"Itthon-Otthon" és további írásaim

csütörtök, március 04, 2010

ŐSRÉGI SZERELEM

Már azt sem tudom, hogy nézett ki a leányzó, mi volt a neve, de nagyon szerelmes lehettem.

szombat, február 27, 2010

EMLÉKMUZEÚM

Nemrég látogattam el először a felújított Jeruzsálemi Yad Veshem múzeumba, egy lenyűgöző épület komplexumba, központjában egy 180 méteres (az áll a prospektusban) főtengellyel, annak mindkét oldalán elhelyezett kiállítóterekkel és a kiállított tárgyak, főleg filmek és fekete-fehér fényképek elképesztő áradatával. A legtöbbjüket nem ismertem, ami aránylag meglepő egy olyan országban, amelyben a Holokauszt napon évente minden televíziós csatorna csakis ilyen tárgyú filmeket sugároz. Csoportunk kitűnő idegenvezetőt kapott – képzettsége szerint történelem szakos tanító – de a feladata főleg arra szorítkozott, hogy háttéranyagot szolgáltatott és rámutatott a fontosabb látnivalókra, amelyeknek a jelentősége sajnos nagyon is egyértelmű volt és nem szorult további értelmezésre. A körülvezetés is újszerű volt. Csoportunk tagjai egyéni fejhallgató rendszerrel lettek felszerelve és húsz méterre is elkalandozhattunk vezetőnktől, anélkül, hogy akár egy szót is elveszítettünk volna szavaiból. Az igazat mondva, alig figyeltem magyarázataira! Totális sokkos állapotban vonszoltam magamat a termek között és lelkem mélyéig megrendülve néztem a véghetetlen dokumentációt népünk felfoghatatlan tragédiájáról. Hiába próbáltam megemészteni a borzalmat, amelyet épelméjű ember soha sem lesz képes felfogni.

A három órás körséta folyamán talán csak a tárgyak felét sikerült megnéznünk. A múzeum anyaga kronologikus rendben van elrendezve, körülbelül 1942-ig jutottunk el és akkor, miután fogytában volt az időnk, egyenesen a háború utolsó évéhez ugrottunk.

Magam is Holokauszt túlélő vagyok. 1944-ben a pesti gettóba hurcoltak, a háború után Steven Spielberg filmarchívum képviselői megkerestek és emlékeim egy részét megörökítették a jövő generációk számára, de amikor a megsemmisítő táborok volt rabjainak hajmeresztő beszámolóit hallgatom (azokét, akik hajlandók erről beszélni, unokanővérem, akinek szeme láttára mészárolták le anyját és húgát, nem hajlandó!), megnézem a filmeket, fényképeket, amelyeket az orcátlanság csúcspontjaként a náci szörnyetegek saját maguk készítettek, hogy dicsekedhessenek tetteikről családjuk és barátaik előtt, majdnem szégyenkezve említem ezt a tényt. Személyes élményeim eltörpülnek az embertelen szörnyűségek, a totális megalázás, a rafinált kínzások, az elemésztő éhség, az örökös halálveszély mellett, amelyeket még a legszerencsésebb Holokauszt túlélők is évekig közvetlenül tapasztaltak.

Néhány nap telt el Yad Veshemi látogatásunk óta. Másnap este koncertre mentünk, a cseresznye a tejszínhabon Brahms első szimfóniája volt. Egy további estén Az elszánt diplomata című 2005-ös filmet néztük meg, amelyben egy férj megpróbálja felderíteni miért gyilkolták meg feleségét. A háttér érdekesebb: csodálatos fényképek a végtelen nyomorról és szörnyű kétségbeesésről a mai Afrikában. Egy kellemes családi összejövetelen is részt vettem, de az egész idő alatt nem hagyott nyugton a gondolat: hogy történhetett ilyesmi a 20-ik században, amelyben az emberiség olyan óriási kulturális, egészségügyi, technológiai teljesítményeket ért el, miként határozza el egy felvilágosult kultúrnép, amelynek Brahms, a zeneszerző, akinek a művét annyira élveztem a koncerten, is egyik fia, egy másik nép kiirtását.

Németország nem elégedett meg e nép elpusztításával saját országában, hanem másokba is betört és bennük is korszerű megsemmisítő rendszereket létesített. A 1942. januári wannsee-i konferencián fogadták el a „Végső Megoldás”-nak nevezett ördögi tervet, amely szerint az ’örökös’ német birodalom vezetősége meg fogja tisztítani Európát tizenegymilliós zsidó lakosságától, úgyhogy magva sem maradjon. Ez a cél olyan nagy fontossággal bírt a nácik szemében, hogy akkor is, amikor már kétségtelenné vált, hogy elveszítik a háborút, kifogyóban levő forrásaik jelentős részét továbbra is a zsidók megsemmisítő táborokba szállítására szánták, a háborús erőkifejtés számlájára is.

Úgy látszik soha sem fog abbahagyni gyötörni a gondolat – amelyet már előzőleg is kifejeztem – ’mi lett volna, ha?’ Egyetlen gyerek vagyok, de unokatestvéremet, Évikét, mindig nővéremnek tekintettem. Milyen lett volna az életem, ha szegénykét nem verték volna puskatussal agyon, ha szeretett nagymamám, másik unokatesóm Georgie, anyám húga Olly, apám húga Bözsi és két bátyja Pável, meg Heini, akik szintén a náci szörnyetegek áldozottai voltak, életben maradtak volna?

Túl a személyes aspektuson, az egész valóságunk megváltozna, ha további hat millió zsidó és leszármazottaik, akik a lemészárlásuk óta eltelt 76-78 év alatt születtek volna, közöttünk élnének. Ki tudja hány Albert Einsteint, Mark Chagallt, Sigmund Freudot, Franz Kafkát, Mark Spitzet veszített el a világ?

Másrészt viszont az a lehetőség is fennáll, hogy Izrael állama nem létezne, én meg valahonnan Magyarországról írnék, ha egyáltalán lennének olyan élményeim, amelyeket érdemesnek találnék rögzíteni a számítógép képernyőjén.

szombat, február 20, 2010

A HOLT TENGER NEM HALOTT

Tegnap ellátogattam Földünk legmélyebb pontjára. Az átlagos embernek nagyon ritkán van alkalma hasonló kijelentést tenni. Megmásztam golyóbisunk legmagasabb hegycsúcsát, pont akkor kellett odatévednem, amikor megdőlt a hőségrekord, a valaha legalacsonyabb hőmérsékletet mérték, amikor ott voltam, a világ legszebb, leggyönyörűbb, legcsodálatosabb táját láttam ablakomból, (de ez már ugye szubjektív megállapítás, nem mérhető tudományos mércével), mindez aránylag nehezen valósítható meg, de a Föld legmélyebb pontja sokkal könnyebben elérhető. Mindössze el kell jutni Izraelbe és a Tel Avivi, Jeruzsálemi, vagy más központi busz állomáson felülni a legközelebbi Holt Tengeri járatra. Sőt, ha valaki valamilyen okból nem akar Izraelbe utazni, a Holt Tenger keleti partja Jordániához tartozik és onnan is elérhető.
A Holt Tenger nem is tenger, hanem egy 67 kilométer hosszú és legszélesebb pontján 18 kilométer széles tó. Vízének tükre kb. 420 m-rel, a tófenék pedig 795 m-rel van a tenger szintje alatt. Egyetlen vízforrása a Jordán folyó, de az erős vízkivétel (a folyó 70-90%-a az emberi fogyasztást szolgálja) és magas párolgási arány miatt, vízszintje folyamatosan csökken. A tó déli részének sekély vizei majdnem teljesen eltűntek, helyükön sós sík látszódik. A tervek, víz továbbítására a Vörös-tengerből a Holt-tengerbe, egyelőre csak papíron léteznek.
A tó héber neve Sós Tenger, mivel sóssága a többi tengerénél jóval (8.6-szor) nagyobb, de a magyar (és más európai nyelvek) által használt ’Holt’ elnevezés is találó. Az átlag 300 gramm per kilogrammos sótartalom – nem konyhasó, ásványi savakat, mint klorid, nátrium, magnézium és kálium tartalmaz – nem teszi lehetővé, hogy bármilyen élőlény megélhessen a tóban, vagy körülötte. A környező hegyek puszták, így nézhet ki a Hold felülete. Sehol sem látszódik egy zöld hajtás, még a madarak sem tévednek erre.
Valahol már megírtam mit mondott Hanspeter, svájci barátom, amikor az először pillantotta meg a Holt tengeri katlan kopár, okre sárga hegyeit:
"Wie schön! Keine Baume" (Milyen szép! Sehol egy fa). Ami csak azt bizonyítja, hogy a világon minden relatív.
Ebben a tengerben, magas sótartalma miatt, nem lehet úszkálni. Derékig belábolhatsz, de aztán hirtelen elkap a víz és a lábaid felugranak a felszínre. A legjellegzetesebb holt tengeri fénykép az átlag turistát ábrázolja, amint a felszínen lebeg és megjátszva a nemtörődőt, újságját olvassa (csak aki bezoomol, veszi észre, hogy az újságot fordítva tartja kezében).
Amellett az emberi leleményesség megtalálta a módját kihozni a hasznot a tengeri só gyógyító hatásából. Az északi rész mentén turista negyed épült, vagy 11 fényűző szállodával, ahol a kénes medencékben a betegek az iszapkúra áldásos hatásait élvezik.
Az iszap- és só kúra számos bőrbetegségben – mindenekelőtt a psoriasis, (pikkelysömör) – reumás betegségek, asthma, légzőszervi betegségek, szemgyulladás, magas vérnyomás, szívbetegség, bélgyulladások, stb. gyógyításában hasznos, a legtöbben azonban kozmetikai célokra veszik igénybe. A nyugágyak között arab srácok plasztik üvegekben árulják az iszapot, de ha nem vagy lusta, a tengerpart mentén magad is megtalálhatod a kis gödröket, amelyekben bőségesen található jó, olajos iszap. Egy turista sem hagyja ki az alkalmat, lefényképeztetni magát az otthonmaradt barátok számára. Nehéz elhatározni, rémítő, vagy komikus látvány-e a fekete iszappal álcázott, megismerhetetlen szörnyeteg. Majdnem minden gyógyszertár a világon árulja a különféle holt tengeri iszap kivonatokat, fürdősavakat és „hidratáló, ránctalanító, bőrkisimító, bőrpuhító, fiatalító, regeneráló” krémeket.
Mindezeket már ismertem. Sokszor mutattam meg idelátogató barátaimnak a Holt tenger szépségeit, a csodás Ein Gedi oázist és forrását, Wadi Arugot patakmedrét, a kőszáli kecskékkel, Maszada fellegvár romjait, amelyet a zsidó harcosok két évig tartottak és amikor a római légiónak sikerült elfoglalnia, az öngyilkosságot választották. Ezúttal valami újat láttam, a Holt Tengeri Műveket, amely a Palesztinai Potash (hamuzsír, kálium-karbonát) Vállalat örököse.
Egy megszállott személy sokszor megváltoztathatja a történelmet. Ebben az esetben a szibériai Mikhail (Moses) Novomeysky bányászmérnök volt ez a személy. Novomeysky először 1911-ben látogatott el a Holt Tengerhez, amelynek éghajlata teljesen más volt, mint szülőhazájában. Elbűvölte az ötlet, hogy itt nem kell nagy nehezen kibányászni az ásványsavakat, nincs szükség drága gépezetre, elegendő a nap természetes melegét (vagyis inkább forróságát, a Holt tengernél a hőmérséklet nyáron a 39 fokot is eléri) kihasználva, megvárni míg a tengervíz elpárolog és egyszerűen fellapátolni a földön megmaradt nyersanyagot. Végül is 1929-ben kapott engedélyt vállalata megalapítására. A vállalat sikeresen működött, a környéken egy kibbutz is keletkezett, amelynek lakosai a vállalatnál dolgoztak, sőt sikerült nekik mezőgazdásági termékeket is termelni a magas sótartalmú földben. 1940-ben már a Palesztinai Potash Vállalat volt felelős az akkori Palesztina ipari exportjának a feléért. A 1948-as izraeli Függetlenségi Háborúban a jordániai Arab Légió lerombolta a vállalat épületeit és a kibbutzot.
A mostani cég 1951-ben alapult és ma a világ negyedik legnagyobb hamuzsír termék gyártója és szállítója: További vegyipari termékei a magnézium-klorid, vízmentes alumínium-klorid, ipari sók, jégtelenítők, fürdő sók, konyhasó és nyersanyagok a kozmetikai ipar számára. A vállalat nettó nyeresége 2006-ban 208.9 millió dollár volt.
Csoportunk éjjel tekintette meg a Holt Tengeri Művek hatalmas komplexusát. Csodálatos látvány volt a pazar fények menete végig a láthatáron, amerre csak a szem ellátott.
A Holt Tenger nem is annyira halott. Nemcsak turisztikai látványosság, ahova a turisták százezrei látogatnak el, hanem egészségügyi és kozmetológiai centrum és ipari központ is.

hétfő, február 08, 2010

OLDALNÉZET

Tulajdonképpen tévedésből kezdtem érdeklődni a tárgy iránt. Nagy családi vacsi volt múlt pénteken – nálunk minden étkezés ’nagy‘, ha mindannyian eljövünk, nincsenek külföldi vendégeink és nem hívtunk meg rokonokat, barátokat, akkor is 14-en vagyunk – és kértem egyik unokámat, továbbítsa a sótartót. Erről jutott eszembe az angol kifejezés ’a só rossz oldalán ülni’. Az egyik hobbim (van egynéhány), a különféle kifejezések eredetét kutatni és elkezdtem magyarázni a családnak, hogy a középkorban a só luxuscikk volt Angliában, mert nehéz volt a tengervízből kitermelni és bányászni kellett. Akkori szokás szerint, a háztartások minden tagja együtt étkezett. Egy fontos személy asztala, a Nagy Teremben, akár tíz méter hosszú lehetett. A ház ura, felesége, gyerekei és a megbecsült vendégek az asztalfő közelében csoportosultak, a kevésbé kedvelt vendégek és a szolgák meg a vége felé. A sótartó valahol a közepén volt elhelyezve és a vendégek társadalmi státusát a szerint állapították meg, annak melyik oldalán ült.

Erről az jutott eszembe, hogy a háború után is nagy kellette volt a sónak. Január 18-án emlékeztünk meg a budapesti gettó felszabadulásának 65 éves évfordulójáról. Aznap jelentek meg utcánkban az első orosz katonák, a kapuk a fafalakban, amelyek lezárták a gettót, kinyíltak és mi boldogan tódultunk ki az utcákra. A tömeggel sodródtam és valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtam magamat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Bementem és megdöbbentem az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok lógtak. A folyosókon garmadákban feküdt az összeharácsolt holmi. Kiszortírozva, hogy a nagy szajré ünnepségben részt vevő párthívek könnyen megtalálják, amire szükségük van. Én még gyerek voltam és csak néhány olcsó cuccot szedtem össze anyám számára, de egy idősebb szomszéd néhány kilós só tömböt hozott haza. Ez nagy kincs volt abban az időben. Már egy kis darab sóért is sok mindent lehetett vásárolni.

Eddig a mese. Később utánanéztem és rájöttem, a helyes angol kifejezés ’a só felett/alatt’, oldalról szó sincs benne, de már késő volt, ilyenkor olyan vagyok, mint a bulldog. Amibe beleharapok, nem eresztem el. Elkezdtem kutatni az ’oldal’ szó különböző értelmeit. Néhány másik angol kifejezésben jelenik meg az és ez okozhatta tévedésemet.

’A sínek rossz oldala’, amely szintén társadalmi státusra utal, is angol eredetű, de a magyarok is megértik, viszont ’az ágy rossz oldalán kel fel’ helyett inkább megfelelő ekvivalensét használjuk: bal lábbal kel fel. ’A törvény az oldalán van’ fordítása, neki van igaza, de magyarul is mondják: az igazság rossz oldalán áll. Egy további, nagyon szemléletes angol fogalmat ’egy gyerek a takaró rossz oldalárol’ magyarul is találóan fejezik ki: balkézről való gyerek.

De nemcsak az angolok használják előszeretettel ezt a hasznos szócskát. Itt van például az eredeti magyar ’átesett a ló tulsó oldalára’, amely persze azt jelenti, hogy valaki az egyik szélsőségből a másikba csap, aztán az olyanok, amelyek a mindennapi nyelv részei és értelmük nem szorul magyarázatra, mint például az oldalági rokon, a hegyoldal, a követel oldal, az oldalát fogja nevettében, oldalba bökés/lökés – egy cinkosszerű, barátságos mozdulat - vagy az oldalba kap/vág, amely az előzőnek teljes ellentéte.

Nem fogom itt felsorolni az ’oldal’ szó további használatait, összetéve, vagy egyedül állva, de ha fellapoztok egy jó szótárt, benneteket is megfog lepni: több mint 100 ilyen van, kezdve a pozitívtól, mint az oldalas, oldalborda, szélmentes oldal, sokoldalúság, a negatívig, mint az oldalgás, oldaltűz, oldalnyilallás, oldalszél, oldalba támad, oldalt kicsúszik..

Kívánom, hogy mindig csak az élet napos oldalán járjatok és mindenben a dolgok derűs oldalát lássátok! .

péntek, január 29, 2010

A GYŐZELEM

Ezt a rövid novellát 1955-ben írtam, amikor magam is parasztéletet éltem. Szántani ugyan soha sem volt alkalmam – ezt már akkor is traktor végezte – de majdnem minden más kétkezi munkát kipróbáltam, a trágyázástól a kapálásig. Sajnos nem voltam annyira eltökélt, mint írásom hőse és hat év után visszatértem városi létemhez.

A Nap, bíbor palástjába burkolódzva, kilépett éjjeli szállásából és áttekintette birodalmát. A köd, amely, mint prédáját leső vadász lapult a földön, megijedt és elinalt. A sakál, akit az éjjel itt felejtett magányosan, felszűkölt: A Király! A fák tövében dideregve bujkáló virágok hálásan emelték fel fejüket és rebegték: A Király!

A Nap ledobta palástját izmos vállairól, egy fenséges mozdulattal útjukra bocsátotta a Holdat meg a csillagokat és fénysugarait pazar bőséggel szórva szét a szélrózsa minden irányába, felavatta az új napot. A Föld kitárta barázdáit és szomjasan szívta magába a jótevő sugarakat.

És az Ember? A mezőt szántó ember, megtörölte kalapjával verejtékes homlokát, meglegyintette ostorával sovány gebéjének a hátát és csak azt morogta: még egy forró nap!

A háta mögött néhány girbegörbe barázda és előtte az ekét váró szűzföld. Az állat, a nemes teremtés, amely összekötötte sorsát az emberi fajjal és hála helyett rabszolgaságot kapott, nagy nehezen, remegő térdekkel vonszolta az igáját, úgy látszott, perceken belül összebicsaklik. A nehéz eke sóhajtva szelte szét a köves talajt.

De a szántót mindez nem izgatta. Egész lényével a horizonton felkiáltójelként ágaskodó egyedülálló fára központosított. Erre aggasztotta tarisznyáját és benne volt uzsonnája, amelyet felesége készített el gondosan, amikor pirkadatkor a mezőre indult.

Péter nem szokott rá erre a munkára. Nem volt a kisded koruk óta papájuk traktorja körül játszadozó falu parasztfiainak egyike. Még nem is olyan régen Pest egyik legsikeresebb válóper ügyvédje volt.

„Most mindez szart ér most ” – gondolta keserűen. „A legrosszabb esetben, ha nem ízlik a szendvics, elválaszthatom magamtól feleségemet.”

Amikor kivándorolt Izraelbe Péter elhatározta, megteszi a maga részét a zsidó szocio-gazdasági piramis, amelynek az intelligencia az alapja, megfordítására és paraszttá válik. Ezt az elhatározását is hasonló buzgalommal és makacssággal hajtotta végre, amellyel a múltban komplikált jogi problémákat oldott meg.

Az eke nyelei véres barázdákat szántottak tenyereiben, a háta fájt, az inge már a korareggeli órákban csurom víz volt és a füleibe, orrába, szemeibe bemászó kis muslicák megőrjítették. A legrosszabb egy bosszantó, belső hang volt, amelyet hiába próbált elhessegetni és amely azt sugalmazta, dobja az ekét a fenébe, fogja ki a szegény megkínzott párát, hagyja lakmározni a közeli lóheréből, maga pedig feküdjön hanyatt a fa árnyában, bámulja a kék éget, hallgassa a méhek zümmögését és szívja be a frissen szántott termőföld részegítő illatát.

A múltban, kikeményített kötényes, bóbitás szobalányuk körülbelül ilyenkor szolgálta fel bőséges reggelijüket. A ropogós croissant íze még megmaradt az ínyében, mintha érezte volna a frissen őrölt kávé illatát, de most nem volt szabad ilyen frivol badarságra gondolnia. A szántást sürgősen be kellett fejezni, mielőtt a tavaszi vetés ideje elmúlik. Titán erők viaskodtak benne. A szíve a tarisznyájához húzta, a fa árnyékához, a pihenéshez, míg az esze azt parancsolta, hogy legyen erős és folytassa a munkát. Ha most félbeszakítja a szántást, nem fejezi be mai kvótáját.

Péter összeszorította az ajkát, kiegyenesedett és energetikusabban lépkedett az eke nyomában: „Egy-kettő... csak fél kilenc van... három-négy ... kitartani és tovább folytatni... öt-hat... legalább tizenegyig. Ki kell tartanom, a feleségemért, a gyerekeimért, a megélhetésemért, a becsületemért!”

A Nap teljes dicsőségében ragyogott az égen. Két kezével, tele marékkal szórta forró sugarait az engedékeny föld felé. Péter elkáromkodta magát, ledobta ingét, tenyerébe köpött és újra megmarkolta az eke nyeleit. A Nap, haragosan, majdnem forrpontra fokozta energiáját, de igyekezete hasztalan maradt. Az ember makacsul folytatta haladását a láthatár felé. A végén a Nap adta fel a küzdelmet.

„Győztél halandó!” – sóhajtott és a szégyentől egy vastag felhőt vont arca elé. Egy könnyű szellő finoman megsimogatta a győztes arcát.

szombat, január 23, 2010

AVATAR

A múlt héten, megnéztük egy baráti párral, állandó filmpartnereinkkel, az Avatar filmet, amelyet mostanában mindenki agyba-főbe dicsér.

A filmnek nem újszerű a cselekménye, bizonyos szempontokból ez egy tipikus romantikus film, mint ezer más előtte. Egy férfi találkozik egy nővel, egymásba szeretnek és dacára minden akadálynak, a szerelem végül is győz. Happy End, mint minden klasszikus hollywoodi filmben.

A filmnek üzenete is van, ellenzi a természeti kincsek elpusztítását, célzást tesz az indiánok kiirtására a fehér telepesek által, utal a vietnami háborúra és a jelenlegi Iraki és Afganisztáni katonai kampányokra, amelyeknek James Cameron, a film rendezője, a legélesebb ellenzői egyike, de az ökológiai, anti-imperialista, anti-gyarmati üzenet már azelőtt is gyakran elhangzott.

A filmet háromdimenziós (3D) technológiával állították elő, de ez sem új, csak eddig főleg olcsó, szórakoztató filmekre használták, amelyeknek fő célja a komikus illúzió kiaknázása, a rémült néző elkapja a fejét, vagy visszahőköl, mert úgy tűnik nekik, hogy a dobott tárgy fejen találja, a látszólag feléjük hajtó autó elgázolja, a ragadozó állat darabokra tépi.

És ha mindez nem lenne elég, a film műfaja, sci-fi, a múltban inkább a másodrangú filmek kategóriájához tartozott, cselekményük alapja a félelem volt az ismeretlentől, az emberiséget megsemmisítéssel fenyegető nukleáris holokausztoktól, borzalmas, halálos járványoktól, teremtőikkel szembeforduló robotokról, rémítő, ijesztő földönkívüli lényekről, emberek húsával táplálkozó egzotikus szörnyekről.

Ennek a zseniális filmnek, amely minden idők legnagyobb box office sikere lesz, az a kiválósága, hogy ezeket a banális anyagokat sikeresen összegyúrja egy hatalmas szágába, amely két óra negyven percen keresztül nemcsak elbűvöl, szórakoztat, hanem egyúttal belopja az üzenetet is, anélkül, hogy az üzeneteket utáló közönség ezt sejtené. Szerepelnek benne földönkívüli lények is, de ezek távolról sem szörnyetegszerűek. A film nem egy vizuális hatásokra alapozott, tartalomtalan mű, a sztereó szemüvegek a nézőket egyenesen Pandora bolygóra plántálják át. Nem kívülről figyelnek meg egy képzeletbeli tájat, benne találják magukat fizikailag, minden oldalról körülvéve az egyedi, lélegzetelállítóan csodálatos, költői faunával, olyan annyira, hogy a filmen kívüli valóság körülöttük, majdnem képzeletbelinek tűnik.

A hinduizmusban egy hallhatatlan lény megtestesülését jelentő szanszkrit eredetű avatar kifejezést, a modern világban, számítógépes játékokban, a használók által irányított karakter, egy alteregó féle, elnevezése, az internetes fórumokon, pedig kis kép a résztvevők azonosításának megkönnyítésére. A kifejezés a filmben egy jövőbeli technológiára utal, amely lehetővé tenné egy ember tudatát egy másik élő lény testébe sugározni. Ebben az esetben egy béna katona, Jake Sully tudatát másolják át génsebészet által létrehozott hasonmásába, amely Pandora bolygó kékes bőrű bennszülötte és egy ember kombinációja. A film hőse hamarosan azonosságot kezd vállalni a bolygó lakosainak harcával, megőrizni otthonukat, szokásaikat, vallásukat és a kapzsi, lelkiismeretlen emberi társadalom ellen fordul.

Sajnálatomra, a háromdimenziós technológia, amelyet bizonyos prognózisok szerint, a nem távoli jövőben a jövő generációs TV adások is át fognak venni, nálam és barátunk feleségénél kellemetlen mellékhatásokat – fejfájást, szédülést, émelygést, sőt hányást – okoz. Először tíz egy néhány éve, Lars von Trier Hullámtörés című filmében, amely ugyan nem volt háromdimenziós, de számítógéppel feldolgozott tájképek voltak benne, amelytől mi kettőnk tengeribetegek lettünk, észleltük a jelenséget. Először azt hittem, hogy gyomorrontásom van, csak amikor kimentem a teremből és más nézők panaszát hallottam, fogtam fel erős émelygésem okát. Ezúttal kevésbé rosszul éreztem magamat és sikerült végignéznem a filmet, de barátnőnk kénytelen volt elhagyni a mozit az előadás közepén.

Az orvosi irodalom szerint, a lakósság öttől tíz százalékánál létezik, különböző fokokon, mélységészlelési (sztereoszkópikus látás) rendellenesség, amely megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi számukra a háromdimenziós film nézését.

A háromdimenziós látvány illúzió, a hardver a két szem felé gyorsan váltakozva kissé eltérő képeket vetít, melyeket speciális szemüveg tesz élvezhetővé. Maga a tény is, hogy csaknem három órás filmről van szó, erősen megterheli az agyat, a minden szemtől külön-külön érkező kép egységes képpé való feldolgozásában.

Sokat írtak már erről a filmről – és még fognak írni – és nem hiszem, hogy képes lennék valamit hozzátenni és újítani, Mesterházi Lili az origo Filmklub kritikájában ezt mesterien megtette és mindenben csatlakozok véleményéhez: http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20091216-ettol-elkekulsz-avatar-kritika-james-cameron-sam-worthington.html

vasárnap, január 17, 2010

AKCIÓS SZÁLLÁS

Azok, akik követik írásaimat, tudják, az év elején rövid szabin voltunk Spanyolországban. Egy éjjelt Madridban kellett töltenünk és megfelelő szállodát kerestünk. A pici szálló előző madridi utazásunkon ugyan nem szolgáltatott mást, mint ágyat egy szerény szobácskában, de egy lakónegyedben volt, nem messze a reptértől, és a közelben egy jó étterem és néhány üzlet is volt. Amszterdamban is mázlisak voltunk, a szálloda bájos és olcsó, ingyen reptéri ingajárat volt és közvetlen közelében egy nagy bevásárló központ, néhány étteremmel. Ezúttal is hasonlót reméltünk találni.

A nettes hirdetés szerint Hotel Arturo Norte, Madrid Airport, „5 percre van a reptértől”, közel Madrid központjához, ingyen reptéri ingajáratot szolgáltat, étterem és bár van és persze az ára is megfelelő volt.

Mivel gépünk már 11-kor délelőtt szállt le, úgy terveztük, letesszük a kofferokat a szállóban és sétálunk egyet Madridban. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy a reklám és a valóság között van egynéhány ellentét, amikor nem találtuk meg a szállodai transzfert. Egy másik sofőr tanácsára taxiba szálltunk. A hotel egy ipari parkban van, vagy 17 kilométerre a reptértől és az út 20 percet vett igénybe. A szálloda modern és szép, a szobánk tágas, de a recepciós alkalmazott felvilágosított, az ingajárat csak munkanapokon működik, úgyhogy a visszautat is taxival kell majd megtennünk.

Összegezve: a szobáért 65 eurót, a két taxiért 77 eurót fizettünk!

A madridi kiruccanásról is lemondtunk. Továbbiakban kiderült: a szállodai étterem hétvégén csak reggelit szolgál fel, a bár csukva van és az egész környéken csak egy drága koreai étterem működik. Végül is kellemes szobánkban töltöttük a délutánt és estét. Olvastunk és beértük a szendvicsekkel és italokkal a szálló automatájából.

Ezek a gombnyomásra rendelkezésre álló információáradat veszélyei. A naiv turista saját bőrén tanulja meg, a netes információ sokkal kevésbé megbízható, mint az azelőtt inkább igénybe vett baráti ajánlás, vagy az utazási iroda segítsége.

A madridi szálló eszembe jutatta lányom családja esetét 2008 nyarán, amikor egy családi gyökerek túra keretében Magyarországra, Szlovákiába és Csehországba látogattunk. Legidősebb lányunk és férje elhatározták, hogy még egy hetet maradnak a közös kirándulás után. Nyári szünet volt és szükségesnek találták három gyereküknek egy további hetet ajándékozni szüleikkel, ahelyett, hogy otthon a falra másszanak tiszta unalomból. A Tátra, a nemzetközi turizmus egyik népszerű központja, kézenfekvő választás volt, a hegyek szépsége és olcsó árak miatt Szlovákiában.

Lányunk megfelelő helyet talált egy Vázsec nevű faluban, a ház kitűnő benyomást keltett a fényképeken. Kirándulásunk befejezése után elkísértük lányunk családját bérelt házukba.

Délután érkeztünk és megdöbbentem a falu siralmas kinézésétől. A földszintes házak mind sok évre tekinthettek vissza és sehol sem – legalábbis azokban az utcákban, amelyekben elhaladtunk – látszott a haladásnak semmilyen jele. Az utak repedezettek voltak, teli kátyúkkal és mindenhol a visszamaradottság, a szegénység uralkodott. Ez nem volt az egyetlen falu, amelyet Szlovákiában láttunk. Két előző éjjelen, két másik faluban szálltunk meg, más településeket is útba ejtettünk és azok nem különböztek jelentősen a mi falvainktól, de ez a falu kirívóan szegényes volt.

Alkonyodott, amikor elértük a megadott címet és az utca kinézése szerint, a legtöbb házba nem lett bevezetve a villany. Csak később derült ki a megtévesztő látszat oka: a lakosok a tyúkokkal fekszenek le aludni és velük is kelnek fel. A háziúr nyaralója előtt várt minket és már előre le kívánom szögezni: a szállás minőségét illetve, lányom elvárásai teljes mértékben teljesültek. Az új, modern és tágas épület egy szép, fás, zöld domb tövében volt elhelyezve, mindennel ellátva, amire egy családnak szüksége lehet, mellette kis kert volt, nekem mégis kellemetlen érzésem volt. Két vadonatúj bérautóban érkeztünk, tizenegy jól öltözött turista, GPS-ekkel, fényképezőgépekkel, mobil telefonokkal, ruházattal és személyes felszereléssel degeszre tömött kofferokkal. Nem szeretnék Vázsec derék polgárairól egy rossz szót mondani, feltehetően becsületes és szorgalmas emberek, akik verejtékes munkával keresik meg kenyerüket, de vajon a kísértés nem túl erős? Vajon aránylagos gazdagságunk nem kápráztatja el őket, nem túl kirívó, hivalkodó?

A kora reggeli órákban valamilyen zaj ébresztett fel minket. A hangerősítőkben, amelyek az utcák mentén voltak felszerelve, rövid zenei részlet után, egy dramatikus közlemény hangzott el. A családom, amely nem ért szlovákul, hívott, jöjjek ki, hallgassam meg. Talán valami történt? Tűz fenyegeti a környéket, földrengés veszély van, háború tört ki? Legnagyobb csodálkozásomra, ez egy reklámadás volt, közölték a tisztelt vevőközönséggel, amelyhez még nem értek el a kor vívmányai – úgymint a TV, meg a rádió – hogy a közeli áruházban rendkívüli ágynemű akció van.

Másnap, közös reggeli után, hatan elhagytuk a falut, útban a reptérre és hazafelé és csak lányunk családja maradt a nyaralóban. Időről időre beszámoltak, minden rendben van és tíz nap múltán hazatértek, szép élményekkel a Tátrai kirándulásokról és sok fényképpel, amelyek között a legemlékezetesebbek néhány falubeli szomszéd nénit ábrázoló, a 20.-ik század eleji dokumentumfilmekben látható, öltözékben.

Lányunk elmesélte, az utolsó napon eljött a háziúr beinkasszálni a házbért és visszakapni a kulcsokat és megkérdezte rendben volt-e minden, voltak-e lakósainak valamilyen problémái? Lányunk, egy kicsit csodálkozva, visszakérdezett: „miféle problémáink lehettek volna?”

A házibácsi válasza megdöbbentette: „remélem, a cigányok a faluszélen nem alkalmatlankodtak. Lefizettem őket, hogy békén hagyjanak benneteket.”

Ki tudja miként viselkedtek volna családunk tagjai, ha tudták volna, védelmi pénzt fizettek szabijuk zavartalanságáért. Vajon kiteregették volna mosásukat mielőtt egész napos kirándulásra indulnak? Képesek lettek volna lazítani este a kertben? Mertek-e volna éjjel nyitott ablakkal aludni? Még szerencse, hogy csak amikor elutaztak, hallottak a kétes elemekről a falu végén.

péntek, január 08, 2010

ANGOL GYARMAT SPANYOLORSZÁGBAN

Előző írásom főszereplői a spanyol légitársaság megbízhatatlansága és a szállodai személyzet gondatlansága voltak, de nem töltöttük egy hetes szabink egészét elveszett kofferjaink keresésével, másfajta tapasztalataink is voltak.

A spanyol utazás ötlete véletlenül született. Miközben azon törtem fejemet, hol ünnepeljük meg Szilvesztert, beléptem egy üdülőjogokat áruló cég honlapjára. Szememet azonnal elkapta egy hirdetés, amely egy hetes bonusz szabit ajánl potom 380 dollárért. Nálunk semmilyen valamire való szálloda nem képes egy ilyen egy nevetséges árral versenyezni. (Ugyanott egy Thaiföldi szabit is ajánlottak 279 dollárért, de semmi kedvünk sem volt 11 kényelmetlen órát tölteni a repülőn, arról nem is beszélve, hogy a repülőjegy ára jelentősen megdrágítana az üzletet).

Nagy hívei vagyunk az apartman szállodáknak, amelyeknek az ára nem foglalja magában az étkezéséket és már sokszor szálltunk meg ilyenfajta szállodában a világ minden táján. Costa del Soli szállodánk az 553 szobás Sunset Beach Club volt Benalmadénában. Szép lakosztályt kaptunk, háló és nappali szobával, verandával, amelyről egy csodaszép öböl látszott. A szállodának két külső és egy belső úszómedencéje, szaunája, edzőterme, étterme, bára, meg nagy klubhelyisége van. A reggeli olcsó ára (mindössze 6 euró), arra késztetett, hogy lemondjunk apartmanunk jól felszerelt konyhájának használatáról és inkább a szálló ebédlőjében reggelizzünk.

Az étel tárgya volt szabink legnagyobb meglepetése. A szálloda (és az egész város) angol hódoltság alá került és az étel is, ízlésüknek és szokásaiknak megfelelő. Az étkezések étrendjében egyáltalán nem szerepel spanyol étel. A reggeli büfé központjában a szalonna (bacon), kétféle kolbász, tükörtojás, sült bab, pirított gomba, sült paradicsom és krumpli tócsni virított. A kisszámú nem britek rendelkezésére szalámi, felvágott, sajt, gyümölcs joghurt, finom kompótok és friss körték, meg almák álltak, de zöldséget, salátát, sőt még olajbogyókat, nem tálaltak.

Ebédünkkel és vacsoránkkal is hasonló tapasztalataink voltak. Benalmadena a turizmusból élő, tengerpart hosszán terjeszkedő, kedves kis városka. Az Internet szerint 1300 étterem és bár működik benne. Szeretjük a spanyol ételt és különösen a tengeri gyümölcs után bolondulunk, de egy 5-6 kilométeres séta folyamán a város fő utcáján, az éttermek százai közül egyben sem volt spanyol étel. Nemcsak a menü volt tipikusan angolos – fish és chips, pásztor pite (shepherd’s pie), kenyér puding – de az intézmények neve szerint ítélve, Harry’s Bar, Joe’s Corner, Murphy’s Pub és hasonlók, mintha Angliában jártunk volna. Sétánk útvonalán három indiai és egy kínai éttermet is láttunk. Sok kirakat sportadásokat reklámozott, de erre még visszatérek a továbbiakban.

Nem adtuk fel. Feltételeztük, hogy a városkában él néhány helyi lakos is és nem hittük, hogy ezek is alkalmazkodtak az irányzathoz és véres hurkájukat (black pudding) Guinness sörrel öblítik le. Végül is egy mellékutcában felfedeztünk egy kellemes éttermet, amely otthoni andalúz ételt szolgált fel. A szakácsnő maga is kijött hozzánk és javasolta mit rendeljünk.

A Spanyolországban töltött hét alatt, csak pescadost és mariscot (tengeri gyümölcs) ettünk. Malagába utaztunk és ellátogattunk egy, a nap minden szakában tömött népies kifőzdébe, amelyet még a múlt februárban fedeztünk fel. Kipróbált módszerünk annak felderítésére – az egész világon működik – melyik a jó étterem: a helyiek kedvenceit pártolni. A favoritunk egy Torremolinosi (Benalmameda tőszomszédja) önkiszolgáló bár volt. A kiszolgáló pultokon tányérok sorakoztak, nyers, összevagdalt tengeri gyümölccsel. A vendég rámutat egy tányérra és 5-10 percen belül elkészítik választását. Az egész ínyencség, friss kenyeres kosárral együtt, 5 euróba kerül, egy pohár kitűnő spanyol bor 1.80. Kívánhat-e az emberfia ennél többet?

Aki Spanyolországba utazik és bele sem kóstol a gaspacho-ba, paellá-ba, az olíva olajos, fokhagymával kiadósan megfűszerezett tengeri gyümölcsbe, a tapas-ok óriási választékába, nem más, mint a híres dalban, Mad dog and Englishman.

Mint megígértem, visszatértem a sportadásokhoz. Tudjátok-e mivel töltötték az idejüket szállodánk angolszász turistái? Az időjárás kitűnő volt, 20-22 fokos, napos idő, de ezek a nap zömét a klubhelyiségben ülve töltötték, hátukkal a nagy ablakoknak, amelyek a tüneményes tengerpartra nyíltak és miközben számtalan palack sört vedeltek, a labdarúgó és más sport közvetítések adásait követték. Alig hittünk a szemünknek, kora délelőtt elindultunk nejemmel napi sétánkra és amikor késő délután visszatértünk a szállóba, semmi sem változott. Ugyanazok a csoportok változatlanul ott hevertek a kényelmes fotelokban a televíziós ernyők előtt, csak az üres palackok mennyisége lett nagyobb. A Happy Hour ideje alatt, 18.30 és 19.30 között, a tömegek csak növekedtek, de a terem éjfélig nem ürült ki. A kisgyerekek kocsijukban aludtak, a kissé nagyobbak hordozható DVD lejátszón rajzfilmet néztek, a felnőttek pedig tovább ittak és bámulták a képernyőket. Vajon tudták-e egyáltalán, hogy a Costa del Solon vannak, a világ egyik legszebb táján?

Volt egy személyes jellegű élményünk is. A szállodában kis könyvtár volt, mint ilyen helyeken szokásos. Ha valaki befejezi zsebkönyvét, otthagyhatja a könyvtárban és elvihet egy másikat, amelyet más vendég hagyott ott. A könyvek többsége angol volt, de voltak német, holland és svéd kötetek is (magyar nyelvűt nem találtam). Nem hittem, hogy héber nyelvű könyv is lenne, de volt kettő is. A kettőből az egyik, az én könyvem volt, amely vagy tíz éve jelent meg. Ez a csodálatos véletlen nagyon bensőséges érzés volt számunkra, rövid dedikációt is írtam a könyvbe.

A csábító bonusz szabik továbbra is ott találhatók a cég honlapján. Aki megunta a havat, jeget, a borús eget és megengedheti magának, nem jár rosszul a Costa del Solon. A verőfényes napsütés, a csodás tengerpart, az ínyencfalatok (és a sportadások) garantálva vannak, csak tudni kell választani.

péntek, január 01, 2010

SPANYOL, HALADÓKNAK

Megint külföldön vagyunk, újra a Costa del Sol-on, de ezúttal egy Benalmadena nevű kis városkában, vagy fél órára Malagától. Kérdezhetitek, miért utazik valaki, aki ennyire kritikus – mint a továbbiakban kiderül – egy évben másodszor Spanyolországba? Sok okom van rá. Az ország gyönyörű – ha látnátok eme szépséges öblöt, amelyet ebben a pillanatban csodálok erkély ablakomból, ti is a véleményemen volnátok – az emberek, dacára latin gyengeségeiknek, bájosak, nyitottak, népiesek, földközi tengeriek, mint az izraeliek, az étel fenséges, az árak alacsonyabbak, mint nálunk, szeretjük a spanyol nyelvet, az éghajlat télen is kellemes, hasonlóan a miénkhez és ezeken kívül, van-e valaki, akinek nincs szüksége időről időre levegőváltásra, távol a politikusok intrikáitól, a kisebb-nagyobb botrányoktól, feszültségektől? Kellenek-e további okok?

Az izraeliek, pont úgy, mint a magyarok, szeretnek kritizálni, panaszkodni. Minden, ami nálunk van pocsék, standard alatti, a szolgáltatások silányok, légitársaságunk gépein az ülések között nincs elégséges mozgástér. Mi viszont feleségemmel, a múlt szombaton, az Ibéria madridi járatán úgy találtuk, az üléssorok közötti távolság a legszűkebb, amelyet valaha is tapasztaltunk (és higgyétek el, jó néhány légitársaság gépein repültünk már), akárhogy próbáltunk elhelyezkedni, lábaink folyton az előttünk levő ülésbe ütköztek. A reggeli is az átlagosnál alacsonyabb minőségű volt. A zsemlye száraz és a személyzetnek esze ágában sem volt berakni őket néhány másodpercre a mikroba. Szeretem a tojást, de az omlettomat mintha csak a tojás mellett sütötték volna ki, meg aztán néhány gyanús szürke foltja is volt, a bizonyíthatatlan eredetű tócsninak mellette, pedig semmilyen íze sem volt. Nem lehetek teljesen tárgyilagos, mert ugye az El Al alkalmazottja vagyok, de azt hiszem, a mi társaságunk reggelije összehasonlíthatatlanul jobb.

További összehasonlítások? Az Ibéria gépein nem vetítenek filmeket ilyen rövid, ‘csak‘ 5 órás járatokon, nem árulnak vámmentes cikkeket, a további, egy óra, öt perces járaton pedig Madridból Malagába, még egy pohár vízzel sem kínálták meg az utasokat. A légikisasszonyok ugyan végigsétáltak a gép hosszán felszolgáló kocsijukkal, de akármi is volt rajta, pénzbe került. Az igazat megmondva, sem engem, sem ülésszomszédjaimat nem kérdezték meg, akarunk-e valamit, pénzért, vagy ingyen.

Nagy általánosságban azt mondhatom – bár az általánosítások veszélyesek – a spanyolok nem nyújtanak tájékoztatást, harapófogóval kell kihúzni belőlük. A jegykiadó pultnál a tisztviselő úgy viselkedik, mintha minden szó pénzbe kerülne. Kénytelen vagy kérdezni és kérdezni és újra kérdezni. Tapasztalt világutazók vagyunk és tudjuk mit kell kérdezni, de mi lesz az újoncokkal? A legjobb esetben nem részesülnek mindazokban a szolgáltatásokban, amelyekre jogosultak, a legrosszabb esetben pedig komoly bajba kerülhetnek, például lekéshetik gépüket.

Ezen kívül, és megint kénytelen vagyok általánosítani, a 'manana’ szót ugyan senki sem használta, de minden sokkal lassabban intéződött. Nem sikerült megértenünk miért tart a becsekkolás a madridi röptéren, a világ egyik legmodernebbjén és legkorszerűbbjén, tovább, mint a világ többi röpterén. Az tájékoztató pultnál hosszú sorok voltak és újra nem fogtuk fel miért. Minden utas hosszasan időzött a tisztviselőnél, talán az élettörténetét mesélte el? Hasonló a helyzet a felszállásnál. A folyamat jól ismert. Átadod a beszálló kártyádat, letépik a megfelelő részt, továbbhaladsz az utas hídon, bejutsz a gépbe, mosolygó utaskísérő üdvözöl, megtalálod az ülésedet, elhelyezed kézi poggyászodat, elfoglalod a helyedet és reméled helyes nőt ültettek melléd. A folyamat Madridban semmivel sem különbözik, azon kívül, hogy tovább tart és az utasok hosszú sorban kígyóznak a folyosó hosszán.

December 26-án éjjel érkeztünk végcélunkra, de a poggyászunkat úgy látszik máshová irányították. Nem annyira rendhagyó dolog, más társaságoknál is megtörténik. Cégünk vezérigazgatója, aki persze jól ismeri a rendszert, egyszer kijelentette, nem azon csodálkozik, hogy a poggyász egy elenyésző része elveszik, inkább azon, hogy nagy része igenis rendben megérkezik.

Az Elveszett Poggyász pulthoz járultunk. Az idősebb tisztviselőnő feljegyezte két kofferunk részleteit, szerencsénkre megőriztük a feladást azonosító címkéket is. Utasított, próbáljuk még egyszer megtalálni poggyászunkat, nem csak járatunk futószalagján, hanem annak távoli környékén is. A késő éjjeli órákban hosszabb időt töltöttünk hiábavaló kereséssel és csak ezután kaptuk meg panaszunk jegyzőkönyvének a másolatát. Megígérték, kofferjainkat szállónkba kézbesítik, ha megtalálják őket. Vaskos célzásként megjegyeztem a hölgynek, váltó ruha nélkül maradtunk és még csak egy fogkefénk sincs, de ő alig, hogy bólintott, amíg feleségem meg nem kérdezte határozottan: „Kapunk alapvető cikkeket tartalmazó szükség készletet, ahogy ilyen esetekben légitársaságoknál szokás?”

Szép táskákat kaptunk az Ibéria cég logójával, pizsamával, házicipővel, mosdó holmikkal, borotválkozó készlettel (számomra persze) és nyomtatott bocsánatkérő levéllel, de csak azért, mert kértük! Ha feleségem nem tudta volna, hogy jogosultak vagyunk ilyen elsősegélyre, semmit sem kaptunk volna.

December 27. Azóta 24 óra telt el. Senki sem hívott telefonomon és tájékoztatott csomagjaink helyzetéről. Beléptem a panaszíven jelzett poggyászkereső rendszer weboldalára, beütöttem a hivatkozási számot, de panaszom mellett csak annyit találtam: „Nincs hír!” Ráadással, dacára annak, hogy a tisztviselőnőnek szájába rágtam telefonszámomat és biztonság okáért egy névjegykártyát is adtam neki, számom hibás volt.

Szerencsénkre a weboldalon van opció a tévesen rögzített adatok kijavítására, betápláltam helyes telefonszámomat és az egyik koffer típusát és színét is helyesbítettem. Most azon tűnődünk, mitevők legyünk. Jól tudjuk, ünnepek vannak, de a légitársaság teljes gőzzel dolgozik, sőt ez a legjobb idényük. Vajon poggyászunkat soha sem találják meg, vagy az itt szokásos lassú tempó miatt, még senki sem kereste őket? Másnap kénytelenek leszünk vásárolni néhány szükséges tárgyat, úgy, mint alsóneműt, inget, piperecikkeket. A továbbiakban más cikkekre is szükségünk lesz, pulóverre, kabátra és hasonlókra, de mi lesz, ha abban a percben, amint a pénztárosnő áthúzza hitelkártyámat, megcsörren a telefon és értesítenek, kofferjaink útban vannak a szállóba?

Mint minden utas, kártérítésre vagyunk jogosultak és egyáltalán nem sajnálnánk, ha ruhatárunkat felújíthatnánk, de mennyi ideig kell várnunk amíg biztosak lehetünk, hogy poggyászunk véglegesen eltűnt?

December 28. További 48 óra telt el, tehát összesen 72 óra leszállásunk óta Malagában. A légitársaságtól ugyan nem jött telefon, de amikor vásárlásaink után tegnap visszatértünk szállónkba, véget vetettünk a bevásárló kampánynak, miután a weboldalon kedvező értesítés jelent meg, miszerint: „A röptérre érkeztek. Elkezdtük a kikézbesítési folyamatot”. Az értesítés december 28-án kelt.

December 29. A nap véget ért, 11 óra éjjel van, csomagjaink nem érkeztek meg a szállóba és az Ibéria társaság irányából teljes a csend. Feltételezem, alkalmazottai otthonukban ünneplik az év végét, mi pedig kénytelen vagyunk beérni a kézipoggyászunkban hozott dolgainkkal, kiegészítve azokkal. amelyeket tegnap vásároltunk. Ha holnap sem kapjuk vissza személyes poggyászunkat, újabb bevásárló útra kell indulnunk.

December 30. Ma délben a legelképesztőbb dolog történt. Elhatároztam, a recepcióhoz megyek és megkérem őket, ejtsenek szót az Ibéria céggel. Másfél napon belül, péntek reggel korán, elhagyjuk a szállót és ha csomagjainkat addig nem kapjuk meg, újabb komplikáció keletkezik. Beszélgetésünk közben a fiatal szállodai alkalmazottal, Krisztoferóval, felnéztem és mit gondoltok, mit láttam a recepciós pult mögötti messzi sarokban? A kofferjainkat!

Oda akartam menni és közelebbről megtekinteni rég nem látott kincseinket, de a másik alkalmazott, egy idősebb ember, odakiáltott: „Ezek nem a magáé, ezek Kálmánné kofferjai!” Krisztofero kíséretében mégis odamentem és a címkék segítségével, meg az útlevelemmel, azonosítottam magamat és bebizonyítottam, hogy a kofferok a miénk. A másik úr még mindig nem adta fel és azt állította, nem is lakok ebben a szállodában, hanem egy másikban, de ezúttal is sikerült bebizonyítanom, hogy téved.

Végre megengedték, hogy szobánkba vigyem tulajdonunkat, de azelőtt még Krisztoferó elregélte a fejlemények egy részét. A kofferek két napja érkeztek a szállodába, 28-án. Egy izraeli hölgy, egy másik szállodából, felhívta a mi szállodánk recepcióját és megkérdezte, kofferjai nem érkeztek-e tévedésből a oda. Az egyik tisztviselő hanyagul megnézte a címkéket és elhatározta (S)hacham és Kalman (angolban ugye nincsenek ékezetek) ugyanaz és azt válaszolta a hölgynek, poggyásza náluk van. Végül is mi a különbség egy izraeli és a másik között? A hölgy aznap reggel újra felhívta a szállót és bejelentette, poggyásza megkerült. A recepciós alkalmazott azt válaszolta, igen, megkerült, itt van nálunk, de a hölgy erősködött, ez nem lehet az övé. Senki sem vette magának a fáradságot, elolvasni a címkéken neveinket és megnézze a szálloda vendéglistáját, vannak-e ilyen nevű vendégeik. Mellesleg, miközben Krisztoferóval beszélgettünk, a barátságtalan tisztviselő spanyolul szidta beszédtársamat, hogy velem vesztegeti idejét.

Összefoglalva: a vége jó, minden jó? Nem egészen!

Az Ibéria légitársaság felelőtlenül viselkedett, mert semmilyen módon sem lépett velünk kapcsolatba. (A MALÉV weblapja például azt írja a hibás poggyászkezeléssel kapcsolatban: „Amikor csomagja megérkezik, értesítjük Önt és egyeztetjük a kiszállítás időpontját.”) Úgyszintén, nem adta át a szállodai recepciósoknak a fuvarlevél egy példányát, amelyben egyértelműen megjelenik a nevünk.

A szálloda alkalmazottai felelőtlenek voltak, mivel nem azonosították a neveket a kofferok címkéin, még akkor sem, amikor az izraeli hölgy határozottan kijelentette, hogy a kofferok nem az övéi. Továbbra, a recepciós tisztviselő szemtelenül és gorombán viselkedett. Még jó, hogy Krisztoferó és két másik kolleganője, kedvesek voltak és segítettek.

Három és fél napig személyes poggyászunk nélkül voltunk, jelentős összegeket adtunk ki alapvető cikkekre és az üzletekben töltöttük az időnket, ahelyett, hogy szórakoztunk, kirándultunk volna. Jár nekünk ezekért valamilyen kártérítés? És ha igen, kitől?

Utószó: Egy nappal később elpanaszoltam az esetünket a szálloda kedves és rokonszenves műszaki igazgatójának, Az úr türelmesen meghallgatott, résztvevő mosollyal bólogatott, de nem voltam képes kihozni belőle még egy bocsánatkérő nyilatkozatot sem, Valószínűleg az én hibám volt. Nem voltam elég meggyőző. Vagy talán ordítanom kellett volna, meg az asztalra csapni?