"Itthon-Otthon" és további írásaim

szerda, november 18, 2009

FORGÓAJTÓ, vagy A MÁSODIK FELESÉG

A napokban véletlenül összefutottam egy régi barátnőmmel. Sok év telt el az óta – több mint 45 éve vagyok nős – de ma is gusztusosnak és kívánatosnak néz ki. A kapcsolatunk annak idején nem volt egy sorsszerű, dramatikus, fel-le szerelem. Élveztük egymás társaságát, moziztunk, buliztunk, parki padon, vagy a lépcsőházban, mielőtt hazament a szüleihez, csókolództunk, egy kicsit tapiztuk egymást – azokban a napokban a sex fiatalok között inkább kivételnek számított, mint magától értetődőnek – de nem voltam még érett egy állandó, kötelező kapcsolatra és amikor megismert egy nálam komolyabb pasit (aki később el is vette), mint barátok váltunk el. Csak kellemes emlékeink vannak azokról a napokról, visszamaradt keserűség, harag nélkül és dacára a hosszadalmas szünetnek, mindketten úgy éreztük, a barátság, a kölcsönös érdeklődés, továbbra is fennmaradt.

Beszámoltunk egymásnak életünk folyásáról, kiraktuk az asztalra a gyerekek, unokák fényképeit és kellemes terefere és kávézás között, az a gondolat ötlött a fejembe, mi lett volna, ha folytatjuk a kapcsolatot, ha elmélyítjük és összekelünk?

Mindjárt most le akarom szögezni, maradéktalanul boldog vagyok házasságomban, nejem legjobb pajtásom, gyerekeink jól sikerültek (szerény véleményünk szerint), soha sem fordult meg fejemben a megbánás gondolata, de hiszen a fenti barátnőt jó néhány évvel a jövőbelim előtt ismertem meg és ha tovább járunk, elhatározzuk összekötni jövőnket, valószínűleg egyáltalán nem ismertem volna meg mostani élettársamat. Furcsa, nem valószerű tulajdonságom, érzelmileg képtelen vagyok azonosulni a kétdimenziós idő fogalmával, amely szerint a forgalom csak egyirányú lehet, a múltból a jövőbe és mindig azon morfondírozok „mi lenne ha?”

Nálam okosabbak és nagyobbak próbálták meghatározni a házasság intézményének minőségét, szavak százezreit írták és írják olyan címekkel, mint „a párkapcsolati kommunikáció fontossága”, „a boldog házasság titka”, „sikeres párkapcsolat” és hasonló tárgyú cikkeket, meg tanult könyveket, de egyben mindegyikük megegyezik: a sokszor fájós kompromisszumok a házasélet alapjai. Az élettársak kötelesek megegyezni a másikkal, igyekezni megelőzni a heves, gyorsan elfajuló szembeszállásokat, amelyek néha azt okozhatják, hogy az egész kapcsolat felbomlik.

A kompromisszumok sokkal a dátum kitűzése és a meghívók kiküldése előtt kezdődnek. Ha valaki kijelenti előttem, rátaláltam az ideális partnerre, gratulálok neki, magamban pedig egy jót röhögök. A nő lehet lélegzetelállító szépség, csodás szakácsnő, példás háziasszony, a férfi atlétikus, vonzó testű, kitűnő táncos, bűbájos udvarló, aki ajándékokkal halmozza el barátnőjét, de mindig van egy-két csomó a kákán. A férfi horkol, sportbolond, rendetlen, füstöl, mint a kémény, a nő órákig dumál a telefonon, kifogásolja párja barátait, folyton kritizálja, nem nevet a viccein stb., stb. Hát akkor miért kelnek mégis össze? Mert szerencséjükre létezik egy leleményes ‘fülig egymásba habarodás’ nevezetű automatikus mechanizmus, amely azt okozza, hogy az érintett személyek fittyet hánynak az ilyen kis zavaró mozzanatoknak, mi több, vakok, mint a bányaló és nemcsak képtelenek észrevenni bármilyen hibát partnerüknél, hanem meg vannak győződve arról, hogy ő a tökéletesség eszményképe. A hatása ugyan elmúlik egy idő után, de addig a pár már házas egy ideje, esetleg első gyereküket várja és ha a különbségek közöttük nem szélsőségesek, a vak szerelem lassan-lassan tágra nyitott szemű csendes szeretetté változik, amely sokszor évtizedekig megmarad: jól ismered élettársad gyengeségeit, bolondériáit, korlátoltságait, de dacára ezeknek, szereted őt.

Mindez átfutott a fejemen aznap, amikor búcsút mondtam volt barátnőmnek – természetesen telefonszámokat cseréltünk és biztosítottuk egymást a kapcsolat fenntartásáról – amikor hirtelen eszembe jutott egy elbeszélés, amelyet egyszer régen olvastam. Szeretem a fantáziákat, egy ilyenfajta elbeszélés lehetővé teszi eljutni olyan tájakra, amelyek kívül esnek az elfogadott kereteken, nem vagyunk megbéklyózva a konvenciók által és akármilyen helyzetet leírhatunk, mégha képtelenségnek is tűnik, hiszen végül is csak fantáziáról van szó.

Meglehetően szexista elbeszélésünk hőse egy rendkívül mázlis fiatalember, hívjuk Mikenak, aki nemcsak két lányt szeret, hanem ők viszont szeretik őt. A férfinek nagy dilemmája: melyiket részesítse előnyben. Mindketten szépek. Az első, Sára, szerény, házias, utálja a sminket és egyszerűen öltözködik. Úgy készülődik a házasságra, mint mások az egyetem felvételi vizsgáira. Tud varrni, főzni, vasalni, makacs foltokat eltávolítani. Egy sikerült este számára egy olyan, amelyen meghallgatják együtt a Filharmonikusok heti koncertjét, vagy verseket olvasnak.

A másik, Ivonne, szöges ellentéte Sárának. Kihívóan öltözködik, az arcát vastag sminkréteg fedi, fülében óriási fülbevalók himbálóznak, karján karperecek sokasága és főleg megszállott bulizó. Az előkelő társaság egy buliját sem hagyhatja ki. Élvezet vele szórakozni, bugyborékol belőle a vidámság, csodálatos táncos és a hajnali órákban, amikor hazaérnek valamilyen szórakozásból, elegendő energiája marad, partnerének felejthetetlen nemi élményt ajándékozni, de egynéhány ilyen viharos nap után, Mike jóllakottságot, kielégültséget érez és szüksége támad egyedül tölteni néhány csendes napot.

Ez befolyásolta végső választását is. Családot akart alapítani és nyilvánvaló volt számára, hogy Sára jobban megfelel jövendő gyerekei anyjának. Az esküvőre Ivonnet is meghívta, de a lány ezt az egy rendezvényt kivételesen inkább kihagyta. Hiszen ő teljes egészében, testével és lelkével átadta magát Mikenak és nem tudta megérteni miért választott mást.

Az esküvő szerény volt, mint a házasok, a mézeshetekre Londonba utaztak, múzeumokba látogattak, néhány jó darabot megnéztek és a visszatértük után gyorsan elmerültek a házasélet rutinjában. Vagy 10 hónappal a lagzi után Sára megszülte első fiúkat, a másodikat pedig vagy 3 év múltán. Példás háziasszony, feleség és anya volt. A házban mindig rend honolt, Mike minden gombja fel volt varrva, ingei kivasalva, cipői kipucolva, a gyerekek jól neveltek és amikor férje megjött a munkából, felesége öleléssel, a papuccsal és kedvenc ételével várta.

Estéik csendesek voltak, nézték a TV-t, vagy könyvet olvastak, de 9.30 felé Sára elemei lemerültek és visszavonult a hálóba. Szombat este barátokhoz mentek, vagy azok jöttek hozzájuk, de ilyenkor is megőrizték a szolid kereteket. Az egyetlen alkoholos ital asztalukon a bor, vagy sör volt, a táncok szalonos jellegűek és éjfél előtt mindenki elbúcsúzott. A sex is kielégítő volt, de nem spontán, isten ments, Sára nem hitt a spontán cselekvésben. Házasságuk kezdetén négyszer hetente közösültek, az első gyerek után háromszor és a második után kétszer, ha csak Sára nem volt túl fáradt és az igaz az, Mike beérte ennyivel.

A férfi soha sem képzelte el a házaséletet ennyire tökéletesnek. A szülei is szerették egymást, de a néha zajos veszekedések törtek ki közöttük és azután néhány napon keresztül puskaporos volt a levegő a házban. Nem így volt az ő otthonában! Sára nem létezett különálló személyként, minden, amit Mike szeretett, kedvelt, előnybe helyezett, akart, magáévá tette lelkesen és csak egyet kívánt magának: az embere legyen boldog! Az is volt, csak egy hülye panaszkodott volna ilyen ideális körülmények között és ha bármilyen kétség merült fel lelkében, Mike nagy dühösen hessegette el, de mint közismert, az érzelmeken nehéz uralkodni. Nem mintha boldogtalan, elégedetlen, kielégítetlen lett volna, csak unott. Egyre inkább, ahogy a napok múltak. Még állandó, biztonságos, jól jövedelmező munkahelye sem érdekelte különösebben. Ha a dolgok a maguk normális medrében folytatódnak, feltehetően 55 évesen a vállalat alelnöke lesz. Na és?

Kétségbeesetten kérdezte magától: „valóban erre születtem? Lassan kapaszkodni fel az élet létráján, nagyobb lakásba költözni, fényűzőbbre cserélni az autót, felnevelni gyerekeimet, egyszer évente Svájcba menni síelni és tiszteletben megőszülni ugyanazon az asszony mellett? És hol vannak az álmok, a kalandok, az országok, amelyeket nem láttam, az ízek, amelyeket nem ízleltem, a kipróbálatlan dolgok”?

Egy hétvégén hasonló terhes gondolatokkal feküdt le, miután órákig bambán bámulta a tévét, egyedül. Sára már rég az álmok világában volt és nem volt valakije, akivel megoszthatta volna a komikus, dramatikus, vagy főleg unalmas perceket. Arra gondolt, felébreszti, javasolja, változtassanak valamit szokásos életükön, de tapasztalatból tudta, élettársa ezekben az órákban nem vesz adást, ő egy reggeli ember, aki éjjel nem működik. Végül elnyomta az álom és amikor felébredt, mindjárt érzékelte – még mielőtt szemeit kinyitotta volna – valami történt, valami megváltozott.

Elsőnek parfüm átható illatát érezte, valahonnan ismerősnek tűnt, de egész biztosan nem volt Sára márkája. A feje zúgott és nem értette miért, hiszen nem ivott semmit rendes pohár borán kívül. Amikor kinyitotta a szemét, az első, ami szemébe ötlött, a lámpán lógó melltartó volt és mellette, az éjjeli asztalon, egy félig teli pohárka zöldes itallal, de a következő látvány mindennél meglepőbb volt: a mellette szundító összesen néhány tetoválás mintával borított érzéki női test, Ivonné volt. Egy kissé érettebb, telibb, de mégis az ő Ivonneja volt, akinek három éve olyan keserű csalódást okozott.

Nem fárasztalak benneteket a beszélgetés tartalmával, amely Mike első zavaros perceiben lezajlott a pár között, úgysem idézem szóról szóra a rég olvasott elbeszélést. Csak saját szavaimmal akartam leírni a helyzetet, amelyben hősöm találta magát. Kiderült, hogy Mike egy olyan világba ébredt, amely csak hasonlított az övéhez, de nem volt teljesen azonos vele és ebben az alternatív világban Mike és Ivonne néhány éve házasok. Gyerekük még nem volt, de hiszen fiatalok és annyi mindent nem próbáltak még ki. Ráérnek még intézményesedni és kakis popsikat törölni. Az utcán, háza előtt, olyan kocsi márkák parkoltak, amelyeket Mike nem ismert, a miniszterelnök, akiről a híradóban beszéltek, az ő világában elvesztette a választásokat és a polcon felfedezett két könyvet kedvenc írójától, aki néhány éve elhunyt és úgy vélte, minden könyvét ismeri, de kinek volt ideje olvasni!

Ivonne nem változott meg, ugyanolyan lelkes bulizó maradt, mint azelőtt és az unatkozó férfi nagy lelkesedéssel vetette be magát a rendezvények napi fergetegébe. Ebben a világban Mike minden pénzét egy futurisztikus vállalkozásba fektette be és ez a befektetés annyira kifizetődött, hogy nem kényszerült többé reggelenként az irodába menni és így megengedhette magának akkor feküdni le, amikor kedve támadt. Ivonne fantasztikus volt az ágyban, sokkal jobb, mint megmaradt Mike emlékezetében, újból felélesztette benne a szexuális vágyat, amelyről azt hitte végleg elenyészett nála és a következő napokban olyan alkotó jellegű nemi tevékenységben volt része, amelyről fogalma sem volt, hogy létezik.

A közeli hétvégén a házaspár, néhány barátjával, egy üzletember privát repülőjén Las Vegasba repült, Mike egyik vágyálma, amely attól tartott, már soha sem fog megvalósulni. Digitális fényképezőgépében fényképeket fedezett fel egy szabiról, amelyre persze nem emlékezett, a fotókon ők ketten napoznak és smárolnak a mykonoszi nudista tengerparton. Mikenak nem volt többé ideje unatkozni, alig maradt ideje a pihenésre, de ezúttal sem volt teljesen megelégedve, zaklatta a gondolat, mit történt két helyes gyerekével és odaadó nejével, Sárával. Nem értette a szerkezetet, amelynek alapján működnek ezek az alternatív univerzumok. Vajon az ő eredeti világában Sára hajadon maradt, más férfi a férje, vagy az ő alteregója ül most mellette a vacsoraasztalnál, beszámol neki az irodában történtekről és élvezi a két kissráca egészséges étvágyát és gyerekes hancúrozását. Nem rossz ez az életmód, de ha csak módja lenne hazaugrani (igen, a másik házat tekintette igazi otthonának) néhány percre – egy tobzódás és a másik között – megölelni a feleségét és gyerekeit és megmondani nekik, hogy tiszta szívből szereti őket, ha csak lélegzetet vehetne, rövid szünetet tarthatna, de ez már nem volt a menü része.

Mike hamarosan felfedezte, az egyetlen módja ahhoz, hogy visszakapja előző életét és családját, az, ha úgy érzi, torkig van mostani életével, ha habozás nélkül ki tudja jelenteni, nem kívánja ezt az életet. Akkor működésbe lépett valamilyen láthatatlan szerkezet, amely csak rá hatott és nem tudta a titkát és reggel Sára oldalán ébredt fel, mintha misem történt volna. Gyerekei egy kicsit nagyobbak voltak, a babának új foga nőtt, nem emlékezett arra a kínos esetre a húsvéti ünnepi vacsorán, amelyet felesége említett, de különben minden visszatért a maga elolvasni és kezdetben még az irodába is új lelkesedéssel ment. Nem véletlenül mondtam ‘kezdetben’, mivel a forgatókönyv újra és újra ismétlődött,

Mike két felesége egyikénél sem volt képes huzamosabb ideig megmaradni, de ha elhatalmasodott rajta a kielégítetlenség, nem esett kétségbe. Tudta, egy privát forgóajtó áll rendelkezésére. Amint a pohár csordultig megtelik, egy szép reggel a másik nejét találja ágyában, vagy az elsőt, vagy a másodikat, vagy az elsőt…egy kielégítő elrendezés egy átlagos hím számára.

Ideáig a példa. Van tanulság is? Persze, hogy van, mint minden jó elbeszélésben. Egy fantáziában minden lehetséges, de a valóságban igyekeznünk kell kihozni a maximumot választásunkból. Mint már írásom elején megjegyeztem, ne keresd a tökéletest párodnál. Elégedj meg azzal, hogy összekötötte a sorsát sorsoddal, szeret téged és a maga korlátozott módján, dacára rengeteg hibájának, mindent tőle telőt megtesz a teljes boldogságodért. Próbáld megbocsátani párod gyarló botlásait, ne élezz ki minden vitát addig a robbanópontig, amikor mindkét fél, ne adj isten, olyat mond, amit később megsajnál és ha csak lehetne, visszaszívná. Néha mindenki kiborul, minden embernek lehet rossz hangulata, vannak mélypontjai, csak ne buzeráljátok, hagyjátok felocsúdni és visszatérni magához.

Mi az egész tan dióhéjban? A feleségem szavaival élve:

„Élj és hagyj élni!”

szombat, november 07, 2009

EUTANÁZIA

Alábbi írásomat "A Jövő Emlékei" című online blog-játék keretében írtam:

2010. április 29-én nem fog már érdekelni mi történt a nagyvilágban. Nem fogom tudni az újságomat olvasni a szokott nagy bögre kávém mellett, kénytelen leszek lemondani kedvenc pozsonyi kiflimről is. Ezzel szemben viszont fel sem kell majd kelnem, a borotválkozásról is lemondhatok, a fürdőszobát teljes egészében barátnőm rendelkezésére bocsáthatom, éppúgy, mint a tévé távirányítóját. Munkába sem kell már mennem, nem kell megbirkóznom a reggeli csúcsforgalommal és az irodában sem kell átnéznem a 30-40 e-mailt, amelynek mindegyike kritikusan sürgős. Nem lesznek többé kötelezettségeim, szabad leszek minden tartozástól, senki sem követelhet semmit tőlem, abból az egyszerű okból: nem leszek már az emberi társadalom tagja, csak emlék – remélem nem túl rossz. Új címem 9.-ik körzet, 26.-ik sor, sír 29, a Hajarkon temetőben. A tetszetős márvány sírkőre nevem is oda van vésve. Nem láttam ugyan a sírkőt, de családomnak megbízhatóan jó ízlése van (persze, tőlem örökölték J). Röviddel 50.-ik szülinapom után, október 31-én, két fontos dolog történt: orvosom őszintén, köntörfalazás nélkül, megmondta (így kértem), gyógyíthatatlan rákom van és a legjobb esetben 4-5 hónapom maradt hátra. Amellett biztosított, a megfelelő fájdalomcsillapítókkal, majdnem az utolsó órákig, normális életet élhetek. Néhány nappal később nyertem a lottón egy nagyobb összeget. Világéletemben szerencsés voltam és mázlim most sem hagyott cserben. Az átlagos személy azt sem tudja mi fog vele történni a következő percben, de én időben megtudtam mi vár rám, ugyanakkor pedig megkaptam a módját is annak, hogy eleget tegyek kötelezettségeimnek és rendbe hozzam ügyes-bajos dolgaimat. December közepén meghívtam két elvált nejemet, négy közös gyerekünket, a hármat, akiknek más az apjuk, barátnőmet és vagy 30-at legjobb barátaim közül, egy tel avivi étterembe vacsorára. A szakácsot Magyarországról hozattam, ugyanúgy, mint a négytagú cigányzenekart is. A jelenlevőknek elmondtam a hírek orvosi részét és megkértem őket, ne szomorkodjanak, jó életet éltem, elértem mindent, amit valaha akartam, csodálatos családom, odaadó barátaim vannak és sajnálatok nélkül hagyom itt a világot. Ki tudja, hátha mégis van túl élet és ott újra találkozunk. Távozásukkor melegen elbúcsúztunk és mindegyiknek a kezébe nyomtam egy zárt borítékot (más-más összegek voltak bennük, szükségük és viszonyunk alapján) és megeskettem őket, másnap délig nem bontják fel őket. Másnap reggel barátnőmmel kiutaztunk a röptérre és elindultunk megtekinteni mindazokat a helyeket, amelyekre idő és pénzhiány miatt soha sem tudtam eljutni, de utazásunk zömét régen ismert és kedvelt helyeken töltöttük, olyanokon, ahol jól éreztem magamat és ahonnan legszebb emlékeim vannak, a havas hegyekben és Pesten. Március közepén elhatalmasodtak rajtam a fájdalmak, a csillapítók már csak ideig-óráig hatottak. Zürichbe repültünk és egy pezsgős vacsora után, másnap reggel beutaltam magamat a Dignitas (Méltóság) eutanázia-klinikára, amelynek már előzőleg elküldtem orvosi leleteimet és megkaptam a szervezet beleegyezését, segítséget fognak nekem nyújtani és megszabadítanak szenvedéseimtől. Ágyba fektettek, a hangerősítőn Beethoven lélekerősítő zenéje hangzott és 11 órakor egy nővér átnyújtott nekem egy poharat, azzal a figyelmeztetéssel: „Ha ezt a poharat kiissza, meghal.” ”Köszönöm, tudom,” – válaszoltam, rámosolyogtam és az utolsó csöppig kihörpintettem a pohár tartalmát. Barátnőm ott ült mellettem és addig a pillanatig, amikor örökre elaludtam, éreztem szerető keze szorítását. Nagyon szerencsés voltam abban is, hogy két savanyú-édes házasság után, életem utolsó éveiben rátaláltam erre a csodálatos személyre, akivel maradéktalanul boldog voltam. Ő volt az is, aki ezt az írásomat kiegészítette azokkal a részletekkel, amelyeket már nem volt módom megírni és értesítette az email listámon levőket, nem fogok többé levelezni tudni velük.

Köszönöm kedvesem, nagyon szerettelek!

vasárnap, november 01, 2009

ANYÁMRA EMLÉKEZEM

Mindenszentek napján meglátogattam mamámat. A zsidó naptárban nincs Halottak napja, amelyen megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, általában az őszi Nagy Ünnepek előtt szokás a temetőlátogatás, de én inkább szüleim halálának évfordulóján, vagy egy ehhez közeli napon szoktam menni el sírjukhoz. Anyám tegnap 13 éve halt meg. Rabin, miniszterelnökünk, meggyilkolásának 14.-ik évfordulója (november 4) is a napokban van. Már néhány napja elkezdődött a megemlékezés és a gyászos zene, az interjúk a rádióban, a bánat azok szívében és arcán, akik szerették, a nemzeti levertség annak folyamán, hogy letiporták reményünket békére, különösen megfelelővé teszik ezt a napot anyám emlékének felidézésére.

Egy közeli barátom soha sem látogat el szülei sírjához. A véleménye szerint, emléküket mindenhová magával hordja és nincs kapcsolat a száraz csontok között a temetőben és drágáinak szívében megőrzött hús és vér személye között. Én úgy látszik anyagiasabb vagyok és fontosságot nyilvánítok a jelképeknek. Az sírkő is egy ilyen jelkép és a gondosan megfogalmazott írás rajta, névjegykártyaféle, amely az arra járók előtt bemutat néhány alapvető tényt a személyről, amelynek ez az utolsó címe a földön. Azok a csontok anyám sírjában valaha teste fontos részei voltak. Nélkülük nem tarthatott volna karjaiban, nem ölelhetett, nem simogathatott volna, nem törölhette volna le könnyeimet. Ezek a csontok támogatták, amikor első botladozó lépéseimet kísérte, amikor utánam rohangált és talpra segített, ha elestem. A kor ugyan meggyengítette, de csontjai haladott korában sem hagyták cserbe és lehetővé tették számára, a nagymama fontos feladatát tölteni be gyerekeim mellett.

Virágcsokrot vettem, emlékmécsest és követ is. Lelki szemeimmel látom a felemelt szemöldököket, követ venni? A régi zsidó szokás, sírra kis követ helyezni, a Szentföldet idézi. Mivel a köves talajban nehezen lehetett mély sírt ásni, a holtesteket kőhalmok védték kóborló állatoktól. A gyászolók, a sírra tett kővel, jelképesen az elhunytak testi maradványait segítik megőrizni. Az én véleményem szerint is, az ötlet, a temetői kioszkban vásárolni követ komikusnak tűnik, de mit lehet tenni, e téren is uralkodnak a kereslet és kínálat törvényei és az ügyes kereskedő kihasználja az ismert tényt, hogy az egész temetőben nem lehet valamirevaló kavicsot találni. Legközelebb igyekezni fogok az otthoni kertből hozni magammal egy követ, de ezúttal kívánatosabbnak találtam tiszta és tetszetős alakú követ helyezni a sírra, beton törmelék helyett, mint mások tették. A virágokat szétszórtam a síron, nagy nehezen meggyújtottam a mécsest – erős szél fújt – és ugyanolyan módon üdvözöltem anyámat, mint valaha, amikor lakásába csengettem be:

"Szerbusz Anyu, én vagyok!"

Nem mondtam imát, apám volt az egyetlen hívő hármunk között és amikor utolsó fekhelyéhez látogatok, nyomtatott lapról felolvasom a Kádist (halotti imát), amelyet egy fiókban tartok személyazonossági igazolványával, útlevelével, néhány személyes iratával, a hirdetéssel, amelyet annakidején leadtam az Új Keletben haláláról és sírja címével. Anyám sírja mellett beértem néhány csendes mondattal gyerekeinkről és unokáinkról, akik sajnos úgy nőnek fel, virágoznak, hogy őt nem ismerik. Számomra az irónia csúcspontja az, hogy feleségem és én lettünk a nagyszülők. Minden alkalommal megfájdul a szívem, elszomorodik a lelkem, amikor egyik lányom beharangozza jöttemet: „Nagypapi!” Hiszen még nem túl sok éve gyerekeink játszadoztak a szőnyegen anyám lábai előtt és ő volt az, aki hasonlóan bejelentette apám hazajöttét: „Nagypapi!”

Az évenkénti sírlátogatás szüleim sírjánál persze csak egyik módja emlékük megőrzésének. Az eltelt múlása ugyan egy bizonyos mértékben elhomályosítja az emlékeket, de ők továbbra is léteznek bennem. Senki sem hal meg teljesen, míg vannak emberek, akik ismerték és emlékeznek rá. Létezik szervezett visszaemlékezés, szülinapokon, vagy évfordulókon kikotorászunk néhány poros albumot és rácsodálkozunk egy csomó rossz minőségű fényképre, amelyekről beöltözve legjobb cuccukba és bárgyún mosolyogva a fényképészre, olyanok bámulnak vissza ránk, akik réges-régen „jobb világra távoztak” (ha csakugyan jobb, miért félünk annyira a haláltól?) – néhány szegény páráról már azt sem tudjuk kik lehettek. Milyen jó, hogy nem tudjuk előre mit hoz számunkra a jövő!

(Az egyik fotóról az jut mindig az eszembe, hogy egyszer, amikor egy családi összejövetelt akartam lefényképezni, boldogult mamám valamilyen okból nagyon duzzogott. Hiába próbáltam meggyőzni, kértem szépen, mosolyogjon be a gépbe, ne rontson el egy családi portrét. Ő soha sem szeretett csalni és morcos arccal lett megörökítve. Furcsa, amit a történelmi távlat tesz tárgyakkal, ma ez a fénykép autentikusabb és többet árul el anyám természetéről, mint minden más kép az albumban).

Szüleim gyakran jelennek meg az álmaimban. Nem, mint beteg, korlátozott emberek, amilyenek életük utolsó éveiben voltak, hanem erejük teljében, ahogy szívesebben emlékszek rájuk. Az is elő szokott fordulni, hogy családtagok, vagy akár vadidegenek, olyan jellegzetes kifejezést használnak, amelyet nem hallottam szüleim halála óta. (Néhányat közülük talán apám talált ki, mert másoktól nem is hallottam őket. Így például amikor indulásra akart serkenteni, mindig úgy buzdított „juventusz indulandusz”). Máskor olyan könyvre találok, amelyet közösen olvastunk anyámmal. Azokban a napokban Efrájim Kison még az Új Keletben írt magyarul (később a héber újságokban cikkezett). Gyakran felolvastam anyámnak humoros írásait és néha olyan hisztérikus nevetőgörcs kapott el minket, hogy bár könnyünk csurgott és megfájdult a hasunk, nem voltunk képesek abbahagyni. Egy ismerős melódia is képes arra, hogy felidézze szüleimet, hirtelen úgy érzem, ott vannak velem és együtt élvezzük a régi dallamot. Erről jut eszembe, egyszer, amikor anyámat – már, mint özvegyet – autóval vittem valahová és a magnóba betettem egy cigányzenés kazettát, kérte, kapcsoljam ki, mert ez a zene számára túl fájós emlékeket idéz fel.

Sok tárgy van a házunkban, amelyek szüleimtől származnak. Egy olajfestmény öreg pipázó paraszttal, egy keramika asszonyfej, egy kis üveges vitrin, amelyet tataroztatni kellett, mert érkezésükkor a szüleim bútorját tartalmazó láda a tengerbe pottyant, a függöny a nappaliban és sok apró terítő, anyám művei, aki akkor is horgolt, amikor TV-t nézett, egy nevének kezdőbetűivel ellátott porcelán étkészlet maradékai, amely még anyám hozományának a része volt és legidősebb unokájára testálta és más hasonló tárgyak.

Anyám nemcsak a kézimunkában volt ügyes, hanem csodásan főzött is. Amíg élt, minden étkezés mennyei lakoma volt, de sajnos örökre ‘meg lettünk fertőzve’ és egész életünkben ezeket az ízeket fogjuk keresni. Iraki származású vejem számára a kelet-európai konyha felfedezése igazi kinyilatkozás volt és szegényke az óta anyja főztjét sem tudja élvezni (de jó fiú és ezt nem vallja be előtte). Néha én is megpróbálom reprodukálni anyám egyes mesterművét, de általában kudarcot vallok. Egyszer egy aránylag egyszerű kedvencemmel kísérleteztem, a kelkáposzta főzelékkel. Azt hittem, elég jól sikerült és büszkén tálaltam fel gyanakodó családomnak. Mindenki nekilátott és már azt hittem ezúttal sikerélményem lesz, amikor jéghideg tusként értek vejem szavai:

„Elfelejtettél köménymagot tenni belé!” Persze igaza volt.

szombat, október 24, 2009

HOROGKERESZT TEL AVIV SZÍVÉBEN

Mint minden más nagyvárosban, a legdrágább telkek Tel Avivban is a város központjában találhatók. Az újságok gazdasági rovatai szerint, a spekulánsok egymással vetekednek, melyiknek sikerül több hasznot hajtható vételhez jutni, hamarosan magasházak fognak épülni a mostani két- három emeletesek helyett, de a legkívánatosabb körzet szívében van egy négy hektáros terület, a történelmi Szarona, amelyhez a fejlesztők nem nyúlhatnak hozzá. Néhány hete, két és fél órás túrán vettem részt az egykori német kolóniában. Hozzáértő idegenvezetőnktől sok új és érdekes részletet tudtunk meg városunk történelméről.

A 19.-ik század második felében az akkori Palesztinába emigrált az u. n. templomosok – a würtenbergi német protestáns egyház keretében működő Tempelgesellschaft-nak (= templomos közösség) nevezett, csekély jelentőségű mozgalom – néhányszáz híve. A mozgalom tagjai a bibliai önmegvalósításban hittek, szerintük az üdvösség előfeltétele, letelepülni a Szentföldön. A csoport céljának tűzte ki, előkészíteni az országot a Messiás jöttére és tagjai a tengerparti városokban telepedtek le, először Haifán és utána Jaffában. A Palesztinába érkezett emigráns csoportok közül, a templomosok voltak az egyedüliek, akiknek sikerült megbirkózni a kezdeti nehézségekkel és az első Világháború után is fennmaradni.

Így például egy keresztény szekta az USA-i Maineből, szintén abban hitt, hogy a letelepedés a Szentföldön fogja előkészíteni az Ég Királyságának jöttét és települést alapított Jaffán. 1866-ban 157 férfi, nő és gyerek érkezett Palesztinába egy vitorlás hajó fedélzetén. Szétszedett faházakat hoztak magukkal, amelyeket a településen állítottak össze. Rövid idővel letelepülésük után, belső viszályok, járványos betegségek, meg a súlyos gazdasági helyzet miatt, a település szétbomlott, tagjai pedig visszatértek az Egyesült Államokba.

A majdnem teljesen elhagyott települést 1868-ban megvették a templomosok, akik további települési helyet kerestek. Ez volt a második kolóniájuk, a haifai után.

1871-ben a templomosok Jaffától kb. 4 kilométerre 50 hektár földet vásároltak, a manapság Kirjának nevezett terület egyik dombján és egy Szarona – a bibliai Saron német változata – nevű mezőgazdasági települést alapítottak. A terület választása nem volt véletlen. Egy oldalról a fontos Jaffa-Nablusz kereskedelmi út határolja, a másikról az Ayalon folyó (Tel Avivot csak 1909-ben alapították). A telepeseket kezdetben különféle betegségek támadták meg, elsősorban a malária pusztította soraikat. Ezért eukaliptusz fákat ültettek – ezek voltak az első ilyen fajtájú fák Palesztinában – amelyek segítettek a mocsarak kiszárításában és ugyanakkor a levegőt is megtisztították.

A települést kereszt formában tervezték. A ’Tenger’ utca (ma Kaplan a neve), keletről nyugatra szelte át hosszában a falut és merőleges volt a mai David Elazar utcára.

1898-ig Szarona szegényes mezőgazdasági település volt. Ebben az évben látogatott a Szent Földre II. Vilmos német császár. Találkozott Herzl Tivadarral, a cionista mozgalom atyjával, aki felhívta az elképedt császár figyelmét arra, hogy alattvalói élnek Palesztinában. II. Vilmosra óriási benyomást keltett a Közel Keletre átültetett német falú és nagy összegekkel járult hozzá a település fejlesztéséhez.

A lakósok többsége a földet művelte, de egy részük a helyi bor és más termékek szállításával és értékesítésével foglalkozott. A 1893-ban felépült pincézetet és szeszfőzdét, Theodor Sandel építész tervezte, az ország első tervezőinek egyike. Épületei egy sor zsidó településen is láthatók. Szaronában egy olajprés és az első palesztinai modern kút is felépült.

A falu a szépség, rend és modern földművelés példaképe volt. A telepesek haladó kultiválási, addig ismeretlen, módszereket vezettek be, úgymint: kertészeti és palánta telepítési területek fejlesztését, trágya és műtrágya használatát a földeken, újszerű öntözési rendszert a parcellákban és a narancsültetvényeken, ciprusfa sorokat a parcellák megjelölésére. Korszerű mechanikus munkaeszközöket hoztak szülő hazájukból, cséplő és arató gépeket, szivattyút a víz felhívására nagy mélységből, rendezték a településen a víz tárolását és vízcsöveket vezettek be a házakba. A szőlőn kívül, a templomosok narancsot (tőlük származik a Jaffa narancs márkanév) és krumplit is növesztettek. Annyira sikeres volt Szarona, hogy mintatelepülés lett a zsidó telepesek számára.

Az első Világháborúban, az angolok váltották fel a törököket Palesztinában és mivel a templomosok mindvégig megtartották német állampolgárságukat és így ellenséges ország polgárai voltak, zömüket Egyiptomba száműzték. Csak a cionista vezetők beavatkozása után engedték vissza őket a hatóságok a húszas években. A házakat romokban, gazdaságaikat kifosztva találták, de a telepesek nem csüggedtek és nekifogtak újraépítésükhöz. Hamarosan Szarona látta el friss tejjel, gyümölccsel és zöldséggel Tel Avivot – amely a település házait teljesen körbenőtte.

A múlt század harmincas éveiben a nemzeti szocialista mozgalom elvei hatoltak be a templomosok soraiba. A szaronai fiatalok a náci ifjúsági mozgalom (Hitlerjugend) egyenruhájában masíroztak és a falutanács épületére a horogkeresztes zászlót tűzték ki. 1936-37 években sok német telepes nyíltan az arab lázadás mellé állt. Az arab bandákat fejlett technikával látták el és megtanították őket a modern fegyverek használatára is. A fiatalok, katonakoruk elérésekor hazautaztak és csatlakoztak a Wehrmachthoz. A harmincas években a nácik egy sor hivatalnoka látogatott a palesztinai németekhez, ezeknek egyik volt Adolf Eichmann, a magyar zsidóság főhóhéra, aki kétszer is itt volt.

Amikor kitört a második Világháború, a templomos telepesek nagy részét letartoztatták, kolóniáikat pedig – öt ilyen volt Palesztinában – az angol katonaság őrizte. Szarona szöges dróttal és őrtornyokkal körülvett internáló táborrá vált, a telepesek napközben kijárhattak földjeiket megművelni. Amikor a német hadsereg Palesztinához közeledett, a letartóztattok nagy részét Ausztráliába deportálták, egy másik részét zsidó hadifoglyok és a megsemmisítő táborok rabjai ellenében cserélték ki. Végül is az angolok lefoglalták a település házait és a csendes faluból katonai tábor lett. A függetlenségi harcok idején, a zsidó földalatti mozgalom meg is támadta ezt az angol bázist.

1947 decemberében a britek kiürítették a tábort és Szaronában kitűzték az izraeli lobogót. Az izraeli katonaság egy ideig továbbra is használta. A pincézet kiterjedt termeiben repülőket állítottak össze, amelyek később részt vettek a Felszabadító Háborús harcokban. Az állam kikiáltása után a kormányirodák ideiglenesen Szaronában kaptak helyet. Akkor nyerte el a „Kirja” (kormányzati negyed) elnevezést. Többek között Itt székeltek a miniszterelnöki és államelnöki irodák, a rendőrség főhadiszállása, az állami rádió (amely a mai napig ott van). A pincézetben működött az állami nyomda és az iskola épületében szülő korház létesült. 1962-ben Izrael állama 54 millió német márkát fizetett kártérítésül a telepeseknek.

Miután a kormány áttette székhelyét Jeruzsálembe, a területet a hadügyminisztérium használta céljaira. A történelmi épületeket nagy károk érték, a fák legtöbbjét kivágták. Csak a 80-as években nyilvánította a kormány a Kirja déli részét védett területnek. Az északi rész továbbra is az Izraeli Véderőt szolgálja. Az utolsó években megkezdődött a körzet tatarozása és öt házat, amelyek zavarták a forgalmat, vagy 100 méterrel arrébb toltak.

A túra keretében megismerkedtünk a 80 éves Jonatan Mamlukkal, akinek az apja volt Szarona zsidó gyógyszerésze 1924-1944 között. Gyógyszertára a falu központjában volt és miután a településen nem volt orvos, a naturopath patikus kezelte a betegeket.

Mamluk többek között beszámolt 30 ausztráliai német templomos 2009. áprilisi izraeli látogatásáról. A delegációnak néhány, több mint 80 éves telepes tagja is volt, akiket a 40-es években száműztek és az óta nem látogattak Izraelbe.

„A fogadás a pázsiton Szarona központjában, különösen megható esemény volt számomra. A rendezvény idején hozzám fordult a látogatók egyike, a nyolcvan éves Steller Robert, aki Szaronában született és azt kérdezte, tudok-e arról, hogy Mamluk Izidor patikusnak volt egy fia? Emlékszik arra, hogy együtt játszottak az óvodában. Mindjárt felpattantam helyemről izgatottan és elmondtam, hogy én vagyok az a gyerek, az, aki mellette ül most. Mindketten nagyon izgatottak voltunk és beszámoltunk egymásnak életünkről 4 éves korunk óta.”

A kiesen virágzó, sokszínű növényzettel tarkított, hatalmas fákkal körülvett, védett park 4 hektáros területén 37 templomos kőház van, amelyek – ha megvalósulnak a tervek – mint kávéházak, éttermek, butikok, galériák, múzeumok és látogató központ fogják szolgálni a nagyközönséget. A jövőben ez a terület lesz Tel Aviv-Jaffa szórakozó, kereskedelmi, kulturális, szabadidő, bevásárló központja. „A komplexum integrálni fog a történelem, a kezdeti palesztinai településektől kezdve, egészen az első kormányzati intézmények létesítéséig és a modern építkezés között és megőrzi a park egyedülálló karakterét”.

Fényképek a túráról

hétfő, október 12, 2009

MAGYARUL A NAGYVILÁGBAN

Mint minden éven, a Magyar Nyelvterületről származó Zsidóság Emlékmúzeuma ez idén is megszervezte Safeden a Herzl napi rendezvényt, a magyar származású zsidóság impozáns összejövetelét. A program a Múzeum udvarában és a szomszédos kultúrházban érdekes volt, a magyaros ételek kitűnőek, de aki ismer, már tudja, engem leginkább a személyek érdekelnek, a találkozások más magyar ajkúakkal, régi jó ismerősökkel, az izraeli Magyar Fórum tagjaival és néhány új emigránssal is. Állandóan váltakozó asztalszomszédjaim közül egy kedves hölggyel folytatott beszélgetésem adott ötletet ez írásomra.

Ma már sajnálom, hogy kis korukban nem beszéltem gyerekeimmel magyarul. Feleségem ugyan nem érti ezt a nyelvet, de ha ő hollandul, én meg magyarul szóltam volna hozzájuk, legalább konyítanának egy kicsit mindkét nyelvhez. Fenti asztaltársam szintén itt született, de felnőttkorában tovább fejlesztette anyanyelvét és aránylag jól beszél magyarul.

Mint elmesélte, nagy meglepetés volt számára, amikor először érkezett Magyarországra, mennyire élvezte, hogy magyar beszédűek veszik körül, de azt is hozzátette, nem nagy haszna van ezen elszigetelt nyelv tudásából. Ezt már nem hagyhattam válasz nélkül és megjegyeztem, a világon mindenütt élnek magyarok. Kerestem mindjárt néhány példát is:

Amikor egyszer Londonban megjátszottam a turistát, elromlott az órám. Azt hittem könnyűszerrel megjavítathatom, de mint kisült, az angol fővárosban kihaltak az órások. Minden ékszeresnél azt mondták, javításokat csak a központi üzemükben végeznek és órám két hét múlva lesz kész. Ennyi ideig nem volt szándékomban Londonban maradni, de egy új óra vételét sem is engedhettem meg magamnak. Végül is véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre a városban, ahol az asztalára görbedve, nagyító üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származású is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.

Egy más alkalommal Amszterdamban voltam látogatóban feleségem családjánál és apósom egy öltönnyel ajándékozott meg. Ritka az olyan egyén közöttünk, akinek tökéletes a testalkata és az én új öltönyöm is könnyű átalakításra szorult. „Ja kérem”, - mondta az apósom - „egy ilyen városi szabónak sok a munkája és egy-két hetet várni kell, míg sorra kerülsz.” Vele mentem a szabóhoz, de a valóság még rosszabb volt ennél. „Három héten belül meglesz”, - morogta a varrónő hollandusul, de csak addig a pillanatig, amíg kimondtam a bűvös jelszót: „Holnap utazok Pestre és kéne az öltöny!”

Helyben áttértünk saját titkos, furcsán hangzó nyelvünkre, amelyből álmélkodó apósom egy szót sem tudott kivenni és míg kiderült ki honnan van, ki hová járt suliba és milyen közös ismerőseink vannak, a könnyű átszabás is be lett fejezve.

Amerre jártam a világon, találkoztam magyarokkal. Mint már említettem, a Hun Vannak a Magyarok (Skyex) nevű internetes oldal által sok emberrel barátkoztam meg a golyóbis minden tájáról és jó néhánnyal találkoztam is, de vannak kellemes meglepetések is, mint amikor Máltában feleségem szemet vetett egy szép és borsós árú ruhára az egyik kirakatban. Vonakodva léptem be a fényűző boltba, de amint kiderült a tulajdonosnő magyar, komoly engedményt kaptunk és a ruha bekerült nejem szekrényébe, a többi rongy közé.

Egy másik meglepi a Habimában ért, az izraeli Nemzeti Színházban. Egy régi jó barátom, aki társaságunkban a Hosszú névre hallgatott és kis szerepe volt a darabban, a héber szöveg kellős közepén, egy hosszú magyar mondatot hallatott. Nem tudom volt-e a teremben más magyar ajkú, én úgy éreztem, ez csak nekem szólt. A színész később elmondta, a rendező utasította, mondjon valamilyen értelmetlen szöveget, de ő inkább anyanyelvét választotta. A közönség nagy részének ez úgyis halandzsának tűnt.

A legsikerültebb magyar nyelvvel kapcsolatos történet, kedves jó barátom, Benda Iván fotográfusé, amelyet az „Az Élő Jeruzsálem” című könyvének Előszavában írt le. Szívélyes engedelmével, idemásolom:

"Nagypéntek, 2000. Ekkor léptem be először a Szentsír Templomba. Katolikusok, ortodoxok, szírek, koptok, örmények, etiópok miséi töltötték be a hatalmas teret. Csak a tömeget érzékeltem, sodródtam az áradattal, a bábeli hangzavarban fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Egy félreeső zugban észrevettem, hogy a világ elől bezárva ül egy apáca. Csukott szemmel magába mélyedt, kezében füzetlap, amelyen egy dal kottaképe látszott. Úgy éreztem, száz éve ismerem. Meg szerettem volna szólítani, beszélgetni vele. Nem mertem, hiszen csak magyarul szólhattam volna hozzá. Évek teltek el, és egy este vendégségbe hívtak. A szoba falán, egy csoportképen váratlanul megpillantottam ugyanazt az arcot. Kérdeztem: ki ő? Barátom így felelt: "Eszter nővér az egyetlen magyar apáca Jeruzsálemben".

szombat, október 03, 2009

KIBBUTZI LAKOMÁK

Ha valaki idegen országba emigrál, magától értetődő számára, hogy új hazájában sok változáshoz kell majd alkalmazkodnia. Nem csak a földrajzi körzet, amelyben lakik, fog megváltozni, hanem a nyelv, a szokások, az időjárás, sőt a konyha is – egy jelentős változás egy olyan személy esetében, aki nemcsak azért táplálkozik, mert éhes és jól akar lakni, de élvezni is szeretné azokat a dolgokat, amelyek bendőjébe kerülnek. Miután Izraelbe érkeztem, egy ideig tartott, amíg rátaláltam azokra az ételfajtákra, amelyek ízlésem szerintiek voltak. Mint régi olvasóim már tudják, egy ifjúsági csoport keretében érkeztem ide. Az első napokat sátortáborban töltöttük, de jövőbeli kibbutzunk hamarosan teherautót küldött értünk.

Az első sokk a reggelinél ért. Az asztalon tányérka volt, kis, zöldes, ártatlan kinézésű gyümölcsfélével. Kivettem egyet és gyanútlanul megízleltem. Majdnem mindent hajlandó vagyok megkóstolni, de nem rejtem véka alá a véleményemet is. Mindjárt kiköptem markomba és bedobtam az ételhulladék edénybe (a kibbutzokban minden asztalon van ilyen). „Mi ez az undorító izé?” – panaszoltam. „Olajbogyó” – válaszolták. Így ismerkedtem meg az olívzöld szín névadójával. Másnap az a kétséges megtiszteltetés ért, hogy megismerhettem sötét bőrű testvérét is, amely még nagyobb csalódást okozott. Aszalt szilvához hasonló kinézése rábírt, hogy azt is megkóstoljam és újabb kiábrándulásban volt részem. Az olivák szeretete úgy látszik az itt töltött időtartammal van kapcsolatban, ma akár tízet is elfogyasztok vacsira, de a feleségemnek például Olaszországot kellett megjárnia, amíg rájuk szokott.

Az asztalon még egy ismeretlen cikk volt, egy nem túl nagy, téglalap alakú szilárd tömb, piszkosfehér színű rostos anyagból. Most már óvatosabb voltam és egy kibbutz tagnál érdeklődtem mi a fene ez a gyanús anyag. „Halva” – válaszolta. „Édesség, meglátod, ízleni fog!” Sohasem szerettem a túl édes dolgokat és ezúttal sem lelkesedtem, de legalább nem viszolyogtam tőle. A kibbutzunknak szőlőcukor, fructose és keményítő gyára volt és az asztalokon mindig volt halva.

A reggelinél nem értek további meglepetések. A többi étel az asztalon ’normális’ volt, barna szeletelt kenyér (a sarokban kenyérszeletelő gép volt), margarin, túró, joghurtféle, fél kemény tojás személyenként, sós haldarabok – túl sósak számomra – egy tál paradicsommal, uborkával, retekkel, hagymával, egy flaskakészlet ecettel és olajjal, reszelő – kibbutzban, ha salátát akartál enni, saját magadnak kellett elkészítened – só, feketebors és egy kancsó kávé. Hiányzott nekem a felvágott tál és a harmadik fűszertartó piros paprikával, de az étel ízletes volt és friss, egyenesen a termelőtől a fogyasztóhoz, én meg fiatal és jó étvágyú srác voltam.

Kibbutzunk alapítói szlovák, magyar, lengyel származásúak voltak és az Izraelben elterjedt keleti ételek, mint a humusz (csicseriborsó krém), tehina (szezámmag püré), padlizsán nem kerültek asztalunkra, csak később, amikor a városba költöztem, ismerkedtem meg velük. A falafel is idegen volt számomra és csak amikor szabira mentem Tel Avivba, mutatta be nekem nagybácsim ezt a népszerű gyorsétkező cikket, amely később szintén kedvencemmé vált. Alig tudtam héberül és feltételezte, nem fogom megérteni, amikor az eladótól kérte, hogy tetőzze meg adagomat kiadós mennyiségű erősen csípős szósszal. Bácsim meglepetésére, egy arcizmom sem rezdült. Számomra, aki imádom a halászlét, egy kis csípősség olyan volt, mint egy üdvözlet otthonról.

Az étel a kibbutzban általában elfogadható volt, de a jellege nem volt egységes. Azokban az években, amikor Izraelbe érkeztünk, lengyeles-oroszos stílus uralkodott a konyhában és az étel legalábbis tápláló volt, de néhány évvel később lecserélték a szakácsnőt egy magyar szármású hölgyre és vele az is ízek felszárnyaltak. A húsételek ugyan főleg szárnyasokból készültek és az adagok sokkal kisebbek voltak, mint Európában, de egy fárasztó munkanap után, mindent felfaltunk és még repetát is kértünk.

Voltak újdonságok is. Egyik kedvencem, a vöröses gyümölcsleves, amelyben egész barackok és szilvák úszkáltak, csak idényben készült, amikor nagy mennyiségű termék halmozódott fel, amelyet nem lehetett a piacra vinni. Mások is szerethették, mert óriási mennyiségeket főztek belőle. Mielőtt az asztalra került volna, a levest tejkannákban hűtötték a tehénistállói hűtőládákban.

Egyszer írtam már egyik kibbutzi barátnőmről, Sosannáról, Marokkó rózsájáról. Mindketten kiszolgálók voltunk az étkezdében és egy nap elküldtek, hozzuk el a lehűtött gyümölcslevest az istállóból. Szomjasak voltunk, ittunk az egyik kannából, de közben hancúroztunk is, a kanna oldalra dőlt és egy kevés nem túl steril hűtővíz hatolt belé. Mit tegyünk? Csak nem öntjük ki és ezen a meleg napon megrövidítjük a kibbutz tagok egy részét ettől az hűsítő és ízletes desszerttől? Nem szóltunk senkinek és a ’megfertőzött’ kanna tartalmát is felszolgálták. Aznap néhány étkező megjegyezte milyen finom volt a leves.

Az első éveimben a kibbutzban az egyetlen hűsítő ital a hideg víz volt, amelyet ütött-kopott fémkorsókban tettek az asztalokra. A bennfentesek a tehénistállóban jéghideg friss tejet is ihattak. Néhány évvel később egy hideg szóda vízcsapot szereltek fel az étkezde előtt, felfrissítő újítás olyan emberek számára, akik az egész nap a tűző napsütésben robotoltak a mezőn. Egy másik szép szokás, amelyre jól emlékezek: azok, akik társadalmi munkában végezték a szalmabálák felrakását a teherautókra, a munka befejeztével egy-egy nagy üveg narancsszörpöt kaptak. Akkoriban vágyaim csúcsa volt, ha egyszer elhagyom a kibbutzot és jól fogok keresni, naponta veszek magamnak egy ilyen üveg szörpöt és este azt fogom szürcsölgetni.

És még egy csemege azokból az igénytelen napokból, amelyet ma már talán senki sem ismer. Batátapüré, amelynek egy részét vaníliával, a másikat pedig kakaóval keverték, a nálunk ismeretlen gesztenyepüré szegényes rokona.

A kibbutzban szoktam rá az uzsonnára is, amely naponta kenyeret, lekvárt, egy „Teatime” elnevezésű halkrémet és teát tartalmazott.

Azóta sok éve telt el. Minden szabványosítva lett és üzleti alapokra helyezve. A kibbutzi étkezdében is hitelkártyával törleszted számládat és az asztalokra – azok számára, akik még oda járnak és nem a szobájukban étkeznek – ugyanazok az ipari ételek kerülnek, amelyeket a városiak fogyasztanak. Ki fáradozna manapság túrót, joghurtot, falafelt készíteni, amikor a közeli szupermarket polcain, minden ízlésnek, egészségi állapotnak és zsebnek megfelelő termékek óriási választéka található.

Nem csak ízlésről van itt szó. Meg lett állapítva, hogy betegségeink túlnyomó többsége táplálkozás okozta civilizációs betegség. Olyanok, amelyek a civilizációtól és a kereskedelmi utaktól távol élő, így iparilag feldolgozott élelmiszereket nem fogyasztó népeknél nem fordulnak elő

Egy magyar példa az élelmiszercikkek iparosodására, a magyar konyhakultúra egyik hagyományos különlegessége, a lángos majdnem teljesen kiszorult az utcákról és csak itt-ott, piacokon árulják. A pékségek a metró bejáratoknál burékát, croissantot, muffint, pizzát árulnak és nem ezt jellegzetes, azelőtt népszerű magyar lepényt, amelyet a turisták ma hiába keresnek.

Talán maradt még néhány elszigetelt zug, melegházak, amelyeket meg kell őrizni, ahol friss, házilag készült terméket lehet kapni. Mit is mondott nekem egyszer egy öreg szegedi úr mélységes megvetéssel, amikor elmeséltem, hogy egy bizonyos pesti étteremben ízletes halászlét ettem.

„Az a halászlé biztos konzervből került elő!”