OLDALNÉZET

Tulajdonképpen tévedésből kezdtem érdeklődni a tárgy iránt. Nagy családi vacsi volt múlt pénteken – nálunk minden étkezés ’nagy‘, ha mindannyian eljövünk, nincsenek külföldi vendégeink és nem hívtunk meg rokonokat, barátokat, akkor is 14-en vagyunk – és kértem egyik unokámat, továbbítsa a sótartót. Erről jutott eszembe az angol kifejezés ’a só rossz oldalán ülni’. Az egyik hobbim (van egynéhány), a különféle kifejezések eredetét kutatni és elkezdtem magyarázni a családnak, hogy a középkorban a só luxuscikk volt Angliában, mert nehéz volt a tengervízből kitermelni és bányászni kellett. Akkori szokás szerint, a háztartások minden tagja együtt étkezett. Egy fontos személy asztala, a Nagy Teremben, akár tíz méter hosszú lehetett. A ház ura, felesége, gyerekei és a megbecsült vendégek az asztalfő közelében csoportosultak, a kevésbé kedvelt vendégek és a szolgák meg a vége felé. A sótartó valahol a közepén volt elhelyezve és a vendégek társadalmi státusát a szerint állapították meg, annak melyik oldalán ült.

Erről az jutott eszembe, hogy a háború után is nagy kellette volt a sónak. Január 18-án emlékeztünk meg a budapesti gettó felszabadulásának 65 éves évfordulójáról. Aznap jelentek meg utcánkban az első orosz katonák, a kapuk a fafalakban, amelyek lezárták a gettót, kinyíltak és mi boldogan tódultunk ki az utcákra. A tömeggel sodródtam és valahol a Kőrúton, egy nyilas pártház előtt találtam magamat. A kapuk szélesre voltak tárva és az emberek szabadon sétáltak be a házba, amely néhány órája még a legrémületesebb terror szimbóluma volt. Bementem és megdöbbentem az ott összegyűjtött temérdek kincs láttán. A kiéhezett, romos Pest kellős közepén, a spájzok teli voltak befőttekkel, az óriási jégszekrényben marhabordák, disznócsülkök, borjúcombok lógtak. A folyosókon garmadákban feküdt az összeharácsolt holmi. Kiszortírozva, hogy a nagy szajré ünnepségben részt vevő párthívek könnyen megtalálják, amire szükségük van. Én még gyerek voltam és csak néhány olcsó cuccot szedtem össze anyám számára, de egy idősebb szomszéd néhány kilós só tömböt hozott haza. Ez nagy kincs volt abban az időben. Már egy kis darab sóért is sok mindent lehetett vásárolni.

Eddig a mese. Később utánanéztem és rájöttem, a helyes angol kifejezés ’a só felett/alatt’, oldalról szó sincs benne, de már késő volt, ilyenkor olyan vagyok, mint a bulldog. Amibe beleharapok, nem eresztem el. Elkezdtem kutatni az ’oldal’ szó különböző értelmeit. Néhány másik angol kifejezésben jelenik meg az és ez okozhatta tévedésemet.

’A sínek rossz oldala’, amely szintén társadalmi státusra utal, is angol eredetű, de a magyarok is megértik, viszont ’az ágy rossz oldalán kel fel’ helyett inkább megfelelő ekvivalensét használjuk: bal lábbal kel fel. ’A törvény az oldalán van’ fordítása, neki van igaza, de magyarul is mondják: az igazság rossz oldalán áll. Egy további, nagyon szemléletes angol fogalmat ’egy gyerek a takaró rossz oldalárol’ magyarul is találóan fejezik ki: balkézről való gyerek.

De nemcsak az angolok használják előszeretettel ezt a hasznos szócskát. Itt van például az eredeti magyar ’átesett a ló tulsó oldalára’, amely persze azt jelenti, hogy valaki az egyik szélsőségből a másikba csap, aztán az olyanok, amelyek a mindennapi nyelv részei és értelmük nem szorul magyarázatra, mint például az oldalági rokon, a hegyoldal, a követel oldal, az oldalát fogja nevettében, oldalba bökés/lökés – egy cinkosszerű, barátságos mozdulat - vagy az oldalba kap/vág, amely az előzőnek teljes ellentéte.

Nem fogom itt felsorolni az ’oldal’ szó további használatait, összetéve, vagy egyedül állva, de ha fellapoztok egy jó szótárt, benneteket is megfog lepni: több mint 100 ilyen van, kezdve a pozitívtól, mint az oldalas, oldalborda, szélmentes oldal, sokoldalúság, a negatívig, mint az oldalgás, oldaltűz, oldalnyilallás, oldalszél, oldalba támad, oldalt kicsúszik..

Kívánom, hogy mindig csak az élet napos oldalán járjatok és mindenben a dolgok derűs oldalát lássátok! .

A GYŐZELEM

Ezt a rövid novellát 1955-ben írtam, amikor magam is parasztéletet éltem. Szántani ugyan soha sem volt alkalmam – ezt már akkor is traktor végezte – de majdnem minden más kétkezi munkát kipróbáltam, a trágyázástól a kapálásig. Sajnos nem voltam annyira eltökélt, mint írásom hőse és hat év után visszatértem városi létemhez.

A Nap, bíbor palástjába burkolódzva, kilépett éjjeli szállásából és áttekintette birodalmát. A köd, amely, mint prédáját leső vadász lapult a földön, megijedt és elinalt. A sakál, akit az éjjel itt felejtett magányosan, felszűkölt: A Király! A fák tövében dideregve bujkáló virágok hálásan emelték fel fejüket és rebegték: A Király!

A Nap ledobta palástját izmos vállairól, egy fenséges mozdulattal útjukra bocsátotta a Holdat meg a csillagokat és fénysugarait pazar bőséggel szórva szét a szélrózsa minden irányába, felavatta az új napot. A Föld kitárta barázdáit és szomjasan szívta magába a jótevő sugarakat.

És az Ember? A mezőt szántó ember, megtörölte kalapjával verejtékes homlokát, meglegyintette ostorával sovány gebéjének a hátát és csak azt morogta: még egy forró nap!

A háta mögött néhány girbegörbe barázda és előtte az ekét váró szűzföld. Az állat, a nemes teremtés, amely összekötötte sorsát az emberi fajjal és hála helyett rabszolgaságot kapott, nagy nehezen, remegő térdekkel vonszolta az igáját, úgy látszott, perceken belül összebicsaklik. A nehéz eke sóhajtva szelte szét a köves talajt.

De a szántót mindez nem izgatta. Egész lényével a horizonton felkiáltójelként ágaskodó egyedülálló fára központosított. Erre aggasztotta tarisznyáját és benne volt uzsonnája, amelyet felesége készített el gondosan, amikor pirkadatkor a mezőre indult.

Péter nem szokott rá erre a munkára. Nem volt a kisded koruk óta papájuk traktorja körül játszadozó falu parasztfiainak egyike. Még nem is olyan régen Pest egyik legsikeresebb válóper ügyvédje volt.

„Most mindez szart ér most ” – gondolta keserűen. „A legrosszabb esetben, ha nem ízlik a szendvics, elválaszthatom magamtól feleségemet.”

Amikor kivándorolt Izraelbe Péter elhatározta, megteszi a maga részét a zsidó szocio-gazdasági piramis, amelynek az intelligencia az alapja, megfordítására és paraszttá válik. Ezt az elhatározását is hasonló buzgalommal és makacssággal hajtotta végre, amellyel a múltban komplikált jogi problémákat oldott meg.

Az eke nyelei véres barázdákat szántottak tenyereiben, a háta fájt, az inge már a korareggeli órákban csurom víz volt és a füleibe, orrába, szemeibe bemászó kis muslicák megőrjítették. A legrosszabb egy bosszantó, belső hang volt, amelyet hiába próbált elhessegetni és amely azt sugalmazta, dobja az ekét a fenébe, fogja ki a szegény megkínzott párát, hagyja lakmározni a közeli lóheréből, maga pedig feküdjön hanyatt a fa árnyában, bámulja a kék éget, hallgassa a méhek zümmögését és szívja be a frissen szántott termőföld részegítő illatát.

A múltban, kikeményített kötényes, bóbitás szobalányuk körülbelül ilyenkor szolgálta fel bőséges reggelijüket. A ropogós croissant íze még megmaradt az ínyében, mintha érezte volna a frissen őrölt kávé illatát, de most nem volt szabad ilyen frivol badarságra gondolnia. A szántást sürgősen be kellett fejezni, mielőtt a tavaszi vetés ideje elmúlik. Titán erők viaskodtak benne. A szíve a tarisznyájához húzta, a fa árnyékához, a pihenéshez, míg az esze azt parancsolta, hogy legyen erős és folytassa a munkát. Ha most félbeszakítja a szántást, nem fejezi be mai kvótáját.

Péter összeszorította az ajkát, kiegyenesedett és energetikusabban lépkedett az eke nyomában: „Egy-kettő... csak fél kilenc van... három-négy ... kitartani és tovább folytatni... öt-hat... legalább tizenegyig. Ki kell tartanom, a feleségemért, a gyerekeimért, a megélhetésemért, a becsületemért!”

A Nap teljes dicsőségében ragyogott az égen. Két kezével, tele marékkal szórta forró sugarait az engedékeny föld felé. Péter elkáromkodta magát, ledobta ingét, tenyerébe köpött és újra megmarkolta az eke nyeleit. A Nap, haragosan, majdnem forrpontra fokozta energiáját, de igyekezete hasztalan maradt. Az ember makacsul folytatta haladását a láthatár felé. A végén a Nap adta fel a küzdelmet.

„Győztél halandó!” – sóhajtott és a szégyentől egy vastag felhőt vont arca elé. Egy könnyű szellő finoman megsimogatta a győztes arcát.

AVATAR

A múlt héten, megnéztük egy baráti párral, állandó filmpartnereinkkel, az Avatar filmet, amelyet mostanában mindenki agyba-főbe dicsér.

A filmnek nem újszerű a cselekménye, bizonyos szempontokból ez egy tipikus romantikus film, mint ezer más előtte. Egy férfi találkozik egy nővel, egymásba szeretnek és dacára minden akadálynak, a szerelem végül is győz. Happy End, mint minden klasszikus hollywoodi filmben.

A filmnek üzenete is van, ellenzi a természeti kincsek elpusztítását, célzást tesz az indiánok kiirtására a fehér telepesek által, utal a vietnami háborúra és a jelenlegi Iraki és Afganisztáni katonai kampányokra, amelyeknek James Cameron, a film rendezője, a legélesebb ellenzői egyike, de az ökológiai, anti-imperialista, anti-gyarmati üzenet már azelőtt is gyakran elhangzott.

A filmet háromdimenziós (3D) technológiával állították elő, de ez sem új, csak eddig főleg olcsó, szórakoztató filmekre használták, amelyeknek fő célja a komikus illúzió kiaknázása, a rémült néző elkapja a fejét, vagy visszahőköl, mert úgy tűnik nekik, hogy a dobott tárgy fejen találja, a látszólag feléjük hajtó autó elgázolja, a ragadozó állat darabokra tépi.

És ha mindez nem lenne elég, a film műfaja, sci-fi, a múltban inkább a másodrangú filmek kategóriájához tartozott, cselekményük alapja a félelem volt az ismeretlentől, az emberiséget megsemmisítéssel fenyegető nukleáris holokausztoktól, borzalmas, halálos járványoktól, teremtőikkel szembeforduló robotokról, rémítő, ijesztő földönkívüli lényekről, emberek húsával táplálkozó egzotikus szörnyekről.

Ennek a zseniális filmnek, amely minden idők legnagyobb box office sikere lesz, az a kiválósága, hogy ezeket a banális anyagokat sikeresen összegyúrja egy hatalmas szágába, amely két óra negyven percen keresztül nemcsak elbűvöl, szórakoztat, hanem egyúttal belopja az üzenetet is, anélkül, hogy az üzeneteket utáló közönség ezt sejtené. Szerepelnek benne földönkívüli lények is, de ezek távolról sem szörnyetegszerűek. A film nem egy vizuális hatásokra alapozott, tartalomtalan mű, a sztereó szemüvegek a nézőket egyenesen Pandora bolygóra plántálják át. Nem kívülről figyelnek meg egy képzeletbeli tájat, benne találják magukat fizikailag, minden oldalról körülvéve az egyedi, lélegzetelállítóan csodálatos, költői faunával, olyan annyira, hogy a filmen kívüli valóság körülöttük, majdnem képzeletbelinek tűnik.

A hinduizmusban egy hallhatatlan lény megtestesülését jelentő szanszkrit eredetű avatar kifejezést, a modern világban, számítógépes játékokban, a használók által irányított karakter, egy alteregó féle, elnevezése, az internetes fórumokon, pedig kis kép a résztvevők azonosításának megkönnyítésére. A kifejezés a filmben egy jövőbeli technológiára utal, amely lehetővé tenné egy ember tudatát egy másik élő lény testébe sugározni. Ebben az esetben egy béna katona, Jake Sully tudatát másolják át génsebészet által létrehozott hasonmásába, amely Pandora bolygó kékes bőrű bennszülötte és egy ember kombinációja. A film hőse hamarosan azonosságot kezd vállalni a bolygó lakosainak harcával, megőrizni otthonukat, szokásaikat, vallásukat és a kapzsi, lelkiismeretlen emberi társadalom ellen fordul.

Sajnálatomra, a háromdimenziós technológia, amelyet bizonyos prognózisok szerint, a nem távoli jövőben a jövő generációs TV adások is át fognak venni, nálam és barátunk feleségénél kellemetlen mellékhatásokat – fejfájást, szédülést, émelygést, sőt hányást – okoz. Először tíz egy néhány éve, Lars von Trier Hullámtörés című filmében, amely ugyan nem volt háromdimenziós, de számítógéppel feldolgozott tájképek voltak benne, amelytől mi kettőnk tengeribetegek lettünk, észleltük a jelenséget. Először azt hittem, hogy gyomorrontásom van, csak amikor kimentem a teremből és más nézők panaszát hallottam, fogtam fel erős émelygésem okát. Ezúttal kevésbé rosszul éreztem magamat és sikerült végignéznem a filmet, de barátnőnk kénytelen volt elhagyni a mozit az előadás közepén.

Az orvosi irodalom szerint, a lakósság öttől tíz százalékánál létezik, különböző fokokon, mélységészlelési (sztereoszkópikus látás) rendellenesség, amely megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi számukra a háromdimenziós film nézését.

A háromdimenziós látvány illúzió, a hardver a két szem felé gyorsan váltakozva kissé eltérő képeket vetít, melyeket speciális szemüveg tesz élvezhetővé. Maga a tény is, hogy csaknem három órás filmről van szó, erősen megterheli az agyat, a minden szemtől külön-külön érkező kép egységes képpé való feldolgozásában.

Sokat írtak már erről a filmről – és még fognak írni – és nem hiszem, hogy képes lennék valamit hozzátenni és újítani, Mesterházi Lili az origo Filmklub kritikájában ezt mesterien megtette és mindenben csatlakozok véleményéhez: http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20091216-ettol-elkekulsz-avatar-kritika-james-cameron-sam-worthington.html

AKCIÓS SZÁLLÁS

Azok, akik követik írásaimat, tudják, az év elején rövid szabin voltunk Spanyolországban. Egy éjjelt Madridban kellett töltenünk és megfelelő szállodát kerestünk. A pici szálló előző madridi utazásunkon ugyan nem szolgáltatott mást, mint ágyat egy szerény szobácskában, de egy lakónegyedben volt, nem messze a reptértől, és a közelben egy jó étterem és néhány üzlet is volt. Amszterdamban is mázlisak voltunk, a szálloda bájos és olcsó, ingyen reptéri ingajárat volt és közvetlen közelében egy nagy bevásárló központ, néhány étteremmel. Ezúttal is hasonlót reméltünk találni.

A nettes hirdetés szerint Hotel Arturo Norte, Madrid Airport, „5 percre van a reptértől”, közel Madrid központjához, ingyen reptéri ingajáratot szolgáltat, étterem és bár van és persze az ára is megfelelő volt.

Mivel gépünk már 11-kor délelőtt szállt le, úgy terveztük, letesszük a kofferokat a szállóban és sétálunk egyet Madridban. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy a reklám és a valóság között van egynéhány ellentét, amikor nem találtuk meg a szállodai transzfert. Egy másik sofőr tanácsára taxiba szálltunk. A hotel egy ipari parkban van, vagy 17 kilométerre a reptértől és az út 20 percet vett igénybe. A szálloda modern és szép, a szobánk tágas, de a recepciós alkalmazott felvilágosított, az ingajárat csak munkanapokon működik, úgyhogy a visszautat is taxival kell majd megtennünk.

Összegezve: a szobáért 65 eurót, a két taxiért 77 eurót fizettünk!

A madridi kiruccanásról is lemondtunk. Továbbiakban kiderült: a szállodai étterem hétvégén csak reggelit szolgál fel, a bár csukva van és az egész környéken csak egy drága koreai étterem működik. Végül is kellemes szobánkban töltöttük a délutánt és estét. Olvastunk és beértük a szendvicsekkel és italokkal a szálló automatájából.

Ezek a gombnyomásra rendelkezésre álló információáradat veszélyei. A naiv turista saját bőrén tanulja meg, a netes információ sokkal kevésbé megbízható, mint az azelőtt inkább igénybe vett baráti ajánlás, vagy az utazási iroda segítsége.

A madridi szálló eszembe jutatta lányom családja esetét 2008 nyarán, amikor egy családi gyökerek túra keretében Magyarországra, Szlovákiába és Csehországba látogattunk. Legidősebb lányunk és férje elhatározták, hogy még egy hetet maradnak a közös kirándulás után. Nyári szünet volt és szükségesnek találták három gyereküknek egy további hetet ajándékozni szüleikkel, ahelyett, hogy otthon a falra másszanak tiszta unalomból. A Tátra, a nemzetközi turizmus egyik népszerű központja, kézenfekvő választás volt, a hegyek szépsége és olcsó árak miatt Szlovákiában.

Lányunk megfelelő helyet talált egy Vázsec nevű faluban, a ház kitűnő benyomást keltett a fényképeken. Kirándulásunk befejezése után elkísértük lányunk családját bérelt házukba.

Délután érkeztünk és megdöbbentem a falu siralmas kinézésétől. A földszintes házak mind sok évre tekinthettek vissza és sehol sem – legalábbis azokban az utcákban, amelyekben elhaladtunk – látszott a haladásnak semmilyen jele. Az utak repedezettek voltak, teli kátyúkkal és mindenhol a visszamaradottság, a szegénység uralkodott. Ez nem volt az egyetlen falu, amelyet Szlovákiában láttunk. Két előző éjjelen, két másik faluban szálltunk meg, más településeket is útba ejtettünk és azok nem különböztek jelentősen a mi falvainktól, de ez a falu kirívóan szegényes volt.

Alkonyodott, amikor elértük a megadott címet és az utca kinézése szerint, a legtöbb házba nem lett bevezetve a villany. Csak később derült ki a megtévesztő látszat oka: a lakosok a tyúkokkal fekszenek le aludni és velük is kelnek fel. A háziúr nyaralója előtt várt minket és már előre le kívánom szögezni: a szállás minőségét illetve, lányom elvárásai teljes mértékben teljesültek. Az új, modern és tágas épület egy szép, fás, zöld domb tövében volt elhelyezve, mindennel ellátva, amire egy családnak szüksége lehet, mellette kis kert volt, nekem mégis kellemetlen érzésem volt. Két vadonatúj bérautóban érkeztünk, tizenegy jól öltözött turista, GPS-ekkel, fényképezőgépekkel, mobil telefonokkal, ruházattal és személyes felszereléssel degeszre tömött kofferokkal. Nem szeretnék Vázsec derék polgárairól egy rossz szót mondani, feltehetően becsületes és szorgalmas emberek, akik verejtékes munkával keresik meg kenyerüket, de vajon a kísértés nem túl erős? Vajon aránylagos gazdagságunk nem kápráztatja el őket, nem túl kirívó, hivalkodó?

A kora reggeli órákban valamilyen zaj ébresztett fel minket. A hangerősítőkben, amelyek az utcák mentén voltak felszerelve, rövid zenei részlet után, egy dramatikus közlemény hangzott el. A családom, amely nem ért szlovákul, hívott, jöjjek ki, hallgassam meg. Talán valami történt? Tűz fenyegeti a környéket, földrengés veszély van, háború tört ki? Legnagyobb csodálkozásomra, ez egy reklámadás volt, közölték a tisztelt vevőközönséggel, amelyhez még nem értek el a kor vívmányai – úgymint a TV, meg a rádió – hogy a közeli áruházban rendkívüli ágynemű akció van.

Másnap, közös reggeli után, hatan elhagytuk a falut, útban a reptérre és hazafelé és csak lányunk családja maradt a nyaralóban. Időről időre beszámoltak, minden rendben van és tíz nap múltán hazatértek, szép élményekkel a Tátrai kirándulásokról és sok fényképpel, amelyek között a legemlékezetesebbek néhány falubeli szomszéd nénit ábrázoló, a 20.-ik század eleji dokumentumfilmekben látható, öltözékben.

Lányunk elmesélte, az utolsó napon eljött a háziúr beinkasszálni a házbért és visszakapni a kulcsokat és megkérdezte rendben volt-e minden, voltak-e lakósainak valamilyen problémái? Lányunk, egy kicsit csodálkozva, visszakérdezett: „miféle problémáink lehettek volna?”

A házibácsi válasza megdöbbentette: „remélem, a cigányok a faluszélen nem alkalmatlankodtak. Lefizettem őket, hogy békén hagyjanak benneteket.”

Ki tudja miként viselkedtek volna családunk tagjai, ha tudták volna, védelmi pénzt fizettek szabijuk zavartalanságáért. Vajon kiteregették volna mosásukat mielőtt egész napos kirándulásra indulnak? Képesek lettek volna lazítani este a kertben? Mertek-e volna éjjel nyitott ablakkal aludni? Még szerencse, hogy csak amikor elutaztak, hallottak a kétes elemekről a falu végén.

ANGOL GYARMAT SPANYOLORSZÁGBAN

Előző írásom főszereplői a spanyol légitársaság megbízhatatlansága és a szállodai személyzet gondatlansága voltak, de nem töltöttük egy hetes szabink egészét elveszett kofferjaink keresésével, másfajta tapasztalataink is voltak.

A spanyol utazás ötlete véletlenül született. Miközben azon törtem fejemet, hol ünnepeljük meg Szilvesztert, beléptem egy üdülőjogokat áruló cég honlapjára. Szememet azonnal elkapta egy hirdetés, amely egy hetes bonusz szabit ajánl potom 380 dollárért. Nálunk semmilyen valamire való szálloda nem képes egy ilyen egy nevetséges árral versenyezni. (Ugyanott egy Thaiföldi szabit is ajánlottak 279 dollárért, de semmi kedvünk sem volt 11 kényelmetlen órát tölteni a repülőn, arról nem is beszélve, hogy a repülőjegy ára jelentősen megdrágítana az üzletet).

Nagy hívei vagyunk az apartman szállodáknak, amelyeknek az ára nem foglalja magában az étkezéséket és már sokszor szálltunk meg ilyenfajta szállodában a világ minden táján. Costa del Soli szállodánk az 553 szobás Sunset Beach Club volt Benalmadénában. Szép lakosztályt kaptunk, háló és nappali szobával, verandával, amelyről egy csodaszép öböl látszott. A szállodának két külső és egy belső úszómedencéje, szaunája, edzőterme, étterme, bára, meg nagy klubhelyisége van. A reggeli olcsó ára (mindössze 6 euró), arra késztetett, hogy lemondjunk apartmanunk jól felszerelt konyhájának használatáról és inkább a szálló ebédlőjében reggelizzünk.

Az étel tárgya volt szabink legnagyobb meglepetése. A szálloda (és az egész város) angol hódoltság alá került és az étel is, ízlésüknek és szokásaiknak megfelelő. Az étkezések étrendjében egyáltalán nem szerepel spanyol étel. A reggeli büfé központjában a szalonna (bacon), kétféle kolbász, tükörtojás, sült bab, pirított gomba, sült paradicsom és krumpli tócsni virított. A kisszámú nem britek rendelkezésére szalámi, felvágott, sajt, gyümölcs joghurt, finom kompótok és friss körték, meg almák álltak, de zöldséget, salátát, sőt még olajbogyókat, nem tálaltak.

Ebédünkkel és vacsoránkkal is hasonló tapasztalataink voltak. Benalmadena a turizmusból élő, tengerpart hosszán terjeszkedő, kedves kis városka. Az Internet szerint 1300 étterem és bár működik benne. Szeretjük a spanyol ételt és különösen a tengeri gyümölcs után bolondulunk, de egy 5-6 kilométeres séta folyamán a város fő utcáján, az éttermek százai közül egyben sem volt spanyol étel. Nemcsak a menü volt tipikusan angolos – fish és chips, pásztor pite (shepherd’s pie), kenyér puding – de az intézmények neve szerint ítélve, Harry’s Bar, Joe’s Corner, Murphy’s Pub és hasonlók, mintha Angliában jártunk volna. Sétánk útvonalán három indiai és egy kínai éttermet is láttunk. Sok kirakat sportadásokat reklámozott, de erre még visszatérek a továbbiakban.

Nem adtuk fel. Feltételeztük, hogy a városkában él néhány helyi lakos is és nem hittük, hogy ezek is alkalmazkodtak az irányzathoz és véres hurkájukat (black pudding) Guinness sörrel öblítik le. Végül is egy mellékutcában felfedeztünk egy kellemes éttermet, amely otthoni andalúz ételt szolgált fel. A szakácsnő maga is kijött hozzánk és javasolta mit rendeljünk.

A Spanyolországban töltött hét alatt, csak pescadost és mariscot (tengeri gyümölcs) ettünk. Malagába utaztunk és ellátogattunk egy, a nap minden szakában tömött népies kifőzdébe, amelyet még a múlt februárban fedeztünk fel. Kipróbált módszerünk annak felderítésére – az egész világon működik – melyik a jó étterem: a helyiek kedvenceit pártolni. A favoritunk egy Torremolinosi (Benalmameda tőszomszédja) önkiszolgáló bár volt. A kiszolgáló pultokon tányérok sorakoztak, nyers, összevagdalt tengeri gyümölccsel. A vendég rámutat egy tányérra és 5-10 percen belül elkészítik választását. Az egész ínyencség, friss kenyeres kosárral együtt, 5 euróba kerül, egy pohár kitűnő spanyol bor 1.80. Kívánhat-e az emberfia ennél többet?

Aki Spanyolországba utazik és bele sem kóstol a gaspacho-ba, paellá-ba, az olíva olajos, fokhagymával kiadósan megfűszerezett tengeri gyümölcsbe, a tapas-ok óriási választékába, nem más, mint a híres dalban, Mad dog and Englishman.

Mint megígértem, visszatértem a sportadásokhoz. Tudjátok-e mivel töltötték az idejüket szállodánk angolszász turistái? Az időjárás kitűnő volt, 20-22 fokos, napos idő, de ezek a nap zömét a klubhelyiségben ülve töltötték, hátukkal a nagy ablakoknak, amelyek a tüneményes tengerpartra nyíltak és miközben számtalan palack sört vedeltek, a labdarúgó és más sport közvetítések adásait követték. Alig hittünk a szemünknek, kora délelőtt elindultunk nejemmel napi sétánkra és amikor késő délután visszatértünk a szállóba, semmi sem változott. Ugyanazok a csoportok változatlanul ott hevertek a kényelmes fotelokban a televíziós ernyők előtt, csak az üres palackok mennyisége lett nagyobb. A Happy Hour ideje alatt, 18.30 és 19.30 között, a tömegek csak növekedtek, de a terem éjfélig nem ürült ki. A kisgyerekek kocsijukban aludtak, a kissé nagyobbak hordozható DVD lejátszón rajzfilmet néztek, a felnőttek pedig tovább ittak és bámulták a képernyőket. Vajon tudták-e egyáltalán, hogy a Costa del Solon vannak, a világ egyik legszebb táján?

Volt egy személyes jellegű élményünk is. A szállodában kis könyvtár volt, mint ilyen helyeken szokásos. Ha valaki befejezi zsebkönyvét, otthagyhatja a könyvtárban és elvihet egy másikat, amelyet más vendég hagyott ott. A könyvek többsége angol volt, de voltak német, holland és svéd kötetek is (magyar nyelvűt nem találtam). Nem hittem, hogy héber nyelvű könyv is lenne, de volt kettő is. A kettőből az egyik, az én könyvem volt, amely vagy tíz éve jelent meg. Ez a csodálatos véletlen nagyon bensőséges érzés volt számunkra, rövid dedikációt is írtam a könyvbe.

A csábító bonusz szabik továbbra is ott találhatók a cég honlapján. Aki megunta a havat, jeget, a borús eget és megengedheti magának, nem jár rosszul a Costa del Solon. A verőfényes napsütés, a csodás tengerpart, az ínyencfalatok (és a sportadások) garantálva vannak, csak tudni kell választani.

SPANYOL, HALADÓKNAK

Megint külföldön vagyunk, újra a Costa del Sol-on, de ezúttal egy Benalmadena nevű kis városkában, vagy fél órára Malagától. Kérdezhetitek, miért utazik valaki, aki ennyire kritikus – mint a továbbiakban kiderül – egy évben másodszor Spanyolországba? Sok okom van rá. Az ország gyönyörű – ha látnátok eme szépséges öblöt, amelyet ebben a pillanatban csodálok erkély ablakomból, ti is a véleményemen volnátok – az emberek, dacára latin gyengeségeiknek, bájosak, nyitottak, népiesek, földközi tengeriek, mint az izraeliek, az étel fenséges, az árak alacsonyabbak, mint nálunk, szeretjük a spanyol nyelvet, az éghajlat télen is kellemes, hasonlóan a miénkhez és ezeken kívül, van-e valaki, akinek nincs szüksége időről időre levegőváltásra, távol a politikusok intrikáitól, a kisebb-nagyobb botrányoktól, feszültségektől? Kellenek-e további okok?

Az izraeliek, pont úgy, mint a magyarok, szeretnek kritizálni, panaszkodni. Minden, ami nálunk van pocsék, standard alatti, a szolgáltatások silányok, légitársaságunk gépein az ülések között nincs elégséges mozgástér. Mi viszont feleségemmel, a múlt szombaton, az Ibéria madridi járatán úgy találtuk, az üléssorok közötti távolság a legszűkebb, amelyet valaha is tapasztaltunk (és higgyétek el, jó néhány légitársaság gépein repültünk már), akárhogy próbáltunk elhelyezkedni, lábaink folyton az előttünk levő ülésbe ütköztek. A reggeli is az átlagosnál alacsonyabb minőségű volt. A zsemlye száraz és a személyzetnek esze ágában sem volt berakni őket néhány másodpercre a mikroba. Szeretem a tojást, de az omlettomat mintha csak a tojás mellett sütötték volna ki, meg aztán néhány gyanús szürke foltja is volt, a bizonyíthatatlan eredetű tócsninak mellette, pedig semmilyen íze sem volt. Nem lehetek teljesen tárgyilagos, mert ugye az El Al alkalmazottja vagyok, de azt hiszem, a mi társaságunk reggelije összehasonlíthatatlanul jobb.

További összehasonlítások? Az Ibéria gépein nem vetítenek filmeket ilyen rövid, ‘csak‘ 5 órás járatokon, nem árulnak vámmentes cikkeket, a további, egy óra, öt perces járaton pedig Madridból Malagába, még egy pohár vízzel sem kínálták meg az utasokat. A légikisasszonyok ugyan végigsétáltak a gép hosszán felszolgáló kocsijukkal, de akármi is volt rajta, pénzbe került. Az igazat megmondva, sem engem, sem ülésszomszédjaimat nem kérdezték meg, akarunk-e valamit, pénzért, vagy ingyen.

Nagy általánosságban azt mondhatom – bár az általánosítások veszélyesek – a spanyolok nem nyújtanak tájékoztatást, harapófogóval kell kihúzni belőlük. A jegykiadó pultnál a tisztviselő úgy viselkedik, mintha minden szó pénzbe kerülne. Kénytelen vagy kérdezni és kérdezni és újra kérdezni. Tapasztalt világutazók vagyunk és tudjuk mit kell kérdezni, de mi lesz az újoncokkal? A legjobb esetben nem részesülnek mindazokban a szolgáltatásokban, amelyekre jogosultak, a legrosszabb esetben pedig komoly bajba kerülhetnek, például lekéshetik gépüket.

Ezen kívül, és megint kénytelen vagyok általánosítani, a 'manana’ szót ugyan senki sem használta, de minden sokkal lassabban intéződött. Nem sikerült megértenünk miért tart a becsekkolás a madridi röptéren, a világ egyik legmodernebbjén és legkorszerűbbjén, tovább, mint a világ többi röpterén. Az tájékoztató pultnál hosszú sorok voltak és újra nem fogtuk fel miért. Minden utas hosszasan időzött a tisztviselőnél, talán az élettörténetét mesélte el? Hasonló a helyzet a felszállásnál. A folyamat jól ismert. Átadod a beszálló kártyádat, letépik a megfelelő részt, továbbhaladsz az utas hídon, bejutsz a gépbe, mosolygó utaskísérő üdvözöl, megtalálod az ülésedet, elhelyezed kézi poggyászodat, elfoglalod a helyedet és reméled helyes nőt ültettek melléd. A folyamat Madridban semmivel sem különbözik, azon kívül, hogy tovább tart és az utasok hosszú sorban kígyóznak a folyosó hosszán.

December 26-án éjjel érkeztünk végcélunkra, de a poggyászunkat úgy látszik máshová irányították. Nem annyira rendhagyó dolog, más társaságoknál is megtörténik. Cégünk vezérigazgatója, aki persze jól ismeri a rendszert, egyszer kijelentette, nem azon csodálkozik, hogy a poggyász egy elenyésző része elveszik, inkább azon, hogy nagy része igenis rendben megérkezik.

Az Elveszett Poggyász pulthoz járultunk. Az idősebb tisztviselőnő feljegyezte két kofferunk részleteit, szerencsénkre megőriztük a feladást azonosító címkéket is. Utasított, próbáljuk még egyszer megtalálni poggyászunkat, nem csak járatunk futószalagján, hanem annak távoli környékén is. A késő éjjeli órákban hosszabb időt töltöttünk hiábavaló kereséssel és csak ezután kaptuk meg panaszunk jegyzőkönyvének a másolatát. Megígérték, kofferjainkat szállónkba kézbesítik, ha megtalálják őket. Vaskos célzásként megjegyeztem a hölgynek, váltó ruha nélkül maradtunk és még csak egy fogkefénk sincs, de ő alig, hogy bólintott, amíg feleségem meg nem kérdezte határozottan: „Kapunk alapvető cikkeket tartalmazó szükség készletet, ahogy ilyen esetekben légitársaságoknál szokás?”

Szép táskákat kaptunk az Ibéria cég logójával, pizsamával, házicipővel, mosdó holmikkal, borotválkozó készlettel (számomra persze) és nyomtatott bocsánatkérő levéllel, de csak azért, mert kértük! Ha feleségem nem tudta volna, hogy jogosultak vagyunk ilyen elsősegélyre, semmit sem kaptunk volna.

December 27. Azóta 24 óra telt el. Senki sem hívott telefonomon és tájékoztatott csomagjaink helyzetéről. Beléptem a panaszíven jelzett poggyászkereső rendszer weboldalára, beütöttem a hivatkozási számot, de panaszom mellett csak annyit találtam: „Nincs hír!” Ráadással, dacára annak, hogy a tisztviselőnőnek szájába rágtam telefonszámomat és biztonság okáért egy névjegykártyát is adtam neki, számom hibás volt.

Szerencsénkre a weboldalon van opció a tévesen rögzített adatok kijavítására, betápláltam helyes telefonszámomat és az egyik koffer típusát és színét is helyesbítettem. Most azon tűnődünk, mitevők legyünk. Jól tudjuk, ünnepek vannak, de a légitársaság teljes gőzzel dolgozik, sőt ez a legjobb idényük. Vajon poggyászunkat soha sem találják meg, vagy az itt szokásos lassú tempó miatt, még senki sem kereste őket? Másnap kénytelenek leszünk vásárolni néhány szükséges tárgyat, úgy, mint alsóneműt, inget, piperecikkeket. A továbbiakban más cikkekre is szükségünk lesz, pulóverre, kabátra és hasonlókra, de mi lesz, ha abban a percben, amint a pénztárosnő áthúzza hitelkártyámat, megcsörren a telefon és értesítenek, kofferjaink útban vannak a szállóba?

Mint minden utas, kártérítésre vagyunk jogosultak és egyáltalán nem sajnálnánk, ha ruhatárunkat felújíthatnánk, de mennyi ideig kell várnunk amíg biztosak lehetünk, hogy poggyászunk véglegesen eltűnt?

December 28. További 48 óra telt el, tehát összesen 72 óra leszállásunk óta Malagában. A légitársaságtól ugyan nem jött telefon, de amikor vásárlásaink után tegnap visszatértünk szállónkba, véget vetettünk a bevásárló kampánynak, miután a weboldalon kedvező értesítés jelent meg, miszerint: „A röptérre érkeztek. Elkezdtük a kikézbesítési folyamatot”. Az értesítés december 28-án kelt.

December 29. A nap véget ért, 11 óra éjjel van, csomagjaink nem érkeztek meg a szállóba és az Ibéria társaság irányából teljes a csend. Feltételezem, alkalmazottai otthonukban ünneplik az év végét, mi pedig kénytelen vagyunk beérni a kézipoggyászunkban hozott dolgainkkal, kiegészítve azokkal. amelyeket tegnap vásároltunk. Ha holnap sem kapjuk vissza személyes poggyászunkat, újabb bevásárló útra kell indulnunk.

December 30. Ma délben a legelképesztőbb dolog történt. Elhatároztam, a recepcióhoz megyek és megkérem őket, ejtsenek szót az Ibéria céggel. Másfél napon belül, péntek reggel korán, elhagyjuk a szállót és ha csomagjainkat addig nem kapjuk meg, újabb komplikáció keletkezik. Beszélgetésünk közben a fiatal szállodai alkalmazottal, Krisztoferóval, felnéztem és mit gondoltok, mit láttam a recepciós pult mögötti messzi sarokban? A kofferjainkat!

Oda akartam menni és közelebbről megtekinteni rég nem látott kincseinket, de a másik alkalmazott, egy idősebb ember, odakiáltott: „Ezek nem a magáé, ezek Kálmánné kofferjai!” Krisztofero kíséretében mégis odamentem és a címkék segítségével, meg az útlevelemmel, azonosítottam magamat és bebizonyítottam, hogy a kofferok a miénk. A másik úr még mindig nem adta fel és azt állította, nem is lakok ebben a szállodában, hanem egy másikban, de ezúttal is sikerült bebizonyítanom, hogy téved.

Végre megengedték, hogy szobánkba vigyem tulajdonunkat, de azelőtt még Krisztoferó elregélte a fejlemények egy részét. A kofferek két napja érkeztek a szállodába, 28-án. Egy izraeli hölgy, egy másik szállodából, felhívta a mi szállodánk recepcióját és megkérdezte, kofferjai nem érkeztek-e tévedésből a oda. Az egyik tisztviselő hanyagul megnézte a címkéket és elhatározta (S)hacham és Kalman (angolban ugye nincsenek ékezetek) ugyanaz és azt válaszolta a hölgynek, poggyásza náluk van. Végül is mi a különbség egy izraeli és a másik között? A hölgy aznap reggel újra felhívta a szállót és bejelentette, poggyásza megkerült. A recepciós alkalmazott azt válaszolta, igen, megkerült, itt van nálunk, de a hölgy erősködött, ez nem lehet az övé. Senki sem vette magának a fáradságot, elolvasni a címkéken neveinket és megnézze a szálloda vendéglistáját, vannak-e ilyen nevű vendégeik. Mellesleg, miközben Krisztoferóval beszélgettünk, a barátságtalan tisztviselő spanyolul szidta beszédtársamat, hogy velem vesztegeti idejét.

Összefoglalva: a vége jó, minden jó? Nem egészen!

Az Ibéria légitársaság felelőtlenül viselkedett, mert semmilyen módon sem lépett velünk kapcsolatba. (A MALÉV weblapja például azt írja a hibás poggyászkezeléssel kapcsolatban: „Amikor csomagja megérkezik, értesítjük Önt és egyeztetjük a kiszállítás időpontját.”) Úgyszintén, nem adta át a szállodai recepciósoknak a fuvarlevél egy példányát, amelyben egyértelműen megjelenik a nevünk.

A szálloda alkalmazottai felelőtlenek voltak, mivel nem azonosították a neveket a kofferok címkéin, még akkor sem, amikor az izraeli hölgy határozottan kijelentette, hogy a kofferok nem az övéi. Továbbra, a recepciós tisztviselő szemtelenül és gorombán viselkedett. Még jó, hogy Krisztoferó és két másik kolleganője, kedvesek voltak és segítettek.

Három és fél napig személyes poggyászunk nélkül voltunk, jelentős összegeket adtunk ki alapvető cikkekre és az üzletekben töltöttük az időnket, ahelyett, hogy szórakoztunk, kirándultunk volna. Jár nekünk ezekért valamilyen kártérítés? És ha igen, kitől?

Utószó: Egy nappal később elpanaszoltam az esetünket a szálloda kedves és rokonszenves műszaki igazgatójának, Az úr türelmesen meghallgatott, résztvevő mosollyal bólogatott, de nem voltam képes kihozni belőle még egy bocsánatkérő nyilatkozatot sem, Valószínűleg az én hibám volt. Nem voltam elég meggyőző. Vagy talán ordítanom kellett volna, meg az asztalra csapni?

NOVEMBER 29

Mint szokásom, azon a bizonyos napon is, vagy három hete, mielőtt elindultam a munkába, benéztem az újságba, de nem vettem észre a dátumot és főcímet sem láttam a nap jelentőségéről. Csak az irodában hívta fel figyelmemet egy kollega arra, hogy aznap november 29-ike van és 62 éve telt attól a naptól, amikor hosszas huzavona után 1947-ben az Egyesült Nemzetek Közgyűlése felosztotta Palesztina területét a zsidók és az arabok között. E határozat alapján kiáltotta végül is ki David Ben Gurion Izrael államát 1948. május 14-én. Az ENSZ terv szerint a bibliai terület 57%-án zsidó állam jött volna létre, 43%-án pedig egy arab állam (a ’palesztin nép’ elnevezést csak 1964-ben kreálták). A konfliktusok elkerülése végett, kb. 100 négyzetkilométer Jeruzsálem körzetében, ENSZ igazgatás alá került volna.

A javaslatot a közgyűlés 33 tagja támogatta, 13 ellenezte és 10 tartózkodott, ezek voltak az erőviszonyok az akkori ENSZ-ben. Amikor 1949. május. 11-én Izraelt felvették a Világszövetségbe (mint annak 59-ik államát), 37 állam szavazott csatlakozásáért, 12 ellenezte és 9 tartózkodott. Ma az ENSZ-nek 192 tagja van, majdnem minden önálló állam a világon, közülük 60 muszlim és ezekből 24 arab. Ezek, együtt a Harmadik Világhoz tartozó államok nagy részével, gyakran szavaznak Izrael ellen.

Jól emlékszem 1947. november 29-re, a csehszlovákiai (ahol akkor éltem) zsidóság örömére, erre a hírre. Ez a közönség azonosította magát a cionista eszmével és nagy részük Izraelbe emigrált.

Az ENSZ történelmi határozatát Pozsonyban, Szlovákia fővárosában, 1947 decemberében fényes összejövetellel ünnepeltük meg a Nemzeti Színházban. Az ünnepség hivatalos részében pazarul kiöltözött funkcionáriusok, politikusok, vettek részt, szónokoltak, poharat emeltek, de az igazi murit a cionista ifjúság rendezte a színház előtti havas téren. A mai napig megvan nálam a mozgalom levele, amelyben kérik, hogy jelenjek meg este 7-kor pontosan ünnepélyes cserkész öltözetben – fehér ing, rövidnadrág (vagy szoknya) és kék kendő. Néhány százan voltunk és a kötelező szónoklatok után, izraeli nemzeti zászlókat lobogtatva, viharos hóra táncra perdültünk a szökőkút körül. A közúti forgalom, a villamosok leálltak és a lakosok bámulva nézték a rövidnadrágos bolondok hancúrozását a hóban.

Úgy látszik a halhatatlan Fáma asszony Bratislavában is honos. Másnap reggel a munkában kollegáim arról faggattak, igaz-e, hogy az előző éjjel frenetikus zsidó huligánok tőrrel fogai között randalíroztak a város központjában.

.

AKIK ÉNEKELNEK, EGÉSZSÉGESEBBEK

A zsidó nép a napokban ünnepli Hanukkát és mint évente, családunk ezúttal is rokonok házában gyűlt össze. Hagyományos ünnepeink között Hanukka a kedvencem. Nincs sem böjt, sem gyász, vezeklés, pászka, imádság, csak öröm: ez egyszer őseink győztek! Purim (a mi Farsangunk) is vidám ünnep, de manapság csak a gyerekek öltöznek jelmezt. Én is, aki büszkén lobogtatom a szabadelvűség zászlaját, megünnepelhetem Hanukkát, anélkül, hogy hűtlen lennék magamhoz. Egy kis akadályon kívül – a gyertyagyújtás áldása – amelyet könnyedén átszökellek, az est a fények ünneplése, sok jó kajával és nem utolsó helyen 10-15 hagyományos vidám dallal. Előzőleg sokszorosítottunk néhány lapot a dalok szövegével és aki forró burgonya tócsnit, lekváros fánkot, meg hanukkai ajándékot akart kapni, meg kellett szolgálnia hangos énekléssel, a sok gyertyatartó (minden gyerek sajátját hozza), a lobogó gyertyák és a terített asztal körül.
Az ifjúsági mozgalom keretében szoktam rá a közösségi éneklésre és az óta is élvezem, bár hangom nem túl jó. Emlékezek minden egyes a suliban, a cserkészeknél, a cionista mozgalomban tanult dalra. Annak idején, amikor még behívtak tartalékos katonai szolgálatra, de korom miatt már nem feleltem meg első vonalas beosztásra és néha hetekig végeztem kétszer négy órás őrszolgálatot egy isten háta mögötti lyukban, egyedül a sötét éjszakában, tudjátok miként harcoltam a rám törő álmosság ellen? Csendesen, hangtalanul, végénekeltem gazdag magyar, szlovák, héber dalrepertoáromat, néha hosszú percekig törve a fejemet a pontos szövegen, amíg beugrott.
Graham Welch professzor, a Nevelési Kutatás igazgatója az angliai Surreyi Egyetemnél, 30 éve tanulmányozza az éneklés különböző szempontjait. Úgy találta, akik énekelnek, egészségesebbek, mint akik nem. Az éneklés edzi a tüdőnket, megerősíti hasi, bordaközi és rekeszizmainkat, serkenti vérkeringésünket. Arra késztet minket, hogy mélyen lélegezzünk, mélyebben, mint akár egy kimerítő gyakorlat után, úgyhogy több oxigént veszünk fel, javul aerobikus kapacitásunk és ugyanakkor izomfeszültségünk is lazul.
Ennyit az éneklés hatásáról testünkre, de a dalolás több mint a szavak dallamos kimondása, zenei hangok létre hozása hangunkkal. Az éneklés érzelmi kifejezés, elfojtott vágyak, érzelmek megnyilvánulása, amelyeknek a mélysége azonosításunktól függ az adott szöveggel. A hazafias dalok az egyik legelterjedtebb ének műfajhoz tartoznak. Csak e héten olvastam egyik újságunkban, hogy a himnuszunk még mindig hatásos. Nem tudom milyen lakosságrétegekhez fordult a kutató, de a közvélemény kutatás eredménye pozitív volt. A kérdezettnek 91% azt vallotta, hogy a himnusz éneklése nemzeti érzéseket vált ki benne.
Amikor másokkal együtt dalolunk – mégha teljesen idegenek is, annál is inkább, ha családtagok, barátok – erős érzelmi kapcsolatot érzünk irántuk. Emberek, akik együtt énekelnek, a tapasztalatot jelentősnek, élénkítőnek, frissítőnek találják és utána, vidáman, reménykedve, az összetartozás érzésével térnek haza. A közösségi éneklés összeköti az embereket, barátságokat teremt, erősíti a nemzeti azonosságélményt, de fontos eszköze más népek megismerésének és megbecsülésének is. Nem véletlenül, katonai parancsnokok világszerte, menetelés közbeni éneklésre ösztönzik a legénységet.
További elterjedt ének műfajok a vallásos énekek és zsoltárok (gyülekezeti éneklés), népdalok, bordalok, ivónóták és természetesen a gyerekdalok. A kisgyerekek szeretnek énekelni. Az óvónők és tanító nénik ezt jól tudják és az éneklést, egyesítő, oktató és unalom feloldó tényezőként használják. Azon a bizonyos Hanukka bulin e héten, 6 éves unokám volt a legbuzgóbb kísérőm A nagyobbak sokkal kisebb lelkesedéssel daloltak, inkább csak azért, hogy elkerüljék a „Te miért nem énekelsz?” féle megjegyzéseket, mint élvezetből. Idősebb gyerekek számára az éneklés valamilyen okból gátlásos, talán attól félnek, hogy csecsemőknek tekintik őket. Az ifjúsági mozgalmak nagy plusza, megszokod, hogy másokkal együtt csinálsz dolgokat.
Sok népnél létezik a közösségi éneklés szokása. Görögországban például az ilyenfajta éneklés a mindennapi élet és az ünnepségek elválaszthatatlan része. Rodosz szigeti kirándulásom egyike volt a legélvezetesebbeknek. A zene-kávéházakban (musicafe) esténként, egész családok – néhány generáció – mulattak együtt és sokkal éjfél utánig énekeltek és táncoltak népi zenekar kísérettel.
Az egész, ú. n. fejlett világban, az emberek újra felfedezik, hogy az éneklés jó. A dalok vezérmotívumai a bölcsesség, tudás, történelem és a nép örömei és bánatai. Amikor egy nép elveszti dalait, gyakran az azonosságát, összetartását is elveszti, a nemzeti szellem drasztikusan csökken. Ebből a szempontból, a nyugati popkultúrának pusztító hatása van az etnikai kultúrákra.
Egy éve meg voltunk hívva Pestre, barátunk 65 éves szülinapjának ünnepelésére családja körében. Egy kis étteremben vacsoráztunk, természetesen cigányzene is volt. Az ünnepelt anyósa, egy rendkívül szimpatikus hölgy és kortársai külön asztalnál ültek és a dalokat vele énekelték a zenészekkel. Imádom a cigányzenét, sok dalt tudok dúdolni, de a szavaknak csak kis részét ismerem. Irigyen csodáltam ezeket az idős embereket, betéve tudták minden nóta szövegét. A hosszú est folyamán talán 30 nótát játszottak, az éneklők már berekedtek, de nem lankadtak el, amíg haza nem indultunk.
Barátunk és felesége, a fenti hölgy lánya, szintén ismerték a dalok nagy részét és a többi vendéggel együtt, időnként csatlakoztak az énekléshez, de lányuk, férje és két kislányuk, majdnem olyan közönnyel hallgatták a lelkes és zajos ünnepséget, mint feleségem (aki nem tud magyarul és nem lelkesedik túlságosan ezekért a [szerinte] érzelgős melódiákért).
Megkérdeztem a lányt – vele is nagyon jóban vagyok – „Nem ismeritek a nótákat, amelyeket nagyanyád olyan lelkesen dalol?” A válasz: „Természetesen ismerek néhányat, de jobban szeretem a Ledd Zeppelint.”
Vajon ilyen lesz a jövőnk? Franciák, japánok, magyarok, afrikaiak, oroszok, együtt fognak ülni és Ledd Zeppelint dalolni?

BRAZÍL DIÓHÉJBAN

“Cervantes és a Telenovellák Nyelve” című blogomban már említettem, vagy két évtizede úton Argentínából Európába, csak a gépen tudtuk meg, hogy a járat a brazíliai San Paulóban is leszáll. Azt latolgattuk, meglátogatjuk feleségem ott élő unokatestvérét, „de ahogy közeledtünk célunkhoz, egy furcsa jelenségre lettünk figyelmesek. Sok utas lekapcsolta karóráját, levette nyakláncát, fülbevalóját, karkötőjét. Kíváncsiak voltunk, miért teszik ezt? A válasz: a brazil rablók kegyetlenek, a fülbevalót az áldozat fülcimpájával szakítják le és különben is jobb, ha az ember szerényen viselkedik és nem fitogtatja előnyös gazdasági helyzetét”. Mit mondhatok? Lemondtunk leszállási szándékunkról. Brazíliából csak a röptéri emléktárgy üzletet láttuk, ahol egy szép, természetes kőből faragott hamutartót vásároltunk”.

Repülőtársaságunk ez idén egyenes járatot indított Sao Paolóba és nejem megvalósította régi álmát, meglátogatta unokahúgát. Majdnem két hét után tért haza és mint kiderült, a valóság Brazíliában nem változott meg jelentősen. Megpróbálok tolmácsolni néhányat benyomásai közül, amíg még frissek emlékezetében. Közismert, hogy a szegény és gazdag rétegek közötti különbség Brazíliában, a világ legnagyobbjainak egyike. Ez társadalmi elidegenülést okoz, amelynek egyik mellékhatása az erőszak és bűnözés.

Nejem rokonának egy villanegyedben van nagy háza, kerttel és úszómedencével. A munkaerő az országban nagyon olcsó. A hölgy egyedül él és ezért csak bentlakó mindenese és kertésze van, aki az úszómedencéért is felelős, de gyerekes családoknak pesztrájuk is van és sokszor szakácsnőjük is. Mindamellett, a személyes kiszolgáláshoz hozzá kell szokni. Feleségem saját lakásegységet kapott használatára, külön fürdőszobával. Reggel fürödni ment és mire egy idő múltán kijött, ágya már be volt ágyazva és ruházata összehajtogatva. Kétségtelenül kényelmes, de egy bizonyos mértékben elveszíted a magánéletedet.

Az unokatestvér háza, mint a negyed többi háza, elektromos kerítésvédelemmel van ellátva. Az utca végén állandóan biztonsági jármű parkol és mielőtt az asszony autójával kihajt házából, három képernyőn megnézi nem ólálkodik-e valaki a környéken, a kapu nyitását pedig összeegyezteti a biztonsági őrrel. Öreg, ütött-kopott autót vezet, ne higgyék tehetős embernek, akit érdemes követni házába. Feleségem látogatása idején a légkondicionáló nem működött – 32-33 fokos hőségben – de az ablakokat nem szabad letekerni, az útkereszteződéseknél kéregető gyerekcsapatok miatt, akik nem vetik meg a csórást sem. Azon kívül, soha sem lehet tudni, nem rejtőzik-e a közelben egy felnőtt, aki csak az adódó alkalmat várja megragadni az uralmat a járműn.

Dacára ezeknek a biztonsági rendszereknek, két hete sikerült két rablónak behatolni házába, valószínűleg amikor kinyitotta a kaput. Szerencsére nem bántották testileg, de késes fenyegetéssel, arccal lefelé a padlóra fektették, felfordították a házat és elrabolták minden ékszerét, köztük anyjától kapott emléktárgyakat. A rendőrségnek nem sikerült elcsípni a rablókat, de visszahoztak egy gyönyörű aranyozott nyakláncot, amelyet a tolvajok útközben eldobtak, mert nem volt valódi aranyból. Az unokahúg a nyakláncot feleségemnek ajándékozta, mert úgysem tudna egy ilyen szemet szúró ékszert hordani Brazíliában.

A nagyméretű bűnözés és a sok rablás miatt, a nyilvános helyek, mint a metró, a szórakozó helyek, a szupermarketek – ezek fényűzőbbek, mint nálunk – biztosítva vannak és mindenhol fegyveres őrök cirkálnak. Miután az utcán veszélyes forgolódni, a legtöbb személyi szolgáltatás, mint például a posta, vegytisztító, nyomda és nagyszámú étterem, ezeken a biztosított helyeken van összpontosítva és élénk társadalmi élet folyik bennük.

Ha már a metrót említettem, hadd tegyem hozzá, hogy Brazíliában, a 60 éven felüliek (hasonlóan Magyarországhoz, ahol 65 év a korhatár) ingyen utaznak minden tömegközlekedési eszközön. A brazilok rendkívül udvariasak és átadják a helyüket idősebb embereknek, talán azért mert aránylag kevés van belőlük a lakosságban. Szomorú tény, hogy az alacsony státusú társadalmi-gazdasági rétegekben (ilyen Brazília lakosságának a legnagyobb része) a tiszteletben megőszült emberek gyakorisága aránylag alacsony. Amikor egy idősebbnek látszó ember érkezik a bevásárló központba, odalép hozzá egy alkalmazott, elveszi tőle a kocsi kulcsot és parkol helyette (valet parking). Haladott korú embereknek nem kell sorba állni. Bámulatos látvány a színházi pénztárnál és másutt, ahol az emberek sorban állnak, ahogy a várakozók mind arrébb állnak és az idősebb embert a sor elejére eresztik.

Utazása vége felé feleségem feltette magának a kérdést: miként lehet-e ilyen feltételek alatt élni, lakatra zárva fényűző gettókban, egy tengerparti séta lehetősége nélkül? Még a kutyusodat sem viheted ki levegőzni a ház elé.

A válasz: minden szokás dolga. Azok számára, akik ott élnek, ez az életmód normális. Amikor nejem megkérdezte unokahúga gyerekeit – hason korúak, mint a mi gyerekeink – miért nem látogatnak el Izraelbe, azt válaszolták, félnek!