PÁRIZS FITTEKNEK

 

 

 

Párizs egy csodálatos város. Nem ruházom fel most új elnevezésekkel – aki csak tud írni és beszélni, de azok is, akik nem tudnak, megtették már – látogassátok ti is meg és adományozzatok neki szerintetek találó elnevezéseket. Nemrég tértünk haza öt szép nap után a fények városából, amely csakugyan ránk mosolygott, nem utolsósorban a kiváló időjárásnak köszönhetően.

Élveztük a szép házakat, a finom ételeket (nem részletezek, de lehetetlen kihagyni a kitűnő ropogós héjú baguettet. Friss vajjal, ez egy valódi csemege!), a páratlan francia hangulatot, a falfestményeket (graffiti) minden szabad falszakaszon és a sok történelmi helyet, beleértve olyanokat, amelyeket mostanáig nem ismertünk. Kevesen tudják például, hogy a franciák szobrot emeltek VII. Eduárd brit királynak a róla elnevezett téren, ahol egy hasonnevű színház is van. A francia főváros a király személyét nem kiemelkedő államférfiúi, vagy katonai cselekedetei következtében örökítette meg, hanem kicsapongásai és mérhetetlen torkossága miatt, amelyeknek a főszíntere Párizs volt. Ez az uralkodó, Viktória királynő fia, aki megkoronázása napjáig az Albert nevet viselte, csak 59 éves korában jutott hatalomra és feltételezem, hogy a nők után való koslatás, a szeretők tartása, a látogatások bordélyházakban, a korlátlan zabálás, megkönnyítették számára a trónra való várakozást. Ennek eredményeként ragadt rá, az akkori walesi hercegre, a Piszkos Bertie gúnynév.   

Párizs egyetlen problémája – és ezt a problémát minden turista tapasztalja – a rossz közlekedési viszonyok. A nap legnagyobb részében a város be van dugulva és csak cammogva lehet valahová eljutni. Egy megbízható forrás azt tanácsolta nekünk, hogy ne beszéljünk meg semmit a városban délelőtt 11 óra előtt, amikor is a forgalom jelentősen csökken, de az átlagos turista nem azért jön Párizsba, hogy délig heverjen az ágyban, ő egy korai reggeli után mindjárt útnak akar indulni, azért hívják turistának. A megoldás persze a metró. Párizs metróhálózata az egyik legjobb a világon, de csak jó testi kondícióval megáldott embereknek javaslom használatát, olyanoknak, akik a gyaloglás mesterei.

Vagy egy éve jártunk Prágában és a szállodánkhoz közeli metróállomáson lerobbant a lift. A földalatti vasút igazgatósága az utasok elnézését kérte, de rajtunk ez nem nagyon segített, majdnem megszakadtunk, amikor a súlyos koffereket le és felcipeltük a sok lépcsőn. A többi prágai állomáson a mozgólépcső az egyetlen módja a lejutásnak a föld alá és feljövetelnek az utcára, ugyanúgy, mint minden más nagyvárosban, akár Londonban, akár Budapesten. Úgy tűnik, hogy Párizsban még nem hallottak erről a találmányról – vagy talán azért nem fogadták el, hogy ne gyanúsítsák őket, hogy az angoloktól vették át az ötletet – és csak kevés helyen találtunk mozgólépcsőt.

Párizsnak alig van olyan csücske, ahova el ne lehetne jutni a metróval, rekordidő alatt és bosszantó torlódásoktól mentesen, feltéve, hogy nem kapsz szívrohamot a fárasztó úttól fel és le a lépcsők százain és a járkálástól a sok száz méteres végtelen szürke folyosókon át.

Miután szeretem a történelmet, érdekeltek a metróállomások nevei is. Sok név a napóleoni háborúkhoz kapcsolódik. Csaták, amelyekben a császár volt a győztes, mint Wagram, Jena, Austerlitz, Rivoli, Pyramides (a Piramisok), a kampány Olaszországban (Place d'Italie) és az egyetlen, amelyben legyőzték, Waterloo.

További csaták, amelyek az állomások neveiben lettek megörökítve:

Alesia, Julius Ceasar idejében, Tolbiac, az V. században frank és germán törzsek között.

A XIX. században: Trocadero Spanyolországban, Vuelta de Obligado, Argentinában, Alma, a Krimi háború első csatája, Solferino, Olaszországban, III. Napoleon uralkodása idején.

A második világháborúban: Bir Hakeim, a Libiai sivatagban, Sevastopol, ma Ukrajnában és a hősies sztálingrádi csata. Fura, hogy az egyetlen hely a világon, amelyet ma Stalingrad-nak hívnak, egy párizsi metróállomás. A várost Oroszországban, ahol ez a háború fordulópontjának tekinthető csata lezajlott, ma Volgográdnak hívják. 

A párizsi diák számára a híres hadjáratok nevei nem idegenek, de meglehet, hogy ha egy történelem vizsgán megkérdezik, mit tud Waterlooról, a válasza az lesz, hogy ez egy metróállomás.  

 

CICÁK ÉS SAJTOK

 

 

 

 

 

 

A napokban megint Amszterdamban jártunk egy villámlátogatás keretében nejem családjánál.

Mint már egyszer említettem, igyekszem látogatásaim során nem kihagyni a Kalverstraatot, egy sétálóutcát, ahol még a legigényesebb vevő is kielégítheti minden kívánságát. Ezúttal nem akartunk bevásárolni, de jó volt egy kicsit meggusztálni a kirakatokban az újdonságokat és árakat. Csak egy sci-fi könyvet vettem magamnak az angol nyelvű olvasók Mekkájában, a Waterstone könyvesboltban és egy dobozka málnát – egyik kedvencemet, amely nálunk sajnos nem terem meg. Megittunk személyenként két csésze kávét is, hogy egy kicsit magunkhoz térjünk a néhány órás csatangolás után. 

A kávét egy régimódi, népies stílusú kávézóban fogyasztottuk, amelynek, ahogy dukál, házi macsekja is volt.  A hollandusok a macskák megszállottai. Feleségem az egyik ritka kivétel, aki nem osztja ezt a kedvtelést, utálja őket, dacára annak (vagy pont azért?), hogy szülőotthonának népes cicalakossága és két kutyája is volt. A viszonya a kutyákhoz más, nem zavarják, de nem is érdeklik különösen. A furcsa az, hogy az állatok viszont vonzódnak hozzá. Ha olyan helyre érkezünk ahol macska, vagy kutya van, ezek mindjárt felfigyelnek rá, odajönnek hozzá és barátkozni próbálnak. Így történt ezúttal is.

Csak néhány perc telt el, miután helyet foglaltunk és a ház szépséges, gondozott, kifésült macskája, gyémántszerű üvegecskékkel díszített piros örvvel, felugrott asztalunkra és nejem ölében akart elhelyezkedni, de ő erélyesen elutasította. Megkönyörültem rajta és az elkövetkező negyed órában, hagytam, hogy térdeimen üljön és simogattam.

Nekem nincs különösebb bajom cicákkal – sőt, van egy, amelyet kifejezetten szeretek – de nem tartanék egyet sem házamban. Ha egyáltalán eszembe jutna behozni állatot a lakásba, egy kutyát választanék. A kutyák emberimádók (Sok évig, amíg nem tért meg őseihez, egy gyönyörű keishound büszke tulajdonosai voltunk és mit gondoltok, kihez ragaszkodott legjobban? Természetesen nejemhez!), ellentétben a macskákkal, akik lakhelyükhöz hűségesek. Elkényeztetettek, és úgy látszik meg vannak győződve, hogy az emberi faj csak a célból lett megteremtve, hogy őket etesse, kényeztesse és kiszolgálja. Az a bizonyos holland jószág is természetesnek találta, hogy a vendég csak azért jött be a kávéházba, hogy simogassa selymes szőrét és vakarja füle tövét. Amint kihörpintettem második csésze kávémat, fizettem és letettem a macskát egy közeli székre, eliszkolt onnan anélkül, hogy hátratekintett volna és esze ágába sem jutott megköszönni a királyi kényeztetést. 

Mint fentebb említettem, órákig mászkáltunk a sétálóutcán, bementünk különféle üzletekbe, de nem találtunk semmit, amit megkívántunk volna, ami olcsóbb volt, mint otthon, vagy drágább, de megérte volna a különbözetet. Összesen két napig voltunk Hollandiában és maga a tudat, hogy külföldön vagyunk, élvezetet okozott.  Az időjárás tipikusan holland volt. Felhős, egy picit hűvös, de szerencsénkre, azokban az órákban, amikor a városban csavarogtunk, csak szemerkélt az eső.

Javaslat: ha valaha Hollandiába kerültök, keressetek egy sajtboltot. Rövid sétánk alatt három hatalmas boltra bukkantunk és azok mindegyikében a polcokon tányérkák sokasága volt kirakva és a közönség, aki be és kijárt – nem kifejezetten vásárlás céljából – korlátlanul kóstolgathatott a különféle sajtok óriási választékából. Az illat mennyei (vagy pokoli, ha nem szeretitek a sajtot) volt. Láttunk teljesen zöld sajtot is, pesztóból készült. Egy további meglepetés: a hollandusok mustárral eszik a sajtot és a sajtos tányérkák közelében, néhány fajta mustáros üvegecske is ki volt rakva. 

Nálunk is vannak üzletek, amelyekben ingyen kóstolások vannak, de ezek a vevőknek vannak szánva és nem kíváncsi turistáknak, akik ezerszám látogatják a sétálóutca üzleteit.

Egy másik üzletben is szerencsénk volt. Egy nagy tábla díszlett az egyébként üres üzlethelyiség bejáratánál: „Vegyél magadnak egy KitKat-ot!” A jövőben itt egy Nestlé üzletet fognak nyitni. Persze mi is megkaparintottunk magunknak egy-két csoki darabot, egész jó utóétel volt a sok sajt után.  

Röviddel ezután feleségem öccsével és annak barátnőjével találkoztunk és beültünk valahová vacsorára, de nekünk, kettőnknek nem volt már étvágyunk és csak koccintottunk a két éhes rokonnal. A sok sajt után jól esik egy kis borocska.  

 

 

         

 

SZCIENTOLÓGIA: VALLÁS, VAGY ÜZLET?









 

A múlt héten Jaffán, egy öreg mozi épületében egy szép, modern, szcientológia központot avattak fel és eszembe jutott az egyetlen alkalom amikor összefutottam ennek a furcsa csoportnak a tagjaival.

Sok-sok éve egyszer üzleti úton voltam Stockholmban. Miután befejeződtek megbeszéléseim, értekezleteim ottani kollegáimmal, estére program nélkül maradtam egy idegen városban, amelyben egy árva lelket sem ismertem és ha volt is barátságos arca aznap este, nem mutatta ki számomra. Ez nem volt Párizs, Róma, vagy Athén, közönséggel tobzódó kávéházakkal, kocsmákkal minden sarkon, amelyekből kipukkanó nevetgélések és vidám zene szilánkok szűrődnek ki az utcára és az asztalok majdnem az út széléig terpeszkednek. A néhány kívülről látható vendéglátó üzem ajtaja zárva volt az őszi szél ellen és a szőke fazonok, akik helyet foglaltak bennük, begubódzottnak és nem túlságosan vidámnak tűntek, mintha kijelentenék: én csak azért ültem ide be, mert enni, inni akartam valamit és nem szórakozni.

Kellemetlen eső szitált, felhajtottam kabátom gallérját, fázósan megigazítottam sálamat és tehetetlenül cserkésztem a majdnem üres utcákon egy hívogatóbb hely után.

Az egyik épület bejárata előtt helyes lány ácsorgott és mikor megnéztem magamnak, rám mosolygott és megszólított:

„Hűvös este van ma, nemde? Nem jönne be hozzánk egy teára?”

Meglepődtem. Nem volt utcalány kinézése és nem magyarázta meg mi az a hely, ahova beinvitált, de szívesen elfogadtam. Hiszen ha valamit el akar adni nekem, visszautasíthatom, ugye?

Hamarosan kiderült, hogy egy szcientológia központba kerültem, amelyről alig tudtam valamit, azon kívül, hogy az alapítója Ron Hubbard volt, akinek egy-két tudományos fantázia könyvét olvastam. 

A lány ígéretét betartotta, kaptam egy csésze teát és utána meghívtak, nézzek meg egy filmet a szcientológia tan kitalálójáról. A vetítés befejezése után, leültettek a teremben levő sok asztal egyikéhez és megkértek, hogy töltsek ki egy kérdőívet. A 200 kérdésre a válasz csak „igen”, „nem” és „talán” lehetett. A kérdések nagyon ügyesen lettek megfogalmazva, nem tudhattad melyik a válasz, amely kedvező lenne számodra.

Mi lenne például a válaszotok ilyenfajta kérdésekre „Lapozgat puszta szórakozásból vasúti menetrendeket, telefonkönyveket vagy szótárakat?”(szeretek szótárakban böngészni, tehát igennel válaszoltam), „Gyakran követ el tapintatlanságból baklövéseket?” (a „nem”-et jelöltem be, de ha lehetett volna, „nem gyakran”t írtam volna). A „Megrándulnak néha az izmai minden logikus ok nélkül?” kérdésre is nemmel válaszoltam, de csakugyan nem tudom. Talán a normális embernek vannak akaratlan izomrángásai. És mit szóltok a következő kérdéshez: „Ritkán gyanakvó mások tetteivel szemben?” Megint ‘nem’ volt a válaszom, de a frász tudja, ez azt jelenteti, hogy gyakran gyanakodok mások tetteire?

A szent igaz, hogy nem tartottam fontosnak a kérdőívet, csak egy időt akartam eltölteni meleg helyen, emberekkel, akik érdeklődnek irántam, beszélgetnek velem.

Most egy személyes tanácsadó ült asztalomhoz, az ő feladata volt kiértékelni válaszaimat a képességtesztben és elkészíteni profilomat. A férfi arra a következtésre jutott, hogy deprimálva vagyok és nem merítem ki teljes képességeimet (Mintha nem tudnék róla! Csak keveseknek sikerül). Hiába hajtogattam, hogy egyáltalán nem vagyok depressziós, az úr inkább hitt a betanult módszerének. A megoldás: néhány tanfolyam, amelyek természetesen egy csomó pénzbe kerülnek. Itt felkeltem, megköszöntem a kellemes estét és visszatértem szállodámba.

Ez után az este után olvastam egy kicsit a Szcientológiáról. Megtudtam, hogy ez egy vallás, vagy szekta, amely spirituális, elméleti és gyakorlati tant terjeszt és különböző kezelési módszereket javasol, amelyek állítólag feljavítják az emberek „személyes hatékonyságát” (a hangsúly az ’állitólag’on van, mert nem lett bizonyítva, hogy az „életjobbító tanfolyamok” csakugyan feljavítják résztevőik képességeit). A Szcientológia ellenfelei – és ezekből sok van – szerint, tanuknak nincs semmilyen tudományos alapja. Véleményük szerint, ez egy olyan szervezet, amely a csalás és szélhámosság módszereit veszi igénybe, hogy ellopja azon naiv hívők pénzét, akik jobbá akarják tenni az életüket.

Nem akarok véleményt nyilvánítani olyasmiről, amihez nem értek, de ha az ellenzőinek igaza van, miért működik a Szcientológia nyíltan a legtöbb országban és miért nem helyezik törvényen kívül?    

 

 

 

 ELSŐ MUNKANAP, AVAGY AZ ELSŐ HAMSZINOM*

 

 

 

 

 

 

 

Chava Kollár írása

 Angolból fordította Avri Shacham

 

Úgy tűnt, éppen elaludtam, amikor mindenki ébredezett és készülődött felkelni. Jaj nekem!  A túl korai kelés, egy éjszaka után, amelyen nem aludtam eleget, szédülést okozott, de hogy is juthattam volna elegendő alváshoz egy barakkban, amelyet négy másik 16 éves lánnyal osztottam meg. Mindegyik lánynak barátja volt, aki ott ült ágyán sugdolózva és nevetgélve tegnap késő éjszakáig, míg én ott feküdtem alvás és barát nélkül.

Dacára a korai órának, a hőség nyomasztó volt, mintha nem lenne elég oxigén a levegőben. Vágyakoztam az ebben az évszakban hűvös Pozsonyra, ahol szobámat csak ikertestvéremmel osztottam meg.

Levettem a pizsamámat és kékes-szürkés alsóinget húztam magamra (nem voltam elég fejlett ahhoz, hogy melltartóra legyen szükségem), rövid khaki nadrágot és bakancsot öltöttem, arcot és fogat mostam a barakkon kívüli csapnál és félálomban kivánszorogtam az útra. Ott már várt ránk, a vagy húsz emigránsból álló csoportra, egy a traktorhoz kapcsolt lapos pótkocsi és egy kibbuc tag. Ő vitt el minket – szerencsére lassan – egy mezőre, nem messze a kibbuc kapujától, minden fölösleges ceremónia nélkül letett minket, mindenkinek egy lapátot adott, és megmagyarázta, miként kell gödröket ásni a száraz és kemény földben.

Nagyon rövid idő után elkezdtünk vizet keresni, a közelben gumitömlőt találtunk és mohón nyeltük le a langyos folyadékot. Körülbelül két órával később, egy másik tag, ugyanazon a traktoron, reggelit hozott nekünk: friss, ízletes paradicsomot, sós olajbogyókat, vastag kenyérszeleteket túróval és gőzölgő teát. Ez a Gerson nevű tag, most csatlakozott hozzánk és kimutatta elégedetlenségét a mi gyakori elkóborlásunk a tömlőhöz, és a munka lassú haladása miatt. A hamszin* – új nyelv, új tapasztalatok, új életmód, új országban – látszólag egyáltalán nem zavarta.

Ó, mennyire csalókák lehetnek az elvárásaink! Ki gondolta volna, hogy néhány órás munka, nyomasztó hőségben a mezőn, annyira fárasztó lehet! A szocializmus és az ideológia megvalósulása percről percre elenyésztek, együtt izzadságommal, égő bőrömmel és fejfájásommal.   

Egy ilyen nap egy fekete gyöngylánc féléhez hasonlít, egy-egy gyöngy a társától csak a meglepetés jellegében különbözik, ezek végül is tapasztalattá válnak.

A munka után a közös tusolóba siettem és pont abban a pillanatban, amikor be akartam menni, kijött egy ember és azt mondta:

„Most a férfiak vannak soron”.

Leültem egy földkupacra és a nők sorára vártam. Amint az utolsó férfi elment, ledobtam ruháimat és elmerültem a zuhany alatt, készen arra, hogy ott maradjak a végtelenségig. De aztán meghallottam amint egy nő kijelenti: „Ebből elég” és majdnem kivonszolt onnan. Megdöbbentem: nagyon látszódott a terhessége és éreztem amint hatalmas hasa testemhez szorul. Émelyegni kezdtem, és kirohantam a zuhanyozóból.   

A délután a tanulásnak lett szentelve, amely azt jelentette, hogy álmosan üldögéltünk az osztályban, egy a naptól felforrósított másik barakkban és az erőfeszítés, ébren maradni, túlhaladta abbéli vágyunkat, hogy hasznos tudásra tegyünk szert.

Este oldalra tolták az asztalokat és székeket az étkezőben és elkezdődtek a körtáncok, a bibliai stílusú szandálok keményen dobbantak a csupasz padlón. Egy fiatal srác a lengyel csoportból játszott a tangóharmonikán. Észrevettem milyen szomorúnak tűnnek kék szemei és kedvem támadt belé szeretni és egy barátot szerezni magamnak. Újra szűk kincstári ágyamon, azon töprengtem, lehetséges-e egyáltalán, hogy mezőgazdasági munkára vagyok teremtve? Míg szobatársaim ismét barátaik karjaiban kuncogtak, megállapítottam magamban, nincs semmi esélye, hogy ezt a nehéz próbát évekig kibírom, de mégis kibírtam, legalábbis néhány évig.  

 

* Hamszin: forró, sivatagi szél

 Chavával ugyanabban az ifjúság csoportban érkeztünk az országba és együtt voltunk a kibbucban néhány évig. Női nézőpontján kívül, élményei hasonlóak az enyéimhez. Kollár Chavának mostanában jelent meg a második könyve.

 

 

   

 

 

FACEBOOK, A VIRTUÁLIS TALÁLKOZÓHELY






 

Unokatesóm, Julika Magyarországon él, én meg Izraelben. Nagyon kedvelem, amellett alig maradt élő rokonom, de mit lehet tenni, egyikünk sem nagy levélíró. Talán már ez az egész romantikus szokás a múlt hagyatéka? Felírni a dátumot, megtalálni a helyes megszólítást – drága, kedves, vagy talán modernebb stílusban hellóka, szióka Juli – és ezután legalább egy fél oldalban (mert ennél kevesebbet nem illik írni) beszámolni különféle nem túl érdekfeszítő eseményről családunkban, környezetünkben, megkérdezni, hogy és mint vannak, milyen az új lakás, nem elfelejteni üdvözölni élettársát és aztán újból keresni a megfelelő befejezést – nagy szeretettel, sok puszi, őszinte barátsággal, szívélyes baráti üdvözlettel, vagy valami egészen mást – nekem mindez ma már patetikusnak tűnik és rég felhagytam a levélírással.  

Szerencsénkre megjelent a történelem színpadán a zseniális Mark Zuckerberg és feltalálta számunkra a Facebookot. Régi tagja vagyok. A múlt héten is beléptem és mindjárt a szemem elé került Julika friss és szép fényképe, lenyűgöző felnőtt szépségében, új háza kertjében ülve és a háttérben, az ajtófélfa keretében ott állt barátja, Tamás is. Ez a hírforma számomra többet ér egy hosszú levélnél. Csak rá kellett klikkelnem a like gombra a fotó alján és néhány szót írni unokatesómnak: „Köszi, hogy megosztottátok velünk ezt a fényképet. Szenzációsan néztek ki, sok szerencsét új házatokhoz és szép hétvégét!”  

Sok-sok éve hagytam el a kibbutzot, de azóta is hiányzott nekem egy, az ottani étkezdéhez hasonló szociális központ. A hirdetőtáblára kitett napilap és üzenetek által értesültél a helyi és világhírekről, megnézhetted másnapi munkabeosztásodat, megtudhattad az esti programot. Ott vetted át a postádat, találkoztál barátaiddal, ismerőseiddel, elmeséltétek egymásnak élményeiteket, bajaitokat, megmutattátok fényképeiteket, megtudtátok a legfrissebb pletykákat és csevegtetek étkezés közben. Esős napokon az étkezdében mutatták be a heti filmet, ott léptek fel a művész együttesek és ott hallgattátok meg mi a különféle előadók álláspontja az aktuális gazdasági, politikai kérdésekről. Időről időre az étkezdében ült össze a kibbutz taggyűlése is, amelyen életmódunkról határoztunk.

Most végre létesítettek egy hasonló központot, a Facebookot.

A taggyűlésen kívül, minden tényező, de még sok más is, megtalálható benne. A baráti listámban vagy 150 ember van, amelyeknek a legtöbbjét nemcsak a netről, hanem személyesen is ismerem. Belépek, megnézem, ki van jelen és ha kedvem támad,  cseveghetek is közeli, vagy távoli rokonaimmal, barátaimmal, ismerőseimmel és nemcsak megtekinthetem fényképeiket, a karikatúrákat, a cikkeket, meghallgathatom a zenei részleteket, amelyek tetszettek nekik, hanem kommentálhatom is őket és megoszthatom más barátaimmal is.

Elolvashatom unokáim „státuszát” is és mindezt úgy, hogy teljes módon vigyázok magánéletemre. Senki sem kényszerit a like-ra kattintani, reagálni egy véleménynyilvánításra, vagy cikkre, amely ismerőseimnek a világnézetére utal, nem vagy köteles bejelölni hollétedet és ha úgy akarod, úgy léphetsz ki a Facebookról, hogy senki sem  tudja, hogy ott voltál és megnézted albumát.

A legtöbbünk persze nem így viselkedik. Fiunk nagyon büszke fél éves lánykájára és az én mellem is dagad szépséges lányunokám láttára és majd minden új fotóját feltesszük a Facere. Élvezem az összehasonlításokat a mi csemeténk és másoké között, de ha meg is állapítom, hogy a miénk szebb, ezt a véleményemet megtartom magamnak. Teljesen magától értetődő, hogy egy apa, vagy nagyapa, a saját vérét szebbnek, tökéletesebbnek találja.

Nagyon érdekelnek az események Magyarországon, de nem annyira, hogy minden nap elolvasnám a napi lapokat. Megelégszem azzal a választékkal, amelyet magyar barátaim tesznek fel a Facebookra. Hírek, fényképek, videók, de az utolsó sláger is, vagy egy jól sikerült koncert, ária, vagy színdarab és persze egy szép dal kedvenc cigányzenekarommal.

A múlt héten egy helyi ismerősöm villámtüntetést akart szervezni az egyik miniszter háza előtt. Délelőtt jelent meg a meghívó a Facebookon és este 8-kor több mint 300-an tüntettünk a miniszter ablaka alatt.

Egy másik ismerősöm az állatok elleni kegyetlenséggel kapcsolatos anyagot tesz fel a Facere. A Facebookon petíció aláírást is lehet szervezni. Nem hiszem, hogy a kormány megijedne egy petíciótól, még ha néhány százezren is írnák alá, de ártani nem árt és talán jó érzés azok számára, akik szervezték és aláírták, hogy mégis tettek valamit az ügyért, amelyben hisznek.

Sokan játszanak is a Facebookon. Engem ez a rész nem érdekel és ha hívnak játszani, elutasítom, de a lányom mesélte, hogy annak idején vett három gyerekének néhány játékot, de aztán, amikor számítógépükbe betáplálták a Windows 7-t, a játékok nem voltak kompatibilisek. Elment a boltba és megkérdezte: ha megveszi a játékok új verzióit, ezek működni fognak Windows 7 alatt? Azt válaszolták, hogy ezt nem tudják garantálni. A megoldás: fia a Facebookban játszik, ott a játékok ingyenesek.

Szinte nincs határa annak, amit tehetünk a Facen. A média egésze dinamikusan fejlődik és nehéz megjósolni, milyen jövőbeli fejlemények, trendek, új eszközök nyílnak meg előttünk az elkövetkező években, a távolabbi jövőről nem is beszélve. Kétségtelen, hogy a modern ember számára ez a társadalmi központ, egy eseményektől nyüzsgő találkozóhely, ahol kommunikálni, hozzászólni, megjelentetni, érvelni, szórakozni, élvezni, befolyásolni és társadalmi tevékenységekben lehet részt venni. Aki nincs ott, nem tudja, mennyit veszít.  

 

 

AMIKOR A FAGYI VISSZANYAL

Szegedi Csanád esetével a magyar és a külföldi sajtó behatóan foglalkozott, tehát nem szükséges, hogy itt ismertessem.

Néhány éve láttam egy kedves kis lengyel komédiát, amelynek a címe "Purimi játék (Purimspiel) csoda" volt. (Purim a zsidó karnevál, az alakoskodás, az álarcok napja, amikor semmi sem olyan, mint aminek látszik). A film hőse egy heves antiszemita volt, aki hitt abban, hogy a zsidó nép minden baj forrása és egyáltalán nem próbálta véka alá rejteni ezt a hitét. Minden alkalmat felhasznált, hogy szapulja a zsidókat, kezdve a futballmeccseken, folytatva az utcán és befejezve saját lakóháza liftjében, ahol egy akasztófát rajzolt a falra és alája odaírta szomszédja nevét.

Egy szép napon aztán ennek a szánalmas fickónak a világa fenekestül felfordult, amikor arról értesült, hogy szülei zsidók voltak, tehát ő is annak számit. Eddig ismeretlen amerikai nagybácsija milliókat hagyott rá, aminek persze mindenki örülne. A baj csak az volt, hogy a hagyaték átvételének az volt a feltétele, hogy az örökös hithű zsidó legyen. A „szegény” pasi elbandukolt a legközelebbi zsinagógába és elkezdte tanulni miként lehet zsidóvá válni. Végül is mit meg nem tesz egy ember, hogy milliomossá váljon? 

A Szegedi eset mindennél jobban bizonyítja, hogy az élet a legtehetségesebb regényíró! Én ezt a „szimpatikus” urat személyesen nem ismerem (és miután nem járok a zsinagógába, valószínűleg a jövőben sem lesz szerencsénk), de az eset maga nem új. Magam is hallottam egy olyan esetről Magyarországon, amikor egy gimnazista hazajött az iskolából és szidta a zsidókat és anyja csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy ha azt hiszi a zsidók büdösek, a saját testét kell, hogy megszagolja. Más esetben a szülő csak halálos ágyán tudatta gyerekével, hogy zsidó.

Más országokban is voltak hasonló esetek. Mint az Origoban is megírta Visnovitz Péter (2012. 07. 29): „Nem Szegedi Csanád az első lebukott zsidó szélsőjobbos. Volt, aki öngyilkos lett, miután kiderült, hogy zsidó ősei vannak, de olyan is akadt, aki a nagy felfedezés után ortodox zsidó hitre tért, maga mögött hagyva szkinhead múltját. A világ tele van olyan szélsőjobbos és nemzeti radikális politikusokkal, akik életük egy pontján szembesültek vele: nem férnek bele a saját maguk által hirdetett elvárásokba és ideálképekbe”.

Nem tudom miként fog a volt Jobbik alelnökének az élete alakulni a kompromittáló felfedezés következtében. Az ortodox rabbi Köves Slomó, akit Szegedi nemrég megkövetett, azt írta: „Szegedi Csanád egy jóvátételi, önismereti, újraértékelési és egy nehéz tanulási folyamat kellős közepén van, amelynek – mindannyiunk reménye és érdeke szerint pozitívan kellene végződnie. Az, hogy ez így fog történni vagy sem, az elsősorban rajta múlik, nekünk azonban a zsidó vallási tanítás szerint minden lehetséges segítséget meg kell adnunk”.

Engem az egész esetben főleg Klein Magda, Szegedi Csanád nagymamája, érdekelt. Boldogult unokanővérem is megjárta Auschwitz poklát és az ott látottak és átéltek (anyja belepusztult a bánásmódba és nélkülözésbe, míg húgát szeme láttára verték agyon) egy egész életre befolyásolták és ő sem akart soha erről a szörnyű időszakról beszélni. Vajon Kleinné mindenki elől elrejtette a karjára tetovált számot? El akarta feledni a koncentrációs tábor borzalmait? Hogyan reagált ez az idős néni unokája kijelentéseire? Valami olyasmit mondott, hogy „fiatalság, bolondság”, vagy „majd kinövi”, vagy inkább azt, hogy „jobb, hogy a csaholó vérebek falkájához tartozik, mint a vágóhídra hajtott áldozatokhoz”.

Ki tudja, hány hasonló család van még Magyarországon és a szomszédos országokban, amelyekben a leszármazottak talán soha sem tudják meg származásukat? 1962-ben, amikor először látogattam Európába az után, hogy szüleimmel Izraelbe emigráltam, Belgrádban elkísértem egy barátnőmet a varrónőhöz és kiderült, hogy a nő magyarul is beszél (barátnőm nem értette a nyelvet). Amikor megtudta, hogy izraeli vagyok, keserű sírásban tört ki és elmesélte titkát.

A nő zsidó volt, a Holokausztban meggyilkolták férjét és gyerekeit. A háború után újból férjhez ment, de keresztény férje és gyerekei nem tudják és soha nem is fogják megtudni, hogy ő zsidó. Amint fogalmazott:

“Miért veszélyeztessem gyerekeim életét? Nem lehet tudni, mikor jelenik meg egy új Hitler.“

Az asszony megkért, hogy mondjak el egy imát érte és elpusztult családjáért a Sirató Falnál Jeruzsálemben: ő érthető okokból nem mehet zsinagógába.

Nemrég olvastam, hogy egy jobbikos politikus genetikai vizsgálaton esett át, mert biztos akart lenni abban, hogy nincsenek zsidó, vagy cigány génjei. Micsoda megkönnyebbülés lehetett ez a szegény pára számára. Tovább lehet hazudozni, faji gyűlöletre szítani, megbecsteleníteni a meggyilkolt milliókat, bemocskolni azon százezrek emlékét, akiket magyar csendőrök űztek el a verejtékükkel megszerzett otthonukból és puskatussal tuszkoltak be a haláltáborokba induló marhavagonokba. Máskülönben, ha esetleg kiderült volna, hogy zsidó vér csorog ereiben, kénytelen lett volna elzarándokolni a legközelebbi rabbihoz és szépen bocsánatot kérni, el kellett volna mesélnie gúnyolódó volt bajtársainak, hogy fél családjának a lelke a „nem létező” auschwitzi krematórium füstjében szállt fel a mennyekbe.        

Bennem a Holokausztban átélt élményeim érlelték meg az elhatározást, hogy Izraelbe emigráljak. Ha Magyarországon élnék, azt hiszem, büszke lennék származásomra, de mások úgy vélték, hogy gyerekeik számára biztonságosabb, ha nem tudnak zsidó felmenőikről. Mint Szegedi Csanád esete bizonyítja, a sors néha nagy tréfamester és tréfája alanyai hirtelen kénytelenek szembesülni a valósággal.

 

A VILÁG IGAZAI

A feleségem, Margalith, Hollandiában született 1943 áprilisában, a német megszállás és zsidóüldözés csúcspontján. Szüleinek sikerült megszökni a letartóztatás elől és a háború egész ideje alatt különféle helyeken bujkáltak, de az anya terhes volt és a szülők tudták, egy csecsemő sírása katasztrófát idézhet elő és azt okozhatja, hogy felfedezik rejtekhelyüket. Ezért mindent elkövettek, hogy még a szülés előtt biztonságos menedéket találjanak a babának.
Egy jámbor és hajadon szülésznő, Hermina von Asten, vagy ahogy mi neveztük Tante (néni) Min, beleegyezett, hogy magához veszi az újszülöttet. Ezért elkezdett párnával járni felső ruhája alatt, amit időről időre kicserélt nagyobbra.
A szülés előtti napokban Min néni egy dupla falú szekrényben rejtette el nejem szüleit, levezette a szülést és amint az anya lábra tudott állni, a szülők elhagyták a házat. A néni már másnap büszkén mutogatta szomszédjainak újszülött "lányát".
A tett nagy bátorságot követelt. A németek halálbüntetést róttak azokra, akikről kiderült, hogy menedéket szolgáltattak zsidóknak. Tante Min bátyját ki is végezték ezzel a váddal, de ez úgy látszik egy különleges család volt, ellentétben más hollandokkal, akiket a kapzsiság arra késztetett, hogy feljelentsék szomszédaikat és ezzel halálukat okozzák (ez történt Anna Frankkal is). Dacára a veszélynek, ez a bátor holland nő a háború végéig és azután is odaadóan gondoskodott feleségemről, mintha saját lánya lett volna. Margalithnak zavartalan és boldog gyerekkora volt a városkában és vasárnaponként a templomba is elkísérte fogadott anyját.
A szörnyű veszély, a gyakori hurcolkodás egyik rejtekhelyről a másikra, alaposan megviselte nejem szüleit, különösen az anyját és szükségük volt egy bizonyos időre, amíg testileg, lelkileg (és gazdaságilag) talpra állnak. A mama újra terhes lett és feleségemnek húga született. Csak két évvel a háború befejezése után, kérték a szülők lányukat vissza.
Tante Min, akit a házában töltött négy és fél év után a lányka anyjának hitt, megpróbálta meggyőzni a szülőket, hogy hagyják nála a gyereket. Végtére is, van már másik gyerekük is és képesek további gyerekeket is világra hozni (és csakugyan, később feleségemnek még két öccse született), míg neki csak ez az egy gyereke van, és úgy szereti, mintha vér lenne a véréből. Végül megállapodás született, feleségem a szüleihez költözött, de minden hétvégét nevelőanyjánál töltött. Min néni soha sem ment férjhez, feleségemet lányának tekintette és gyerekeinket unokáinak. Pulóvereket kötött nekik, meglátogatott minket Izraelben, elzarándokolt a kereszténység szent helyeire és néhány évvel halála előtt feleségem erőfeszítése sikerrel járt, és elismerték a világ egyik igazának. A neve ott díszlik a jeruzsálemi Yad Vashém múzeum tábláján.
Valószínűleg sok hasonló történet van. A Yad Vashém tábláján nevek ezrei jelennek meg, dacára annak, hogy jól ismert ennek az intézménynek a szigora és merev szabályai a Világ Igaza kitüntetés elnyerésében.
Az egyik előző írásomban meséltem Antonin Kalináról, akinek az elkötelezettségének köszönhetően, 904 gyermek menekült meg a haláltól a bergen-belseni koncentrációs táborban, ma pedig Jáél Lustig barátom, ¬– akivel ugyanabban az ifjúsági csoportban érkeztünk Izraelbe, – megható történetének szeretnék helyt adni.
Jáél, a szlovákiai Nyitrán, Beának született, mint a Dr. Presser nevű zsidó orvos lánya. Mint más jómódú családok, a Presser család is dadát foglalkoztatott, a szudétanémet Augusta Margarétát, akinek többek között az volt a feladata, hogy védenceit németül is megtanítsa. Azokban a napokban a tehetős családok nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy csemetéik egy további nyelven is beszéljenek és a német nyelvet előnyben részesítették.
Azután kitört a háború és a fasiszta szlovák állam, amely Hitlertől nyerte el függetlenségét, sietve egy sor zsidóellenes törvényt hozott (később pedig 500 német márkát fizetett minden zsidóért, akit a nácik „hajlandók voltak” Szlovákián kívüli táborokba szállítani).
A pesztonkának megtiltották, hogy tovább dolgozzon zsidóknál. Később, amikor az állam megállapítása szerint, Presserék lakása túl nagy volt számukra, a doktor – akit, miután nélkülözhetetlen volt az államnak, nem deportáltak – felajánlotta a nevelőnőnek és férjének, hogy osszák meg velük a lakást.
1944-ben megszüntettek minden mentességet és röviddel azelőtt, hogy az orvost és feleségét Auschwitzba deportálták, Dr. Presser Beát és húgát egy zárdában helyezte el. Egy idő múltán, az apácák is félni kezdtek a kegyetlen fasiszta rezsimtől és Augusta vette magához a lányokat, veszélyeztetve magát és családját (neki is volt két kis gyereke). Bea és húga tulajdonképpen saját lakásukban laktak, csak szüleik helyett Augusta nénivel és családjával.
Nagy szerencséjükre, a lakásnak abba a részébe, ahol azelőtt a Presserék laktak, német tiszteket költöztettek be (akiknek fogalmuk sem volt, ki az a két kislány a szomszédjukban). Ez volt a legjobb biztosíték azokban az időkben. Ki fog keresni elrejtett zsidókat egy olyan lakásban, amelyben német tisztek laknak?
A két lány túlélte a háborút. Anyjukat meggyilkolták Auschwitzban, de az apjuk visszatért és négy évvel később Izraelbe emigráltak (mint említettem, Bea csoportom tagja volt). Egy ideig még leveleztek a volt dadával, de a kommunista rezsim nem jó szemmel nézte a kapcsolatokat Izraellel és a kontaktus megszűnt. Csak 1958-ban, amikor bizonyos "olvadás" volt a rendszer merevségében és a pesztonka lánya a padláson talált néhány régi levelet, újult meg a kapcsolat.
A két lány természetesen felnőtt az eltelt idő alatt. Bea, Lustig Tomi barátom (csoportunk egy másik tagja) felesége lett és Jáél néven ismerték családján kívül. A „prágai tavasz” idején Jáél ellátogatott Szlovákiába és újra megölelhette megmentőjét. A barátságuk azután is folytatódott miután a Varsói Szerződés hadseregei megszállták Csehszlovákiát, megdöntötték a liberális vezető Alexander Dubcek kormányát és megújították a diktatórikus uralmat. Jáél időnként csomagokat is küldött Augusta családjának. A „bársonyos forradalom” után, 1989-ben, a Lustig család meghívta a nevelőnő unokáját látogatásra Izraelbe.
Gabriella 1994 szeptemberében érkezett Izraelbe. A látogatás során felkeresték Ranit is, a Lustig házaspár fiát, aki éppen tartalékos katonai szolgálatot teljesített. A két fiatal szerelemre lobbant, majdnem első látásra, de Gabriella, aki építészmérnök, nem döntött elhamarkodottan. 1995 januárjában ismét Izraelbe jött és csak akkor határozták el, hogy hivatalossá teszik a kapcsolatot. Gabriella és Rani esküvőjét Szlovákiában tartották meg. Happy end a harmadik nemzedékben.
Gabi és Rani Lustig boldog házasságban élnek Izrael egy kis városkájában és néhány éve ikreik születtek, nagyszüleik nagy örömére. A dédnagyanya, Szőkené Augusta Margaréta, aki szintén elnyerte a Világ Igaza kitüntetést, egy évtizede meghalt, de a két kis szábre (izraeli bennszülött) gyerek – most 7 évesek – minden nyarat Szlovákiában tölt nagyszüleinél és elég jól beszél szlovákul.
Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy az emberiesség és az emberi érzelmek még a drakóni önkény törvényein is kívűl állnak. Ha valaki egyenként megírná ezeket a szép és lebilincselő történeteket, talán bestseller is kerekedhetne belőlük.

Az írás elkészitéséhez a Presser/Lustig családról, a Lustig Jaéltól kapott anyagot használtam fel, amely többek között, barátom, az elhalálozott Lahav Yehuda cikkét, amely 1995-ben jelent meg egy szlovák ujságban, is tartalmazta.
(A mellékelt fényképen Szőkené Augusta Margarétan kivül, unokája, Gabriella és Lustig Rani látszódik).

KÖRÜLMETÉLÉS METÉLÉS NÉLKÜL

Mostani írásom egy sokak által kényesnek mondott kérdéssel foglalkozik.

A napokban egy olyan izraeli találmányról számolt be a sajtó, amely ezrek életét mentheti meg. A találmány arra az UNO kutatásra alapszik, mely szerint a férfiak körülmetélése 60-70 százalékkal csökkenti a HIV vírussal való fertőzés esélyét heteroszexuális nemi kapcsolatokban. A körülmetélés azért kritikus, mert a fityma körzetében különösen érzékeny területek vannak, amelyek könnyen fertőződnek.

A megoldást, amely arra hivatott, hogy megakadályozza az AIDS terjedését Afrikában, egy herzliyai (városka nem messze Tel Avivtól) irodaházban találták fel. A PrePex start-up vállalatban az elmúlt három évben kifejlesztettek egy kis és egyszerű orvosi eszközt, amely lehetővé teszi a körülmetélés végrehajtását vér, kés, altatószer, steril szoba, vagy orvosi felügyelet nélkül. A kutatási és fejlesztési szakasz, a klinikai és összehasonlító vizsgálatok befejeztével és miután az amerikai FDA megadta szükséges jóváhagyását, a vállalat ezekben a napokban elkezdte a készülék kereskedelmi forgalmazását Afrikában, mindössze 20 dollárért egységenként. 

Az ambiciózus program 2025-ig 3 és fél millió új hordozó megfertőzését próbálja megakadályozni, 20 millió afrikai férfi, a felnőtt férfiak 80%-nak a körülmetélése által 2015-ig, 14 AIDS- sújtotta országban. A program, amelyben a világ legnagyobb öt egészségügyi és a filantrópiával kapcsolatos szervezete vesz részt – beleértve az UNAIDS-t, a HIV-megelőző ENSZ-ügynökséget, az amerikai elnökségi vészhelyzeti tervet az AIDS gyógyítására (PEPFAR), a Bill és Melinda Gates Alapítványt és a Világbankot – költségét 1,5 milliárd dollárra becsülik. 2025-ig várhatóan 16 milliárd dollárt takarít meg, a csökkentett kezelési költségeknek köszönhetően.

Az eszköz három részből áll, a legfontosabb egy speciális gumigyűrű, amelyet a hímvesszőre húznak és a fityma szándékosan létrehozott elhalását okozza – hasonlóan a baba köldökzsinórjának az elhalásához. Az eljárást egy képzett nővér is elvégezheti, akár egy sátorban is, kórházak, orvosok és áram nélkül. A kis készülék ráillesztése csak két percig tart, az eljárás alanya egy hétig viseli azt, és ez idő alatt zavartalanul folytathatja élete normális menetét.   Az elhalt bőr néhány órán belül száradni kezd, egy héten belül el lehet  távolítani a kis gyűrűt, és véget vetni a folyamatnak. Az eljárás alig okoz fájdalmat, kivéve azt a rövid ideig tartó apró fájdalmat, amikor az eszközt eltávolítják. Eltávolítása után a seb beheged, mint egy normális körülmetélés után.  

Mostanáig több mint 5000 férfin végezték el az eljárást. Egy tanulmány szerint a PrePex használatánál egyáltalán nem voltak mellékhatások, míg a műtéti eljárás esetében hét esetben voltak komplikációk.

Az újságíró, aki furcsának találta, hogy egy nő, Cameret Fürst – a vállalat egyik alapítója – felelős az értékesítési tevékenységért Afrikában és ő a cég egyetlen forgalmazója a világon, megkérdezte Fürstöt:

„Ön egy fehér nő, aki azért jön Afrikába, hogy meggyőzze a férfiakat, essenek át ezen a kényes eljáráson. Milyen a fogadtatása?”

„Az első 10 másodpercben az emberek talán kényelmetlenül érzik magukat, de én profi módon viszonyulok a dolgokhoz és ők érzik mennyire fontos számomra a mai valóság megváltoztatása. Nem mondom, hogy könnyű, de megpróbálok közvetlenül és hivatásszerűen beszélni és ez azt hiszem semlegesíti a zavart. Férfi nőgyógyászok is vannak. Az egész témát nagyon természetesen kezelem. Nem mondom, hogy nem találom néha a helyzetet kínosnak, de ez nem állíthat meg.

Munkámban segít az is, hogy tudom, a világon minden 16 másodpercben meghal valaki AIDS-ben és ha ezt a tényt tartjuk szemünk előtt, nincs időnk. Minden másodperc számít!"

Ahhoz, hogy megkapja az Egészségügyi Világszervezet jóváhagyását a készülék forgalmazására, a PrePex-nek pozitív eredményeket kell felmutatni két országban. A ruandai kormány bejelentette, hogy egy nemzeti program keretében a férfiak 50 százalékát, azaz 2 millió embert, fognak körülmetélni június 2013-ig és azért úgy döntött, hogy nem várja ki az Egészségügyi Világszervezet hivatalos döntését és inkább máris megvásárolja a készüléket, Zimbabweban pedig a klinikai kísérletek majdnem befejeződtek.

Szerény véleményem szerint, ha emberéletről van szó, nincs helye a szeméremnek és prüdériának. El kell fogadni minden segítő szándékú megoldást, főleg ha az praktikusabb, mint a hagyományos.

(Akit pedig nagyon érdekelnek az eljárás pontos részletei és nem ijed meg egy csupasz férfi nemi szerv látványától, megnézheti a PrePex videót).