TEJFÖLÖS RAGULEVES

Békéscsabai barátomat, Kissné Lajos Katalint, megkértem küldje el nekem, tejfölös raguleves receptjét. A leves annyira izletes és a recept olyan jól van megfogalmazva, hogy itt közlöm szó szerint:

Becsinált leves (Tejfölös raguleves)

Hozzávalók:

1 kg csirkemell, csirkecomb, csirke szárny vegyesen

20dkg sárgarépa

20 dkg fehérrépa (zöldséggyökér)

1 db zeller

20 dkg burgonya

1 csokor petrezselyemzöld

10-12 szemes bors

2-3 babérlevél

1-2 evőkanál só

1 teáskanál cukor

1 evőkanál Vegeta ételízesítő.

1 dl tejföl

1-2 evőkanál liszt

2 karika citrom

Elkészítés:

A pipi húsát apróra vágod. Ugyanezt teszed a zöldségekkel is, kivéve a hagymát. Miután kellőképp kiélted darabolós szenvedélyed, felteszed a húst és a zöldségeket kb 1,5- 2 liter hideg vízben főni. Elegáns mozdulatokkal belehinted a sót, cukrot, szemes borsot, Vegetát, babért, és a hagymát egészben. Mikor mindez együtt van, és élvezik egymás társaságát, lassú tűzön, hogy ne szaladgáljanak bolond módon a fazékban, csak csendesen úszkáljanak fel-alá, kb. 1,5 óra hosszat főzöd. Közben megkóstolod, és a recept küldőjének a felmenőire gondolsz. Ha így van, akkor még utána kell ízesítened némi sóval, esetleg ici-pici cukorral. Ha minden rendben, akkor lehet dicsérni barátnődet, milyen ügyesen eltalálta az arányokat a leírásban, pedig soha nem főz recept után. Ha a husi megpuhult, a tejfölt összekevered a liszttel, szép simára, ebben segíthet egy két kanál víz vagy leveslé is neked. Ezt a habarást belefolyatod a levesbe, de azt közben intenzíven kevergeted, nehogy csomók keletkezzenek benne. Beledobod a citromkarikákat, és még kb. 10 percet forralod. A citromokat, hagymát, babért kiemeled. A levesed tetejét megszórod az apróra vágott petrezselyemzölddel, és már készen is vagy. Büszkén tálalod a családnak, és várod az elismerést. Ha nem dicsérnek meg, többet nem főzöl nekik. Jó étvágyat kíván nektek a recept küldője.

(Ezt készítheted pulykahúsból, disznóhúsból, bárányhúsból is).

A KÖNYVEM

Javítás: Sajnos a Holokauszt Múzeumban nem árulják többé a könyvemet, úgyhogy töröltem a címjegyzékből.

"Két dologban hasonlítunk egymásra Charles-szal, az angol trónörökössel: mindketten november 14-én születtünk - és mindketten palotában."

A fenti mondattal kezdődik a könyvem: Itthon-Otthon.

Van benne minden, izgalom, szerelem. kaland. romantika, utazás, csodaszép tájak, barátság, humor.

Kiadta a Bába kiadó, Szeged.

A könyv megszerezhető:

Betűvetés, Szeged, Pulz u. 14. Tel. 06-62-426679/470,

a közvetlen telefonszámunk a boltban: 62/315-301.

Teleki Téka, Bpest, Bródy Sándor. u. 46, Tel. 06-1-2660857.

Láng Téka, Bpest, Pozsonyi út 5, Tel. 06-1-3404023.

AZ ÉLETMENTŐ FEJVISELET

A múlt hét egyik napján egy kolleganőm nyitott be irodámba, bandana fejkendővel a fején. Úgy véltem, ez a legtöbbnyire sportolók által viselt divatcikk, elcsúfítja a fiatal nő csinos arcát és nem rejtettem véka alá véleményemet. A kolleganő mosollyal regisztrálta megjegyzésemet és dolgára indult. Miután elment, hirtelen anyám jutott az eszembe, aki a múlt század 40-es éveiben kezdte el hordani az akkor divatos turbánt. (Sajnos nem maradtak fenn fényképeim ebből az időszakból, de erről a fejviseletről mindig Simone de Beauvoir, az ismert francia írónő, filozófus és feminista, Jean-Paul Sartre élettársa, jut eszembe, aki fotóiról megítélve, nagyon szerethette a turbánt).

Én, a 12-13 gyerek, utáltam ezt a divatot, mert csúfította és öregítette szép, fiatal (32-33 éves) mamámat. Valószínűleg igazam is volt, de azokban az időkben, egy zsidó számára, a szép arc és a fiatal kor inkább hátrány volt. 1944. március 19-dikén a németek megszállták Magyarországot, Adolf Eichmann egy elkobzott budai villában azon szorgolodott, miként semmisitse meg minél gyorsabban a magyar zsidóságot.

A vidékieket deportálták elsőnek, de a mi helyzetünk, a fővárosban, is napról napra rosszabbodott. Az iskolákat bezárták, megtiltották, hogy megélhetésünkre dolgozzunk, sárga csillag hordására köteleztek, végül pedig lakásunkat is lefoglalták. Kénytelenek voltunk nagynéném segítségéhez folyamodni, aki egy zsidó lakóháznak kijelölt u. n. "csillagos házban" lakott.

Nagy volt a zsúfoltság, keskeny szobánkban csak két ágy volt. Az egyikben én aludtam anyámmal, a másikban nénim lányával, de ez még aránylag kibírható volt. Az év október 15-dikén, a németek támogatásával, Horthyt lemondatták és a nyilaskeresztes Szálasi került az uralomra. Az új kormány megújította és meggyorsította a deportálásokat. A nyilas rohamosztagok – német géppisztollyal felszerelt tizenhat-tizenhét éves suhancok – portyázásai a zsidó lakta házakban mindennaposakká váltak. Egy nap mi is sorra kerültünk.

Egy szenes pincében átvacogott, ébren töltött éjjel és a Thököly utcai nyilas házban eltöltött szörnyű délelőtt után, amelynek folyamán biztosak voltunk abban, hogy ütött az utolsó óránk, elkezdtünk menetelni az Erzsébet hídon át ismeretlen célunk felé. Késő délután volt, amikor az újlaki téglagyárba értünk. Az elénk táruló kép, kifejezetten szürrealista volt. Az óriási szín sok ezer emberrel volt tömve. Ágy, matrac, takaró, szék? Nem volt ott semmi. Mindenki a puszta földön ült, feküdt, ahol éppen helyet talált.

Másnap reggel minket, gyerekeket, Vöröskeresztes otthonokban helyeztek el. A fiatal, munkaképes asszonyokat – a férfiak mind munkaszolgálatosok voltak, legtöbbnyire az orosz fronton, az ezres tömeg csak öregekből, gyerekekből és asszonyokból állt – nyugatra küldték, az idősebbeket pedig visszaterelték a városba. Anyámat ezuttal fejviselete mentette meg e sorstól. Mélyen arcába húzta turbánját, meggörbítette hátát és egy szimpatikus magyar rendőr segítségével sikerült átállnia az idősebb asszonyok sorába.

Még két-három hét telt el amig anyámnak sikerült kihozatni engem az otthonból és felszabadulásunkig 1945. január 18-án, még előttünk állt néhány kegyetlen hónap, amelyeknek emlékét, nyomait a mai napig magammal hordom, éheztünk, állandó életveszélyben voltunk, üldöztek minket, mint a vadállatokat, de ez már nem ehhez az írásomhoz tartozik.

És mi történt elbeszélésem hősével, az életmentő turbánnal?

Pesten a helyzet továbbra is nehéz volt, a vasutak, országutak le voltak bombázva és a milliós fővárosba alig érkezett ellátás. 4-től reggel kellett sorba állnunk a szükségkonyha előtt és így legalább egyszer naponta valamilyen szegényes meleg ételhez jutottunk, de az újságokból megtudtuk, hogy az ország keleti részén bőséges élelem van. Valakitől megkaptuk egy gyulai asszony címét, akinek kiadó szobája volt. Azt is hallottuk, hogy az egyik hajnalon elindul az első vonat Kőbányáról.

Már kora este ott voltunk a pályaudvaron, mi, meg jó néhányszáz más pesti, akiknek úgy látszik hasonló elgondolásaik voltak. Voltak olyanok, akik már délben kimentek. A fagyos éjszakában a földalatti váróteremben várakoztunk és amikor végre beállt a szererlvény, mint a megkergült csorda vágtatott mindenki a peronra. Nagy örömömre a tolakodásban anyám gyűlölt turbánja leesett a sínek közé, a pályára, amely több mint egy méterrel mélyebben volt. Nem voltam hajlandó lemászni érte és visszahozni.

A vonat kerekei felőrölték a ronda fejviseletet, mi pedig új lapot nyitottunk életünkben és végül is Izraelben találtuk meg új hazánkat.

ÉLMÉNY: SZŐNYEG VÁSÁRLÁS

Vagy két hónapja meglátogattuk Miriamot, egy régi jó barátnőt, akinek a férje, Palo, szintén jó és nagyra értékelt barát, nemrég halt meg és mindjárt figyelmesek lettünk a különleges szőnyegek garmadájára, amelyek házukat díszítették. A lakás nem túl nagy és bútorzata sem elegáns, de minden szoba és erkély padlóján és falain is, számos gyönyörű szőnyeg ékeskedik. Miriam szomorúan emlékezett vissza közös hobbijukra elhunyt férjével. Bementek egy üzletbe, megtekintettek egy csomó szőnyeget és megvásárolták azt, amelyik a legjobban tetszett. Gyerekeik is elkapták ezt a bacilust.

Aznap este új világot fedeztünk fel, amelyben Miriam otthonosan mozog, de szívesen osztotta meg velünk tudását. Egy sor nevet említett, amelyekről csak azt tudtuk, hogy legnagyobb részük Perzsiában van, Shiraz, Tabriz, Isfahan, Fridian, Bokhara és olyan szakmai kifejezéseket, mint a nagy sűrűségű szövés, dupla csomózás, felvető és keresztszál, klasszikus ornamentika, központi medalion, stb. Nekünk is megtetszett az ötlet és elhatároztuk, az első adandó alkalommal, a régi, foltos szőnyegeket lakásunkban, újakkal cseréljük ki. Különösen érdekes volt gyerekeink reakciója, amikor elmondtuk nekik e szándékunkat: „Igazán itt az ideje!”

„Ha valóban itt az ideje, mi a frászba nem mondtattok egy szót sem?” – kérdeztem felháborodva, de nem kaptam választ.

Megegyeztünk Miriammal, hogy péntek reggel elmegyünk Jaffába és bemegyünk egy szőnyegboltba. Autónkat egy távolabbi parkolóhelyen hagytuk és rövid sétát tettünk a gyönyörű tengerparti sétány hosszán Jaffa felé, amely a világ egyik legrégibb kikötővárosa és ma Tel Aviv része.

A séta végén a bolhapiacon kötöttünk ki, Mose, egy perzsa származású kereskedő tágas boltjában. Rendkívül szívélyes fogadtatásban részesültünk, de nemcsak azért, mert Miriam régi, jó vevő – összeölelkeztek a tulajdonossal – hanem Mose vendégszerető természete miatt is. A szőnyegüzletek világszerte hagyományos kávéja sem lett kifelejtve.

Most egy látványos prezentáció kezdődött. Azokat a szőnyegeket amelyekre rámutattunk, Mose és segédje egyenként vették ki a helység két oldalán összehajtogatott halmokból és kiteregették őket előttünk. Mose bátorított minket, nyugodtan tapossunk rájuk és tekintsük meg őket minden lehető szögből. Én hamarosan találtam néhányat, amelyek nekem tetszettek, de a feleségemnek általában több idejébe tart, amíg megtalálja, amit keres és azután is, miután már többé-kevésbé eldöntötte mit akar, továbbra is kétkedik, jól választott-e.

Az első választásomat helyben elutasította, azzal, hogy unalmas, de végül is sikerült megegyeznünk, ami a színt és típust illeti és a választék a padlón előttünk négy-öt szőnyegre csökkent, amelyeknek egyen kívül, mindegyike megfelelt ízlésemnek. Ettől a perctől kezdve, nem hangoztattam többé a véleményemet. Tapasztalatból tudom, ha akarom, meg tudom győzni a nejemet, de azután, amikor szerzeményünkkel hazaérünk, kijózanodik és megbánja választását. Azt akartam, segítségem nélkül jusson el végleges elhatározásához. Csak miután biztos volt választásában, fogtunk hozzá a vásárlás „undorító részéhez” (feleségem szavaival), az ár tisztázásához. Először megdöbbentünk (mint már említettem, nem értünk a műfajhoz), de Mose – aki hites becsüs is – egy kissé megvigasztalt minket, amikor azt mondta, hogy első választásom, amelyet nejem unalmasnak talált, háromszor annyiba került volna.

Ami a legjobban meglepett minket, a tulajdonos hozzáállása volt. A bemutatott szőnyegek között egy olyan is volt, amelyet Miriam fia hozott vissza kétévi használat után, mert nem illett többé új bútorához. Ilyet még nem láttam, használt tárgyat visszavesznek? Mose bennünket is arra ösztönzött, vigyünk haza néhány példányt és győződjünk meg egy ideig az otthoni környezetben, melyik tetszik a legjobban, (mi inkább helyben határoztunk). Azt is hangsúlyozta, hogy ha valamilyen okból megbánjuk választásunkat, visszahozhatjuk a szőnyeget néhány hónap, vagy akár évek múltán. Hirtelen kinyíltak a szemeink. Rájöttünk, hogy egy minőségi szőnyeg, ellentétben más bútordarabokkal, valami, ami velünk marad egy életen át, egy vagyontárgy, befektetés.

A másik meglepetés egy úr volt, aki miután beköszöntött az üzletbe, mellénk ült. Őt is megkínálták egy kávéval és azután szótlanul követte a fent leírt folyamatot. Megkérdeztem tőle, ő is kereskedő-e, vagy Mose rokona, barátja, de készségesen beismerte, egyik se. Szakmája szerint orvos és egyik kedvtelése péntek délelőtt a bolhapiacon sétálgatni és nézelődni. Ha látja, hogy komoly vevő van, beül az üzletbe és megtekinti, mi történik. Nála ez a lazulás egy módja. A szőnyegekhez, mint egy művészeti formához viszonyul és már néhányszor kicserélte a saját otthoni készletét. Miriam elmondta, hogy az ő fia is hasonlóan viselkedik.

De talán a legnagyobb meglepetés az volt mennyire élveztük az egész beszerzési folyamatot. Bár nehéz munkával megkeresett pénzünk egy jelentős részétől váltunk meg, a búcsú nem volt túl fájdalmas (és az új Basír Bukharai szőnyeg látványa nappalinkban is nagy örömöt okoz). Íme, megismertünk egy másik, szép, feszültségmentes, kapzsiság nélküli világot, amelyben nem a pénzbeli nyereség a lényeg, hanem a diskurzus a vevő és az eladó között. Igaz, Mose tisztességesen meg akar élni szakmájából és portékáját nem adja el veszteséggel, de a vevő biztosnak érezheti magát, hogy nem verték át és miután elhagyja a boltot, az eladó nem dörzsöli a kezét örömében, hogy talált egy balekot. Bár sok hasonló üzletember lenne hazánkban.

BABONÁK

A babonát általában, egy ártalmatlan, a legjobb esetben nevetséges jelenségnek tekintjük, de mint sokszor kiderül, egy ilyen irracionális hiedelem, bizonyos esetekben, halálossá is válhat. Nemrég olvastam az újságban az indiai kormány háborújáról a babona ellen. A hír arról számolt be, hogy sok bagoly életével fizet, vagy a fekete mágiát űző gyógyítók karmaiba kerül, mert bizonyos törzsök Indiában hisznek abban, hogy ezek a látványos és különleges kinézésű madarak, képesek kiűzni a gonosz szellemeket.

Egy másik hír szerint, a Nemzetközi Vöröskereszt az elmúlt évben jelentette, hogy több tízezer kelet-afrikai albínó föld alatt él, attól tartva, hogy levadásszák őket, a testrészeiből készített varázsszerek, szerencsét és gazdagságot hozó tévhit miatt. 2007 óta 44 pigmenthiányos lett meggyilkolva Tanzániában. A jelentés végén az újságíró azt a hátborzongató kérdést teszi fel: „Mennyit érnek a fehérkés karok és lábak?” A válasz: "legalább 75 ezer dollárt."

Ennél pusztítóbb egy babona már nem is lehet. Szerencsénkre, a nálunk honos babonák általában ennél sokkal naivobbak és kevésbé károsak.

A múlt század 30-as, 40-es éveiben, a kéményseprő, tipikus ruházatában – fekete, megkötős ujjú ruha, sapka, fehér szájvédő, létra, nyírfa seprű és drótkaparó a vállán – gyakori látvány volt utcáinkon. Mint gyerek, hittem abban, hogy egy kabátgomb jó erős megcsavargatása, amikor elhaladok mellette, szerencsét hoz. A bátrabbak azt is kérték, hadd simítsák meg, vagy puszit nyomtak kormos arcára, sőt egy szál szőrt kértek keféjéből, amelyet aztán erszényükben tartottak. Nehéz tudni mi volt az eredete e hiedelem kialakulásának, a legvalószínűbb az, azért hoz szerencsét a kéményseprővel való találkozás, mert azoknál a házaknál, amelyeknél kitisztították a kéményt, nem égett le a ház.

Ez csak az egy volt, a sok elterjedt babona közül azokban a napokban. Voltak emberek, akik, amikor kiléptek házukból és fekete macska ment el előttük, visszatértek a otthonukba, talán beteget is jelentettek munkahelyükön. Mások viszont úgy vélték, hogy maga a puszta visszatérés (egy elfelejtett tárgyért) is balszerencsét okoz. Más hiedelmek:

Falhoz támasztott létra alatt elmenni veszélyes.

A lópatkó, négylevelű lóhere, vagy nyúlláb szerencsét hoz megtalálójának, vagy hordozójának.

Gyerekkoromban, anyám nem engedte meg, hogy harisnyában mászkáljak otthon, mert a zsidó szokások szerint, a gyászolók járnak harisnyában, vagy zokniban a lakásban. További ifjúkori hagyományok:

A levágott körmöt mindig összeszedni (mert a körmök halott testrészek és nem szabad őket otthagyni, ahol emberek rájuk léphetnek).

A szárnyasok vé-betű formájú csontját – a kívánó, vagy szerencsecsontot, angolul wishbone – ketten feszítettük, amíg eltört. Akinek a hosszabbik fele maradt a kezében, kívánhatott valamit.

Napjainkban is sokan használják a ’lekopogom’ kifejezést, egyesek valóban le is koppintják, természetesen csakis fából készült felszínen. Mások az ujjaikat keresztezik, vagy sót szórnak hátuk mögé. Abban is hiszünk, hogy ha átlépünk egy kisgyereket, az nem fog tovább nőni, ha valaki az asztal sarkán ül, hét évig nem fog megnősülni és ha vizsga előtt, a diák a tankönyvet párnája alá rakja, reggelre belemegy a tudnivaló a fejébe.

Sokan hisznek abban, hogy egy tükör eltörése balszerencsét okoz (ezzel szemben, egy ismert német közmondás szerint, a cserepek szerencsét hoznak, zsidó esküvőkön pedig a vőlegény poharat tör össze és a násznép mazeltov-ot rivall). Egy másik hiedelem szerint, ha valaki egy halottas házban a tükörbe néz, ő is meg fog halni. Egy ilyen házban be kell takarni minden tükröt, különben a halott megjelenik bennük és magával viszi azok lelkét, akiknek a tükörképe visszatükröződik. E hiedelem szerint, az ördög külön erre a célra találta fel a tükröket.

A 13-as szám a világon mindenütt szerencsétlen. Az Egyesült Államokban, a legtöbb házban, a 13-ik emeletet 14-iknek nevezik, sok légitársaság gépein nincs 13. számú ülés, a korházakban, szállodákban sem sincs 13-as szoba, Olaszországban ez a szám nem játszik a lottón, Firenzében annak a háznak a száma, amely a 12-es és a 14-es között van, 12 ½, Franciaországban a quatorziens, a 14-esek, feladata kiegésziteni a vacsoravendégek számát, ha csak 13 van. Azok, akik hisznek abban, hogy ez a szám balszerencsét okoz, a problematikus Apollo 13-as űrhajót hozzák például, de persze, a lehető legrosszabb nap az a 13-ika lesz, amely a pénteki napra esik.

Vannak emberek, akik soha sem lépnek a járdakövek közötti résre, a kutya vonyitása halált jelent, ha az orrod viszket, vendég fog jönni. Ha a leves el van sózva, a szakácsnő szerelmes, a turisták pedig pénzt dobálnak minden útba eső medencébe és kútba. Szerencsét hoz? Ki tudja, ártani biztos nem fog.

Ami engem illet, babonának tartom a vallást is, minden vallást. Ugyanakkor hiszek minden ember jogában azt a hitvallást követni, amire kedve támad, mindaddig amíg ez csak abból áll, hogy mások szemében egy kicsit furcsa a viselkedése. Amint a hit fanatizmussal párosul és hisztériává válik, megvonom a határt. Ez történt 1692-ben Salemben, az Egyesült Államokban, amikor 20 boszorkánysággal vádolt férfit és nőt kivégeztek és számtalan mást bebörtönöztek.

Hasonló tömeghisztéria következménye volt 1882-ban a Tiszaeszlári vérvád is, amikor 15 személy ellen, akiket egy keresztény lány, Solymosi Eszter, rituális meggyilkolásával gyanúsítottak, indítottak eljárást. A vádlottakat ugyan egy év múltán felmentették, de vannak olyan személyek, akik még ma is azt hiszik, hogy zsidók ölték meg Solymosi Esztert.

Úgy látszik, nekem is van néhány apró babonám, mint az például, ha ingzsebemből kifelejtem kedvenc tollamat, amikor reggel elmegyek otthonról, rossz napom lesz. Egy idősebb hölgy az irodámban, nem volt hajlandó háttal ülni egy másik kolleganőjének, szemveréstől félt. Szülőhazám faluiban, a szemmel verés mellett, a legelterjedtebb hiedelmek közé tartozott a tehén megrontása (tejelvitel, véres tej).

A hívők amuletteket viselnek, mágikus növényekkel, mint pld. a bazsalikom és a fokhagyma, veszik körül környezetüket, ellenvarázsigéket mormolnak. Ha egyet sem ismersz, kitalálhatsz magad is. Lényege, hogy te higgy benne. Az ilyen ’védekezés’ is a fent említett kategóriába tartozik: nem biztos, hogy segít, de nem árthat. Teljesen más dolog, nagyobb összegeket fizetni sarlatánoknak, akik állítólag leveszik rólad az átkot.

Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy ún. felvilágosult korunkban, művelt emberek is behódolnak a babonának. A Neten tucatnyi ’tanult’ cikket lehet találni olyanoktól, akik amuletteket árulnak, okkult praktikákkal foglalkoznak és rontáslevételre vállalkoznak. Ez is egy módja a könnyű meggazdagodásnak, ellopni a naiv balekok nehezen megkeresett pénzét, de a véleményem szerint ezeknek a kuruzslóknak börtönben a helye. (

HOL A BOLDOGSÁG?

Amikor valakinek elmeséled, hogy Izraelbe utazol szabadságra, az átlagos ember csodálkozva reagál: „nem tudtál egy ennél biztonságosabb helyet találni? Egy olyat, ahol nem robbannak bombák a buszokban?” A médiának köszönhetően, sokan csak ennyit tudnak országunkról. Köztudomású, hogy a sajtót csak a szenzáció érdekli, a halálos áldozatok, a tragédiák. A háború, jobb fotóalany, mint a béke. De miként látják az izraeliek hazájukat? Az egyik legjobb indikátor az u. n. Boldogság Index.

Sokan próbálkoztak azzal, hogy megtalálják az abszolút boldogság indexét. A legnagyobb effajta felmérésben, emberek ezreit kérdezték meg, vagy százötven országban a világon, mennyire elégedettek az életükkel. A lakósság elégedettségi aránya nem feltétlenül kapcsolódik pénzügyi jólétéhez és a gazdaság fellendüléséhez. Azok, akiknek pénzük van, nem boldogabbak – csak azt hiszik, hogy azok. A boldogsági index szerint, gazdag országok lakosai nem sokkal elégedettebbek, mint a szegényeké. A 2009-os indexen Izrael 143 ország között a 67.-ik helyen van, meglepő helyezés tekintetbe véve az ország biztonsági, szociális, gazdasági helyzetét és a botrányos ügyeket, amelyeket a sajtó hetente feltálal. Magyarország a 90-ik helyet foglalja el.

Mint mindenhol, nálunk is vannak elégedetlenek, de ami engem illett, aki néhány országot ismerek, azon a véleményen vagyok, Izrael az egyik legjobb hely, ahol élni lehet.

Tény, dacára az emigrációs rendőrség erőfeszítéseinek, országunkban különböző becslések jelenleg több mint 200.000 vendégmunkás tartózkodik – közülük mintegy 100.000 munkavállalási engedély nélküli – akiknek legalább egy része állandó jelleggel szeretne letelepedni nálunk. Ez talán megérthető, mert az életkörülményeink sokkal jobbak, mint anyaországaikban, de még mindig választhatnának más országokat, mint Izraelt, amely a köztudatban terrorincidensekkel és bombarobbanásokkal áll kapcsolatban.

De mi a helyzet a nem-zsidókkal, akik nyugati, gazdag országokban laknak? Néhány olyan egyént és házaspárt gyerekekkel ismerek, akik sok éve rendszeresen, egyszer-kétszer évente töltik nálunk szabadságukat és biztosíthatom kedves olvasóimat, hogy az oka nem az idegenforgalmi iparág árainak olcsósága, sőt még csak nem is a szolgáltatások magas szintje, az előzékenység és az étlap a szállókban és éttermekben. Egy német ismerősünk izraeli baráti társaságot létesített városában és átlagban négyszer évente hoz ide turistacsoportokat. Mostanáig 54-szer látogatott el hozzánk és higgyétek el, az ő a tevékenységének az oka sem a pénzszerzés, hanem inkább egy kis régimódi Izrael szeretet.

Ismerek egy csomó holland, svájci, magyar és más nem-zsidót is, akik elhagyták hazájukat, itt élnek, dolgoznak, családot alapítottak és teljesen beolvadtak társadalmunkba. Nem azokról beszélek, akik betértek a zsidó hitre – bár olyanok is vannak, mint svájci barátom Sylvia, aki páni félelmet érzett, amikor az Öböl háborúban rakétákkal lőtték Tel Avivot, de szülei, testvérei hiába hívták haza, nem volt hajlandó itt hagyni új hazáját – hanem másokról.

Amikor a tárgyhoz kerestem anyagot, találtam rá a „szociológiai betérés” kifejezésre, amely az önrendelkezésre alapuló, a zsidó néphez való gyakorlati csatlakozást írja le, függetlenül a vallási konverziótól. A nagy emigrálási hullámban a volt Szovjet Unióból, százezrek érkeztek ide, akik vallási szempontból nem zsidók, de ők Izraelieknek látják magukat és azt szeretnék, hogy mások is annak tekintsék őket. Amellett, nem vallásosak és nem hajlandók hazudni és részt venni a nem könnyű vallási betérési folyamatban és szertartásban.

A Biblia egyik legszebb elbeszélése Moábita Rúthról szól, aki anyósának azt mondta „ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem, és Istened az én Istenem”, de ma is vannak hasonló esetek. Egy volt kollegám vendégmunkás volt, egy ideig cégemnél dolgozott és azután tervszerűen hazatért, de hamarosan kiderült, hogy az a néhány év nálunk megváltoztatta. Szülővárosa unalmasnak tűnt, barátai 9-kor mentek aludni és nem volt többé képes régebbi életmódját folytatni. Az izraeli élet érdekesebb, az emberek barátságosabbak, nyitottabbak, a nők szebbek és a hummus-tahina (csicseriborsó) saláta is hiányzott. Visszatért Izraelbe, megházasodott, gyerekei születtek és asszimilálódott.

Egy másik barátunk, egy művész, Magyarországról jött ide először rövid vendégszerepelésre, beleszeretett országunkba, egy izraeli együtteshez csatlakozott és itt ragadt. Néhány év multán elvette együttese egyik tagját, de a házasság zátonyra futott. Tudjátok miért? Mert a felesége, egy bennszülött, úgy vélte, Izrael túl kicsi számára és egy nyugati országban jobban tudna érvényesülni, világszintű elismerést tudna szerezni, de férje semmiképpen sem volt hajlandó itt hagyni az országot. Elváltak, barátunk újra nősült és ma egy fontos izraeli kulturális intézmény művészeti igazgatója.

Csak néhány példát hoztam annak bizonyítására, hogy a közhittel ellentétben, Izraelben más az élet, mint ahogy a média bemutatja. Az utcákon ritkán látni rendőrt, kis unokáim este egyedül jönnek haza a barátaiktól, nyáron az ablakok nyitva vannak és még nem is említettem a csodás tájakat, mert azokat persze a jó fényképész mindenütt felderíti.

A ZSIDÓ ÖRDÖG SZEMÉBE NÉZNI

Egy hete, csütörtökön érkeztem vissza kéthetes Magyarországi szabadságomról. Szeretek hétvégére (nálunk pénteken kezdődik) hazaérni, így aztán elég időm van elrendezni dolgaimat és gondolataimat. Dolgom nem akadt olyan sok, a fejemben viszont az egyik gondolat követte a másikat. Egy különösen foglalkoztatott és az ezzel kapcsolatos eseményről szeretnék itt beszámolni.

Minden látogatásom során abban az országban, amely döntően hozzájárult egyéniségem kiforrásához, felüti a fejét a kettős identitás kérdése. Egyrészt szeretem Magyarországot, kultúráját, ízeit, zenéjét, minden város közül a világon, talán Budapesten ismerem ki magamat a legjobban, és a mai napig magyarul gondolkodok és álmodok. Másrészt azonban elhagytam ezt az országot, amelyben a háború idején származásom miatt üldöztek, meggyilkolták rokonaimat. Ez nem volt egy véletlen, hanem egy kiegyensúlyozott döntés következménye, és nem bántam meg soha. Izrael a hazám, több háborúban harcoltam érte, itt alapítottam családot és rátaláltam a boldogságra. Azóta 65 év telt el, a háborús generáció többnyire a másvilágra költözött és ma már mellékgondolatok nélkül látogathatok Magyarországra, élvezhetem szépségeit, de az izraeli útlevél ott lapul a zsebemben.

Nemrég megismerkedtem egy tanárral, aki meghívott, meséljek iskolájában második világháborús gyerekkoromról. Nem fogom részletesen leírni az akkori eseményeket, különböző alkalmakkor már megemlékeztem róluk, most beérem azzal, hogy leszögezem, ezek az események sokkal kevésbé súlyosabbak, mint azoké, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Személyes tapasztalatból "csak" néhány ezer halottról tudok beszámolni és nem több százezerről, nem láttam gázkamrákat, hullaégető kemencéket, de tapasztalataim még így is megdöbbentők voltak egy olyan gyerek számára, aki azt hitte magyar és szerette "hazáját", de hirtelen felfedezte, nem tekintik annak, hanem egy megvetett nép fiának, akit minden 16 éves géppisztolyos huligán büntetlenül bántalmazhatott és megölhetett, akár egy veszett kutyát.

Barátom iskolája Békéscsabán van, két és fél órára vonattal a fővárostól. Rövid ismerkedő beszélgetés után az igazgatóhelyettessel, bevezettek egy előadó terembe, ahol már kb. 40-45 17, 18, 19 éves lány és fiú várt. A közönség soraiban néhány tanár is helyet foglalt. Egy iskolai alkalmazott videóra rögzítette beszédemet. A helyi sajtó és televíziós csatorna is képviselve volt. Megkérdeztem barátomat, miért érdeklődnek annyira irántam? A válasz az volt, a városban csak néhány zsidó maradt és figyelembe véve a jobboldali sajtó vad uszítását és a kijelentéseket, hogy a zsidók át akarják venni az országot, fontos, hogy a diákok lássanak valakit, aki büszkén hirdeti zsidóságát, az ő nyelvüket beszéli és nem tanár, vagy történész.

A tanár, mint előadót Izraelből mutatott be, de mindjárt előadásom elején helyesbítettem: Nem vagyok profi előadó, csak el szeretném mesélni a velem történteket Budapesten 1943-45-ben, egy 12-13 éves gyerek szemszögéből.

Felsoroltam a lépéseket, amelyek fokozatosan súlyosbították helyzetünket. Sárga csillagot voltunk kötelesek felvarrni külső ruházatunkra, a kerékpárt, amelyet születésnapomra kaptam, be kellett adni, zsidóknak nem volt szabad rádiót és telefont tartani, de a nyilvános telefonfülkék használata is meg lett tiltva, lakásunkat lefoglalták, kénytelenek voltunk egy u. n. csillagos házba költözni és 16 emberrel megosztani három szobát. Azután gettóba zártak minket és eldobták a kulcsot. 1944-ben kemény tél, dermesztő hideg volt, a bombázásoktól minden ablak ki volt törve és a lakásokat nem fűtötték. A gettóban alig volt étel és hallottam két olyan fiatalról is, akik a vakolatot ették kínjukban. Az idősek, betegek, kisgyermekek hullottak, mint a legyek és senkinek sem volt ereje eltemetni őket, a hullák ott hevertek az utcán. Azt is elmeséltem, hogy kétszer lőttek rám és akik lőttek, magyarok voltak, nem németek. Azzal fejeztem be, hogy miután a Vörös Hadsereg felszabadított minket, arra a döntésre jutottam, elhagyom ezt az országot, amely kitaszított, megkínzott, bántalmazott, családom nagy részét, sok barátomat, osztálytársaimat meggyilkolta. Készségesen karoltam fel a cionista gondolatot és ma izraeli vagyok minden tekintetben.

A diákok figyelmesen hallgatták szavaimat, senki sem zavart és nem volt sugdolózás sem. Az egyik tanár szerint ezt annak lehet tulajdonítani, hogy először életükben látták, a zsidó ördögnek nincsenek szarvai. Mint azokban a (ritka) esetekben szoktam, amikor közönség előtt jelenek meg, ezúttal is kiválasztottam egy személyt a közönség soraiban – egy fiatalt a második sorban, aki szemlátomást érdeklődött elbeszélésem iránt, időről időre el is mosolyodott – és felé irányítottam szavaimat. Érdekes módon, miután a közönség eloszlott, valaki azt állította, hogy ez a faital férfi egyike azoknak az iskolában, akiről tudják, hogy szélsőjobboldali nézetei vannak.

Mellesleg, mint egy másik tanártól hallottam, november elején 35 tanár utazik Magyarországról a jeruzsálemi Jad Vasem intézetbe (a Holokauszt áldozatainak és hőseinek Emlékhatósága), egy magyar nyelvű, holokauszt oktatására felkészítő tanfolyamon részt venni.

Az Internet szerint Békéscsabának a háború előtt körülbelül négyezer zsidó lakosa volt, de most csak 36 tagja van a hitközségnek. Néhány hete megkérdezett egy munkatársam, miért utazok egy olyan országba, amelyben a fasiszta Jobbik több mint 16 százalékot szerzett a választásokban és az antiszemitizmus újra virágzik? Íme a válasz: meg kell mutatni azoknak, akik hajlandók meghallgatni, hogy a zsidó, az izraeli, pont olyan ember mint ő, nincsenek szarvai és ki tudja, lehet, hogy még a szélső jobboldallal szimpatizáló ember is – különösen ha fiatal – megfontolja nézeteit.

TÁVOLI BARÁTOKRÓL

Nem tudom, miként van veletek, én természetemnél fogva barátságos ember vagyok, de csak nagyon kevés személlyel barátkozok igazán meg.

Munkatársaimmal csakugyan jóban vagyok, néhánnyal naponta együtt ebédelünk és rágcsálás közben nem csak a világ és kis országunk bajait tárgyaljuk meg, hanem személyes élményeinket is megosztjuk egymással Milyen filmet láttunk, milyen étteremben voltunk, nejeink mivel hozakodtak elő, csemetéink mit műveltek. Nagyon hasznosak ezek a munkahelyi kapcsolatok. Amikor új kocsit, mélyhűtőt, televíziót, számítógépet, mobil telefont akarok venni, utazni valahová, vagy jó étteremet keresek, mindig tanácsot kaphatok valamelyiküktől. Dacára ennek a jó viszonynak, soha sem hívtam meg egyiküket sem otthonomba és mi, feleségemmel sem vendégeskedtünk náluk.

Természetesen van baráti társaságunk, de ezek legtöbbnyire olyan házaspárokból állnak, amelyeknek egyikét, vagy mindkettőjüket sok éve ismerjük. Más társaságba is eljuttok időről időre, leültetnek, vagy magam ülök le valaki mellé, bemutatkozunk és elkezdünk csevegni. Buszon, kávéházban, máshol is beszédbe keveredek emberekkel, szeretek dumálni. Néha nagyon érdekes beszélgetések ezek, sokat tudok meg mások életéről, különleges esetekről, meghökkentő eseményekről, új eszméket hallok, eredeti eszmefuttatásokat, de általában nincs folytatása ezeknek a párbeszédeknek. Még ha fel is írom valakinek a telefonszámát, ő is az enyémet, nem csörgetjük fel egymást.

Nagyon ritkán történik csak meg velem, hogy összefutok valakivel, aki az első perctől érdekel, akivel a beszélgetés természetesen folyik, nem kell gondolkodnom mit mondjak, miként mondjam, nem kell magyarázkodnom, értjük egymást az első pillanattól és néhány alapvető tényen kívül, amelyek a mai társadalom építőkövei – hogy hívnak (mindjárt tegeződünk), hány éves vagy, hol laksz, mivel foglalkozol, mi a telefonszámod, e-mailed – mintha régi jó barátok volnánk. Egy ilyen ember barátom marad örökre és ha néha meg is szakad a közvetlen kapcsolat, máshova költözünk, házasságot kötünk, elválunk párunktól, összeveszünk (megtörténik barátok között is, sőt talán csak velük lehet igazán összetűzni), az érzelmi kötődés megmarad és amint alkalom adódik, teljes hevével felújul, akár évek folytán is.

Most pont szabin vagyok Magyarországon. Néhányszor megírtam már, ez a második otthonom, kitűnően érzem magamat, talán azért is, mert itt nem kell munkába járnom, csak halmozni az élvezeteket. Csak két dolgot igyekszek elkerülni: megpróbálok nem vásárolni új magyar könyveket – sok könyvem van már, de családtagjaim sajnos nem ismerik a nyelvet – és nem tenni szert új barátokra. Nagyon kedvelem a létezőket, de hány barátja lehet az embernek? A múlt héten mégis beütött a villám. Megint sikerült egy ritka jó barátra találnom. Az érzés nagyon kellemes, meggazdagodtam, egy emberrel több van a világon, akinek fontos, hogy vagyok, akivel kellemes együtt lenni, akinek a sorsa érdekel, egy további személlyel oszthatom meg titkos gondolataimat, eggyel több okom van élvezni az életet.

A baj csak az – mert ritkán van öröm üröm nélkül – amikor hazautazok, ez a kedves ember, aki így belecseppent életembe, külföldön fog maradni. Tudom én azt jól, írtam is már róla, lehet levelezni, telefonálni, a mai világban az Internet a kommunikálás számtalan módját szolgáltatja, a Facebookon naponta kapok ’baráti’ kérelmeket, de azt is tudom, ez csak gyarló pótlék és messze áll az igazitól Egy bensőséges kapcsolatban nemcsak a szavak számítanak, nemcsak egy mosoly, egy fintor, a szem villanása – ezeket a Net is nyújthatja manapság – hanem a közvetlen közelség. Az apró kis gesztusok, egy pehelykönnyű érintés a kézfejeden, a szándékos, vagy tudattalan testbeszéd, a másik illata.

Sokszor gondolok arra, hogy talán őseink boldogabbak voltak. Nagyon élvezem, hogy a mai világban a nem-tehetőseknek is módjukban van külföldre utazni, fényűző szállókban megszállni, gyönyörű tájakat megtekinteni, mások életét megismerni, de az utazás befejeztével, általában csak szép emlékek, technikailag tökéletes fényképek maradnak meg.

És mi lesz azokkal, akiknek valaki megérintette szívét?

Vajon azoknak, akik egy faluban születtek, egy-két tucatnyi más gyerekkel jártak óvodába, suliba, együtt nőttek fel, kacagtak, sírtak, verekedtek, idegeneket alig ismertek, az élete nem volt jobb? Ott csókoltak először, szerelemesek lettek, a falu papja adta őket össze, gyerekeik születtek, esetleg meg is haltak. E faluban temették el szüleiket, nagyszüleik, dédszüleik mellett, véres verejtékükkel keresték meg kenyerüket, nevelték fel a következő nemzedéket és együtt gyerekkori barátaikkal öregedtek meg, meg temették el egyenként egymást. Nehezebb élet lehetett, sokkal, de nem voltak-e boldogabbak?

Legjobb barátaim egy tekintélyes része messze tőlem lakik, ritkán látjuk egymást, kimaradok életük legszebb és legszomorúbb eseményeiből. Talán a jövőben sokkal olcsóbb és gyorsabb lesz a közlekedés, a sci-fi írók azonnali átvitelről álmodoznak. Addig csak epekedni tudunk távoli barátaink után. Pillanatnyilag legújabb barátomat hiányolom. Tudom, enyhülni fog a hiányérzék, de elmúlni nem fog.

FÜLÖP-SZIGETI GONDVISELŐK

Glóriát, az első Fülöp-szigeti nőt életemben, több mint tíz éve ismertem meg, nejem rokonainál. Nemcsak ellátta a háztartást és odaadóan ápolta az idősebb házaspárt, hanem amikor családi összejövetel volt gyerekeiknél, segített az előkészületekben, a felszolgálásban és a mosogatásban, miután a vendégek elmentek. Az évek folyamán azt lehet mondani családtaggá vált, úgy öltözködött, viselkedett, mint egy izraeli, a bennszülött szlenget tökéletesen elsajátította és dacára annak, hogy saját gyerekeit anyjánál hagyta hazájában, nem nagy lelkesedéssel utazott haza - ami elég érthető, mert családja a ’gazdag’ rokont bankautomatának tekintette - és rövid idő múltán visszajött.

Amikor a gondjára bízott hölgy meghalt és férjét, gyerekei Szülők Házába utalták, elvesztette munkaengedélyét és kellett hagynia az országot, de rövid időn belül megint itt volt, más névre szóló útlevéllel. A mai napig más idősebb embereknek viseli gondját. Időről-időre, amikor családi rendezvényeken vendégeskedik, összefutunk és minden alkalommal nagy szeretettel, ölelésekkel, csókokkal fogadják a család tagjai.

Városnegyedemben egyfelől számos nyugdíjas él, másfelől viszont a lakosság megengedheti magának külső munkaerőt alkalmaztatni ápolásra szoruló, vagy a mindennapi élet során segítséget igénylő rokonai számára. Mindenütt, a klinikán, a bevásárló központban, a postán, a parkban, az utcán, általában nőnemű gondviselőkkel találkozok. A legtöbbjük – már amennyire meg tudom különböztetni az ázsiai embertípusokat – úgy látszik Fülöp-szigeti, akik ápoltjaikkal angolul, de néha elég jó héberséggel is kommunikálnak. Az utcánkban megmaradt egyetlen nyilvános telefonkészülék, főleg az idegen munkásokat szolgálja. A nap folyamán sokszor órákig foglalják le asszonyok, akik hosszas idegen nyelvű beszélgetéseket folytatnak. A szomszéd ház erkélyén is, akármikor járok arra, mindig ott levegőzik a bentlakó filipína (a Fülöp-szigeti nők elnevezése), telefonkagylót szorítva füléhez és hosszú, hangos tagalog (a Fülöp-szigetiek nyelve) és dumát folytatva valakivel a vonal túlsó oldalán.

Az első vendégmunkások 1993-ben érkeztek ide. Abban az évben, ideiglenes válaszként a munkaerőhiányra, amely a palesztin munkások bejövetelének a korlátozása miatt keletkezett, a kormány engedélyezte az idegen munkások behozatalát. Ezzel Izraelben is elkezdődött a munka emigrációs folyamat, amely az egész világon folyamatban van. Eleinte főleg a földművelési és építkezési ágakban bocsátottak ki engedélyeket, de idővel más ágakban is, mint a gondozásban és a szállodai és vendéglátóiparban is.

Nehéz felbecsülni a munka emigránsok számát Izraelben, főleg azért, mert sokan nincsenek dokumentálva és törvényesen igazolva. 2002 volt a csúcsév, amikor hozzávetőleges becslés szerint 250,000 munka emigráns volt az országban, a nagy részük törvénytelenül. Egy napilap szerint, 2008 végén 107,000 engedéllyel rendelkező és 115 ezer törvénytelen vendégmunkás tartózkodott az országban. 2000 végén a ’törvényes’ munkások nagy része a következő országokból származott: Románia (29%), Thaiföld (22%), Fülöp szigetek (15%).

Soha sem látogattam el a Fülöp-szigetekre, de a tárgy érdekelt és a netten felkerestem néhány tényt külföldön dolgozó filipínokról. A Wikipédia szerint a szigetország lakosainak 11 százaléka, 8-7 és 11 millió között, a zömük nő, külföldön dolgozik, háztartásban és u. n. személyi szolgáltatásokban. A Fülöp-szigetek egy volt államelnöke ezeket „tengerentúli befektetőknek” nevezte el, jelentős valuta hozzájárulásuk miatt az ország gazdaságához, 2009 évében több mint 17 milliárd dollár, a bruttó hazai termék 13.5 százaléka.

A filipínó dolgozók legnagyobb része, vagy 2.8 millió, az USA-ban van, utána következik Szaúdi Arábia, több mint egy millióval és az Egyesült Arab Emírségek, több mint fél millióval. Hongkongban vagy 130 ezer dolgozik, Izraelben közel 37 ezer, de még Pápua Új Guineába is eljutott vagy 13 ezer Fülöp-szigeti vendégmunkás.

Annak idején, amikor Hongkongba látogattunk, egy nap érdekes látványban volt részünk. Egy vasárnapi nap volt, a városban dolgozó vendégmunkások szabadnapja. Sok ezer filipína piknikezett egy üres parkolóban – amely szintén nem működött a hét végén – pokrócokat terítettek a betonra, fényképeket mutogattak egymásnak, DVD lejátszókból hazai melódiákat hallgattak és minden nő saját főztjével kínálgatta honfitársait.

Cikkekből az újságokban, beszélgetésekből barátokkal, akiknek az apjánál, vagy anyjánál, házastársánál, Fülöp-szigeti gondviselők voltak alkalmazva tudom, hogy e nép fiai különleges tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek ideálisak ezen, másoknak nyújtásból álló, nehéz szakma betöltésére. A gondviselők és idős ápoltjaik között gyakran meleg és bensőséges kapcsolat keletkezik. Ha valaki nyilvános helyeken fut össze velük, mindjárt észreveszi odaadásukat és végtelen türelmüket védenceik iránt, szerények és nincsenek szokatlan követeléseik, ami lakhelyüket (az izraeli lakások kicsik) és ellátásukat illeti és amikor – mit lehet tenni, ez az élet velejárója – ápoltjuk meghal, temetéseken és a zsidóknál szokás hétnapos gyászidőszak alatt, találkozunk sírdogáló gondviselőikkel, akinek azután új munkát kell keresni.

Vannak olyan esetek is – nincsenek adataim elterjedtségéről – amelyekben izraeli férfiak Fülöp-szigeti nőkkel házasodtak össze, sok esetben olyanokkal, akik előzőleg szüleik gondját viselték. A Fülöp-szigeti nagykövetség évente népies táncfesztivált rendez, amelyen az itteni vendégmunkások lépnek fel.

Úgy néz ki, ameddig az izraeliek nem lesznek hajlandók maguk végezni el az effajta munkákat, továbbra is rá leszünk utalva e nyájas, barátságos nép szolgáltatásaira. Remélem, hogy a velük való kapcsolatainkban, mi is úgy fogjuk kezelni őket, ahogy ők idős szüleinket: szánalommal, együttérzéssel és emberiséggel.

A TITKOS TÁRSASÁG

Egy hónapja, hat oldalas, kiváló angolsággal megfogalmazott, rendkívül érdekes levelet kaptam légipostával, amelyhez hasonlót soha sem olvastam. Szerzője, egy láthatóan intelligens személy – csak a keresztnevét, Tiffany, árulta el – teljes nevemmel fordult hozzám és hangsúlyozta, nem kér tőlem pénzt, vagy bármi mást. Tudomásomra akarta hozni egy titkos társaság létezését, amelynek a tagjai a világ leghíresebb és leghatalmasabb emberei (az illuminati szót is említette) – színészek, zenészek, tudósok, értelmiségiek, vállalkozók és mások – akiket, ha elárulhatná a nevüket, minden bizonnyal ismerném a televízióból és a sajtóból. E társaság elemezte profilomat és miután megállapította, olyan különleges, ritka és rejtett tulajdonságokkal vagyok megáldva, amelyeket ők keresnek, meghívnak, csatlakozzak soraikhoz. A társaság teljesen ingyen (kiemelés az eredeti szövegben) hajlandó beavatni engem 2300 éves titkaiba, amelyeknek következményeként leírhatatlan vagyonban, boldogságban és teljes lelki nyugalomban részesülök. Nyerni fogok minden szerencsejátékban, vállalkozásaim sikeresekké válnak, megszabadulok káros szokásaimtól és egészségesebb leszek, mindenki csodálni fog és barátom akar majd lenni, minden nő, akit megkívánok, karjaimba fog hullni, tudni fogom, mit hoz a jövő és még a környezők gondolatait is el fogom tudni olvasni.

A hölgy a Szentírásra esküdött, mindez igaz, behízelgően említette tulajdonságaimat, ismételten hangsúlyozta, a rejtett titkokat, amelyekért egy ismert cég 70,000 dollárt volt hajlandó fizetni, teljesen ingyen fogom megkapni és kérte, hogy a csatolt meghívó levelet aláírva küldjem vissza „a legközelebbi pénteki napig”.

Elküldtem a meghívó lapot az egyesült államokbeli postafiókra, de azt is észrevettem, hogy a levél Hongkongban lett feladva.

Két héttel később, a DHL társaság, egy köteg papírt tartalmazó duzzadt borítékot kézbesített postaládámba.

Először a titkos társaság üdvözletét olvastam el, új tagúkhoz. Azt kérték, olvassam figyelmesen el a mellékelt 56 oldalas orientációs füzetet, amely öt igaz történetet tartalmaz. A továbbiakban azt elmondták, a füzetben titkosított üzenet van elrejtve és még ha nem is fedezem fel mi az üzenet, ez mégis felszívódik bennem és két héten belül „három nagyon jó, pénzzel, hatalommal és szeretettel kapcsolatos dolog” fog történni velem. A társaság részletes, belső titkait egy 680 oldalas kéziratban fogom megkapni és elég, ha tíz perc alatt áttekintem a kövér betűkkel szedett címeket, ahhoz, hogy hetvenkét órán belül tizenkét nagy és jó dolog történjen velem.

Ha nőtlen vagyok, szerelmes leszek. Ha szegény vagyok, megtalálom a gazdagsághoz vezető utat. Ha beteg vagyok, felgyógyulok. Ha félénk és bátortalan vagyok, erős emberré válok, aki semmitől sem ijed meg. Ha depis vagyok, boldogságban fogok részesülni.

A levél végén kikerült a macska a zsákból. Bár az első levél legalább háromszor hangsúlyozta, hogy az egész anyagot teljesen ingyen fogom megkapni, a férfi – aki megint csak keresztnevével, mint Jeff, azonosította magát – azt kérte, hét napon belül küldjek $200-t egy US címre, a nyomtatás és a szállítás költségeinek fedezésére. Jeff figyelmeztetett, hogy csak ez az egyedüli alkalom adatott számomra. Soha többé nem fognak hozzám fordulni és semmi áron sem fogom tudni megrendelni tőlük a 2300 éves ókori görögöktől örökölt titkokat tartalmazó kéziratot.

Egy további levelet a paksamétában „szellemi mentorom” írta, aki egy évig fog kísérni „a párhuzamos igen-gazdag társadalomba” való beléptemben. Az ismeretlen úr, egy keveset mesélt saját csatlakozásáról a titkos társaságba. Miként tudta, mindjárt a kézirat rövid áttekintése után, hogyan lehet kezdetben $10,000-t, majd 100,000-t keresni naponta, olyan részvényekbe fektetett be, amelyekről senki sem képzelte el, hogy megsokszorozzák értéküket, hogyan aratott sikert élete minden területén, beleértve szerelmi életét. Levele végén a „tanácsadó” is sürgetett, ne habozzak, utaljam át hét napon belül a kéziratért kért összeget.

Az 56 oldalas füzet öt "elképesztő" történetet tartalmazott, azonos számú nyomorultakról, olyan elkeseredett, kilátástalan, a perifériára taszított, mélyen eladósodott emberekről, akik a válás peremén álltak, vagy életpárjuk otthagyta őket és az öngyilkosságban látták az egyetlen kiutat, de miután elolvasták a 680 oldalas kéziratot, milliókat keresnek évente, mesésen meggazdagodtak, házassági válságuk véget ért, partnerük vissza szeretne térni és manapság csak kacagnak és élvezik életüket, energiaforrásuk kiapadatlan, jól néznek ki, kitűnően érzik magukat és egyetlen aggodalmuk, melyik fényűző helyen fogják tölteni a következő nyaralásukat.

Figyelmesen elolvastam a kiadványt, de nem találtam meg a benne rejtőző titkos kódot. Csak egy hét telt el, de mostanáig semmi említésre való sem történt. Jól érzem magamat, de semmivel sem jobban, mint a füzet elolvasása előtt és ha hirtelen nyerek is egy csinos összeget a lottón, ezt nem fogom a füzet elolvasásának tulajdonítani. Végül is, hosszabb ideje játszok a lottón és itt az ideje, hogy visszakapjam befektetésem egy részét.

Nem utaltam át a kért összeget az Egyesült Államokba (tegnap telt le a hét nap). Egy picit furcsának tűnt nekem, hogy krőzusoknak, akik milliókat keresnek és mindenhez, amihez hozzányúlnak, arannyá válik, az én szánalmas 200 dolláromra van szükségük. Egy másik ok, amiért elhatároztam nem fogok „beruházni a jövőmbe és gyerekeim jövőjébe” az volt, hogy az iratok csomójában, volt egy boríték is, amelyre piros betűkkel ráírták „felnőtteknek szánt tartalom”. A borítékban többek között egy, a hím nemi szervek nagyságát összehasonlító táblázat volt és egy levél, amelyben egy férfi azt állította, hogy a kézirat olvasása jelentősen feljavította szexuális teljesítményeit, elmondta, hogy tanulmányai éveiben sikerült neki lefektetni minden lányt, akit megkívánt és most is, mint milliomos, akinek felesége és gyerekei anyja, egykori szépségkirálynő, 37 nő áll rendelkezésére („háremomban néhány szőke, barna, vörös hajú, ázsiai, három fekete, két európai, egy thaiföldi és két indiai csaj van”), akik bármely pillanatban készek odarohanni és kielégíteni vágyait, de ő szereti a feleségét és beéri vele. Micsoda nagylelkűség!

Természetesen, elvégeztem a nálam szokásos keresést a Google kereső gépben. Egy csomó anyag lehet találni a ’titkos társaságról’ és az igaz az, nem mind negatív. A sok tucat válasz között a csalásról, átverésről, rászedésről, a bepalizásról, Kirsten (az öt történet egyikét ő írta alá) gaztetteiről, van egynéhány pozitív történet is, olyanokról, aki kifizették a kért összeget, megkapták a kéziratot és meggazdagodtak. A probléma: nem tudhatod, hogy ezek nem hamis válaszok, amelyeknek egyetlen szerepe, bizalmat gerjeszteni, hogy további naiv emberek gazdagítsák a névtelen levelek íróját. Hiszen tudjátok, heti 200 dolláros pénzforgalom, megszorozva néhány tucattal, nagyon gyorsan válik millióvá.

Ez másfajta csalás, mint a jól ismert nigériai. Szerzői, kezdeményezői sokkal intelligensebbek és alaposan átgondolták előkészítését. Feltehetően örökké egy kis kétség fog gyötörni, mi történt volna, ha elküldöm a kért összeget? Egy dologban biztos vagyok: egy 680 oldalas kézirat kötött volna ki asztalomon, de vajon a tartalmából betekintést nyertem volna a hatalom, siker, gazdagság, vonzalom titkaiba?