OROSZLÁNOK

1956-ban ideiglenesen fellebent a vasfügyöny, kinyíltak a Szovjetúnió kapui és új bevándorlók ezrei érkeztek Izraelbe. Azokban a messzi napokban az oroszok frissítő újításnak tűntek országunkban ahová az utolsó évtizedekben a bevándorlók többsége a Közelkeletről és Észak Afrikából érkezett. Mi, két vidám telavivi srác, két lányt ismertünk meg ebből az emigráns tömegből, Vardát és Szonját. Ezek a lányok mintha egy más alfajhoz tartóztak volna, annyira különböztek azoktól a lányoktól amelyeket addig ismertünk. Jólneveltek, kulturáltak, pontosan meghatározott viselkedésmóddal minden adott társadalmi helyzetben. A kiejtésük is bájos volt, számunkra, aki Szlovákiából, egy másik szláv országból emigráltunk Izraelbe, ismerösnek is tünt. A barátom, Tomi az első perctől Szonja – egy káprázatos szőke szépség álmodozó szürke szemekkel és finoman cizellált arccal – varázsa alá esett,. Az én választásom mindenesetre az ébenfekete hajú Varda lett volna, egy pikáns szaftos, tüzelő szemű lány, akin látszott, hogy bugyborékoló vidámságát csak ideig-óráig tudja kordában tartani és a legkisebb ürügy kirobbantja, mint a pezsgő amikor kihúzod az üveg dugóját. Mellesleg, a lányok gyűjtőneve a társaságunkban ’oroszlánok’ volt (az ’y’-t elhagytuk).
Tomi, aki mint taxisofőr kereste meg a kenyerét, meg a rávalót, éppen a napokban vett egy új autót amelyet be kellett „járatni” – egy fogalom amelyik majdnem eltünt az autózás világából – és azért szombaton Haifára utaztunk az oroszlánokkal. Dél felé érkeztünk meg, éhesek mint a farkasok és természetesen be akartunk ülni egy étterembe, de itt egy meglepetés várt ránk. Varda és Szonja határazottan visszautasították a javaslatot.
„Jó házból való lányok nem ülnek be idegen férfiakkal egy nyilvános helyre.”
Nem tudtuk megváltoztatni a véleményüket, hiába próbáltuk és végül is gyrot pitában faltunk a kocsiban űlve (szegény Tomi egy frászban volt, hogy bemaszatoljuk a kárpitozást új szerzeményében).
Ez csak egy példa volt a sok kategorikus ’nyet’re amelyeket kénytelenek voltunk csendben lenyelni orosz barátnőinktől. Amellett, szeretném itt tisztázni, hogy ellentétben tartózkodó viselkedésükkel a nyilvánosságban, ami Vardát illeti, ő sokkal szabadosabb volt a személyközötti kapcsolatokban. Ez a lány élénk volt mint a gyerek, egy percnél többet nem volt képes csendben ülni, folyton mozgásban volt, állandóan valamit tennie kellett, valakihez hozzá kellett érnie. Furcsa szokása volt, hogy hirtelen, az utcán menve, elkiáltotta magát: "Esek!" és anélkül, hogy megvárná a válaszomat, minden aggodalom nélkül, nyújtott lábakkal, hagyta a testét hátraesni. Megindító volt feltétlen bizalma barátjában, hogy ott lesz mögötte, megfogja és nem hagyja, hogy a feje a járdába ütközzön.
Mégis, úgylátszik nem lettünk egymásnak teremtve. Egy kínos dolog történt velem. Az ajkaim megvörösödtek, erősen égtek és hatalmasra duzzadtak. Nem tudtam mi lehet az oka, de amikor Varda néhány napig városon kivül volt, majdnem teljesen elmúltak a tünetek, az égés enyhült, a dagadás lelohadt és megértettem, hogy az ajakrúzsa okozza ezt a furcsa allergiát. Barátnőm természetesen kicserélte a rúzsát, de ez csak egy jel volt: Nincs kémia közöttünk. Közös megegyezéssel véget vetettünk a kapcsolatunknak, de jó barátok maradtunk. Rövid idő múltán Varda egy jó barátommal, Mikivel, kezdett járni. Egy elöző írásomban (Útinapló III, Részlet I) a következőt írtam Vardáról:
"Bécsben egy barátnőm, Varda, lakott, aki 1956-ban emigrált Izraelbe Oroszországból. (Úgy is hívtuk: “Az oroszlán“). Egy rövid ideig az én barátnőm volt, de a kapcsolat nem volt komoly, jóban voltunk, de nem szerettük egymást. Azután Mikivel ismerkedett meg, az egyik legszebb férfivel akit valaha is ismertem. Boldogult anyám szerint túl szép is volt. „Egy férfi nem szabad, hogy ilyen szép legyen”.
Varda sem volt csúnya, fényképét az egyik népszerű női hetilap címlapjáról, a mai napig a fiókomban őrzöm.
A kapcsolat Mikivel lobogó, nagy szerelem volt, de Varda számára az érzelmi vihar nem volt elég. Ő házasságot és gyerekeket akart, de barátja nem volt a házasodó férfi tipusa.
Ebbe a légüres térbe furakodott be Paul, egy gazdag bécsi gyémántkereskedő, aki mint turista érkezett Izraelbe és első látásra beleszeretett Vardába. Randevúra hívta, de Varda visszautasította, mivel barátja volt. Paul nem adta fel a küzdelmet és végül is meggyőzte Vardát, hogy éjjel találkozzanak, amikor a munkája miatt korán kelő Miki már alszik.
Varda azt a maszlagot adta be Mikinek, hogy egy barátnőjénél fog aludni. A férje be lett hívva tartalékos katonai szolgálatra és fél egyedül a nagy lakásban. Mit sem sejtő barátja elvitte autójával egy házhoz a város központjában, Varda érzékeny búcsut vett tőle és belépett a lépcsőházba. Amint hallotta a kocsit távolodni, újra kijött és nem messze onnan találkozott Paullal.
Néhány ilyen találka után, Paul megkérte Varda kezét. Vardának tetszett az ötlet, de előzöleg utolsó alkalmat akart adni Mikinek. Mégegyszer megkérdezte, hajlandó-e tisztességes asszonyá tenni. Amikor Miki belekezdett a mondókájába, hogy kár elrontani virágzó kapcsolatukat egy olyan buta lépéssel mint a házasság, Varda tudtára adta, hogy máshoz megy és meghívta az esküvöjére.
A lakzi fényüző volt. Volt barátja is ott volt. Külsőleg nem látszodtak rajta izgalom jelei, jó étvággyal fogyasztotta el a vacsorát, ivott, táncolt a lányokkal, de zárt körben hirtelen kifakadt:
“És még én a marha, fuvaroztam azt a kurvát a dugásokra!“
Miki mind a mai napig nőtlen maradt.
Varda és Paul az elegáns Mária Terézia utcában laktak. Szép lakásuk volt, sok barátuk, gyerekgondozónőjük, de az egész ház kisfiúk, Dávid, körül forgott. Panzióban laktam, de estéimet Vardával és a férjével töltöttem. Kitünő vendéglátok voltak. A bőséges vacsora után általában táncolni, moziba, valamilyen jó kis kocsmába Grinzingben, vagy barátokhoz mentünk. Vardának jól jött, hogy van valakije, aki mindent tud elöző életéről és megoszthatja vele titkait. Bevallotta előttem, hogy még mindig szereti Mikit és megkért, hogy vigyek neki egy levelet tőle.
“Már néhányszor írtam neki, nem értem miért nem válaszol” – panaszolta."
Tomi kapcsolata Szonjával tovább folytatódott, de sok baja volt tüzes vérmérsékletével. Minden vigyázatlan nyelvbotlás, minden apró mulasztás részéről, parázs vitát okozott és 'végleges' szakítást. Tomi csak nagy igyekezettel és megfeszített udvarlással tudta elsimítani barátnője felborzolt tollazatát. Én, mint kettőjük jó barátja, megpróbáltam segíteni, közvetíteni. Egy este példáúl találkájuk volt, a lány a megadott órában ott volt, bement kulcsával Tomi lakásába – szemben az enyémmel – de barátja nem volt otthon. Tomi fél órát késett, mérgesen panaszolta, mechanikus problémája volt az autójával úton Jeruzsálembe és időbe tartott amíg megoldotta, de Szonjára ilyenkor nem hatott a logikus érvelés.
"Ha egy férfi találkára hív egy nőt, mindent meg kell tennie, tűzzel és vízzel is megbírkózni, hogy időben megérkezzen!" – itélkezett határozottan. Még egy szigorú alapelv amelyet az anyatejjel szívott magába. Ajtócsapással vonult ki és elkezdett lépkedni a buszállomás felé. Tomi a járda mentén követte az autóval, megpróbálta kiengesztelni és meggyőzni, hogy szálljon be, ő majd hazaviszi, de a "drága (és konok) Szonyicska" tovább menetelt büszkén felszegett fejjel, oda sem hederítve esedező barátjára. Végül engem kért meg Tomi, hogy kisérjem haza. Máskor is, amikor éjjel dolgozott, akkor voltak a legjobb fuvarok, engem bízott meg, vigyem Szonját moziba. Nagyon féltékeny volt és attól retegett, hogy valaki elorozza előtte az ő szépek szépét.
Talán már sejtetitek, hogy fog befejeződni ez a történet. Szonja egy nagyon érzéki teremtés volt. Ha izgi film volt, erősen társához szorult és görcsösen markolázta a kezét, ha meg romantikus volt, saját zsebkendője gyorsan átvízesedett és a kisérőjének kellett kölcsönadni az ővét és ki volt ez a kisérő? Gyakran én. Amikor este érte jöttem, sokszor még nem volt készen. Kis szobája ágyán ültem és figyeltem, ahogy be s ki jár, kisminkeli magát, segítettem bekapcsolni ruháját. Nem vonzódtam hozzá, kifejezetten nem az én tipusom volt, de lassacskán egy bizonyos intimitás keletkezett közöttünk. Éjjel, amikor hazakisértem, úgy búcsuztam el tőle mint minden más lánytól, puszival az arcára, de egyszer elvétettem a célt és a csók Szonja érzéki ajkán kötött ki. Jó lenne, ha az esti szentimentális filmet hibáztathatnám azért, hogy a véletlen csók nagyon átforrósodott. Az ajtaja már nyitva volt, világitásra nem volt szükségünk és egy idő múltán Szonja ágyán ocsúdtunk fel.
"Te durák (oroszul ostoba, gyakori kifejezés Szonja ajkán)! Mit tettél?"
Az ilyesmivel tipikusan a férfit okolják, mintha ő passzív szemlélő lett volna, de én is sokkban voltam. Hogy voltam képes ennyire elragadtatni magamat és elárulni legjobb barátomat? Ezt Tomi soha sem fogja nekem megbocsátani! Így is volt, dacára próbálkozásaimnak. Sehogy sem tudtam kiengesztelni, a végén már könyörögtem, hogy legalább verjen pofon, de csak megvetően nézett végig és hátat fordított nekem. Soha többé nem láttam és csak néhány hónapja hallottam közös barátoktól, hogy meghalt.
A szenvedélyes légyott Szonjával egyedülálló eset maradt. Szőke nők soha sem vonzottak és ő sem látta bennem álmai férfijét. Egy másik orosz származású férfihez ment feleségül és gyerekeik úgy néznek ki mintha egy utazási iroda norvég fjordokat hirdető plakátjából léptek ki volna. Nemrég futottam össze vele a bevásárló központban. Még mindig szép asszony. Nagyon örült nekem, de meghívásomat egy kávéra elutasította.
"Inkább máskor, jó?" – mondta kedvesen mosolyogva.

MENNYEI MANNA

Ki nem ábrándozik közülünk egy ajándékról amelyik teljesen váratlanul, a mennyekből pottyan az ölűnkbe, egy amerikai bácsiról akiről nem tudunk és ránk hagyja dollárjait, arról, hogy megütjük a főnyerményt a lottóban, vagy az utcán egy valutával degeszre tömött tárcába botlunk, de ezek úgye csak meddő vágyálmak. Kivel történnek ilyen dolgok a valóságban?
Hát velem, ha már tudni akarjátok! Körülbelül egy hónapja felhívott egy tisztviselőnő a bankomból azzal a hírrel, hogy folyószámlámra 500$-t fizettek be. Ez persze sokkal kevesebb mint a milliók amelyekről álmodoztam, de a meglepetés mégis kellemes volt, csak azt szerettem volna tudni, ki volt az a jótékony lélek aki megajándékozott. Ezúttal a tisztviselőnő lepődőtt meg: "Nem várta ezt a pénzt, uram?"
Nem, nem vártam semmilyen pénzre és még kevésbé más országból származó dollárokra. Van ugyan néhány külföldi rokonom, de nehezemre esne elfogadhatóan megokolni egy váratlan adományozási rohamukat. A leányzó a bankból próbált segíteni. Felolvasta a faxot amelyet kapott és kérésemre átküldött egy kópiát is, de ettől sem lettem okosabb. Egy rutin pénzátutalás volt egy bankból a másikba, de a kezdeményező cég ismeretlen számomra. A mindentudó Google szerint egy ilyen nevü cég jachtokat épít. Megkérdeztem a nejemet, vásárolt-e az utolsó időben jachtot, de azt válaszolta, hogy nincs semmi baja a jachtunkkal amelyik a tengerparton horgonyzik és különben is, hány jachtra van szüksége egy átlagos tel avivi családnak? J
Nincsenek üzleti ügyeim külföldön (tulajdonképen otthon sem), adósaim sincsenek, csak azt furcsálottam, honnan tudta a feladó a nevemet, a bankom címét és a folyószámlám számát? Egy igazi rejtély.
Ideiglenesen elnapoltam az egész ügyet. A közeli napokban biztos kapok egy levelet és benne egy kései magyarázat lesz ki és miért utalt át nekem pénzt. Ti kaptattok egy ilyen levelet? Csak azért kérdezlek benneteket, mert én nem kaptam. Ehelyett kb. egy hónap múltán újra csörgött a telcsi és ugyanaz a tisztviselőnő – vagy egy hasonló hangú másik – örömmel hiresztelte, hogy 500$ futott be a számlámra és mit kívánok vele kezdeni. A küldemény kezdeményezője ugyanaz volt mint a múltkorié. Ez a rejtelmes cég úgylátszik eltőkélte magát, hogy engem vevőjéve tesz és miútán tudomása van arról, hogy a pénzügyi helyzetemben nem engedhetem meg magamnak az ilyenfajta luxust, elhatározta finanszírozni számomra a jacht vételt. Az üzletkötés egy raffinált módja, ugye? Egy pihent agyú ember lehet aki kitalálta.
Csak egyszer, sok éve történt velem valami hasonló. A posta értesített, hogy csomag érkezett a nevemre. A küldeményt Németországból küldte nekem egy bizonyos Méiri Rut nevü hölgy és a tartalma egy új 12 személyes tányérkészlet része volt. Akkor is, mintha villám csapott volna belém, fogalmam sem volt ki a fene az a Rut és miért fogamzott benne az a hirtelen elhatározás nekem ilyen szép ajándékot küldeni. Az is felötlött az agyamban, hogy talán egy volt barátnőm emigrált Németországba, de amennyire képes voltam visszaemlékezni, viharos múltomban nem szerepelt egy Rut sem. Legény voltam, pirinyó egy szobás lakásban laktam és sem szükségem, sem helyem nem volt egy ilyen fényüző készletre. Már át akartam passzolni az egészet szüleimnek, amikor az utcán véletlenül Juditba futottam, régi jó barátom Joszéf feleségébe.
"Szia Avri! De jó, hogy látlak. Értesíteni akartunk, a közeli napokban kapsz egy csomagot Németországból. Vettünk magunknak egy tányérkészletet külföldön és mivel nem akartunk magas vámot fizetni, néhány részre osztottuk és az ottani barátnőm nevében elküldtük néhány címre".
Judit nagyon meglepődött amikor elmeséltem, hogy a csomagja már megérkezett és majdnem átadtam szüleimnek.
Amint említettem, eddig a pillanatíg nem kaptam semmilyen magyarázatot a 1,000$-ról amely váratlanul a számlámra került. Emlékeztek még az "Egymillió fontos bankjegy?" cimű filmre Gregory Peckkel, amelyben két milliomos fogadást köt: Élhet-e valaki, akinek egy lukas garazsa sincs a zsebében, egy hónapig egy millió fonton, anélkül, hogy abból egy fillért elköltene (senki sem képes felváltani a bankjegyet). A képzletemben két másik különcöt láttam, akik arra kötöttek fogadást, hogy elküldenek egy pénzösszeget egy ismeretlen fickónak Izraelben és az meg sem mukkan, hanem zsebre teszi szótlanúl.
Hát én pedig az antiszemita fél bosszúságára mindent megteszek, hogy veszítsen a fogadásában. Levelet írtam a nagylelkű adakozónak az átutaló bank cimén és értesítettem, hogy nagyra értekelem a gondoskodását költségvetésem egyensúlyozására és mély köszönettel elfogadok minden adományt, de talán érdemes lenne, hogy tüzetesen átnézze iratait és felülvizsgálja vajjon nem másnak lett-e szánva a pénz. Nem lenne nagy probléma számomra megtéríteni most 1,000$-t, csak az 'aggaszt', hogy a pénz havonta tovább fog érkezni a számlámra és egy-két év után, amikor valaki végülis rájön tévedésére, már sokkal nehezemre fog esni néhány ezer dolcsit visszafizetni.
Azok az olvasóim közül akiket érdekel a misztérium megfejtése, kénytelenek lesznek velem együtt türelmesen várni. Megigérem, hogy amint kapok akármilyen választ, azonnal közölni fogom itt.

LEVELEZŐ TÁRSAK

Mindig érdekeltek idegen országok, szerettem volna jobban megismerni más népek kultúráját, szokásait. Amikor még legény voltam – évekkel az Internet kora előtt – beíratkoztam egy levelező társ (pen pal) klubba és az évek folyamán sok emberrel leveleztem a világ minden tájáról. Az első kapcsolatokat természetesen olyan országokkal létesítettem amelyeknek a nyelvét értettem. Többek között leveleztem egy szenvedélyes szombathelyi képeslap gyűjtővel, egy cseh jazz zenekar dobosával, egy német tanitónővel (ő fordult hozzám. A háború.utáni korszakban sok német kereste a módját valahogy kifejezni a sajnálatát azokért a bűnökért amelyet a népe követett el a zsidó nép ellen. Más németek, akik soha zsidóval nem találkoztak – a kis városban ahol éltek, a legtöbb zsidót meggyilkolták és azok akik túlélték a soát, barátságosabb tájakra költöztek – ki akarták elégíteni kiváncsiságukat, miben különbözik a zsidó más emberfiától).
Amikor megtanultam angolul, az e nyelvűekkel is elkezdtem keresni a kapcsolatot. Azokban az években még én is gyűjtöttem képeslapokat és a két hobbim összefűzödött. Nagy szeretettel emlékszem vissza egy idősebb amerikai úrra, a vezetékneve Rabjohn volt – valamilyen okból soha sem tegeztük egymást, mint levelezőtársak között általában szokás – aki levelezésünk évei folyamán csodás képeslapok százait küldte nekem az USA minden részéről, nemcsak városokról és ekzotikus tájakról, mint a Rockies, a nevadai sivatag, a Niagara vízesések, de például egy egész indián sorozatot színdús népviseletükben. Minden laphoz, reszkető kézzel és részegen táncoló sorokkal, egy rövid magyarázatot fűzött. Az utolsó lapot a fiától kaptam, aki közölte velem, hogy az apja elhúnyt. (Szép gesztus. Amikor eljön az időm, remélem az én barátaim is hasonlóan értesülnek égbeli e-mail címemről).
Rio de Janeiroi levelezőtársam is volt, egy lány az indiai Poonából írt, de különösen jó viszonyunk keletkezett Li Chunggal, egy kínai lánnyal, aki az Idegen Nyelvek iskolájában tanult Pekingben. Fényképeket, kis ajándékokat váltottunk. A fiókomban a mai napig megvan az a bőr erszény (soha sem használtam) amelynek külsején a kinai fal szines képe ékeskedik és ha kinyitom, a műanyaggal borított kis ablakból egy csónakot evező fiatal lány mosolyog rám. Sokat tanultam Litől a kínaiak életéről és persze ő is kiváncsi volt a mi országunkra, szokásainkra.
Nehéz fába vágtam a fejszémet amikor megpróbáltam elmagyarázni neki mi a zsidó nép. Amikor más országokból származó emberekkel jövök össze, feltételezem, hogy ismer bizonyos tényeket – az iskolából, a napi lapokból, a vallásos, vagy akár a szépirodalomból – az európai népek történelméről, a Közel Kelet múltjáról és jelenjéről, de Li tudása ezeken a tereken majdnem a nullával volt egyenlő. Csak a leveleiből tudtam meg, hogy a kínaiak nem ismerik a Bibliát és azok az elbeszélések amelyek a zsidó-keresztény kultúra alapszövegei és olyan közismert nevek mint Ádám és Éva, Szodoma és Gomorra, Izsák és Jákób, teljesen ismeretlenek számára.
Azt hiszem sikerült felruháznom kínai barátnőmet néhány ismerettel népünk történelmében és egy nap elküldtem neki az Anna Frank Naplója cimű könyvet is. A történet komoly sokkot okozott nála, talán mert könnyebben tudta azonosítani magát egy olyan lánnyal akinek a kora közel állt az ő korához.
Természetesen angolul leveleztünk és a boritékot is latin betükkel címeztem meg, de amikor befejezte tanulmányait és hazatért a szülői házba, hirtelen kommunikációs problémák merültek fel. A falusi postás nem ismerte a latin betüket! Levelezőtársam felírta nekem a nevét és a címét kínai betükkel és én átmásoltam ezeket a számomra értelmetlen rajzokat a boritékra. Meglepetésemre, a leveleim elérték a címzettet és Li nemcsak megdicsérte a kalligráfiámat, hanem hozzátette, hogy kishúga irigyen mondta, "Bár én tudnék ilyen szépen írni kínaiul!"
Sajnálatomra, a kultúrális forradalom idején, amikor a kínaiak számára a kapcsolatok a nyugattal veszélyesek lehettek volna, megszakadtak a kapcsolataim Livel.
Egy másik jó barátnőm az ausztrál Leona volt, aki szülei kiterjedt juhfarmján élt és a lósport szerelmese volt: Lovairól fényképet is küldött. Benszülött neveket adott nekik, a kedvence Zoccola volt. Levelezésünk legérdekesebb része akkor kezdődött el amikor ő és barátnője Fairlie, egy másik gazdag lány, egy kb. másfél éves világkörüli túrára indultak. E jól megszervezett túrának a célja az volt, hogy majdnem minden kontinenst és országot érintsen és aszerint mennyire voltak érdekesek, a lányok napokat, vagy heteket töltöttek a különféle helyeken. Leona folyamatosan beszámolt az útjukról a képeslapok hihetetlen mennyiségű sorozatával. Mindenhol 6-7 lapot vásárolt, megszámozta őket és folytatólagosan, az egyik lapon a másik után leírta élményeit.
Egyiptom után Izrael sora is eljött. A két lány Tel Aviv egy északi negyedében bérelt szobát és egy munkabeli kollegámmal együtt, négyesben ellátogattunk azokra a helyekre, amelyeket turisták általában látni szoktak – Jeruzsálem, Nazaret, a Holt Tenger, Genezáreth tava, stb. Személyes találkozásunk előtt már jó néhány éve leveleztem Leonával, sokat tudtunk egymásról, mik a könyvek, a filmek, a zene amelyet kedvelünk, melyek a kedvenc ételeink, mi a világnézetünk, milyen jövőbeli terveink vannak és amikor végesvégre szemtől szembe kerültünk egymással, sem volt okunk csalódásra.
Az első perctől természetes vonzalom – nálunk ezt kémiának nevezik – volt közöttünk, kapcsolataink gyorsan szorosábbá váltak és tulajdonképen mindketten készek voltunk arra, hogy még intímebbé váljanak, de furcsa módon, sohasem akadt egy erre megfelelő alkalom. Fairlie egy pillanatra sem hagyott minket egyedül és nekem úgy tűnt, hogy minden mozdulatunkat sas szemmel követi.
Egy ilyen helyzetben csak annyi történhetett közöttünk, hogy felhevülten szorítgattuk egymás kezét. Végül is egy este kitörtem és felszólítottam Fairliet, hogy távozzon a szobából és hagyjon minket magunkra. Leona is könyörgött barátnőjének, adjon nekünk módot egy kis egyedüllétre, de ő kereken megtagadta kérésünket és magyarázattal is szolgált modortalan viselkedésére (normális körülmények között a két lány kivételesen jó modorú volt).
Mielőtt hosszú útukra indultak, a két lány megegyezett, hogy egyikük sem ad a másiknak semmilyen alkalmat érzelmi belegabalyodásra. Ha az egyikük kapcsolatot létesített volna valakivel a meglátogatott országok egyikében és esetleg hosszabb ideig,akart volna maradni, ez megzavarta volna az egész kirándulásukat. Így tortént, hogy a barátságunk Leonával platonikus maradt és a két lány egy hét után továbbindult kitervezett pályáján. (Itt említem meg, hogy Leona egy ismeretlen festő művét hozta el nekem hazájából. Csak sok év múlva derült ki, hogy a festő közben ismerté vált. A kép, a tipikusan ausztrál tájjal, a mai napig díszhelyet foglal el a nappalinkban).
Egy ideig még leveleztünk, de aztán Leona férjhez ment, gyerekeket szült és egy nap nem tudott, vagy nem akart többet időt találni a levelezésre. Egy bizonyos ideig még új évi kártyákat váltottunk, egyszer elküldte nekem két fia fényképét – betetettem albumomba a lovai fotói mellé – de lassan-lassan kifogytunk a gőzből és megszűnt a kapcsolat közöttünk. Egy nap amikor régi papírjaim között kotoráztam, véletlenül a kezembe akadt a vastag képeslevelezőlap paksaméta Leona jellegzetes írásával és kiváncsi lettem, mi lehet vele? Milyenek voltak számára az elmúlt évek?
Vasárnap volt, biztos otthon van, felhívtam a nemzetközi telefonközpontot és miután megkaptam a számát, egyszerűen feltárcsáztam. Igénybe kell vennünk a technológia vívmányait, nem? Csak egyet felejtettem el kérdezni a telefonos kisasszonytól: "Hány óra van ilyenkor Ausztráliában?"
Az idő Melbourneban hajnali hat óra volt és a telefont egy mérges férfi vette fel. Mit mondhattam az adott helyzetben? Hogy a feleségével szeretnék beszélni? Úgy találtam, hogy a legjobb egy halk bocsánatkérést motyogni és letettem a kagylót. Azóta sem hallottam Leonáról, de ki tudja? Hátha még összehoz minket az élet. Történnek ennél furcsább dolgok is.

IGUAZUI KALAND

Az Iguazu vízeséseket az Aerolineas Argentinas Buenos Airesből induló járatával értük el. Az egész napos túra után a fővárosban, késő éjjel, holtig kimerülten érkeztünk meg. Az úton egy szimpatikus amerikai házaspárral ismerkedtünk meg és együtt találtunk szállást is az első szállodában amely előtt a repülőtéri busz megállt. Lemondtunk a vacsoráról, ledobtuk pogyászunkat a szobánkban és perceken belül mély, álom nélküli alvásba zuhantunk. Reggel, amikor lejöttünk reggelizni, meglepetésünkre, nem láttuk az amerikaikat. Csak később futottunk véletlenül össze velük a kis városkában és kérdésünkre elmesélték, hogy a hölgy felébredt éjjel, meggyújtotta a villanyt és a legnagyobb undorára azt látta, hogy a lepedő poloskáktól feketélik. Helyben össszecsomagolták a holmijukat és más szállodába költöztek. Képzeljétek el mit éreztünk mi, akik azt egész éjszakát abban a poloskatanyában töltöttük.
A délelőtt első órája idegenvezető kereséssel telt el. Iguazu nem a legnagyobb vízesés a világon, de a legkiterjedtebb területen terül el, a terep nem beavatottak számára veszélyes is lehet és ezért tilos privát autóval megközeliteni. Ezen kivül, a 275 külön-külön zuhatag egy része Argentina határán túl, Brazílban fekszik, ahonnan sokkal jobb a kilátás az egyik legszebb részére, az u.n. Ördög Torkára. Ezt a csodálatos látványt csak útikalauz által vezetett autóval lehet megtekinteni. Angol nyelvű kalauzt szerettünk volna, de a turista irodai tisztviselő szerint ezeket napokkal hamarább kell megrendelni. Második választásunk egy német nyelvű lett volna, de ez is hiánycikk volt aznap. Hasonlóan, francia és olasz vezetők sem voltak kaphatók.
Nem maradt más választásunk mint egy spanyolnyelvű útikalauzzal indulni útra. A férfi kifogyhatatlan forrás volt a vízesések megismerésére. Attól a perctől kezdve amikor beszálltunk az autójába, ömlött belőle a szó. Egy kézzel vezetett és másik kezével szélesen gesztikulálva magyarázta meg a táj érdekességeit, mi meg szótlanul hallgattuk. Nem azért mert el voltunk ragadtatva gazdag szókincsétől, hanem mert egy árva kukkot sem értettünk a magas fokú kasztíliai szóáradatból. A kalauzunk nem volt buta és hamarosan felfogta, hogy buzgó bólintásaink és egy itt-ott beiktatott 'si', inkább udvarias gesztusok voltak mint a megértés jelei. Egy rövid szünetet tartott és hirtelen néhány olyan szót mondott amelyek legalább számomra, aki Szlovákiában születtem, ismerősnek hangzottak. Kiderült, hogy az idegenvezető anyja lengyel volt és a két rokon szláv nyelv segítségével végre sikeresen áthidaltuk a nyelvi akadályt.
A vízesések dzsungellel vannak körülvéve amelyben hemzsegnek a szines madarak és egzotikus állatok, de nincs trópusi meleg, mert az óriási víztömeg párája sok-sok kilométer távolságban mindent lehűsít. A gigantikus vízfalak maguk párátlan látványt nyújtanak amint 70-100 magasságból dübörögve, tajtékozva legördülnek az alattuk örvénylö, sistergő folyóba.
A túra estefelé fejeződött be és 18.30 körül már a repülötéren voltunk. Kávét rendeltünk és kényelmesen elterpeszkedtünk a kávézó foteljein. A Bueons Airesi repülőnek 19.00 órakor kellett volna indulnia, de a hangszoró berendézes még nem jelentette be a járatunkat. Itt valami bámulatos történt. A közelünkben egy nagy német turista csoport ült és amint az óra mutatói előre haladtak, észrevehetően növekedett az izgalmuk. Néhány perccel a tervezett felszállás előtt gyorsan kifizették a számlájukat, felkeltek és hosszú sort képeztek a repülőtársaság pultja előtt.
A feleségem és én csodálkozva néztünk egymásra. A pult mögött egy lélek sem volt és az egész repülőtéren nem láttunk egy hivatalos személyt sem. A terminál üvegfalán túl világosan lehetett ki lehetett venni, hogy a nem nagy röptér aszfaltja teljesen üres és egy árva repülőgép sem látszodik sehol, de ezek a teutónok, akiknél a beteges pontosság beidegződött tulajdonság, nem voltak képesek elhinni, hogy a gépük nem fog időben felszállni. Csak néhány hosszú perc után bomlott lassan fel a sor és a csoport tagjai újra helyet foglaltak, de minden lehető módon kimutatták elégedetlenségüket.
A Buenos Airesi gép körülbelül 19.30-kor landolt, az utasok leszálltak, a takarító személyzet felszállt a gépre és vagy egy órás késéssel végre mi is elindultunk. Az úton a kabin természetellenesen csendes volt. Az utasok arcán jól látszodott, hogy bele fog tartani számukra egy ideig amíg megemésztik a tényt, hogy léteznek a világon olyan országok is, ahol nem minden intéződik pontos menetrend szerint.
Mellesleg, Argentinából Németországon keresztül akartunk hazarepülni. Az utazási iroda szerint minden második nap van csak egymás után két gép. "Hogy-hogy?" – kérdeztem. A menetrend szerint egy nap az Aerolineas Argentinasnak van járata Frankfurtba, az utána kövekező napon pedig a Lufthansának. A tisztviselő elnevette magát:
"Igen, így kéne lennie, de az argentín gép mindig annyit késik, hogy majdnem ugyanakkor indul el mint a német."

A SZÖKÉS

Ifjúsági csoportunk 1949.ben, az Ifjúsági Alija szervezet (alija = a zsidó emigráció Izraelbe. A szó tulajdonképen felmenést, emelkedést jelent, mert a jövetel Izraelbe mindig egy felfelé ívelő út, míg az ország elhagyását, a kivándorlást lemenéssel, lesüllyedéssel jelzik) keretében érkezett Izraelbe. Három évig egy kibbutzban nevelkedtünk és 1952-ben bevonultunk a Náchál dandárba, amelyet azért létesítettek, hogy az ifjúsági mozgalmak szervezett csoportjai (héber nevükön 'magvai', mert ezek a csoportok képezték az új kibbutzok magvát) ne bomoljanak szét két és fél éves katonai szolgálatuk alatt. A regruta kiképzés után általában minden kiskatona más-más feladatot kapott, de ennek danárnak a keretében a 'magvak' együtt szolgáltak.
Három hónapos alapkiképzés után egy határmenti kibbutzba vezényeltek minket, ahol a normális kibbutzi élet mellett, a katonai keret is meg lett őrizve. Körülbelül 70-en alijáztunk Szlovákiából, de mivel az eredeti csoportunkból csak 50-en maradtunk – a többit elcsábította a városi élet – a századunkat kiegészítették vagy 20-30 más fiatallal, akik mint egyének vonultak be. A kibbutz egy külön lakónegyedében laktunk, parancsnokunk volt, egyenruhás sorakozóval kezdtük a napot, felvontuk a lobogót és csak azután öltöttünk munkaruhát és mentünk melózni.
A fegyelem elég laza volt, de a fő feladatunkat lelkismeretesen elvégeztük. A határ közelsége miatt, a környéken csempészek, fegyveres beszívárgók kószáltak és éjjelente őrséget kellett állnuk (aki őr volt, másnap szabadnapot kapott). Útáltam az őrséget, mert a hat órás szolgálatot nem volt szabad egy huzamban elvégezni, emberiebbnek találták a kétszer három órás műszakot, megszakítva három órás alvással. Alig, hogy lefeküdtél és elnyomott az álom, már rázta valaki a válladat és újból fel kellett csatolni magadra a nehéz felszerelést és kibotorkálni a sötétbe. Cigizni, rádiózni persze nem lehetett (még nem is találták fel a tranzisztoros rádiókat). Mivel töltöttem a hat órát egyedül? Megpróbáltam felidézni és elzümmögni magamban az összes magyar, szlovák, orosz dalt amelyet az iskolában, a cserkészeknél, az ifjusági mozgalomban megtanultam. Talán ezeknek a sok-sok óráknak az őrségen köszönhetem, hogy a mai napig emlékszem majdnem minden nótára. (Rossz szokásom ezzel dicsekedni és hangosan elénekelni a kedvenceimet, néha az utcán is, barátaim nagy bosszuságára).
Minden 2-3 hónapban résztvettünk egy sűrített egy hetes kiképzésben egy közeli katonai táborban (Izraelben nincsenek kaszárnyák). Külön-külön gyakorlatokat tartottak a fiúk és a lányok számára.
Egyszer mi fiúk egy gyalog túrára indultunk Jeruzsálembe. A teljes katonai felszerelésünkkel, sisakkal a fejünkön és személyes fegyverünkkel (nekem csak puskám volt, de voltak olyan szerencsétlenek akik a géppuska súlyával birkóztak meg) meneteltünk az egyenetlen, dimbes-dombos, sziklás terepen. A katonák közül néhányan nem bírták a felgyorsított iramot. A parancsnok aki ezt előre látta, három minőségi srácot osztott be a hátvédbe, hogy serkentse, tólja az elmaradozókat, szükség esetén pedig átvegye a fegyverüket és testileg is támogassa őket.
Máig sem tudom miért, de engem is ebbe a hátvédbe helyeztek. Nem voltam annyira példás katona és úgy sejtem, csak azért esett rám a választás, mert a szervezett, mozgalmi csoporthoz tartoztam és a parancsnokok jobban megbíztak ezeknek a tagjaiban. A sors fintora, hogy néhány órás megfeszített menetelés után, én is úgy éreztem, hogy az erőm fogyóban van és közeledik az a pillanat, amikor lábaim összebicsaklanak és engem is cipelni kell majd.
Semmi értelmet nem láttam ebben a kimerítő túrában. Természetesen fel lehet javítani az emberek testi képességét, de egy egyedülálló gyalogtúra sem oszt sem szoroz. Soha sem érdekelt (ma sem érdekel) a testem feljesztése, nem űzök semmilyen sportot és ezúttal sem éreztem a szükségét, hogy bizonyítsak valamit magamnak, vagy másoknak. Kihasználtam a tényt, hogy a menet végén voltam, egy kicsit lassítottam és amikor néhány méter volt közöttem és az előttem levő katona között, lehajoltam egy bokor mögé és gyorsan továbbkúsztam.
A század még egy ideig tovább haladt, amíg valaki észrevette, hogy hiányzom és jelentette a parancsnoknak. Az leállította a menetet – hála nekem a bajtársaim is kaptak egy kis pihit – és visszaküldött néhány katonát megkeresni a hiányzót. Nem találtam túl jó rejtőhelyet, ott pihegtem néhány sürű bokor között és egy jó barátom rövid idő múltán rámtalált. Nagyon ügyefogyottan nézhettem rá, mert csak rámkacsintott és továbbállt máshol keresni.
Egy negyed óra múltán feladták a kutatást és a parancsnok továbbindította a menetet. A századnak nem volt adó-vevő rádiókészüléke és így nem tudták értesíteni az ezredet eltünésemről, de úgylátszik elhatározták, hogy ezen a környéken nem történhet bajom és majd csak visszatalálok a táborba. Mai szemmel nézve, ez egy elég felelőletlen határozat volt a parancsnok részéről, de akkor a javamra volt.
Egyedül maradtam. Egy ideig pihentem és azután elkezdtem kutyagolnii nyugat felé, ahol elképzelésem szerint a tábor volt. Nem siettem, kényelmes tempóban haladtam, végre valahára senki sem sürgetett, az egyetlen problémám az volt, hogy a maradék vízet a kulacsomban rövid idő alatt kiittam – azokban az időkben a gyalogság elfogadott doktrínája az u.n. vízfegyelem volt, a katonák csak egy kulacs vízet kaptak napközben, hogy a testük "hozzászokjon" a vízhiányhoz. Csak később, miután jónéhány katona 'kiszáradt' és halálesetek is voltak, jöttek rá, hogy aki bőségesen iszik, sokkal többre képes. A szomj elkezdett kínozni. Vagy két óra múltán egy elhagyott arab falúba érkeztem, ahol egy poshadt vízüreget találtam. Csak röviden tétováztam, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, tenyeremmel eltávolítottam a leveleket és döglött rovarokat a víz felszinéről és egy kicsit csillapítottam a szomjamat. Természetesen tudtam, hogy ez a régen ott álló víz ártalmas lehet, de úgy éreztem, ha nem iszom valamicskét, nem leszek képes visszajutni lakott területre. Ez nem volt az utolsó felelőtlen cselekedetem ezen a kalandos napon, de egy bizonyos mértékben mindig mázlista voltam és ezúttal sem fizettem drága árt esztelen tettemért.
Folytattam az utamat és egy további óra után nagy örömömre egy szép, rendezett gazdasághoz érkeztem. Az udvaron tyúkok kapirgáltak, az istállóban néhány ló volt, a ház előtt traktor állt és minden aggodalom nélkül bekopogtam. A férfi aki ajtót nyitott, rendkivül előzékeny volt. Réges-régen túl voltunk az ebédidőn, de hiába erősködtem, hogy megelégszem egy pohár friss vízzel, ragaszkodott ahhoz, hogy harapjak is valamit. A sisakot, a súlyos felszerelést, a puskát, amelynek a szíjja mély jelet vágott a vállamban, leraktam egy sarokban, megmosakodtam egy kicsit és kényelembe helyeztem magamat az asztalnál.
Vendéglátómmal a gazdaságáról csevegtem – végül is, én is paraszt voltam – megkérdeztem milyen volt a termés, aztán azt is említettem, hogy az elöző héten meglátogattam Tel Avivi rokonaimat, mire a háziúr elmondta, hogy 1949 előtt a családjának is volt háza Jaffán. (Ebben az évben tört ki a Függetlenségi Háború és az arab lakosság jelentős része elmenekült Jaffából). Hirtelen rádöbbentem, hogy arab házba kerültem és a fegyverem ott hever a távoli sarokban. Hideg csomó képződött a gyomromban és alig tudtam lenyelni a finom csibét amelyet a háziasszony tett elém, dehát nem tehettem azt, hogy hirtelen felpattanok és kirohanok.
Természetesen semmi sem történt, vendéglátom (később megtudtam, hogy a neve Szulejmán, az ismert El Azi családból) nem támadt rám és nem mészárolt le. Sietve lehabzsoltam az ebédet, megkönnyebülve raktam megint magamra a felszerelésemet, megköszöntem a szivélyes vendéglátást és folytattam utamat. Már esteledett amikor elértem az országutat és onnan rövid idő alatt autóstoppal visszaérkeztem a táborba.
A törzsőrmester elé járultam és elmeséltem, hogy talán hőgutától elájultam és amikor magamhoz tértem, egyedül találtam magamat. Meglepetésemre, az altiszt szó nélkül elfogadta magyarázatomat, a parancsnokság ugylátszik nagy bizalommal volt a mozgalmi csoportok iránt. Megkérdezte, hogy érzem magamat és amikor azt válaszoltam, hogy jól, örömmel hiresztelte, hogy jól időzítettem a jöttömet, mert néhány percen belül indul egy teherautó utánpótlással a századomhoz és hamarosan visszatérhetek bajtársaimhoz, akik biztos már aggódnak irántam.
Így történt, hogy még a kantínba sem tudtam elugrani. Egy órán belül újra egyesültem a századommal, velük vacsoráztam és egy rideg éjszaka után a kétszemélyes kis sátorban, másnap reggel folytathattam a gyalog túrát Jeruzsálembe.
Nem próbáltam még egyszer megszökni. Elég ha egyszer festi az ember az ördögöt a falra.

NYELVELÉS

Büszke vagyok arra, hogy beszélek, olvasok és írok is magyarul, sőt van egy blogom is, de azt már tudjátok is, ha ezeket a szavakat olvassátok. Igyekszem elsajátítani az új szavakat is, de mivel nem használom a nyelvet naponta – csak az Internetten van alkalmam magyarul csevegni – sokszor nem találom meg a helyes kifelyezéseket, vagy rosszul használom őket. Egy jó barátom annyira murisnak találta elírásaimat, hogy néhányat közülük feljegyzett. Ilyeneket vagyok képes mondani, vagy írni:
"elérzékenykedek; élénk elképzelő tehetségem van; élvezem a veledlevést; remélem nem fogod megsajnálni; szavak, amelyekhez nem csatlódik érzés; könyvbolt; segélykész emberek; allergiás az eperhez; adóvallomás".
Remélem a jelen írásom nem növeli meg ezt a listát.
Más barátaim, akik kevésbé ismerik az élettörténetemet, megszídnak: "Ejnye-ejnye! Ennyire elfelejtetted az anyanyelvedet?"
Ilyenkor kénytelen vagyok bevallani, hogy a magyar tulajdonképen csak a harmadik nyelv amelyet megtanultam. Az szó szerint vett "anyanyelvem" a német lenne, de az csak zsenge gyerekkorom nyelve volt. Megkérdezhetek valakit, hogy és mint van, elmondhatom, hogy szomjas vagyok, ételt is tudok rendelni az étteremben (észrevettem, hogy a második generáció, még ha nem tud egy szót sem a szülei nyelvén, az ételek nevét általában ismeri, mert az anyjuk főzte ugye hazai volt), de a német tudásom nem elegendő ahhoz, hogy komolyan társalogjak – nem vagyok példáúl képes megmagyarázni mi a politikai, vagy gazdasági helyzet Izraelben – (nehéz feladat egy olyan nyelven is amelyet tökéletesen bírunk), talán azért mert soha sem olvastam el egy német könyvet, vagy ujságot.
Mivel anyám Sléziából származott, otthon németül beszéltünk. Apám ugyan Érsekújváron született és magyar iskolákat végzett, de mint sokan mások azokban az években, jól beszélt németül is. A 20-ik század első felében a német nyelv státusa Közép-Európában hasonló volt ahhoz amelyet most az angol tölt be a világon.
Hat éves koromban szlovák iskolában kezdtem tanulni, ez egy teljesen új nyelv volt számomra, dacára annak, hogy Kassán, Szlovákiában születtem. Szüleim alig tudtak szlovákul, de nem is volt szükségük rá, németül és magyarul nagyon jól boldogulhattak. A harmadik elemi osztály közepén, a Müncheni egyezmény alapján a magyarlakta területeket és velük szülővárosomat, Magyarországhoz csatolták és mint már egy elöző alkalommal leírtam, nemcsak a tanítás nyelve lett magyar, hanem a tankönyveket (és a tanítókat!) a sutba dobták és a tanulási anyag nézőpontja egy éles fordulattal magyarellenes helyett szlovákellenessé vált.
Az első hónapok az iskolában nagyon nehezek voltak. Senki sem állítja, hogy a magyar egy könnyü nyelv. Anyukám segíteni akart, de ő sem tudott magyarul – az apám az üzletben volt elfoglalva – és így, leckeírás közben, mindketten megtanultuk a nyelvet. 1949-ben Izraelbe emigráltunk, de otthon továbbra is csak magyarul beszéltünk. A szüleim soha sem sajátították el a héber nyelvet. Mellesleg, a magyar nyelv törölhetetlen nyomot hagy beszélője kiejtésén. Dacára annak, hogy az anyám soha sem beszélt hibátlanul magyarul, sokszor amint elkezdett beszélni németül, beszédtársa elnevette magát és azt mondta: "Asszonyom, velem nyugodtan beszélhet magyarul!" Az ilyenfajta incidensek mindig nagyon bosszantották, hiszen német volt az anyanyelve és irodalmi érettségije volt.
Sokszor kérdezik tőlem, miért nem tanítottam meg a gyerekeimet magyarul beszélni. Amikor megszületett az első lányunk, egy ideig arra gondoltunk, hogy más nyelven fogunk vele érintkezni. Ismert tény, kis korukban a gyerekek játszva tanulnak meg nyelvet/nyelveket. A magyar nem világnyelv és nem láttam értelmet abban, hogy megtanuljon magyarul. Talán ha mindketten magyar nyelvüek lettünk volna (a feleségem holland származású), felkapta volna hallásból. Az első nyelv amelyre gondoltunk angol volt, de ez sem ment. Aránylag könnyű jó reggelt, vagy estét kívánni, felolvasni egy mesét, de lehetetlen dühbe gurulni, megleckéztetni egy pajkos gyereket egy olyan nyelven amelyet nem beszélünk folyékonyan A feleségem hollandul beszélt hozzá, de azokban az években a gyerekek szégyelték ha az anyjuk bevándorló, aki nem beszéli a helyi lingót és kénytelen volt felhagyni ezzel is. Szerencséjére, a legidősebb lányunk sok időt töltött boldogult anyámmal – akkor az egészsége még jó volt – és így ráragadt egy kis német tudás. A másik két gyerekünk nem tanult meg más nyelvet a szülei házban és ma eléggé sajnálják ezt.
Annak idején elhatároztam, hogy itt az ideje, hogy a német tudásomat is tökéletesítsem. A feleségem a nemzetközi kapcsolatok felelőse volt a városházán és gyakran vendégeskedtek nálunk külföldiek, sokan közöttük németajkúak. Néhányszor zavarba jöttem, mert félbe kellett szakítanom valakit aki bevezető szavaimból úgy vélte jól beszélek németül és szóözönbe kezdett. Teljesen hitetlenül néztek rám amikor elnézést kértem és azt állítottam, hogy nem értettem semmit beszédéből és jobb lenne ha megismételné angolul – nehéz feladat az átlagos német számára.
A tel avivi Goethe intézmény a megfelelő hely a német tudás tökéletesítésére. Egy haladó fokú társalgó tanfolyamra íratkoztam fel, házi feladatok nélkül, semmi kedvem sem volt németül írni. Szeretek nyelveket tanulni, egy ilyen tanfolyamon érdekes ismeretségeket is lehet kötni és úgy tetszett, egyszer hetente két kellemes órát fogok tölteni, de nem így történt. A sors egy szőrszálhasogató, humortalan tanitónőt rendelt a tanfolyamomra, akit semmi más nem érdekelt a nyelvtanon kivül. Már az első leckén, amikor mindegyikünknek be kellett néhány szóval mutatkozni, felingerelt. Elérkezett a sorom és elkezdtem beszélni, de minden mondatomat legalább kétszer félbeszakította és kijavította a szórendet, a szavak nemét, vagy a szó választásomat – röviden, nem hagyta, hogy eldadogjam a mondokámat.
Ez így folytatódott minden leckén Akik ismernek engem tudják, szeretek viccelődni. A véleményem szerint a nevetés jó orvosság majdnem minden bajra. Képzeljétek el, el akarok mondani egy viccet és a tanítónő elrontja nekem, nem hagy eljutni a csattanóhoz sem. Megúntam a dolgot és abbahagytam a tanfolyamot. A pénzemet persze nem kaptam vissza.
Ez a kis történet azóta közmondásossá vált családunkban. Ha az egyikünk félbeszakítja a másik beszédét, belekotyog a szavaiba, az elhallgattatásának a legeredményesesebb módja azt mondani:
"Ne légy olyan mint a német tanitónő!"

AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ VÉGE

Nagy örömömre és meglepetésemre, rendkivüli érdeklődés támadt az utolsó írásom "Van-e élet a Földön kivül?" iránt és jónéhány kommentárban is részesültem. A legérdekesebb közülük egy "rubber" nicknevű olvasóé volt, aki azt állította, sok éves kutatás után, tanújelei és bizonyitékai vannak bizonyos kormányok kapcsolatairól földönkivüli lényekkel és a súlyos okokról amelyek miatt ezt az információt eltitkolták a nagyközönségtől. Szerinte "jobb, ha az emberek a meleg, jó buborékukban folytatják az életüket és nem kutatják azt ami túlhaladja a felfogóképességüket".
Amikor más olvasók megkérték, hogy egy kicsit bővebben magyarázza meg mik az okok amelyek miatt teljes hírzárlatot kellett elrendelni ezekre a kapcsolatokra, hozzáfűzte: "Az igazság jól ismert, de mi, a nagyközönség nem vagyunk lelkileg hajlandók/képesek szembenézni vele. Nincs mindenről tudomásom, de a dolgok amelyeket tudok, sok embernél összeomlást okozhatnának". "Rubber" arra is célzott, hogy a viszony közöttünk (az emberiség) és közöttük (a földönkivüliek) feszültek.
Fogalmam sincs honnan szerezte "rubber" az információját, de szavai elgondolkoztattak. Mégha kétségbe is vonjuk, hogy az úr tud valamit ezekről a dolgokról, nem áll fenn a lehetőség, hogy a jövőben megvalósul az a forgatókönyv amelyet megjósolt?
Általában feltételezzük, hogy a domináns földönkivüli civilizáció amellyel végül is sikerül majd kapcsolatot létesítenünk, felvilágosult, jóindulatú lesz, de mi lesz ha ennek az idegen civilizációnak az erkölcsi értékei mások lesznek mint amelyeket mi "emberi értékek"nek tartunk? Egy kedvenc tudományos-fantázia elbeszélés – nem emlékszek már az író nevére – arról szól, hogy a külső űrből érkezett lények egyszer és mindenkorra megoldják az emberiség minden baját. Nincsenek többé éhes emberek, nincs hiány tiszta ivóvízben, az orvosok át kell, hogy képezzék magukat, mert minden betegség eltünik, korlátlan, olcsó, könnyen elérhető és nem szennyező energiaforrások állnak a rendelkezésünkre, ember emberre soha többé nem emel kezet, a háborúk megszünnek, mindenki ép, egészséges, erőteljes és boldog, annyi gyereke lehet amennyire kedve van.és az idejét csak sportra, szórakozásra és a tudása fejlesztésére szánhatja.
Vajjon csakugyan?
A nagy örvendezésben és eufóriában amely az egész világon elhatalmasodott, volt egy ünneprontó hitetlen tamás – mindig szokott lenni – aki addig nem nyugodott meg amíg nem szerzett egy földönkivüli felhasználói kézikönyvet Nagy fáradsággal megtanult valamicskét az űrbeliek nyelvéből és sikerült neki lefordítani a könyv címét:
"How to serve men?" (Hogy szolgáljuk az embert?)
"Láttod?" – mondták barátai. "Születésed napjától pesszimista vagy, láthatod, egyetlen céluk segíteni az emberiségen", de az ilyen embereket nem lehet könnyen megnyugtatni, folytatta kutásait, további betüket, szavakat tanult meg a földönkivüliek nyelvéből, míg végül nagy megdöbbenésére – még egy megrögzött sötétlátó mint ő sem képzelte el a legrosszabbat – kiderült, hogy a tulajdonában levő könyv egy szakácskönyv! (Azok számára akik nem tudnak angolul, a cím kétértelmü és azt is jelentheti: Hogy szolgáljuk fel az embert?)
Jaj, mondjátok, ez fáj! Hát ez csakugyan egy szélsőséges példa, szatíra, amely kigyúnyolja a rémregényeket kezdve Wells "Világok Háborúja"tól egész a napjaink "Csillagok Háborúja"ig, de vajjon nem képzelhetünk el magunknak egy olyan civilizációt amelyik más irányba fejlődött mint a miénk? Egy olyan civilizáció amelyik nem hisz az emberi (vagy földönkivüli!) élet szentségében, amelyik más erkölcsi elvekre alapszik mint amelyekben mi hiszünk (és túl gyakran velük szöges ellentétben cselekszünk!), olyanokban mint a becsületesség, tisztességtudás, tisztelet a szülők és öregek iránt, szerető családi kapcsolatok, barátság, segitség a rászorulónak, stb.
Barátunk "rubber" a továbbiakban kijelentette, hogy mégha a viszonyok közöttünk és a földönkivüli lények között tökéletesek volnának, egy velük való találkozásnak a visszahatásai az emberiségre "olyanok lennének, hogy semmi, de teljesen semmi sem maradna olyan mint azelött, az egész civilizációnk eltünne, a számitógépek, autók, bútorok, házak, a munkába menés, minden, de minden és helyettük valami egészen más keletkezne, valami sokkal gyakorlatiasabb, valami amelyre csak sokkal fejlettebb civilizációk gondolhattak. Egy biztos: Az életünk soha nem térne vissza régi medrébe."
Kezdetben éppenséggel tetszett nekem az ötlet, hogy "semmi sem maradna olyan mint azelött". Nem fogadná mindenki lelkesen a hírt, hogy eltünnek a gyötrelmek, félelmek, járványok, az éhség, a tömeggyilkosság? Ki szeret munkába járni? Lehet, hogy a "valami amelyre csak sokkal fejlettebb civilizációk gondolhattak", sokkal jobb lenne mint amit mi fundáltunk ki. Azt is feltételeztem, hogyha a tisztelt úr aki a kommentárt írta sikeresen kiállta a megrázkodtatást amikor megtudta mi az igazság, talán akad még néhány más ember is aki képes szembenézni az igazsággal, akármilyen nehéz is.
Azután viszont, minél tovább gondolkoztam a várva-várt találkozásról a földönkivüli lényekkel, egyre kevésbé tetszett nekem az ötlet. Egy az újságból ismert kifejezés jutott az eszembe "kulturális imperializmus". Hiszen pont ez volt az amit a fehér ember követett el az indián, afrikai civilizációk ellen. Egy jól kitervezett folyamat, kulturális invázió és terjeszkedés, a bennszülött civilizáció durva sárba taposása, azzal a céllal, új termékek számára. fejleszteni piacokat. A 'primitív' népet befolyásolják az idegen kultúra értékei és esztétikája, a helyi kultúra szövedéke elpusztul és a helyét importált, nem autentikus kultúra foglalja el.
Van egy fontos elv amelyet az emberiség saját kárán tanult meg "Ha egy népen segíteni akarsz, ne adj neki halakat, hanem tanítsd meg halászni", de lehet, hogy a földönkivüliek nem hallottak erről a bölcsességről, vagy nem veszik maguknak a fáradságot ezt kivitelezni. Mi lesz a sorsa az emberi technológiának, ha a bőkezü vendégek szabadon osztogatják mindenkinek ultramodern elekronikus játékszereiket amelyek számtalan generációval haladják túl a mieinket; mi lesz a földműveléssel ha nem lesz többé szükséges gabonát, gyümölcsöt termelni, tyúkokat, teheneket nevelni és minden táplálékunk a laboratóriumokban lesz előteremtve; mi lesz a tudományunkkal ha a földönkivüliek, akiknek a civilizációja az évek százezreivel régiebb mint a miénk, választ adnak a világegyetem minden rejtélyre? Ha hiszünk a fantázia íróknak, a repülő, autó, hajóipar nyomtalanul elenyészik és a helyét egy olyan szerkezet foglalja el amely képes minden szervtelen és szerves anyag azonnali átvitelére akárhonnan akárhová, a telefonokat telepátia fogja felváltani, de a legnagyobb annak a valószinüsége, hogy a valóság ennél sokkal fantasztikusabb lesz, mintahogy a mi korlátolt emberi felfogásunkkal el tudjuk képzelni.
Mivel fogja elfoglalni magát a jövő embere? Az első válaszom az volt, hogy legalább az irodalom, a művészet fognak virágozni, hiszen időmilliomosok leszünk, de vajjon a kulturális imperializmus nem tartalmazza a zene, művészet, új irodalmi formák behozatalát is, amelyek kiszorítotják a helyieket? És miről fognak az irók, költők, zeneszerzők, drámaírók írni a viszály, válság, szükség, katasztrófa nélküli világban?
És a kérdések kérdése: Vajjon az emberiség intellektuális színvonala eléri a földönkivüliékét, vagy annyira túlhaladtak minket, hogy soha sem fogjuk tudni ezt az űrt áthidalni? "Rubber" szavaival "amióta az ősember feljlettebb agya segítségével túltett a többi élőlényen, soha sem találta magát egy ilyen tehetetlen helyzetben, hogy létezik egy entitás amely számára nem jelentünk többet mint a kisérleti egerek".
Hátborzongtató jóslat, ugye? Talán jobb lenne ha elszigetelve maradnánk a naprendszeri kuckónkban, saját erőnkkel fejlődnénk apró lépés apró lépés után, találmány találmány után, itt-ott hirtelen áttörésekkel, de sajnos a választás nincs a kezeinkben. A tudományos-fantázia regényekben általában azt írják, hogy a Galaktikus, vagy Világegyetem Nagytanács szigorúan megtiltja az érintkezés minden formáját, a technológia átvitelét, vagy a beavatkozást egy fejletlen bolygó (amint ahogy a Földet valószinüleg meghatározzák) lakosainak a sorsába – még akkor sem ha ezek egy nukleáris, vagy ökológiai katasztrófa küszöbén állnak.
A baj, hogy ezeket az elbeszéléseket emberek írták és tipikus emberi gondolkodási sablont ábrázolnak. Senki sem tudja megjósolni, hogy gondolkoznak földönkivüli lények – ha egyáltalán léteznek – és miként viselkednek. Az is lehet, hogy már itt vannak közöttünk elálcázva és soha sem fogják felfedni kilétüket.
Ha ezt mégis megteszik és végre szemtől szembe kerülünk egy földönkivüli cilizációval, csak azt remélhetjük, hogy a megjelenésük nem jelenti majd az emberi civilizáció végét.

Létezik-e élet a Földön kivül?

A történelem hajnala óta tűnődik az ember: Mik ezek a villodzó, sziporkázó fénypontok, amelyeket csillagoknak nevezünk, az égbolton? Vajjon ezek a miénkhez hasonló főldgömbök? És a mindennél fontosabb kérdés: Van-e élet máshol is, a földön kivül? A történelem folyamán sok megmagyarázatlan jelenséget észleltek. A múltban ezek az „égi csodák” gazdag anyaggal szolgáltak a papok prédikációjához az isteni részvételről az emberi cselekvésben. A modern időkben egyre többen bizonyitékot látnak ezekben a jelenségekben és a „tanuvallomások”ban találkozásokról u.n. marslakókkal, intelligens földönkivüli látogatók jelenlétéhez a Földön. Tudományos körökben mint új, titkos technológiai kisérleteket magyarázzák a jelenségeket, azokat pedig akik azt panaszolják, hogy marslakók rabolták el őket, mint bogarasakat bélyegezik meg.
1960-ban, egy tudományos értekezleten, az amerikai csillagász Dr. Frank Drake egy matematikai képletet mutatott be – amely mint a "Drake képlet" ismert – amelynek a segitségével megpróbálta állapítani hozzávetõleg hány olyan civilizáció található a Tejútrendszerben amely elérte azt a technikai szintet, hogy rádió kapcsolatot létesíthessen az emberi fajjal. Szakértők tanácsa alapján – olyan területeken mint a kémia, biológia, stb. – paramétereket helyezett a képletébe (egyike az olyan csillagok száma volt amelyek naprendszerrel rendelkeznek. 1995 óta több mint száz ilyen csillagot fedeztek fel néhány tized fényév távolságban a Földtől). A végeredmény: Néhány tucat és millió között.
Mint mindig ilyen esetben, a képletnek ellenfelei támadtak. A "ritka földgömb hipotézis" szerint az egyszerű életformák (bacillusok) nagyon elterjedtek a világűrben, ellentétben az összetett életformákkal (sok sejtű szervezetek) amelyek nagyon ritkák. Az opponensek szerint Drake számitásaiban a hiba az volt, feltételezte annak a nagy a valószinüségét, hogy egy olyan bolygón, amelyik megfelelő távolságban van egy alkalmas naptól, ősszetett életformák fejlődnek ki. Valójában, állítják ezek, külön-külön kell a Föld minden tulajdonságát felülvizsgálni és felbecsülni a fontosságukat az élet kifejlődésében, különös tekintettel az intelligens életre.
Azok álláspontját akik teljesen tagadják intelligens lények létezését a Földön kivül, az u.n. Fermi paradoxon fejezi ki. Amikor megkérdezték Enrico Fermi fizikust mi a véleménye más intelligens lények létezéséről a világűrben, egy kérdéssel válaszolt: "Ha léteznek, akkor hol vannak?"
(Teljesen mellesleg, Szilárd Leó fizikus, aki szintén jelen volt és jó humorérzéke volt, így válaszolta meg Fermi kérdését:
"Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat".
A magyarázat: Gábor Dénes, Kármán Todor, Kemény János, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő és más tudósok mind Pestnek ugyanazon szektorában születtek. Nem csoda, hogy Los Alamosban elterjedt a híre, hogy ezeregyszáz esztendõvel ezelõtt egy Marsról érkezett ûrhajó kényszerleszállásra kényszerült Közép-Európában. Három kemény ‘bizonyíték’ van a magyarok földöntúli eredetére:
1) Nagyon szeretnek vándorolni
2) Rendkívül egyszerû és logikus nyelvet beszélnek, ami gyökeresen különbözik szomszédaikétól.
3) És végül sokkal okosabbak a földlakóknál.
Marx György, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora teljes cikke a tárgyról: http://www.kfki.hu/~tudtor/tudos1/marsl.html )
A paradoxon hívei azt állítják, hogy a Tejútrendszer galaxia kora több mint 10 milliárd év. Minden civilizáció amelyik hasonló iramban fejlődött volna mint az emberi civilizáció, már régen eljutott volna a galaxia minden sarkába. Ha csakugyan létezik néhány millió ilyen civilizáció, amely idősebb és fejlettebb a miénknél, valószinűtlen, hogy nem próbált volna valaha kapcsolatot teremteni más civilizációkkal – beleértve a Földet is – és miútán nem érkezett a Világűrből semmiféle kommunikáció, Drake tétele alapjában hibás.
Drake hívei néhány módon próbálták megválaszolni Fermi paradoxonját.. Az egyik közülük az 'Állatkert feltevés', mely szerint a földönkivüli civilizációk elhatározták, izolálni kell az emberiséget egy állatkert, vagy természetvédelmi terület félében amíg észhez nem térnek, abbahagyják a háborúskodást és öldöklést és méltoak lesznek tagságra a Világegyetem civilizációjában. Egy másik feltevés szerint minden civilizáció, amint elér fejlődésében egy bizonyos fokot, atombombákkal, vagy más fegyvernemmel megsemmisíti magát és ezért a többi civilizáció a világegyetemben kevésbé fejlett mint a miénk. E feltevések bírálói viszont azt állítják, hogy ezek valószinütlen előtételek amelyeket csak azért találtak ki, hogy alátámasszák a hitet intelligens élet létezéséről a világegyetemben.
A tudománynak ugyan nem sikerült semmilyen földön kivüli életjelt felderíteni, mégis vannak akik azt állítják, hogy bizonyitékuk van ilyen lények látogatásáról a Földön (és űrhajók leszállásáról a kertjükben). Olyan vádak is elhangzanak, hogy különféle kormányok és szervezetek földön kivüli lényekkel állnak kapcsolatban és az erről szoló hireket elfojtják. A leghiresebb ezek közül az a csökönyös hír, hogy az amerikaiak egy szigorúan titkos katonai bázison, egy Roswell nevü városban lezuhant ufó roncsait tárolják, a laboratóriumában földön kivüli hullák maradványait analizálják és idegen technológiák állnak rendelkezésükre. Az amerikai kormány kategorikusan cáfolja, hogy egy ilyen bázis létezik egyáltalán és mindent ami a hirrel kapcsolatos, de úgylátszik senki sem hisz neki.
A Fóldón kivüli intelligens élet ötlete, virágzó tudományos fantázia irodalmat és filmeket szült. Egy sor szerző, amelyek közt a legismertebb Erich von Däniken, aki több tucat sikerkönyvében – kezdve az "Istenek szekerei"vel – amelyekből kb. 62 milliót adtak el világszerte, azt próbálja bizonyítani, hogy a bolygónkra látogató idegenek termékenyítették meg a civilizáció képességével az emberiséget. Szerintük a megmagyarázatlan események és a 'tanúságok' találkozásokról földön kivüli lényekkel, történelmi dokumentok, mint példáúl a Biblia bizonyos elbeszélései és ókori épületek mint a piramisok Egyiptomban és Dél Amerikában, az óriási szobrok a Húsvét szigeteken, döntő bizonyitékkal szolgálnak a ,marslakók' látogatásáról a Földön. Ezeknek az állításoknak a nagy része meg lett cáfolva, minden épületnek történelmi és régészeti magyarázata van, de mint a hires tudományos fantázia író Isaac Asimov mondta:
"A tudományban a legizgatóbb kifejezés nem `Eureka!`, hanem 'hmm…milyen furcsa!'"
Sokan úgy értik a Fermi paradoxont mintha azt jelentené: "Ha nem találkoztam velük az utcán, vagy a szomszédos bevásárló központban, úgylátszik egyáltalán nem léteznek!", de ez nem 'hit', vagy 'hitetlenség kérdése. Egy olyan laikusnak mint én vagyok, a magától értetödő válasz a kérdésre léteznek-e intelligens életformák a Földön kivül, az, hogy dacára a csekély esélynek, ha adva vannak a Világegyetem beláthatatlan méretei és mérhetetlen kiterjedése, számtalan bolygó létezhet, amelyen az élet csirája megfogamzott és értelmes lényé fejlődött, de pont e beláthatatlan méretek és mérhetetlen kiterjedés miatt, statisztikailag kicsik az esélyek, hogy az ember intelligens lényeket fedezzen fel a Földön kivül, vagy, hogy egy földön kivüli lény találjon ránk és utána megerőltesse magát és vállalkozzon egy hihetetlen távolságra való utazásra, csak hogy beugorjon egy kávéra hozzánk.
A bolygók száma amelyeken intelligens élet keletkezhetett és a távolságok amelyekről beszélünk messze túlszárnyalják korlátozott emberi felfogásunkat. A következtetés: Fordított arány van a Földön túli élet létezése között és aközött, hogy ET beugrik egy kis csevejre (és haza telefonál), de nem lehetetlen, hogy a közeli, vagy távoli jövöben létrejön egy ilyen látogatás.
Ha az én kertemben fog megtörténni, igérem, itt arról is beszámolok majd.

Kibbutzi tipusok: A Forradalmár

Ezekben a napokban, amikor a 56-os évfordulós tüntetések által a világ újra felfedezte a magyar nép tüzes vérmérsékletét (egy barátom irigykedve mondta a telefonon: „Ezek a magyarok igazán tökösek!”), eszembe jutott Emma.
Ellentétben velünk, akik a családunk nélkül, az ifjúsági emmigrációs program keretében kerültünk Izraelbe és a kibutzba, Emma a szüleivel érkezett hozzánk. Az apja magasrangú diplomata volt Magyarország egyik követségén Nyugat-Európában, a 1956 után disszidált és feleségével meg lányával Izraelbe emigrált. Mindenkinek aki egy rövid időt töltött a társaságukban, nyilvánvalóvá vált, hogy a Kerekesék nem voltak a pionírok fájából faragva, de mivel a teljes vagyonuk néhány koffer volt és ezekbe úgylátszik nem csomagoltak be pénzt, hálásak voltak a menedékért amelyet a kibbutz nyújtott nekik, élvezték a szokatlan paradicsomi csendet és készek voltak elvégezni minden munkát amelyet rájuk rónak.
Miútán beszéltem magyarul, megkértek, segítsek beilleszkedésükben. Egy kis másfél szobás lakást kaptak, amelynek egyetlen bútorzata három vaságy, egy asztal és három szék volt, kis kerttel a házuk előtt amelynek gondját vehették, vagy elhanyagolhatták, ahogy kedvükre esett. Először egy tévhitemüket kellett eloszlatnom: Nem felejtettek el zárt szerelni lakásuk ajtajára. Minden kibbutzi ajtó hasonló és senki esze ágába sem esik megpróbálni bezárni őket. Megmutattam nekik a hullámos pléh falu közös tussolót, a mosodát és mellette a kommunát (ahogy nálunk a ruha raktárt nevezték), ahol törülközőket, ágyneműt és a kimosott, megjavított és kivasalt ruháikat fogják megkapni.
Délben elvittem őket az étkezőbe, beavattam őket az „asztal feltöltés” titkába (ha szabad hely marad valamelyik asztalnál, nem ülhetsz le a következőnél, amíg elő nem kerül egy megváltó személy aki betölti az üres helyet) és elmagyaráztam a „közönségi” (= asztali kuka) feladatát. Láttam arcukon, hogy a vendégeim nem túlságosan lelkesednek a kibbutzi étkezésért, hiányzottak a bőkezü otthoni húsadagok, de tetszett nekik a sok friss zöldség az asztalon. Megmutattam még a hirdetőtáblát, amelyre estente a munkabeosztást is kitették, a postaládákat az étkező mellett és végül egy olyan technológiai újjításal büszkélkedhettem, amelyet sehol máshol nem láthattak: Az étkező melletti csap amelyből hideg szódavíz pezseg, egy kifejezett áldás a forró nyári napokon, amikor ki szeretnél bújni bőrödből. (A mai napig megőriztem szeretettemet a szóda iránt. Nem is iszok mást ha szomjas vagyok, hacsak nem vörös bort).
Ferenc fülébe súgtam azt a fontos információt is, ha esetleg óvszerre lenne szüksége, ezeket a betegszobába vezető folyosón, a szekrény tetején találhatja. Miért pont ott? Mert csak ha elég magas vagy és eléred a szekrény tetejét, használhatod is őket.
Mindhárom Kerekes, beleszámítva a 19 éves Emmát, kemény dohányos volt, de amikor a személyi cikk raktárban felvettük a heti cigaretta adagot, meglepődtem. Ferenc a legolcsóbb, legsilányabb kapadohány fajtát választotta, ez volt a leghasonlóbb a francia Gitaneshez, amelyre rászokott külföldi szolgálata alatt.
Másnap kellett az első munkanapukat elkezdeni. Meggyőztem a család tagjait, hogy dacára annak, hogy a khaki ruha és kerek kalap amelyet a kommunában kaptak, furcsának tünik a szemeikben, sokkal furcsább lenne ha Judit jól szabott kosztümében szedné össze a tojásokat a tyúkólban és Ferenc angol posztóból készített nadrágjában kapálna a banán ültetvényben.
Vagy 10 éve hagytam el Magyarországot, az ifjusági társaságunkban héberül beszéltünk nyilvános helyeken és szlovákul magunk között, úgyhogy örültem a ritka alkalomnak felfrissíteni magyar tudásomat. Ferenc mellett dolgoztam - aránylag egyszerű munkánk volt, jutazsákokkal kellett betakarnunk minden banánfürtöt - és közben mesélt nekem munkájáról a követségen. Válaszolt is kérdéseimre Budapestről, a szeretett városról, amelyet el kellett hagynom amikor a háború következményként magámmé tettem az ideológiát, hogy zsidó embernek zsidó országban a helye. Én viszont a kibbutzi életformáról és a cionista eszméről meséltem neki. A szemeimben csodálatosnak látszott, hogy ezeknek az embereknek egyáltalán az eszébe jutott Izraelbe kivándorolni, hiszen a kommunista rendszer a cionizmust mint egy faji tant bélyegezte meg és Izraelt mint amerikai csatlóst. Úgy látszik az agymosás a keleti blokk országaiban kevésbé volt hathatós mint gondoltam volna.
Emmát is sikerült rábeszélnem, hogy a formátlan khaki öltözékben álljon munkába, de amikor a kezén és lábán kilakkozott körmökkel és kisminkelve szolgált fel az étkezdében, általános figyelmet keltett. Nála az alkalmazkodási folyamat hosszabb ideig tartott, de végül is megértette, hogy ami divatos és vonzó Pesten, a kibbutzban visszataszítónak tünhet. Engem ugyan egyáltalán nem taszított vissza a látványa, de persze nem a külsőségek érdekeltek. Mindig vonzottak a magyarajkú leányzók, de kitünő alakja is volt, édes kis pofikája és a humora nagyon hasonlított az enyémhez.
Dacára a közöttünk levő korkülönbségnek, az első perctől mindenben közös nevezőre jutottunk. A kulturális hátterünk hasonló volt, nekem ugyan sok éves adat hézagom volt, de Emma úgysem lelkesedett a szocialista realizmusért és a 20–ik század első felének a népszerű alkotóit részesítette előnyben. Az aránytalanul számos magyar irodalmi mesterművek egyedüli baja, hogy olyan nyelven lettek írva, amelyik nem hasonlít egy európai nyelvre sem és sok írás forditásban elveszti különleges zamatát és illatát (Hogy mondják az olaszok? Traduttori, traditori, vagyis a forditók árulók. Ritkán sikerül a forditóknak más nyelvbe áttenni az iró stilusát, műve különleges légkörét is, de nézzétek meg például Márai Sándor óriási világsikerét. Úgylátszik tehetséges forditói voltak).
Felfrissítő újdonság volt számomra, aki csak társaságom begombolkozott lányait ismertem, Emma nyílt és teljesen szabad állásfoglalása a két nem közötti kapcsolathoz. Élvezte a nemi viszonyt és ezt szülei előtt sem szégyelte kijelenteni. Szülei is hasonlóan viselkedtek. Ilyet még nem láttak nálunk a kibbuzban: Négyesben sétáltunk az erdőben barátnőm szüleivel, miközben mindegyikünk saját kedvesét öleli, csókolja. Az is meglepett, hogy Emma, mint a többi tizenéves országában, nem hordott melltartót. Jóllehet fiatal volt, nálam sokkal nagyobb tapasztalata volt és kitünő tanitónő volt. Miért futott kapcsolatunk mégis zátonyra aránylag rövid idő múltán? Meg lesztek lepve: Politikai okokból.
Emma az 56-os forradalom idején az ELTE-en tanult. Amikor a magyar nép felkeltek az orosz hóditó ellen, mi Izraelben a Szináj Kampánnyal voltunk elfoglalva. 40 napot szolgáltam a Negevben és a Gáza Övezetben és csak keveset tudtam a Magyarországon történtekről. Az egyetlen rádiókészülék egységünkben az ezrediroda ablakpárkányára volt állítva, de csak ritkán volt alkalmam meghallgatni a hireket amelyek amúgyis többnyire a térségünkkel foglalkoztak. Most szomjasan hallgattam Emma beszámolóját a tömeges megmozdulásról, tüntetésekről, az egyöntetü lelkesedésről amely magával ragadta az embereket, az utcai harcokról az orosz tankok ellen. Szemei ragyogtak, amikor elmesélte, hogy maga is résztvett a küzdelemben egyetemi diáktársai oldalán, de amikor hozzátette, hogy az Állambiztonsági Szolgálat állitolag diákok ezreit végezte ki, elkezdtem kétkedni szavaiban.
A Hasomér Hacairban, egy baloldali ifjúsági mozgalomban nevelkedtem és abban az időben meggyőződésem volt, hogy a Szovjet Únió és Kelet Európa országainak a rendszere azt a szocialista ideált teljesíti amelyben mi is hittünk. (Csak a cionizmusunk miatt volt vitánk a kommunista mozgalommal, de reméltük, hogy ez félreértésből származik és végülis megértik álláspontunkat). Annak idején mindnyájan megsirattuk Sztalin halálát és szeretett vezérünk Hazan, az érzelmeinket fejezte ki amikor a „Népek Napjának” nevezte. Büszke voltam arra amit a rendszer eredményeiről olvastam és feltételeztem, hogy az 56-os felkelés hátterében a fasiszta reakció elemei rejtőznek (e hitemet megerősítette, hogy itt-ott antiszemita megnyilványulások csiráiról is beszámoltak) és nem voltam hajlandó hitet adni Emma verziójának. Haragban váltunk el, ajtócsapkodással és sértő jelzőkkel. Csakugyan sajnálom. Azokban a napokban még nem tanultam meg, hogy semmi sem teljesen fekete és a legfehérebb patyolaton is lehet foltokat találni.
A Kerekes család néhány hónap múlva elhagyta a kibbutzot. Nem tartottam kapcsolatot velük, de hallottam, hogy Ferenc, akinek csodálatos nyelvi adottsága volt és politikai történelmi diplomája, mindössze egy fél évvel Izraelbe érkezése után a jeruzsálemi Héber Egyetemen kezdett előadni. Judit neve néha megjelent az izraeli Új Kelet napilap – amelyet szüleimnél olvastam - cikkei fölött, de volt barátnőmről hallottam a legelképesztőbb hírt, hogy egy ismert rabbihoz ment férjül.
Egy nap, amikor tartalékos katonai szolgálatot végeztem a Golan fennsíkon és hivatalos minőségben Safeden jártam, megdöbbenve láttam az utcán a gyászjelentéseket amelyekben mélységes fájdalommal tudatják az idő előtt örök létbe tért szentéletű ..... rabbiné, született Kerekes Emma elhantolásának az időpontját.
A temetésre nem mehettem el, de mindig nagy szeretettel fogok megemlékezni az én kedves kis Emmácskámról.

A szomszédasszony

Nechama az Ifjúsági Alija (alija = a zsidók bevándorlása Izraelbe) szervezet keretében, a szülei nélkül emigrált Izraelbe. 17 és fél éves volt és biztos abban, hogy már mindent tud a szerelemről és a nők és férfiak közötti kapcsolatról. Csak a korabeli fiatalok érdekelték. 30-on felüliek a szemeiben öregek voltak, akikkel – néhány udvarias frázison túl – nem lehet közös érdeklődési tárgyuk. Néhány hónap a kibbutzban elegendő volt számára, hogy meggyőződjön, ő és a földmüvelés két kölcsönösen taszító erő. Tel Avivba költözött és egy kis nyomdában, amely ismert festők műveinek a reprodukálására specializálta magát, talált munkát.
Henri, a nyomda tulajdonosa, 35 év körüli, bohém tipus volt. Egy bizonyos ideig Párizsban lakott, arany fülbevaló ékesítette egyik fülcimpáját, hosszú haja a vállán túlig ért – azokban az időkben egy ilyen ember csodabogárnak számított – és angyalian játszott a hegedűn. Egy kamaranégyes tagja volt és a hétvégeken velük koncertezett országszerte.
Henri különbözött minden más embertől akivel Nechama rövid életében találkozott. Egy ismeretlen, csodálatos világba nyitott számára ablakot. A munkaviszonyból hamarosan baráti kapcsolat keletkezett. A férfi, aki kitünően főzött is, meghívta vacsorára a házába, először művészbarátaival együtt, később egyedül is..Megtanította a lányt a vörös bor élvezetére – mielőtt megismerte Henrit, azt hitte, nincs más bor mint az édes amelyből az apja a péntek esti boráldásnál adott neki kóstolni – és a klasszikus repertoár romantikus műveiből hegedült számára. Nem kellett, hogy elcsábítsa Nechamát. A szeretkezés a Henrivel töltött bűvös esték magától értedő folytatásának tűnt, talán az együtt elszívott fű hatására is. Szabadnak érezte magát mint soha azelőtt, a lábai mintha nem éríntették volna a földet, minden természetesen zajlott le és a hatalmas ár úgy sodorta magával mint egy levelet a háborgó folyó vize.
Egy olyan apróságra mint óvszer használata, egyikük sem gondolt, de ha a partnere említette is volna, Nechama elutasította volna javaslatát. Ő teherbe akart esni Henritől, érezni akarta a magvát fejlődni a méhében, meg akarta szülni és felnevelni szerelmük gyümölcsét, de mint olyan sokszor történik az életben, kívánságainak csak az első része valósult meg úgy ahogy elképzelte. Henri, a tökéletes szerető, nagyon rossz apa volt, a háza pedig – amelybe a nap minden szakában be és kijártak a zenészek (a kulcs a bejárat melletti virágcserépben volt „elrejtve”) és amelynek falai között a drogok szaga elég tömény volt ahhoz, hogy elkábítsa azokat akik nem szoktak rá – egy csecsemő számára teljesen megfelelőtlen volt. Meleg és szerető légkőr helyett, Zehavit egyszobás bérlakásban nőtt fel és élete első éveit egy alkalmi pesztra társaságában töltötte el. A pesztrák elég gyakran váltakoztak, mindegyiknek egy panasza volt: „A barátodnak nyulkáló kezei vannak!”. A mamáját a kislány csak késő este és a hétvégén látta.
Élete első éveiben Henri gyakran látogatta meg a lányát. A kislány szeretett játszani apja fülbevalójával, a férfinek meg elég ideje volt: Egyre többet ívott meg drogozott és a nyomda vezetését fiatal segédnőjére bízta. Ha már megjelent a munkahelyén, alkoholtól bűzlött, az inge ételmaradékoktól volt foltos és inkább zavart mint hasznot hozott, úgyhogy Nechama végül is hazaküldte. A férfi ingerlékeny lett, erőszakos, ha Nechama nem teljesítette minden elhajló kívánságát, vagy inkább beszélgetett volna és a szeretkezés vele kibírhatatlan teher lett.
A játékmódja a lányával is egyre vadabb lett és Zehavit néhányszor sírva szökött el a karjaiból. Nechama, akinél a pesztra panaszkodott, hogy a lány fél az apjától, megtiltotta Henrinek, hogy odajárjon amikor ő a munkában van. A férfi természetesen nem egyezett be a tilalomba, parázs viták voltak közöttük, néhányszor kezet emelt a lányra, amíg egy nap Nechama szívében megszületett az elhatározás, hogy meg kell szakítani a kapcsolatait a férfivel.
Mindent előre kiszervezett, egy hétvégén összecsomagolta holmiját és elköltözött egy galili településre. Az elhatározásában (és a költözködésben) nagy segítségére volt Joszéf, egy festő és a nyomda egyik ügyfele, Nechamával egykorú, aki az évek folyamán jó barátjáva vált. Ő volt az egyedüli akinek elmesélhette kapcsolatainak kialakulását Henrivel. Joszéf megkérte a kezét és Nechama igent mondott. Nem szerette ugyan a férfit – úgy érezte soha az életében nem lesz képes újra szeretni – de nagyon kedvelte és biztos volt abban, hogy példás apja lesz lányának.
Amikor Zehavit felnőtt, a falusi ház a nagy kerttel volt az egyedüli otthon amelyre emlékezett és Joszéf az egyedüli akit apjának nevezett. Amikor nagyobb lett, Nechama említette, hogy van egy ‘igazi’, biológiai apja is, de a kislány számára ez a távoli apa egy absztrakt lény maradt. Ami pedig Henrit illeti, minden próbálkozása felderíteni egykori szeretője hollétét, kudarcot vallott. Egyszer véletlenül összefutott Nechama egy barátjával és az általa küldött levélben könyörgött, engedje meg, hogy lássa lányát, nyissanak új, tiszta lapot. Nechama velős és maró válasza az volt: „Nincsenek tiszta lapok, csak piszkosak és gyűröttek!”
Az évek múltak. Zehavit kitüntetéssel fejezte be a középiskolát és egy tel avivi zeneiskolába iratkozott be. Már az iskolában kezdett érdeklődni a zene iránt, a település mandolin együttesében játszott és privát leckékre járt egy szafedi hegedűtanárhoz. Tel Aviv egy déli negyedében bérelt magának egy szobás lakást, pincérkedett a megélhetéséért és nem maradt túl sok ideje a társadalmi életre. A szomszédait csak futó találkozásokból a lépcsóházban ismerte. Jom Kippur (a Megtérés és Engesztelés napja – bőjt nap) napján a konyhájában állt és kávét készített magának. Kivette a szekrényből a befőttes üveget amelyben a cukrot tartotta, az kicsúszott a kezéből és kis darabokra zúzodott a kőpadlón.
„Büntetés az Egekből mert nem böjtölök!” – gondolta tréfásan, de cukor nélkül nem volt képes meginni a kávéját. Halkan bekopogott a szembeni szomszédjához, egy mosolygós asszonyhoz, aki csak néhány évvel lehetett idősebb nála és szintén egyedül lakott. Zehavit tudta, hogy otthon van és szintén nem böjtöl, mivel a lakónegyedbeli ház vékony falának a túloldaláről edény csörömpölést hallott. Az asszony szivesen adott neki kölcsön egy pohár cukort, de meg is hívta szomszédját kávéra: „Én is most készültem ínni!” – mondta.
Elkezdtek ismerkedni. „Mivel foglalkozol?” (A héber nyelvben nincs magázás). „Hegedűlni tanulsz?” „Van egy bácsim aki szintén hegedül.”
Nem tartott sokáig amíg kiderült, hogy a szomszédja Zehavit első-fokú unokatestvére, Henri hugának a lánya. Zehavit sokkban volt. Minden alkalommal amikor anyját apjáról kérdezte, Nechama arca fagyos lett, összeszorította az ajkait és csak annyit volt hajlandó mondani, hogy lánya jobban meglesz nélküle, az az ember csak bajt hozhat rá. Most, először életében, egy ajtó nyílt ki előtte amely mostanáig hét zárra volt csukva. Csak ki kéne nyítnia és besétálni, de erre még nem volt hajlandó. Megköszönte a kávét, a cukrot, visszatért a lakásába, kulcsra zárta az ajtót és a közeli napokban igyekezett nem szembekerülni a lépcsőházban szomszédnőjével.
Szukot (Sátoros Ünnep, mindjárt Jom Kippur után, 8 napig tart) egyik napján kopogtak az ajtaján. Egy idősebb asszony volt az, aki mint a szomszédjának/unokatestvérének az anyja mutatkozott be. Zehavit beinvitálta és az asszony elmesélte neki, hogy a bátyja gyakran emlegeti a lányát, aki itt él valahol az országban és soha mégcsak fényképét sem látta. Nemrég súlyos betegséget állapítottak meg nála, tolószékre van utalva és az orvosa szerint a legjobb esetben néhány hónapja maradt csak hátra. A férfinek nem mondtak semmit a két unokatestvér közötti csodálatos találkozásról, nem tudták, Zehavit hajlandó lesz-e apjával találkozni és nem akartak hiú reményeket ébreszteni benne. Azért kopogott be, mert most indul a lányával a bátyjához. Biztos abban, gyönyörű ünnepi ajándék lenne számára ha Zehavit velük tartana.
Szukot utolsó napján Henri és Zehavit végre megismerkedtek. Ölelkezések nem voltak ezen az első találkozáson és a két embernek a következőkben sem sikerült áthidalni a távolságot közöttük, de amikor Zehavit magával hozta a hegedűjét, az apa meg a lánya közös játéka mindennél jobban kifejezte amit nem tudtak egymásnak szavakkal elmondani.

Kibbutzi tipusok: A Könyvmoly

Monek az asztalosműhelyben dolgozott, de a könyvtár hozta össze kettőnket. Másodállásban a kibbutz könyvtárosa voltam – délelőttönként más munkát végeztem – és szabad kezem volt a könyv rendelésben. Miután a kibbutztagok évenkénti csekély pénzbeli jutattásából nem futotta könyv vásárlásra, meggyőztem a vezetőséget, hogy helyénvaló lenne ha legalább a könyvtárban meglenne minden Izraelben megjelent szépirodalmi prózai mű egy példánya. (A verses könyvekből csak azokat rendeltem meg amelyeknek a címlapján ismert költő neve volt, a tudományos, történelem könyvek esetében viszont a helyi iskola tanáraira hagytam a választást). A kibbutz tel avivi bevásárló központjából hetente érkezett egy 10-12 példányú küldemény, főleg a nagy kiadók könyveiből. Feltételezem, hogy még az 50-es években is, amelyekről beszélünk, ennél több könyv jelent meg nálunk, de a kis kiadók könyvei általában nem jutottak el hozzánk.
Számomra, akit úgy neveltek, hogy a könyveket mint drága értéktárgyat kell kezelni, a heti küldemény csomagolásának a kinyitása mindig ünnepies esemény volt. Az orromat megcsapta a friss nyomda festék (igazi, vagy képzelt) szaga, áhitattal simogattam a szines fedőlapokat és én voltam az első aki hallottam azt a különleges zizegést amelyet egy új könyv kinyitása hallat, de ezen túl, minden könyvnek kártyát is kellett nyitni, el kellett határozni melyik polcra kerül, ami a könyvtáram új jövevényének a tartalmától és minőségétől fügött.
Szeretek olvasni és kijelentek valamit amelynek a helyességét csak más volt kibbutz tagok tudnának megerősíteni, hogy a kibbutzi életforma sokkal több szabad időt juttat a tagoknak majdnem minden más életmódnál. (Nincs szándékomban összehasonlítani a két életmódot, de feltételezem, hogy annak aki dutyiban ül, szintén sok szabad ideje van!) A munkahelyek aránylag közeliek a lakónegyedekhez és 10-15 perccel a munka befejezte után már otthon lehetsz, letussolva. Nem kell, hogy tömegközlekedési eszközökön zötyögtesd magadat haza, nem szükséges bevásárolnod, vagy vacsorát készítened, az étkezés után nem kell elmosogatnod és a vacsoraidőig, meg utána is, szabad vagy és végezheted a dolgodat. Ezek még a televizió és Internet előtti napok voltak, filmet csak egyszer hetente mutattak be és más társadalmi, vagy kulturális rendezményt is általában csak a hétvégén rendeztek. Sok időm volt és többet olvastam mint valaha is azóta. Ennek dacára nem tudtam minden könyvet elolvasni és itt lép be Monek a cselekménybe.
Egy jó könyvtárosnak ismernie kell a közönsége tagjainak az olvasási szokásait és képesnek kell lennie olyan könyvet javasolni amely tetszeni fog nekik. Ezen a téren persze visszacsatolás van közötte és az olvasók között. Minden olvasó elmondja a véleményét az olvasottakról és a könyvtáros továbbadja ezt a véleményt a következő olvasónak. Az összes olvasóim közül Monek volt a legszorgalmasabb. Elmesélte, nem tud aludni éjjel es ehelyett olvas, de még így sem értettem, hogy győz minden könyvet elolvasni.
A küldemény megérkezésének estéjén mindig megjelent a könyvtárban és miután kiválasztottam azt a könyvet amely érdekesnek találtam, Monek a lakásába cipelte a többit. Elképesztő gyorsasággal, néhány napon belül befejezte, visszahozta őket és részletesen elmondta mindegyikről a véleményét. A következő hétig csak az a könyv maradt meg számára amelyet én olvastam. Soha sem derítettem ki mivel foglalta el magát azokon az ‘üres’ napokon.
Monek volt az irodalmi szakértő kis közösségünkben. Ha azt mondtam valakinek, hogy ő lelkesedett egy bizonyos műért, az volt a legjobb ajánlás. A könyvekről folytatott beszélgetéseink közben, barátok lettünk. Órákig beszélgettünk – általában a könyvtárban, ahol egy meleg ital sarok is volt, a házába soha sem léptem be – az egyik csésze kávét ittuk a másik után, Monek láncban szívta a legolcsóbb cigarettákat és mesélt nekem a háborúról, amelyben mint partizán harcolt, szüleiről, öccséről, első feleségéről és két gyerekéről, akiket meggyilkoltak a háborúban. Talán miattuk nem tudott aludni. Másodszor házasodott, de gyerekük nem született. Monek nem volt iskolázott ember, de mohó olvasási szokásának köszönhetően, egy élő enciklopédia volt és nem volt olyan tárgy amelyről nem tudott többet mint mindenki más akit ismertem.
15 évvel fiatalabb voltam nála, de úgy éreztem szabadon beszélhetek vele akármilyen tárgyról. Ő volt az egyedüli akinek elmondhattam mennyire frusztrál az, hogy a nemi tapasztalatom a nullával egyenlő. „Hasomér Hacair”, az ifjúsági mozgalom amelynek keretében emigráltunk Izraelbe és amelyhez ez a kibbutz is tartozott, arra nevelt, hogy tartózkodjunk a nemi kapcsolatoktól amíg nem leszünk lelkileg érettek, de nem tett semmit annak érdekében, hogy elérjük ezt az érettséget. A kibbutzban a héber nyelvet, bibliaismeretet, földrajzot, a zsidó nép történelmét tanultuk, de senkinek nem jutott az eszébe, hogy a kamaszkorú fiatalok számára, akik szüleik nélkül érkeztek Izraelbe, a nemi neveléssel kéne kiegészíteni a tananyagot. Nekem sem támadt akkor az az ötletem, hogy a könyvtár számára rendeljek néhány könyvet amelyek útmutatónak szolgálhattak volna a tudatlan ifjaknak ebben a tárgyban.
17 éves voltam amikor egy kb. 70 tagú hasonkorú csoporttal Izraelbe emigráltunk. Együtt jártuk ki a kibbutzi iskolát, együtt vonultunk be és miután két és fél után leszereltünk, mint teljesjogú tagok tértünk vissza a kibbutzba. A legtöbb lány amellyel kapcsolatban voltam, ebből a csoportból származott és mit tagadjak, csak nehezen tudtunk megszabadulni az otthoni maradi neveléstől. Nem voltam teljesen szűz, de az egyedüli alkalommal amikor sikerült meggyőznöm az egyik barátnőmet átlépni a láthatatlan piros vonalat a teljes testi kapcsolathoz, szégyenletes kudarcot vallottam. Azokon a néhány alkalmakon is amikor a mi kis melegházunkon kivüli lányokkal találkoztam, katasztrofális tapasztalanságomból származó nehézségeim voltak.
Egy szakképzett mentorra volt szükségem és Monek, az ő aranyszivével, meglepő módon próbált segíteni fiatal barátján. Éjfél után volt, éjjeli őrségen voltunk valahol a kibbutz drótszöges keritése mellett, amikor hirtelen kibökte:
„Mi a lenne a véleményed ha elküldenélek a feleségemhez? Hidd el nekem, nála minden szükségest megtanulnál, ő egy igazi szakember! Menj hozzá most, egyedül van otthon. Nyisd ki az ajtót (a kibbutzban nem zárták be a bejárati ajtókat), nem kell semmit mondanod, csak bújj be az ágyába. Ne félj, nagyon fog örülni. Én sztrázsálok majd addig is helyetted.”
Ez a hirtelen fordulat beszélgetésünkben alaposan megdöbbentett, de habozás nélkül elutasítottam a nagylelkü ajánlatot. Abban a pillanatban Monek teljesen komolyan vette a javaslatát – bár nem voltam biztos abban, hogy a felesége csakugyan tárt karokkal fogadott-e volna – de attól féltem, hogy az elfogadása, végső fokon a kapcsolatunk róvására menne.
Monek egy kicsit megsértődött, de megmagyaráztam neki, én ugyan repesve várom az első komoly sexuális tapasztalatomat, de azt szeretném ha valaki olyannal történne meg aki iránt érzek valamit. Monek kinevetett és kijelentette, hogy hülye vagyok amiért nem kapok rajta egy ilyen ritkán adódó alkalmon, de azért még sok évig jó barátom maradt.
Végül is ezen a téren is kiegészítettem a müvelodésemet, mint minden fiatal ember, egy szeretett és szerető lány karjaiban. Nem veszítettem semmit, sőt nyertem!