VILLÁMCSŐDÜLET

Talán tíz napja, amikor pesti utazásomra készültem, a Facebookon véletlenül megláttam, hogy március 28-án, szerdán délután, 4 órakor flash mob (villámcsődület) készül a Deák téren. Csak annyit tettek hozzá, hogy mindenki hozzon magával könyvet. Mivel a tér tőszomszédságában laktam és különben is, már rég szerettem volna részese lenni egy ilyen mostanában felkapott villámcsődületnek, röviddel a megadott időpont előtt elballagtam a Deák térre. Amint a közeli templom órája négyet ütött, egy csomó fiatal leült a járdára, vagy a díszkertet körülvevő alacsony falra, kinyitották könyvüket és látszólag olvasásba merültek.

Kb. tíz perc múltán, láthatatlan jelre, együtt a többiekkel, én is becsuktam könyvemet, felkeltem és elindultam volna hazafelé, de akkor odajött hozzám egy hölgy és megajándékozott egy könyvvel. Nagyon meglepődtem, megköszöntem és viszonozni akartam ajándékát, de csak angol könyv volt nálam és a hölgy nem tudott angolul. Egy perc múlva egy másik hölgy lépett hozzám kisfiával és ezúttal fia, Marci ajándékozott meg. Persze megint megköszöntem és adtam a fiúnak egy névjegyet is, hogy olvassa el blogomat, talán írok is valamit erről a különleges eseményről. (Utólag bevillant, hogy ez esetleg nem is volt olyan jó ötlet. Nem minden írásom felel meg életkorának. Marci mamájának a figyelmébe ajánlom!) Marci könyvét tovább ajándékoztam egy lánykának, mert az unokáim sajnos nem olvasnak magyarul.

Mindkét könyvben szórólapot találtam, amelyről megtudtam, hogy ez egy „GLOBÁLISAN ÖSSZEHANGOLT ESEMÉNY, ami az egész világon megrendezésre került”. A rendezvény mögött a „Pay it Forward” experience („Add Tovább” élmény) nevű kezdeményezés áll, amelynek céljai, többek között:

„LÉGY NYITOTT A LEHETŐSÉGEKRE, MIKOR MÁSOKNAK SEGÍTHETSZ - Talán ismersz valakit, akinek szüksége van segítségedre, de túl büszke, hogy kérjen. ….Megváltoztathatod az emberek világról alkotott véleményét….

TEGYÉL VALAMI JÓT EGY ISMERETLENNEL – Ez lehet valamilyen nagyszabású dolog, de lehet apróság is, ami nem kerül pénzbe. Mindezt ok nélkül, anélkül, hogy várnál valamit cserébe.

OSZD MEG MÁSOKKAL – Ha az illető megköszöni neked és vissza akarja fizetni, tudasd vele, hogy azt szeretnéd, ha tovább adná – ha 3 ismeretlennek szívességet tenne és megkérné ezt a 3 embert, hogy ők is tegyék ugyanezt 3 emberrel.

ADD TOVÁBB (PAY IT FORWARD)…”

A szórólap így folytatja „vannak, akik szerint őrültek vagyunk, de mi inkább újítóknak hívjuk magunkat… Az a meggyőződés – egy kis kedvesség elég ahhoz, hogy az emberek észrevegyék, hogy mások törődnek velük – ösztönöz minket arra, hogy mi legyünk a változás, amit látni szeretnénk a világban…

Itt az idő, hogy feje tejére állítsuk a világot és részese legyünk a változásnak…

Csatlakozz hozzánk www.facebook.com/payitforwardhungary”.

Egy kicsit naiv, de nemes, emberi elgondolás. A fiatalok joga, harcolni azért, hogy megváltoztassák a világot és minden generáció hisz abban, hogy ez neki sikerülni fog és az ő világuk szebb és igazságosabb lesz. Ki tudja, a mai világ igazán rászorul egy nagy, gyökeres változásra, mert gyakran úgy tűnik, így nem mehet tovább!

(A fenti fénykép múlt év májusában készült. Lesz néhány saját fényképem is, de ezeket csak a jövő héten, otthon fogom tudni letölteni).

 

KAMARAZENE A VÖRÖS TENGERNÉL

Március kezdetén a Vörös-tengeri, eilati Kamarazene Fesztiválon töltöttünk egy gyönyörű hétvégét. A fesztivál színhelye a „Neszichá” (Hercegnő) szálloda volt, amely a városon kívül van, közel az egyiptomi határhoz. Egyesek ezt talán hátrányosnak találnák, de szerintem ez a csendes és elszigetelt elhelyezés, különösen eszményi egy ilyen rendezvény céljaira. A szálló egy elképesztő panorámával büszkélkedhet, az óriási üveg falak túl oldalán nyugatról az eilati hegyek zord sziklái látszódnak, míg keletről a nap a tenger kék vizében tükröződik vissza. 

A fesztivál egyhetes volt, de mi csak az utolsó két napon vettünk részt. Pénteken reggel, valamivel tíz óra után érkeztünk meg a szállóba, becsekkeltünk a recepción és mindjárt határoznunk kellett, milyen hangversenyeken akarunk aznap részt venni. 11 órakor kezdődött a Lett Nemzeti Kórus fellépése és ha meg akartuk hallgatni, csak annyi időnk maradt, hogy a poggyászunkat a szobánkban letegyük, és jegyeket vásároljunk.

A jegyek nem voltak olcsók – vagy harminc euró személyenként – de hát nem azért jöttünk a fesztiválra, hogy a medence szélén süttessük a hasunkat (Tel Avivban zuhogott az eső, de itt a nap sütött) és már a hangverseny kezdetén kiderült, helyesen határoztunk.

Feltételezem, hogy ti is láttatok már egynéhány énekkart, de a Lett Kórus, valami teljesen más.  A mennyei hangoknak, amelyeket a karcsú, (többnyire) szőke lányok létrehoznak, hihetetlen intenzitása van. Körülvesznek, beléjük süppedsz, magukkal ragadnak a tiszta élvezetnek olyan tájaira, amelyeket a csatolt, véletlenszerű YouTube alig tud megközelíteni. A kórust, amely többek között Monteverdi, Brahms, Pendereczki és az izraeli Bardanashvili műveit adta elő, a kitűnő Hortus Musicus zenészei kisérték, a karmester pedig a kiváló Andres Mustonen volt.

Egy jelenet, amely nyomot hagyott emlékezetemben: két szólista középkori énekeket ad elő a színpadon, a kezükben pedig iPad, a művek kottájával és szavaival. Van ennél tökéletesebb kombináció a klasszikus és a modern, a XVI. és a XXI. század között? A kíséretet szintén Andres Mustonen szolgáltatta, aki mint hegedűs is kiemelkedik.

Egy további pár jegyünk Stephen Kovacevich zongoraestjére szólt. Ennek a világszerte ismert zongoristának nincs szüksége az én ajánlásomra, klasszikus rádióadónk is gyakran adja a legendás művész sajátos értelmezéseit a nagy klasszikus zeneszerzők műveinek. Különleges élmény volt számunkra közelről látni a mester elképesztő virtuozitással mozgó ujjait a billentyűzeten és hallgatni csodás játékát. Izzadság cseppek jelentek meg homlokunkon és nemcsak azért mert a művész kérte, hogy mellőzzék a légkondicionáló használatát a teremben.

Az előadás kezdetén szórakoztató műszaki hiba történt. Kovacevich hirtelen abbahagyta a játékot, felkelt és bemutatta a megdöbbent közönség előtt, hogy az egyik billentyű megnémult. Egy percen belül technikus rohant a színpadra, széjjelszedte a zongorát, megjavította a hibát és a művész újra kezdte a művet.

A jegyeket a nap fő eseményére a hotelrendeléssel együtt kaptuk. A programfüzetben a fellépést „cigány ünnepségnek” nevezték el és ez valóban egy igazi ünnepség volt, de az egyetlen cigányos tényező Lakatos Roby együttesében a zenészek származása. A Lakatos dinasztia e leszármazottja egy alma, amely nagyon messze esett ősei fájától. Bár teljes mértékben uralja népe zenészeinek elképesztően virtuóz technikáját – ahogy bemutatta időről-időre, amikor mintha elfelejtkezett volna magáról és visszatért tradicionális repertoárjához, mint például Brahms egyik magyar táncának a játszásában –a fellépés nagyrészt jam session volt, jazz elemekkel, amelyeknek talán eredetileg magyar gyökerei voltak, de közelebb álltak New York kávéházaihoz, mint a magyar faluhoz.   

A színpadon, Lakatoson és a másodhegedűsön kívül, egy zongorista, gitáros és nagybőgős voltak és ők diktálták az alaphangot. A cimbalom, minden cigányzenekar domináns hangszere, lerobbant, és a zenész, akinek játszani kellett volna rajta, a dobokat kezelte, tangóharmonikán és egy rövidke részben xilofonon is játszott. (A lent kiválasztott link jellegzetes arra a zenére, amelyet a fesztivál keretében hallottunk. Lakatos Roby ugyan egy másik együttessel játszik rajta, de a YouTube-on sok részletet lehet találni a mostani együttesről is).

A fesztivál programfüzete szerint, „az Ördög Hegedűjé”nek nevezett Lakatos Roby együttese „a tüzet hozza a fesztivál színpadára”, „a közönséget a magyar zene tébolyával fertőzi meg” és „kombinálja a magas zenei érzékenységet, a játék teljesen őrült sebességével”. A terem zsúfolásig tele volt, a közönséget elbűvölte az együttes varázsa és sok részt vastapssal és hangos ‘Brávó’ kiáltásokkal köszönt meg.

Egy nap három más-más jellegű csodálatos előadást láttunk. A közös nevező az volt, hogy mindháromban elsőrendű, az átlagnál jobb művészeket hallottunk és láttunk, és azoknak, akik nem ijedtek meg a jelentős kiadástól, egy felejthetetlen élményben volt része. 

Másnapi programunk lazább volt, de nem kevésbé élvezetes, „mindössze” két koncertre mentünk el. Az első egy kamarahangverseny volt, kiemelkedő művészek részvételével. Ezeknek a hangversenyeknek az a különlegessége, hogy olyan zenészek, akik általában nem játszanak együtt, alkalmi együtteseket képeznek, egy új egészet alkotnak, mely ez által többé válik, mint egyes tagjai.

Csak néhány zenészt akarok itt megemlíteni, a legtöbbjüket a neten is meg lehet találni. A fiatal hegedűst, Valeriy Sokolovot, aki előtt úgy látszik fényes jövő áll, a veterán és megbízható Oxana Yablonskayat, aki méltó kiegészítője minden együttesnek, az izraeli csellistát, Hillel Zorit, akit már néhányszor láttunk és egy másik izgalmas és ígéretes csillagot, Magyar Anikó brácsaművészt.

A harmadik sorban ültünk és közelről tudtuk követni a szép Magyar kifejező arcát, ahogy lehunyt szemmel és szelíd testmozgásokkal kísérte a négyes többi tagjának a játékát, miközben arra várt, hogy csatlakozzon hozzájuk, ahogy szemeivel jelezte partnereinek a zenélés kezdetét, az átszellemülést,  amikor ő hegedült. Tényleg magával ragadott a bája és művészi játéka és ezt el is mondtam neki, amikor vacsora után kezet szorítottam vele. Magyar Anikó volt az is, aki elmagyarázta nekem a különbséget a játszás és a zenélés között is.

A fesztivál egy gyönyörű gála hangversennyel fejeződött be, amelyen újra megjelent a lett kórus, a fesztivál zenekarának kíséretében és a bohém megjelenésű észt karmester Andres Mustonen vezényletével.

A konferanszié zárszavaiban javasolta a közönségnek, írja fel naptárjába március első hetét és vegyen részt a jövő évi kamara hangversenyen is. A javaslat csábító. Mi lehetne jobb, mint egy ilyen szabi, egy fényűző szálloda, lenyűgöző kilátás, festői úszómedence, hívogató tengerpart és a kiváló zene kombinációja, de ha valahogy megütnénk addig a főnyereményt, a javaslat sokkal csábítóbbá válna.

 

FURCSA

Furcsa dolog történt velem ma. Szokványos keresgélés közben a Google-ban, véletlenül rábukkantam egy névre, amelyet már évek óta nem hallottam: Bridey Murphy. Tudjátok ki volt ez a nő?

A múlt század 60-es éveinek egyik legnépszerűbb könyvének a hőse, annak idején én is elolvastam. Elhatároztam, hogy írok valamit róla, de amikor elkezdtem további anyagot keresni a tárgyhoz, meglepetés ért, saját írásomra találtam rá! (Lélekvándorlás, mik az esélyei?)

„Bridey Murphy nyomában” – egy amerikai nőről szólt, „aki hipnózis befolyása alatt írül kezdett beszélni, ősrégi énekeket tudott e nyelven, leírta egy lány életét, aki vagy száz éve élt egy kis városkában, amelyről senki sem hallott és a neve sem jelent meg a térképeken. Ismert utcákat, házakat ebben a városban, tudta a kereskedők nevét a környéken”.

Ennél még furcsább az, hogy egy kedves hölgy, akinek Tücsökzene című blogjait előszeretettel olvasom, szintén hasonló élményről számol be Ördögikördögikör című posztjában: “Sosem tudom, hogy sírjak-e, vagy örüljek, ha egy-egy engem érdeklő témára rákeresve, a saját blogomat dobja ki első két helyen a gugli”.

Azért is köszönettel tartozom neki, hogy megtanultam tőle, a magyarok Google-ban keresés helyet gugliznak. Köszi, szépen Bogi!

Engem is elszomorított a tény, hogy ennyire ismétlem önmagamat. Hallottam már olyan házaspárokról, akik sok éves együttélés után, untatni kezdik egymást, de olyat még nem hallottam, hogy valaki saját magát untatná. (Pedig van benne valamilyen logika. Kivel él az ember legtovább, ha nem saját magával?). Ez nem fog megtörténni. Lelki életünk, ha el lenne szigetelve minden külső befolyástól, teljesen magára lenne hagyva, végül is elég sekéllyé válna, de szerencsénkre érzékeink állandóan tudósítanak a külső világról. Szemeink, füleink, orrunk, ízlelőbimbóink, állandóan új élményekről számolnak be.

Mindig történik a környezetünkben valami érdekes, valami felkelti figyelmünket, különösnek, vagy nevetségesnek tűnik és alig tudjuk kivárni, hogy elmesélhessük kollegáinknak, vagy otthon párunknak. Aztán vannak olyan furcsa szerzetek, mint én, aki ezzel sem elégszik meg és amint van néhány szabad perce, leírja benyomásait, elmeséli az esetet, megosztja azzal a sok idegennel, akik betévednek blogjára.

Néha gondolkodni szoktam olvasóimról – a héber blogomban megjelenő statisztika szerint eddig 71437 ember tisztelt meg látogatásával lapomon – hogy találtak rá blogomra? Feltételezem, hogy sokan közülük gugliztak, mondjuk kiadó lakást kerestek és a nagyon gyors, de nagyon buta keresőgép többek között az egyik írásomat is a találatok közé tette, mert valahol a szövegben ez a két kulcsszó is megjelenik.

Őket most persze nem érdekli a mondanivalóm, szerény élményeim egy rég eltemetett házinéniről, nekik most tető kell, egy kedélyes és nem túl drága kuckó, ahol meghúzhatják magukat és amikor kinyílik előttük az egyik írásom, káromkodnak egy szaftosat és már majdnem otthagyják, amikor hirtelen szemükbe ötlik egy érdekes mondat és tovább olvasnak.

Legalábbis ez a reményem és az is, hogy egy részük ott ragad, végig olvassa soraimat, tetszenek neki, van talán valami megjegyzése, kritikája, javaslata is, megjegyzi a címet és máskor is visszajön. Szeretek beszélgetni, sok tárgy érdekel és általában képes vagyok néhány intelligens mondatot összehozni, de hány emberrel jön össze az ember élete folyamán és mennyivel van alkalma leülni egy kávéra, vagy pohár borra és csevegni?

Van benne valami felemelő abban, hogy ennyi vadidegen ember, sok esetben messzi, ismeretlen tájakról, meghallgatja mondanivalómat és aminek még jobban örülök: mostanáig nagyon kevesen küldtek el a fészkes fenébe. 

UTAZÁSI LÁZ

Lehet, hogy már említettem, mennyire utálom az elutazás előtti napot. Ellenőrizni kell az időjárást a célállomáson, az utazásom programját – vajon teljesen sportos jelegű, vagy vannak-e találkozások, hivatalos, kulturális események, amelyek szükségessé teszik a rendezettebb öltözéket – és e szerint csomagolni. Számtalanszor utaztam külföldre, de ma is mindig páni félelmet érzek, hogy valami létfontosságú cikket fogok otthon elfelejteni, túl az útlevélen, repülőjegyeken, biztosításon, hitelkártyán, amelyeket nem merek kivenni tárcámból és már néhány napja mindenhova magammal hordom őket. Csak a halál véglegesebb a koffernél, amelyet az utaskísérő a csomagtérbe küldött, de egy dologban biztos lehetsz: amit nem csomagoltál be, az fog legjobban hiányozni külföldön.

Egy olyanfajta komphajó, amilyen a múlt század '60-as éveiben hajózott Haifa és Európa között, többnyire megoldaná a kérdést. 1962-ben, amikor először utaztam önállóan Európába, egy görög hajózási társaság két ilyen hajót működtetett, a „Pegazus”t és „Hermes”t. Azokban az években az autókölcsönzés még gyerekcipőben járt és ezek a hajók szolgáltak megoldásként azok számára, akik kocsijukkal akartak külföldre utazni. Az autó csomagtartójában akár lakásod tartalmának a felét is tárolhattad, pulóvereket, nadrágokat, ingeket, zakókat, kabátokat, könyveket, kazettákat, ami csak eszedbe jutott, a kikötő mólójáról egyenesen a hajó belsejébe hajtottál és amint lehorgonyoztatok célállomásotokon, a családoddal és poggyászoddal már a járműben, kihajtottál a hajóból és időveszteség nélkül, nekikezdhettél kirándulásodnak.

Csomagolás közben azon gondolkodtam, tulajdonképpen miért nem látogatják többé az ilyenfajta komphajók Haifa kikötőjét és vajon a mai izraeliek használnák-e ezt a szolgáltatást, ha megújulna? Meglepetésemre, felfedeztem, hogy még egy – nem túl sikeres – fórum is létezik, amelynek a célja „a rendszeres kompszolgáltatás megújítása különféle célpontok felé a Földközi tengeren, mint például Görögország és Ciprus. A kompok nagy hajók, amelyek lehetővé teszik a személyszállításon kívül, gépkocsik, buszok, motorkerékpárok, teherautók, sőt egész vonatok szállítását is és valójában, amikor a távolság két szárazföld között túl nagy, a hidat helyettesítik. A komphajó népszerű tömegszállítási eszköz az egész világon, különösen Nagy Britanniában, a skandináv, balti és földközi tengeri országokban, kivéve persze Izraelben”.

A weblapról megtudtam, hogy vannak olyanok, akik szeretnének autójukkal utazni külföldre. Néhány éve még létezett egy lehetőség, az aránylag közeli Ciprusra utazni személyszállító hajóval, az autót egy párhuzamos teherjárattal szállíttatni, onnan pedig komppal folytatni az utat Görögországba, de ezt a szolgáltatást vagy tíz éve „bizonytalan időre” leállították, a körzet biztonsági helyzete miatt.

Erről a témáról jut az eszembe régi álmom: lakásom előtt Tel Avivban beülni az autómba és Libanonon, Szírián és Törökországon keresztül jutni el Európába. Ez a lehetőség mindig elbűvölt. Mint a legtöbb gépjármű-tulajdonos, autómat házam kiterjesztésének tekintem, írószert, papírt, törlőkendőt, cukorkákat, kézkrémet, napszemüveget és még egy csomó más hasznos tárgyat tárolok benne, a rádión kedvenc adóim vannak beprogramozva és persze az ülések is úgy vannak beállítva, ahogy én szeretem, de sajnos nincs esélyem, hogy ez az álom megvalósuljon az én életemben. Azon kívül, most, hogy nagyobb a tapasztalatom az autóvezetésben, elkezdtem kételkedni, vajon csakugyan olyan jó ez az ötlet?

A rendes kiadásokon kívül, amelyekkel minden külföldi utazás jár, olyan biztosítást kell majd kötnöm, amelyik magában foglalja az országúti segélyszolgálatot, mint például a kocsi vontatását. És mi lesz, ha valahol Európában karambolozok? Még ha találok is az autóm típusának megfelelő szakszervizt és raktáron lesznek megfelelő alkatrészeik, a javítás időt fog igényelni és a kirándulást, amelyet annyi ideje terveztem családommal, a legjobb esetben, néhány napra fel kellesz függeszteni, vagy akár teljesen befejezni. Nem lenne előnyösebb autót bérelni egy nemzetközi cégnél, amelynek minden városban, országban fiókvállalatai vannak, és ha bármilyen probléma merül fel, helyben csereautót biztosítanak, és akadálytalanul folytathatjuk a kirándulást?

Ezen kívül, a komphasználat nagy hátránya, hogy az út Európába két-három napig tart és ugyanannyi napot vesz igénybe a visszaút is. A hajón persze vannak éttermek, bár, vámnélküli üzlet, de kinek van annyi szabija? És mi van azokkal – mint például egyik unokámmal és sógorommal – akik tengeri betegségben szenvednek?

Mindez teoretikus persze. Nincs kompszolgálat Haifárol Európa felé és az egész gondolatsor csak azért keletkezett, mert utálom az utazás előtti feszültséget. Végül is mindig sikerül valahogy becsomagolni, még soha sem felejtettem otthon valami igazán fontosat és amint a repülőn ülök, másfajta, kellemes izgalom hatalmasodik el rajtam. Nemsokára barátaimmal fogok találkozni, új, emlékezetes élmények várnak, gyönyörű tájak, ízletes étkezések, egy szóval: elkezdődött a szabim!    

A TŰ A SZÉNAKAZALBAN

Ha egy szóval kéne jellemeznem a kort, amelyben élünk, az ’adatok’ szót választanám. A nap 24 órájában adatok özöne árasztja el az átlagos embert, aki nem mindig tudja, hogyan birkózzon meg velük. Itt Izraelben mindig is ilyen volt a helyzet, csak az adatok formája változott meg. Idegenek számára furcsának tűnt, hogy minden alkalommal, amikor a rádió sípszója jelezte a teljes órát, a beszélgetések megszűntek, az emberek a mondat közepén elhallgattak és mindenki fülét hegyezve figyelt a bemondó első mondataira. 

Később minden állomáson félóránként kezdtek gyorshíreket sugározni, de a mai nemzedék fiának ez sem elég. Azt lehetne hinni, hogy ő a miniszterelnök, hadügyminiszter, vezérkari főnök, a titkosszolgálat vezetője, az ország biztonságáért felelős személy, akinek állandóan tudnia kell minden fejleményről, hogy azonnali megfelelő intézkedéseket tegyen. Mozgósítani a hadsereget, bevetni a légierőt, kilőni a rakétákat, kihívni a mentő alakulatokat, vagy tárcsázni Obamát. Ma már a rádió, a televízió az idejüket múlták, az okos telefonok, amelyekkel mindannyian büszkélkedünk, lehetővé teszik tulajdonosaik számára, hogy a nap minden pillanatában tudják, mi történik a világon. Léteznek híroldalak, amelyek folyamatosan frissülnek és akár sms-t küldenek minden szenzációs fejleményről, azoknak, akik erre igényt tartanak.  Mindamellett, a híradások mindössze egy vékonyka sugarat képeznek az adatok hatalmas áradatában, amelyek az egész idő alatt keletkeznek és megdöbbentő arányban növekszenek.

Egyes becslések szerint az adatátviteli sebesség 50%-kal nő évente, de maga ez a hír is érdektelen spam, amelyet ebben a másodpercben tápláltam be tudatotokba, bár jottányit sem fokozza műveltségeteket és nem tesz benneteket sem bölcsebbé, sem boldogabbá.  

Minden szolgálatunkra álló eszköz, a számítógép, a légkondicionáló, az autó, a szórakoztató rendszer folyamatosan ellenőrzi az adatait, ami a teljesítményt, feszültséget, hőmérsékletet, sebességet, páratartalmat, rezgést, stb. illeti, és hanggal jelzi, villog, vagy abbahagyja tevékenységét, amint túlhalad egy bizonyos határértéket, amely a gyártó megállapítása szerint veszélyes, de mi ezzel sem érjük be. A telefonom például, rendszeresen tájékoztat hány óra maradt, amíg az akkumulátor le fog merülni, de arról már fogalmam sincs, mit tegyek azzal az értesüléssel, hogy az akkumulátor 3,865 voltos és a hőmérséklete 41 fokot ért el.

Amikor a neten szörfözünk, egyik weblapról a másikra szökellünk, a YouTube-on filmet nézünk, fényképeket töltünk le, online vásárolunk, eszünk ágába sem jut, hogy robotok követik minden egyes billentyű leütésünket.  Sokat írtak már a visszaélésekről, amelyeket bizonyos kereskedelmi cégek követnek el fogyasztási adatainkkal, azokon az oldalakon, amelyeken szörfözünk, az örömünnepeinkkel, a gyászainkkal. Röviddel a szülés után babatermék gyártók csábító ajánlatokkal árasztják el postaládánkat, a sírkő építő felhívja a gyászoló családot, a nyugdíj korhatárt elérőket, az idősek otthona látogatásra invitálja, de a szofisztikált betörő is hasznot húzhat bejelentésedből a Facebookon, hogy szabin leszel a jövő héten és kirabolja lakásodat. 

Az emberi agy még mindig a legtökéletesebb számítógép, amelyet valaha kitaláltak, de neki is vannak korlátai. Én személy szerint igyekszem nem túlterhelni agyamat fölösleges adatokkal, spammel és olyan rádióállomást hallgatok, ahol a pontos óra bemondásán és az előadott művek leírásán kívül nincs duma, de a kollegám egy olyan kereskedelmi adót részesít előnyben, amelyben sok a visszatérő reklám és olyan programok vannak, ahol a hallgatók betelefonálnak és specialistáktól különféle kérdésekben tanácsot kérnek. Rádiója a munkaidő nagy részében nyitva van, és hiába igyekszem, néha az én tudatomba is besurran néhány moslék-információ töredék, különös betegségekről, panaszok a kafkai bürokráciáról, kormány visszaélésekről, jogi problémákról, örökösödési illetékekről, természeti katasztrófákról, szörnyű balesetekről és így tovább. Ez súlyos környezeti szennyezés, amely befolyásolja koncentrációs képességemet, de szerencsémre, általában sikeresen kizárom ezeket a külső zajokat. 

Ez a nagy trükk: megtanulni kirekeszteni a spamet és megpróbálni a javunkra kihasználni azokat a beláthatatlan lehetőségeket, amelyeket a web nyújt.

Családfámról szóló írásomban beszámoltam az új és meglepő adatokról,- rég elfelejtett őseimről, vagy olyanokról, akiknek a létezéséről sem tudtam,- amelyek a számítógépes adatbázisokhoz való hozzáférhetőséget követően kezdtek postaládámba áramlani. Külföldi utazást tervezünk? Néhány billentyűleütéssel, nemcsak térképeket, útvonalakat, árakat, javaslatokat találhatunk, hanem olyan személyek egyéni benyomásait, akik néhány napja látogattak el leendő úti célunkra. Ingatlant szeretnénk vásárolni? A neten színes fényképek találhatók majdnem minden házról, épületről a világon. A legújabb szerkentyűre támadt kedvünk? Szakosított weblapok lehetővé teszik az árak összehasonlítását az ország (és világ) minden boltjában, a műszaki előírások felülvizsgálatát, más felhasználók tapasztalatainak elolvasását, anélkül, hogy lábunk egy üzlet küszöbét átlépné és ki lennénk téve egy rafinált eladó agymosásának. Isten ments, megbetegedtünk és nem tudjuk pontosan mi a bajunk? Nemcsak, hogy minden enciklopédia, amelyet valaha megírtak rendelkezésünkre áll, hanem a legjobb orvos szakértők véleménye és a betegek leírásai szenvedéseikről, fájdalmaikról, esélyeikről, a veszélyekről, beleértve mindenféle hátborzongató anatómiai részletet is.

Mindenki képes keresni a Googleban, a kérdés: hogyan lehet megtalálni a legendás tűt a szénakazalban? Trevor Hesti, a Stanford egyetem statisztika professzora azt írta egyik cikkében „a probléma a tű keresésével az adatok szénakazaljában, hogy sok szénaszál is tűnek néz ki”.

A felfoghatatlanul óriási adatbázis jelentős hasznot hozhat nekünk, ha saját magunk kezdeményezzük használatát, mi tartjuk kezünkben a gyeplőt. Tudjuk, mit keresünk és azt is mit kezdjünk azzal, amit találtunk. Képesek lesztek kiszűrni a különbséget a tű és a szénaszál között?  

NEMZEDÉK MEGY ÉS NEMZEDÉK JÖN

A két lányunknak együtt öt gyereke van és a fiunk, a lehető legtermészetesebb módon, átvette a világ egyik legkedvesebb és legodaadóbb nagybácsijának a feladatát. A fiúkkal focizott, bicaj kirándulásokat szervezett, a lánykákkal fagyizni ment, elvitte valamennyijüket moziba és ha néha esténként egyik nővére el akart menni valahová, készségesen vállalkozott bébiszitternek. Amióta vagy négy éve megházasodott, menyünk – aki az unokáinktól a Di becenevet kapta – a hiányzó nőies érintést hozta magával. Különösen a lánykák bizalmasa lett és a családi összejöveteleken, mindig együtt összebújtak hármasban, titkokat súgtak egymás fülébe és kacarásztak, egy férfiember nem is tudná, miről. Fiam neje volt az, aki ezeken a találkozásokon játékokat szervezett, semmilyen huncutságtól sem riadt vissza, a padlón ült a kicsikkel és teljes egészében átadta magát a kópéságnak, bármilyen gyerekes is volt.

Ezzel együtt persze, a fiatal pár semmit sem kívánt jobban, mint saját csemetét. Ez minden élőlény alapvető és legerősebb szükséglete és a két fiatal számára, akik annyira szeretik a gyerekeket, e természetes vágy megvalósítása, a szabályosnál tovább tartott. Látszólag minden rendben volt és mégis, több mint három év telt el, míg menyünknek sikerült teherbe esni. A helyzet általában fordított. Sok kapcsolatban a nő túl könnyen lesz másállapotos és utána pánikban vannak, hogyan „szabaduljanak” meg a nem tervezett magzattól, aki szélsőségesen megzavarja napi (és éjjeli) rendjüket. Ezek a mázlista párok nem is képesek megbecsülni szerencséjüket, hogy pontosan eltervezhetik, mikor legyen gyerekük, hány legyen és mekkora legyen a korkülönbség közöttük. Fiunk és felesége, csak irigyelni tudják azokat, akik számára teherbe esni pusztán gyerekjáték.

Az eltelt kilenc hónap aggályokkal, kétségekkel teli volt, de szerencsénkre, minden rendben zajlott, és a múlt héten végre valahára elérkezett a csúcs pillanata, az, amelyre az egész család visszatartott lélegzettel várt: a szülés napja.

Egy utolsó bonyodalom: az orvosok császármetszést javasoltak. Ez az operáció manapság majdnem rutinná vált, az egész folyamat vagy 40 percig tartott és 17.20-kor a világra jött hatodik unokánk, egy Dor nevű lányka. 

Az előző írásomat azzal fejeztem be, hogy egy nemzedék megy és egy jön és csakugyan jött egy Nemzedék (Dor héberül nemzedéket jelent).

A nem hagyományos úton történő szülés előnye, hogy az újszülött arca nem deformálódik. Ebben az esetben talán nem vagyok a legobjektívebb személy és akkor is dagadna a keblem a büszkeségtől, ha a bébi úgy nézne ki, mint egy kis majom, de örömmel állapíthatom meg, hogy Dor arca az egyik legbájosabb és legsimább, amelyet valaha láttam. Mit is mondott egyik lányunk? „Egy valódi hercegnő csatlakozott családunkhoz”. Nem tagadom, izgultam. Úgy tűnt nekem, hogy unokám arcában ismert vonásokat fedezek fel minden családtagomtól, akik nincsenek többé, a nagyszülőktől, a szülőktől. Kétségtelen, a baba arcvonásai egy részét szép menyünktől is örökölte, de én aznap csak a mi családunkat láttam bennük.

Mindannyian, de természetesen elsősorban a fiatal szülők, a mennyekben érzik magukat. Lányunokáink annyira oda voltak új játékszerükért, amelyet majd agyonszerethetnek és kényeztethetnek, hogy a szülés másnapján alig tudtak az iskolába menni. Nagy szeretettel öleljük magunkhoz a Shacham család legújabb leszármazottját és reméljük, hogy születése, jó ómen. Dor nyomában, most, hogy megnyílt az út, a házasok további csemetéket hozhatnak a világra, ahányra csak kedvük van. 

Tudom, még néhány év fog eltelni, amíg Dor csatlakozni fog bensőséges családi étkezéseinkhez, de ma, amikor a nappaliba léptem, arra gondoltam, hogy asztalunkat a jövőben nagyobbra kell kicserélnünk. Kívánom, hogy még sok további helyre legyen szükségünk!

MEGCSONKÍTOTT CSALÁDFA

Írásomban Anyám szülőfalujáról, már beszámoltam találkozásomról az asszonnyal, akinek anyja vagy 80 éve nagyapám háztartását vezette. Dédanyám és dédapám sírkövének a felfedezéséről is írtam és arról, hogy a sírkőn ott van pontos nevük, egyik lányuk neve, születésük éve és haláluk időpontja – fontos adatok, amelyek családfámban néhány hézagot tömtek be. Addig a napig, még a nevükben sem voltam biztos. 

A családfámat vagy 15 éve készítettem el, amikor már majdnem késő volt. Apám már nem élt és anyámnak nehézségei voltak a pontos adatok felidézésében. Sok esetben, nem volt biztos a nevekben és a különféle keltezések csak hozzávetőlegesek voltak. Nincs válaszom arra kérdésre, miért nem ébredtem fel hamarább? Miért nem fogtam ehhez a munkához azokban az években, amikor családom legtöbb tagja – azok kivételével, akiket a nácik meggyilkoltak – még életben voltak és talán, a segítségükkel, nagyobbak lettek volna az esélyeim, rátalálni valamilyen dokumentációra. Boldogult anyám például mindig azt állította, hogyha elvinném a városba, melyben nővére – aki a holokauszt idején pusztult el férjével és fiával – lakott, habozás nélkül elvinne házába, de a címet nem tudta megmondani és nem maradtak levelei abból az időből, amikor testvére még élt.

Az első években Izrael kikiáltása után, kutyát sem érdekeltek a háborús történetek. Ezek a múlthoz tartoztak és mi itt a jövőt építettük. A családi gyökerek kutatásának a divatja talán csak azután kezdődött, miután 1976-ban megjelent Alex Haley bestseller könyve a „Gyökerek” és az utána következő televíziós adaptáció. 

Mindent megtettem, ami lehetséges volt azokban az időkben, leveleket írtam, beszéltem megmaradt rokonaimmal és turkáltam a sárguló iratokban apám korlátozott hagyatékában. Ami a saját gyökereimet illeti, csak két nemzedékkel sikerült visszamennem. Sokkal nagyobb sikerem volt feleségem családjával.  Az egyik holland ágban hat nemzedékkel visszamenőleg léteznek adatok, de ebben az esetben is hamarosan kimerítettem a rendelkezésemre álló forrásokat. Az adatokat egy egyszerű számítógép programba (FT-ETC), amelyet az USA-ban vettem, tápláltam be.

Nyolc családfát készítettem el (négy ágat a saját családomról, négyet pedig feleségem rokonságáról), kinyomtattam, szétosztottam őket az illetékes családtagok közt és az egész anyagot felraktam a JewishGen weblapra. Ennek következményeként, kaptam még néhány javítást, de elvben, úgy véltem, hogy a feladatomat befejeztem. Ami még hátravolt, hogy igyekeznem kellett beírni a születéseket és ne adj isten haláleseteket a családban.   

Biztos voltam benne, hogy ezután nem fogok további adatokhoz jutni, de mint már jeleztem, csodálatos módon, a helyzet megváltozott. Az első írott üzenet a temetőből, – amelyet vandálok feldúltak és sírköveinek nagy részét ellopták – anyai nagyanyám szüleitől érkezett meg. Egy váratlan levelet is kaptam egy úrtól, aki anyám szülőfalujában él, ősei 126 éves házában, amelyben új adatokat közölt apai dédanyámról és dédapámról, de ezeken túl, az asszony, akit írásom elején említettem, kapcsolatba hozott engem valakivel a Moravszka Osztravai zsidó hitközségben, aki családfakutatással foglalkozik. Elküldtem a családom cseh ágára vonatkozó két családfát és ő hálásan megköszönte. Ez egy megvilágosodás volt számára. Hirtelen összeálltak neki egy rejtvény szétszórt darabjai.

Mi az a fontos technikai változás, amely az utolsó 15 évben történt? Az Internet kialakulása. A levéltárak, az adatok digitalizálva lettek és ennek a cseh hölgynek szabad hozzáférése lett a cseh, lengyel, szlovák levéltárakhoz. Sok egyedülálló adat állt rendelkezésére, de hiányzott az ezeket összekötő szál. Nagyanyám, Laura, szülei Deutsch Emma és József voltak – a pár, amelynek a sírjára rábukkantunk Jablunkov városában. Dédszüleimnek tizenegy gyereke volt, a legtöbbjük házas és egy részüknek saját gyerekei voltak. Adataik már egy ideje ennek a kutatónak az adatbázisában voltak és most, segítségemmel, egy egész családfává váltak, fő és másodlagos ágakkal. 

Sajnálatomra, ezek az ágak többnyire szárazok voltak és csak itt-ott zöldült rajtuk néhány elszórt levél. Ősapáim és gyerekeik egy részéről biztosan lehet tudni, hogy Auschwitzban, Theresienstadtban, vagy más koncentrációs táborban gyilkolták meg őket, mások viszont ismeretlen helyeken pusztultak el, de a háború után a bíróság halottnak nyilvánította őket.  E kedves hölgy segítségével egyelőre egy ágat fejeztünk be. 108 név van benne, Józseftől, aki 1832-ben született és 1922-ben hunyt el, egészen unokáimig és unokahúgom Chava unokájáig (az adatokból kiderült, hogy a nagyanyja és az én nagyanyám ikertestvérek voltak).

Ezek természetesen csak a száraz tények. Egy sor német név, cseh városkák Sléziában, ahol születtek, megházasodtak, a tábor neve, amelyben életük mécsese kialudt és a megfelelő időpontok. Száraz adatok, amelyek semmit sem árulnak el életükről, vágyaikról, örömeikről, jövő terveikről és szenvedésükről. Csak ritkán derül ki a számokból egy apró részlet a pokolról, amelyet rokonaim megéltek. A példa, amelyet választottam Gold Gertrudáé, Deutsch József, a törzs alapítójának, az unokájáé, aki Müller Hanshoz ment férjül. A házaspárnak két gyereke volt, Müller Rut és Artúr. Rut 1935-ben született, míg Artur 1942-ben a theresienstadti gettóban! Mind a hármukat 1944. október 6-án gázosították el Auschwitzban, a férj sorsa ismeretlen. Rátok bízom, képzeljétek el a 31 éves anya gondolatait, aki valószínűleg tudta, hogy kisfia napjai meg vannak számolva.

Egy szomorú történet, de fontosnak találom, hogy gyermekeim, unokáim megismerjék családunk eredetét, tudják kik voltak ősapáik, miért határoztam el a kivándorlást szülőhazámból és mi Izrael fontossága a zsidó nép számára. Senki sem tudja miként fog alakulni hazánk jövője, néhány fenyegető felhő van az egén, de itt legalább nem fognak lemészárolni ártatlan gyerekeket csakis származásuk miatt.

A zsidó nép tragikus történelmét Európában nem szabad elfelejteni, de ahogy nálunk mondják, nemzedék megy és nemzedék jön. Február 6.-án menyem és fiam újszülött kislányt öleltek szívükhöz és héber neve Dor (nemzedék) lett, a Shacham család hatodik unokája. Családfámba beírhattam a 109. nevet. Egy pár ágat levágtak, de családunk fája tovább zöldül és a magasba tör. 

LÁTHATATLAN HÚROK

SÓS ÁGNES FILMJE

A Nemzetközi Művészeti Filmfesztivál, az EPOS keretében, amely február 1-4 között került megrendezésre Izraelben, a több mint 50 film egyike magyar volt, Sós Ágnes filmje a „Láthatatlan húrok – a tehetséges Pusker nővérek”.

A film egy bájos kecskeméti testvérpárról, Ágnesről és Júliáról szól, akik a hegedülést választották életpályájuknak. Saját gyerekkorom jutott eszembe. Szerettem volna hegedülni tanulni, de apám szerint, ha valaki nem őstehetség, az csak cincogni képes és helyette zongoraórákra íratott be. (Abban sem tűntem ki). A két kecskeméti fiatal viszont született tehetség és nem kell szakértőnek lenni, hogy megállapítsuk: mesterien kezelik a vonót.

Sós Ágnes is erre a következtetésre juthatott 7 éve, amikor először találkozott a két lánnyal. Tény: akkor kezdte el filmjét. Meg is kérdeztem tőle, amikor a film vetítése után röviden beszélgettünk, honnan tudta, hogy ebből végül is film kerekedik? A válasz: egy tapasztalt dokumentumfilm-rendező (ha jól számoltam, ez a 16. filmje) ösztöneivel érezte, hogy a két lány tehetséges. Júlia akkor csak 12 éves lehetett és persze nem lehetett tudni miként fog fejlődni. A film tárgya adott volt, de a fejlemények, a befejezés, távol volt még a kiindulóponttól.

Ezért nehezebb a dolga a dokumentumfilmek rendezőinek, az életnek kell megírnia a forgatókönyvet. Ennek a műnek legalább két lehetséges befejezése lehetett volna, azon az egyen kívül, amelyet a valóság diktált és itt még nem is említettem a meglepetéseket. A tragikus titkot, amelyet a rendező a filmezés folyamán tud meg, a két lány spontán megnyilatkozásait, a teljesen más műfajhoz tartozó befejezést. Sós nem próbált pártatlan lenni, az évek folyamán a család barátjává vált és mint elmesélte, egy esetben tanácsot is adott az egyik főszereplőnek.  

A film nemcsak azért jó, mert a két lány szép és rokonszenves, „ördögien tehetséges”, csodásan zenél és olyan nyíltan tárja ki rejtett gondolatait a kamera előtt, mintha egyedül lennének a szobában, de jól is van megrendezve, az események dinamikusan bontakoznak ki, egy jelenet sem túl hosszú és a néző érdeklődése egy pillanatig sem lankad. A Láthatatlan húrok kitűnően mutatja be a testvérek közötti hagyományos féltékenységet és azt is, hogy végső fokon, az egymás iránti szeretet – a láthatatlan húrok – erősebbek a hangszerek húrjainál.

Sós Ágnes kiváló rendező, ösztönei sem csalták meg, mivel társrendezője, az élet jó kártyákat osztott neki. Ellentétben minden elvárással, a film happy enddel fejeződik be. Mindkét lány megtalálja saját útját és sikert arat, anélkül, hogy ez a testvére rovására menne.     

ez

 A FILANTRÓP DIPLOMATA

Január elején hirdették ki a Wolf díj nyerteseit. Az öt, egyenként 100000 dolláros díj, a fizika, a matematika, az orvostudomány, a kémia és a művészetek területén lesz kiosztva. Külön említést érdemel, hogy a művészetek sorából ezúttal a zene területét választották és a nyertes minden idők egyik legnagyobb tenorja, Placido Domingo lett, aki pályafutását az izraeli operában kezdte el. A díj nyertesei csatlakoznak a tudósok és művészetek legjelesebbjeihez, akik ebben a díjban részesültek, mióta a „Wolf Alapítvány a Tudományok és Művészetek Előmozdítására” 1976-ban létre jött. Az alapítvány díjakat ad tudósoknak és művészeknek a világ minden tájáról, ösztöndíjakat egyetemi hallgatóknak és támogatja a felsőoktatási intézményekben kutatást végző tudósokat.
Miért keltette fel figyelmemet pont ez a hír? Eszembe jutott, hogy a sors egyszer összehozott engem az alapítvány névadójával, Dr. Richard Wolffal, vagy ahogy akkor ismerték, Dr. Ricardo y Loboval (a teljes neve Dr. Ricardo Subirana y Lobo Wolf volt. Subirana, feleségének, Franciskának, aki szintén az alapítvány adományozói között van, leánykori neve).
A múlt század hatvanas éveiben az Egyesült Munkáspárt (Mápám, amely azóta beolvadt a Merec pártba) ifjúsági csoportjának tel avivi titkára voltam és a péntek esti kulturális tevékenységek keretében a párt klubhelyiségében, egy kubai estet is rendeztünk és meghívtuk Kuba izraeli nagykövetét, Dr. Ricardo y Lobot. Az est befejezése után, egy csésze kávé (sajnos nem kubai) mellett, alkalmam támadt csevegni is egy kicsit illusztris vendégünkkel.
Elmesélte, hogy Richard Wolfnak született Hannoverben, egy tradicionális zsidó családba. Még az első Világháború előtt Kubába vándorolt ki és ott alapított családot. Mint aki az emberi erkölcsi értékek szellemében nevelkedett, ideológiailag és pénzzel támogatta Fidel Castro földalatti mozgalmát, aki fellázadt a gyűlölt diktátor Fulgencio Batista ellen. Amikor Castro uralomra került, megkérdezte Wolfot, miként hálálhatja meg sok éves támogatását. „Nevezzen ki Kuba izraeli nagykövetének!” – válaszolta.
Nem találkoztam újra Wollfal és csak a sajtóból tudtam meg, hogy 1973-ban, a Yom Kippuri háború után, a diplomáciai kapcsolatok megszakadása után Kubával, a nagykövet, aki beleszeretett Izraelbe, itt maradt herzliai fényűző villájában.
Azt sem tudtam, hogy Wolf a kémia doktora volt, aki tekintélyes vagyont szerzett találmánya által (a vas kitermelése területén). Csak amikor 1975-ben megjelent a hír a Wolf Alapítvány létrehozásáról és megláttam az alapítvány alapítójának a fényképét az egyik újságban, vontam párhuzamot ismerősöm között a kubai estről és a filantróp között, aki 10 millió dollárt adományozott „tudósoknak és művészeknek a világ minden tájáról, nemzetiségüktől, etnikai származásuktól, fajuktól, vallásuktól, bőrszínüktől, nemüktől, vagy politikai nézetüktől függetlenül, az emberiség és a népek barátságának érdekében kifejtett tevékenységéért”.
Sokak szemében a Wolf-díj fizikában és kémiában, a második legfontosabb díj a Nobel-díj után és a többi területen is magas a presztízse a világon.
Egy érdekes gondolat: Ha azon az estén, 51 éve tudtam volna, ki rejtőzik a nyakkendős diplomata álarca mögött, vajon lett-e volna merszem kérni tőle egy szerény összeget azon célok számára, amelyekben hiszek? Nem hiszem, hogy igen. Soha sem jeleskedtem, mint pénzszerző. Ráadásul talán elmulasztottam volna egy kellemes beszélgetést is egy melegszívű és népi humorral megáldott bácsival.

(A csatolt fénykép 1961 májusából származik)

IN MEMORIAM: LILLY

Aránylag népes családba születtem és normális körülmények között gyerekeimnek, unokáimnak egy csomó nénije, bácsija és unokatestvére lenne, de a generációmnak sajnos nem adattak meg a normális állapotok. Mások talán zokszó nélkül alkudnának meg a megmásíthatatlannal, de mint már sokszor megírtam, én 67 év után is gyakran gondolok arra, mennyire más lenne minden, ha a náci szörnyetegek nem avatkoznak ennyire brutálisan életünkbe. Irigyen nézem unokáimat, amint önfeledten játszadoznak holland rokon gyerekekkel és sajnálom, hogy nem kerülnek szótárukba magyar szavak, hasonló korú unokatestvéreik által.

Gyerekkoromban Kassán laktunk, de nyaranként sokszor utaztunk Érsekújvárra, ahol apám húga, Bözsi és férje, Feri, az Ungár kávéház, étterem és szálló tulajdonosa laktak. 8 éves koromig csak németül és szlovákul beszéltem és magyar anyanyelvű unokatesóimtól, Évától és Lillytől tanultam meg az első magyar szavakat. Lilly már nagylány volt és egy kicsit lenézett minket ‘kis pisiseket’, de Éva csak egy évvel volt idősebb nálam és mivel ‘egyetlenke’ voltam, az annyira hiányzó testvért szerettem benne.

1939-ben, harmadik elemim közepén, szülővárosomat Magyarországhoz csatolták és Košicéből Kassa lett. Apámnak elvették iparengedélyét és Pestre költöztünk. A hétvégeket általában nagyanyám Szépvölgyi úti villájában töltöttük. Míg a bácsik és nénik lórumot játszottak – magyar kártyával, fillérekért – mi gyerekek, a kertben viháncoltunk. Volt egy pesti unokafivérem is, Pali, de az érsekújvári rokonok is sokszor eljöttek. Én persze Évike társaságát kedveltem, míg a nálam nyolc évvel idősebb Pali, Lillynek csapta a szelet.

Azokban az években lettem cserkész is. Miután a zsidókat 1940. december 15-én kirekesztették a Magyar Cserkész Szövetségből, a 311-es Vörösmarty zsidó csapatnak lettem tagja. Farkaskölykök voltunk és a Háti falkához tartoztunk.

Lilly és Pali lenézően mosolyogtak, amikor izgatottan meséltem cserkész élményeimről. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor Lilly – 15-16 éves lehetett – véletlenül meglátta néhány vezetőmet, jóképű 18-19 éves fiúkat. Legnagyobb csodálkozásomra, egyszerre érdeklődni kezdett a cserkészmozgalom iránt, sőt megkért, hogy vigyem magammal egy vasárnap. A legszebb ruháját öltötte fel és magas sarkú cipőben jött a kirándulásra. A sarok hamarosan eltörött és végül is unokanővérem két fiú karján érkezett le a Széna téri villamosmegállóba. Nem tudom folytatódott-e közöttük a kapcsolat, de a kirándulásainkra nem jött el többet.

1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot. A megszállás nem járt azonnali változásokkal. Mindenki folytatta mindennapi életét, csak a levegőben lógott valamilyen mély lesújtottság. A változások lassan, apró események sorában történtek és a végeredmény a zsidó vallású magyarok szabadságának súlyos korlátozása lett. Pesten a helyzet egy ideig még aránylag kibírható volt, de a vidéki zsidóságot hamarosan bevagonírozták.

Érsekújvári rokonainkat ez év júniusában hurcolták az auschwitzi koncentrációs táborba. Csak Lilly élte túl a poklot. Anyja, Bözsi 1945. január 19-én (a budapesti gettó felszabadulásának másnapján!) éhen halt. Évikének már előzőleg térden alul lefagyott mindkét lába. Járni nem tudott. Barakktársai az anyja lábánál, a szalmában rejtették el a biztos haláltól. Amikor édesanyja meghalt, Évi bánatában teljesen meghibbant. Sikoltozva, anyanyelvükön kezdte szidni a németeket. Anyja teteme mellett, nővére, Lilly szeme láttára puskatussal verték agyon. Még lélegzett, amikor elhantolták.

Anyámmal a pesti gettóban éltük túl a háborút. Rokonainkról nem tudtunk semmit és csak később, itt-ott összeszedett apró részletekből tudtuk meg milyen keserű volt a sorsuk. Csak kevesen tértek vissza. Először Ungár Feri bácsim jött meg a munkaszolgálatból. Érdeklődött, tudunk-e valamit a családjáról.

Nem tudtunk semmit. Hazautazott Érsekújvárra és azt tette, amit ebben a helyzetben tenni lehetett: várta őket. Végül is csak Lilly maga érkezett vissza Auschwitzból. Majdnem kopaszon, testi-lelki roncs, árnyéka önmagának. Nem volt képes beszámolni apjának, mi történt az anyjával és húgával. Feri bácsi csak másoktól tudta meg szörnyű haláluk részleteit és azt is, hogy lányán embertelen, brutális kísérleteket végeztek és azért soha sem lesz képes szülni.

Unokanővérem soha sem tudta elfelejteni, hogy amikor 16 és fél éves korában összegyűjtötték a szülővárosa zsidóit, hogy a haláltáborokba hurcolják őket, a kíváncsiak között a főtéren, ott álltak volt iskolatársai, szomszédjai, apja kávéházának az alkalmazottai, kigúnyolták a riadt embereket, akiket hirtelen kiűztek házaikból és nyíltan fejezték ki örömüket, hogy deportálják őket (és lakásaik, értéktárgyaik szabad préda lesznek).

Ő is úgy határozott, hogy otthagyja az Szlovákiát, amely kitaszította zsidó állampolgárait, zömüket kiszolgáltatta a német gyilkosoknak, sőt fizetett is a németeknek minden deportált zsidóért. Szeredi származású férjével, Manóval 1948 végén érkeztek Izraelbe. Eleinte, mint pincérnő dolgozott a rangos ’Roval’ kávéházban, majd Izrael első manökenjei között volt. Kitűnően mozgott és óriási sikereket aratott. Dél-afrikai turnéján, az egyik újságírónak be kellett, hogy bizonyítsa, hogy az elegáns vörös hajú szépség csakugyan tud főzni (persze, hiszen magyar nevelése volt!) és ez nemcsak reklámfogás. Néhány évvel később a világhíres Stefán Braun szőrmés cégnek lett üzleti vezetője és egyúttal házi manökenje. A cégnek sok híres külföldi vevője volt, olyanok, mint Marlene Dietrich, Elisabeth Taylor és Sophia Loren. (A cég helyén most a jó nevű Stefán Braun étterem működik).

Férje halála után is, 11 éve, aránylag élénk társadalmi életet vezetett, egyedül élt és nem szorult senkire. Bérlete volt a filharmonikusokhoz, az operába és autójával mindenhova eljutott. A hetente egyszer jövő bejárónőn kívül, lakását egyedül látta el, magának és vendégeinek is maga főzött. Nem szeretett egyedül maradni a nagy lakásban és ötször hetente bridzselni járt, az Izraeli Bridzs Szövetség keretében külföldi versenyeken is részt vett.

A tel avivi társadalom egyik oszlopos tagja volt. Még 84 éves korában is feltűnően jól nézett ki. Kitűnően öltözködött, elragadó beszélgetőtárs volt, értett a művészethez, zenéhez, irodalomhoz, tökéletesen beszélt németül és angolul. Mint egy magyar barátnőm írta a napokban, levelében „nagyon csodáltam tartását, intelligenciáját, azt, hogy méltósággal viselte az idő múlását. Gyönyörű nő volt!”  

Sok betegségtől szenvedett, a koncentrációs táborban elviselt szenvedések nyomot hagytak rajta, de a legkomolyabb a tüdőrák volt. Vagy három hete, egy reggel nem tudott felkelni az ágyból, és néhány nap után a kórházba utalták be. A rák a nyelőcsövét támadta meg és csak folyékony dolgokkal volt képes táplálkozni. Alapos kivizsgálás után, orvosai közölték vele, nem tudnak segíteni állapotán, csak megkönnyíteni szenvedését.

Lilly egész életében tudta mit akar és általában sikerült is neki megvalósítani akaratát. Nagyon legyengült és alig tudott beszélni, de múlt szerdán ágyához rendelte ügyvédét, elrendezte vele néhány dolgát és aláírt egy pár papírt. Egyik utolsó mondata az volt: „Holnap hazamegyek!” Férjének egy rokona megemlítette, hogy másnap lesz férje halálának az évfordulója és ez idén először, Lilly nem fog tudni részt venni a visszaemlékezésen. Erre nem válaszolt.

Csütörtök éjjel fél kettőkor értesítettek a kórházból, hogy unokanővérem örökre lehunyta a szemét. Január 19.-én halt meg, ugyanazon a napon, mint anyja, Bözsi, húga, Évike, 67 éve és férje, Manó 11 éve. Zsidó szokás szerint még aznap eltemettük az előre megvásárolt kettős sírba. Most is véghezvitte akaratát, ő is ott volt férje visszaemlékezésén.

Utolsó mondata is megvalósult, hazatért, oda ahol egész családja várta. Nagymamánk, aki a pesti gettóban pusztult el és tömegsírba temették, anyja és húga, akiknek sír sem jutott, apja Feri, aki 1960-ban halt meg és imádott férje, akinek az oldalán került örök nyugodalomra.

Mint héberül mondják: „Lillyke, kezeskedj értünk ott fent az Egekben!”