek fognak tűnni u. n. vívmányaink 50 év múlva?

KANADA FUTTÁBAN

Sajnos a természetüknél fogva a legjobb dolgok is véget érnek valamikor. Hét napi fenséges hajókázás után Alaszka partjai mentén, Vancouverbe érkeztünk. Reggel amikor felébredtünk, a hajó már a kikötőben horgonyzott. A kofferokat még az előző este összegyűjtötték és a bejárati teremben központosították. Megint minden katonás rendben lett megszervezve. Minden utas kapott egy azonosító számot, a reggeli után átvettük a pogyászunkat és kisétáltunk a partra. Az autót még otthon megrendeltük, de az autókölcsönző ezúttal egy lelkesítő újításssal lepett meg minket: A kocsit teli tartállyal vettük át és akár teljesen üressel adhattuk vissza! Remélem a többi cég is átveszi ezt az újítást. Az autóbérlet egyik legbosszantóbb része a kötelezettség az utolsó pillanatban, útban a röptér felé, benzin állomást keresni és teletankolni.
Mindenki aki már errefelé járt,lelkünkre kötötte, az istenért ne mulasszuk el megtekinteni a világhíres Butchard Kerteket. A kert Victoria város környékén van, amely Vancouverből egy másfél órára van komppal. Victória – egy kellemes városka, földközi tengeri éghajlattal, óriási temészetes kikötővel, úszó házakkal, vizi taxi szolgálattal és kitünő tengeri gyümölcs éttermekkel –degeszre van tömve turistákkal. A kert, egy fél órányira a várostól, valóban lenyügöző látvány – mint a fényképeim is mutatják – nemcsak a szebbnél szebb virágfajták hatalmas választéka miatt, hanem a különleges épitészete miatt is. A kert egy cementgyár tulajdonos felesége látomásának a megvalósítását tükrözi vissza, aki férje munkásaival és egy massziv pénz befektéssel, egy elhagyott kőbányát – általában rút, szembántó látvány, amely a tájat ékteleníti – a világ egyik leggyönyörűbb kertjévé változtatott.
Vancouver, egy barátságos város, az amerikai nagyvárosokat jellemző zűrzavar, lázas siettség, őrült rohanás nélkül, sokkal nagyobb és modernebb mint Victoria. Egy öbölben, egy sor szigetre épült és behavazott hegycsúcsok övezik. Minden utazásodban a városban, óriási hidakon kelsz át, amelyekről pazar látvány nyílik a környékre..A Gastown negyed fő utcáján – ott található a hires gőzóra is, amely negyed óránként fütyül és gőzt bocsát ki a tetején elhelyezett szelepein – nagyszerű jazz fesztivál volt a látogatásunk idején. Granville szigetén van a legpezsgőbb negyed. Nagy hangárok, meghitt éttermekkel, festői üzletekkel, művészek műhelyeivel, vízparti kávéházakkal és a központjában a piac, standok százaival, amelyek a gyümölcsök, zöldségek, halak, hústermékek és süteményfélék hihetetlen választékát kínálják – koztük meglepetésünkre az otthonról jól ismert Hámántáskát (barátfülét) is – és mindenhol példás tisztaság uralkodik.
A Robson utca és ágazatai a komoly bevásárlás híveinek a paradicsoma, márpedig a feleségem szerint egy külföldi utazás csak akkor tökéletes, ha legalább néhány órás bevásárlást is tartalmaz. A kiterjedt Stanley Park egy igazi attrakció. Óriásfák ligetei váltakoznak óriási pázsítszönyegekkel – mezei hoki, talán a legangolosabb játék, pályákkal és fehér mezes játékosokkal – természetes bozóttal, bicikli ösvényekkel a óceánus festői mentén. A parkot Ingyenes, múlt századeleji szines omnibuszoknak álcázott ingabuszok, magyarázatokkal a környékről és a városról, járják körve és persze akárhol le lehet szállni róluk és később folytatni az utadat. Az étteremből, a park legmagasabb pontján, van az egyik legszebb kilátás a városra.
Éppen ebben a barátságos és gazdag városban, egy kevésbé kellemes tapasztalatunk is volt. Taxit keresve csak egy utcával távolodtunk el a jazz fesztivál színhelyétől és egy teljesen más világba csöppentünk. Akármerre néztünk borotválatlan, kétes kinézésű szerzeteket láttunk, a járdán hevertek, étkeztek, ittak, lármás zenét hallgattak kioszkok elött, rikitóan kifestett ellenszenves nőszemélyek a járókelőket zaklatták. Nem vagyok félős ember, délután volt és teljes napvilág, de ebben a környezetben feszélyezve éreztem magamat. Csak néhány utcával odébb találtunk rá végre egy "normális" kinézésű emberre aki útbautasított minket.
A szállodánk környékén is sok volt az elhanyagolt tipus. Egy épületet is láttunk ahol úgylátszik élelmiszeradagokat osztogattak a sorbaállóknak. Ottani jó barátom, Marika szerint, a vancouveri mérsékelt éghajlat, az egyik legkellemesebb Kanadában (amely képzeletünkben a világ legzordabb éghajlatú országának tünik), teszi menedékvárosnak minden hajléktalan számára ebben az államban.
Nem tudom, hogy ez a magyarázat elegendő választ add-e egy olyan jelenségre amelyhez hasonlót sehol máshol nem tapasztaltam, de egyet tudok: Ezek az utcai jelenetek nem voltak véletlen, izolált esetek és ha rövid látogatásunkban mi észrevettük őket, komoly problémát jelezhet.

Fotóalbum

ALASZKAI KÉJUTAZÁS

Nem tudom, hogy van ez veletek. Én szeretek utazgatni és már sok éve kitűztem magamnak néhány célpontot a világban ahova – ha csak módomban lesz – valaha ellátogatok. (Ezzel szemben, más helyek, mások szemében nem kevésbé csábitók, egyáltalán nem kerültek be a listámba. Nem fogom őket itt felsorolni, nincs kedvem meddő vitákba bocsátkozni, miért mondok le, én a marha, valamilyen ámulatos turisztikus csodáról). Az egyik célpont a listámon Alaszka volt, összekötve egy hajóúttal (angolul cruise). A feleségem nem nagyon lelkesedett az ötletért, egy hétig hajókázni összezsúfolva még majdnem kétezer más emberrel – talán a repülőjáratok turista osztálya jutott az eszébe – meg aztán a tengeribetegség is agasztotta kissé.
Utólag, miután már hazaértünk, nagyon örült, hogy sikerült meggyőznöm. Egy ilyen hajóút rendkivüli élmény, kitünő és praktikus módja megismerkedni a világ egy új, érdekes és gyönyörű csücskével, de mázlisak is voltunk, mert Murphy törvénye érvényen kivül lett helyezve és hosszú utazásunkban, nem romlott el semmi azokból ami elromolhatott volna.
Kezdetben Los Angelesbe repültünk. A gép 6-kor reggel szállt le és miután attól tartottunk totál károsan fogunk megérkezni 15 óra után, úgy határoztunk, hogy mielőtt tovább szárnyalunk, pihennünk kell néhány órát. Találtunk egy szállodát a röptéren amelynek napközi tarifája van, este 6-ig miénk volt a szoba. Aludtunk egyet, letussoltunk, megebédeltünk és újra lepihentünk egy kicsit, mielőtt felszálltunk volna az Alaska Airlines járatára Anchorageba.(Már közöltem valamit erről az útról, a várakozásról az útlevél vizsgálatra, az ételdobozról amelyet vásároltam, előző írásomban, az "Amerikai Miniatürök"-ben).
Anchorage egy elég közönséges amerikai városka, nincs benne semmi emlitésre való, a havas hegyeken kivül a háttérben – ez a látvány tipikus egész Alaszkára – és a majdnem mániákus foglalkozáson kivül a lazaccal. A város teli volt szobormüvekkel amelyek az állam nemzeti halát ábrázolták és minden étterem nagy betükkel hirdette, hogy az ő lazaca a legizletesebb. És még valami: Én voltam az egyedüli aki izgult az ember láttára, aki az utcán porázon vezette napi sétájára a házi rénszarvasát.
Anchorageből vonattal utaztunk Sewardba ahol hajónk, a "Summitt", horgonyzott. Egy élmény amely egy ilyen sétahajó utazással kapcsolatos. A példás szervezés, az utolsó apró részletig. Még Izraelben kaptunk egy vastag paksamétát részletes információval a hajóról és az útunkról, a szobánk számáról, a kettő közül fogunk melyik műszakban vacsorázni, mi az "ajánlott" öltözék minden rendezményre és a borravaló amelyre kötelezve vagyunk az utazás befejeztével. A táskában voltak többek között a bőrönd címkék is. A nagyobb pogyász darabokat már a vasúton adtuk le és amikor felszálltunk a hajóra, azok már szobánkban vártak.
A látvány a vonatról lélegzetelállító volt. Remélem, hogy a fényképeim legalább részben megmutatják amit a szemeink láttak.
A hajó több mint egy úszó szálloda, ez egy 91,000 tonna űrtartalmú úszó város és a 1900 utas és 950 tagú legénység úgy tünt el a tizenegy emeletes behemót beleiben, mintha a föld nyelte volna el őket. Egész utazásunk alatt soha nem észleltünk zsúfoltságot és a várakozás a liftekre is rövidebb volt mint a szállodákban általában. A titok a Space ratio-ban rejtőzik, amely az arány az űrtartalom és a befogadóképesség között. A mi esetünkben ez az arány 47 volt és olyan utasok véleménye szerínt akik már résztvettek hasonló hajóutakon, ez a legjobb arány amelyet tapasztaltak. Ez temészészetesen az ár fügyvénye is, de javaslom, hogy mielőtt befizettek egy ilyen cruisera, vizsgáljátok meg ezt az arányt is – amely minden hajó adatlapjában megjelenik. Vannak hajók ahol az arány csak 35 és a különbség jelentős.
A hajón különféle kajűtök vannak. Mi egy szép, kényelmes, de ablaktalan szobát választottunk. Mindegyik szobában van légkondi, telefon, TV készülék, széf és nagy szekrény. Vannak ablakos kajűtök is, de a barátnőnk aki klausztrofóbiás egy verandásat rendelt. Nem kérdeztem meg mi az árkülönbség, de a férje szerint, ha megelégedtek volna egy olyan szobával mint a miénk, még egy hasonló hajóútat engedhettek volna meg maguknak! Az ötlet, egy baráti párral utazni, egy kollegámtól származott aki már részt vett egy hasonló hajóúton. Az utasok zöme amerikai nyugdíjasok – bár voltak fiatalok is – és számunkra nehéz ezekkel megbarátkozni.
A hajón sokféle nyilvános helység van. Egy szinház 900 és egy étterem több mint 1,000 férőhellyel, büffék amelyekben a nap 24 órájában szolgálnak fel meleg ételt, mozihelység (péntek este zsidó, vasárnap délelőtt keresztény istentiszteletet tartottak benne), bárok, kávéházak, könyvtár, úszómedence (amelyet Alaszka hűvös nyara miatt senki vett igénybe), jaccuzzi, masszázs szobák, fodrász, Internet szoba, üzletek és temészetesen egy nagy kaszinó.
Egy este egy komikus a szinházteremben megkérdezte a közönséget: "Megvolt már napi letétbe tételetek a kaszinóban?" Hát én bizony szorgalmasan tettem letétbe a pénzemet, sőt kipróbáltam a szerencsémet egy bingó estén is ahol a fődíj $2900 volt, de sajnos a játék neve számomra nesze semmi, fogd meg jól volt csak.
Az öltöny és nyakkendő csak két ünnepélyes vacsorán volt kötelező – az amerikaiak szmokingban jelentek meg – a többi estén sportosan is lehetett öltözni, de mi általában a büffét létesítettük előnyben. Ott nagyobb volt a választék, látni lehetett, mi kapható, mi az étvágygerjesztő és a kedved szerint variálhattad az étrendedet. A választék óriási volt és a kiszolgálás rendkivüli, de minket nagyon zavart, hogy az italok nem voltak belevéve a kirándulás árába és külön kellett fizetni értük. Egy gyertyafényes ünnepi vacsora a legjobb öltönyödben nem ér semmit jó bor nélkül. Kávét (vagy teát) ugyan felszolgáltak, de az ize pocsék volt, még az átlagos amerikai kávénál is rosszabb. Ha izletesebb kávét akartál inni, rendelhettél a bárban.
A büfé ablakából a hajó oldalain elvonuló csodálatos tájat is jobban láthattó volt. A tenger látványa volt az egyedüli ami eszünkbe jutatta, hogy hajón vagyunk. Ez egy parti hajózás volt, a tenger is csendes volt és alig éreztünk valamilyen ingadozást.
Az elv ezeken a kirándulásokon az, hogy a hajó éjjelenként halad tovább és reggel, amikor felkelsz, a hajó korlátjától néhány méterre egy város utcája terül el. Elfogyasztjuk a reggelit és kisétálunk városnézésre. A parton, az utashíd mellett, már ott sorakoznak a turista buszok, de a baj ezekkel a kirándulásokkal megint az, hogy külön kell fizetni értük. Tapasztalt utasok tanácsára, nem íratkoztunk fel a hajótársaság által szervezett kirándulásokra. A parton a helyi turista irodák számtalan bodéja ugyanzokat a kirándulásokat ajánlotta fel, de olcsóbban. Még így is fájó szívvel voltunk kénytelenek lemondani néhányukról. Egy összesen 2.45 órás kutyaszán utazás például $498-ba került volna személyenként, mert csak repülővel lehetett eljutni a legközelebbi havas területre.
Alaszkában minden drágább. Fontos tudnivaló: A legtöbb parti város a 19-ik század végén az aranyláz idejében keletkezett. A láz néhány év múltán lelohadt és most ezek a városkák, amelyeknek a fő bejöveteli forrása a turizmus, csak a múlt babérjain élnek. Az utcákat a nyugati filmek stílusában rekonstruálták, a legtöbb üzlet emléktárgy üzlet. (Egy helyi idegenvezető szerínt a zömük a hajótársaság tulajdonában van). Amikor belépsz, indián zene fogad és 'autentikus' Made in China eszkimó tárgyakat árulnak bennük. Ketchikan városában az egyik nagy attrakció Dolly háza, egy rekonstruált bordélyház, amelynek a bejáratánál a hűvös szélben két erősen kifestett, aranyláz kori utcai lánynak öltözött leányzó fagyoskodott lenge ruházatában.
Néha az a gyanunk támadt, hogy ezekben a városokban minden színjátszás és abban a percben amikor a közönség távozik, a szinészek is hazamennek. A legtöbb ember aki a turizmussal foglalkozik, más, déliebb városokban lakik és csak a rövid nyári szezónra jön Alaszkába dolgozni. Az egyik kikötő példáúl amelyet minden sétahajó meglátogat, az Icy Point Strait, egyáltalán nem egy település, hanem egy "berendezés amelyet különlegesen a sétahajó ipar szükségletei számára létesítettek". A Skagway nevű városkának vagy 900 állandó lakosa van, de aznap amikor ott voltunk, a kikötőjében egyszerre négy óriási sétahajó horgonyott és az utcáit néhány órára kb. 8000 turista árasztotta el!
Charlie Chaplin halhatatlan filmje az "Aranyláz" által befolyásolva majdnem engedtem a kisértésnek és befizettem egy 'aranymosás'ba, de szerencsémre egy jótékony lélek idejében felvilágosított. Az arany már régen kifogyott, de a helyiek bekevernek néhány aranyszemcsét a homokba és a naív turisták dúsan fizetnek a gyönyörért kimosni ezeket. Lehet, hogy csakugyan naívok, de megértem őket. Az Izraelba látogató turisták egyik legnagyobb élménye olyan narancsot vinni haza amelyet sajátkezüleg téptek le a fáról és ha egy fényképük is megörökíti az emlékezetes eseményt, annál jobb.
Sokkal autentikusabb a Tlingit benszülöttek által lakott Saxman, nem messze Ketchikantól. A városkában van a világ legnagyobb totem parkja és egy műhely is ahol ezeket az oszlopokat faragják. A totemek általában népi regéket írnak le képes értelemben, mint példáúl a rege a nöstény medvéről, aki egy daliás emberfia felesége lett, e férfi tragikus haláláról – közös csemetéik felfalták – és a medvené aki a mai napig siratja szerelmét.
Léteznek zsidó szempont nélküli történetek? Úgylátszik nem. Amikor az indián faragómester megtudta, hogy izraeliek vagyunk, felhúzta pulóverét. Alatta héber betűs blúz volt. Zsidó felesége van és nemrég látogattak Izraelbe. A mühelyben kézzel írott cédula héberül üdvözlölte a Saxmanba látogatókat, de van magyar aspektus is! Amikor megdicsértem az idegenvezetőnket, hogy magyarázata jobban érthető mint az átlagos amerikaié, elmosolyogta magát és azt mondta, ez azért van, mert néhány évig Európában élt. Hol? Persze Budapesten, hol máshol?
Utazásunk nyolcadik napja reggelén a hajónk lehorgonyzott Vancouverben, Kanadában és szomorúan mondtunk búcsut úszó szallónknak, amely ilyen kitünően gondoskodott értünk.

Fotóalbum

(A kedves olvasóimat türelemre kérem. A fotósprogram néha lassan vagy egyáltalán nem müködik. Köszi!)

Amerikai miniatürök

Nemrég érkeztem vissza egy hétnapos luxushajó kéjutazásról Alaszka partjai mentén, összekötve egy (túl) rövid kiruccanással Kanadába, de ezekről egy – fényképekkel kisért – külön beszámolót fogok írni. Most csak néhany amerikai benyomásomat szeretném megosztani veletek.
Útlevél vizsgálat. Kértettek-e valaha amerikai vizumot? Én igen és higyétek nekem el, hogy ez egy bonyolúlt, hosszadalmas és elég idegesítő folyamat. Most, hogy megjártam Amerikát, szivélyes engedelmetekkel szeretnék egy kissé szkeptikus véleményt hangoztatni: Talán nem annyira érdemes törni magunkat egy ilyen vizum megszerzéséért. Nem mintha a US nem lenne érdekes és szép ország, egyedi, páratlan szépségű tájakkal, hanem azon a benyomás alapján, hogy az amerikaiak talán egyáltalán nem akarják, hogy idegenek látogassanak az országukba.
Lehet, hogy az amerikai turisztikai minisztert (abban a valószinütlen esetben, hogy valaki az irodájában olvas magyarul, hallott a blogomról és lefordítja számára szerény hozzászólásomat) meglepné a véleményem, vagy talán mégsem, mert ez az irodája vezérelve, de tény, hogy a légi kikötőkért felelős hatoságok határozottan sértő megvetéssel kezelik a fáradt utasokat, akik sok órás út után (az én esetemben Tel Aviv-Los Angeles 15 óra) érkeznek országukba.
A meglepetésünkre a modern és tágas útlevélellenőrző terem kb. húsz fülkéjének csak egy kis részében volt tisztviselő, három az amerikaiak számára és kettő a turistáknak, pedig azok túlnyomó többségben voltak. Hosszan kigyozó sorokban kell állnod, székek nincsenek – velünk együtt még két gép szállt le és sok volt a kinai – idősebb emberek, gyerekek, anyák csecsemövel – valaki elhatározta, hogy nincs elég meleg és azért a légkondi helyett csak két ventillátor keverte a levegőt. A sorok mentén egyenruhás felügyelők sztrázsáltak, hogy isten ments senki sem lógjon ki a helyéről. Viccesen azt javasoltam feleségemnek, hogy legközelebb kijelentjük testileg fogyatékosak vagyunk, mert csak azok akik tolószéken ültek jutottak a tisztviselőkhoz soron kivül.
Amikor végül a tisztviselő elé járulhatsz, sokszor kiderül, hogy rosszúl töltötted ki az űrlapot amelyet még a gépen a légikisasszony osztott ki és új, vagy más lapot kell kitöltened, de egyre nem lehet panaszod: hogy a tisztviselő nem szán rád elegendő időt. Amikor előtte állsz, úgy viselkedik mint akinek rengeteg ideje van és esze ágába sem jut a többi fáradt utas aki csak megváltó pecsétjére vár, hogy az Igéret Földje kapui végre kinyíljanak előttük. A tisztviselő nemcsak jobb és bal mutatóujjad lenyomatát veszi le és megkér, hogy nézz a kamerája lencséjébe, hanem kedélyes párbeszédet folytat veled utazásod céljáról, az országban töltött napok számáról, az időjárásról és még személyes élményeit is megosztja veled.
Ez nem volt egyedülálló eset. Nem egyszer látogattam a US-be és más utastól is hallottam hasonló panaszt. Az előző látogatásomban vagy két órás várakozás után meg próbáltam érdeklődni az akadály okát. Akkor azt magyarázták nekem, hogy a tisztviselők zöme ebédszünetre ment. Ezúttal (hétkor reggel) talán hétalvók voltak.
Lehet, hogy üzleti dolgotok van Amerikában, vagy dolcsiban keresitek meg betevő falatotokat. Ebben az esetben, jó utazást kívánok és érjetek épen és egészségesen haza, de ha csak kirándulni akartok, azt javaslom, fontoljátok meg nem érdemesebb-e barátságosabb tájakra látogatni, ahol az útlevélt vizsgáló tisztviselők a kellő tisztelettel kezelik az utast, aki talán csak pihenni és turázni érkezett, de eközben az országuk pénztárát is gazdagítja.
Élelem. A feleségem és én amelyet komikusnak találtuk Amerikában a sallangos cimkéket, amelyek a különféle élelmezési cikkeket díszitik és a kínosan aprólékos leírást összetevőikről.
Nálunk is van címke a palackozott vízen - nem mintha érteném miért kóltik az emberek kis pénzecskéjüket u.n. ‘ásvány’ vízre és nem használják a csapvízet. A vezetékes víz megfelel minden egészségűgyi szabványnak és minősége kiváló (amellett, aki csak ásványvízet iszik, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy bizonyos ásványi anyagokból többlet, vagy hiány alakul ki a szervezetében) – amelyben leírják a tartalmát, de a US-ben ennél sokkal tovább mennek és azt is hozzáteszik, hogy a palackozott vízben nincsen állati zsiradék.
A repülő társaság amelyik Alaszkát szolgálja, az Alaska Airlines, komolyan veszi a mondást, hogy nincs ingyen ebéd. Vacsi sincs. Ha nem hoztál szendvicset és kulacsot otthonról és netán éhes vagy, a légikiasszony szivesen elad neked valami enni és innivalót. Magamnak egy ételdobozt vásároltam 5 dollárért és annyira különlegesnek találtam a tartalmát, hogy mielőtt akár megkóstoltam volna az ételt, leírtam.egyenként. Megkíméllek benneteket az összetevők hosszú listájától, de ime az amit lemásoltam a címkékről:

Lunchbox
Alaskan Airlines celebrating 75 years of Alaska spirit
TREETOP. Natural Apple Sauce. No Sugar added. Real Fruit from Real Apple.
REGENIES’s Crunchy Pita Chips. All Natural, 0 Trans Fat. Kettle Cooked. Salsa Bandito flavored.
ALMOND ROCCA – Buttercrunch Toffee Croquants au Beurre.
BEAR NAKED all natural granola. Peak Protein. Bearly Processed and Utterly Naked Ingredients.
LATE JULY. Organic, Classic Rich, Flaky, Buttery Tasting Crackers. 6 Crackers. 90 Calories per pack. No Trans Fat.
SENSATIONS. Lemon & Pepper Seasoned Tuna Medley.
EMERGEN – C. Super Energy Booster. 1,000 mg Vitamin C as 7 Mineral Acerbates, 32 Mineral Complexes, 8 Vitamins. Super Orange Flavored Fizzy Drink Mix. Dietary Supplement.

Ennyi pedáns gondoskodás után a közösség egészsége iránt, jogosan feltételezhetnétek, hogy az Egyesült Államok lakossága a Föld legegészségesebb embereihez tartozik, hiszen már a 19-ik században megállapította francia gasztronóm Savarin: "Mond meg mit eszel és megmondom ki vagy!"
Nem tudok véleményt mondani az Egyesült Államok lakosságának egészségi állapotáról, de egyet mondhatok: Sok helyen voltunk már. A feleségem és én szeretünk idegen országokba látogatni, megcsodálni szép tájakat, furcsa szokásokról hallani, új izeket tapasztalni, de sehol máshol nem láttunk ennyi kövér embert. Itt nincs szó néhány fölösleges kilóról, a sörpocakról amellyel sok férfi 'büszkélkedik' nálunk is, hanem beteges dagadságról amely eltorzítja az ettől szenvedők emberi formáját, csökkenti a szerencsétlenek mozgóképességét, megnehezíti számukra a leülést. Egész más hírmagazínban olvasni erről a jelenségről és más amikor a saját szemeddel látod. A legtöbb ijesztően dagadt ember nő volt, de láttunk néhány ilyen férfit is.
Az amerikaiak szeretete a nagy dolgok iránt – autók, felhőkarcolók – az ételre is kiterjed. A fenti beteges jelenség egyik oka az lehet, hogy a US-ben minden nagy adagolásban van felszolgálva, kezdve a kávétól – vagyis attól a lötytől amelyet Amerikában kávénak csúfolnak – amelyet háromfajta papírpohárban mérnek ki, kicsi, közepes és nagy. Mi a kis méretet választottuk, de a kávé mennyisége ebben is sokkal nagyobb volt mint megszoktuk. Rendeltettek valaha pasztrami, vagy corned beef szendvicset egy new-yorki deliben? Mint jó étvágyú embert ismernek, esküdt híve vagyok a húsnak és a pasztrami íze a new-yorki zsidó falatozókban a mai fiatalok szlengjével állatian fincsi, de a több mint 10 centiméteres hús halom, két szelet rozskenyér között, sok mustárral és savanyusággal, páni rémületet keltett bennem. Otthon arra oktattak, mindig be kell fejezni ami a tányérodon van, de hogy fogom tudni átrágni magamat ezen a rettentő nagy adagon? Körülnéztem és láttam, hogy a többi falatozó minden látható nehézség nélkül birkózik meg az adagjával, de én szégyenemre úgy oldalogtam el onnan, hogy tányéromon hagytam szendvicsem felét.
Közismert, hogy a vitaminok az amerikaiak egyik gyenge oldala. Látunk egy természetboltot amelyben a vitaminokat olyan óriási dobozokban árulták mint nálunk a festéket szokták. Nem tudom barátaink, akik Washington egy külvárosában élnek, mennyire hasonlítanak egy tipikus amerikai családra. Három gyerekük nem fogyaszt gyümölcsöt és zöldséget. A családi étkezések is nagyon ritkák házukban. A gyerekek pizzát, vagy más gyorsételt esznek szobájukban a számitógép, TV előtt, vagy a mobiljukon csüngve és az egyedüli amit szüleik tehetnek érdekükben, azzal törödni, hogy lenyeljék a napi vitamin adagukat, egy sárga tablettát, két kéket és egy aprócska narancsszinűt.
Úgy látszik, a rendkivüli bőség országában nagy akaraterő kell ahhoz, hogy korlátozzuk magunkat és vigyázzunk az arányosságra.
Bürokrácia. Befejezésül egy további kis epizóda. Ez ugyan Vancouverben történt, de hiszen a kanadaiak is északamerikaiak. Ahhoz, hogy kiválthassak egy postai küldeményt, el kellett mennem a vámhivatalba. Beléptem a megfelelő irodába és örömömre senki sem volt elöttem. A szobában csak egy tisztviselőnő ült. Odaléptem ablakához, udvariasan jó reggelt kívántam és átnyújtottam a kezembem levő iratot. Szigorúan rám tekintett ls kijelentette:
"Uram, számot kell vennie!" – és kezével a falra mutatott.
A falon négyszögletes plasztik számok lógtak. Leakasztottam a következöt amelyen egy nagy fekete 10-es szám volt és engedelmesen leűltem. 3-4 perc múltán a hölgy – anélkül, hogy rám nézett volna – hangosan elkiáltotta magát:
"Tízes szám!"
Eléje járultam és két percen belül lepecsételte a csomagot kisérő okíratot. Rendnek muszáj lenni!

IDŐS EMBER NEM VÉN EMBER

Talán egy évvel a 65-ik születésnapom előtt, végre előreléptettek a munkahelyemen és egy képzett és odaadó osztály élére állhattam. Most már alkalmam lett volna arra, hogy bebizonyítsam, megérdemlem a belém fektetett bizalmat, de ehelyett, alig egy év múltán – persze teljesen várhatóan, az ország törvényeinek engedelmeskedve – egy nagy bucsúbulit rendeztek nekem, a főosztály vezetője elparentált, agyondicsérte a szakértelmemet, munkaképességemet, teljesítményeimet, a vezérigazgató és más fejesek kezet ráztak velem, kaptam egy díszes oklevelet sok éves munkálkodásom emlékére, szép ajándékot kollegáimtól és hazaküldtek "pihenni".
Ez a szó volt a sérelem tetőfoka! Nem fáradtam el, semmi szükségem sem volt pihenésre, minden lehető szempontból, beleértve a szakmait, az abszolút csúcson voltam és úgy éreztem még távol vagyok képességeim kimerítésétől, hát akkor mi a fenébe küldenek haza? Hirtelen nincs tőbbé szükség rám? Egy nappal a szülinapom előtt nélkülözhetetlen voltam és most már nem vagyok az?
Otthon nem találtam a helyemet, úgy forgolódtam mint az alulméretezett ketrecbe zárt oroszlán és mindenkinek az idegeire mentem.
Nagy mázlim volt és mindössze néhány futó hónap múltán – mielőtt teljesen megkukultam volna – ugyanaz a cég amely nyugdíjazott, felkért, végezzek el számukra egy bizonyos munkát. Miután befejeztem ezt a feladatot, újabb megbízást kaptam és ez így folytatódík a mai napig. Néhány hónapja töltöttem be a 75-ik évemet, az egészségem aránylag jó és tovább dolgozok a szakmámban, amelyet 39 éve tanultam ki. Senki sem tesz szivességet nekem, a feletteseim szerínt példásan töltöm be munkakőrömet – különben nem újítanák fel évente a szerződésemet – de nem tagadom, a tudat, hogy kis, de lényeges sróf vagyok egy nagy szervezetben, továbbra is hasznos lehetek és módomban van hozzájárulni az ország gazdaságához, de az a tény is – feltétlenül nem az utolsó helyen! – hogy a megkeresett összeg kipótolja a feleségem és én nyugdíját és lehetővé teszi számunkra egy adag tejszínhabbal ízesíteni életünk tortáját, sőt, néha még egy cseresznyével is feldiszíteni, nagy elégtétellel tölt el. Meglepek minden a hogyléttem iránt érdeklődőt, amikor a más korombeli (és sokkal fiatalabb) pasikkal ellentétben, mindig azt válaszolom: "Köszi, kitünően!"
A fentiből viszont az következik, hogy az a véleményem, azok a szerencsétlenek akik tétlenségre lettek itélve, megszűntek a társadalom hasznos polgárai lenni. Ez sajnos így van. A társadalom amelyben hiszek, arra az egyszerü elvre kell, hogy legyen alapozva:
"Adj a lehetőségeid szerínt, kapj a szükségleteid szerínt!"
Az életkor tényezője nem jelenik meg ebben az egyenlegben és nem is kell megjelennie.
Ha egészséges vagy, a lehetőségeid és adottságaid szerínt (és sajnos a szerencséd szerínt is, mert csak keveseknek sikerül azzal foglalkozni amit kedvelnek, hajlamuk van hozzá) járulsz hozzá a gazdasághoz. Minél korlátoltabb vagy – a születésedtől, baleset, betegség, vagy a korod miatt – kevesebbet vagy képes adni és többet használsz fel azokból a szolgáltatásokból amelyet a társadalom a rendelkezésedre bocsát. Mindez természetesen attól a szociális törvénykezéstől függ amelyet e társadalom választott intézményei törvénybe iktattak. Az ideális demokratikus társadalomban a többség állapítja meg az általa előnyben részesített gazdasági modellt és ha forrásai elegendőek, gondoskodik is azokról a szolgáltatásokról amelyeket eszerint a modell szerínt köteles nyújtania. Egy ilyen társadalomban a polgároknak megvan minden oka elégedetten mosolyogni.
A mi országunkban, amely messze van attól, hogy ideális társadalom legyen, a nyugdíj törvény meghatározza, hogy az alkalmazottaknak 67 éves korukban kell nyugdíjba vonulniuk (mióta nyugdíjaztak, két évvel felemelték ezt a kort). A cégek ugyan jogosultak különleges megállapodás alapján tovább alkalmazni valakit, de a valóságban csak kevés munkaadó használja ki ezt a jogosultságot. A legtöbb cég inkább azt látja előnyösnek, ha nyomást gyakorol az alkalmazottaira, vonuljanak vissza sokkal a 67-ik évük előtt, néha már 50-55 éves korukban. Az inditék világos. Egy középkorú, képzett, magas fokozatú, nős és gyerekes alkalmazott sokkal többe kerül cégének, mint egy fiatal ember szakmai és társadalmi útja kezdetén. Ez egy kétségtelenül hibás hozzáállás, mert egy ilyen embernek nincs még meg a szakmai tudása, tapasztalata és érzelmi szilárdsága. A szolgáltatások színvonala csökkenhet, az ügyfeleket kár érheti és végső fokon a munkaadó veszít.
Nincs semmilyen kapcsolat az öregség és az életkor között. Vannak emberek akik öregnek születtek és mások akik akár 100 éves korukban is fiatalok maradnak. Sok szakértő támogatja ma azt a felfogást, hogy az alkalmazottak nyugdíjba vonulni késztetése, csakis azért mert elértek egy bizonyos kort, tiltott megkülönböztetés, amely gazdasági, lelki, társadalmi és egészségi szempontból súlyos kárt okoz a lakosság egy évente növekvő részének. Az Egyesült Államokban emberek diszkriminációja csakis koruk miatt, valós képességiekkel nélküli kapcsolattal, ellentmond az egyenlőség és a foglalkoztatási szabadság alapelveinek és ezért tilos. A hangsúly a képességeken, a testi és lelki egészségi állapoton kell, hogy legyen.
Egy ismert izraeli közgazdász, professzor Klinov Rut, aki a haladó korban dolgozók területét kutatja és 78 éves korában is folytatja egyetemi munkáját, szerínt, az érvelés, hogy azért kell embereket nyugdíjazni, hogy a fiataloknak teremtsenek munkahelyet, marhaság. A 90-es években Izrael kb. egy millió új bevándorlót fogadott be a volt Szovjetúnióból és egy alkalmazkodási időszak múltán a legtöbben munkát találtak. Egy ország gazdasága dinamikus és növekszik. Minél több idős korú ember fog dolgozni és minél magasabb bevételük lesz, annál többet fognak fogyasztani és új munkahelyek fognak keletkezni, hogy termékeket és szolgálatásokat teremtsenek számukra.
Összefoglalóban csak annyit mondhatok, hogy az öregkor nem a vég, csak egy újabb állomás életünk pályáján, amelyet – remélhetően – mindannyian elérünk. Minden kornak megvannak a maga élvezetei és tapasztalatomból mondhatom, hogy ezek sem kevesebbek, sem rosszabbak minden más kor élvezeteinél. Az öregedési folyamathoz úgy viszonyulok mint egy kalandhoz. Még soha sem voltam 80 éves, milyen lehet ez?
Ha itt lesztek még néhány év múlva, elmondom. Megbeszéltük?

FEKETE HÉBEREK

2006 tavaszán a feleségemmel és két baráttal látogatást tettünk Dimona városában, az izraeli-afrikai hébereknél – ők így nevezik magukat és szerintem tisztelni kell az akaratukat és nem héber négereknek nevezni őket, ahogy sokan teszik. Először a helyi iskola énekkarának és táncegyüttesének a fellépését tekintettük meg – kitünő hangok, csodálatos ritmus érzék – és miután elfogyasztottuk az egyszerű, de izletes villásreggelit, mi a négy tel avivi, egy bájos és eszes Malkia nevű lány által kalauzolva, ismeretségi körútra indultunk a meleg, vendégszerető közösségben és a lakónegyedben ahol élnek.
Az izraeli-afrikai héberek hite szerínt ők a Yehuda törzs, a tíz elveszett törzs egyike, leszármazottai. A második jeruzsálemi szentély elpusztulása után, a törzs fiait Afrikába száműzték és onnan Amerikába rabszolgasorba hurcolták. A közösség alapítói az Egyesűlt Államok fekete gettóiban születtek és nőttek fel és faji megkülönböztetést és elnyomást tapasztaltak. Izraelbe 1969-től turista vízumokkal kezdtek érkezni és évekig a kiutasítás ellen harcoltak. A véleményem szerínt, az egyedüli ok, hogy ez nem történt meg, politikai volt. Mit fog a világ szólni? A zsidó állam feketéket toloncol ki? Eleinte mint ideiglenes lakosok tartózkodtak itt és csak 2004-ben kapták végül is meg az állandó lakossági státust. Ma körülbelül 2,500-en vannak és a zömük Dimonában él, de Aradon és Mitzpe Rimonban is élnek kisebb csoportok. A közösség tagjaiból néhány ezren még külfoldön élnek.
Az izraeli héberek a Tóra parancsai szerínt, szerény kommunális életet élnek és fiaikat körülmetélik. A veganizmus hívei – ez a vegetáriánizmus végső lépcsőfoka, tisztán növényevő táplálkozás, vagyis lemondás minden állati eredetű ételről, nemcsak a húsról, hanem a tojásokról és a tejről is. Táplálékuk nagy részét saját maguk termesztik, organikus módszerrel és e célből egy farmot bérelnek a nyugati Negevben. Tartózkodnak a dohányzástól és távol tartják magukat az elfogadott gyógyszerektől. Egyszer hetente, szombaton, böjtölnek és akkor csak vízet és gyümölcslét fogyasztanak. Kalauznőnk szerínt, a szervezetünknek időről időre ki kell pihennie az emésztési tevékenységet és erre a heti munkaszünet nap, a szombat, felel meg legjobban.
Akkor képedtünk el igazán, amikor Malkiától megtudtuk, hogy az izraeli héber férfiak hét feleséget vehetnek el, bár a valóságban az izraeli közösség férfiainak nincs több mint négy nejük, sokszor kevesebb is. Külső kinézése, értelmes és alapos fogalmazásai alapján, Malkiát mint felnőttet kezeltem és csak a válaszáből kérdésemre, mi a véleménye, mint nőnek, a többnejűségről ("kislány vagyok még, nem nő") derült ki, hogy tulajdonképen csak 15 éves. Szerínte, a többnejüség a feleség javát szolgálja. Nincs féttékenység közöttük, egymást testvérnek tekintik és elosztják maguk között a házimunka terheit. Ha az egyikük el akar menni valahová, feleségtársai vigyáznak a gyerekeire – és nem babra megy a játék! Malkiának hét testvére van az anyjától és további féltestvérei apja második feleségétől.
A dimonai közösség nagy zsúfoltságban él (20-30 személy minden lakásban) egy emeletes házak kb. hatvan lakásában, a korábbi dimoniai új emigráns befogadó központban, de mindenhol példás tisztasság virul és az emberek akikkel találkoztunk, barátságosan mosolyogtak a vendégekre. A közösségnek saját péksége van, központi konyhája és azok akik nem a településen kivül dolgoznak, közös étkezdében esznek. A szép, szines ruháikat, amelyek csak természetes anyagokból, mint pamut, lenvászon, selyem, gyapjú készültek – szintétikus anyagokat nem használnak – saját maguk varrják. Az "Élet Háza" nevű klinikában a közösség képzett bábák szülik meg a gyereket és csak komplikációk esetében viszik a szülőnőket a beer-sévai korházba.
Dacára annak, hogy ma már a közösség többsége Izraelben született, maguk között angolul beszélnek és csak az ovodában kezdenek héberül tanulni. A település gyerekeinek saját állami iskolájuk van, amelynek az élén izraeli igazgatónő áll, a tanári kar pedig vegyesen afrikai héberekből és izraeli tanitókból áll.
A bámulatos közösség és az egyének akikkel alkalmunk volt beszélgetni, elbűvöltek minket és ha alkalom támad, biztos még ellátogatunk ide. Azt is remélem, hogy a izraeli-afrikai hébereknek sikerülni fog megvalósítani az álmukat és saját települést létesíteni, ahol jobb körülmények között építhetik fel az életüket. saját akaratuk szerint és az izraeli állampolgárságot is megkapják. A közösség fiataljai a katonaságban szolgálják az államot és most is kb. 60-an vannak aktív szolgálatban. Az első fiú aki Izraelben született egy terrorista támadás áldozata lett.
Az izraeli-afrikai héberek összekötötték a sorsukat a sorsunkkal, ezt az országot választották hazájuknak, hajlandók az energiájukból, tehetségükből adakozni fejlődésére és megerősítésére, sőt a vérüket is kiönteni érte. Itt az ideje, hogy ne kezeljék őket mint másodrendű polgárokat.

(Fényképek a látogatásról)

2006 novemberében újra meg lettünk hívva az izraeli-afrikai héberek településére, ezúttal, hogy velük ünnepeljük a tradiciónális "Öszesség Ünnepé"t. Ezúttal tízen voltunk Tel Aviviak, csatlakoztunk néhány idős polgárhoz magából a közösségből és Dimonából, egy "Tiszteld az Öreget" jelszavú ünnepély keretében, amelyet az iskola udvarán felállított sátor alatt tartottak meg.
Az iskola udvarában felsorakozott diákok hangos tapssal, meg furulya zenével fogadták a vendégeket. Mindegyikünk kapott egy szines névjegy-kitûzôt amelyre a neve volt felírva, meg egy bibliai idézettel ellátott könyvjelzőt emlékbe.
Egy kb. két órás program következett. Újból megcsodáltuk az énekesek pompás hangjait, a fiatal táncosok ritmusát, de a ceremónia fő és megható része csak azután következett. Egyenként felolvasták a ünnepély vőfélyeinek a nevét, fel kellett kelnünk és meghajlással megköszönni amikor héberül és angolul felolvasták rövid életrajzunkat. A babérlevél kétségtelenül egy dimonai házaspárnak járt, akik 10 gyerek szülei, 36 unoka nagyszülei és már 4 dédunokát is ölelnek, de persze mi is szép családdal (ha kisebbel is) büszkélkedünk.
Az ünnepély végén az osztályok egyenként a vendégek elé járultak és mindegyikének szép ajándékot nyujtottak át. A vendégek egyike meleg szavakkal köszönte meg az összehasonlíthatatlan rendezményt és egy ünnepélyes tisztán veganista ebéd után, osszeölelkeztünk csodás vendéglátóinkkal és visszabuszoztunk saját világunkba, ahol nagyon kevés tisztelet jár az idösebb generációnak, a fiatalok néha még a helyüket sem adják át..

Fényképek az "Öszesség Napjá"ról"

ÉRZELMEINK KIFEJEZÉSE

A feleségemmel nemrég egy fiatal művésznő koncertjén voltunk, aki Beethoven 4.-ik zongoraversenyét adta elő. Nem vagyok mérvadó annak megitélésére mennyire magas színvonalú volt a mű előadása, de mi nagyon élveztük. Nemcsak a művésznő játékát (és a csodálatos művet – Beethoven esküdt rajongója vagyok), de bámulatos mimikáját is. A koncert egy kis teremben volt megrendezve, az első sorban ültünk és jól megfigyelhettük a művésznő arckifejezés sorozatát amelyhez hasonlót soha nem láttunk. Párhuzamosan az ujjaival amelyek a billenytűkön futkostak, az arca a mű hangszivárványának az egész skáláját fejezte ki. Olyan volt mint azok a TV bemondók akik a süketek számára jelbeszéddel tolmácsolják a híreket. Még azokban a részekben is amikor nem ő, hanem csak a zenekar játszott, az arcát figyelve tudhattad, hogy a részleg stílusa piano, forte, fortissimo, romantikus, vagy éppen dramatikus.
A koncert után odamentem a müvésznőhöz és gratuláltam neki, ez a legeslegkifejezőbb előadásmód amelynek valaha ki lettem téve. Ugyanakkor megjegyeztem, hogy feltételezem nagy nehézségei lesznek, ha netán egyszer meg fogja próbálni elpalástolni az érzelmeit. Amint szerelmes lesz valakibe, szerelme alanya ezt mindjárt tudni fogja és ha valakit gyűlöl fog, az az ember elsorvad a puszta láttára utálata kétségtelen jeleinek. Nevetett és azt válaszolta, hogy nem érez gyülöletet senki iránt. Egy olyan fiatal ember tipikus reakciója aki még keveset tapasztalt. Csak irigyelhetem és egyúttal remélhetem, hogy a jövőben sem lesz oka gyűlölni. Nincs bajom magával az érzelemmel: Ez is egyike érzelmeink palettájának, amellyel születtésünkor fel lettünk szerelve és az adott helyzet szerínti mérsékelt, vagy heves érzelmi reakció, az egyik bánásmódunk az eseményekkel az életünkben. A baj az, általában nyomos okaink vannak valakit gyülölni, olyan okok amelyek örökre velünk maradnak, mint sebek, vagy forradások.
Megpróbálhatjuk jómodorral rejteni el érzelmeinket. Megköszönjük a háziasszonynak a kitünő ebédet, mégha hányingerünk is van tőle, megdicsérjük valakinek az új öltönyét, mégha úgy lóg rajta mint egy krumplizsák és akkor is azt hazudjuk beszédtársunknak "nagyon élveztem, a közeljövőben muszáj megint összejönnünk egy kis csevejre" ha a levegőt is bűzösnek éreztük társaságában, de nem fogjuk tudni álcázni igazi érzelmeinket egy olyan személy előtt aki testnyelvet tud olvasni, kis gyerekeink előtt akik ösztönösen megérzik szülőik hangulatát és állati barátaink előtt akik szeretnek minket.
Nem vagyunk képesek az érzelmeink kiiktatására, csak elfojthatjuk őket. Kifejezésük a nyilványosság előtt néha kellemetlenséggel van összekötve, de nem ártalmas, elfojtásuk viszont lelki rokkantságot okozhat. Szabad kinyilványitásuk könnyít rajtunk, enyhíti a belső nyomást, amelynek felgyülemlése nukleáris erejű robbanást okozhat. Azok akik tiszta szívvel képesek nevetni, depisek lenni amikor a helyzet szar, sírni ha fájdalmuk van, kijönni a sodrukból amikor elegük van valamiből, elveszíteni az önuralmukat, ordítani és dobálni tárgyakat – egészségesebb, öszintébbek emberek. Egy olyan személyt aki minden helyzetben megőrzi az önuralmát, gyanúsnak találok.
Mindannyian magasztaljuk a művészetet. A nagy művész kultúrhös akit mindenki dicsőit, de mi egy mestermű ha nem az alkotója személyes érzelmeinek a kinyilványitása? Minél intezívebb érzelmet tud a művész nézőiben, hallgatóiban kelteni, annál nagyobbnak tekíntjük.
Minden társadalomnak van egy kódrendszere amely generációtól generációra száll és többnyire ezen kódok szerint viselkedünk, márcsak azért is mert nehezünkre esik az elfogadott kereteken kivül működni, rendhagyóan viselkedni. Szükségünk van a társadalom jóváhagyására cselekedeteinkhez, viselkedésünkhöz. Mielőtt egy működési módot választanánk, valamire elhatároznánk magunkat, vagy akárcsak felvennénk valamilyen ruhaneműt, mindig megkérdezzük magunkat: "Mit fognak rólam gondolni?"
Gyerekkoromban belémoltották, az érzelmek kimutatása gyengeségre utal, vagy szélsőségesebb verziójában: "Egy férfi soha sem sír!" Tudom, buta dolog, de a mai napig szégyent érzek, ha egy film végén felgyulladnak a lámpák és könnyek vannak szemeim sarkában. Megpróbálom úgy törölni le őket, hogy senki sem vegye észre.
Ezzel szemben a lányok kódja teljesen más. Nekik szabad sírni – felnőtt nőknek is – és nemcsak azért, mert ők az u.n. gyenge nemhez tartoznak. Már pici korukban megtanulják, szüleik nem dorgálják meg őket ha sírnak. Pont fordítva! A sírás által általában elérik céljukat és figyelemben, sőt a szeretet jeleiben részesülnek. Minden átlagos férfi örömmel ajánlja fel zsebkendőjét, vagy törli le egy síró nő könnyeit, bár persze nem vennék komolyan egy olyan kapcsolatot amely csakis szivfacsaró könnyek által kizsarolt érzelmekre alapszik. Egy tartandó kapcsolathoz több kell.
Vannak olyan egyének is akik azt hiszik, hogy csak egy indulatkitöréssel (vagy isten ments erőszakos tettel) tudják magukra vonni a nekik járó figyelmet. Volt egyszer egy főnököm aki, ha nagyon vaskos hibát követtem el a munkámban, kiszólt a titkárnőjének, hogy ne továbbítson telefonhívásokat, megkért engem, hogy csukjam be az ajtót és csak amikor visszaültem székemre, kezdett ordítani. Az ilyenfajta harag soha sem tett rám benyomást. A harag elvben egy pozitiv érzelem, amelynek segitségével megszabadulunk a bennünk felhalmozódott dühtől egy ember iránt, anélkül, hogy testileg bántalmaznánk (mintahogy sokszor kedvünk lenne). Én teljesen meg tudok érteni valakit aki elveszíti önuralmát és felbőszülten rámront, de egy ember aki aprólékosan kitervezi haragos kirohanását, nem fejez ki igazi érzelmet, hanem úgy viselkedik ahogy elvárják tőle egy adott helyzetben.
Akármilyen furcsának tűnik, de képesek vagyunk egyidejüleg haragudni és szeretni is. Egy olyan személy tettei, vagy szavai aki iránt közömbosek vagyunk, teljesen hidegen hagynak, de amikor egy szeretett személy követ el butaságokat, az igazán feldühít minket.
Emlékeztek a megnyerő androidra, lieutenant-commander Datára a Star Trek sorozatból, aki szakadatlanul kereste az emberiességet magában és frusztrálta, hogy nem voltak érzelmei? Az olyan fogalmak mint a szomorúság, öröm, harag, csak üres szavak voltak számára.
Érzelmek nélkül mi is robotok leszünk. Érzelmeink őszinte kifejezése a legjobb módszer egészebbeknek lenni magunkkal és a környezettünkkel. Ne szégyeljük kinyilványítani érzelmeinket, ez a legjobb módja annak, hogy másokkal kommunikáljunk, megismerjenek, megértsenek és esetleg megszeressenek.

KINAI HAMUPIPŐKE

Li Chung, egy teljesen átlagos kinai lány, szüleivel egy kis, másfél milliós városban lakott (Kinában egy ilyen városka pitiáner vicinálisnak számít). A helyi Idegen Nyelvek Iskolájában angolul és franciául tanult, tanulmányai befejezése után pedig egy export cégnél kezdett dolgozni mint a külföldi ügyfelek felelőse. 19 éves korában egy más negyedben lakó fiú szülei házasság közvetítőt küldtek a házukba és miután megegyezésre jutottak az eljegyzési ajándékokról amelyeket szülei fognak kapni a fiú családjától és annak a szülei is megfelelőnek találták a lány hozományát, egy rövid eljegyzést követően, Li férjhez ment és átköltözött új házába, férje szüleinek tőszomszédságában.
Házassága után Li tovább dolgozott. Lassanként megszerette férjét és új szüleit, megszokta új környezetét és csak ritkán gondolt régi otthonára. A férje szüleivel dolgozott a családi varrodában. Körülbelül egy év múlva egy kislányt szült és a szülési szabadság után visszatért munkahelyére. A kisbabát férje szülei gondozták. Egy nap a fiatal nő könnyü szédülést érzett és engedélyt kért, hogy hamarább elhagyhassa munkahelyét. Amikor hazaért, gyanus zaj hallatszott a hálószobájuk irányából. Kinyitotta az ajtót és férjét az ágyban találta az egyik varrónővel.
Li világa összeomlott. A férje megpróbálta kiengesztelni, de elutasította magyarázatait, hogy csak egy pillanatnyi impulzus hatása alatt cselekedett, egy kis kofferbe dobta néhány szükséges holmiját és villamossal szüleihez utazott. Nagy meglepetésére, szülei nem fogadták örömmel, talán mert drága ajándékokat kaptak férje szüleitől és véglegesen azok fennhatóságára bízták a lányukat. Amikor elmesélte anyjának, hogy férjét más nővel kapta tetten, az csipősen válaszolta, hogy ez biztos az ő hibájából történt. Az asszony feladata vigyázni a férjére. Úgylátszik nem viselte a gondját, nem készítette el kedvenc ételeit, nem tette kellemessé számára az otthontartózkodást. "Ha kielégítetted volna igényeit, rá sem nézett volna más nőre!" – mondta vaskos célzással.
Li zokogva hagyta el szülei házát. Felhívta régi iskolai barátnőjét és az meghívta a lakására. A barátnő árva lány volt és megfelelő hozomány nélkül nem tudott egy jó partit találni magának. A hétvégén Li megpróbálta meglátogatni kislányát, de anyósa becsapta az ajtót előtte. Barátnője elmondta, hogy egy hét múlva Izraelbe utazik. Egy ismerősének étterme van ott egy Tel Aviv nevű városban és megigérte, hogy jó keresete lesz nála. Li még a nevét sem hallotta valaha Izraelnek, de megkérte barátnőjét, hogy rendeljen számára is repülőjegyet. El akart menekülni Kinából – mindegy hová.
A két lány körülbelül nyolc éve érkezett Tel Avivba és kezdett el dolgozni az egyik ismert kinai vendéglőben a város északi részében, a barátnő mint pénztárosnő, Li Chung mint pincérnő. A kinai közösség megkönnyítette számukra a beilleszkedést ebben az országban ahol minden annyira idegen volt számukra. Együtt béreltek lakást a központi buszállomás közelében és szabad estéiket a közösség klubhelyiségében töltötték, ahol kinai filmeket lehetett látni, ujságokat olvasni és hireket hallani az óhazáról. A közösség a hétvégéken és az ünnepeken bulikat rendezett, ahol más hazaikkal találkozhattak.
Izraeliekkel alig voltak Linek kapcsolatai. A környékükön csak más vendégmunkások laktak, ganaiak, fillippinek, thaiföldiek, de egy este néhány más kinai konyha kedvelővel betért az vendéglőbe Mizráchi Jaki, egy elvált gyémántkereskedő. A kedves modorú, karcsú pincérnő, finom arcával és ferde szemeivel, megtetszett neki és néhány nap múlva egyedül jött vissza az vendéglőbe.
Jaki törzsvendég lett és mindíg azt kérte, hogy Li szolgálja ki. Egyszer meghívta, hogy egy szabad estéjén menjenek valahova együtt el. A lány eleinte visszautasította, valami okból idegenkedett a nyugatiaktól, még a szaguk is más volt mint a kinaiakké, de amikor Jaki egy nap megtudta kollegáitól, hogy Linek szülinapja van és egy arany függőt hozott neki kis gyémánttal ékítve, belement a találkába.
Miután néhány hónapig jártak, Jaki megkérte a kezét és Li kimondotta a boldogító igent. Jaki kapcsolatba lépett a férjével, aki egy szép összegért amerikai dollárokban, hajlandó volt elválni tőle. Egy további komoly összegért, lemondott a lányáról is. Li felmondott a munkahelyén és betért a zsidó hitre. A fényüző, tradiciónális zsidó esküvő – Jaki szülei vallásosak voltak – az egyik herzlyiai szállodában lett megtartva, Li öt éves lányának és Jaki családjának, barátainak a résztvételével. Az egyedüli kinaiak az esküvőn – Li lányán kivül – volt kollegái voltak.
Mizrachi-Chung Li héber tanfolyamra iratkozott fel és tanitónője az egyik legjobb barátja lett. Feleségem és én a Mizrachi családot ennek a tanitónőnek – aki jó barátunk – egy családi rendezményén ismertük meg, amikor egy asztalhoz kerültünk egy csodaszép kinai nővel, selyem ruhában, az ujján óriási gyémánttal, annak izraeli férjével és 13 éves kinai, meg 5 éves éves izraeli lányaikkal. Héberül beszéltek mind az öten, otthonosan mozogtak az izraeli társaságban és kezükben pitával (lepénnyel), izraeli módon törölték ki a humuszt (csicseriborsókrémet) a tányérból.

Kibbutzi tipusok: A MARROKÓI RÓZSASZÁL

1949-ben emigráltam Izraelbe, egy kb. 70 tagú összeforrott csoporttal, amely még külföldön alakult meg a Hasomér Hacair cionista ifjúsági mozgalom keretében. Azt reméltük, saját kibbutzot fogunk alapítani, de sajnos nem ez történt. A mozgalom elrendelte, hogy egy létező település tagságát egészítsük ki, mi pedig lemondtunk pionír álmainkról és ahelyett, hogy nehézségekkel birkoztunk volna meg és a pusztaságot virágoztattuk volna fel, egy jól megalapozott falu kényelmébe vonultunk be. A kibbutz tagjai idősebbek voltak nálunk, többnyire házasok gyerekekkel, úgyhogy a társadalmi életünk főleg azokra a bulikra szorítkozott amelyeket mi rendeztünk hétvégeken és ünnepeken, egy egyszer hetenti mozielöadásra és néhai szinházi kiruccanásokra a városba, de mint minden fiatal ember aki eléri a felnőttkor küszöbét, a párosság élvezeit is felfedeztük.
Az első párok még külföldön keletkeztek és legalább egy közülük – csodák csodája! – a mai napig is kitart egymás mellett, de a többségünk számára ezek csak első félénk tapogatózások voltak, érzelmileg állandó kapcsolatra éretlen fiatalok kiváncsiságból származó tapasztalatkeresése.
Mint az egyik elbeszélésemben említettem már, a kibbutzba érkezésem utáni napokban alaposan megnéztem magamnak a lányokat a csoportunkban. Három kategóriába soroltam be őket:
Azok, akik igazán tetszettek, azok, akik számításba jöhetnek és azok, akik számításba sem jöhetnek.
Nem állítom persze, hogy az első két kategória minden egyes tagjával sikerült járnom. Ahogy ez szokott lenni, a nekem tetsző lányok egy részének a szemében nem tüntem az álmaik lovagjának és azok között is akik számitásba jöhettek volna, voltak olyanok akik számára én nem jöttem számitásba. Néhány lánnyal volt rövid, vagy hosszú távú kapcsolatom, a három éves katonai szolgálatom ideje alatt csoportunk szűk keretein kivül levő lányokkal is szereztem tapasztalatot, de amikor a leszerelés után visszatértünk a kibbutzba – ezúttal mint teljesjogú tagok – nemcsak, hogy kifogytam a barátnőkből, hanem kevés esélyem volt találni valakit csoportunk korlátozott számú nőnemü tagjai között. A megváltás egy marokkói ifjúsági csoport formájában, amelyet kibbutzunk megpróbált befogadni, érkezett meg.
Sokat írtak már azokról a hibákról amelyeket Izrael elkövetett a közel keleti és afrikai országok emigránsainak befogadásában és elég ha annyit mondok, hogy egy baloldali beállitású, világi kibbutz társadalma nem a legmegfelelőbb hely egy hagyományhű családokból származó ifjúsági csoport számára, akik a prófétai látomás és a Szent Föld utáni sóvárgás szárnyain emigráltak Izraelbe. Nem mintha ultra-vallásosok lettek volna, a jámborságuk inkább etnikai-vallásos ceremóniák és szokások megőrzésében nyilatkozott meg. A marokkói fiatalokkal főleg a munkahelyeken találkoztunk, de társadalmilag, az ő és a mi csoportunk, megőrízte külön-külön kereteit.
Sosanna (= Rózsa, a Zsuzsanna név héber változata), egy barnabőrű, telt idomú és mellű szépség, pajkos mandula szemekkel és szénfekete vállára omló hajjal, attól a pillanattól amikor megláttam, fellobbantotta a fantáziámat. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és gyorsan megbarátkoztunk. A serdülőkorú bakfisnak hizelgett egy nála négy évvel idősebb fiú figyelme. Sosanna nem tudott semmit a világról, soha nem vett kezébe könyvet és lenyűgözték elbeszéléseim Európáról, a háborúról, az emberek életéről messzi helyeken.
Mint kibbutztag, egyedül laktam. A szobám közel volt az étkezdéhez és a kommunális tussolóhoz, míg Sosanna szobája, amelyet egy másik lánnyal osztott meg, az ifjúsági barakkokban volt, a kibbutz peremén. Miután befejeztük a reggeli felszolgálását, eltakarítottuk a piszkos edényeket és ételmaradékokat, felmostuk a terem padlóját és megterítettünk ebédre, általában maradt hozzávetőleg egy szabad óránk. Javaslatomat, hogy töltse a szünetet velem, a szobámban, a lány eleinte visszautasította, de néhány napos udvarlás után sikerült rábeszélnem. Ez a kapcsolat teljesen más volt mint amelyet mostanáig tapasztaltam. Sosanna olyan volt mint az érett gyümölcs amelyik csak arra vár, hogy leszakítsák. Tapasztalatlan volt, de jó diák, a természet gyereke, minden mesterkéltség és álszemérem nélkül, de egyúttal teli humorral és pajkossággal. A szeretkezéseink inkább viháncolásokkal kisért szabadfogású birkozásra hasonlítottak mint hevesen lángoló szerelmi találkára. Egyszer, amikor észrevettük, hogy egy étkezdei kollegánk a barakkom mögé lopakodott és megpróbálja felderíteni mi történik a szobámban, Sosanna félrehúzta a függönyt és bemutatta az elképedt fickónak gyönyörű kebleit. Visszahúztam az ágyba, de hiába szídtam, ő csak kuncogott.
Dacára a fent mondottaknak, Sosanna nem engedte, hogy elfeledjem a származását és gyerekszobáját. Mindenre hajlandó volt, de könyörgött (amikor nagyon akart valamit mindig az "afek" szót használta – kérem az anyanyelvén – kislányosan csücsörítve alsó ajkát), hogy őrizzem meg a szűzességét, ("Kérlek, ne nyiss ki!") mert különben elvesziti esélyeit férjhez menni valakihez a hazájából. És még egy furcsa szokása volt. Soha sem engedte meg, hogy eloltsam a villanyt a szobában. Megmagyarázta nekem, hogy ez a feltétele jó neve megőrzésének. Néha a hajnali óráig maradt nálam, a függönyök be voltak húzva, az ajtó kulcsra zárva, de hacsak a lámpa nem volt leoltva, senki sem feltételezhette, hogy a szobában valamilyen erkölcstelen cselekedet megy végbe.
Nagyon kielégített a kapcsolat köztem és Sosanna között. Nemcsak a testét, hanem a lelkét is kitárta elöttem és szomjasan itta mindazt amit nyújtani tudtam neki, én pedig nagyon élveztem a meleg lényét, de ahogy angolul mondják, it was too good to last. Egy este bekopogott hozzám Simon, a marokkói csoport oktatója. Egy olyan fogalommal ismertetett meg amelyet addig nem ismertem, in loco parentis, amelynek az a jelentősége, hogy miután neveltjeinek a szülei nincsenek jelen, ő helyettesíti öket. Mint ilyen, azt szerette volna tudni, hogy érzek-e valamit Sosanna iránt, vagy az egészben csak múló kalandot látok. Amikor azt válaszoltam, hogy szeretem a lányt, megkért, fontoljam meg házasságra lépni vele. Enyhén kifejezve nagyon meglepődtem. Úgy éreztem magamat mint egy hollywoodi komédiában, amikor a rideg arckifejezésű papa megkérdezi az udvarlót tisztességesek-e a szándékai. Csak a töltött puska amelyik ott lóg az apa mögötti falon, hiányzott. Meg kellett csípnem magamat, hogy meggyőződjek nem álmodok, ez tényleg megtörténik velem egy olyan kibbutzban amelyik büszke haladó világnézetére.
Simon biztosított, hogy a javaslata teljesen komoly és egyáltalán nem járnék rosszul amennyiben elfogadnám. Sosanna egy intelligens, jó felfogású lány, kedvem szerint formálhatnám és kitünő feleséggé válna. Egyet értettem Simonnal, jól ismertem Sosannát és tudtam, hogy valaha valamilyen szerencsés fickót nagyon boldoggá tesz, de nem most és nem engem. 22 éves koromban még nem gondoltam házasságra, gyerekekre, hiszen az egész élet még előttem állt.
Megmagyaráztam ezeket Simonnak és ő megértően bólintgatott, de amikor felkelt, hogy távozzon, 'saját érdekemben' azt tanácsolta, hogy szakítsak Sosannával. Azt is értésemre adta, hogyha esetleg folytatni akarnám viszonyunkat, valami kellemetlen történhetne velem. Kérte, hogy értsem meg. Ő mint pedagógus egyértelmüen ellenzi az erőszak minden fajtáját, de még a legjobb nevelés sem ellensúlyozhatja néhány hónap alatt az évszázadok mélyen meggyökeresedett törzsi tradicióját.
A bucsú mindkettőnk számára nehéz volt, de Sosanna jobban felfogta ennek az elkerülhetetlenségét. Jól ismerte törzse forró hőmérsékletű hímjeit és természetesen nem kívánta, hogy valami bajom essen. Más munkakörbe helyezték át és csak ritkán láttam, akkor is mindig testőrökkel körülvéve. Néhány hónap múlva az egész marokkói csoport bevonult és valaki azt mesélte, hogy Sosanna katonai rendőr lett. Állitólag egy férfi öngyilkosságot kisérelt meg miatta.
Ma már biztos ő is őszhajú nagymama egy rakás gyerekkel, unokával, dédunokával, de a mai napig, ha egy autóstop állomás közelében katonai rendőrlányt látok aki a rendre vigyázz, eszembe be jut az én marokkói rózsaszállom és hallom halk könyörgését: Afek!