A SZÁMÍTÓGÉP: SZOLGÁNK, VAGY URUNK?

Élénken emlékszem még azokra a napokra, amikor az első számítógép megjelent irodámban. Mindjárt melegen felkaroltam, mert gyökeresen megváltoztatta munkámat. Nemcsak könnyebbé tette, de eredményesebbé is. Régebben egy okirat elkészítése hosszadalmas és fárasztó folyamat volt, kezdve a gépírónők kegyeire és helyesírási képességeire való támaszkodással, követve egynéhány korrektúrával és végül az okirat sokszorosításával a kézpiszkító Gestetner stencil készülékkel. Egyszerre saját magam voltam képes előállítani olyan formájú okiratot, annyi példányban, amelyre a kedvem szottyant, de a szortírozásuk és későbbi megtalálásuk is gyerekjátékká vált. Manapság néhány billentyű lenyomásával minden irat megtalálható -- akkor is, ha jó néhány éve kelt és olyanoktól ered, akik rég nyugdíjba vonultak -- könnyen olvasható és kinyomtatható, mintha csak ma keletkezett volna.
Azóta persze a számítógép behatolt életünk minden zugába, otthonunkba is és a fiatalok el sem tudják képzelni maguknak, miként boldogultunk valaha nélküle. Óvodás csöppségek a számítógép és más elektronikus készülékek használatát előbb sajátítják el, mint az írás-olvasás fortélyait. A suliban az összeadást, kivonást, szorzást, osztást még a hagyományos módon tanítják, de a mindennapban inkább a kalkulátorhoz nyújtjuk ki kezünket. A ‘számítógép üzemzavar’ kifejezés életünk szerves része lett. Ha megtörténik, úgy tűnik, mintha leállna az élet. Közhasznú szolgáltatások, bankok, posta, klinikák, állami hivatalok, repülőtársaságok, szupermarketek, leállnak. 2003-ban például olyasmi is előfordult, hogy szoftverhiba miatt „Észak és Közép-nyugat Amerikát áramszünet sújtotta, amely hozzávetőleg 50 millió embert érintett és közel 6 milliárd dolláros kárt okozott”.
Néhány további találomra kiválasztott hír:
„Az adatbázisszerver merevlemezeinél felmerült probléma a vártnál komolyabbnak bizonyult, ezért a rendkívüli üzemszünet kedden 17:00 órától előreláthatólag szerdán 06:00 óráig fog tartani. Az okozott kellemetlenségért elnézést kérünk a felhasználóktól.”
„Egy számítógépes hiba miatt csökkent hirtelen a magassága egy Qantas gépnek közölték ausztrál légi biztonsági szakértők. A légitársaság Szingapúrból az ausztráliai Perth városába tartó gépe először kétszáz métert zuhant, majd a magasság visszanyerése után nagyjából 120 métert. A hirtelen magasságcsökkenés miatt 13 utas és egy légiutas-kísérő súlyos sérüléseket szenvedett és a fedélzeten lévő további 313 ember nagy része kisebb zúzódásokkal megúszta az esetet. A gép egy katonai bázison hajtott végre kényszerleszállást.
Az eset körülményeit vizsgáló szakértők pénteken nyilvánosságra hozott, előzetes jelentése szerint, a számítógépes rendszer egyik eleme egy hiba miatt rossz adatokat küldött a repülés-ellenőrző egységnek, a robotpilóta leállását eredményezve. A szakértők azt azonban még nem tudják, hogy mi okozta a hibát az egyébként nagyon megbízható berendezésben.”
„Egyik levelezőszerverünk meghibásodása miatt az azon tárolt adatokat másik rendszerbe telepítettük át. Az áttelepítés folyamán bizonyos POP3, MAIL RELAY, FTP és WEB szolgáltatások időszakosan nem elérhetőek. Kérjük azon ügyfeleinket, akiknél a felsorolt szolgáltatások valamelyikében zavarok tapasztalhatóak, azt mihamarabb jelezzék ügyfélszolgálatunkon.”
„Hibás számítógépes modellezés okozta a Columbia vesztét. A Columbia katasztrófáját vizsgáló bizottság szerint hibás adatokat tartalmazott az a számítógépes modell, ami meggyőzte a mérnököket, hogy az űrsikló biztonságosan visszatérhet a Földre.”
„Több mint 40 nagyobb amerikai reptéren okozott komoly fennakadásokat az FAA számítógépes hálózatának összeomlása. Egyes járatok több órát is késtek és további problémák várhatóak.”
„Az előző napi szerver meghibásodás kapcsán felmerült zavarokat elhárítottuk. Probléma esetén feltétlenül hívják ügyfélszolgálatunkat.”
Néhány napja feleségemmel egy új lámpát akartunk vásárolni lakásunkba. Találtunk egyet, amely tetszett és azon a bizonyos hétvégén 70%-os kedvezménnyel árulták. Jelentős kedvezmény, ugyebár? A kiválasztott áruval a kasszához járultunk, de a pénztáros valamilyen okból nem tudta bejegyezni a vásárlást számítógépébe és kérte, hogy térjünk vissza másnap.
A következő estén újra megjelentünk az üzletben, de aznap is nehézségek merültek fel vásárlásunk megvalósításában. Megtudtuk, hogy az árcsökkentés véget ért és a számítógép, amelybe az új adatokat táplálták be, nem volt hajlandó elfogadni a kedvezményes árat. A pénztáros felhívta a központot, szakértők utasítása alapján különféle kódokat ütött be gépébe, de az csökönyösen csak a teljes árat mutatta fel, a nekünk járó kedvezmény nélkül.
Az üzletvezető elnézésünket kérte, feljegyezte telefonszámunkat és megígérte, felhív minket amint megoldást találnak a problémára. Még két nap telt el, amíg szólt a telefon, harmadszor is elmentünk az üzletbe és örömmel jelenhetem, hogy végül is megkaptuk a lámpát 125 sékelért 420 helyett.
Ez az ügy tehát a mi részünkről sikeresen befejeződött, de ez alkalommal feltettem magamnak a kérdést: „Ki itt tulajdonképpen a főnök?” Az üzlet érdeke nekem valamit redukált áron eladni és a készülék, amelynek egyedüli célja az emberiséget szolgálni, ezt megakadályozza? Hová a csudába jutottunk és hová fogunk még jutni?
A felgyorsult számítógépesítési folyamat bizonyára folytatódni fog, de nehéz előre látni miként fog az életünk kinézni egy-két generáció múlva. Ne felejtsük el, a mobiltelefonos forradalom például összesen vagy 30 éve tört ki (hol, ha nem Japánban?) és a készülék tömeges elterjedése csak a 90-es évek közepén kezdődött el. Ma még a legszegényebb és visszamaradottabb országokban is minden felnőttnek és majdnem minden gyereknek van mobilja és dacára a zajártalomnak nyilvános helyeken, mint a tömegközlekedésben, a liftekben, a legfanatikusabb környezetvédő harcosok sem javasolják megtiltani használatát. Hamarosan az Internet is bárhol elérhető lesz, éppúgy, mint ma a rádióadások és a telefonkapcsolat.
Felvetődik a kérdés: nem fogjuk-e fokozatosan elveszíteni alapvető adottságainkat, az uralmat életünk felett, határozó képességünket mindennapi ügyekben és rabszolgájává válunk egy gépnek, amely csupán azért keletkezett, hogy életünket könnyebbé tegye? Nem fog-e eljönni az a nap, amikor valami harapnivalót fogunk keresni a hűtőszekrényben és a háztartásunkat vezető számítógép nem fogja megengedni a kivételét az egészségünkre ártalmas élelmiszereknek, amelyek megnövelhetik a koleszterin szintet vérünkben, vagy lezárja a bejárati ajtókat és nem engedi meg, hogy munkába menjünk, amikor lázasak vagyunk, antibiotikumot kever az italunkba, saját ‘akaratából ’ kihívja az orvost? Vajon a számítógép autónkban nem fogja meggátolni a hajtást törvényen felüli sebességgel?
Azt fogjátok mondani, túlzásba viszem a dolgokat, ezek csak egy SF rajongó fantáziái. Talán túlzok egy kicsit, de csak azért, hogy figyelmeztessek a veszélyre. Aki ismer, tudja, esküdt híve vagyok a számítógépnek és naponta sok órát töltök a billentyűzetén pötyögtetve, de néha azon tűnődök, mennyire volt a reakciója annak a bizonyos frusztrált német számítógép felhasználónak (az eset alább van leírva) túlzott, kivételes, vagy inkább egy olyan érzelmet fejezett ki amelyet időnként mindannyian érzünk?
„Mindegyikünkkel megtörténhet: a számítógép leáll, magától kikapcsol és minden jel szerint megkergül. Részünknek káromkodás szalad ki száján és remélik, minden jóra fordul, de vannak olyanok, akik a gépet kidobják az ablakból. Ez volt az, ami Hannoverben, Németországban történt. A számítógép tulaját mindjárt megkérdezték miért tett ilyen szélsőséges lépést. Megmagyarázta, hogy a számítógép idegesítette és azért hajította ki az ablakon.
„Ki nem akart már ilyesmit tenni?” – tűnődött a rendőrség szóvivője. A rendőrök szolidaritást vállaltak a szerencsétlen technofóbbal és nem tettek ellene lépéseket a közcsend megzavarása miatt. Csak utasították, takarítsa el gépe roncsait.”

Egyedi keresés

Élni a Pillanatot!

Amikor Dr. Deepak Chopra, egy indiai származású amerikai orvos, sok sikerkönyv szerzője, aki könyveiben egyesíti a keleti bölcsességet a nyugati tudással, azt írja egyik cikkének a bevezetésében, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt. Vagy a múlt emlékeire összpontosítunk és a belőlük keletkezett érzelmi visszhangra, vagy a jövő iránti gond foglal el minket. Nem fogjuk fel, hogy az egyedüli pillanat amely csakugyan megvan, csakugyan létezik, az a jelen mostani pillanata. A többi csak a fantáziánkban áll fenn”, rá akar mutatni olvasói számára az utra a teljes egészséghez, a mindannyiunkban rejtöző potenciál fokozásával és testi, érzelmi, lelki, szellemi és társadalmi állapotunk megjavításával.
Én ennél sokkal szerényebb vagyok – azt nem is említve, hogy az olvasóim száma sokkal kisebb mint a tisztelt indiai doktorré, akinek bizonyíthatóan sikerült fokozni legalább egy ember potenciálját (és bevételét), a saját magáét – és nem azért mert nincs mit mondanom. Chopra cikkét olvasva a rabbi története jut az eszembe, akitől Kohn tanácsot kért, hogyan szüntesse meg libái elhalálozását .
A rabbi azt javasolta, hogy naponta friss ivóvízet adjon nekik, de három nap múltán Kohn megint megjelent és beszámolt a rabbinak, hogy libái továbbra is elhullanak.
„Etesd őket friss zabbal,” – tanácsolta a tanult pap, de néhány nap után Kohn újra azt panaszolta, hogy szárnyasai tovább pusztulnak.
„Próbáld kimeszelni a libaólt” – így a rabbi. Péntek este, az istentisztelet után megkérdezte hivét, hogy vannak a libái, Kohn szomorúan hiresztelte, hogy mind megdöglöttek.
„Kár,” - csóválta a rabbi a fejét. „Volt még egy-két jó tanácsom.”
A véleményem szerint, csak kevesen képesek megváltoztatni az életstílusukat, viselkedésüket, gondolkodásmódukat egy könyv alapján – mégha olyan tehetséges író is a szerzője mint a fenti. Egy hirtelen haragú személy nem higgad le, ha elolvas egy könyvet amelyben figyelmeztetik mennyire ártalmasak a dühkitörései és egyszer isten ments gutaütést kaphat. A szégyenlős férfit, akinek nincs sikere a nőkkel, egy könyvecske, amelyben elmagyarázzák, hogy viselkedjen és mit mondjon legközelebbi randevúján, nem teszi magabiztossá. Egy olyan emberből, akinek minden üzleti vállalkozása kudarcban végződik, nem lesz hirtelen milliomos egy sikeres üzletember tanácsai alapján aki megpróbálja másoknak átadni sikere titkát.
Ne értsetek félre, nincs semmi ellenvetésem Dr. Chopra és hasonló írók ellen. Jók a szándékaik és a tanácsok könyveikben is jobbak mint a rabbié viccemben, de szerény véleményem szerint, egy valóban türelmes ember, aki igazán csökönyös és kitartó, egy jól megfogalmazott könyv segítségével elsajátíthat egy idegen nyelvet, megtanulhatja az egyenletek megoldását és miként tartsa karban és javítsa meg az autóját, de semmiesetre sem fogja beőle megérteni, hogy formálja újra a jellemét (vagy, hogy kell biciglizni). Egy ilyen könyv az olvasóját a legjobb esetben tudatossággal ruházza fel jellemének, viselkedésének, gondolkodás módjának veleszületett fogyatékosságaira és ha csakugyan akarja, hasonló módon fogja tudni ezeket megváltoztatni, mint megtanulni kerékpározni. Felűlsz rá, lepotyogsz és alaposan megütöd magadat, de nem adod fel, nem esel kétségbe, leporolod magadat és újra és újra visszaűlsz, addig próbálod amíg végre sikerül.
„Nézd anya, kéz nélkül!”
Ezen felül, nem egyezek be a tisztelt doktor úr azon megállapításába sem, hogy „mi tulajdonképen soha sem vagyunk igazán itt”. Ami engem illet, mindig igyekszek „a jelen mostani pillanatában” élni, de:nem hiszem, hogy kivételes személy lennék és biztos sokan mások is ilyenek.
Az emlékeknek, akár személyesek, vagy családiak, nagy a fontossága, időről időre pedig a jövőre is gondolni kell, de én keletkezése pillanataiban kisérlem meg a jelen teljességét kitapasztalni. Soha sem sem várom türelmetlenűl, hogy a nap már befeződjön, tudom jól, hogy fáradozásom nélkül is elmúlik – néha túl gyorsan is – hanem pont fordítva, megpróbálok megragadni minden percet (főleg az élvezeteseket), mindent megteszek, hogy lelassítsam a múló időt. Természetesen senki sem képes megállítani az idót, de minden bizonnyal le tudjuk lassítani múlását. Észrevettétek, hogy vánszorog az idő példáúl amikor egy három perces lágy tojást akarunk főzni? Az óra mutatói elképzelhetetlen lassúsággal, valóban idegesítő módon mozognak. Egyszer egy közúti karambol tanúja voltam. A villanyrendőr előtt várakoztam és előre láttam, hogy az autó amelyik a kereszteződéshez közeledik, neki fog menni egy másik kocsinak. Nekem úgy látszott, hogy az autó csigalassúsággal araszol és nem értettem miért nem veszi észre sofőrje a keletkező összeütközést, miért nem fékezi le kocsiját.
Mint már említettem, nem hiszem, hogy valami különlegeset találtam fel. Az emberi memória furcsa módon müködik. Kellemetlen, kínos emlékeket egy eldugott zugban tárol, nehéz emlékeket teljesen töröl. Vannak emberek aki telefonszámok százait tudják kivülről, de ugyanakkor elfelejtik drágáik szülinapját. Vannak akik kapásból, a levegővel lélegzik be az új nyelveket és mások – nem kevésbé intelligensek – nem képesek egy idegen nyelvet megtanulni. Valószinüleg sokaknak van módszere az eszükbe vésni olyan eseményeket amelyeknek fontosságot tulajdonítanak, de talán annak a leírása, miképen őrzöm én meg az emlékeket amelyeket megbecsülök, nekik is ad néhány ötletet és hasznukra lesz.
Amikor különleges esemény adódik a napomban – találkozás egy baráttal akit rég láttam, szeretett személy telefonhívása, pompásan virágzó virág, csodás zenei részlet, mesterien megfogalmazott mondat amelyet olvasok, vagy valakitől hallok, a világegyetem egyik titkának a megvilágitása – megpróbálok összpontosítani ezen esemény minden pillanatára, teljes, osztatatlan figyelmemet szentelem neki, annyira koncentrálok rá, hogy minden mást, nem a tárgyhoz tartozót mellőzök, mélységet, szinet és jelentőséget keresek mellékes aszpektusaiban is és agyamban lefilmezek minden egyes részletet minden lehető szemszögből.
Igyekszem megteremteni a megfelelő körülményeket is. Ha példáúl valakinek fontos mondanivalója van, nem egy zajos kávéházban találkozunk. Még a hangulatzenét is leállítom. Imádom a zenét, de a jó zene megérdemli, hogy rá összpontosíts és még ha nem is jó, eltereli figyelmedet a lényegtől.
Ez a fajta tevékenység sokban hasonlít munkámra, amelynek keretében adatbázisokat építek. A fent leírt módszer a múló pillanat megőrzésére és rögzitésére – hogy ne múljon el nyomtalanul – az emlékezőtehetségben, szintén egy adattárt létesít, nélkülözhetetlen kellék nem elmosódott, színteli, hangos, élő és vibráns emlékek felidézésében, amelyek pontosan olyanok mint megélésük napján. Nem könnyű dolog, de egy kis gyakorlattal, érezhető a javulás.
A kezdetben csak egy könyv szép mondatát, vagy bekezdését próbáltam megőrizni. Abbahagytam az olvasást, hogy jobban megértsem az összefüggést, vissza-visszatértem egy-két bekezdéssel, néhányszor olvastam újra a részletet, megmérecskélve, megizlelve, csámcsogva külön-külön minden szón és ezután az egész részleten. Valódi megélésekben nem lehet visszakozni, az idő csak egy irányban halad, előre, de totális koncentrálással, összpontosítással, fel lehet idézni a rövid lejáratú emléket is és egyszerre élni a jelent és az előtte levő pillanatot.
Most már egy gazdag adattár áll a rendelkezésemre, degeszre tömve élményekkel, eseményekkel, emberek arcával (a nevük megjegyzésében kevésbé tűnök ki), beszélgetésekkel amelyeket folytattam, színdarabokkal, filmekkel amelyeket láttam, könyvekkel amelyeket olvastam, helyekkel amelyeket láttam. Amikor a körülmények megfelelnek, képes vagyok felhozni minden részletet, az idő dimenziója elveszíti fontosságát, a múlt jelenné válik és privát vetítő szobámban olyan emberek is, akik rég nincsenek közöttünk, itt vannak velem és nemcsak világosan látom arcukat, de ha szólok hozzájuk, válaszolnak is.
Egy idős ember kötődése a múlthoz? Ennél ez sokkal több. Az igaz, a múló évekkel jobban értékelem az idő értékét, de hiszen már fiatalabb koromban kezdtem kiépíteni a privát adattáramat és aki ismer engem tudja, nem élek a múltban, nem vagyok maradi. Minden újdonság érdekel és ha céljaimat szolgálja (és megengedhetem magamnak), lelkesen magammé teszem, élvezek új helyeket, embereket megismerni és persze ezeket is bekebelezni adatbázisomba.
Csak az kár, hogy nem tudom másoknak is levetíteni élményeim tárát, hasonlóan mint ahogy Steven Spielberg Különvélemény c. filmében tették. Amennyire képességeimből telik, megpróbálom blogom olvasóival megosztani a furcsa, érdekfeszitő és komikus eseményeket életemben, a gondolataimat, de mint tudjuk, egy jó kép felér száz szóval és egy sikerült videó mindent felmúl. Egy rövid YouTube film élményeim néhányáról, a zseniális Spielberg segítsége nélkül is, minden bizonnyal sikerfilm lehetne.