NEMI ZAKLATÁS

A napilapom egyik számában megjelent nemrég egy „Lányok, túloztunk” cimű cikk, amelyben az ujságírónő örömét fejezte ki, hogy a mai nőnek megvannak a lehetőségei harcba szállni a nemi kizsákmányolás ellen. (Megemlített egy számomra ismeretlen esetet is a messzi múltból, amikor egy asszony „a rabbi segitségét kérte férje ellen, aki természetellenes módon szokott közösülni vele”. Válaszában a rabbi, az egyik legnagyobb törvényhozó az ő generációjában, tehetetlenségét fejezte ki, mert „a szentírás megengedi a férfinek, hogy akként használja a nőt, ahogy kedvére esik.” Ha ez a szentírás, inkább nem kérek belőle. Csak örülhetünk annak, hogy a törvényadás manapság nem a megkövesedett klerikális testület mancsaiban van).
A szerző a továbbiakban azt sajnálta, hogy a nők érdemtelen dolgokra fecsérlik el az erőt amely kezükbe adatott és megemlít ezzel kapcsolatban egy ismert esetet amellyel a sajtó sokat foglalkozott. Egy katonalány panaszt emelt egy miniszter ellen, aki, miután a lány nyíltan flörtölt és ölelkezett vele és le akarta magát fényképeztetni vele, akarata ellen megcsókolta. A cikk szerzője szerint, nem számít illetlen cselekedetnek flörtelés közben valakit szájon csókolni.
Örültem, hogy egy nő írta ezt a cikket. A véleményem szerint a nemi zaklatás tárgya minden méltányos arányt meghaladó módon fel lett fújva. Mindig mulattattak az amerikai némberek akik képesek voltak a biróságra hurcolni férfiakat olyan viselkedésért amely nálunk udvarlásnak számított, de miután a jelenség hozzánk is elérkezett – és hozzá mi az, hogy elérkezett, nagyban érkezett meg! – komolyan kezdtem gondolkodni a tárgyrol.
Nagyon finom határ van a megengedett és a tilos között. Az egész tárgy a nemek közti kapcsolatok szürke területén van. Mikor válik az udvarlás zaklatássá? Mi a különbség a vonzalom és a nyers nemi ösztön között? Annyi világos: egy normális romantikus cselekedet akkor válik illetlenné amikor nincs meg a kölcsönösség, de hogy tudhatjuk, hogy egy adott esetben létezik-e kölcsönösség?
Fiatal koromban, mielőtt tapasztalatot szereztem, időnként megtörtént, hogy akarata ellen próbáltam megcsókolni egy lányt. A szobámba látogatását és az ágyamra kuporodását, az erotikus kapcsolatokra való készségének jeleként tekintettem. Hamarosan megtanultam, hogy ha el próbáltam volna olvasni vendégem testbeszédét, nem kerültem volna ebbe a kínos helyzetbe. Büszkeséggel töltött el, hogy meg tudtam fejteni azokat a jeleket amelyeket minden nő sugároz és nem ismételtem többé meg ifjúságom tévedéseit, de amíg megtanultam a jelentőségét ennek a rejtett jeladásnak, már boldog házas voltam és nem volt többé szükségem erre az ismeretre.
Sok minden változott meg az utolsó évtizedekben. Szavak, amelyeket nem mertem volna használni kevert női és férfi társaságban, elfogadottá váltak. Csak elképedtem amikor egy ismert professzor és irodalmár ekként fogadta hazatérő feleségét: „Hol a f...ban voltál?”, de úgy éreztem mint akit letaglóztak volna, amikor egy ismerős asszony húga kislányait: „Gyertek már kisp....k!” kiáltással hívta az asztalhoz. Ami a legfurcsább volt: a lánykák zokszó nélkül fogadták nénjük megszólítását.
Egy itéletben néhány éve, a biró a következőképen definiálta a határt a nemi molesztálás és az 'udvarlás' között (idézőjelbe tettem a szót, mert az ilyenfajta udvarlást fenntartással kezelném, talán azért mert az idősebb generációhoz tartozok és nem értem a mai ifjúságot). Amikor egy tiszt azt mondja az őrmesternőnek (nálunk a lányok is bevonulnak) „Meg szeretnélek b...ni!”, az nem nemi zaklatás, hanem udvarlás. Csak egy olyan kijelentés: „Meg szeretném b...ni az összes őrmesternőket!” számítana törvénysértőnek.
Mi is a molesztálás? Én úgy határoznám meg, mint a cselekedetek, kijelentések sora egy személy által egy másikkal szemben, amelyek tovább folytatódnak, dacára a másik személy ismételt ellenkezésének. Ez a definició persze a nemi jellegű szekálást is magában öleli. Ahogy én értelmezem ezt a meghatározást, nem bűn, ha megpróbálsz csókolni egy nőt. A tett csak akkor válik bűntetendőnek, ha dacára az illető világosan kifejezett fenntartásának, a férfi tovább folytatja próbálkozásait. Nem kedvelem túlságosan a fent említett minisztert, de remélem felmentő itéletet hoznak ügyében. Egy középkorú férfit, aki megcsókol egy fiatal lányt aki rápasszírozta magát, legfeljebb túlzott elbizakodottsággal vádolnám meg, de talán az a fiatal hölgy sem haladt a korral és nem vette figyelembe, hogy a társadalmi normák megváltoztak.
A társadalmi csókolódzás manapság sokkal elterjedtebb. Egy egyszeri felejthetetlen szomszédnőmnél a szájoncsókolás, a néhány generációval előzöleg szokásos baráti kézszorítást helyettesítette. Kitűnő csókoló volt. de amikor ezt megmondtam neki, azt válaszolta, hogy csak olyanokkal csókolódzik akiket kedvel, de ezzel nincs szándékában többet sejtetni, túl a kedvelésen.
Minden az eset körülményeitől függ. A törvény a nemi jellegű vicceket, kijelentéseket, célzásokat is nemi zaklatásnak tekinti, de a mai toleráns, a nemek közötti egyenlőség korszakában, a legdurvább viccek amelyeket e-mailjeimben kapok, pont női ismerőseimtől származnak.
Nem említek más ügyeket amelyeket az ügyészség vizsgál ki a napokban, de mit mond a közmondás? „Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél!” Szükséges, hogy a közvéleményben tudatosság legyen azzal kapcsolatban mi szabad és mi tilos – bár a határok néha elmosódnak – jó, ha a feleség tudja, hogy nem a férje tulajdona és nem ’használhatja‘ ahogy jónak látja, jó, ha az alkalmazottak tudják, hogy nem szabad visszaélni a hivatali hatalommal és rákényszeríteni valakire olyan kapcsolatot amelyet nem kíván, jó, ha a gyerekek tudják, hogy a szülői szeretetben nem foglaltalik erotikus jellegű kapcsolat és jó, ha mindannyian tudjuk, hogy van igazságszolgáltatás és a törvény megvédi a gyöngéket, de vigyázni kell a méltányosságra és nem szabad aprópénzre váltani a törvény kinálta lehetőségeket.

NÉPIRTÁS AFRIKÁBAN

Nemrég láttam a „Hotel Ruanda” cimű filmet, amely mondhatnám a „Schindler Listája” afrikai verziója. A film egy a Kigaliban, Ruanda fővárosában, müködő négy csillagos szálloda igazgatójának az igaz története, aki 1994-ben, a ottani etnikai tisztítás idején, menedéket nyújtott az intézményében több mint ezer menekültnek.
Ruandában, amely 1962-ben nyerte el önállóságát a belgáktól, egymás mellett élnek a Hutu – amelyhez az ország lakosságának a többsége tartozik – és a Tutszi törzsek. Az egykori gyarmatosítók együtt kormányoztak a Tutszikkal, akiket magasabbnak, okosabbnak és elegánsabbnak tartottak. tagjaival, elnyomva a Hutu többséget, de az önálló államban a két törzs megosztotta a hatalmat. Nem volt érezhető különösebb törzsközti feszültség, sőt a két törzs fiai számos esetben egymás között is házasodtak. Csak amikor Tutszi menekültek törtek be az országba a szomszéd államokból, kezdett közöttük gyűlölet fejlődni, amely 1994-ben érte el a csúcsát, amikor ismeretlen elemek rakéta merényletet követtek el a Hutu államelnök repülőgépe ellen. Csak később derűlt ki, hogy a tettesek az elnöki őrség katonái voltak – jobbára szintén Hutu származásúak – akik attól féltek, hogy államelnök aláír egy egyezményt, amely visszaállítja a Tutszi kissebség hatalmi pozicióját.
A Hutu vezetőség a Tutszi földalatti mozgalmat vádolta meg a merénylettel. Az országban szélsőséges Hutuk jutottak uralomra, meggyilkolták a szintén Hutu mérsékelt irányzatú miniszterelnököt és szimpatizánsait, együtt tíz ENSZ testőrével és nekiálltak a Tutszi törzs módszeres kiirtásához. Amerikai, belga, francia, olasz és katonai egységek érkeztek Ruandába, de ezek csak a külföldi állampolgárok kimentésére szoritkoztak és nem voltak hajlandók segitséget nyújtani a helyi lakosságnak. A tíz békeerő katona lemészárlása után, az ENSZ is kivonta Ruandából fegyveres erői zömét. Az, hogy a fehérek elhagyták az országot, csak felbátorította a szélsőséges elemeket. Egy árvaházban, amelyet a belga nővérek cserbe hagytak, minden bennlakót meggyilkoltak. A kb. egy milliós kissebségből, rövid tíz hét alatt, vagy 700-800-t mészároltak le rendkivüli kegyetlenséggel, sok esetben machetákkal (fanyeles dárdaszerű szúróeszköz).
Néhány nappal a vérengzés kezdete előtt, a helyi ENSZ parancsnok, akihez hirek jutottak el a készülödő eseményekről, csapaterősítést kért, de az akkori ENSZ főtitkár, Kofi Annan, maga is egy fekete ember, megtagadta a kérését. Az ENSZ a tömeg mészárlások kezdete után sem volt hajlandó elismerni, hogy Ruandában fajirtás megy véghez, miután az alapszabálya szerint ebben az esetben a nemzetközi testület köteles beavatkozni és katonai erőt kiküldeni az érintett országba.
A Nyugat közömbös maradt, dacára annak, hogy ellentétben az előző hasonló 20 század beli tömeges mészárlásokkal, mint az örmények elleni népirtás, a zsidó nép holokausztja, az iszonyatos jelenetek ezúttal esténként minden család televiziós képernyőjén láthatók voltak. Az egyik ok: a friss emlék a gyilkos fogadtatásról, amelyet Szomália lakossága rendezett az Egyesült Államok katonáinak, akik pedig pont abból a célból érkeztek az országba, hogy ezt a lakosságot megvédjék és ellássák élelemmel. Afrikában évente törnek ki háborúk, rosszindulatú járványok, történnek természetes szerencsétlenségek. Csak egy évvel a fenti események előtt, a világ közömbösen nézte ahogy Burundiban, Ruanda szomszédjában, az összlakosság 7%-a pusztul el vérhasban.
A mai napokban is másutt Afrikában, a szudáni Darfurban, népirtás megy véghez, amelyről még senki sem tudja hány áldozata lesz és miként fog befejeződni, de ebben az esetben is nehéz a közvéleményt kihozni a sodrából. Az az állítás is elhangzott, hogy a Nyugat azért nem avatkozott be, mert a legyilkoltak fekelék voltak, de hozzávetőleg egy évvel később egy hasonló – ha ugyan kisebb méretű – véres esemény történt magában Európa szivében, amikor a bosznia-hercegovinai Srebrenicában az ENSZ u.n. békefenntartó erő 400 holland katonája tétlenül nézte ahogy a szerb erők több mint 8000 muszlimot végeznek ki.
A mészárlás Ruandában csak akkor fejeződött be amikor a Ruandai Hazafias Front (R.P.F) Tutszi harcosai legyőzték a Hutu miliciát és elfoglalták az ország nagy részét.
A világ csak a harcok befejeztével tért észre és masszív mennyiségű humanitáriánus segélyt kezdett küldeni az elpusztult országba. A tömegkommunikációs eszközök beavatkozásának köszönthető, hogy a világközvélemény felébredt. Képek folyókról amelyekben hullák százai sodródnak,a járványok veszélye amelyek a helyiből körzetivé, majd világivá válhatnak, végre kihozták a világot közömbösségéből.
Végül az ENSZ is beismerte a felelőségét, hogy nem tett semmit a vérfürdő megelözésére. 2000-ben a belga miniszterelnök Kigaliba látogatott és nyilványosan bocsánatot kért azért, hogy országa tétlenül nézte a népirtást Ruandában.
A két órás „Hotel Ruanda”, a Hutu szállodaigazgató, Tutszi felesége, gyerekeik és rokonsága szemein keresztül írja le az akkori eseményeket. Mint minden esemény esetében amely népünk holokausztjára emlékeztet, e filmet is az ártatlan áldozatokkal teljes azonosságot vállalva néztem végig. Szerény véleményem szerint ez egy kiváló mű, dramatikus és izgalmas, olyan kitünő szinészekkel, mint Nick Nolte (mint ENSZ katonatiszt), Joaquin Phoenix (mint egy TV hálozat fényképésze, aki a rémtetteket dokumentálja), Jean Reno (mint a belga „Sabena” szállóhálózat igazgatója) és természetesen maga Don Cheadle, aki a főhőst, Paul Rusesabaginát, a bátor szállodaigazgatót alakítja. Aki megtekinti, nemcsak egy fontos és szomorú fejezetről tanulhat modern történelmünkben, hanem sajnos arra az elkerülhetetlen következtetésre jut, hogy a világ alig változott Hitler óta, a politikai elgondolások a nemzetközi szervezeteknél ma is erősebbek az emberségnél és a kis népek csak magukra számíthatnak.

KINA - EGY FÖLDRÉSZSZERŰ ORSZÁG

Semmi esetre sem tekintem magamat Kina szakértőnek. Kétszer látogattunk oda, de főleg a városokat és a turisztikai érdekességeket láttuk. Ahhoz, hogy valaki megismerje ezt az óriási országot, amely annyi fontos kinccsel járult hozzá az emberi kultúrához, meg kell ismernie a másik Kinát is, amelyben a lakosság 60%-ka lakik, a falusit, a hagyományost, a visszamaradottat, azt amely nemcsak nem érte el a 21-ik századot, hanem még valahol a középkorban cammog. Ezért kaptunk az alkalmon amikor lehetőségünk támadt résztvenni egy szemináriumban Németországban, amelyben olyanoktól akik egy ideig Kinában éltek és dolgoztak, hallottunk egy keveset élményeikről, benyomásaikról, túl a száraz tényeken.
Amellett a tények szintén érdekesek, nemcsak azért, hogy valami fogalmat szerezzünk az ország szinte felfoghatatlan méreteiről, hanem a sajtó egyoldalú tudosításainak ellensúlyozására. A tények:
Kina területe több mint 9.6 millió km² (Európáé 10.1 km²) és lakossága meghaladja a 1.3 milliárdot (Európáé 710 millió). A lakosság növekedése aránylag alacsony, csak 0.77%, szemben a 1.14%-os világátlaggal és 1.68%-al a másik ázsiai kolosszusban, Indiában, amellett még mindig magasabb mint a nyugat-európai oszágokban, nem is említve a kelet-európaiak nagy részét, ahol a növekedés negativ (Magyarországon -0.20.
Közigazgatásilag Kinának 23 tartománya (valóban csak 22, a 23-ik Taiwan), 5 további, a különféle népcsoportokkal azonosított autonóm tartománya (Kinában 56 népcsoport él, sokan közöttük alig ismertek. Ki hallott példáúl a zhuang nemzetiségről, amelyhez vagy 15 millió ember tartozik?), 4 önálló közigazgatási városi egysége (Chongqing 31 millió, Shanghai 16.2 millió, Peking 13 millió, Tianjin 10.1 millió) és 2 különleges státusú területe - a volt portugál Makaó és Hongkong amely brit volt – van.
Mit hallunk általában Kináról?
â Halálitéletek és az emberi jogok sértése
â A szerzői jogok megszegése
â Másolt kalóz termékek
â Környezet szennyezés
â Közigazgatási és gazdasági korrupció
â Mérgek és gyártási hibák termékekben
â Együttmüködés totalitáris rendszerekkel Afrikában
â Ipari és bánya szerencsétlenségek
De a modern Kinának más arculata is van, nem kevésbé szenzációs. Alig 30 éve ez az ország egyike volt a világ legszegényebbeinek. Csak a kezdetén volt a felépülésnek Mao katasztrofális kulturális forradalmából, amely gyárakat, iskolákat, egyetemeket rombolt le. Az azóta eltelt évek alatt Kina egy mezőgazdasági társadalomból ipari-városivá vált, de az iparosodási, urbanizációs és társadalmi változás folyamat, amely a 19-ik és 20-ik századokban a nyugati országokban kétszáz évig tartott, Kinában röpke húsz év alatt folyt le.
A 20-ik század végén Kina betetőzött egy gazdasági forradalmat, mély társadalmi és politikai visszahatással. E folyamat sikerével egy olyan indulási pontra jutott, amelyről felválthatja az Egyesült Államokat mint a vezető szupernagyhatalom. 2007-ben Kina gazdasága szédítő tempóban több mint 10%-al növekedett. A kinai kormánynak komoly fejfájást okoz az ország gigantikus valuta tartaléka amely elérte a 1.4 trlllión dollárt. Mit csinálnak ennyi pénzzel? Kina ma az ötödik exportőr a USA, Németország, Japán és Franciaország után és valószinüleg hamarosan az első lesz.
Pozitiv tények amelyek sokkal ritkában jutnak főcímhez a sajtóban:
á Az Ópium Háború óta 1839-ben Kelet-Ázsia nem volt ennyire stabil.
á A Nemzetközi Pénzügyi Alapban Kina képviseli a fejlődő államokat és ő a szabad kereskedelem doktrinájának leghevesebb ellenzője a Kereskedelmi Világszervezetben.
á Kinának köszönhető, hogy a USA támogatja a Dél és Kelet Ázsia államok valutájáit.
á Kina komoly befektető a fejlődő államok infrastruktúrájában. Többek között elengedte Sierra Leone, a világon a 3. legszegényebb ország, 22 milliós adóságát.
á Kina külkereskedelme az afrikai államokkal nagyobb mint Európáé.
Kinában úgylátszik felfogták, hogy a befektetés a nevelésben egyenlő a befektetéssel a jövőben és az állam évente növekvő összegeket állít be a fiatalok oktatási költségvetésébe.
á Az iskola végzettek számának a növekedése duplája a világátlagnak.
á Kina bevezette 9 éves kötelező iskolázást.
á 98.53%-ka a gyerekeknek elemi iskolában jár. Azok száma akik nem részesülnek alapfokú iskolázásban 150 millióról 1985-ben 2000-ben 5 millióra csökkent.
á Az analfabéták aránya 9.1%-ra csökkent,
á A nemzetközi matek vizsgákban a kinai gyerekek sikeresebbek mint az amerikaiak, mind az alapiskolai és a középiskolai fokon. Talán az a magyarázat a kinai tanítók sikerére e tantárgyban, a számológép (abacus) használatának a hagyománya.
á Kutatási költségvetése magasságának a szempontjából Kina a harmadik helyen van a világon, a USA és Japán után.
á Az akadémikus oktatási intézmények sorrrendjében a világon:
Hong kong egyeteme a 18-ik helyen van
Peking egyeteme a 36-ik helyen
Tsinghua egyeteme a 40-ik helyen.
Pekingben ugyan rettenetes szmog van, de azért ökologikus szempontból nem minden fekete Kinában.
á 2004 óta Kina a második legnagyobb üzemanyag fogyasztó a világon, de ugyanakkor alternatív energia forrásokba is befektet. Így példáúl a szél energia befektetése szempontjából az ötödik helyen van a világon. Egy ismert kinai közmondás szerínt „Amikor a változás szele fúj, egyesek falakat emelnek, mások szélmalmokat.” A kinai Fal az egyik legimpozánsabb épitmény a történelemben, de ma Kina szélmalmokat épít.
á 2006-ban Kina több mint 3000 elektromos autót exportált a USA-ba. Az olimpiai játékokon 2008-ban és az Expo kiállításon 2010-ben résztvevő járművek csakis tiszta energiával lesznek meghajtva.
á A szennyezés elleni és környezetvédő harc keretében a kinai hatóságok megtiltották a plasztik tasakok használatát a bevásárló központokban.
á Kina világbajnok az erdősitésben. 2004-ben 46.7 millió hektár erdőt ültettek az ország területén. 1950-ben Kina területének csak 8.6%-t fedte erdő, de ez a terület ma 16.5%-ra emelkedett.
á Manapság Kinában 1740 természetvédelmi terület van, amelyek területének 12.6%-t teszik ki. További területeket fognak védetté nyilványítani, amelyek az ország területének 14.9%-t teszik majd ki és a kinai állatvilág meg növényfajták 95% lesz található bennük.
Kina a szegénység csökkentésében is nagy sikereket írhat javára.
á Az egyenlőtlenség alacsonyabb mint az USA-ban.
á A falusi területeken is jelentős a csökkenés azok számában akik szegénynek vannak definiálva. 1970-ben még 250 millió volt a számuk, ma ’csak’ 29 millió.
á A városi alkalmazottak bevétele 14.2%-kal, a falusi területek lakosainak 13.3%-kal emelkedett.
á A munkanélküliség 4.2%, alacsonyabb mint sok nyugati országban.
á Kinában nincsenek éhes emberek. Nem fogok itt foglalkozni a kézenfekvő összehasonlítással a Kínai Népköztársaság és India között (mindkét állam lett önálló), de egy adatot nem tudok mellözni: A valószinű élettartam Kinában 72 év, míg Indiában csak 64 év.
Kina nem áll egy helyben. Folytatódnak a befektetések kolosszális infrastruktúrákban – közlétesítmény-hálózatok, vasúti vonalak, röptérek, főldalatti vasútak, alagútak, hidak, amelyek újra és újra világcsúcsokat döntenek. Óriási vízerőműveken kivül, 2020-ig 20 új generációs atomerőmű is felépűl közösen az amerikaiakkal.
Végül is azoknak akig türelmesen átrágták magukat a sok számon, egy kis élmény az egyik kirándulásunkból.
Egy nap egy kis városkában szálltunk meg – egy millió lakosa, ha lehetett, az ilyet Kinában városkának tekintik, annak minden jellegzetességével. Miután szállodánkban a TV csatornák kivétel nélkül csak kinaiul voltak hajlandók megszólalni, kimentem sétálni az óriási főtérre – a nejem pont masszázson volt – amely sokezrek számára az egyetlen szórakozóhely a hétvégén. Párok százai szalonzenére táncoltak, sok százan tai-chit gyakoroltak és további százak nagy dobokat ütöttek-vertek. A tér oldalán ételes bodék voltak, mutatványosok és más vásári jellegű szórakozások voltak. Megpróbáltam a célba lővést, de hamarosan abbahagytam, mert csődület keletkezett körülöttem. Mindenki látni akarta mire képes az idegen, szokatlan látvány ezen a vidéken.
Egy ideig sétálgattam a tér körül és bámészkodtam, amikor hirtelen egy jókinézésű lány fordult hozzám angolul, ritka dolog errefelé. Még a recepciós hölgyek a szállodában is alig tudtak angolul néhány betanult mondaton kivül amelyek között a legfontosabb az ’igen’ volt. (Az illemtan megszabja, vendégnek nem szabad ’nem ’et mondani, de azért az ’igen’ sem jelent megértést, vagy beleegyezést, csak azt, hogy hallották amit mondtál).
Miután bátran leszólított az utcán, a lánynak inába szállt a bátorsága. Szégyenlőssé vált, egyáltalán nem úgy viselkedett mint egy utcai nő és csak nagy nehezentudtam kiszedtni belőle mit akar. Angolul tanul, soha sem beszélt még egy nyugatival és nagyon szeretné gyakorolni velem a beszédet. Kézségesen beleegyeztem és meghívtam egy kávéra a szállodába, de ez már túl sok volt számára. Hátrafordult és odaszólt a a barátjának, aki vagy 20 méterre követett minket. Eleve megpróbálta lebeszélni barátnőjét szándékáról megszólítani egy idegent, de az eltőkélte magát. A nők úgylátszik Kinában is konokok. A fiatalok bejöttek velem a szállóba, közben a feleségem is szabad lett és vagy másfél óráig meséltek nekünk az életükről.
Ugyanabban a városban elszakadt a nadrágom és újat kényszerültem vásárolni. Az árú minösége megfelelt, de az eladónő (aki természetesen nem tudott idegen nyelveket) nagyon elcsodálkozott amikor kézzel-lábbal mutogatva megértettem vele, hogy szeretném felpróbálni a kiválasztott ruhaneműt. Próbafülkéről ezek úgylátszik soha sem hallottak. Az üzletben százak voltak – Kinában mindenhol tömegek vannak – a vevő kiválasztotta a neki tetszetős nadrágot, hosszában lábszárához helyezve megállapította, hogy a nagysága megfelelő és a kasszához járult fizetni.
A nadrágot amelyet ott vettem, a mai napig hordom.
Mit mondhatok e hosszú lére fogott irásom befejeztéűl? A múlt század 80-es éveiben néha az a mondás járta, hogy az optimisták oroszul kell, hogy tanuljanak, a pesszimisták pedig kinaiul. Ma, miútán Szovjetoroszország megbukott, továbbra is azt lehet mondani, hogy pesszimistáknak kinaiul kell tanulni, de mit tanuljanak az optimisták tanulni?
Természetesen kinaiul!

RENDHAGYÓ SZABI

Néhány napja tértünk haza egy tíz napos szabiról Európában. Manapság nincs ebben semmi különös, hacsak nem az utazásunk célja. A múlt század 60-as éveiben a külföldi utazás nálunk is még csak a gazdagok és állami tisztviselők privilégiuma volt, de a mai hitelkártyás „Utazz most, fizess később”, fapados járatos, akciós repülőjegyes napokban, mindenki, még az is aki nemigen engedheti meg magának, néha kofferbe hajítja a cuccát és egy kis pauzát vesz ki magának a napi rakétázástól és más pusztitó eszközöktől, a meddő béketárgyalásoktól, a libanoni háború kudarcát kivizsgáló kormánybizottságtól, az örökös sztrájkoktól, a nagyvilágban, amelynek úgylátszik nincsenek hasonló gondjai, hogy levegőzzön egy kicsit, lazuljon és ha más okot nem talál, hogy bevásároljon a vámnélküli boltban.
Mostani utazásunkban a különleges az volt, hogy nem azért utaztunk el, hogy festői tájakat bámuljunk meg, múzeumokba és székesegyházakba látogassunk, vagy fesztiválokon és karneválokon szórakozzunk; azért sem, hogy egy mediterrán tengerpart aranyló homokján heverjünk és a minimális fürdőmezt viselő fiatalokat szemezzük (vajon mi is így néztünk ki mielőtt sörhasat növeztettünk és egy tucat fölös kilót felzabáltunk?); és mégcsak azért sem, hogy egy havas hegy csúcsáról lesízünk és az après ski varázsát élvezzük. Olyan furcsa fráterek vagyunk, hogy képesek voltunk a szabink egy teljes hetét zárt teremben tölteni és naponta hét órán keresztül elődásokat hallani egy németországi szeminárium keretében.
A tárgy lehetett volna „Az emigráció – vajon az integráció kudarcot vallott?”, vagy „Egyenlő jogok és alkalmak Európában”, vagy „Hogy fogunk és hogy akarunk élni a holnap világában?”, vagy akár „Mire jó a jóléti állam? Ki veszit és ki nyer?” és hasonló, a mindennaptól egy kissé távoleső tárgyak, de mi valami ennél (a véleményünk szerint) érdekesebbet választottunk: „Kina – okok az elragadtatásra és aggodalomra”.
A szemináriumot az International Sonnenberg Association (ISA), egy önálló és nem haszonra dolgozó egyesület rendezte. Az eredeti „Sonnenberg Kör”t a második világháború befejezte után dán és anti-náci német tanitók, akik Dániában bújkáltak a háború idején, alapították, azzal a céllal, hogy olyan segédanyagokkal szerelje fel a német tanítókat, amelyek elősegítenék az antiszemitizmus okainak megértését, tanítását és ezáltal kiirtását.
Csak később alapították meg a nemzetközi egyesületet, amely az emberi jogokkal, a szolidáritással, a társadalmi felelősséggel, a békével, ökológiai problémákkal és hasonló témàkkal foglalkozó értekezletekre összpontosít. Fiók egyesületek léteznek 25 országban, Magyarországon is. A feleségem és én már sok éve tagok vagyunk.
A szeminárumokat általában a németországi Harz hegyekben, Sonnenberg konferencia központjában, rendezik meg, ahova a világ minden tájáról fiatalok és felnőttek ezrei, egész családok is, érkeznek évente. A központ egy nemzeti park közepén terül el, körülölelve szépséges erdőkkel és délutánonként, amikor általában nincsenek előadások, hosszú sétákat lehet folytatni a környéken. Nyáron az erdő különféle bogyókkal bővelkedik, míg télen – mint ezúttal is – amikor mindent vastag hótakaró fed, a festői táj úgy néz ki mintha egy karácsonyi üdvözlő kártyáról lett volna lemásolva.
Először 1988-ban voltam Sonnenbergben, amikor öt másik izraelivel egy a zsidógyűlölet gyökereivel foglalkozó szemináriumon vettünk részt. Azóta néhány más értekezleten is részt vettem, amelyek témája sokkal közönyösebb volt számunkra az elözőnél, de mindig élveztem az atmoszférát, a komolyságot amellyel foglalkoztak a problémákkal amelyek napirendünk központjában állnak és főleg, azt, hogy megismerkedhettem sok szimpatikus elfogulatlan emberrel, minden korosztályból és országból, akik mindig készek voltak egy baráti eszmecserére. Sok magyar barátot szereztem ezeken az értekezleteken, a mostanin is részt vett egy kedves házaspár Nagykanizsáról. A fórumok németül és angolul vannak levezetve, fülhallgatón közvetített szimultán forditással.
Egy jó barát amelyet Sonnenbergben ismertem meg, a berlini Lene volt, aki sajnos ma már nincs az elők sorában és akinek az emlékét a „Tisztelgés egy halott hercegnőnek” cimű írásommal örökítettem meg. Egy másik jól sikerült értekezletre, egy zarziri (izraeli beduin falu) házaspár, Nadzsach és Juszuf társaságában érkeztem – a mai napig jó barátok vagyunk. Sikerült meglepnünk a szeminárium többi résztvevőjét, akik annyit hallottak a véres konfliktusról országunkban és nem képzelték el maguknak, hogy mi hárman együtt mint Izrael képviselői és nem mint ellenségek lépünk fel. A nemzetközi estén, amelyet minden szeminárium keretében megrendeznek, otthonról magunkkal hozott humusszal (csicseriborsó krém) és pitával kináltuk meg a többieket, Juszuf előadott a kávé fontosságáról a beduin társadalomban és a végén mindnyájuknak kitünő kávét készített.
Az értekezleteken nemcsak előadásokat hallgatunk. Kirándulunk a környéken és esténként mindenki a bárban iszogat éjfél utánig és mélyíti a kapcsolatokat. A mostani szeminárium, amelynek a témája – mint már említettem – Kina volt (ez megérdemel egy külön beszámolót) csúcspontja a szilveszteri buli volt, amelynek keretében a 70 résztvevő egy része dalokat, komikus jeleneteket, élőképeket adott elő, különféle hangszereken zenélt, vicceket mesélt. Mindenki a saját nyelvén kívánt boldog új évet a többieknek és háromszor köszönthettük pezsgős poharainkkal 2008-t, egyszer 11-kor, amikor Algériában, Beloruszban, Transznyisztriában, Moldovában és Izraelben állt be az új év, másodszor amikor éjfélt ütött az óra és harmadszor 1 órakor amikor a rokonszenves angolokkal összeölelkezve daloltuk az Auld Lang Syne-t .
Ez volt életünk egyik legsikerültebb bulija és ha egy kicsit későn is, de minden olvasómnak Boldog, Békés és Sikeres Új Évet kívánok!

AZ IRIGYSÉG ÉS FÉLTÉKENYSÉG FEKÉLYE

Mi az legelső dolog ami az eszetekbe jut, ha valaki a féltékenység szót említi? Én Otello és Deszdemona tragikus történetére gondolok, mint a példájára egy szép szerelmi kapcsolatnak amelyet az ostoba, vak és teljesen alaptalan féltékenység tönkretett.
A féltékenység egy összetett fogalom. Otello történetében két egymáshoz közelálló, a birtoklási vággyal kapcsolatos érzelem játszik központi szerepet. Az egyik az irigység – kielégitetlenség, harag a másra, aki birtokol valamit, amit megkívánunk (a keresztényeknél a hét főbűn egyike), a másik pedig a féltékenység – önbizalom hiánya által kisért félelem, hogy másvalaki elorozza tőled a szeretettedet, vagyis valamit amit ‘birtokolsz’.
A történet gazembere, Jago, irigyelte a nála tehetségesebb, a nagyközönség által imádott parancsnokát és aljas cselszövényekkel felkeltette Otellóban a féltékenységet, míg végül is a pusztitó érzelemtől megvadult férfi megfojtotta szegény feleségét.
Mindkét rokon érzelem romboló hatású, gyógyíthatatlan betegség amely belül rág, savanyúvá, szerencsétlenné teszi a tőle szenvedőt – nem is említve a környezetét – feldúlja a családi békét, elront jóbaráti kapcsolatokat. Ugyanakkor azonban ezek az érzelmek sokszor arra is ösztönzik az embert, hogy javítsa a teljesítményeit, túltegyen magán, mindent megtegyen, hogy megmutassa ő a tehetségesebb. Személyi kapcsolatokban arra késztetik, hogy megpróbálja bizonyítani, ő a jobb, megértőbb, odadóbb, ideálisabb partner.
Ezek pozitív aszpektusok – mindaddig míg nem jár velük a vetélytárs elgáncsolása – mert egy páros viszonyban egy döcögő kapcsolatot állíthatnak helyre, az irigység esetében pedig versengést váltanak ki és előrelendítik a társadalom egészét. Mint Milos Forman mutatja be filmében, az „Amadeus”ban, a Mozart és Salieri közötti versengés eredményeként az emberiség néhány mesterművvel gazdagodott meg.
Sokat írtak és írnak ezekről az érzelmekről. A szociológia azt próbálja felderíteni mik a szituációk amelyek előidézik a féltékenységet és ez milyen módon nyilatkozik meg a különféle társadalmakban. Mindannyian tudjuk például, hogy a szenvedélyes vérmérsekletű latin népeknél elég néha ha ránézel valaki feleségére ahhoz, hogy férje bicskája kinyíljon. Ugyanakkor az amerikai antropológus Margareth Mead olyan társadalmokról számol be amelyekben a férfi feleségét, vagy lányát felajánlja barátainak sexuális célokra.
Minden nyelvben léteznek hasonló közmondások mint „a szomszéd pázsítja zöldebb”, vagy „eszí a sárga irigység” (bár angolul az irigység ‘színe’ zöld).
A pszichológusok ezen ősi emberi érzelmeknek, amelyek már gyerekkorunkban felébrednek és velünk maradnak életünk utolsó napjaig, gyökereit kutatják és megpróbálnak segíteni pácienseiknek, megbirkózni a féltékenységgel, különösen a beteges fajtájával, amely erőszakban nyilványul meg (mint Otello esetében). Ide tartozik a pénisz irigység is. Freud szerint a lányok irigylik a fiúkat akiknek van valamilyük ami nekik nincs, de ennek az érzelemnek a férfias szemszögét ismeri mindenki aki valaha egy nyilványos vizeldébe látogatott.
A teológusok harmoniát és felebaráti szeretetet igyekeznek létrehozni egyházközségükben, ami szerény véleményem szerint nemcsak nehéz feladat, de ellenkezik is az emberi természettel. A vallás mindig a haladás esküdt ellensége volt, mert a papok azt hirdették az elnyomottoknak, a jusstalanoknak, hogy nem szabad fellázadniuk keserű sorsuk ellen és irigyelniük a gazdagokat. Az osztályellentét isten akarata és a szegények az egekben nyerik el igaz jutalmukat.
A Bibliában sokszor szerepelnek ezek az érzelmek. Káin irigyelte Ábelt, Mózest bátyái irigyelték, Saul, a király, irigyelte Dávidot, Ráchel és Lea nővére irigyek és féltékenyek is voltak egymásra, maga az isten is mint „féltékeny isten” van ábrázolva, aki osztatlan szeretetet kíván meg híveitől.
Az életemben a féltékenység néhány példájának voltam tanúja. Társaságunkban jót nevettünk barátaink túlzott félelmén, hogy valaki elcsábítja a párjukat, de az érintett fél számára ezek a megnyilványulások sokkal kevésbé voltak mulatságosak. Egy barátnőm panaszolta, hogy barátja naponta felülvizsgálja kivel beszélgetett mobil telefonján. Az egyik barátunk nem engedte meg feleségének, hogy más férfivel táncoljon, a másik, aki gyakran dolgozott éjjeli műszakban, megtíltotta nejének, hogy barátnőivel moziba menjen, távollétében a négy fal közé börtönözve szegénykét.
A legszélsőségesebb esettel a munkahelyemen akadtam össze. Egy mérnök felesége – egy eléggé átlagos kinézésű ipse, akit semmi képen sem lehetett jóvágásúnak nevezni – meg volt győződve arról, hogy párját minden nő ellenálhatatlannak találja és amiatt teljesen megőrjítette. Két példa: Amikor a cége férjét munkaügyben külföldre akarta küldeni, ez a derék némber eldugta útlevelét és ezáltal megakadályozta utazását. Egy másik esetben, amikor a férj betegszabadságon volt és főnöke küldetésében titkárnőjét felhívta a férfi otthonát, felesége válaszolt a hívásra és azzal kezdte a csevejt: „Te is a férjem egyik kis ringyója vagy?” A házasság válással végződött. A volt férj manapság sokkal boldogabbaknak látszik, de kétlem, hogy az asszony is annyira meg lenne elégedve.
Ami a feleségemet és engem illet, nagy szerencsénkre az irigység és féltékenység ragálya soha sem fertőzött meg minket. A napokban egy hölgy e-mailben felhivott, vegyek meg egy népszerű könyvet, amely „meg fogja változtatni az életemet, mintahogy az övét is megváltoztatta”. Elutasítottam javaslatát. Nem irigylek más emberfiát, nem akarom, hogy életem megváltozzon – rosszabbra is változhat! – a sors kegyes volt hozzám, jó nekem így, az irigyek, meg a féltékenyek pedig mehetnek a pokolba.

HÚSFALÓK ÉS NÖVÉNYEVŐK

Családunk számára a vegetarianizmus ötlete nem idegen. A tárgy először boldogult szüleim házában merült fel. Este általában hideget eszünk. Sajtot, túrót, felvágottat, herringet, szardiniát, tojást, zöldséget és más efélét. Ezt a menűt Izraelben néhány helyi finomság egészítette ki, olyanok mint a humusz (csicseriborsó krém), thina (szezám püré), padlizsán saláta és avokádó. A gyerekeinknél, mint mindenkinél aki Izraelben született, vagy nevelkedett, a humusz fontos helyet foglal el minden étkezésnél. Amikor fiamat bar-mitzva ajándékként külföldre vittem, keserű csalódás volt számára, hogy rokonaink asztalán hiányzott ez az alapvető élelmi cikk, amely nélkül (szerínte) egy étkezés nem is számít étkezésnek. Csodálkozva kérdezett:
„Mond, ezek nem zsidók?”
Szüleim egyik kedvenc étele, amely gyakran szerepelt az asztalukon, a füstölt nyelv volt. A gyerekeim apjuk jó étvágyát örökölték, mindent ami izletes, élvezettel elpusztítottak és csak ritkán kérdezték meg egy bizonyos fogás héber nevét – szüleim keveset tudtak héberűl és a legtöbb ételnek a magyar nevét használtuk – amíg egyszer az egyik lányka kiváncsi lett és megkérdezte miért van ennek a ’felvágottnak’ olyan furcsa neve. Anyámat egy kicsit meglepte a kérdés:
„Mi az, hogy miért nevezik nyelvnek? Azért mert ez egy marhanyelv!”
A gyerekek szemei tágra nyíltak és abban a pillanatban felfogtuk, hogy ez rossz válasz volt. Azután megtanultuk, hogy amikor a gyerekek vannak az asztalnál, mindent amit nagymamájuk eléjük tesz szivesen elfogyasztanak, hacsak nem bocsátkozunk túlságos részletekbe a fogások nevét és forrását illetően – mint pld. a vagdalt máj, vagy ikra esetében.
Mindez hiába volt és mindkét lányunk egymásután vegetáriánus lett, de ez talán a kamaszkor egyik velejáröja. A legidősebb lányunknál akkor történt a fordulat, amikor az ujságban megjelent egy hír, hogy egy hentes beteg csibék húsát árulta. Rövid idő múltán fiatalabb lányunk szintén a növényevők soraihoz csatlakozott. Zsenge gyerekorától az állatok bolondja volt. Kóborgó kutyák ezt ösztönösen megérezték, nyomaiba szegődtek az utcán, haza követték és türelmesen várakoztak az ajtó előtt a kis angyalkára. Hátha kijön és dob nekik egy csontot. Az ő esetében akkor telt meg a pohár, amikor sulijában a tanitónéni biológia órán egy halat boncolt. Mindkét lány hosszú ideig kitartott elhatározása mellett, míg aztán más-más okok miatt, visszatértek a húsevők keblébe.
A nagy lány közben férjhez ment és az első fiának a súlya a szűléskor kevesebb volt a normánál. A lány azt hitte, az ok a vegetarianizmusa lehetett és amikor másodszor is másállapotos lett, nem túl lelkesen, de újra elkezdett húst enni: Eleinte főleg olyan ételeket helyezett előnyben mint a bécsiszelet, amelyben a zsemlyemorzsa álcázza a hús állati eredetét. Valószinüleg véletlennek köszönhető, de tény, a második unokánk szűletésekor túlsúlyú volt.
A húga megint követte nővérét, de főleg amiatt, mert már terhére volt a vegetáriánus étrendhez tartozó nélkülözhetetlen tápanyagok – amelyeknek a hiánya betegséget okozhat – beszerzése és elkészítése.
Mint más szülők, én is azt hittem, jól ismerem a gyerekeimet. Jót mulattam annak idején amikor a lányaim vegetáriánusok lettek. Úgy véltem, a világ sérelmeire túl érzékeny lányok múló bolonderiája, de ami a fiamat illeti, biztos voltam, ez a bacillus soha nem fogja megfertőzni. Ehhez túlságosan szereti a jódarab, szaftos sztékeket. Nyilvánvalóan alaposan tévedtem! Továbbra is imádja a nyálcsurgató húsokat, de nem nyúl többé hozzá. Ő ideológiai alapon választotta a vegetarianizmust. Nem akarja, hogy valamilyen élőlény miatta veszítse el az életét.
Amszterdami unokahúga és a férje voltak azok akik kinyitották a szemét. Soha nem fogom elfelejteni e kettő esküvőjét. Összehasonlíthatatlanúl eredeti és szép lakzi volt, sok jó szándék lett befektetve az előkészületekbe – a ceremónia után (az amszterdámi csodaszép régi portugál zsinagogában!) a meghívottak mind hajóra szálltak, amely kihajózott a tengerre és ott töltöttünk 24 kellemes órát – de sajnos az étel (borzalom!) vegán volt, sem tojás, sem tejtermék, csakis tisztán növényi ételek voltak a menűn. Igazán liberális vagyok. Nem életszükség számomra, hogy minden étkezésemben húst egyek, adjatok nekem egy nagy tányér rakott krumplit, spenótöt, rántott karfiolt, vagy akár sűrű bablevest (füstölt hús nélkül is jó) és meg sem mukkanok, de a fenti rendezvényen ezeknek híre sem volt, talán azért is mert még a ’normális’, húsos holland konyha is elég gyatra. Ha egy hollandus jót akar enni, kinai, vagy indonéz étterembe megy. Egy étkezés fénypontja úgy formájú volt mint a húsleves, de amint megkóstoltam, kiderűlt a szörnyű igazság: ez egy mustár leves volt! Az első kikötőben ahol hajónk lehorgonyzott, partra szálltam. Vendéglátóimnak azt mondtam, hogy szeretném gémberedt lábaimat egy kicsit kinyújtani, de a valóságban nyúlfuttában szaladtam az első útbaeső kioszkhoz. Még soha sem élveztem ennyire egy sonkás szendvicset!
A vegetarianizmus egy szép tan és még arra is hajlandó vagyok, hogy elvei közül néhányat elfogadjak, de mit tehetek, imádom a húsikát! Igaz, hogy nem azért élünk, hogy táplálkozzunk, hanem azért táplálkozunk, hogy éljünk, de ha már muszáj ennünk, legalább élvezzük! Vegetáriánus étel, mégha olyan diplomás mesterszakács készíti el, akinek a Michelin útikalaúz öt csillagot adott, mindig csak anémiás, suta utánzata lesz az valódinak.
A fiam nemrég kelt össze választottjával. Úgy határozott, hogy ezen a rendezvényen is betartja elveit és vendegéinek vegetáriánus ételt szolgál fel. Nem avatkoztam be az előkészületekbe. Ez az ő esküvője és joga van úgy határozni ahogy jónak látja, csak egyet kértem: legyen irgalmas apjához és az étlapon ne szerepeljen mustár leves!

A CSILLAGOK - VAJON ELÉRHETELENEK?

Egyszer megkérdeztek “Miért írsz te tulajdonképpen?” A kérdés egy kissé meglepett. Amióta emlékszem magamra , írogatok, éppúgy mintahogy lélegzek, járok, beszélek (ami a közlést illeti, más a helyzet. Csak amióta felpirkadt az Internet hajnala, kezdtem el közölni írásaimat. Számomra ez a század találmánya. Nem igényel erőfeszítést és kiadást és ami fontos számomra, lehetővé teszi a kommunikációt is olvasóimmal). Csak arról írok ami felserkenti a kiváncsiságomat, kutatást végzek, ellenőrzöm az adataimat, kimásolok egy-két idézetet, kiegészítem az elgondolásaimmal és mindezt összekötöm egy rövid írás keretében, de ez sohasem az út vége. Időröl időre újra átnézem, ha csak azért, hogy felfrissítsem emlékezőtehetségemet, kapcsolodó események folytán, vagy egy olvasó megjegyzése alapján, törlök, javítgatok, hozzáírok valamit és ha a változás lényeges, újraközlöm az egészet.
Az űrrepülések tárgya mindig érdekelt, szeretem a tudományos fantázia könyveket, rabja vagyok a sikerültebb sorozatoknak és épp azért természetes az elhatározásom, megvizsgálni a teoretikus alapot amelyen az elbeszélések néhánya alapul. Remélem a téma benneteket is érdekelni fog, semmi szándékom előadni és eszem ágában sincs az okosat adni. A tények mind a kezetek ügyében vannak a Wikipédiában és más forrásokban és ha valami felkelti érdeklődéseteket, mélyebben foglalkozhattok vele, mint én tettem.
Az űrközlekedés kulcsa – az óriási távolságok miatt, messze túl azon amit korlátolt emberi érzékeinkkel fel tudunk fogni – a sebesség és a fizikai világunkban elérhető legnagyobb érték a fény sebessége. Amikor a fény sebességéről beszélnek, arra a sebességre gondolnak amellyel a fény egy légüres téren halad át, Ez egy végső sebesség, amelyet semmilyen részecske, vagy test sem képes túlhaladni, nem a technológiai korlátozások miatt, hanem azért mert a temészet törvényei nem teszik lehetővé.
Elméletileg, a fény sebessége megközelíthető, de ahhoz, hogy csakugyan elérjük, végtelen mennyiségű energiára lenne szükségünk és emiatt az egész vállalkozás lehetetlenné válik. Csak egy olyan részecske amelynek nincs tömege, mint maga a fény, vagy az elektromágneses sugárzás, képes elérni a fény sebességét. (A tömeg a testben levő anyag mennyiségének mértéke. Ez egy állandó érték, amely mindenütt, akár a földön, akár a világűrben, változatlan marad, nem úgy mint a súly amely a nehézségi erő hatása alatt változik). A fény sebessége vákuumban kb.300,000 km másodpercenként. Átlátszó anyagban, mint a levegő, üveg, vagy a víz, a sebessége csökken. Ezzel az óriási sebességgel egy másodperc alatt hétszer meg lehetne kerülni a földet!
A csillagászati távolság egysége a fény sebessége. Az a mondat „a föld és a nap közötti átlagos távolság 8 fényperc és 20 másodperc”, azt jelenti, hogy a nap 8 perccel és 20 másodperccel hamarább kelt fel mielőtt a fénye elérné a szemünket. Ha egy bizonyos csillag négy fényévre van távol a Földtől, a fénye csak négyszer 9,460,730,472,580.8 év múltán ér el hozzánk, de valójában csak kevés csillag van ennyire „közel” hozzánk. (A földhöz legközelebb levő ismert csillag, a Proxima Centauri, 4.22 fényévre van tőlünk). A csillagok tegtöbbje sokkal messzebb van az űr ezen félreeső csűcskétől ahol a naprendszerünk van.
Idő utazásról álmodoztok? Látni akarjátok milyen volt a messzi múlt? Parancsoljatok! Ha egy romantikus pillanatban felnéztek a csillagos égre, tulajdonképen a múltba néztek. Nem a mostani csillagképet látjátok, hanem a régmúltit, az ezer, sok százezer, vagy sok millió évekkel előttit, attól függően milyen messze van az adott csillag a Földtől. Még az is lehetséges, hogy a csillag amelyet a párotokat átkarolva bámultok, már régesrég nem létezik és csak a fényét látjátok, amely sok évvel mielőtt a csillag tűze kialudt volna, kelt utjára és csak most érkezett meg ide hozzánk.
1905 június 30-án, amikor megjelent Albert Einstein „Mozgó testek elektrodinamikája” cimű cikke, amelyben megalapozta a speciális relativitás elméletét, a kozmosz elvesztette az ártatlanságát. Szélsőséges megrázkodtatás ért mindent ami világegyetem törvényeinek a megértésével volt kapcsolatban, amely a klasszikus newtoni mechanika legértékesebb tőkéje volt és annyira megfelelt az alapvető intuicióinknak.
Einstein elméletének, hogy a fénysebesség egy határérték, messzemenő hatása volt az űrrepülések jövőjére. A leghaladottabb űrhajó amelyet NASA mostanáig az űrbe indított csak a kozmikus feltételekben nevetséges nyolc km/mp sebességet érte el. Még a fénynek magának is, amely mint láttuk ennél összehasonlíthatatlanul sebesebb, mérhetetlenül sok évre van szüksége, hogy átkelje a csillagok közötti távolságokat. Ebből viszont arra következtethetünk, hogy ha sikerül is megközelítenünk a fény sebességét, az út a legközelebbi tetszetős csillaghoz sok-sok ezer, hacsak nem millió évig fog tartani. Olvastam egyszer egy elbeszélést amelyben az eredeti űrhajó legényzet gyerekei, unokái, dédunokái folytatták az őseik utat. Sok generáció született és halt meg a hajó fedélzetén, amíg a főld ahonnan elindultak annak idején, éppúgy mint utuk célja mondává vált amelyben nem mindenki hitt. A legénység egy része azon a véleményen volt, hogy a hatalmas űrhajó az egész világuk és rajta kivül nem létezik semmi.
Gondolatébresztő elbeszélés, mondák, mitoszok, vallások keletkezéséről, de minket persze nem elégít ki, hogy csak a leszármazottaink sok generáció múltán érjék el a csillagokat. Saját magunk szeretnénk odajutni rövid életünk folyamán, de a fény végső sebességének az a jelentősége, hogy a világegyetem csillagjai elérhetetlenek maradnak az emberiség számára. Ha csak nem találunk valamilyen módot megkerülni ezt a korlátozást, a tudományos fantázia elbeszélések, fantasztikus elbeszélések maradnak és nincs semmi esély, hogy ember lába valaha egy másik csillag földjére lépjen.
Egy igéretes teoretikus megoldás, amely megkerüli a fenti korlátozást, az u.n. féreglyukak segitségét venné igénybe az űrutazások leröviditésére. Ez az elnevezése azoknak a folyosóknak amelyeket egy feltételezett fizikai jelenség alkot és amelyek jelentősen megröviditenék az utat két egymástól messze fekvő pont között, vagy akár egy másik világegyetembe nyílnának.
A féreglyukak keletkezésére nincs pontos magyarázat, de valószinüleg amiatt alakulnak, hogy a gravitáció befolyása alatt az univerzális téridő meggörbül . Minél erősebb a gravitáció, annál közelebb kerülnek egymástól távol eső pontok az univerzumban egymáshoz.
A három dimenziós kozmoszt egy darab posztóhoz lehet összehasonlítani. Amikor a posztó ki van terítve, két ellentétes csücske távol van egymástól, de amikor összehajtjuk, a távolság a csücskök között lerövidül és akár egymáshoz is érhetnek. Látszólag egy elegáns megoldás, amely lehetővé teszi távoli galaxisok meglátogatását anélkül, hogy egy egész élettartamot kelljen rászánni az utazásra, de még ne szaladjatok jegyeket rendelni! A szomorú valóság az, hogy úgylátszik csak az atomnál kisebb részecskék, mint pld. az eletronok számára nyílnak spontánul mikroszkópikus féreglyukak, de nagy féreglyukak keletkezése, amelyek lehetővé tennék olyan „nagy” részecskék átjutását mint az atom, nem is említve más tárgyakat, ki vannak zárva.
Az álom vége? Nem szükségesen. Szerencsénkre, a konokság be van kódolva az ember természetébe és a „ez lehetetlen” válasz elfogadhatatlan számára, sem a mindennapi életben, sem a tudományban. Bizonyos tudósok azt vélik, hogy mivel a gravitáció az amely létre hozza a féreglyukakat, a fekete lyukak (egy olyan égitest, amelyben a gravitáció olyan erős, hogy onnan semmilyen anyag, sem fény nem képes kijutni és azért csak csillagászati eszközökkel látható) rendkivülisége, mint gravitációs erőforrás, lehet az az eszköz amely olyan nagy féreglyukakat létesít, amelyeken nagyobb tárgyak, mint pld. űrhajók is áthaladhatnak.
Érdekes tény, hogy míg egy oldalról a tudományos fantázia írók a legujjabb tudományos teóriákra alapozzák elbeszéléseiket, a folyamat ellenkező irányban is müködik. 1985-ben az ismert csillagász és író Karl Sagan a következő kérdést tette fel egy Kip Thorne nevű fizikus barátjának:
„Vajon a fizika törvényei lehetővé teszik a féreglyuk használatát arra, hogy lerövidítsük a végtelenül nagy távolságokat az űrben?”
Sagannak a válasz az akkorában munkában levő „Kapcsolat” cimű regényének a cselekményéhez volt szüksége. A válasz egy számitásokkal és képletekkel degeszig tömött cikk volt, amelyben először vetették fel tudományos alapon azt lehetőséget, hogy a féreglyukak használatával, majdnem azonnal juthatunk el egymástól fényévek ezreire lévő csillagrendszerek egyikéből a másikba. (Mellesleg, a féreglyuk az időutazást is lehetővé teheti, de ezúttal nem fogok ezzel a tárggyal foglalkozni). Miután Sagan megkapta a választ amelyet akart, 1986-ban megjelent a könyve, amelyet később egy film is követett, Jodie Fosterrel a főszerepben.
A tudományos fantázia írók lecsaptak a prédára és könyveikben a galaxisok között forgalmat a féreglyukak segitségével mint befejezett tényt kezelik. Az egyik kedvenc sorozatom a TV-ben a Deep Space Nine volt, egy stratégiai fekvésű űrállomásról, közel egy féreglyukhoz, amely lehetővé teszi a kapcsolatot az Alpha és Béta Kvadráns és a távoli Tejút galaxis („Gamma Kvadráns”) között és azért élénk forgalmú kereskedelmi központtá vált.
Egy másik érdekfeszítő sorozat, amely még nem ért véget, a „Battlestar Galactica”. A féreglyuk más népszerű sorozatokban is sztár szerepet játszik, de sajnos nem hiszem, hogy hamarosan olyan tudományos áttörés várható, amely lehetővé teszi az utasforgalmat más naprendszerekhez . Meg kell elégednem azzal az izgalommal amelyet a legjobb science fiction könyvek és sorozatok szolgáltatnak. Csak azon morfondírozok néha, ha valaha a teóriák űrutazásokról távoli galaxisokba valóvá válnak, miről fognak a következő generációk álmodni?
Talán egy anyag adóállomásról, amely hasonlóan fog működni mint a mai fax masinák, de képes lesz azonnal átörökíteni minden anyagot, szervest, vagy szervtelent, akár élő embereket is, egy adótól a másikhoz, függetlenül a távolságtól közöttük.

ROKON KERESÉS

Ez év októberében a feleségemmel Magyarországra látogattunk, nem először, és nagyon remélem utoljára sem, de ezúttal két különleges okunk volt az utazásra. Unokatestvérem 80-ik születésnapját ünnepelte és kérte, kisérjük el a városba, amelyben ő és én annyi felejthetetlen nyarat töltöttünk el áldott emlékű nagymamánknál. Ezenkivül, egy jó barátunk, Farkas Józsi is meghivott minket, ünnepeljük vele, családjával és barátaival 60-ik szülinapját, egy pesti kiskocsmában jó magyaros étellel és cigányzenével. Ami a kirándulásunkat illeti, dacára a feketénél feketébb előjelzéseknek amelyek esős, viharos időjárást jósoltak, naponta sápadt és langyos őszi nap mosolygott ránk. Színházba jártunk, koncertre, kiállitásra, balletre mentünk, szép tájakat csodáltunk meg, degeszre zabáltuk magunkat elsőrendű éttermekben, élveztük réglátott barátok társaságát. Röviden, egy kitünő hetünk volt, olyan, amelyet csak Magyarországon tudok eltölteni.
Néhány nappal elutazásom előtt, felhívott az itteni internetes Magyar Kultúra Fórum egyik tagja, egy második generációs hölgy aki már nem tud magyarul és a tanácsomat kérte. Csak a hetekben, 62 évvel a háború befejezte után jutott tudomására, hogy anyjának egy huga túlélte a háborút. Sikertelenül próbálták megtudni mi történt vele azóta. Az asszony nevén kivül csak, csak az akkori címét ismerik, de a zsidó hitközségben nem ismerik. Vállaltam, hogy megpróbálom kideríteni, ismeri-e valaki annak a háznak lakosai közül amelyben felszabadult 1945-ben, de előre figyelmeztettem a hölgyet, hogy csekély az esély valami információt találni.
Az anyám és magam is túléltük a Holokausztot, nevünk megjelenik azon túlélők listájában akik 1945-ben Pesten éltek és amelynek egy másolata található a safedi Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumában, de a Tátra u. 20/b-ben, ahol laktunk, senki a lakosok közül nem tudja mi történt velünk azóta. 1946-ban szüleimmel Csehszlovákiába repatriáltunk, onnan 1949-ben Izraelbe költöztünk és még az egyik volt osztálytársam, aki ugyanabban a házban lakik a mai napig, sem tudott semmit rólam amíg ezidén közös barátok által felújítottuk a kapcsolatot. Ha valaki sejtené is, hogy családunk „Palesztinába emigrált”, nehéz feladat lenne megtalálni Schwarcz Robit akit már sok-sok éve mint Shacham Avrit ismernek.
A keresésem tárgyának is gyakori neve volt, amellett feltételezhető, hogy az akkori fiatal lány férjhez ment, és ha még életben van, más ma a vezetékneve, más városba költözött, külföldre emigrált és még az is lehetséges, hogy Izraelben él.
Egy további pont: az európaiak és amerikaiak – a Földközi Tengert körülvevő országok lakosainak a kivételével – általában gyanakodó természetűek. Amikor egyszer egy csokor virágot küldettem egy pesti asszonyságnak (ne izguljatok, nem szerelmi kalandról van szó) aki segített nekem egy ügyben, felhívtak a virágüzletből, hogy nem tudják kézbesíteni a virágot. A küldönc felcsengetett a hölgyhöz és interkomon megmondta, ajándékot hozott, de az mégsem volt hajlandó kinyitni a kaput. Fel kellett hívnom a nőt és megmagyarázni, én vagyok a küldő és csak egy virágcsokor átadásáról van szó és nem lakása kirablásáról.
Természetesen, dacára a fent mondottaknak, elmentem a Déri Miksa utca 6-ba. Nagyon szivesen számolnék itt be arról, hogy egy 80 asszony izgatottan borult a nyakamba amikor megtudta, hogy rég elveszett rokonai megkerültek, de sajnos küldetésem sikertelen volt. Csak abból a szempontból voltam szerencsés, hogy nem kellett hosszú beszélgetéseket folytatnom arctalan ismeretlenekkel a házi telefonon. Három lakossal beszélgettem, akik ki és bejöttek az általában zárva tartott kapun. Mind nagyon előzékenyek voltak, de egyikük sem hallott a keresett Singer Juditról. Mindhárman sok évvel 1945 után költöztek a házba és biztosítottak arról, hogy senki nem lakik a házban több mint 50 éve. Az egyedüli régi lakos, szintén „izraelita” vallású, aki talán ismerte a keresettet, néhány éve elhunyt.
A hölgy a Magyar Fórumból melegen megköszönte fáradozásomat és meg is lepett. Először életemben csengetett be hozzánk egy küldönc szép cserepes növénnyel, amely ezúttal nekem szólt és nem a feleségemnek, de én nem voltam elégedett. Azt reméltem, hogy sikerülni fog legalább valami apró nyomot találni számára. Vajon ezzel befejeződött a keresés? Ki tudja. A család új okmányokat fedezhet fel. Lehet, hogy a magyar Lakossági Nyilvántartó Irodában találnak valamilyen iratra és persze mindig lehet remélni, hogy csoda történik.
Néhány hónapja én is az egyik itteni rádióállomás népszerű rokonkereső rovatához fordultam és tanukat, meg részleteket próbáltam találni nagynénim, férje és fia – az unokatestvérem – utolsó perceiről, amelyekről csak annyit tudok, hogy lelőtték őket amikor kiugrottak a deportációs vagonból, de sajnos senki sem jelentkezett. Már rég beletörődtem halálukba, ami dühit, az az , hogy nem maradt utánuk semmi emlék, mintha nem is éltek volna soha.
Ez az átkozott háború, a szörnyű Holokauszt, szétforgácsoltak, megsemmisítettek kiterjedt, boldog családokat, de az emberek több mint 60 év után, még mindig nem hajlandók belenyugodni veszteségükbe. Poros levéltárakban kotorásznak, az interneten keresnek, megsárgult leveleket fordíttatnak le, tanúkra találnak, mindent megtesznek egy további apró részlet felderítésére, csak hogy emberibbé tegyék, megtestesítsék ezeket a nagyszülőket, unokatestvéreket, néniket, bácsikat, akiket soha sem ismertek és a legjobb esetben egy megfakult fénykép maradt meg utánuk. Ránk, a megmaradottakra, hárul a felelősség átadni a fáklyát a következő generációnak, elmesélni elpusztult családtagjaink történetét, hogy legalább a szellemükben létezzenek továbbra is közöttünk.

HÁZASSÁG ÉS AMI KÖRÜLÖTTE VAN

2007 szeptemberében, sok izraeli és néhány külföldi vendég résztvételével, bensőséges családi eseményt ünnepeltünk: Fiunk nászát választottjával. Örömteli napok voltak ezek számunkra, nagy megelégedést éreztünk, hogy legfiatalabb sarjunk is végre családot alapított. Természetesen remélem, hogy a fiatal pár boldogságban és összhangban fog élni, minden kívánságuk teljesül és olyan válságokon kivül, amelyek minden normális családban megtörténnek, megtalálják az arany középútat, de ugyanakkor azon tűnődök, vajon nem csoda-e – a mi anyagias világunkban amelyben nem szoktak csodák történni – amikor egy párnak egymástól eltérő háttérrel, szokásokkal, kultúrával, véleményekkel, izlésekkel sikerül sok évig kitartani egymás mellett, közös életet élni, úgy érzik boldogok és tovább szeretik egymást, dacára annak. hogy náluk senki sem ismeri jobban a másik gyöngeségeit és korlátoltságait.
A statisztika bizonyítása szerint a legtöbb ember a Földön valamilyen fajta páros viszonyban él. Ugyanez a kegyetlen statisztika arra is rámutat, hogy ezeknek az embereknek közel a fele nem képes huzamosabb ideig megmaradni ebben a kapcsolatban. Sokan újra (és néha újra, meg újra) próbálkoznak más kapcsolatot keresni, de egy részük képtelen megváltoztatni a temészetét, elfogadni a középutat vitás ügyek lezárásához és megtalálni a lelki erőt legalább annyira alkalmazkodni a másikhoz, hogy lehetővé váljon a párosság valamilyen módja.
Van egy ilyenfajta rokonom. Egy intelligens, jókinézésű, humorral megáldott férfi, de a személyisége annyira pusztító, hogy elriaszt mindenkit, aki hajlandó lenne megpróbálni megosztani vele az életét. A pasi el van keseredve. Ez is a rokkantság egy fajtája és csak azok képesek igazán felfogni – mint minden más fogyatékosságot – milyen érzés társ nékül tengetni az életedet, akik maguk is ettől szenvednek. Nem az ő hibája, de ha nem fogja megtanulni a továbbélést fogyatékosságával, mint a vakok, süketek, némák és más rokkantok, teljesen elveszitheti a józanságát.
Minden ember egy különálló világ amelyet a családja, környezete, barátai, az iskolák amelyekbe járt, az ország amelyben felnőtt, az élete lefolyása és számtalan más tényező formáztak. Az én személyiségemet például a háború és a holokauszt évei, amelyeket kamaszkoromban éltem át, alakították ki. Minden őszinte sajnálatommal és az óriási fájdalommal amelyet a mai napig érzek amint csak rágondolok az emberi élet veszteségre és a hihetetlen anyagi kárra – milliók pusztultak el, a családom része meg lett gyilkolva és más családok teljesen ki lettek írtva, barátok tűntek el nyomtalanul, városok lettek porrá zúzva – mégsem lehet letagadni, hogyha ezek a tragikus események nem történtek volna meg, teljesen más ember lennék. Nem feltétlenül jobb, vagy rosszabb személy, de más. Nem az aki egy egyenőtlen harc után megváltozni, kisebb sikerekkel és sok kudarccal, belenyugodott végre, hogy vagyok aki vagyok. Nem az az ember akit környezetem megismert és akihez – ha nehezen is – hozzászokott. Ha a fenti események nem változtattak volna meg gyökeresen, úgylátszik Magyarországon éltem volna le az életemet, arról nem is szólva, hogy Izrael állama nem létezne, vagy sokkal később keletkezett volna, nem találkoztam volna feleségemmel és nem nemzettük volna meg azokat a gyerekeket amelyek legfiatalabbjának a lakzijáról akartam beszélni mielőtt elvándoroltam kissé távoli mesgyékbe.
Mit is akartam mondani? Hogy minden egyes ember sajátos, különbözik a többiektől és nincs hasonmása. Vajon ez nem egy csodás jelenség? E sorok írásának a pillanatában 6,761,716,486.00 ember él a Földön és mindegyik egyedi! Van-e határa a lehetséges mutációk és variációk számának az ember természetében? Édes testvérek lehetnek külsőleg hasonlók, de a tulajdonságaik, viselkedésük, képességeik, szeszélyeik annyira különbözők, hogy néha nehéz elhinni, hogy valóban ugyanazon szülők nemzették őket. Még azonos ikrek is, akik ugyanabban a családban nevelkedtek és soha sem váltak el egymástól, sok részletben eltérnek egymástól és talán csak a szülőanyjuk tudja pontosan melyek azok.
Tegyük ehhez hozzá, hogy az évek múltával az ember megrögzül szokásaiban és egyre inkább nehezére esik megváltozni, mégha akarja is, vagy úgy tűnik neki, hogy akarja.
„Miért kell nekem alkalmazkodni a párom szokásaihoz, vagy összeegyeztetni a viselkedésemet az elvárásaihoz? Hiszen világos mint a nap, hogy az én viselkedésem és szokásaim logikusabbak, elfogadottabbak és elismerten jobbak!”
Így kezdődnek a párok közti perpatvarok. A legtöbbjük kompromisszummal végződik, amikor az egyik enged a másiknak (úgye hogy remek kibékülni egy parázs civakodás után? Néha úgy tünik, csak amiatt érdemes veszekedést provokálni, hogy azután élvezhessük a mézédes csókokat és forró öleléseket, kárpótolásért a percekért, órákért, napokért amikor úgy látszott, hogy a szeretők között áthidalhatatlan szakadék nyílt), de ahogy minden seb után, a vitázók lelkében kisebb-nagyobb forradások maradnak és amint ezek elérik a kritikus tömeget, felrobbanthatják a kis családi sejtet.
OK, dacára a nehézségeknek, a válságoknak, a kétségeknek, megtörtént a csoda és legalább részleges összeférhetőség keletkezett két személy között. Elhatározták, hogy összeköltöznek és a közös ágyon kivül, a tusolót, a ruhaszekrényt, a konyhát, a barátokat, a kisállatot, az ujságot, a CD-gyűjteményt, a távirányitót, a bankszámlát és a kocsit is megosztják. Néhány múló válságon kivül továbbra is élvezik egymás társaságát és úgy érzik még boldogok is, akkor tehát miért szükséges, hogy intézményesítsék kapcsolatukat? Miért kérdezik szakadatlanul szüleik, barátaik, ismerőseik, távoli szomszédaik (és néha a párjuk is!) „Mikor lesz az örvendetes esemény?”
Mintha ez egy várható, magától értetődő lépés lenne! Hogy fejezte ki magát egy megrögzött nász-ellenző hajadon barátnőiról akiknek sürgős házasodhatnékja van? „Mintha az egész életükben arra várták volna, hogy bejelezhessenek egy ‘V’-t a feladatok végtelen listájában, katonaság (Izraelről van szó, ahol a lányok is bevonulnak), diploma, munka és most férj is.”
És miért van szükségünk egy vadidegen tényezó, mint példáúl egy fekete ruhás, szakállas rabbi, beavatkozására (a saját esküvőmön a hapsi kancsal is volt, elrontott minden fotót az eseményről) a szigorúan személyi kapcsolatokba közöttünk? Hiszen ha nem lennénk meggyőződve, hogy a másik egy különleges személyiség, egy a millióból, ha nem éreznénk, hogy még a nemzőinknél is közelebb áll hozzánk lelkileg, nem bíznánk rá testünket és lelkünket. (Párválasztásunk néha azt okozza, hogy részleges, vagy teljes szakadás keletkezik szülők és gyerekeik között. Nagyon reméljük, hogy ez nem fog megtörténni fiunk és menyünk esetében és ami minket illet, képesek leszünk nem megismételni szüleink hibáit, akik csupán tiszta szeretetből és törödésből túlságosan beleavatkoztak életünkbe).
Vajon csakugyan szükséges hivatalos állami/vallásos pecsét a szövetség, amelyet saját, szabad akaratunkból kezdeményeztünk, érvényesítésére? Vajon nem elegendő a szeretetünk?
Úgy látszik nem. A házassági szertartás nyilványos, kötelező és szerződéses kapcsolatot létesít két nem-rokon között, akik általában rövid idön belül szülőkké válnak. Nincs a világon még valami ami olyan gyorsan elpárolog mint az érzelem és mint jól tudjuk, ádáz szerelem és pokoli gyülölet csak ugyannak az egyenletnek ellentétes végletei, mindkettő meghatározása egy intenzív érzelmi vihar amely azt okozza, hogy teljesen logikátlanul, a következmények figyelembe vétele nélkül, viselkedünk. Találom lapozgatás a lapokban bizonyítja, hogy lehetetlen az alapvető humánus korrektségre számítani, az emberek természetükből következően tulajdon-orientáltak és amikor ott libeg a fejük fölött Damoklesz kardja, hogy búcsút kell mondaniuk tulajdonuknak, a tárgyaknak amelyeket megszoktak környezetükben, bevételük részének, kicsinyessé, önzővé, hihetetlenül kegyetlenné válnak azok iránt akiket nemrég még őrülten imádtak. Csak a törvényre alapuló objektív itélkezés tudja biztosítani a másik fél és a közös gyerekek tisztességes megélhetését.
Több mint 43 éve vagyok házas, mindkettőnk először mártottuk meg magunkat az együttélés vízében és azt hiszem nejem nevében is kijelenthetem, hogy nem érzünk megbánást és utógondolatokat. Továbbra is szeretjük egymást, élvezzük egymás társaságát és egyetlen kívánságunk, hogy ez az áldott helyzett még jó néhány évig tovább folytatódjon. Mi a titkunk? Nincs csodareceptünk amelyet minden fiatal pár lemásolhatna, csak néhány apró tanács, amely úgylátszik nem is annyira apró, különben a válások száma a világon radikálisan csökkenne.
A vezérelv életünkben „Élj és hagyj élni!” A házasság nem jelenti azt, hogy a párod abszolút rabszolgájává válsz. A két fél között teljes egyenlőségnek kell honolni. Egybekelésünk előtt mindegyikünknek volt önálló élete, hobbyjaink, érdeklődési körünk és barátaink is, akiket életpárunk nem szükségképpen kedvel és jogunk van ezeket továbbra is megtartani. Az életünk három egyenlőtlen részre van osztva: Az én életem, nejem élete és a közös életünk..A mindennap sokszor idegre menő, a gazdasági helyzet, a krónikus időhiány, a gyerekek nevelése, a munkáköri problémái, a fönökünk, az eredeti családunk egészségi állapota, rengeteg feszültséget okoznak és vigyáznunk kell arra, hogy mindig maradjon idő a kettősségre, a házaspár egyedül- és magánlétére és, hogy a közös rész – akármennyire korlátolt-e – kellemes és élvezetes legyen mindkét fél számára.
Egy ilyen kettősségben talán a legfontosabb tényező a figyelmesség amelyet párotoknak szenteltek. A házaséletben nem szabad semmit magátol értetődőnek tekínteni. Nem elegendő, hogy szeretitek egymást, kutyakötelességetek kimutatni ezt szóval és tettel és úgy udvarolni párotoknak mintha csak most ismerkedtetek volna meg. Lepjétek meg egymást, készítsétek el egymás kedvenc ételeit, vegyetek a másiknak kis ajándékokat, hozzatok haza virágot, dicsérjétek meg ruháját, frizuráját, kinézését, beszélgessetek másról is, nemcsak a család gondjairól, meséljetek vicceket és nevessetek egyűtt és ha isten őrizz tévedtetek, megbántotáttok párotokat, ne szégyeljétek magatokat, ismerjétek el tévedéseteket és kérjetek szépen bocsánatot.
Ez az egész tudomány dióhéjban. Számunkra bevált. Nehéz megmondani, egyáltalán lemásolható-e, lehet-e alkalmazni az ilyesmit mások kapcsolatában, hiszen mindannyian különbözünk és ami nálunk bevált, nem szükségszerűen lesz helyén másoknál. Feltehetöen a ti receptetek más lesz, de érdemes erőfeszítést kifejteni, fáradozni, invesztálni, megerőltetés nélkül semmi sem megy. Higyjétek el nekem, megéri! Jó felébredni valaki mellett akit szerettek és aki viszonozza szeretetedet.

FÖLDALATTI MOZGALOM

Amikor nemrég Londonba látogattam, irigyen csodáltam meg, nem először, kitünő földalatti vasút rendszerét, amelynek vonalai széltében és hosszában szelik át ezt a hatalmas világvárost és minden isten háta mögötti zúgba eljutnak, nemcsak a hozzám hasonló alkalmi turista kényelmét szolgálva, hanem a lakosság minden rétegének sok millióját, akik naponta igénybe veszik. A rendszer annyira gyors és hathatós, hogy nem hiszem sokan részesítik előnyben saját kocsijukat a város központjában. A forgalom napközben csigalassúsággal vánszorog és még gyalog is gyorsabban lehet eljutni az egyik pontról a másikhoz. Az underground, hivatalos nevén, vagy a tube, ahogy mindenki nevezi, a „Heathrow” repülőteret is összeköti a várossal és a távoli negyedekkel és ha okosak vagytok és figyelembe veszitek, hogy szállodátok ne legyen túl messze az egyik állomásától, nincs semmi okotok egy csomó pénzt költeni taxira.
Barátok tanácsára, mindjárt amikor leszálltam a gépről, Londonban tartózkodásom egész tartamára vettem egy Oystert, egy bizonyos összeggel előre feltöltött elektronikus kártyát. A metró és a hires piros emeletes buszok bejáratánál is, automatikus kapuk vannak, amelyeken csak akkor lehet átjutni, ha kártyád hozzáér – akár egy másodperc töredékére – a feltünő sárga szinnel megjelölt leolvasóhoz.
Ellentétben példáúl a moszkvai metróval, de sok más országgal is, a földalatti állomások Londonban feltünően elhanyagoltak, mert a vezetőség az utolsó évek költségvetésének az oroszlán részét új kocsikra és az Oyster rendszer bevezetésére, fordította. Ez ma a világ egyik legkorszerűbb fizetési rendszere, az utasok egyáltalán nem jönnek kapcsolatba a személyzettel és áthaladásuk a kapukon jelentősen felgyorsul. (Ezzel szemben a pesti BKV, a potyázás megakadályozására, kénytelen nagy számú ellenőrt – néha négyet is –odaállítani a metrö állomásaira. Ezek a fickók aztán alaposan lejáratják Európa egyik legszebb városát a turistáknál. Nemcsak nem tudnak nyelveket – persze, mit várhatunk egy alulfizetett alkalmazottól? – de modortalanok és durvák is).
Aki a londoni földalattit használja, azonnal észreveszi mennyire fegyelmezetten sorakoznak az utasok a végtelennek tűnő mozgólépcsők jobb oldalán, lehetővé téve azok számára aki sietnek, balröl megkerülni őket, de figyelemreméltó a fiatalok előzékenysége is, akik azonnal felpattannak helyükről amint észrevesznek egy idősebb utast.
A japánok is udvariasak, de a maguk túlzott japán módján. Amikor egyszer a tokiói földalattin utaztam – állva – egy utastársam intett, hogy nézzek hátra. Csak akkor vettem észre a kétségbesett arcú fiatal lányt, aki már egy ideje állhatott mögöttem és úgylátszik erős leszállhatnékja volt. Az is lehetséges, hogy már túlhaladtuk az állomását, de a viselkedési kód országában nem tette lehetővé számára, hogy szóljon nekem, megéríntse a vállamat, vagy máskép tudomásomra hozza ezt a szándékát. Félreálltam és szegényke zavart mosollyal sietett leszállni.
Mellesleg, azt hiszem, Japán az egyedüli ország ahol a földalatti űlései melegítve vannak.
Az athéni földalatti vasút rendkivüli kultúrális egyédiséggel rendelkezik. A város első metrójának, amely a 2004-es Olimpiai jatékokra készült el, építési munkálatai jelentősen lelassúltak, mert az ásatások folyamán lépten-nyomon ókori leletekre bukkantak. A metró időben elkészült és a talált műkincsek és a különböző korú ásatási rétegek a parlamenthez közeli Syntagma téri, a főváros egyik legforgalmasabb állomásának az oldalfalán, üveg mögé zárva láthatók. Sehol máshol a világon nincs még egy földalatti állomás, amely egyúttal régességi múzeum is.
Egy külön fejezetet érdemel a viselkedés csúcsforgalomban. Egy japán lány akivel leveleztem, mesélte nekem, hogy az országában sok férfi kihasználja a zsúfoltságot, hogy tapizza az utasnőket. Állítólag Koreában sem idegen a jelenség. Az egyedüli amit a japán hatóságok tehettek, külön női szerelvényeket üzemeltetnek csúcsforgalom idején.
A tárgy az egész világon ismert és sok vicc származott belőle, mind sikamlósak és nem itt fogom elmesélni őket. Csak egy esetet szeretnék említeni, amely ugyan egy buszon történt velem, de egy fontos pontban különbözik a fent említett jelenségtől: A „szenvedő” fél nem a nő volt. (A részlet „Találkák a Buszon” c. írásomban jelent meg 2006 januárjában).
„Azalatt a hat év alatt amelyet a kibbutzban töltöttem, idöről időre Tel Avivba is eljutottam. Egy alkalommal, amikor zsúfolt buszon utaztam és az egyik függőleges fémrúdba kapaszkodtam (a sofförök néha hirtelen fékeznek és aki nem fogódzkozik, csúnyán megütheti magát), puha érintést éreztem a kézfejemen. Afelé néztem és azt láttam, hogy a közelemben álló lány, nem elégedett meg a rúd görcsös markolásával, hanem a biztonság kedvéért a teste felső részét is odaszoritotta a rúdhoz – és a kezemhez.
Azokban a napokban ugyan még nem találták ki a nemi zaklatás fogalmát, de mégis biztos akartam lenni abban, hogy nem én vagyok az érintkezés okozója. Néhány fokkal megváltoztattam a fogásomat a rúdon, de másodpercek múltán felújjult a meleg nyomás a kezemen.
Még soha sem volt egy ilyen élményem. Megpróbáltam elkapni a lány tekintetét, de ő tüntető közömbösséggel egy láthatatlan pontot bámult valahol a vállam fölött. Ugyanakkor a nyomás kézfejemen növekedett és a busz zötyögése miatt egy bizonyos fokú súrlódás is keletkezett.
Ha idősebb lettem volna, az esetet egyértelmü meghívásnak tekintettem volna és módot találtam volna beszélgetést kezdeményezni rúdtársammal, de fiatal és szégyenlős voltam és nem tudtam mihez kezdjek. Nem kezdeményeztem és megelégedtem azzal, hogy arra a kellemes és szokatlan érzésre központosítottam, amelyben a busztársaság jóvoltából részesültem. Végül is a lány, anélkül, hogy akár egy tekintettel megtisztelt volna, leszállt az egyik állomáson és soha sem fogom megtudni érzett-e valamicske csalodást, vagy ő is megelégedett az olcsó és véletlen izgulással amelyért a busz zsúfoltságát és a zötyögtetését lehetett okolni.”
Dacára annak, hogy Izraelben még nincs földalatti vasút, egy tárgyban azt hiszem közel az élhez állunk: A személyi higiéna fontosságának a tudatosságában. Talán a magas hőmérsékletek miatt amelyek országunkban uralkodnak az év nagy részében, hála az egeknek a legtöbb ember rendszeresen tussol és dezodort használ. Egy másik fontos pont az, hogy a közúti jármúvek (és a szinházak, mozik, bevásárló központok, stb.) kondicionálva vannak. Londoni látogatásom idején a hőmérseklet kint összesen 17-18 volt, de a szerelvényekben máris nagy volt a hőség. Nem szeretnék egy kánikulás napon rászorúlva lenni a londoni metróra. (Egy cikkben azt olvastam, hogy a hőmérsékletek néha az 50 fokot is elérik!). A hálózat 55%-a a földfelszín felett halad és az állomásokat nem lehet kondicionálni, de a kocsikon azért bevezethetnék a hűtést.
Ami furcsa, hogy dacára annak, hogy a földalattit egy cég üzemelteti, nagy különbségek vannak a különboző vonalak között. A véleményem szerínt a Piccadilly Line a legjobb, mert ezen a vonalon hangos és jól érthető információ áll az utasok rendelkezésére. Az utazás egész tartama alatt ismétlik a vonal nevét és végállomását, az állomás elhagyása után bejelentik a következőt és az érkezéskor is bemondják a nevét (hasonlóan a pesti metróhoz). Ami több, ugyanez az információ megjelenik a szerelvényekben elhelyezett képernyőkön is. (Ebből a szempontból a pesti metró kitünő. A turistának nem kell érteni a nyelvet, ha csak tudja a kivánt állomás nevét. Csak a HÉV-vel van baj. A bemondó valamilyen okból a „megállóhely” szót hangsúlyozza, de a név a legtöbbször érthetetlen). Amennyire alkalmam volt kitapasztalni rövid londoni látogatásom keretében, a többi vonalon a tájékoztatás színvonala sokkal alacsonyabb és néha kénytelen voltam kérdezősködni is, amit úgye tipikus férfi létemre utálok.
Annak viszont megörültem, hogy a régi jó angol szokás, miszerint a leszálló utasok az űlésen hagyják az újságukat, nem változott meg. Vagy 40 éve amikor két hetet töltöttem Londonban, soha sem vásároltam újságot. Jól tudtam, hogy metróban választhatok majd az összes Angliában kiadott napi lapok közül.

Néhány fénykép az athéni Syntagma metró állomásról

Örökségem

Boldogult apám nem volt gazdag ember, de azért szép örökséget kaptam tőle. Nem pénzt, házat, vagy földet, hanem kalandos történeteket, vicces bemondásokat és még egy pár dalt is. Ma, ha utána gondolok, a valóság nem lehetett annyira komikus, az első világháború nem volt piknik és néhány élménye tragikusan is végződhetett volna, de annyira jól tudta előadni ezeket, hogy könyörögtem ismételje újra és üjra őket és bár már minden fordulatot ismertünk, anyámmal együtt a hasunkat fogtuk a sok röhögéstől.
Ezúttal csak apám egyik kedvenc dalát szeretném ide leírni és olvasóim segitségét kérni. Miről dalol a pesti ember? Természetesen a villamosról, amely már a múlt század elején fogalom (és sárga!) volt. A baj csak az, hogy a dal nem teljes. Gyerekkoromban amikor apám elénekelte nekem, említette, hogy van még néhány strófa, de ezek túl sikamlósak és nem a gyerekfűlnek valók. Azokból is amelyek megmaradtak emlékezetemben, az egyik dalszaknak a dallamát ismerem, de az eredetét nem tudtam felderíteni.
Utánanéztem az Internetten és valószinűnek találom, hogy a teljes dalsorozat szövege Kőváry Gyula „Zenebona” cimű könyvében, amely 1917-ben jelent meg Budapesten, van leírva. Ha valaki az olvasóim közül ismeri az egész dalt, vagy megvan neki Kőváry könyve, nagyon hálás lennék ha kiegészítené számomra örökségem hiányzó részeit.
Ime a dal:

(„Megy a gőzös...” dallamára)
Megy a villany, megy a villany, a lizsébe,
Rajta ülnek ötvenhatan neglizsében.
Elől egy úr folyton csenget,
Hátul meg másik felszállni nem enged.

(„Ritka búza, ritka árpa...” dallamára)
Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs,
Még ritkább a pesti villamos.
Kilencven év nyomja vállam,
Térdig kinő a szakállam,
Mégsem jön az a kis aranyos.

(„Debrecenbe kéne menni...” dallamára)
Pedig Óbudára kéne menni,
De nem jön kocsi semennyi,
Végre csengő szól az éjben,
Ah, ez a jövő reménye.

(A dallam eredete ismeretlen)
Kivül sárga, bévül tele,
Teleírva a fedele,
Kék a színe, zöld az alja,
Kétezerszázkilencvenhét szám van rajta.

(„Zöldre van a rácsos kapu festve...” dallamára)
És amint álltunk, amint vártunk,
Egyszerre csak végül,
Meg-megindult minden igaz ok nélkül.
A türelmünk rózsát termett lám ni,
Csak be kellett, csak be kellett a pótkocsikat várni.

(„Csárdás kis kalapot veszek...” dallamára)
Csárdás kis kalapot veszek,
Mellé szakaszjegyet teszek,
Örömtüzek szállnak merre, merre, merre járunk,
A Lipótmezőig meg sem állunk.

Élni a Pillanatot!

Amikor Dr. Deepak Chopra, egy indiai származású amerikai orvos, sok sikerkönyv szerzője, aki könyveiben egyesíti a keleti bölcsességet a nyugati tudással, azt írja egyik cikkének a bevezetésében, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt. Vagy a múlt emlékeire összpontosítunk és a belőlük keletkezett érzelmi visszhangra, vagy a jövő iránti gond foglal el minket. Nem fogjuk fel, hogy az egyedüli pillanat amely csakugyan megvan, csakugyan létezik, az a jelen mostani pillanata. A többi csak a fantáziánkban áll fenn”, rá akar mutatni olvasói számára az utra a teljes egészséghez, a mindannyiunkban rejtöző potenciál fokozásával és testi, érzelmi, lelki, szellemi és társadalmi állapotunk megjavításával.
Én ennél sokkal szerényebb vagyok – azt nem is említve, hogy az olvasóim száma sokkal kisebb mint a tisztelt indiai doktorré, akinek bizonyíthatóan sikerült fokozni legalább egy ember potenciálját (és bevételét), a saját magáét – és nem azért mert nincs mit mondanom. Chopra cikkét olvasva a rabbi története jut az eszembe, akitől Kohn tanácsot kért, hogyan szüntesse meg libái elhalálozását .
A rabbi azt javasolta, hogy naponta friss ivóvízet adjon nekik, de három nap múltán Kohn megint megjelent és beszámolt a rabbinak, hogy libái továbbra is elhullanak.
„Etesd őket friss zabbal,” – tanácsolta a tanult pap, de néhány nap után Kohn újra azt panaszolta, hogy szárnyasai tovább pusztulnak.
„Próbáld kimeszelni a libaólt” – így a rabbi. Péntek este, az istentisztelet után megkérdezte hivét, hogy vannak a libái, Kohn szomorúan hiresztelte, hogy mind megdöglöttek.
„Kár,” - csóválta a rabbi a fejét. „Volt még egy-két jó tanácsom.”
A véleményem szerint, csak kevesen képesek megváltoztatni az életstílusukat, viselkedésüket, gondolkodásmódukat egy könyv alapján – mégha olyan tehetséges író is a szerzője mint a fenti. Egy hirtelen haragú személy nem higgad le, ha elolvas egy könyvet amelyben figyelmeztetik mennyire ártalmasak a dühkitörései és egyszer isten ments gutaütést kaphat. A szégyenlős férfit, akinek nincs sikere a nőkkel, egy könyvecske, amelyben elmagyarázzák, hogy viselkedjen és mit mondjon legközelebbi randevúján, nem teszi magabiztossá. Egy olyan emberből, akinek minden üzleti vállalkozása kudarcban végződik, nem lesz hirtelen milliomos egy sikeres üzletember tanácsai alapján aki megpróbálja másoknak átadni sikere titkát.
Ne értsetek félre, nincs semmi ellenvetésem Dr. Chopra és hasonló írók ellen. Jók a szándékaik és a tanácsok könyveikben is jobbak mint a rabbié viccemben, de szerény véleményem szerint, egy valóban türelmes ember, aki igazán csökönyös és kitartó, egy jól megfogalmazott könyv segítségével elsajátíthat egy idegen nyelvet, megtanulhatja az egyenletek megoldását és miként tartsa karban és javítsa meg az autóját, de semmiesetre sem fogja beőle megérteni, hogy formálja újra a jellemét (vagy, hogy kell biciglizni). Egy ilyen könyv az olvasóját a legjobb esetben tudatossággal ruházza fel jellemének, viselkedésének, gondolkodás módjának veleszületett fogyatékosságaira és ha csakugyan akarja, hasonló módon fogja tudni ezeket megváltoztatni, mint megtanulni kerékpározni. Felűlsz rá, lepotyogsz és alaposan megütöd magadat, de nem adod fel, nem esel kétségbe, leporolod magadat és újra és újra visszaűlsz, addig próbálod amíg végre sikerül.
„Nézd anya, kéz nélkül!”
Ezen felül, nem egyezek be a tisztelt doktor úr azon megállapításába sem, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt”. Ami engem illet, mindig igyekszek „a jelen mostani pillanatában” élni, de:nem hiszem, hogy kivételes személy lennék és biztos sokan mások is ilyenek.
Az emlékeknek, akár személyesek, vagy családiak, nagy a fontossága, időről időre pedig a jövőre is gondolni kell, de én keletkezése pillanataiban kisérlem meg a jelen teljességét kitapasztalni. Soha sem sem várom türelmetlenűl, hogy a nap már befeződjön, tudom jól, hogy fáradozásom nélkül is elmúlik – néha túl gyorsan is – hanem pont fordítva, megpróbálok megragadni minden percet (főleg az élvezeteseket), mindent megteszek, hogy lelassítsam a múló időt. Természetesen senki sem képes megállítani az idót, de minden bizonnyal le tudjuk lassítani múlását. Észrevettétek, hogy vánszorog az idő példáúl amikor egy három perces lágy tojást akarunk főzni? Az óra mutatói elképzelhetetlen lassúsággal, valóban idegesítő módon mozognak. Egyszer egy közúti karambol tanúja voltam. A villanyrendőr előtt várakoztam és előre láttam, hogy az autó amelyik a kereszteződéshez közeledik, neki fog menni egy másik kocsinak. Nekem úgy látszott, hogy az autó csigalassúsággal araszol és nem értettem miért nem veszi észre sofőrje a keletkező összeütközést, miért nem fékezi le kocsiját.
Mint már említettem, nem hiszem, hogy valami különlegeset találtam fel. Az emberi memória furcsa módon müködik. Kellemetlen, kínos emlékeket egy eldugott zugban tárol, nehéz emlékeket teljesen töröl. Vannak emberek aki telefonszámok százait tudják kivülről, de ugyanakkor elfelejtik drágáik szülinapját. Vannak akik kapásból, a levegővel lélegzik be az új nyelveket és mások – nem kevésbé intelligensek – nem képesek egy idegen nyelvet megtanulni. Valószinüleg sokaknak van módszere az eszükbe vésni olyan eseményeket amelyeknek fontosságot tulajdonítanak, de talán annak a leírása, miképen őrzöm én meg az emlékeket amelyeket megbecsülök, nekik is ad néhány ötletet és hasznukra lesz.
Amikor különleges esemény adódik a napomban – találkozás egy baráttal akit rég láttam, szeretett személy telefonhívása, pompásan virágzó virág, csodás zenei részlet, mesterien megfogalmazott mondat amelyet olvasok, vagy valakitől hallok, a világegyetem egyik titkának a megvilágitása – megpróbálok összpontosítani ezen esemény minden pillanatára, teljes, osztatatlan figyelmemet szentelem neki, annyira koncentrálok rá, hogy minden mást, nem a tárgyhoz tartozót mellőzök, mélységet, szinet és jelentőséget keresek mellékes aszpektusaiban is és agyamban lefilmezek minden egyes részletet minden lehető szemszögből.
Igyekszem megteremteni a megfelelő körülményeket is. Ha példáúl valakinek fontos mondanivalója van, nem egy zajos kávéházban találkozunk. Még a hangulatzenét is leállítom. Imádom a zenét, de a jó zene megérdemli, hogy rá összpontosíts és még ha nem is jó, eltereli figyelmedet a lényegtől.
Ez a fajta tevékenység sokban hasonlít munkámra, amelynek keretében adatbázisokat építek. A fent leírt módszer a múló pillanat megőrzésére és rögzitésére – hogy ne múljon el nyomtalanul – az emlékezőtehetségben, szintén egy adattárt létesít, nélkülözhetetlen kellék nem elmosódott, színteli, hangos, élő és vibráns emlékek felidézésében, amelyek pontosan olyanok mint megélésük napján. Nem könnyű dolog, de egy kis gyakorlattal, érezhető a javulás.
A kezdetben csak egy könyv szép mondatát, vagy bekezdését próbáltam megőrizni. Abbahagytam az olvasást, hogy jobban megértsem az összefüggést, vissza-visszatértem egy-két bekezdéssel, néhányszor olvastam újra a részletet, megmérecskélve, megizlelve, csámcsogva külön-külön minden szón és ezután az egész részleten. Valódi megélésekben nem lehet visszakozni, az idő csak egy irányban halad, előre, de totális koncentrálással, összpontosítással, fel lehet idézni a rövid lejáratú emléket is és egyszerre élni a jelent és az előtte levő pillanatot.
Most már egy gazdag adattár áll a rendelkezésemre, degeszre tömve élményekkel, eseményekkel, emberek arcával (a nevük megjegyzésében kevésbé tűnök ki), beszélgetésekkel amelyeket folytattam, színdarabokkal, filmekkel amelyeket láttam, könyvekkel amelyeket olvastam, helyekkel amelyeket láttam. Amikor a körülmények megfelelnek, képes vagyok felhozni minden részletet, az idő dimenziója elveszíti fontosságát, a múlt jelenné válik és privát vetítő szobámban olyan emberek is, akik rég nincsenek közöttünk, itt vannak velem és nemcsak világosan látom arcukat, de ha szólok hozzájuk, válaszolnak is.
Egy idős ember kötődése a múlthoz? Ennél ez sokkal több. Az igaz, a múló évekkel jobban értékelem az idő értékét, de hiszen már fiatalabb koromban kezdtem kiépíteni a privát adattáramat és aki ismer engem tudja, nem élek a múltban, nem vagyok maradi. Minden újdonság érdekel és ha céljaimat szolgálja (és megengedhetem magamnak), lelkesen magammé teszem, élvezek új helyeket, embereket megismerni és persze ezeket is bekebelezni adatbázisomba.
Csak az kár, hogy nem tudom másoknak is levetíteni élményeim tárát, hasonlóan mint ahogy Steven Spielberg Különvélemény c. filmében tették. Amennyire képességeimből telik, megpróbálom blogom olvasóival megosztani a furcsa, érdekfeszitő és komikus eseményeket életemben, a gondolataimat, de mint tudjuk, egy jó kép felér száz szóval és egy sikerült videó mindent felmúl. Egy rövid YouTube film élményeim néhányáról, a zseniális Spielberg segítsége nélkül is, minden bizonnyal sikerfilm lehetne.