A VÖRÖS SZIKLA















 

Végre sikerült megvalósítani régi álmunkat: meglátogattuk az edomi hegyek szikláiból kifaragott várost, a mesés Petrát. Szerencsénkre ez alkalommal nem voltak biztonsági riasztások és az időjárás is ránk mosolygott, volt ugyan előrejelzés esőről, de ez nem vált be.  

A rossz hír: ez a kirándulás őrülten drága. Az ára személyenként 250 dollár, amelyhez hozzájárul 65 dollár határátlépési díj, tehát összesen 630 dollárba került két főre. Az utazási iroda szerint, mindezért teljes mértékben a jordániaiak felelősek, akik csak nemrég emelték fel nagymértékben az utazás árát.

A jó hír: a szervezés mintaszerű volt. Pontosan a kijelölt órában megjelent elati szállodánk előtt a taxi, elvittek minket a határátlépő pontra, segítettek nekünk a nyomtatványok kitöltésében és viszonylag rövid idő alatt a határ jordániai oldalán találtuk magunkat.

Kora reggel több száz ember zsúfolódott ott, de minden, mint jól olajozott gépezet működött. Legtöbbjük, hasonlóan hozzánk, egy napos kirándulásra jött, de egy csomó ember bőröndöt húzott maga mögött, ezek több napon át kívántak maradni a Hasemita Királyságban. Egy kissé meglepett a sok turista orosz útlevéllel. A túloldalon mikrobusz várt minket és csatlakoztunk mintegy 20 turistához az Egyesült Államokból, Hollandiából, Új-Zélandból, a Fülöp-szigetekről, Spanyolországból. A jordániaiak nagyon udvariasak voltak és nem éreztünk hasonló ellenségeskedést, mint amilyet néhány éve tapasztaltunk a tabai (egyiptomi) kaszinóban. Egy fiatal, szimpatikus Ramzi nevű idegenvezetőnk volt, az angol kiejtése nem volt a legjobb, de hiszen a csodálatos látnivalók voltak legfontosabbak és ezen a területen nem volt panasz.

Kirándulásunk egy rövid motorizált túrával kezdődött Aqaba városában. Miután olyan sokszor láttuk a jordániai várost a mi oldalunkról, furcsa volt ezúttal Elatot látni minden szépségével keletre tőlünk. Aqaba nem méltó versenytársa, bármely vonatkozásában, szomszédjának az aqabai öbölben. Egyetlen épületet sem láttunk, amely felkeltette volna csodálatunkat és egyáltalán nem lelkesedtünk a szürke és érdektelen építkezési stílusért. Nem lehetett nem észrevenni a zöld növényzet hiányát a házak körül és a közterületeken, a jordániai oldalon.

A városon kívül, rátértünk a modern sivatagi Aqaba-Amman (365 kilométer) autópályára és ismét feltűnt nekünk, akik megszoktuk a torlódásokat útjainkon, mennyire gyér itt a forgalom. A járművek túlnyomó többsége teherautók és tartálykocsik voltak és a közöttük levő távolság is általában több mint 50 méter volt. Alig láttunk néhány privát autót az úton. Az egyetlen megálló egy nyomorúságos bódénál volt, ahol egy csésze teával kínáltak meg és az egzotikára éhes turisták lefényképezhették magukat egy beduinnal, tevéjével és két teknősével. 

Vagy 100 kilométer és két óra után Petrára értünk. Eltekintve attól a ténytől, hogy egy arab állam területén voltunk, szinte otthon éreztük magunkat. Ramzi rámutatott egy fehér kupolára, egy hegy (1350 m) csúcsán és elmagyarázta, hogy ez Jebel Harun, Áron pap végső nyughelye. Az egész terület neve Wadi Musa (Mózes) volt és a helyi hagyomány szerint, ez volt az a hely, ahol „Mózes a sziklára ütött és vizet fakasztott belőle."

A kirándulás magában foglalt egy jó ebédet a sok étterem (és szálloda - Movenpick, Crowne Plaza, Marriott, Golden Tulip) egyikében, amelyek Petra városában sorjáznak. Az étterem teraszáról lenyűgöző kilátás nyílt az edomi hegyekre.

Petra, az UNESCO kulturális világörökségi helyszíneinek egyik legjelentősebbje, valóban varázslatos és semmilyen fénykép, vagy prezentáció nem hasonlítható össze azzal az életben egyszeri élménnyel, hogy gyalog járod végig a néhány méter széles ösvényt a vörös homok falak között, amelyek minden oldalról körülvesznek, míg hirtelen megjelenik előtted a híres "Fáraó kincse", teljes csodálatos szépségében. Nehéz elhinni, hogy mindezt olyan emberek vájták ki a sziklákból, akik nem rendelkeztek kifinomult mechanikus eszközökkel. A kirándulás a „Halottak városában”ért véget, ahol sziklába vájt sírok találhatóak.

Az út visszafelé sokkal nehezebb volt. Odafelé az ösvény lefele lejtett, de most kb. négy kilométeres meredek kapaszkodóval kellett megküzdeni. Az egész vádi hosszán tucatnyi idegesítő, zajos, porfelhőt felverő kétkerekű lovas kocsik robogtak, amelyek a szűk ösvényen a falakhoz szorították a turistákat. Sajnáltam a lovakat, amelyek alig bírták felhúzni a háromszemélyes kocsikat a csúszós köveken. A beduin kocsisok csak akkor szálltak le és könnyítették meg gebéik terhét, ha ezek teljesen leálltak és nem voltak hajlandók tovább menni.

Ezzel kapcsolatban magyar élményem is volt. Mi gyalog igyekeztünk felfelé, amikor az egyik kocsiról magyar szót hallottam. A ló pont nagyot csúszott és hangosan megjegyeztem: „szegény ló!” Az egyik nő meglepetten nézett felém, de mielőtt mondhatott volna valamit, a kocsis nagyot vágott lova farára és a kocsi eltűnt a kanyarban.

A fuvarozás ára? Mint minden a Közel Keleten, alku dolga. Még lent, a völgy legalján, egy kocsis megpróbált rávenni, hogy az ő kocsijával térjünk vissza, mindössze 60 dollárért. Amikor azt mondtuk, hogy ez számunkra drága, 40-ért is hajlandónak mutatkozott elvinni minket. Nem álltunk kötélnek, eltökéltük, hogy gyalog kutyagolunk vissza, de ez sajnos nem sikerült. A test gyengébb volt az akaratnál és kb. félúton mégis felültünk egy kocsira és 20 dollárért visszatértünk kiinduló pontunkhoz.

Petra egy fantasztikusan szép hely, csodálatos élmény odalátogatni, de nem annyira, hogy valaki az életét áldozza fel érte. Pedig vagy 50 évvel ezelőtt néhány izraeli fiatal pont azt tette. Petra akkor az ellenség országában volt, de a fiatalok egy része kész volt életét kockáztatni, hogy az éj leple alatt megtekintsék ezt a legendás helyet. Csak háromnak sikerült, tizenkettőt elkaptak és lemészároltak. Rokonaik csak a holttestüket kapták vissza. Hihetetlennek hangzik, de azokban a napokban a kormány megtiltotta a rádióállomásoknak a „Vörös szikla” című, Petra legendájáról szóló dal lejátszását, mert féltek attól, hogy további fanatikus fiatalok kapnak kedvet tőle a kalandra. 

Egy további érdekes tény: Jordániában két órával tolták el az órát és nem egy órával, mint Izraelben. Azt hiszem, helyes lépés volt, sokkal logikusabb, amikor 6-kor lesz sötét és nem 5-kor, mint nálunk.

 

 

 

 

 

 

 

Felújított írás:

BÚCSÚVÉTEL

 



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felújítva, egy naplóval, amelyben barátom, akiről írásom szól, leírja életét:

 

2010 áprilisában megdöbbentő hírt kaptam és sokáig fog még tartani, míg visszanyerem lelki nyugalmamat. A hónap végén Magyarországra érkeztem és szokásom szerint felhívtam régi jó barátaimat. A legfontosabbnak az tűnt, hogy megtudjam, miként alakult a sorsa Lilinek, akivel valami apróság miatt két éve összetűztünk és azóta csak közvetve hallottam róla. A szétszakadásért részben magamat tartottam hibásnak és most megpróbáltam felújítani a kommunikációt közöttünk.

Távolról is igyekeztem követni munkáját, tudtam, kitanulta a weblap készítést és van egy új, gyönyörűen elkészített weblapja. Írtam az egyik ott megjelenő e-mailjére és amikor a levelem visszajött, a másikra is.

Meglepetésemre, az sem működött. Ezután mobil telefonjával próbálkoztam, de csak az automatát hallottam: „ezen a számon nincs előfizető”. Az egyetlen megmaradt lehetőség a Facebook volt, amelynek mindketten tagjai vagyunk. Tudtam, ha ott hagyok üzenetet számára, értesítik esetleg megváltozott e-mailjén is.

Néhány órával később egy drámai SMS érkezett mobil telefonomra:

„Sajnos, R. Lili már nincs az élők sorában”.

Óriási sokk volt. Nem voltam képes elhinni, hogy a hír igaz. Egy 56 éves, látszólag egészséges ember, akinek csak nemrég csodáltam meg új üzleti vállalkozását („Lili címkeboltja”), nem hal meg csak így hirtelen! Talán valaki kegyetlen tréfát űz velem? Szintén SMS-el válaszoltam és aznap este néhány órát töltöttem Palival, Lili utolsó barátjának a társaságában.

Sajnos, a hír igaz volt. Lili nagyon tehetséges volt és nagyon sikeres volt új foglalkozásában is. Kapott néhány komoly rendelést, a munka kivitele sem ütközött akadályba, a baj csak az volt, nem siettek megfizetni a munkabérét. Állítólag az ilyesmi sokszor megtörténik manapság Magyarországon. Egy másik barátomnak már két éve tartozik egy ismert könyváruház, de neki más munkája is van, míg Lilinek ez volt a megélhetése.

Lili az utolsó negyedszázadban Görögországban élt, de néhány éve egy lelkiismeretlen gazember Magyarországra csalta, örök szerelmet ígérve neki. Egy pár év múltán eldobta, mint egy kifacsart citromot és mindenből kisemmizve otthagyta. Szegényke azóta próbált megállni a saját lábán és mindent megtett, hogy tisztességben meg tudjon élni.

Szerény, nem objektív megítélésem szerint, ő volt a legtehetségesebb ember, akit valaha is szerencsés voltam ismerni. Festett, fényképezett, grafikai munkát végzett, de az irodalomhoz, művészetekhez, zenéhez is értett, jól beszélt angolul, a számítógépet mesterien kezelte, kitűnő ízlése, humora és borotvaéles esze volt. Ha ez nem lenne elég: kinézete olyan volt, hogy minden férfi megfordult utána. Az egyetlen akadály a kora volt. Ki alkalmaztat egy ötven évnél idősebb hölgyet?

Ezért fordult a weblapkészítéshez, amelyet otthonról folytathatott és nem kétlem, hogy egy-két év múltán befutott volna. A baj csak az volt, neki nem volt egy-két éve. Adósságai felhalmozódtak és talán az volt az utolsó csepp keserűsége poharában, hogy Pisti, házi bácsija (ahogy ő nevezte), akit barátjának tekintett és annak idején tanú volt az esküvőjén is, felszólította, hagyja el otthonát.

Ha legalább lett volna valakije, akiben megbízhat, aki önzetlenül szereti és ha bajban van, megöleli, megvigasztalja, mellé áll, megvédi, megerősíti, biztatja, de Lilinek nem volt szerencséje a szerelemben. Azt hitte, mindenki olyan, mint ő, szavahihető, lojális, odaadó, kitartó, aki mindent megtesz párjáért. Valódi nemes lelkű úriasszony volt, aki soha sem kért senkitől semmit, csak a jussát követelte, azt, amire mindenki jogosult, a boldogságot. Nem a mai világban kellett volna születnie, amelyben ember embernek farkasa. Igyekeztem jó barátja lenni, de úgy látszik, ez nem volt elég és amikor talán legnagyobb szüksége volt rám, nem voltam ott mellette.

Nem ez az első haláleset életemben, az elmúlás életünk szerves része, de most érzem először, mennyire végleges, megmásíthatatlan dolog a halál. Közel tíz év folyamán Lili egyik legjobb barátnőm volt. Más-más országokban éltünk, de a net módot adott rá, hogy sok órát töltsünk együtt. Nem volt titkunk egymás előtt, mindent megbeszéltünk és Lilinek mindig volt jó tanácsa számomra. Nagy befolyása volt rám és segítségével sokat változtam, fejlődtem. Az évek folyamán alig volt olyan koncert, színdarab, film, könyv, kiállítás, amelyet nem osztottam meg vele. Csak ritkán fizikailag, de írásban mindig.

Ez most sem fog megváltozni. Nem hiszek az enyészetben, az elmúlásban, Lilike továbbra is az oldalamon fog lépkedni és részese lesz az életemnek. Remélem a túlvilágban megtalálta azt, amit örökké keresett; a boldogságot, a nyugalmat és onnan fentről is vigyázni fog rám, mint az a pici maci, amelyet néhány éve tőle kaptam és itt, a számítógépem felett őrködik felettem.

***

Három héttel írásom közlése után, Pali, Lili jó barátja, a következőt írta nekem:

 

„Dobogókőn megmutatták nekem a pontos helyet, ahol Lili utoljára álomra hajtotta a fejét. Egy kidőlt fa, aminek az ágai fölé borultak. Nekem az jutott az eszembe, hogy ez volt Lili utolsó hajléka. Nyilván Ő is azt akarta, hogy észrevegyük az üzenetet, hogy neki csak ez jutott. Nem tudom, akkor milyen lehetett az alkony, de most gyönyörű vörösben izzott a naplemente. Csak remélem, hogy Lili látta ezt. Őt ismerve, utoljára még találkozni akart a szépséggel.

Néhány kővel körberaktuk a helyet, ahol a feje nyugodott. Mécsest gyújtottunk, virágot helyeztünk el. Van, aki szeretettel gondozza a helyet. Tervezünk egy épített emlékhelyet ide, remélem, nem lesz akadálya”.

 

Palinak köszönhetően, Lili két weblapja a mai napig is hozzáférhető:

Graphodil a régebbi, vagy 10 éve létezik és annak idején, Lili még segítségemre szorult felépítésében. A Graphodil eu honlapot, Lili már saját kezűleg készítette, kb. egy éve.

A fenti cikk megírása óta több mint két év telt el. Most megint Palinak köszönhetően, Lili naplója is hozzáférhető lett. A napló zömét még az életében küldte el nekem. Két verziója létezik, az itt megjelenőben, megváltoztatta a szereplők és cégek nevét, az eredeti verziót a gépemen őrzöm meg és csak fiának, meg néhány közeli barátjának küldtem el. Ezeket a napló részleteket, Palival együtt, kiegészítettük néhány internetes chat részlettel, levéllel és cikkel, amelyeket Lili a netre tett fel, sőt egy barátnőjét is, akivel együtt tanult weblap készítést, megkértük írjon róla néhány szót.

 Saját gyűjteményből – van vagy 50 fényképem róla, tőle – a megfelelő helyekre betettem néhány fotót is róla, lakásáról, munkáiról.

Összesen 97 oldal, nem könnyű olvasmány azok számára, aki szerették. Egy jó barátja egyáltalán nem volt képes elolvasni Lili panaszát, de azok számára is, akik soha sem ismerték, szerény véleményem szerint, megrázó olvasmány.

Egy asszonyról, aki nagyon szerette az életet, de nem adatott meg neki, hogy természetes módon fejezze be. Azok, akiket szeretett elárulták, lelkileg és testileg tönkre tették, kisemmizték és ez a nemes lélek, aki nem akart mások terhére lenni, csak dolgozni és alkotni, végül nem látott más kiutat számára, mint örökre lehunyni a szemét.

Legyen emléke áldott és tanúskodjanak saját szavai a világ gonoszságáról:

A napló: http://graphodil.eu/Lili_naploja.pdf

   

    

A CSODAKENŐCS

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Utolsó pesti látogatásomon egy este a Westend bevásárló központba mentünk moziba egyik barátnőmmel. Útban vissza a metróhoz, egy színes dobozokkal megrakott kocsi mellől, egy fiatal lány angolul szólította meg társamat, nincs-e kedve kipróbálni néhányat krémjei közül. Mivel a barátnőm nem tud angolul, én válaszoltam.  A lány kérdésére, helyiek vagyunk-e, azt válaszoltam, hogy csak a velem levő hölgy az, én izraeli vagyok. Hamarosan kiderült, hogy a kocsi az izraeli Seacret cég Holt tengeri termékeit terjeszti. 

Még sohasem hallottam erről a cégről, de internetes weblapja szerint, 600 eladó- kocsija van 500 bevásárló központban világszerte.  Kérdésemre, a lány elmesélte, hogy egy hónapja van Magyarországon és még három hónapig marad. Még két fiatal férfi eladó volt vele. Egyikük sem tudott magyarul, de már megtanultak néhány fontos szakmai kifejezést, bár kiejtésük pocsék volt. 

Az eladónő – egy valódi szakértő szakmájában – két krémet mutatott be kísérőtársamnak, az egyiket a szeme, a másikat a szája környékén.  Feladatuk az volt, ha nem is teljesen eltüntetni, de részben kisimítani a ráncokat, amelyek majdnem minden húsz évnél idősebb arcán képződnek, mint a hunyorgás, jóízű nevetés elkerülhetetlen velejárói és a kenőcsök csakugyan megfeleltek ennek a feladatnak. Perceken belül egyértelmű volt a különbség a kezelt és a nem kezelt oldalak között. Nem lehet tudni mennyi ideig tart a hatásuk, de a szimpatikus eladólány azt állította, hogy ha a kezelést folytatják és a készítményeket naponta használják, hatásuk sok óráig tart.  Azt is kifejtette, hogy a krémek használata előtt, egy másikat kell igénybe venni, amely megnyitja a pórusokat és lehetővé teszi, hogy a kenőcsök mélyre hatoljanak.

Ezzel elértük azt a pillanatot, amikor valakinek ki kellett nyitni az erszényét. (Fura, de ilyenkor mindig a férfihez fordulnak, anélkül, hogy fogalmuk lenne, mi a két személy kapcsolatának a jellege).  Amikor meghallottuk mennyibe kerülnek a kenőcsők, néhány másodpercre csak szótlanul hápogtunk. Az ára a három krém mindegyikének, amelyet a fiatal lány ajánlott barátnőmnek, 40000 forint volt, egy továbbinak pedig 26000, összesen 146000! Amikor az eladónő észrevette elképedésünket, gyorsan felajánlotta, hogy egy krémet ingyen ad oda, vagyis 40000 forint kedvezményt kapok. Valamivel később, eltávolította az egyik kenőcsőt, amely kevésbé volt fontos, de én továbbra sem álltam kötélnek.

Elmagyaráztam a fiatal hölgynek, hogy a barátnőmet csak moziba és utána esetleg egy kávézóba hívtam meg és nemcsak ő furcsállná hirtelen bőkezűségemet (és extravagánsságomat), hanem feleségem sem nézné jó szemmel, ha ilyen összegeket költenék nőkre.  Megkérdeztem a lányt, mit szólna ő, ha egy férfi ilyen értékű ajándékokkal próbálná levenni a lábáról? Minden elismerésem annak, aki ezt a fiatal nőt kiképezte az eladás művészetében.  Villámgyorsan visszapattant és most azt javasolta, hogy a krém-szettet feleségem számára vegyem meg.

Ezt a javaslatot is elvetettem.  A nejem beléphet a netre, vagy bemehet egy üzletbe és saját maga győződhet meg a termékek minőségéről és határozhat, melyik felel meg szükségleteinek és zsebének.

A fiatal eladónő nem hitt a fülének:

„Ez egy különleges ár, amelyet nem kaphat sehol máshol. Külföldi szabiról érkezik haza, nem vesz feleségének ajándékot?”

Azt válaszoltam:

„Minden tisztelet a meggyőző képességének, talán hibázok, de kitartok álláspontom mellett. Ha veszek ajándékot nejemnek, valami olyat találok, amelynek biztosan örülni fog.” 

Megköszöntük az érdekes élményt és elsétáltunk.  

(Annak a krémnek az ára, amely írásomat kíséri, 66748 forint a mai árfolyam szerint.  Sosem gondoltam volna, hogy egyesek képesek ilyen összeget kiadni egy tégely kozmetikumért, de persze vannak olyan asszonyok, akik mindent megpróbálnak azért – és meg is engedhetik maguknak ezeket az árakat – hogy megőrizzék fiatal kinézésüket).  

 

 

A TE BAJOD, A MI BAJUNK

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A pesti Ildi, családunk egyik legjobb barátja. Számtalanszor volt nálunk – néhány éve izraeli barátja volt és nyaranta hónapokig lakott nála – mi pedig,  minden alkalommal, amikor Pestre látogatunk, élvezzük társaságát, igénybe vesszük útmutatásait, vagy együtt mulatozunk. Nemrég elhunyt unokanővérem Budapesten ünnepelte 80. születésnapját és Ildi mindent megtett érte, színházjegyeket szerzett, éttermeket ajánlott, éjjel kísérte, egy szóval: csodás volt. 

Ildi, kb. 50 éves, egy nagyon pozitív és tehetséges ember, intelligens, briliáns, tele van energiával és életerővel, hozzáadott érték minden társaságban. A jövőjével viszont nem sokat törődött. Vagy 15 évig dolgozott vezetői pozícióban egy ismert színházban, külföldre utazott a társulattal, részt vett nemzetközi fesztiválokon, szakmai műhelyeken, jó fizetése volt és mindig jól élt. Ezzel együtt, nem volt állandó alkalmazásban, csak szerződése volt, amelyet évente majdnem automatikusan felújítottak.

Ennek eredményeként, Ildi nem kapta meg azokat a szociális feltételeket, amelyekre minden alkalmazott jogosult. A lakásért, amelyben sok éve lakik, havi bért fizet. Amikor egy ideje lakást szándékozott vásárolni, nem kapott kölcsönt, mert nincs állandó munkaviszonyban. Autója sincs, de minek kell egy kocsi valakinek, aki három metróállomásra lakik irodájától, egy olyan városban, amelynek kitűnő tömegközlekedési rendszere van, de majdnem lehetetlen parkolóhelyet találni benne? Ildi sok éve elvált férjétől és van egy 24 éves lánya is. Amikor egyszer megkérdeztem, mihez kezdene, ha elveszítené munkahelyét, vállat vont és azt mondta, hogy akár mint kisegítő dolgozna kórházban. Egyetlen célja az volt, hogy lánya elérje a felnőttkort és befejezze az egyetemet és ez megtörtént. 

Szeretem idézni az angol közmondást: it never rains, but it pours, ami azt jelenti, hogy a bajok általában csőstül szakadnak az emberre. Sohasem felejtem el, hogy pont akkor, amikor gyógyíthatatlan betegségben szenvedő boldogult anyósom Amszterdamból látogatóba érkezett hozzánk, szegény anyámat is kórházba vitték és – ezekhez ugyan nem hasonlíthatóan, – a mosógépünk, egy elengedhetetlen eszköz egy gyerekes családban, is kiadta a lelkét. 

Ildi is egy sor katasztrófát tapasztalt, amelyeknek felhalmozódása egymás után, teljesen kisiklatta élete vonatát. Az első láncszem az volt, hogy munkahelyét bezárták. Pedig ez egy viszonylag sikeres intézmény volt, minden előadáson, amelyet megnéztem, teli volt a terem, de egy színház, amely nem részesül állami támogatásban, nem képes fennmaradni és amikor a kormány megvonta az évi támogatást, kénytelen volt bezárni és minden alkalmazottat elbocsátani.  

Körülbelül ugyanakkor, idős apja agyvérzést kapott. A kórházban az intenzív osztályra kerül, ahol, mivel légzési problémái is voltak, kénytelenek voltak gégemetszést végezni és feltették a lélegeztető gépre. Amint képes volt önállóan lélegezni, át akarták helyezni normális kórterem hat ágyas szobájába. Megint személyes emlékeim támadtak. Amikor anyám hasonló helyzetbe került, kórházában az ápolási szolgáltatás egyszerűen szörnyű volt (ellentétben az orvosival, amely viszont kitűnő volt) és ha azt akartuk, hogy valamilyen módon el legyen látva és megőrizze emberi méltóságát, a család tagjai váltakozva ágya mellett ültek. 

A helyzet a magyar kórházakban úgy látszik hasonló és az ápolóhiány globális, de Ildi apjának a helyzetét továbbra komplikálja az, hogy kómában fekszik, gégéjében nyílás van és az abban elhelyezett csövön át lélegzik. Ez a cső (kanül), időnként megtelik váladékkal és ha nem tisztítják ki, a beteg megfulladhat. Ezt a műveletet csak egy erre kiképzett nővér képes elvégezni, barátnőm apjának egy speciális ágyra és különféle szerkezetekre is szüksége van, úgyhogy Ildi egy külön szobáért fizet és két intenzív osztálybeli ápolónőt foglalkoztat, hogy apja az egész nap folyamán szakszerű felügyelet alatt álljon.

A szülei egész életükben dolgoztak és fizették a társadalombiztosítást, de most, amikor egyikük beteg, kiderül, hogy vannak esetek, amikor az állam csak a vállát vonja és a család lassan feléli szűkös tartalékait, csak azért, hogy az apát életben tartsák.

Ha ez nem lenne elég, Ildi lánya eltörte a lábát és otthon fekszik begipszelve. A napirendje mostanában a következő. Hajnalban felkel, kimos néhány dolgot, főz valamit lányának, segít neki megmosakodni, ágyát rendbe rakja. Azután taxit hív és anyjához siet, segít neki a házimunkában, a főzésben (anyja készíti a pépet, amellyel férjét táplálják), a vásárlásban. Aztán mindketten taxival a kórházba utaznak és néhány órát töltenek a betegágy mellett. A fennmaradó időben Ildinek munkát kell keresni, önéletrajzot elküldeni, megválaszolni az e-mailjeit és állásinterjúkra menni.

Ez aztán csakugyan egy lesújtó dolog. Egy dolog az újságban olvasni vadidegenek sorsáról és teljesen más közelről követni jó barátunk tragédiáját.

Tehetetlenek vagyunk tartalékai kimerülése, egészsége megrendülése, egymás után lecsapódó bajai láttán és nem sokkal többet tudunk tenni ezért az általában élénk, pezsgő nőért, mint megölelni és megpróbálni vigasztalni. Az apja még hónapokig feküdhet kómában és ha Ildi talál is munkát, a kiadások felemésztik munkabére egy részét.

A világ sajnos olyan egészséges fiataloknak van kitalálva, akiknek állandó munkahelye van egy gazdaságilag stabil nagyvállalatnál, de vajon létezik-e manapság egy ilyen munkahely? Nálunk is vannak cégek, amelyek inkább megbízási szerződéssel vesznek fel alkalmazottakat, minthogy végleges kinevezéssel foglalkoztassák őket. Ildit lehet talán azzal vádolni, hogy nem fektette be keresete nagyobb részét egy önkéntes nyugdíjpénztárba, de ki gondolhatta volna, hogy léte hirtelen összeomlik, mint egy kártyavár.     

Ha egy olyan tehetséges és energikus ember, mint Ildi barátunk, kerül olyan bajba, amelynek látszólag nincs megoldása, nincs más választásunk, mint megállapítani, hogy valami nagyon bűzlik a nyugati kapitalista rendszerben. Kell, hogy létezzen egy szociális háló, amely megakadályozza, hogy egy ember teljesen összeomoljon és a skandináv országok rendszere talán a legjobb példa erre.         

 

 

 

 

KULTÚRÁNK MEGŐRZŐI










 

Néha irigylem az orosz bevándorlókat. Több mint egy millió érkezett hozzánk jó néhány éve és fantasztikusan beilleszkedtek az országba. Kitűnően beszélnek héberül – egy kis akcentussal, amely nekem, szláv ország szülöttének nagyon kedves – de ha valaha vágyuk támad anyanyelvüket gyakorolni, akármerre fordulnak, találnak olyanokat, akik szívesen elcsevegnek velük és ugyanolyan könnyen találnak orosz nyelvű rádió és TV állomásokat a legfrissebb hírekkel, fülbemászó dalokkal, szórakoztató programokkal és persze cirill betűs újságokat és könyveket is. 

Szlovákiában születtem, de magyar iskolákba is jártam, tehát két kisebb nyelvcsoport tagja is vagyok. Szülőhazámban eleve is kevés zsidó élt és azoknak a nagy része is elpusztult a Holokausztban. Izraelbe néhányszáz szlovák származású emigráns jutott el. A Szlovák Származásúak Szövetsége negyedévente kiad egy néhány oldalas héber bulletint, amelyben itt-ott egy pár szlovák mondat is megjelenik. Azon kívül, az itteni szlovák nagykövetség is néhanapján meghívja azokat, akik a listájukon szerepelnek egy előadásra, kiállításra, vagy filmre, de ennyi az egész. Nem lehet egy szlovák könyvet találni, újságot olvasni, vagy rádióállomást fogni (a neten persze mindez megtehető) és csak nagyon ritkán akad alkalmunk valakivel szlovákul beszélni. Legtöbbünk párja nem beszéli a nyelvet és azért a beszédnyelv általában héber. 

A második nyelvcsoport, a magyar, ennél sokkal nagyobb, bár az utolsó évtizedekben rohamosan csökken. A múlt század 50-es, 60-as éveiben élénk kulturális élet folyt nálunk, amely mögött néhány százezer magyar nyelvű bevándorló állt. Ez a jelentős kisebbség lassan kihal és néha úgy érzem magamat mint az utolsó mohikán. Van még egy kis példányban megjelenő magyar napilapunk, de igazán nem tudom kik az olvasói. Sem én, sem senki ismerőseim között nem olvassa és tartalma, meg nyelvezete főleg egy kihalt kultúrát tükröz. Cfáton működik a nagyszerű Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma, de mint más ilyenfajta intézmény, a szerepe csak a múlt megőrzése.

Most hirtelen úgy tűnik, hogy a hírek az izraeli magyar kultúrának küszöbön álló kimúlásáról koraik voltak. A múlt év végén egy Tel Avivhoz közeli városban, elkezdett működni a "Drory" Izraeli Magyar Könyvtár, amelyet „Dávid Drory magyar származású izraeli újságíró emlékére alapította és működteti a Budapesten bejegyzett Diaspora Alapítvány”. Jelenleg vagy 2500 könyve van és egy magánlakás egyik szobájában működik. Nagyon jellemző a maradék magyar nyelvű lakosság helyzetére a könyvtár honlapján megjelenő mondat: „Idős olvasóinknak, vagy azoknak, akik valamilyen okból nem tudnak eljönni a könyvtárba, kérésre házhoz szállítjuk a kikölcsönzött könyvet”.

Tegnapelőtt, október 11-én, ennek a könyvtárnak egyik helyiségében részt vettem egy koktél partyn Szántó T Gáborral, a Szombat című folyóirat főszerkesztőjével, Édeshármas című regényének megjelenése alkalmából. Lehettünk vagy 25-en és meglepődtem, hogy volt köztük néhány szimpatikus fiatalember is, beleértve a háziakat is. Az összejövetelen élénk diskurzus folyt a magyar zsidó írók szerepéről a magyar irodalomban, amelyet a nagykövetség kulturális attaséja Novák Atilla moderált. A rendezvényen Szántó könyve is megvásárolható volt.

Nem hiszem, hogy a könyvtár szolgálatait igénybe fogom venni, de mégis örülök létrejöttének. Mivel családomban senki nem olvas magyarul, egyszer majd ez az intézmény fogja átvenni magyar nyelvű könyvtáramat. A véleményem szerint egy könyv csak addig él, amíg van valaki, aki forgatja lapjait és szomjasan issza be tartalmát. Nem akarnám, hogy szeretett könyveim elpusztuljanak. 

 

 

A BERLINI TAXISOFŐR

 

 

 

 

Már amikor vagy 50 éve először utaztam Ciprusra és Athénba, megismertem a görögök szeretetét népük zenéje iránt. Minden közlekedési eszközben, amelyben utaztam, a rádió alatt, vagy helyette, egy kis lemezjátszó volt beszerelve, 45 rpm sebességű lemezekkel, amely az egész úton görög népdalokat játszott. Amikor az egyik sofőr megkérdezte, mennyibe kerül egy ilyen készülék nálunk, szégyenszemre azt kellett válaszolnom, hogy ez a csodakütyü a mi országunkban nem kapható. Az utazás alatt, amikor egy fél éjszakát töltöttem egy ének klubban a Plakában (plaka=piac), én is lelkes híve lettem ezeknek a szép daloknak (és táncoknak), amelyek szinte izraelieknek hangzanak.

Házasságom óta a feleségem is megosztja velem szeretetemet a görög népi zene iránt. Írtam már a gyönyörünkről, amikor a görög trubadúr Mikis Theodorakis két koncertjét mentünk meghallgatni, a csodálatos nyaralásról Rodoszon, amelynek egyik fénypontja volt éjjeli látogatásunk a híres óvárosi zenés kávéházban. Arról is beszámoltam, mennyire élveztük Glykeria fellépését a tel avivi kikötőben és Dalaras koncertjét a készáriai amfiteátrumban. 

Hű olvasóim – van néhány – talán arra is emlékeznek, hogy írtam szegény gyerekeimről, akik rákényszerültek elfogadni furcsa zenei ízlésemet, amely abban nyilvánult meg, hogy nappalinkban, a nap minden szakában, teljes hangerősséggel játszottam le váltakozva magyar cigányzenét, orosz dalokat, klasszikus műveket, vagy görög taverna zenét.

Ugyanezek az olvasók persze feltehetik a kérdést: ha mindezt elmondtam már, mi a fenének ismétlem magamat? 

Azért, hogy megosszak veletek egy kedves történetet. A napjainkban tért vissza a fiam Berlinből, ahova a munkájával kapcsolatban utazott és elmesélte, hogy egy nap taxival ment egy megbeszélésre és a sofőr megkérdezte hová valósi? Amikor azt válaszolta, hogy Izraelből jött, a taxis örömmel reagált, hogy ő meg Görögországból, Földközi tengeri szomszédunkból származik. Nyelvi korlátaik megakadályozták, hogy valóságos párbeszédet folytassanak, de fiamnak sikerült megmagyarázni, hogy gyerekkorában apja beavatta a görög népi zene rejtelmeibe. Azok a népszerű dalok, amelyekre fiam visszaemlékezett, hidat képeztek közöttük az utazás folyamán. 

A görögre, aki népe zenéjének nagy rajongója volt, úgy látszik mély benyomást keltettek fiam ismeretei és amikor céljukhoz értek, megajándékozta két nagyszerű új CD-vel, egyik kedvencem, Haris Alexiou dalaival, akit karrierje folyamán sok becenévvel láttak el, mint a „A görög ének királynője”, „A görög zene főpapja”, „Görögország hangja és lelke”, „A gyökerek hangja” és az „Isteni szirén”. Alexiou vagy 35 albumot jelentetett meg és ha kedvetek támad rá, a netről teljes albumait tölthetitek le. A feliratok a két CD-n, amelyet a berlini járművezető – akinek a nevét sem tudom – jóvoltából kaptam, görögül vannak, úgyhogy nem vagyok képes egy dalt sem ajánlani, de mind kitűnőek.  

Ugye, hogy szép történet? Egy taxisofőr, aki megajándékozza utasait. Kiderül, hogy néha megvalósul a bibliai ige és a víz színére vetett kenyered, sok nap múlva csakugyan megtérül.