SPIRÓ GYÖRGY TEL AVIVBAN

Havonta kapunk egy-két meghívót előadásokra, koncertekre, kiállításokra, filmek premierjére. A legtöbbje a kukába kerül, azért mert érdektelenek, sokba kerülnek, vagy a rendezvény napján más elfoglaltságunk van. A Magyar Nagykövetség kulturális attaséjától Dr. Novák Attilától kapott meghívókat viszont, ha csak tehetem, elfogadom. Körülbelül két hete Spiró György szerzői estjére hívtak meg, amelyet a nagykövetség és az egyik könyvkiadó rendezett Tel Avivban, abból az alkalomból, hogy az író Álmodtam neked című novelláskötete héberül is megjelent.  

Spiró György azon kevés magyar írók egyike, akiről nemcsak hallottam, de két művét is megismertem. Először az Elsötétítés című drámáját láttam a Pesti színházban. A tárgy nem volt idegen számomra, 1941 júliusában, amikor megjelent a III. zsidótörvény, amely megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is, Magyarországon éltem és ha a törvény nem is érintett, hallottam olyanokról, akiknek keresztény házastársa volt. Amit furcsálltam az volt, hogy a XXI.-ik században még szó van erről és a színházban erre a darabra minden hely elkelt. Számomra ez a tárgy a múlt része, eltemettem, új életet kezdtem és nem foglalkoztat többé, de a magyaroknak úgy látszik még nem sikerült megemészteni ezt a foltot történelmükön. 

Azután hallottam az író Fogság című könyvéről és miután megtudtam mi a tárgya, elhatároztam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Egy pesti barátom szerezte meg számomra. Ez egy csodálatos, terjedelmes (770 oldalas) mestermű, nem hiába érlelte szerzője tizenkét éven át. Aki elolvassa, beleéli magát a 2000 év előtti Róma, Jeruzsálem és Alexandria életébe és hihetetlen mennyiségű ismeretanyagot szerez akkori szokásokról, pénznemekről, görög, latin, héber, arameus kifejezésekről, olyan történelmi személyekkel „találkozik”, mint Pilátus, Heródes Antipász (Galilea királya), Caligula és Claudius, római császárok, sőt Jézus Krisztus is. Nagyon élveztem a kalandregénynek beillő könyv olvasását és magammal akartam vinni a szerzői estre, hogy az író dedikálja.

A könyvet természetesen otthon felejtettem, de azon kívül egy nagyon jól sikerült este volt, hideg büfével, asztalok körül, a Cameri színház kistermében. A jeles írót a tel avivi közönségnek Ilan Eldad, - az ismert izraeli rendező, aki Magyarországon is számos darabot rendezett, - mutatta be, felsorolta műveit, a díjakat, amelyekkel munkásságát elismerték és persze Spiró is felszólalt. Két izraeli színész egy-egy novellát olvasott fel a szerző könyvéből.

Az est fénypontja Spiró Prah című kétszemélyes komédiájának a felolvasása volt. A darab egy idősödő házaspárról szól, akikkel megtörténik az, amiről mindannyian álmodunk: megütik az öttalálatost a lottón és hatszázmillió forintot nyernek. A pár nem tudja, mit kezdjen a hirtelen rájuk zúdult szerencsével és amíg azon tanakodnak mire költsék a tömérdek pénzt, elmondják-e gyerekeiknek, hogy gazdagok lettek, egy jugoszláviai nyaralásból hazahozott kakaóporos (prah szerbül port jelent) dobozban őrzik meg a nyertes szelvényt, míg végül aggodalmas, fantáziadús vita után, sajátos megoldást találnak a probléma megoldására.

Nem fogom itt elmesélni a darab cselekményét, de az izraeli közönség teljes módon azonosította magát a tragikomikus metaforadrámával. Nem a magyarokon mulattak, saját magukat nevették ki, mert a darabban leírt társadalmi valóság színhelye akár Tel Aviv is lehetett volna. Az est végén a közönség nem széledt szét, a bensőséges színhely lehetővé tette, hogy kezet szorítsunk az íróval, személyesen köszönjük meg neki az élménydús estét és akár kérdéseket tegyünk fel neki.

(A mellékelt képen Spiró György Álmodtam neked című novelláskötetének héber címlapja)   

  

 

 

A JERUZSÁLEMI KÖNYVVÁSÁR 
(Egy videóval az ételbemutatóról)

 

 

 

 

 

 

 

 

Minden alkalommal, amikor Jeruzsálemben megrendezik a Nemzetközi Könyvvásárt, igyekszünk legalább az egyik napon odalátogatni. Ez egy olyan esemény, amelyet egy könyvkedvelő nem hagyhat ki.

Miután áttanulmányoztuk a programfüzetet, az utolsó előtti napra esett a választásunk. Feleségemmel, busszal utaztunk Jeruzsálembe. Az út kevesebb, mint egy órát tart és az időt jól el lehet tölteni olvasással, vagy – mivel minden busz WiFi-vel van felszerelve – a neten való szörföléssel. A központi buszállomás pont a Kongresszusi Központtal szemben van, csak át kell ballagni egy utcán és már ott is vagy.

Először a könyvek ezrei között sétálgattunk. Gyönyörűen rendezték el őket és az árak is kedvezőek voltak. Az egész olyan, mint egy lukulluszi lakoma egy epikureus számára. Mennyit tud egy ember enni és melyik ételkölteményt részesítse előnyben? A mi esetünkben ez azt jelentette, melyik könyvet vegyük meg? A végén két könyvvel gazdagodtam. Mindkettő angol, – magyar könyvet ugyanis csak Magyarországon vásárolok, ahol mindjárt kiolvasása után elajándékozhatom egyik barátomnak, otthon nincs aki forgassa rajtam kívül. Az egyik egy krimi, amely azzal keltette fel figyelmemet, hogy az első gyilkosság Jeruzsálemben történt meg. A második bűntettet Egyiptomban követték el – 80 éve! Mi a kapcsolat a kettő között? Meg fogom tudni, ha hozzájutok az elolvasásához. A másik könyv egy magyar zsidó családról szól és a sokat sejtető címe, „Beszélgetések őseimmel”. Mindkét könyv érdekesnek ígérkezik, de a külső benyomások sokszor csalókák. 

Természetesen a magyar standot is meglátogattuk. Sajnos elég szomorú látvány, hogy alig akad vevő portékájukra, kifogyóban vannak Izraelben a magyar olvasók, de a spanyoloknál, vagy az angolai/portugál standnál azt hiszem még kevesebb volt az érdeklődő. 

Az u. n. irodalmi kávéház keretében először egy beszélgetést hallgattunk meg Adam Michnikkel, a „Gazeta Wyborcza” nevű újság alapítójával és szerkesztőjével, de nem maradtunk végéig. A lengyel újságíró hosszú és körülményes mondatait a fordító egy-két tőmondattal tudta le és egy negyed óra múltán tovább álltunk.

Sokkal érdekesebb volt a Haszid történetek, magyar líra című rendezvény, amelynek keretében az izraeli költő Asher Reich szólaltatta meg kollégáját, Röhrig Gézát. Röhrig New Yorkban él, de magyarul alkot, angolra mostanáig nem fordították le műveit. Utolsó könyve, A Rebbe tollatépett papagája, nem verseskönyv, hanem Haszid történetek gyűjteménye. Ezzel kapcsolatban az a filozófiai kérdés is szóba került, hogy tud-e Isten egy olyan követ alkotni, amelyet önmaga sem tud elmozdítani. A két lehetséges válasz közül egyik sem logikus, hiszen:

- ha tud ilyet alkotni, akkor nem mindenható, hiszen nem tudja elmozdítani.
    - ha nem tud ilyet alkotni, akkor nem mindenható.

A kérdésre Röhrig egyik története is egy bizonyos választ ad.  

Ebéd után egy másik érdekes interjút is meghallgattunk. Nir Baram, egy izraeli író, beszélgetett a brit Philip Hensherrel az irodalom kereteiről és a történelmi regény felépítéséről. Nagyon élveztük a vendég író zamatos kiejtését és száraz angol humorát.

A német standnál meghallgattuk egy német-héber író felolvasását is novelláiból, de eléggé kifáradtunk és a sok lelki táplálék után, megéheztünk valamilyen valódi kajára. Ebben Mautner Zsófia gasztrobemutatóján részesültünk.

Beszélgetésének tárgya, Budapesti falatok: a modern házi konyha volt. A kedves és csinos hölgy, kitűnő angolsággal megtartott rövid előadását azzal kezdte, hogy a hagyományos gulyáson, nehéz, zsíros ételeken kívül van más magyar konyha is és azt szeretné bemutatni. Aztán elmondta miként készültek aznap estére a finomságok. A menün hideg kovászos uborka krémleves volt mentával, tarhonyasaláta zöldségekkel és zöldfűszerekkel, krumplis tészta savanyú kisdinnyével és mini szilvás gombóc pirított mákkal (legalábbis ez állt a meghívón, de szerény véleményem szerint voltak apró eltérések, miután helyi anyagokból készültek).

Az én kedvencem a krumplis tészta volt, – egyszer otthon is kipróbáljuk – na meg a finom villányi bor, amelyet Mautner Zsófia otthonról hozott, de minden nagyon ízlett és köszönjük szépen! 

Nagyon megéheztünk úgy látszik a könyvek közötti mászkálástól, mert csak Mautner Zsófiára és előtte levő asztalon kiállított kulináris mesterműveire központosítottunk és észre sem vettük, hogy a NolTV az egész rendezvényt filmezi. Csak amikor Szemere Katalin hozzánk lépett és megkérdezte mi ízlett a legjobban, vettük észre az operatőrt. A videó beszámoló szerint, másoknak is a krumplis tészta volt a kedvence.     

 

 

 

   

A LAKÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2012. október 23-án, Pesten voltam. Miután a hatkerben laktam, az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy saját szememmel láthattam a Károly körúton vonuló Jobbikos fáklyás menet egy kis részét és saját füleimmel hallhattam a "mocskos zsidók" skandálást. Nem ájultam el a bóktól. Inkább gyorsan hazasiettem, hogy megpróbáljam lemosni legalább a mocsok egy részét, amely esetleg rám ragadt ezektől a rút sátánfiókáktól, de attól félek az ilyesmihez víz és szappan nem elég, ehhez valami savas, lúgos, szuper tisztítószer szükséges. Közben eszembe jutott valami, amit a mai napig nem osztottam meg magyar olvasóimmal.  

Egy nap egy jó barátommal, egy pesti hagyománytisztelő zsidó nyugdíjassal ebédeltem és többek között, az is szóba került, hogy van egy kis lakása az ötödik kerületben, néhány utcára a Parlamenttől. Ezt a lakást ki szokta adni és nem egyszer panaszkodott, milyen nehéz tisztességes lakót találni. Annak idején elmesélte, hogy egy ideig egy utcanő is lakott nála és nagy mosollyal nyugtáztam megjegyzését, hogy ő volt a legjobb lakója. Nagyon vigyázott a lakásra – munkahelyére – és a lakbért is pontosan leperkálta.

Nemrég új lakó költözött be a lakásába. A neve nem keltette fel barátom figyelmét, az úr szimpatikus volt és kifejezetten jó benyomást tett rá. Aláírták a szerződést és barátom nem szentelt további gondolatot a dolognak, végül is lakók jönnek és mennek, néhányuk megmarad évekig, mások, már néhány hónap múltán felmondanak.

Eltelt néhány nap, talán néhány hét is. Egy nap a barátomnak újságolvasás közben véletlenül a szemébe ötlött lakójának a neve. Meglepve konstatálta, hogy az úr prominens jobboldali politikus és a lap éppen egyik zsidóellenes kirohanásáról cikkezett. A nevét nem árulom el, de biztosíthatlak benneteket, hogy nem Csurka István szelleme jár vissza kísérteni (egyébként Csurkának egyszer bemutatott egyik barátom, aki titkárnője volt. Akkor még nem tudtam ki ez az úr, csak azon csodálkoztam, miért közli velem kézfogás közben, hogy nincs semmi baja az izraeliekkel. „Akkor kivel van?” – gondoltam, de nem szóltam semmit).

Barátom kétségbe volt esve. Neki ez a lakó nem tetszik, de nem dobhatja ki csakis nézetei miatt. Azt javasoltam neki, hogy a jövő hó elején, amikor elmegy a lakbért inkasszálni, hívja fel lakója figyelmét az ajtófélfára rögzített mezuzára (díszes tokba helyezett, pergamenlapra írt imádság, jelzi, hogy az adott lakásban zsidók laknak) – hátha nem vette észre, vagy nem ismeri jelentőségét – és ha még mindig nem pedzi, meséljen neki a háborús évekről, a védett házban átélt nehéz hónapokról, közeli rokonairól, akiket meggyilkoltak a Holokausztban.   

Barátom a tanácsom szerint cselekedett, de a lakója füle botját sem mozdította, neki megfelel a lakás és nincs semmi baja az egyes zsidókkal. Ő csak azt ellenzi, hogy Magyarországot felvásárolják a zsidók, abból a célból, hogy második Palesztinát csináljanak belőle (legalábbis a fajtájabeli idióták szerint). Kész röhej!

A helyzet pillanatnyilag: az antiszemita politikus tovább szapulja a zsidókat, a barátom pedig továbbra is elégedetlen, de lakója pontosan fizeti a lakbért és így nincs igazán oka panaszra. Passz.  

 

AZ EMBERISÉG ÉS A DIVAT











 

A ruházat történelme valószínűleg majdnem olyan idős, mint az emberiségé. A bolygónkon élő emberek eredetileg meztelenek voltak, de azoknak, akik olyan földrészeken éltek, ahol az éghajlat hideg, találni kellett valamilyen módot, hogy megvédjék testüket a hidegtől, széltől és az esőtől. Őseink, testük hőmérsékletének fenntartására állati bőröket és szőrméket használtak és így született a ruha fogalma. Annak ellenére, hogy több tízezer évig tartott, amíg rájöttek, hogyan lehet növényi rostokból kelmét készíteni, azokban az időkben is, amikor ruházatuk még állati bőrökből készült, nem voltak közömbösek azoknak a formája, vagy mondjam inkább a szabása iránt.

Bizonyítékaink vannak arra (mint pl. testes nők szobrocskái, az úgynevezett "Vénusz" figurák, amelyekre Európában találták rá és mintegy 25.000 évvel ezelőtt készültek), hogy a kőkorszaki emberek is megpróbáltak valamilyen hasznot húzni abból, hogy az éghajlati viszonyok miatt ruházat használatára kényszerültek és igyekeztek minél vonzóbban kinézni. Nekünk, akik a XXI. században élünk talán nevetségesnek tűnik, hogy ezek a "primitív" lények, esetleg olyan kifejezéseket használtak, mint, hogy valaki "jól öltözött" vagy "divatos". Lehetséges, hogy mindössze kihasználták a ruháikban rejlő lehetőségeket, annak érdekében, hogy hangsúlyozzák pozitív és elrejtsék negatív fizikai tulajdonságaikat. Ez egy fontos tényező, mert tudjuk, hogy minél vonzóbb egy személy, annál inkább növekednek az esélyei gyermekek nemzésére szánt partnert találni. Nyilvánvalóan már ebben az időszakban is létezett egy bizonyos társadalmi diktátum, amely megszabta milyen elemeket tekintenek „megfelelőnek”, „méltónak” és „gyönyörűnek” a ruházat területén, de ne felejtsük el azt sem, hogy a ruházat meg is mutatta viselője társadalmi, vagy gazdasági státuszát (a kettő nem feltétlenül azonos).

Nem tudjuk, hogy milyen mértékben érdekelte a férfiakat a divat azokban az időkben, de ha hasonló módon, mint napjainkban, a zömüket valószínűleg teljesen hidegen hagyta. Az is feltételezhető, hogy a nők sokkal inkább érdeklődtek a divat iránt, hiszen őket tekintik a szebbik nemnek. A férfi külső megjelenése kevésbé fontos, mint a teljesítményei, vezetői képessége, kenyérkereső képessége és más úgynevezett férfias tulajdonságai, míg a nő sajátossága a hímeket vonzani, és ez elsősorban kinézésétől függ. Ehhez nem elegendő a megfelelő ruházat viselése, természetes adottságai javításához, különböző ékszereket, sminket, festést és tetoválást is igénybe kell vennie. Ez már a kőkorszakban is így volt.

Kétségtelen, hogy a divatot luxusnak tekintették abban a korban, - még inkább, mint ma - mert minden ember saját maga volt kénytelen elkészíteni ruházatát, de az emberek igyekeztek alkalmazkodni a lehetőségeikhez. Már a neandervölgyiek is megtanulták cserezni azokat az állati bőröket, amelyekből a ruháikat készítették, mert rájöttek, a feldolgozatlan irha általában büdös és könnyen rothad. Tény, hogy a bőr feldolgozása az egyik legrégebbi ismert foglalkozás az emberiség történetében.  

Az őskori ember ugyan nem tudta felújítani gardróbját minden évszakban, de még ha nem is engedhette meg magának, hogy néhány váltás ruhája legyen, valószínűleg épp úgy élvezte a divatos ruházatot, mint mi napjainkban.

 

 

AZ EMBER, AKI NEM AKAR MINISZTERELNÖK LENNI
 

Most, hogy az izraeli választások lezajlottak (lásd múlt heti írásomat “Választások Izraelben”), helyesbíthetem a benne közölt részleteket. Végül is összesen 34 párt nevezett be a választásokra, de csak 12 párt érte el a 2%-os minősített küszöbértéket és jutott be a Kneszetbe.

A jobboldali pártok közösen 61 helyet szereztek, míg a bal-centrum-arab pártoknak együttesen 59 mandátuma van az új parlamentben.

Az új Kneszetben 12 arab-drúz képviselő lesz, de közülük csak tízen arab pártok tagjai, a másik kettő zsidó pártok listáján jutott be. Az egyik egy bal oldali párthoz tartozik, de az izraeli politika egyik furcsasága, hogy egy drúz képviselő, a jobboldali, zsidó nacionalista pártot fogja képviselni.

A választások nagy meglepetése, hogy a néhai újvidéki, magyar származású Tomi Lapid fia, Jair, Jes Atíd (Van jövő) nevű centrista pártja, 19 parlamenti képviselővel a második legnagyobb párt lett a Kneszetben. Jair Lapid, aki ismert újságíró és a nők bálványa, csak egy éve határozta el, hogy pártot alapít. Nem csak, hogy apja nyomdokaiban halad, hanem túlszárnyalta annak teljesítményét. Tomi Lapid pártja 1993-ban 15 képviselővel jutott be a Kneszetbe és igazságügyi miniszter volt, viszont a fia feltehetőleg a külügyminiszter lesz.

Jair Lapid nem teljesen ismeretlen Magyarországon. Csak a múlt évben jelent meg könyve „Síron túli emlékeim”, amelyben apja életéről ír egyes szám első személyben, Tomi Lapid hangfelvételei alapján.

Mint várható volt az új kormány élén ismét Bibi, a mostani miniszterelnök fog állni, de persze nem tudhatjuk kit választ koalíciós partnernek. Egy biztos: mivel Netanyahu jobboldali pártja csak 31 mandátumot kapott a választásokon, nem képes kormányt alakítani egy, vagy több centrista párt támogatása nélkül. Az is feltehető, hogy az új kormányba nem fog bekerülni az ultraortodox Sasz párt, mert Lapid pártjának legfontosabb alapelve az ultraortodoxok katonai szolgálat alóli mentességének a megszüntetése.

Az adott helyzetben a legfurcsább az, hogy Lapid eleve visszautasította annak lehetőségét, hogy részt vesz egy bal-centrista-arab kormánykoalícióban, amelynek pedig ő lehetett volna a miniszterelnöke.   

VÁLASZTÁSOK IZRAELBEN
 

   Izraelben január 22-én lesznek a parlamenti választások. Összesen 33 párt nevezett be, de mivel csak azok juthatnak be a Kneszetbe, (így hívják parlamentünket), amelyek a leadott szavazatoknak legalább a 2%-át szerezték meg, minden valószínűség szerint csak 8-9 párt fog helyet foglalni a jeruzsálemi országgyűlésben.

   A nagy harc pillanatnyilag a jobboldali és a baloldali táborok között folyik. A közvélemény kutatások szerint a jobboldali pártok közösen 63 helyet fognak szerezni, míg a bal-centrum-arab pártok együttesen 57 mandátumra számíthatnak az új parlamentben. Ha csakugyan ez lesz a választások végeredménye, akkor az új kormány élén ismét Benjámin Netanjahu (közismert becenevén Bibi), a mostani miniszterelnök, fog állni, de a közvélemény-kutatási adatok szerint az utolsó napokban a két tábor közötti különbség folyamatosan csökken. A felmérések szerint a megkérdezetteknek mintegy 15 százaléka még nem döntötte el, hova adja voksát, úgyhogy pillanatnyilag semmi sem biztos.

Ha csakugyan Bibi áll majd egy jobboldali kormánykoalíció élén, folytatódni fog a nacionalista irányzat, amely nehezen lesz elfogadható a nemzetközi tárgyalásokon, de ha egy baloldali-centrista kormány kerül uralomra, vagy Bibi a szélsőséges jobboldal helyett a centristákat választja koalíciós partnernek, a telepesek építkezései be lesznek fagyasztva és felújulnak a béketárgyalások a palesztinokkal.

Végső fokon a választások eredménye a szavazók részvételétől függ. Az ultra-nacionalista telepesek és a vallásosok több mint 80 százaléka megy szavazni, viszont a városokban, ahol a lakosság többsége centrista, vagy baloldali irányzatú, csak kb. 65 százalék veszi magának a fáradságot, hogy elmegy a szavazó helyekre – dacára annak, hogy a választások napján munkaszünet van. Ami még furcsább, bizonyos felmérések szerint az arab szavazóknak csak a 41%-a biztos abban, hogy részt vesz a választásokon, 42% nem kíván szavazni és további 17% egyelőre bizonytalan.

Izrael lakosságának több mint 20 százaléka arab. Mivel a választási rendszerünk országos arányos képviseleten alapul, vagyis az egyes listák ülőhelyeinek a száma a leadott szavazatokkal arányos, a 120 fős parlamentben legalább 24 arab képviselőnek kéne ülnie és a jobboldali, nacionalista tábor kisebbségbe kerülne. A valóság az, hogy az utolsó Kneszetben csak 11 arab képviselő volt, és ha a fenti felmérés realizálódik, a választások után, netán csökkeni is fog a számuk.

 

 

VÍZSZINT ÉS HÓSZINT
 

A múlt héten országunkban heves vihar tombolt. Hat napon keresztül vad záporesőkben volt részünk és a szél elérte a 100 kilométeres sebességet. Mindenütt úttorlódások keletkeztek, lakásokat öntött el a víz, sok helyen áramszünet volt, alkalmazottak ezrei nem tudtak eljutni munkahelyükre, fák zuhantak le, mezőgazdasági termények károsodtak, az iskolák zárva voltak, a károk pedig elérik a 200 millió eurót. Családomnak és nekem szerencsére nem lett bajunk, olyan apró bosszúságokon kívül, mint hogy a múlt hét egyik napján nem tudtam hazajönni az irodából, mert az autópálya el volt árasztva. Egy kollégám tanácsára, letöltöttem telefonomra a Wazet és ez a közösségi navigációs progi nagy kerülővel és 25 perces késéssel, de épen hazajuttatott.    

Máshol a világon az emberek a múlt heti nehéz napokat katasztrofális időszaknak tekintették volna és csak az előrejelzés, hogy a vihar elmúlt és a hétvége napfényes lesz, csalt volna mosolyt az arcukra, de mi egy furcsa náció vagyunk és az ítéletidő csúcsán a híradókban nem a károk voltak kiemelve, hanem az u. n. nemzeti szint napi növekedése. Az emberek úgy tekintették a hírt, hogy a Genezáreti tó szintje több mint 70 centiméterrel emelkedett a vihar kezdete óta és várhatóan további több tucat centiméterrel fog emelkedni az elkövetkező napokban, mint ha egy értékes, személyre szabott ajándékot kaptak volna. 

    Ha a közeljövőben közvélemény-kutatást folytatnának a lakosság elvárásairól az időjárással kapcsolatban az idei tél megmaradt néhány hónapjában, azt hiszem, hogy a többség kijelentené, nem bánná, ha további özönvízszerű esőzések lennének és az autópályák, országutak, vasúti pályák huzamosan el lennének árasztva, amennyiben a legnagyobb tavunk, Izrael legfontosabb édesvíztartaléka, amely az elmúlt években százéves negatív rekordot döntött, elérné maximális szintjét.  

    A téli időjárás és a számunkra szokatlanul intenzív hideg egy további ritka látogatót hozott nekünk: a havat. A jeruzsálemiek néhány évi csalódás után végre hótakaró alatt láthatták gyönyörű szép városukat és a szenzáció hajhász külföldi sajtó, ahelyett, hogy merényletekről és terrorcselekményekről számolt volna be, látványos fényképeket közölhetett hóborította bibliai tájakról, pálmákról és narancsfákról.

    Amellett, a komoly havazás az ország északi részén, a galileai régióban volt. A Hermon hegy alsó szintjén (újra szint!) 100 cm havat mértek, a felső szinten pedig több mint 120-t, de mint ez szokott lenni, a hóvihar miatt egyelőre nem lehet síelni. Kíváncsi vagyok, mikor fog a síszezon elkezdődni? Amikor a hó elolvad? A szokatlan havazás egyik eredménye: tömeges hisztéria, mindenki a saját szemével akarja látni, kezével tapintani ezt a fehér csodát. A turistaszállások kereslete Galileában messze meghaladja a kínálatot.

    Még a miniszterelnökünk is, családjával, hógolyó harc közben fényképeztette le magát. Vajon politikai tanácsadói sugalmazták ezt a fényképet, vagy még egy minden hájjal megkent tapasztalt politikus is spontán örömöt érzett egy ilyen nálunk szokatlan természetes jelenség láttán?

   Sok évvel ezelőtt, feleségemmel, mi is meg akartuk csodálni a jeruzsálemi havas tájat. A mai napig libabőrös leszek, amikor visszaemlékszek akkori utazásunkra a robogón. A szélvédőnk, mint vitorla működött a heves szelekben és néhányszor majdnem felborultunk. Valóságos életveszélyben voltunk, de mint már említettem, furcsák vagyunk. Egy normális eső számunkra áldás és a hó igazi csoda.

    Egy barátom szerint, aki egyszer üzleti úton volt Ausztráliában, ez az ország kifejezetten unalmas. Kinyitod az újságot és a címlapon sporthírek vannak, meg az időjárásról számolnak be. Nagyon boldog lennék, ha mi is ilyenek lehetnénk és a fő hírek továbbra is csak a Genezáreti tó vízszintjéről, a jeruzsálemi havazásról (és sport eredményeinkről) szólnának, de attól tartok, hogy erre kicsi az esély.

 

Alpha

 

 

TOVÁBBI GYEREKKORI NYAVALYÁK

Gyerekkoromban nagyon gyakran volt középfülgyulladásom és ennek gyógyítására egy, még a priznicnél is kegyetlenebb módszert használtak: felszúrták a dobhártyámat. Ez a kezelési mód nagyon fájdalmas, bár a fájdalom rövid időn belül elmúlik. Az orvosi magyarázat az volt, hogy súlyos, gennyes gyulladás esetében, amely nagy fájdalommal is jár, maradandó halláskárosodás veszélye áll fenn. Apró lyukat szúrnak a dobhártyán, amely azonnal felszabadítja a nyomást és lehetővé teszi a felgyűlt folyadék és genny távozását. Ha nem szúrják fel, a dobhártya magától reped szét a gennytől. Ez sokkal fájdalmasabb, nehezebben gyógyul be, sőt szövődmények is lehetnek. Egy ilyen lyuk viszonylag hegmentesen gyógyul, jobban, mint a magától felszakadt dobhártya.

Sajnos néhányszor át kellett esnem ezen a fájdalmas műtéten, annyira féltem tőle, hogy anyám alig bírt tartani. Az a benyomásom, hogy ma ritkábban használják, jó antibiotikumok vannak, de ha azok nem segítenek és mégis ezt a drasztikus módszert választják, érzéstelenítőt használnak. Nálunk nem is ismerik, három gyerekem van, hat unokám és szerencséjükre, ezt a szörnyűséget nem kellett átszenvedniük.

Egy másik esetben, focizás közben ráestem egy beton lépcsőre és felrepedt a homlokom. Persze hazavittek, egy vizes borogatással lefektettek, amíg szüleim megbeszélték mi legyen a teendő. A nem teljesen becsukott ajtón keresztül hallottam amint apám azt mondja, hogy valószínűleg be kellene varrni a sebet. 

Lelki szemeim előtt felidéztem a jelenetet, ahogy a pápaszemes doki bácsi tűvel, cérnával bevarrja a homlokomat, mint amikor anyám javítja ki elszakadt nadrágomat és elkezdtem remegni, mint a kocsonya. „Engem varrni? Mi vagyok én, posztó?” – gondoltam és úgy eliszkoltam otthonról, hogy késő estig bottal üthették a nyomomat. Addig már a sebészet zárva volt és csak másnap reggel jutottam orvoshoz. A seb közben szépen behegedt és további orvosi beavatkozásra nem volt szükséges.

Az érdeklődőknek, szívesen megmutatom a kis forradást jobb szemöldököm felett.

Az egyetlen, összes gyerekkori nyavalyáim közül, amelyet kifejezetten élveztem, amikor kioperálták belőlem a manduláimat. Arra már nem emlékszem, mekkora fájdalmaim voltak a műtét után, az viszont felejthetetlen, hogy a nővér a szokott keserű orvosságok helyett fagyit tukmált rám.

Az ok persze ebben az esetben is orvosi: a hideg csökkenti a fájdalmakat és csökkenti a vérzést. Mivel nem akartam elvérezni, nem vitatkoztam és szorgalmasan habzsoltam a jobbnál jobb fagyikat.

 

 

PRIZNIC

Tegnap este az egyik lányunknál jött össze a család, két vendégünk is volt és miután nincs olyan nagy asztaluk, amely mellett mindannyian elférnénk, a sok finomságot, amelyet készített, egy büféasztalra rakta ki (a svédasztal kifejezést nálunk nem ismerik). Mindenki abból választott, amit megkívánt és annyit rakott tányérjára, amennyit azt hitte el tud fogyasztani és egy nagy körben leülve a nappaliban, lakmároztunk. Közben kötetetlen csevej folyt erről, arról, amíg valaki meg nem említette, hogy fiunk az este nem jöhetett el, mert kislánya belázasodott.

Hirtelen fejembe villant miként kezelték szüleim a magas lázat egyetlen csemetéjüknél és elmeséltem a jelenlevők borzadására és okulására, hogy bizony haladtunk azóta és ma már szofisztikáltabb módon kínozzák a kisgyerekeket. Mielőtt leírom a kezelés módját, szeretném megjegyezni, hogy nem boldogult szüleimet akarom ostorozni ezzel a történetkével, ez volt akkor az elfogadott eljárás, amelyet az orvosok javasoltak.

A mai napig rémálmaim vannak, ha visszaemlékezek arra, mit tettek velem gyerekkoromban, amikor lázas voltam: anyám levetkőztetett és a kádban hideg vízben áztatott lepedővel becsavarta az egész testemet nyaktól lefelé. Szörnyű volt, ahogy a láztól égő testemhez hozzáért a (számomra) jéghideg lepedő. Ez a kínzómódszer neve priznic volt. A mai napig is félek a hideg víztől és csak akkor vagyok képes nagy nehezen rábírni magamat megmerülni a strandon a medencében, amikor kint valódi hőség van. 

A neten utánanéztem és megtudtam, hogy a priznic feltalálója az osztrák Vinzenz Priessnitz volt, aki eltört bordáit teste köré csavart, hideg vízbe mártott textillel kezelte. A legnagyobb meglepetés számomra az volt, hogy a módszerrel csak nemrég hagytak fel. Egy weblapon azt írják: „A korábban népszerű, egész testen alkalmazott hűtőborogatás nagyon nehézkes. A testre csavart vizes lepedőt nem sokan szeretik (!), így a módszer kiment a divatból.” Nem tudom lehetne-e a barátom valaki, aki az ilyesmit szereti, az ilyen csakis egy mazochista, furcsa típus lehet. A lap szerint „ma már csak a karokat vagy lábakat borogatják”.Feltehetően közkívánatra!

Hát ennek kifejezetten örülök. Mint már fent is megírtam, semmiképpen sem ítélem el szüleimet, feltételezem, hogy ők is elvben ellenezték ezt a drasztikus módszert, de egy kicsit csodálkozom azokon az orvosokon, akik rábeszélték a szegény, gyerekeikért aggódó embereket, hogy az egyedüli eszköz, amellyel csillapíthatják gyerekük életveszélyesen magas lázát, ez a kínzókamrákhoz illő módszer.

Egy másik weblap szerint „változás történt a gyermekkori lázcsillapítás szakmai ajánlásában: az új protokoll a lázat már nem tekinti veszélyes ellenségnek… és a hidegfürdőt és a hideg testborogatást – mint kíméletlen módszert – többé nem javasolják”.

A fenti összesen vagy másfél éve íródott. Szóval a módszert addig nem tekintették „kíméletlennek”. Furcsállom, csak ennyit mondhatok. Nem, mint orvos – nem vagyok az – hanem mint szülő,nagyszülő. Itt volt az ideje, hogy a hideg testborogatás eltűnjön, együtt az érvágással, piócákkal.

A gyógymódok nem mindig kellemesek, de legalább nem kíméletlenek. Azon kívül, az orvosoktól, ápolóktól türelmesebben eltűrjük, azt, amit a szeretteinktől rossz néven veszünk.

EGY HŰVÖS NAPON








 

Amikor a múlt héten kimentem az irodából ebédelni, olyan hideg szél fújt kint, hogy nyakig felhúztam széldzsekim cipzárját.

„Végre van egy kis telünk” – konstatáltam.

Beléptem az önkiszolgáló étkezdébe, ételválasztásaimat felraktam a tálcámra és miután nem találtam megfelelő ebéd partnert – a legtöbb asztalnál idegenek ültek és a néhány ismerősöm már majdnem befejezte ebédjét – egyedül foglaltam helyet az egyik asztalnál és a többi étkezőt nézegettem.  

Zömük hozzám hasonló ruházatot viselt, sötétszínű dzsekit, vagy legalább pulóvert, de hirtelen bejött az étkezdébe Lior, egyik kollégám, egy testes és kedves pasi, aki beérte egy világoskék rövidujjas inggel. Feltűnő látvány volt az étkezők között és nemcsak ingje világos színe miatt. Nem először életemben, eltűnődtem a jelenségen:

„Vajon csakugyan nem fázik, vagy ez csak valamilyen dac kinyilvánítása? Lehet, hogy a valóságban kollégám fázik, de inkább egy kicsit szenved, viszont kitűnik egyediségével és nem alkalmazkodik a csordához.”

Gyorsan elhessegettem ezt a bosszantó gondolatot. Egy olyan embernek, mint Lior nem tulajdoníthatok ilyenfajta szándékokat. Mellesleg, nem ő az egyedüli osztályomon, aki ilyen öltözékben jár télen-nyáron. Chaim is könnyű nyári ingeket visel a legnagyobb hidegben (persze Izraelről van szó, ahol a hőmérő ritkán közeledik a 0 fokhoz és még ritkábban száll alája), de ő ma nem jött be. Itt a szobatársam, Alex is, aki ugyan dzsekiben jön be – mert felesége nem engedi ki a házból nélküle – de amint bejön a szobába, leveszi és engedélyt kér kinyitni az ablakot.

„Hogy a bacik kimehessenek!” – mondogatja.

Mit mondhatnék? Engem, bélelt dzsekiben is a hideg ráz ki, csak a láttukra.

Mindhárom kollégám szimpatikus ember, nem olyan típusok, akik provokatív módon viselkednének és ha ők kijelentik, hogy csakugyan nem fáznak, nincs más választásom, mint hinni nekik. Talán még sajnálnom is kéne őket, mert ha ilyenkor melegük van, hogy érzik magukat 35-36 fokos hőségben? Amellett, azt hiszem, hogy még ha izzadnék is egy ilyen hűvös napon, valamit azért felöltenék könnyű ingem fölé, hacsak másért nem, hogy ne tűnjek fel. 

Azt szokták mondani: „Rómában viselkedj úgy, mint egy római!”, de ezt talán csak az olyan csorda emberek mondják, mint én, aki nem szeretek feltűnés tárgya lenni, kilógni a sorból. 

A rövidujjasok az őszinték, akik fütyülnek arra, amit mások mondanak és úgy viselkednek, ahogy kedvük van és testük megkívánja.     

 

A TITKOS NAPLÓ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy pár napja, a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumának meghívására, egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, amelynek témája a személyes visszaemlékezések leírása és a második generáció viszonya szülei emlékeihez volt.

Az első résztvevő egy magyar származású író, nemrég megjelent művéről beszélt. Az író saját, a Holokauszt idejéről származó gyerekkori élményeit dolgozta fel könyvében és megpróbálta megosztani a közönséggel a visszaemlékezés leírásának a folyamatát. Az író szerint, könyve egy része tudatalattijából tört fel és kontrollálatlanul, spontánul, majdnem automatikusan került a számítógépbe. 

 A második résztvevő Dávid Fisher rendező, „Hat millió és Egy” című dokumentum filmjéről beszélt – és be is mutatta annak egy epizódját – amely a szintén magyar származású apjának hagyatékában felfedezett titkos naplója alapján készült. A naplóban az apa leírja miként élte túl a Gusen és Gusenkirchen náci táborokban töltött szörnyű éveket, amikor kézi munkával véstek ki a sziklákból egy alagutat.

József Fisher gyerekei csak halála után tudták meg, min ment keresztül a Holokausztban apjuk. Fia Dávid Fisher, élete küldetésének látja felderíteni a gyökereit apja felfoghatatlan akaraterejének, amellyel minden áron az élethez kapaszkodott.

A rendező, a napló nyomán, testvéreivel együtt végigjárta a helyeket, amelyekről apjuk beszámolt és családtörténeti és személyes szinten, a történtek értelmét kereste. Ez az út a filmben van dokumentálva.

A bemutatott epizódban a négy testvér fehér sisakot visel, kezükben zseblámpa és egy hosszú, sötét alagútban lépkednek. A falakon kézi kőfejtés jelei látszódnak. Az osztrák útmutató elmagyarázza, hogy az alagút hossza hét és fél kilométer és a Messerschmidtek ezrei épültek benne a második világháború idején a német légierő számára. Ahogy mennek, a háttérben egy részlet hallatszik apjuk naplójából, aki kényszermunkát végzett az alagútban. "Visszaemlékszek egy jelenetre az alagútból. Öt zsidó, köztük egy apa és fia, fatörzset cipelnek a vállukon és egy magas vörös hajú lengyel korbáccsal veri őket, mint ahogy a lovakat verik" - írja édesapjuk.

Az egyik megkérdezett a filmben azt mondta, hogy átlagban a zsidó rabok egy hétig élték túl ezt a munkát és azután megsemmisítették őket.

Az alagút sötétségében a négy testvér leül.

"Te vagy a legnagyobb őrült" – fordul nővére Eszti, Dávidhoz, a film rendezőjéhez. „Rajtad kívül senki sem hozná testvéreit erre a helyre, méghozzá anélkül, hogy megmondaná nekik, hová viszi őket. Totálisan meg vagy bolondulva!"

Amikor egy másik testvér azt mondja, hogy talán most jobban fogják tudni megbecsülni apjukat, mint ahogy az életében becsülték meg, Eszti megint kitör:

„Nem vagyok képes most még jobban megbecsülni az apámat! Nem tudok jobban kapcsolódni hozzá, mint ahogy egész életemben kapcsolódtam!” – kiáltja testvéreinek. „Nekem nincs szükségem egy gyökérkereső kirándulásra ahhoz, hogy tudjam hol voltak a szüleim. Én egész életemben ezt élem. Nekem nem kell, hogy valaki megmutassa a sebeket, magam is egy seb vagyok. Maga vagyok a Holokauszt fejem búbjától a talpamig”.

Fisher filmjében egy mentális térképet próbált felvázolni a Holokauszt második generációs túlélőiről, akiket ő és három testvére képviselnek.

Ez az egyedülálló, intelligens és őszinte film megmutatja, hogy még egy családon belül is, minden testvér másképp birkózik meg ennek a hihetetlen korszaknak az emlékével. A kérdések, amelyek ezzel kapcsolatban felmerülnek, megoldatlanok és talán megoldhatatlanok.