ANYÁMRA EMLÉKEZEM

Mindenszentek napján meglátogattam mamámat. A zsidó naptárban nincs Halottak napja, amelyen megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, általában az őszi Nagy Ünnepek előtt szokás a temetőlátogatás, de én inkább szüleim halálának évfordulóján, vagy egy ehhez közeli napon szoktam menni el sírjukhoz. Anyám tegnap 13 éve halt meg. Rabin, miniszterelnökünk, meggyilkolásának 14.-ik évfordulója (november 4) is a napokban van. Már néhány napja elkezdődött a megemlékezés és a gyászos zene, az interjúk a rádióban, a bánat azok szívében és arcán, akik szerették, a nemzeti levertség annak folyamán, hogy letiporták reményünket békére, különösen megfelelővé teszik ezt a napot anyám emlékének felidézésére.

Egy közeli barátom soha sem látogat el szülei sírjához. A véleménye szerint, emléküket mindenhová magával hordja és nincs kapcsolat a száraz csontok között a temetőben és drágáinak szívében megőrzött hús és vér személye között. Én úgy látszik anyagiasabb vagyok és fontosságot nyilvánítok a jelképeknek. Az sírkő is egy ilyen jelkép és a gondosan megfogalmazott írás rajta, névjegykártyaféle, amely az arra járók előtt bemutat néhány alapvető tényt a személyről, amelynek ez az utolsó címe a földön. Azok a csontok anyám sírjában valaha teste fontos részei voltak. Nélkülük nem tarthatott volna karjaiban, nem ölelhetett, nem simogathatott volna, nem törölhette volna le könnyeimet. Ezek a csontok támogatták, amikor első botladozó lépéseimet kísérte, amikor utánam rohangált és talpra segített, ha elestem. A kor ugyan meggyengítette, de csontjai haladott korában sem hagyták cserbe és lehetővé tették számára, a nagymama fontos feladatát tölteni be gyerekeim mellett.

Virágcsokrot vettem, emlékmécsest és követ is. Lelki szemeimmel látom a felemelt szemöldököket, követ venni? A régi zsidó szokás, sírra kis követ helyezni, a Szentföldet idézi. Mivel a köves talajban nehezen lehetett mély sírt ásni, a holtesteket kőhalmok védték kóborló állatoktól. A gyászolók, a sírra tett kővel, jelképesen az elhunytak testi maradványait segítik megőrizni. Az én véleményem szerint is, az ötlet, a temetői kioszkban vásárolni követ komikusnak tűnik, de mit lehet tenni, e téren is uralkodnak a kereslet és kínálat törvényei és az ügyes kereskedő kihasználja az ismert tényt, hogy az egész temetőben nem lehet valamirevaló kavicsot találni. Legközelebb igyekezni fogok az otthoni kertből hozni magammal egy követ, de ezúttal kívánatosabbnak találtam tiszta és tetszetős alakú követ helyezni a sírra, beton törmelék helyett, mint mások tették. A virágokat szétszórtam a síron, nagy nehezen meggyújtottam a mécsest – erős szél fújt – és ugyanolyan módon üdvözöltem anyámat, mint valaha, amikor lakásába csengettem be:

"Szerbusz Anyu, én vagyok!"

Nem mondtam imát, apám volt az egyetlen hívő hármunk között és amikor utolsó fekhelyéhez látogatok, nyomtatott lapról felolvasom a Kádist (halotti imát), amelyet egy fiókban tartok személyazonossági igazolványával, útlevelével, néhány személyes iratával, a hirdetéssel, amelyet annakidején leadtam az Új Keletben haláláról és sírja címével. Anyám sírja mellett beértem néhány csendes mondattal gyerekeinkről és unokáinkról, akik sajnos úgy nőnek fel, virágoznak, hogy őt nem ismerik. Számomra az irónia csúcspontja az, hogy feleségem és én lettünk a nagyszülők. Minden alkalommal megfájdul a szívem, elszomorodik a lelkem, amikor egyik lányom beharangozza jöttemet: „Nagypapi!” Hiszen még nem túl sok éve gyerekeink játszadoztak a szőnyegen anyám lábai előtt és ő volt az, aki hasonlóan bejelentette apám hazajöttét: „Nagypapi!”

Az évenkénti sírlátogatás szüleim sírjánál persze csak egyik módja emlékük megőrzésének. Az eltelt múlása ugyan egy bizonyos mértékben elhomályosítja az emlékeket, de ők továbbra is léteznek bennem. Senki sem hal meg teljesen, míg vannak emberek, akik ismerték és emlékeznek rá. Létezik szervezett visszaemlékezés, szülinapokon, vagy évfordulókon kikotorászunk néhány poros albumot és rácsodálkozunk egy csomó rossz minőségű fényképre, amelyekről beöltözve legjobb cuccukba és bárgyún mosolyogva a fényképészre, olyanok bámulnak vissza ránk, akik réges-régen „jobb világra távoztak” (ha csakugyan jobb, miért félünk annyira a haláltól?) – néhány szegény páráról már azt sem tudjuk kik lehettek. Milyen jó, hogy nem tudjuk előre mit hoz számunkra a jövő!

(Az egyik fotóról az jut mindig az eszembe, hogy egyszer, amikor egy családi összejövetelt akartam lefényképezni, boldogult mamám valamilyen okból nagyon duzzogott. Hiába próbáltam meggyőzni, kértem szépen, mosolyogjon be a gépbe, ne rontson el egy családi portrét. Ő soha sem szeretett csalni és morcos arccal lett megörökítve. Furcsa, amit a történelmi távlat tesz tárgyakkal, ma ez a fénykép autentikusabb és többet árul el anyám természetéről, mint minden más kép az albumban).

Szüleim gyakran jelennek meg az álmaimban. Nem, mint beteg, korlátozott emberek, amilyenek életük utolsó éveiben voltak, hanem erejük teljében, ahogy szívesebben emlékszek rájuk. Az is elő szokott fordulni, hogy családtagok, vagy akár vadidegenek, olyan jellegzetes kifejezést használnak, amelyet nem hallottam szüleim halála óta. (Néhányat közülük talán apám talált ki, mert másoktól nem is hallottam őket. Így például amikor indulásra akart serkenteni, mindig úgy buzdított „juventusz indulandusz”). Máskor olyan könyvre találok, amelyet közösen olvastunk anyámmal. Azokban a napokban Efrájim Kison még az Új Keletben írt magyarul (később a héber újságokban cikkezett). Gyakran felolvastam anyámnak humoros írásait és néha olyan hisztérikus nevetőgörcs kapott el minket, hogy bár könnyünk csurgott és megfájdult a hasunk, nem voltunk képesek abbahagyni. Egy ismerős melódia is képes arra, hogy felidézze szüleimet, hirtelen úgy érzem, ott vannak velem és együtt élvezzük a régi dallamot. Erről jut eszembe, egyszer, amikor anyámat – már, mint özvegyet – autóval vittem valahová és a magnóba betettem egy cigányzenés kazettát, kérte, kapcsoljam ki, mert ez a zene számára túl fájós emlékeket idéz fel.

Sok tárgy van a házunkban, amelyek szüleimtől származnak. Egy olajfestmény öreg pipázó paraszttal, egy keramika asszonyfej, egy kis üveges vitrin, amelyet tataroztatni kellett, mert érkezésükkor a szüleim bútorját tartalmazó láda a tengerbe pottyant, a függöny a nappaliban és sok apró terítő, anyám művei, aki akkor is horgolt, amikor TV-t nézett, egy nevének kezdőbetűivel ellátott porcelán étkészlet maradékai, amely még anyám hozományának a része volt és legidősebb unokájára testálta és más hasonló tárgyak.

Anyám nemcsak a kézimunkában volt ügyes, hanem csodásan főzött is. Amíg élt, minden étkezés mennyei lakoma volt, de sajnos örökre ‘meg lettünk fertőzve’ és egész életünkben ezeket az ízeket fogjuk keresni. Iraki származású vejem számára a kelet-európai konyha felfedezése igazi kinyilatkozás volt és szegényke az óta anyja főztjét sem tudja élvezni (de jó fiú és ezt nem vallja be előtte). Néha én is megpróbálom reprodukálni anyám egyes mesterművét, de általában kudarcot vallok. Egyszer egy aránylag egyszerű kedvencemmel kísérleteztem, a kelkáposzta főzelékkel. Azt hittem, elég jól sikerült és büszkén tálaltam fel gyanakodó családomnak. Mindenki nekilátott és már azt hittem ezúttal sikerélményem lesz, amikor jéghideg tusként értek vejem szavai:

„Elfelejtettél köménymagot tenni belé!” Persze igaza volt.

HOROGKERESZT TEL AVIV SZÍVÉBEN

Mint minden más nagyvárosban, a legdrágább telkek Tel Avivban is a város központjában találhatók. Az újságok gazdasági rovatai szerint, a spekulánsok egymással vetekednek, melyiknek sikerül több hasznot hajtható vételhez jutni, hamarosan magasházak fognak épülni a mostani két- három emeletesek helyett, de a legkívánatosabb körzet szívében van egy négy hektáros terület, a történelmi Szarona, amelyhez a fejlesztők nem nyúlhatnak hozzá. Néhány hete, két és fél órás túrán vettem részt az egykori német kolóniában. Hozzáértő idegenvezetőnktől sok új és érdekes részletet tudtunk meg városunk történelméről.

A 19.-ik század második felében az akkori Palesztinába emigrált az u. n. templomosok – a würtenbergi német protestáns egyház keretében működő Tempelgesellschaft-nak (= templomos közösség) nevezett, csekély jelentőségű mozgalom – néhányszáz híve. A mozgalom tagjai a bibliai önmegvalósításban hittek, szerintük az üdvösség előfeltétele, letelepülni a Szentföldön. A csoport céljának tűzte ki, előkészíteni az országot a Messiás jöttére és tagjai a tengerparti városokban telepedtek le, először Haifán és utána Jaffában. A Palesztinába érkezett emigráns csoportok közül, a templomosok voltak az egyedüliek, akiknek sikerült megbirkózni a kezdeti nehézségekkel és az első Világháború után is fennmaradni.

Így például egy keresztény szekta az USA-i Maineből, szintén abban hitt, hogy a letelepedés a Szentföldön fogja előkészíteni az Ég Királyságának jöttét és települést alapított Jaffán. 1866-ban 157 férfi, nő és gyerek érkezett Palesztinába egy vitorlás hajó fedélzetén. Szétszedett faházakat hoztak magukkal, amelyeket a településen állítottak össze. Rövid idővel letelepülésük után, belső viszályok, járványos betegségek, meg a súlyos gazdasági helyzet miatt, a település szétbomlott, tagjai pedig visszatértek az Egyesült Államokba.

A majdnem teljesen elhagyott települést 1868-ban megvették a templomosok, akik további települési helyet kerestek. Ez volt a második kolóniájuk, a haifai után.

1871-ben a templomosok Jaffától kb. 4 kilométerre 50 hektár földet vásároltak, a manapság Kirjának nevezett terület egyik dombján és egy Szarona – a bibliai Saron német változata – nevű mezőgazdasági települést alapítottak. A terület választása nem volt véletlen. Egy oldalról a fontos Jaffa-Nablusz kereskedelmi út határolja, a másikról az Ayalon folyó (Tel Avivot csak 1909-ben alapították). A telepeseket kezdetben különféle betegségek támadták meg, elsősorban a malária pusztította soraikat. Ezért eukaliptusz fákat ültettek – ezek voltak az első ilyen fajtájú fák Palesztinában – amelyek segítettek a mocsarak kiszárításában és ugyanakkor a levegőt is megtisztították.

A települést kereszt formában tervezték. A ’Tenger’ utca (ma Kaplan a neve), keletről nyugatra szelte át hosszában a falut és merőleges volt a mai David Elazar utcára.

1898-ig Szarona szegényes mezőgazdasági település volt. Ebben az évben látogatott a Szent Földre II. Vilmos német császár. Találkozott Herzl Tivadarral, a cionista mozgalom atyjával, aki felhívta az elképedt császár figyelmét arra, hogy alattvalói élnek Palesztinában. II. Vilmosra óriási benyomást keltett a Közel Keletre átültetett német falú és nagy összegekkel járult hozzá a település fejlesztéséhez.

A lakósok többsége a földet művelte, de egy részük a helyi bor és más termékek szállításával és értékesítésével foglalkozott. A 1893-ban felépült pincézetet és szeszfőzdét, Theodor Sandel építész tervezte, az ország első tervezőinek egyike. Épületei egy sor zsidó településen is láthatók. Szaronában egy olajprés és az első palesztinai modern kút is felépült.

A falu a szépség, rend és modern földművelés példaképe volt. A telepesek haladó kultiválási, addig ismeretlen, módszereket vezettek be, úgymint: kertészeti és palánta telepítési területek fejlesztését, trágya és műtrágya használatát a földeken, újszerű öntözési rendszert a parcellákban és a narancsültetvényeken, ciprusfa sorokat a parcellák megjelölésére. Korszerű mechanikus munkaeszközöket hoztak szülő hazájukból, cséplő és arató gépeket, szivattyút a víz felhívására nagy mélységből, rendezték a településen a víz tárolását és vízcsöveket vezettek be a házakba. A szőlőn kívül, a templomosok narancsot (tőlük származik a Jaffa narancs márkanév) és krumplit is növesztettek. Annyira sikeres volt Szarona, hogy mintatelepülés lett a zsidó telepesek számára.

Az első Világháborúban, az angolok váltották fel a törököket Palesztinában és mivel a templomosok mindvégig megtartották német állampolgárságukat és így ellenséges ország polgárai voltak, zömüket Egyiptomba száműzték. Csak a cionista vezetők beavatkozása után engedték vissza őket a hatóságok a húszas években. A házakat romokban, gazdaságaikat kifosztva találták, de a telepesek nem csüggedtek és nekifogtak újraépítésükhöz. Hamarosan Szarona látta el friss tejjel, gyümölccsel és zöldséggel Tel Avivot – amely a település házait teljesen körbenőtte.

A múlt század harmincas éveiben a nemzeti szocialista mozgalom elvei hatoltak be a templomosok soraiba. A szaronai fiatalok a náci ifjúsági mozgalom (Hitlerjugend) egyenruhájában masíroztak és a falutanács épületére a horogkeresztes zászlót tűzték ki. 1936-37 években sok német telepes nyíltan az arab lázadás mellé állt. Az arab bandákat fejlett technikával látták el és megtanították őket a modern fegyverek használatára is. A fiatalok, katonakoruk elérésekor hazautaztak és csatlakoztak a Wehrmachthoz. A harmincas években a nácik egy sor hivatalnoka látogatott a palesztinai németekhez, ezeknek egyik volt Adolf Eichmann, a magyar zsidóság főhóhéra, aki kétszer is itt volt.

Amikor kitört a második Világháború, a templomos telepesek nagy részét letartoztatták, kolóniáikat pedig – öt ilyen volt Palesztinában – az angol katonaság őrizte. Szarona szöges dróttal és őrtornyokkal körülvett internáló táborrá vált, a telepesek napközben kijárhattak földjeiket megművelni. Amikor a német hadsereg Palesztinához közeledett, a letartóztattok nagy részét Ausztráliába deportálták, egy másik részét zsidó hadifoglyok és a megsemmisítő táborok rabjai ellenében cserélték ki. Végül is az angolok lefoglalták a település házait és a csendes faluból katonai tábor lett. A függetlenségi harcok idején, a zsidó földalatti mozgalom meg is támadta ezt az angol bázist.

1947 decemberében a britek kiürítették a tábort és Szaronában kitűzték az izraeli lobogót. Az izraeli katonaság egy ideig továbbra is használta. A pincézet kiterjedt termeiben repülőket állítottak össze, amelyek később részt vettek a Felszabadító Háborús harcokban. Az állam kikiáltása után a kormányirodák ideiglenesen Szaronában kaptak helyet. Akkor nyerte el a „Kirja” (kormányzati negyed) elnevezést. Többek között Itt székeltek a miniszterelnöki és államelnöki irodák, a rendőrség főhadiszállása, az állami rádió (amely a mai napig ott van). A pincézetben működött az állami nyomda és az iskola épületében szülő korház létesült. 1962-ben Izrael állama 54 millió német márkát fizetett kártérítésül a telepeseknek.

Miután a kormány áttette székhelyét Jeruzsálembe, a területet a hadügyminisztérium használta céljaira. A történelmi épületeket nagy károk érték, a fák legtöbbjét kivágták. Csak a 80-as években nyilvánította a kormány a Kirja déli részét védett területnek. Az északi rész továbbra is az Izraeli Véderőt szolgálja. Az utolsó években megkezdődött a körzet tatarozása és öt házat, amelyek zavarták a forgalmat, vagy 100 méterrel arrébb toltak.

A túra keretében megismerkedtünk a 80 éves Jonatan Mamlukkal, akinek az apja volt Szarona zsidó gyógyszerésze 1924-1944 között. Gyógyszertára a falu központjában volt és miután a településen nem volt orvos, a naturopath patikus kezelte a betegeket.

Mamluk többek között beszámolt 30 ausztráliai német templomos 2009. áprilisi izraeli látogatásáról. A delegációnak néhány, több mint 80 éves telepes tagja is volt, akiket a 40-es években száműztek és az óta nem látogattak Izraelbe.

„A fogadás a pázsiton Szarona központjában, különösen megható esemény volt számomra. A rendezvény idején hozzám fordult a látogatók egyike, a nyolcvan éves Steller Robert, aki Szaronában született és azt kérdezte, tudok-e arról, hogy Mamluk Izidor patikusnak volt egy fia? Emlékszik arra, hogy együtt játszottak az óvodában. Mindjárt felpattantam helyemről izgatottan és elmondtam, hogy én vagyok az a gyerek, az, aki mellette ül most. Mindketten nagyon izgatottak voltunk és beszámoltunk egymásnak életünkről 4 éves korunk óta.”

A kiesen virágzó, sokszínű növényzettel tarkított, hatalmas fákkal körülvett, védett park 4 hektáros területén 37 templomos kőház van, amelyek – ha megvalósulnak a tervek – mint kávéházak, éttermek, butikok, galériák, múzeumok és látogató központ fogják szolgálni a nagyközönséget. A jövőben ez a terület lesz Tel Aviv-Jaffa szórakozó, kereskedelmi, kulturális, szabadidő, bevásárló központja. „A komplexum integrálni fog a történelem, a kezdeti palesztinai településektől kezdve, egészen az első kormányzati intézmények létesítéséig és a modern építkezés között és megőrzi a park egyedülálló karakterét”.

Fényképek a túráról

MAGYARUL A NAGYVILÁGBAN

Mint minden éven, a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeuma ez idén is megszervezte Safeden a Herzl napi rendezvényt, a magyar származású zsidóság impozáns összejövetelét. A program a Múzeum udvarában és a szomszédos kultúrházban érdekes volt, a magyaros ételek kitűnőek, de aki ismer, már tudja, engem leginkább a személyek érdekelnek, a találkozások más magyar ajkúakkal, régi jó ismerősökkel, az izraeli Magyar Fórum tagjaival és néhány új emigránssal is. Állandóan váltakozó asztalszomszédjaim közül egy kedves hölggyel folytatott beszélgetésem adott ötletet ez írásomra.

Ma már sajnálom, hogy kis korukban nem beszéltem gyerekeimmel magyarul. Feleségem ugyan nem érti ezt a nyelvet, de ha ő hollandul, én meg magyarul szóltam volna hozzájuk, legalább konyítanának egy kicsit mindkét nyelvhez. Fenti asztaltársam szintén itt született, de felnőttkorában tovább fejlesztette anyanyelvét és aránylag jól beszél magyarul.

Mint elmesélte, nagy meglepetés volt számára, amikor először érkezett Magyarországra, mennyire élvezte, hogy magyar beszédűek veszik körül, de azt is hozzátette, nem nagy haszna van ezen elszigetelt nyelv tudásából. Ezt már nem hagyhattam válasz nélkül és megjegyeztem, a világon mindenütt élnek magyarok. Kerestem mindjárt néhány példát is:

Amikor egyszer Londonban megjátszottam a turistát, elromlott az órám. Azt hittem könnyűszerrel megjavítathatom, de mint kisült, az angol fővárosban kihaltak az órások. Minden ékszeresnél azt mondták, javításokat csak a központi üzemükben végeznek és órám két hét múlva lesz kész. Ennyi ideig nem volt szándékomban Londonban maradni, de egy új óra vételét sem is engedhettem meg magamnak. Végül is véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre a városban, ahol az asztalára görbedve, nagyító üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származású is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.

Egy más alkalommal Amszterdamban voltam látogatóban feleségem családjánál és apósom egy öltönnyel ajándékozott meg. Ritka az olyan egyén közöttünk, akinek tökéletes a testalkata és az én új öltönyöm is könnyű átalakításra szorult. „Ja kérem”, - mondta az apósom - „egy ilyen városi szabónak sok a munkája és egy-két hetet várni kell, míg sorra kerülsz.” Vele mentem a szabóhoz, de a valóság még rosszabb volt ennél. „Három héten belül meglesz”, - morogta a varrónő hollandusul, de csak addig a pillanatig, amíg kimondtam a bűvös jelszót: „Holnap utazok Pestre és kéne az öltöny!”

Helyben áttértünk saját titkos, furcsán hangzó nyelvünkre, amelyből álmélkodó apósom egy szót sem tudott kivenni és míg kiderült ki honnan van, ki hová járt suliba és milyen közös ismerőseink vannak, a könnyű átszabás is be lett fejezve.

Amerre jártam a világon, találkoztam magyarokkal. Mint már említettem, a Hun Vannak a Magyarok (Skyex) nevű internetes oldal által sok emberrel barátkoztam meg a golyóbis minden tájáról és jó néhánnyal találkoztam is, de vannak kellemes meglepetések is, mint amikor Máltában feleségem szemet vetett egy szép és borsós árú ruhára az egyik kirakatban. Vonakodva léptem be a fényűző boltba, de amint kiderült a tulajdonosnő magyar, komoly engedményt kaptunk és a ruha bekerült nejem szekrényébe, a többi rongy közé.

Egy másik meglepi a Habimában ért, az izraeli Nemzeti Színházban. Egy régi jó barátom, aki társaságunkban a Hosszú névre hallgatott és kis szerepe volt a darabban, a héber szöveg kellős közepén, egy hosszú magyar mondatot hallatott. Nem tudom volt-e a teremben más magyar ajkú, én úgy éreztem, ez csak nekem szólt. A színész később elmondta, a rendező utasította, mondjon valamilyen értelmetlen szöveget, de ő inkább anyanyelvét választotta. A közönség nagy részének ez úgyis halandzsának tűnt.

A legsikerültebb magyar nyelvvel kapcsolatos történet, kedves jó barátom, Benda Iván fotográfusé, amelyet az „Az Élő Jeruzsálem” című könyvének Előszavában írt le. Szívélyes engedelmével, idemásolom:

"Nagypéntek, 2000. Ekkor léptem be először a Szentsír Templomba. Katolikusok, ortodoxok, szírek, koptok, örmények, etiópok miséi töltötték be a hatalmas teret. Csak a tömeget érzékeltem, sodródtam az áradattal, a bábeli hangzavarban fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Egy félreeső zugban észrevettem, hogy a világ elől bezárva ül egy apáca. Csukott szemmel magába mélyedt, kezében füzetlap, amelyen egy dal kottaképe látszott. Úgy éreztem, száz éve ismerem. Meg szerettem volna szólítani, beszélgetni vele. Nem mertem, hiszen csak magyarul szólhattam volna hozzá. Évek teltek el, és egy este vendégségbe hívtak. A szoba falán, egy csoportképen váratlanul megpillantottam ugyanazt az arcot. Kérdeztem: ki ő? Barátom így felelt: "Eszter nővér az egyetlen magyar apáca Jeruzsálemben".

KIBBUTZI LAKOMÁK

Ha valaki idegen országba emigrál, magától értetődő számára, hogy új hazájában sok változáshoz kell majd alkalmazkodnia. Nem csak a földrajzi körzet, amelyben lakik, fog megváltozni, hanem a nyelv, a szokások, az időjárás, sőt a konyha is – egy jelentős változás egy olyan személy esetében, aki nemcsak azért táplálkozik, mert éhes és jól akar lakni, de élvezni is szeretné azokat a dolgokat, amelyek bendőjébe kerülnek. Miután Izraelbe érkeztem, egy ideig tartott, amíg rátaláltam azokra az ételfajtákra, amelyek ízlésem szerintiek voltak. Mint régi olvasóim már tudják, egy ifjúsági csoport keretében érkeztem ide. Az első napokat sátortáborban töltöttük, de jövőbeli kibbutzunk hamarosan teherautót küldött értünk.

Az első sokk a reggelinél ért. Az asztalon tányérka volt, kis, zöldes, ártatlan kinézésű gyümölcsfélével. Kivettem egyet és gyanútlanul megízleltem. Majdnem mindent hajlandó vagyok megkóstolni, de nem rejtem véka alá a véleményemet is. Mindjárt kiköptem markomba és bedobtam az ételhulladék edénybe (a kibbutzokban minden asztalon van ilyen). „Mi ez az undorító izé?” – panaszoltam. „Olajbogyó” – válaszolták. Így ismerkedtem meg az olívzöld szín névadójával. Másnap az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy megismerhettem sötét bőrű testvérét is, amely még nagyobb csalódást okozott. Aszalt szilvához hasonló kinézése rábírt, hogy azt is megkóstoljam és újabb kiábrándulásban volt részem. Az olivák szeretete úgy látszik az itt töltött időtartammal van kapcsolatban, ma akár tízet is elfogyasztok vacsira, de a feleségemnek például Olaszországot kellett megjárnia, amíg rájuk szokott.

Az asztalon még egy ismeretlen cikk volt, egy nem túl nagy, téglalap alakú szilárd tömb, piszkosfehér színű rostos anyagból. Most már óvatosabb voltam és egy kibbutz tagnál érdeklődtem mi a fene ez a gyanús anyag. „Halva” – válaszolta. „Édesség, meglátod, ízleni fog!” Sohasem szerettem a túl édes dolgokat és ezúttal sem lelkesedtem, de legalább nem viszolyogtam tőle. A kibbutzunknak szőlőcukor, fructose és keményítő gyára volt és az asztalokon mindig volt halva.

A reggelinél nem értek további meglepetések. A többi étel az asztalon ’normális’ volt, barna szeletelt kenyér (a sarokban kenyérszeletelő gép volt), margarin, túró, joghurtféle, fél kemény tojás személyenként, sós haldarabok – túl sósak számomra – egy tál paradicsommal, uborkával, retekkel, hagymával, egy flaskakészlet ecettel és olajjal, reszelő – kibbutzban, ha salátát akartál enni, saját magadnak kellett elkészítened – só, feketebors és egy kancsó kávé. Hiányzott nekem a felvágott tál és a harmadik fűszertartó piros paprikával, de az étel ízletes volt és friss, egyenesen a termelőtől a fogyasztóhoz, én meg fiatal és jó étvágyú srác voltam.

Kibbutzunk alapítói szlovák, magyar, lengyel származásúak voltak és az Izraelben elterjedt keleti ételek, mint a humusz (csicseriborsó krém), tehina (szezámmag püré), padlizsán nem kerültek asztalunkra, csak később, amikor a városba költöztem, ismerkedtem meg velük. A falafel is idegen volt számomra és csak amikor szabira mentem Tel Avivba, mutatta be nekem nagybácsim ezt a népszerű gyorsétkező cikket, amely később szintén kedvencemmé vált. Alig tudtam héberül és feltételezte, nem fogom megérteni, amikor az eladótól kérte, hogy tetőzze meg adagomat kiadós mennyiségű erősen csípős szósszal. Bácsim meglepetésére, egy arcizmom sem rezdült. Számomra, aki imádom a halászlét, egy kis csípősség olyan volt, mint egy üdvözlet otthonról.

Az étel a kibbutzban általában elfogadható volt, de a jellege nem volt egységes. Azokban az években, amikor Izraelbe érkeztünk, lengyeles-oroszos stílus uralkodott a konyhában és az étel legalábbis tápláló volt, de néhány évvel később lecserélték a szakácsnőt egy magyar szármású hölgyre és vele az is ízek felszárnyaltak. A húsételek ugyan főleg szárnyasokból készültek és az adagok sokkal kisebbek voltak, mint Európában, de egy fárasztó munkanap után, mindent felfaltunk és még repetát is kértünk.

Voltak újdonságok is. Egyik kedvencem, a vöröses gyümölcsleves, amelyben egész barackok és szilvák úszkáltak, csak idényben készült, amikor nagy mennyiségű termék halmozódott fel, amelyet nem lehetett a piacra vinni. Mások is szerethették, mert óriási mennyiségeket főztek belőle. Mielőtt az asztalra került volna, a levest tejkannákban hűtötték a tehénistállói hűtőládákban.

Egyszer írtam már egyik kibbutzi barátnőmről, Sosannáról, Marokkó rózsájáról. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és egy nap elküldtek, hozzuk el a lehűtött gyümölcslevest az istállóból. Szomjasak voltunk, ittunk az egyik kannából, de közben hancúroztunk is, a kanna oldalra dőlt és egy kevés nem túl steril hűtővíz hatolt belé. Mit tegyünk? Csak nem öntjük ki és ezen a meleg napon megrövidítjük a kibbutz tagok egy részét ettől az hűsítő és ízletes desszerttől? Nem szóltunk senkinek és a ’megfertőzött’ kanna tartalmát is felszolgálták. Aznap néhány étkező megjegyezte milyen finom volt a leves.

Az első éveimben a kibbutzban az egyetlen hűsítő ital a hideg víz volt, amelyet ütött-kopott fémkorsókban tettek az asztalokra. A bennfentesek a tehénistállóban jéghideg friss tejet is ihattak. Néhány évvel később egy hideg szóda vízcsapot szereltek fel az étkezde előtt, felfrissítő újítás olyan emberek számára, akik az egész nap a tűző napsütésben robotoltak a mezőn. Egy másik szép szokás, amelyre jól emlékezek: azok, akik társadalmi munkában végezték a szalmabálák felrakását a teherautókra, a munka befejeztével egy-egy nagy üveg narancsszörpöt kaptak. Akkoriban vágyaim csúcsa volt, ha egyszer elhagyom a kibbutzot és jól fogok keresni, naponta veszek magamnak egy ilyen üveg szörpöt és este azt fogom szürcsölgetni.

És még egy csemege azokból az igénytelen napokból, amelyet ma már talán senki sem ismer. Batátapüré, amelynek egy részét vaníliával, a másikat pedig kakaóval keverték, a nálunk ismeretlen gesztenyepüré szegényes rokona.

A kibbutzban szoktam rá az uzsonnára is, amely naponta kenyeret, lekvárt, egy „Teatime” elnevezésű halkrémet és teát tartalmazott.

Azóta sok éve telt el. Minden szabványosítva lett és üzleti alapokra helyezve. A kibbutzi étkezdében is hitelkártyával törleszted számládat és az asztalokra – azok számára, akik még oda járnak és nem a szobájukban étkeznek – ugyanazok az ipari ételek kerülnek, amelyeket a városiak fogyasztanak. Ki fáradozna manapság túrót, joghurtot, falafelt készíteni, amikor a közeli szupermarket polcain, minden ízlésnek, egészségi állapotnak és zsebnek megfelelő termékek óriási választéka található.

Nem csak ízlésről van itt szó. Meg lett állapítva, hogy betegségeink túlnyomó többsége táplálkozás okozta civilizációs betegség. Olyanok, amelyek a civilizációtól és a kereskedelmi utaktól távol élő, így iparilag feldolgozott élelmiszereket nem fogyasztó népeknél nem fordulnak elő

Egy magyar példa az élelmiszercikkek iparosodására, a magyar konyhakultúra egyik hagyományos különlegessége, a lángos majdnem teljesen kiszorult az utcákról és csak itt-ott, piacokon árulják. A pékségek a metró bejáratoknál burékát, croissantot, muffint, pizzát árulnak és nem ezt jellegzetes, azelőtt népszerű magyar lepényt, amelyet a turisták ma hiába keresnek.

Talán maradt még néhány elszigetelt zug, melegházak, amelyeket meg kell őrizni, ahol friss, házilag készült terméket lehet kapni. Mit is mondott nekem egyszer egy öreg szegedi úr mélységes megvetéssel, amikor elmeséltem, hogy egy bizonyos pesti étteremben ízletes halászlét ettem.

„Az a halászlé biztos konzervből került elő!”

LÁTHATATLAN SZERETNÉK LENNI

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

A kicsinyek tereferéjére fülelni,

Ne észleljék felnőtt jelenletét.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Gyerekeim lelkében a dalra figyelni,

Kideríteni boldogságuk igazát.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Minisztereink rejtett gondolatait feltárni,

Leleplezni a kegyetlen valóságot.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Szépeket egyedüllétükben meglesni,

Megtudni belső szépségük titkát.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Igazán közelről lencsémre kapni,

Félelemmentesen látni az állatvilágot.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Híresek szobájában lapulni és felderíteni

Életük drámáját, vagy komédiáját.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Természetellenes jelenségeket látni,

Nem emberi szemnek szánt látványt.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Átlagemberek mindennapi életét követni,

Megtalálni végre a bepillantást, a választ.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Náci gyilkosok agya rejtekébe behatolni,

Kísérletet tenni felfogni tetteik okát.

Néha láthatatlan szeretnék lenni,

Miként vélekednek rólam barátaim, megtudni,

Vagy talán nem érdemes, jobb a látszat.

EMLÉKALBUM

Néhány nappal a Zsidó Újév előtt befejeztem egy összetett és megindító feladatot, amellyel vagy két hónapig küszködtem: gyerekeim kérésére, albumot készítettem felmenőink fényképeivel, rövid szöveggel minden kép alatt, ki ki, milyen rokoni ághoz tartozik, születési és elhalálozási évével. Előzőleg már vagy fél éve próbáltam felderíteni régi családi fotókat. A fő forrásom szüleim hagyatéka volt, de a képek állapota kétségbeejtő volt, az emulzió hámlott és fájó szívvel voltam kénytelen a kukába hajítani egy rakás érzelmileg felbecsülhetetlen értékű fényképet, amelyeket soha sem fogok tudni pótolni. Annak idején, amikor szüleim Izraelbe emigráltak, konténerük a tengerbe esett és sok minden tönkre ment benne.

Reméltem Érsekújvárról származó unokatestvérem kisegíthet, de amikor 1944-ben deportálták őt és családját szülővárosából, szomszédjaik kifosztották lakásukat és egyedüli háború előtti fényképei anyjáról és húgáról, akiket Auschwitzban meggyilkoltak, szüleim képeiről készült másolatok.

Áprilisban Pestre utaztam és megkértem másik unokatesómat, a 86 éves Palit, szedje elő albumjait. Néhány órát töltöttünk együtt fotók százaival, egymás szavába vágva emlékeztünk vissza drágáinkra, akik már csak emlékezetünkben élnek, szokásaikra, furcsaságaikra, szólásmondásaikra, a mi huncutságainkra, eseményekre, amelyek befolyásolták életünket és végül is vagy 20 fényképet választottam, amelyeket azután gépembe szkeneltem. Két héttel később Pali elhunyt és most ő is csak albumomban lesz megörökítve.

Történt velem két majdnem csoda is. Egy rokon albumában kitűnő állapotban levő felvételt fedeztem fel apai nagyszüleimről, amint derűsen ülnek egy padon, egy flancos nyaralóhelyen. Hasonló esetem volt egy rég elhunyt bácsim özvegyével. Egy öreg dobozban váratlan kincsre bukkantam: anyai nagypapám bűbájos fényképére amint egy fekete Ford mellett áll, az ablakból kikukucskáló anyámmal és mostohájával, nővérével, aki az autó lépcsőjén ölelkezik jövő férjével és magával a bácsival, serdülő suhanc formájában.

Most megvolt minden fénykép, amelyet valaha remélhetek felderíteni és munkához foghattam. Az internet program, amelyet letöltöttem, lehetővé teszi kiválasztani az album nagyságát, az oldalak számát, a kötés minőségét, azt, vajon az album oldalt fekvő, vagy álló lesz, az anyag szerkesztését, háttér választást és a kísérő szöveget írását. Ízlésünk szerint meg lehet változtatni a fénykép színét, nagyságát, feljavítani minőségét és ha minden kész, a cég az anyagot kromo papíron könyv alakban kinyomtatja. Készítettem már egy hasonló albumot családi gyökerek túránkról múlt éven. Ez egy gyönyörű emlék és sokkal praktikusabb, mint a rengeteg fotóalbum, kipotyogó fényképeivel, amelyek a polcokon sorakoznak és csak ritkán néz beléjük valaki.

Ennyit a technikai részletekről. Az érzelmi rész viszont hihetetlenül megrendített. Végignézni egy sor szeretett személy fotóját, amint legjobb ruházatukba öltözve állnak, ülnek házukban, a természet ölében lazulnak, egyedül, velem, vagy mással összeölelkezve, gondtalanul mosolyognak a fényképészre, minden sejtelem, előérzet nélkül arról, ami történni fog velük, a keserű sorsról, amelyben részük lesz, a szörnyű szenvedésről, a megaláztatásról, az embertelen kegyetlenségről, amely virágzása csúcsán fogja kioltani életük mécsesét. Az egyik fénykép alá a másik után kellett odaírnom a hátborzongató szavakat „meggyilkolták 1944/45-ben”. Apai nagyanyám, lánya és két fia, unokája, lánya férje, anyám nővére, annak férje és fia és rokonok, osztálytársak, gyerekkori pajtások további hosszú sora, akiket a náci szörnyetegek hidegvérűen lemészároltak. Nagyapáim nagyon szerencsések voltak, mert még a háború előtt. saját ágyukban hunyhatták le szemüket.

Csak egy már előzőleg is kifejezett gondolattal fejezhetem be ezt az írásomat: ’mi lett volna, ha?’ Milyen lett volna az életünk, ha minden rokonunk megmaradt volna és a megsemmisítő gépezet kegyetlen kerekei nem morzsolták volna fel őket? Gyerekeim, unokáim, unokatesók garmadával lennének körülvéve és a családi összejövetelekre nagyobb helyet kéne keresnünk, szerény lakásunk helyett.

A jövőben, amikor már nem marad több túlélő, aki gyönge hangjával megpróbálja elmesélni rettenetes élményeit, egy ilyen album, mint amilyet most készítettem el és a hozzá hasonlók lesznek ezen elveszett lelkek egyedüli emlékei. Máskülönben ki fogja egyáltalán elhinni, hogy léteztek valaha, itt éltek közöttünk és gyanútlanul szőttek szép terveket a jövőre?

MAGASABB SZINTRE TÖREKSZÜNK

Meglehetősen utálok sorba állni, de mit tegyek, néha ez az egyedüli út az üdvösséghez. Egy nap, amikor türelmetlenül toporogtam egy végtelen sor közepén, meglepetten konstatáltam: a legtöbb előttem és mögöttem álló fiatal magasabb nálam. Soha sem tartoztam a hórihorgas srácok közé, de azért törpe sem voltam. Egy picit megszeppentem, a körülvevők átlagemberek voltak és nem kosárlabda játékosok: „csak nem kezdtem el zsugorodni?”

Amint módom támadt rá, megmértem a magasságomat és megnyugodtam. Változatlanul 1.73 cm vagyok, egy milliméterrel sem alacsonyabb, mint amennyi voltam mióta érett lettem. Ha ez így van, az egyedüli magyarázat az, a mai ifjúk magasabbra nőnek, mint az én generációm! Egy röpke böngészés a statisztikában megmutatta, az egész világon ez az irányzat, minden generáció magasabbra szárnyal, mint a megelőző. Kíváncsi lettem. Hol élnek a legmagasabb emberek?

A válasz más volt, mint elvárásom: Európában!

Az Egyesült Államok ugyan a legfejlettebb és leggazdagabb állam a világon, de Európa sem kullog a második helyen minden téren. Így például, ami a testmagasságot illeti, nemcsak utolérte Amerikát, hanem túlhaladta. Ennek az egyik oka, a ’vén kontinens’ egészségügyi és szociális rendszerei, sokkal haladottabbak (ennek egy példája a brit „Nemzeti Egészségügyi Szolgáltatás”). Csak a múlt héten olvastam: a ’gazdag’ US -ben a lakosság 15%-nak nincs betegbiztosítása. Évente 20,000 ember hal meg amiatt a prózai és szomorú ok miatt, hogy nincs módjában megfizetni az orvosi kezelést! További 700,000 amerikait csődbe jutatják a szédületes magasságú orvosi költségek.

Századékok folyamán, az Egyesült Államok lakosai voltak a világ legmagasabb emberei, de a második Világháború vége óta lassan csökkent a különbség közöttük és az európaiak között, amíg végül az utóbbiak vették át a vezetést. Meglepő adat: a mindentudó Wikipédia szerint, a legmagasabb emberek a világon ma a Dinári Alpokban élnek (úgy látszik hiányoztam azon az órán, ez a hegység a volt Jugoszlávia hosszán vonul át és Albániában ér véget). A férfiak átlagmagassága ebben a körzetben 185.6 cm, a nőké pedig 171 cm.

A Social Science Quarterly című folyóirat szerint, a háború után felgyorsult az átlagos testmagasság növekedése, a 20-ik század közepe felé lelassult és 1975 környékén újra gyorsabb lett, de ezúttal csak a fehér lakosságnál. A dinári férfiak és a velük egykorú amerikaiak közötti magassági különbségek manapság elérik a 9.3 centimétert! Utánuk következnek 3.3 centis különbséggel a holland férfiak, a harmadik és negyedik helyen a svédek és németek vannak és az ötödiken, azok, akik a törökországi Izmir közelében élnek. A nőknél is a hollandok a másodhelyezettek (a feleségem, aki holland származású és a háborúban született, a legidősebb a családban, de egy fejjel kisebb húgánál és két öccsénél), utána meg Belgium, Ausztria és Németország következnek.

Az emigráció okozza azt, hogy az átlagos US lakos alacsonyabb termetű. Az amerikai fehérek átlagmagassága 2.65 centiméterrel haladja meg az országos átlagot. A fekete férfiak 0.9 és a nők 1.6 centiméterrel alacsonyabbak, míg a különbség a mexikóiak és a fehérek között 8.3 és 6.1 cm (de azok, akik az US-be emigráltak, jelentősen magasabbak azoknál, akik Mexikóban maradtak!)

A legalacsonyabb termetűek bolygónkon az 50-nél idősebb korúak Indonéziában élnek, ahol az e korú férfiak átlagmagassága 158 és a nőké 147 cm (a 19-23 korúak ebben az országban, férfiak és nők egyaránt, átlagosan 4 centiméterrel magasabbak!), ez után következik India, 161.2, illetőleg 152.1 centis magassággal, Vietnam és Mexikó.

A fenti adatok persze csak azokra az országokra vonatkoznak, amelyek többé-kevésbé pontos statisztikai adatokkal szolgálnak lakosságukkal kapcsolatban. Így például ellentmondó állítások vannak arról, hogy a világ legmagasabb termetű emberei a szudáni dinkák, de amíg országuk nem kezdi el a demográfiai adatok számon tartását és közlését, nem fogjuk tudni mi a valóság. A legalacsonyabbak köztudottan az afrikai pigmeusok, akiknél a férfiak is átlagosan 1.5 méternél alacsonyabbak.

A növekedés életünk három időszakában a legszaporább: a 9 hónapos fejlődés alatt a méhben, a születés pillanatától kb. 2 éves korunkig, valamint a pubertási periódus idején. A 2 évnél idősebb gyerekek testmagassága sokkal lassabban növekszik, de a teljes nemi érettség elérése után is, még néhány évig, általában 20-22 éves korig, is érzékelhető egy bizonyos lassú növekedés.

A felnőttek végső testmagasságát öröklött és környezeti tényezők határozzák meg. Az egyén által örökölt egyedi emberi gének, az első változó nagy része. A második determináns tényező környezeti és egészségügyi tényezők kombinációja, amelyek, mielőtt elérné a felnőttkort (amikor a növés megszűnik) hatnak fejlődésére.

Az egészséges növekedés alapfeltétele a rendszeres tápanyag-szolgáltatás, amelyeknek hiánya a fenti három időszakban jelentős fejlődési elmaradást okozhat. Nehéz anyagi körülmények között élő, vagy krónikus betegségekben szenvedő gyermekek és serdülők, akik nem részesülnek a szükséges tápanyagban, visszamaradnak fejlődésükben a hason korú fiataloktól. Amint viszont megjavulnak külső körülményeik, vagy felépülnek betegségükből, sok esetben hirtelen és meglepő előrehaladás tapasztalható fejlődésükben.

Ebben az esetben, mint sok másban, is a gazdagok ivadékai járnak jobban. Világos összefüggés található a jövedelem és a testmagasság közt: a többet keresők, többet képesek nyújtani sarjadékaiknak, akik azután új magassági rekordokat döntenek meg. Mint már említettem, Európában jobb az anyagi javak elosztása, mint Amerikában. Az európai állami egészségügyi rendszerek és szociális védőhálók jobb feltételeket biztosítanak az amerikainál – amely mellesleg kétszer annyiba kerül!

A testmagasság meghatározásában, az örökletes tényezők mellett, a hormonrendszer szerepének van döntő fontossága. A növekedés szabályozásáért az agyalapi mirigy által termelt növekedési hormon felelős, csökkent mértékű elválasztása törpenövést, túlzott mennyisége óriásnövést eredményez. Dacára annak, hogy testmagasságunk általában a húszas éveink elején eléri végső határát, szervezetünk egész életen át termeli a hormont és csak idősebb korban, 60 év felett, csökken a szintje. Termelődése napi ritmust és időszakos ingadozást mutat, de az éjjeli órákban a legintenzívebb. Ez is az egyik oka, miért fontos, hogy a fiatalok eleget aludjanak. Tartós kialvatlanság – például a katonai szolgálat idején – nem csak fáradságot okoz, hanem a normális növekedési folyamatot is megzavarja.

Vajon az ember magassága befolyásolhatja személyiségét, sorsát, életmenetét? Egy nemrég olvasott cikk azt állította, hogy az alacsony embereknek rosszabb a szellemi és testi egészsége, mint az átlagos magasságúaknak. Ennek az lehet az oka, hogy az alacsonyabb termetűek által tapasztalt nehézségek, olyan területeken, mint az iskolában, állástalálásban, kapcsolatteremtésben, kedvezőtlenül befolyásolják egészségüket.

A mai társadalom, főleg a férfiak esetében, a magasságot a szépséggel és sikerrel azonosítja, az átlagnál alacsonyabbak pedig a normától eltérőnek látják magukat és úgy érzik, kötelességűk folytonosan bizonyítani férfiasságukat.

A történelemben, de ismerőseink körében is, nem hiányoznak példák arra, hogy „az alacsony termetűek eltökéltebbek, energikusabbak, harciasabbak és elég gyakran agresszívebbek is, átlagos és magas felebarátiaknál”. Néhány pozitív és negatív példa (és elnézést kérek, hogy együtt említem őket): Atilla, a bibliai Dávid király, Napóleon, Ben Gurion, Husszein király, Deng Xiaoping, Hitler, Lenin, Sztálin, Mussolini, Rákosi és a maiak közül Sárközy és Ahmadinezsád, biztos vannak még néhányan. A nők esetében viszont az alacsony termet nem hátrány. Edith Piáf hírnevét, mint a sanzonok királynője, egyáltalán nem befolyásolta, hogy alig volt 150 cm magas.

A magas emberek élete sem problémamentes. Itt az örökös keresés a megfelelő öltözék után, a túl rövid ágyak, a kényelem hiánya a tömegközlekedésben, a nehézségek megfelelő pár találásában, de napjaikban, sok sportágban, mint a röplabdában, futásban, úszásban, vívásban stb., a magasok rendkívül keresettek. A kosárlabda játékosok pedig civilizációnk szupersztárjai.

Vajon a testmagasság változása csakugyan lezárul a pubertás utáni években?

Nem teljesen, a haladott korban megújul, csak fordított irányban. A normális öregedés tünetei közé tartozik a testmagasság-zsugorodás, amelynek okai többek között, a rosszabb poszturális kontroll, ízületi kopás, a csontsűrűség változása, az izomzat mennyiségének és a testsúlynak csökkenése, lágy szövetek sorvadása.

Ritka esetekben ez a folyamat már a 55-60 éves korban is elindulhat. Szerencsémre, haladott életkoromnak köszönhetően, ez az egy veszély már nem fenyeget.

Jelenleg úgy néz ki, hogy minden generáció 5-10 centivel túlnövi az előzőt. Ük-ükunokáink már 250 centi magasak lesznek és potom néhányezer év múlva az átlagemberi magasság 3-4 méter lesz. Mi lesz ebből? Óriások fajává válunk? Nem értek hozzá, de azt hiszem egy idő után azért ez a folyamat vagy megáll, vagy megfordul.

Custom Search