Nemrég látogattam el először a felújított Jeruzsálemi Yad Veshem múzeumba, egy lenyűgöző épület komplexumba, központjában egy 180 méteres (az áll a prospektusban) főtengellyel, annak mindkét oldalán elhelyezett kiállítóterekkel és a kiállított tárgyak, főleg filmek és fekete-fehér fényképek elképesztő áradatával. A legtöbbjüket nem ismertem, ami aránylag meglepő egy olyan országban, amelyben a Holokauszt napon évente minden televíziós csatorna csakis ilyen tárgyú filmeket sugároz. Csoportunk kitűnő idegenvezetőt kapott – képzettsége szerint történelem szakos tanító – de a feladata főleg arra szorítkozott, hogy háttéranyagot szolgáltatott és rámutatott a fontosabb látnivalókra, amelyeknek a jelentősége sajnos nagyon is egyértelmű volt és nem szorult további értelmezésre. A körülvezetés is újszerű volt. Csoportunk tagjai egyéni fejhallgató rendszerrel lettek felszerelve és húsz méterre is elkalandozhattunk vezetőnktől, anélkül, hogy akár egy szót is elveszítettünk volna szavaiból. Az igazat mondva, alig figyeltem magyarázataira! Totális sokkos állapotban vonszoltam magamat a termek között és lelkem mélyéig megrendülve néztem a véghetetlen dokumentációt népünk felfoghatatlan tragédiájáról. Hiába próbáltam megemészteni a borzalmat, amelyet épelméjű ember soha sem lesz képes felfogni.
A három órás körséta folyamán talán csak a tárgyak felét sikerült megnéznünk. A múzeum anyaga kronologikus rendben van elrendezve, körülbelül 1942-ig jutottunk el és akkor, miután fogytában volt az időnk, egyenesen a háború utolsó évéhez ugrottunk.
Magam is Holokauszt túlélő vagyok. 1944-ben a pesti gettóba hurcoltak, a háború után Steven Spielberg filmarchívum képviselői megkerestek és emlékeim egy részét megörökítették a jövő generációk számára, de amikor a megsemmisítő táborok volt rabjainak hajmeresztő beszámolóit hallgatom (azokét, akik hajlandók erről beszélni, unokanővérem, akinek szeme láttára mészárolták le anyját és húgát, nem hajlandó!), megnézem a filmeket, fényképeket, amelyeket az orcátlanság csúcspontjaként a náci szörnyetegek saját maguk készítettek, hogy dicsekedhessenek tetteikről családjuk és barátaik előtt, majdnem szégyenkezve említem ezt a tényt. Személyes élményeim eltörpülnek az embertelen szörnyűségek, a totális megalázás, a rafinált kínzások, az elemésztő éhség, az örökös halálveszély mellett, amelyeket még a legszerencsésebb Holokauszt túlélők is évekig közvetlenül tapasztaltak.
Néhány nap telt el Yad Veshemi látogatásunk óta. Másnap este koncertre mentünk, a cseresznye a tejszínhabon Brahms első szimfóniája volt. Egy további estén Az elszánt diplomata című 2005-ös filmet néztük meg, amelyben egy férj megpróbálja felderíteni miért gyilkolták meg feleségét. A háttér érdekesebb: csodálatos fényképek a végtelen nyomorról és szörnyű kétségbeesésről a mai Afrikában. Egy kellemes családi összejövetelen is részt vettem, de az egész idő alatt nem hagyott nyugton a gondolat: hogy történhetett ilyesmi a
Németország nem elégedett meg e nép elpusztításával saját országában, hanem másokba is betört és bennük is korszerű megsemmisítő rendszereket létesített. A 1942. januári wannsee-i konferencián fogadták el a „Végső Megoldás”-nak nevezett ördögi tervet, amely szerint az ’örökös’ német birodalom vezetősége meg fogja tisztítani Európát tizenegymilliós zsidó lakosságától, úgyhogy magva sem maradjon. Ez a cél olyan nagy fontossággal bírt a nácik szemében, hogy akkor is, amikor már kétségtelenné vált, hogy elveszítik a háborút, kifogyóban levő forrásaik jelentős részét továbbra is a zsidók megsemmisítő táborokba szállítására szánták, a háborús erőkifejtés számlájára is.
Úgy látszik soha sem fog abbahagyni gyötörni a gondolat – amelyet már előzőleg is kifejeztem – ’mi lett volna, ha?’ Egyetlen gyerek vagyok, de unokatestvéremet, Évikét, mindig nővéremnek tekintettem. Milyen lett volna az életem, ha szegénykét nem verték volna puskatussal agyon, ha szeretett nagymamám, másik unokatesóm Georgie, anyám húga Olly, apám húga Bözsi és két bátyja Pável, meg Heini, akik szintén a náci szörnyetegek áldozottai voltak, életben maradtak volna?
Túl a személyes aspektuson, az egész valóságunk megváltozna, ha további hat millió zsidó és leszármazottaik, akik a lemészárlásuk óta eltelt 76-78 év alatt születtek volna, közöttünk élnének. Ki tudja hány Albert Einsteint, Mark Chagallt, Sigmund Freudot, Franz Kafkát, Mark Spitzet veszített el a világ?
Másrészt viszont az a lehetőség is fennáll, hogy Izrael állama nem létezne, én meg valahonnan Magyarországról írnék, ha egyáltalán lennének olyan élményeim, amelyeket érdemesnek találnék rögzíteni a számítógép képernyőjén.
