KREATÍV KAPITALIZMUS

A történészek szerint, az emberiség tudásának, tudományos közleményekben, könyvekben, alkotásokban kifejezett tára, a polgári évszámítás első éve és a reneszánsz közötti ezerötszáz év alatt megduplázódott. A reneszánsz és a francia forradalom között 1789-ben, ez az ismerethalmaz újra megduplázódott és az utána következő, hozzávetőleg százötven év alatt, az ipari forradalom tetőpontjáig, a személygépkocsi születéséig, ez a tudástár ismét megkettőződött.
Arról már különböznek a vélemények mennyi idő alatt duplázódik meg az emberiség tudása a mai digitális korszakunkban. Néhányan azt állítják, másfél évenként, egy másik közlemény két évre saccolja és a legpesszimistábbak szerint három-öt év szükséges erre. Ami nem vitás: a tudás minden tíz évben legalábbis megduplázódik, más szóval, a ma ismert dolgok feléről dunsztunk sem volt tíz éve. Egy izraeli professzor nemrég kijelentette, hogy „már 2010-ben minden másfél hónapban, maximum kéthavonta fog a tudás megkettőződni”. Amit viszont senki sem tud: felgyorsul-e, vagy lelassul ez a folyamat a jövőben és vannak-e az emberi tudásnak egyáltalán valamilyen határai?
Nagy szerencsénkre a tudásnak ezt az exponenciális robbanását a számítási teljesítmények párhuzamos kifejlődése kísérte. Ma már a számítógép mindennapi létünk elválaszthatatlan része és majdnem minden területen és szakmában használják. Ezek a felhasználóbarát eszközök lehetővé teszik bárki számára – az állandóan fejlődő keresőgépek és megfelelő kulcsszavak által – specifikus információt találni majdnem minden kérdésre, elképzelhető tárgyra. Az úgynevezett Moore-törvény alapján, amely mint több negyven éve elfogadható pontossággal helyesnek bizonyult, a számítási teljesítmény 18 havonta kétszeresére nő, úgyhogy az információ visszakeresése és osztályozása a jövőben sem fog problémát okozni.
A legkomolyabb kihívás ezen a területen nem a technológiai képességünk, hanem az adottságunk megbirkózni ezzel a tudással és azt hatékonyan felhasználni a közösség javára. Az emberiség technikai szakképzettsége jelentősen felülmúlja morális készségét.
Senki sem találja rendkívülinek, amikor a NASA, vagy a Humán Genom Projekt óriási összegeket fektet be és hatalmas tudós és számítógép gárdát toboroz egy bizonyos mérnöki, vagy biológiai probléma megoldására, de miért nem próbál egyike sem ezeknek a tisztelt tanult uraságoknak választ adni arra a kérdésre, milyen módon lehetne megnövelni az emberiség jólétének totális összegét?
Miért nem róják ki egy a fentihez hasonló szakértő csapatra annak a feladatnak a tüzetes megvizsgálását, a számítástechnika által megoldhatók-e az éhínség, a nyomor, a tiszta ivóvíz hiánya, a járványok és hasonló, az emberiséget megtizedelő nyavalyák, problémái, miként kell megtervezni az algoritmusokat, amelyek ezeket a leghatékonyabban megoldják és mi a legtöbb ember számára a Földön, a legnagyobb hasznot biztosító megoldás hathatóssága.
Beismerem, az ötlet nem az enyém, bár lelkesen magámé tettem, talán szocialista világnézetem miatt, de a tőkések társadalmi felelősségének az ötlete messze áll minden baloldali ideológiától. Az eredete olyan esküdt kapitalistáktól származik, mint a világ leggazdagabb embere Bill Gates, egy ragadozó cég volt főnöke, akit általában „rossz emberként” írnak le – aki a modellt „Kreatív Kapitalizmus” címmel illette – Warren Buffet, Bill Clinton és mások. Ezek felismerték, hogy a gyerekek millióinak halálát okozó betegségek legyőzése, fejletlen területeken modern földművelés kifejlesztése és a szégyenletes éhínség megszüntetése, az ivóvíz megtisztítása, előnyösek a gazdaságnak, jók az üzletnek! Egészséges, jóllakott, tisztességes keresetű emberek a jövő fogyasztói.
Akkor hát miért ne fogjuk be a számítótechnika rendelkezésünkre álló hatalmas erejének egy részét, az információ és a szolgáltatások megosztását lehetővé tevő számítógép hálózatokat, a különlegesen nagy teljesítménnyel rendelkező szuperszámítógépeket és használjuk fel őket, nemcsak komplikált matematikai problémák megfejtésére, egyre gyilkosabb fegyvernemek kifejlesztésére, időjárás prognózisra, a légi forgalom irányítására, messzi galaxisok felfedezésére, adatbázisok vezetésére, hanem azon problémáknak a megoldására, amelyek több áldozatot követeltek, mint az emberi nem a történelem hajnala óta vívott összes háborúja együtt?

Egyedi keresés

CSÍPŐS SZAVAK

Veletek is megtörténik néha, hogy hirtelen ellenállhatatlan kényszert éreztek valakinek egyenesen a pofájába vágni mi az őszinte, kendőzetlen véleményetek róla?
● Például a főnökünknek, amikor fikarcnyi logikát sem látunk döntéseiben és sehogy sem értjük, egy ennyire korlátolt ember, hogy kerülhetett ilyen felemelt pozícióba,
●Vagy a tanítónak aki rosszul bánik gyerekünkkel és elnyomja benne a kezdeményezés és önálló gondolkodás minden csíráját,
● Vagy a párunknak, aki nem hajlandó úgy látni a dolgokat mint amilyenek és ragaszkodik érdemtelen szokásaihoz, dacára annak, hogy sokszor rámutattunk hitványságukra,
●.Vagy a politikai ellenfelünknek, amikor továbbra is olyan nézeteket képvisel, amelyek világos mint a nap, hogy idejétmúltak.
Már a Bibliában is megírták „az élet és a halál a nyelv hatalmában vannak”. A szavaknak súlya, nagy hatalma van, építhetnek, vagy lerombolhatnak kapcsolatokat szeretetteinkkel és barátokkal. Nagy szerencsénkre, a józanész, a hideg megfontolás, általában erősebbek rossz hajlamunknál és az utolsó percben meg tudjuk fékezni, lenyeljük bántó megjegyzéseinket, de néha azért kicsúszik egy szerencsétlen bemondás és bármennyire is sajnáljuk, hiába magyarázkodunk azután, az okozott kárt már nem lehet helyrehozni. Az elmondott szót nem lehet visszaszívni, ez egy kétélű kard, megperzseli lelkünket és megmarad velünk – meg az emberrel, akinek beszóltunk – örökre.
Soha sem fogom elfelejteni elemi iskolai tanítómat. Egyszer azt mondta, úgy rajzolok, mint Hitler (aki ifjúságában levelezőlap festő volt). Tudom jól, minden ovis gyerek jobban rajzol nálam és a fenti megalázó osztályzatot még azelőtt kaptam, mielőtt a köztudatba kerültek volna az emberi történelem legkegyetlenebb gyilkosának szörnyű tettei, az összehasonlítás mégis nagyon sértő volt. Tény: emlékét megőriztem az évek során!
Egy barátunk lányának megtetszett a légi utaskísérőnői pálya. Amikor megjelent a tanfolyam felvételi bizottsága előtt – amely többek között természetesen a jó modort, megfelelő viselkedést is felülvizsgálja – be volt rekedve és az orra is vörös volt. A bizottság egyik tagja megértően kérdezte:
„Náthás?”
„Nem,” – válaszolta felfortyanva – „én mindig ilyen vagyok!”
A hölgyet nem vették fel a tanfolyamra, de talán nem csak fenti válasza volt az oka elutasításának.
Léteznek fordított esetek is, amikor nem tudunk kellően megválaszolni egy bizonyos állítást, elhangzott támadást. Hányszor történt meg veletek, hogy csak miután kijöttetek egy értekezletről, a folyosón, vagy a lépcsőházban jutott eszetekbe a frappáns visszavágás, az ütőkártya, amelyet bent, a megbeszélésen, kellett volna elmondanotok? Franciául ezt lépcsőházi bölcsességnek (l’esprit d’escalier) nevezik.
És, hogy határoznátok meg egy olyan teljesen meggondolatlan kijelentést, amelyet csak hirtelen sugallat és a nagylelkűnek látszani akarás diktált, mint amilyet Kata barátom tett jó sok éve?
Ez a barátom, akit már máskor is említettem könyvemben és írásaimban, egy kiváló művész, munkái jó árakon kelnek el és még a kommunista rezsim éveiben is megengedhette magának az aránylag magas színvonalú életet. Férjével együtt Pest környéki villában éltek, autót tartottak és mindezt, a festményeket a falakon, a sztereo rendszert, a lemez gyűjteményt, az óriási könyvtár tartalmát, az ő pénzéből vették. Férje is művész volt, de sokkal kevésbé volt tehetséges, mint neje. Kutyát sem érdekelték művei.
Gyerekeik nem voltak és amikor tizenkét éves házasság után Kata egy nap kijelentette, ott hagyja férjét, a férfi elsírta magát és nemcsak a búcsúzás miatti szomorúságból.
„Mi lesz most velem?” – panaszolta. „Hol fogok élni, miként fogok boldogulni?”
Kata egy percet sem habozott. Íme, az egekből pottyant ölébe egy ritka alkalom bőkezűségét fitogtatni, hát csak nem fogja elszalasztani!
„Itt hagyok neked mindent!” – mondta. „Csak néhány ruhát és személyes cuccomat viszem el.”
El tudjátok képzelni milyen kielégülést okozott barátomnak ez a gesztus, de mi történt azután? Eltelt néhány óra. A rövid lejáratú fellelkesedés eloszlott és egyszerre csak sivár bérelt szobában találta magát és fogalma sem volt mihez kezdjen, merre forduljon. A sors úgy hozta, ebben a pillanatban beléptem én a képbe. Nem tudtam persze a fent történtekről, de sok éves barátság köt Katához és szokásom szerint, időről időre felhívom barátaimat és megkérdezem, hogy és mint mennek dolgaik.
Ez a véletlen hívás volt a buzdítás, amelyre Katának szüksége volt életének ezen a mélypontján. Mint évekkel később elmondta, maga a tény, hogy valaki egy messzi országban gondol rá, törődik vele, megadta neki az erőt és akaratot mindent újra kezdeni. Új műhelyt nyitott és még nagyobb művészi sikereket aratott. Másodszor is férjhez ment, a párnak két gyönyörű gyereke van és szép budai házuk a művészek és írók gyülekezőhelye a fővárosban.

Egyedi keresés

ÉJJELI KALAND

Péntek éjjel, útban hazafelé egy kellemes este után barátoknál, a sérut taxiban (iránytaxi héberül), rajtam kívül, két lány is ült. Az egyik, kis szőke, finom és szép arcvonásokkal, csendesen a sarokba húzódott. A társában semmi sem volt csendes. Látszólag ő is szőke volt, de haja gyökerei kimutatták eredeti fekete színét. Molett volt és még a vastag sminkréteg sem tudta elpalástolni durva arcbőrét, de gyakori kacagása majdnem széppé varázsolta arcát.
Vizsga szemekkel végigmért, majd súgott valami barátnőjének. A két lány összenevetett, aztán a kicsi ismételten „nem, nem”-et mondott, de a másik nem figyelt rá és hozzám fordult:
„Velünk tartasz egy bulira Natanján (város Tel Avivtól 29 kilométerre)?”
„Milyen buliról van szó?”
„Egy fasza buli, meglátod. Sok csaj lesz, pia, kaja. Jössz, ugye?”
Nem volt nehéz Katót táncba vinni. Korán volt még és semmi kedvem sem volt aludni menni hőtől lüktető pici szobámban. Pillanatnyilag nem volt barátnőm sem és egy bulin mindig van esély felcsípni valakit.
Az első időben Tel Avivba érkezésem után, néhányszáz más 25-30 évessel együtt, minden péntek délután a Gordon utcai sós vizes strandon gyülekeztünk. Nem sokat úsztunk és nem is annyira a sport miatt jöttünk. A strand azokban a napokban a társtalanok tőzsdéje volt. Itt lehetett ismerkedni, miután magunk között alaposan megtárgyaltuk a jelöltek jó és rossz tulajdonságait. A lányok osztályozása kinézésük alapján történt, meg aszerint milyen hírük volt (magyarán: dugnak-e, vagy nem), míg a fiúkkal kapcsolatban inkább az számított, mivel foglalkoznak, van-e lakásuk és főleg kocsijuk!
Ott a strandon tudtuk azt is meg, hol lesznek a bulik azon a hétvégén (Izraelben pénteken kezdődik a hétvége). Általában 3-4 egymástól csak jelentéktelen részletekben különböző ilyenfajta rendezvény volt egyidejűleg, a társaság tagjainak lakásaiban. A lakástulajdonos az ajtóban inkasszálta az ötlírás belépődíjat, mint „részesedést a kiadásokban”. Ezért az árért helyi italt ihattál papír pohárból, dohos nápolyit, sós rudacskákat, vagy amerikai mogyorót rágcsálhattál, szemelhetted a másik nem tagjait és táncolhattál korlátolt számú recsegő gramofonlemezek zenéjére.
Az estéken óriási rotáció volt. A legtöbb esetben egy órán belül meguntuk a dicsőséget és egy másik bulira távoztunk, a hiú reménnyel, hogy ott jobb, érdekesebb lesz. Útközben ismerősök csoportjai jöttek szemben, akik egy másik rendezvényt hagytak ott és oda igyekeztek ahonnan mi pont kisétáltunk. A másik bulin is befizettük a belépődíjat, de hamarosan azt észleltük, hogy a színhelyen kívül a buli minden részletében egyezett az előzővel. Ugyanaz az olcsó ital, dohos nápolyi, vacak lemezek, a közönség is alig változott.
A Tel Avivba érkezésem utáni első hetekben, elbűvölt a város zaja, nyüzsgése és a könnyű hódítások. Néhány pohár ital elfeledtette velem a silány külsőségeket és amikor egy lány vonzott, elkapott a vadászat láza.
„Sikerülni fog-e a szobámba hozni?”
„Beadja a derekát?”
„Szerzek-e néhány új, felpezsdítő élményt emlékezetem albumába, amelyben kedvemre lapozgathatok a hosszú éjjeleken, amikor egyedül strázsálok tartalékos katonai szolgálatom alatt?”
„Folytatódni fog a kapcsolat az első éjjel után?”
Hamarosan torkig voltam a neonfényekkel, a szintetikus hangulattal. Egyre ritkábban vettem részt a húsvásárokon, amelyeket valamilyen okból buliknak neveztek. Találtam néhány barátot – Kelet Európából származók, mint én – aki szintén másfajta módon akarták eltölteni szabad estéjüket. Társaságunk nem volt nagy, csak egy srác volt nős, a többiek néha elhozták alkalmi barátnőjüket, de többnyire egyedül jelentek meg. Új Évkor, a Függetlenségi Napon és Purimkor (farsang), rendeztünk ugyan bulit, de a normális péntekesti összejöveteleink bizony elég vérszegények voltak. Megtárgyaltuk a Világegyetem égő problémáit, elmondtunk néhány viccet, amelyet a hét lefolyása alatt szedtünk fel, társasjátékot játszottunk – Monopoly volt a sztár – és röviden éjfél után, elszéledtünk.
„Azokban a napokban aránylag konzervatívok voltunk. A lányokkal, akikkel komoly kapcsolatunk volt, csókolództunk, egy kicsit smároltunk, de melleik környékénél nem jutottunk sokkal messzebbre.” Milánról, aki irigységünk tárgyát képezte, mert nős barátunkon kívül, ő volt az egyedüli társaságunkban, akinek rendszeres nemi élete volt és Rózáról, szabados barátnőjéről, előző elbeszélésemben, a „Legénylakásaim”-ban, írtam.
A véletlen találkozás a taxiban kalandokat ígért, sőt, reméltem, talán-talán végre hozzájutok egy kis dugáshoz is. Elfogadtam a meghívást és bemutatkoztunk. A helyes kis szőke neve Aliza volt, míg jópofa pajtása Szofinak nevezte magát. A központi buszállomáson egy natanjai taxira szálltunk át (hétvégén nincsenek buszok, vonatok) és amikor a fizetésre került sor, a két lány rám nézett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szóval ezért hívtak meg. Mit tehettem volna? Fizettem, mint egy katonatiszt. A taxival Natanja központjába jutottunk el és csak egy harmadik taxival értük el a keresett címet. Persze megint én fizettem.
Az első csalódás már a bejárati ajtónál ért. Ott állt a lakástulajdonos és beszedte az ötlírás „részesedést a kiadásokban”. Úgy vélekedtem, a provinciában az árnak alacsonyabbnak kéne lennie. Megint megjátszottam az úriembert és fizettem hármunkért. A buli totális fiaskó volt. Ugyanazok a lejáratott melódiák és unott pofák.
A lányok is csalódottak voltak. Egymásra néztünk, bólintottunk és otthagytuk a bűntett színhelyét. Most már csak valamilyen szállítóeszközt kellett volna találnunk Tel Avivba. Az utca üres volt. Sehol egy árva lélek, vagy egy taxi. Szerencsénkre, egy kopaszodó kb. 40-es pasi is otthagyta a siralmas rendezvényt és felajánlotta, elvisz minket az útkereszteződéshez, de véleménye szerint, ilyenkor már nem találunk sérutot.
A Tel Avivba vezető országút sarkán állt ugyan egy taxi, de iránytaxi áron csak akkor vitt volna el minket, ha hat utas összejön, a különleges viteldíjat viszont nem voltam hajlandó vállalni. Eleget fektettem már be az estébe és úgy láttam nem lesz sok hasznom belőle.
A fickó, aki idáig hozott minket, a közelben lődörgöttt és amikor látta, hogy ott ragadtunk, felajánlotta, aludjunk nála. Az egyik peremvárosban lakott, egy különlegesen sivár lakásban. Néhány funkcionális bútordarabon kívül – székek, asztal, ágyak – semmi sem volt benne. Sehol egy kép, egy virág, csupasz körték szolgáltatták a világítást és még a pokrócok színe is az ágyakon, is undorító volt.
Leültünk és házigazdánk az éjjeli elhelyezkedés megszervezéséhez látott. Mintha semmi sem lenne ennél természetesebb, elosztotta a közöttünk a lányokat – ő Alizát választotta, nekem pedig be kell érnem Szofival. A lányok sokkban voltak, én pedig zavarban. Elvben, szívesen töltöttem volna az éjszakát (ami maradt még belőle) Szofival és feltételeztem a lányok sem voltak kis naivok, de a házibácsi hozzáállása érthetetlen volt. Letompított fények, egy-két pohár ital, csendes zene, egy kedves szó, biztos megtette volna magáét, de egy ilyen macho férfi típus, mint ő, persze nem él ilyen olcsó trükköket. Számára az egész ügy egy kereskedelmi tranzakció volt. Ő a lakását adja, a lányok a testüket.
Levetkőzött és csak boxer gatyában maradt, amely jól kiemelte hatalmas erekcióját. Szofi megpróbált lelkére beszélni, hagyjon minket aludni, késő van, fáradtak vagyunk, Aliza csak motyogott valamit, hogy nem szép alsó ruhában járkálni, amikor vendégek vannak, de a férfi rájuk sem hederített. Kijelentette, velem szemben nincs panasza, nála tölthetem az éjszakát, de ami lányokat illeti: vagy dugnak, vagy mehetnek a fenébe.
Hulla fáradt voltam. Testem arra szavazott, fogadjam el az ajánlatot és terüljek el akármilyen fekvőhelyen, de becsületem nem engedte meg. Tudtam, reggel utálni fogom magamat, de azért felkeltem és a lányokkal együtt kimasíroztam a lakásból.
Az útkereszteződésig egy jó darabot kellett gyalogolni. Fél négy volt amikor megérkeztünk és természetesen teljes forgalomszünet volt. Azzal vigasztaltam magamat, hogy nemsokára itt a reggel, de az órák hétig, amikor az első sérut elindult, hosszúak és hidegek voltak. A két lány ott ült összeölelkezve az út peremén, mint két szürke veréb. Még ha lett is volna valamelyikünknek kedve beszélni, úgy tűnt, nem maradt mondanivalónk. Csak messzi lakásunkra, egy forró tusra, puha ágyra tudtunk központosítani. Egy rövid ’salom’mal búcsúztunk el egymástól. Nem köszönték meg, hogy szolidáris voltam velük. Talán azon a véleményen voltak, hogy ez természetes, emberi viselkedés, vagy pedig szívük mélyén ők is úgy vélték, balek voltam, hogy nem maradtam ott aludni Natanján.

Egyedi keresés

LEGÉNYLAKÁSAIM

„Amikor még vidám legényéletemet éltem, garzonlakásom volt Tel Aviv régi központjának egyik kis utcájában, a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja).
Nem a zajos részében, ahol a buszjáratok végállomása volt, hanem a sarok után, ahonnan a buszok az Allenby utca felé kanyarodtak, ott, ahol este alig fordult meg egy lélek.
Az utcánkban akkor még csak alacsony házak álltak és mert még a televíziós korszak előtti boldog napokat éltük, az utca lakói – a legtöbbjük Kelet Európából származott –, a verandájukon alsóingben üldögélve, tea szürcsölésével és tere-ferével töltötték el a hosszú nyári estéket.”
Így kezdődik könyvemben („Itthon-Otthon”, Bába kiadó, 2004), az „Egy lány a küszöbömön” című elbeszélés, amelyben egy zokogó lányról mesélek, akire késő éjjel találtam rá, akkori szobám bejárati lépcsőjén ülve.
Valójában két különböző lakásban laktam ebben az utcában. Mindjárt Tel Avivba érkezésem után, barátommal Jurajjal, a fent említett szobát béreltük a kedves Goldberg asszonyságtól, aki a lakás többi részeiben lakott (létezett egy Goldberg úr is, de ő házassága hosszú éveiben megtanulta, jobb, ha minél kevésbé tűnik fel és hallat magáról, úgyhogy alig éreztük jelenletét). Csak később költöztem át a szembeni egy szobás lakásba, de elbeszélésem kezdetén, még közös barátunk Tomi lakott benne.
Háziasszonyunk nagyon kíváncsi személy volt. Aranykorában imádta a férfiakat, de mióta elmúltak az évek, amikor bájaival le tudta venni őket lábukról, tőlünk próbált kiszedni egy-két részletet viselt dolgainkról. Amint csak tehette, beinvitálta egyikünket teára és sütire, cserébe viszont részletes beszámolót kért legújabb kalandjainkról. Minél pikánsabbak voltak, annál jobb.
Néhányról már beszámoltam ebben a blogban, például a „Ráchel” és az „Illúzió királynője” című elbeszéléseimben, most pedig megpróbálok leírni néhány további, egymástól különböző természetű epizódot azokban az években.
● Szobánk a földszinten volt és nyáron általában nyitott ablakkal aludtunk. Egy éjjel, már majdnem elaludtam, fél álomban egy karkötős női kart láttam, amint benyúl az ablakon és magához húzza szobatársam egy székre dobott nadrágját. Felkiáltottam, Juraj is felriadt, de mire gatyát húztunk és kirohantunk, bottal üthettük a titokzatos kar tulajdonosát. Rövid kutatás után, egy bokor tövében rátaláltunk a nadrágra és a üres tárcára. Csodálkozásomra, barátom megkönnyebbülve kacagott fel. Nem a kilopott pénze aggasztotta, inkább barátnői név és telefonlistája és ezt a nagylelkű tolvajnő a tárcában hagyta.
● Máskor, éjfél után bekopogtak az ajtónkon. Egy ismerős katonalány volt, barátnőjével. Kiderült, a két lány lekéste fuvarját táborukba és mivel nem volt más ismerősük Tel Avivban, nálunk akarták tölteni az éjjelt. Javaslatuk: mi csak menjünk aludni és ők majd csendesen, mint az egerek ülnek majd a székeken reggelig. Ebbe nem voltunk hajlandók beleegyezni, hiszen két ágyunk volt. Újabb javaslatuk az volt, mi fiúk aludjunk együtt az egyik ágyban és ők ketten a másikat veszik majd igénybe. Ebbe sem mentem be:
„Semmiképpen sem alszok egy ágyban egy férfivel!”
Rövid vita után, megszületett a megváltó kompromisszum: összetoltuk a két ágyat és mind a négyen bemásztunk. A lányok a középen és mi fiúk a széleken. Ez az elhelyezkedés látszólag sok lehetőséget nyitott meg, de ténylegesen semmi sem történt azokból, amelyek most az eszetekbe ötlik. A fiatal lány testének közvetlen közelsége persze izgatott, de csak nagyon óvatos tapogatózó csápokat mertem küldeni ágytársam irányába. Ismételten el lettem utasítva, mégsem mertem egy kicsit agresszívebb lenni, szégyelltem volna, ha a másik pár meghallja, vagy más módon észreveszi próbálkozásaimat. Juraj valószínűleg hasonlóan próbált kezdeményezni, de ő is óvatos lehetett, mert én sem észleltem gyanús hangokat, vagy mozdulatokat részükről. Egy ideig gyötrődtem, aztán elnyomott az álom és csak a nappali fény ébresztett fel.
Megreggeliztünk, a lányok megköszönték a vendéglátást és útjukra indultak. Az éjjel történteket, még célzással sem említette senki.
● Az első tel avivi barátnőm Aviva volt. Hagyománytartó szüleivel a szomszédos utcában lakott, ő maga is szombatonként a zsinagógába látogatott és kóser ételt fogyasztott, ellentétben velünk, akik a vallásos ünnepeket mindössze munkaszünet napoknak tekintettük.
Jom Kippur-kor (Engesztelés napja), az ágyainkon hevertünk és olvastunk. Dél körül Aviva jött látogatóba. Mivel tudtuk, hogy böjtöl, nem kínáltuk semmivel. Üldögéltünk és erről-arról dumáltunk. Egy óra felé gyomrunk már rettenetesen korgott, de barátnőmnek esze ágában sem volt hazamenni, az ünnepet záró imáig még jó néhány órája volt. Juraj kérdően nézett rám, de én csak tehetetlenül vállat vontam. Végül valamilyen kifogással a konyhába surrant és bekapott valamit. Azután én voltam soron. Bocsánatot kértem és kioldalogtam, de Aviva csak vallásos volt és nem buta. Amikor teli pocival én is visszajöttem a szobába, elnéző mosollyal mondta:
„Hitetetlen pogányok, azt hiszitek, nem tudom, miben sántikáltattok ott kint? Remélem, az étel a torkotokon akad, gyomormérgezést kaptok, vagy valami hasonló történik veletek!”
● Mint már említettem, jó barátunk Tomi, szemben velünk lakott. A következő esetet „Taxi!“ című elbeszélésemben már közöltem, de tulajdonképpen ide tartozik:
„Tomi, aki néhány éve hunyta le örökre a szemét, mint taxisofőr kereste meg a kenyerét és csendes estéken, az unalom elűzésére, néha értem jött, hogy néhány órát vele utazgassak. Ezek az esték általában egy jaffai román étteremben végződtek, ahol kitűnő nyárson sült húst készítenek. Egy éjjel, közel éjfélhez egy Éva kosztümös, csuromvizes hölgy intette le taxinkat. Azt kérte, vigyük el Holonba, egy közeli városba. Tomi egy pokrócot adott neki és a nő út közben zokogva mesélte el, hogy a cég, amelynél dolgozik az este bulit rendezett az alkalmazottak számára, párjuk nélkül. Férje megtiltotta, hogy részt vegyen, de ő mégis elment. Éjjel, amikor hazaérkezett, házastársa már aludt és a nő a fürdőszobába ment. Pont levetkőzött, amikor a férje berontott, kivonszolta meztelenül és kidobta a folyosóra. Hiába könyörgött, nem engedte vissza a lakásba és amikor végül is lement az utcára, az erkélyről nyakon öntötte egy vödör vízzel. Holonban szégyenkező apja fizette ki a viteldíjat.”
● Tomi karizmatikus férfi volt, mindig volt pénze, de nem volt állandó barátnője. Időről időre nőket hozott haza és az a szokása volt, hogy a közösülés után mindig kijött az utcára – a szobája szintén a földszinten volt – mezítláb, csak egy rövidnadrágban és az alacsony kerítésnek támaszkodva elszívott egy cigit.
Egy este kint cigizni láttam. Odaszóltam Jurajnak: „Bizti egy numera után van!” és kimentem hozzá. Tomi széles mosollyal fogadott:
„Végre sikerült! Hallottál már a Jackson nővérekről? (Néger énekes trió, Izraelben vendégszerepelt). Mindig arról álmodtam, hogy megdugok egy fekete nőt és a legfiatalabb énekesnő most ott van az ágyamban.”
Gratuláltam ’teljesítményéhez’.
„Kedved van neked is kipróbálni?” – folytatta. „Nyugodtan menj be. A szoba homályos és a nő szundikál. Észre sem fogja venni, hogy más valaki vagy.”
Zavarba jöttem. Semmi esetre sem bújtam volna ágyba egy nővel röviden utána, de mindenkinek megvan a maga ízlése. Végül is jó szándéka volt: egy kefélést akart szervezni kanos haverjának.
* * *
Egy este, egy barátja lagziján, Juraj rátalált jövendőjére. Rövid idő multán összeköltöztek, később meg is házasodtak és a mai napig boldogan élnek. Egy ideig egy másik fiú lakott velem, de amikor Tomit is befonta a szerelem hálója, házasságot kötött és máshová költözött, kaptam az alkalmon. Régi vágyam volt egyedül lakni és a szembeni kis lakás pont megfelelt nekem.
Szerettem a környéket, itt volt akkor a városközpont és majdnem mindenhová el lehetett jutni gyalog. A közeli piacon árulták a város legjobb falafeljét és sokszor ez volt a vacsorám, olcsó, tápláló, ízletes és vitamindús étel. Ha utóételre volt kedvem, a Whitmanban (akkor csak egy frissítő és fagyi kioszk, ma fagyi gyártó üzem) milkshaket rendeltem. Ott volt a pártom fiókja is – amelyben két évig dolgoztam – szemben vele egy munkás kifőzde, a szomszéd utcában pedig egy másik, amely kelet európai zsidó ételekre szakosított és ahol péntek délben csodás, sűrű foghagyma szószos pacalt lehetett kapni. (A kirakatban lengyel nyelvű tábla hirdette "Dzis Flaczky!" = Ma pacal!). Még egy magyar származású szabóm is volt, aki méret szerint szabott ingeket. Autóm nem volt, de egy ugrásnyira lakásomtól volt a 13-as busz végállomása.
● A szobával együtt furcsa örökséghez jutottam. Tominak egy ágyasa volt. Ezt a kifejezést használom, mert a lány nem volt kimondottan barátnője. Általában egyszer hetente járt hozzá, egy picit takarított, rendet csinált, főzött valamit kettőjüknek és ott töltötte az éjszakát. Még egy nagy plusza volt a nőnek: dohány feldolgozó üzemben melózott és amikor eljött, elhozta Tominak – aki sokat szívott – heti cigi adagját. Tomi nem tudta a nő címét, munkahelyi telefonszámát (otthon akkor csak keveseknek volt készüléke) és az én feladatom lett a nő tudtára adni, hogy a jövőben Tomi a trafikban fogja beszerezni cigaretta szükségletét.
Egy este a lány bekopogott ajtómon. Meglepődtem. Sokkal jobban nézett ki, mint ahogy barátom leírásából elképzeltem, de volt egy komoly fogyatékossága, amely befolyásolta viselkedését és úgy látszik megakadályozta, hogy komoly partnert találjon: erősen dadogott.
Óriási csapás lehetett számára, amikor tudomására adtam, hogy Tomi házasodni készül, elkezdett sírni és rettenetes hebegéssel, amely sokkal szívcsavaróbb volt, mint maga a zokogás, sokszor egymásután megismételte mantráját:
„Milyen jogon vesz mást feleségül, hiszen én előtte voltam itt!”
Nem próbáltam elfoglalni Tomi helyét, mint ő javasolta, végül is nem dohányoztam.
● Egy nap megismerkedtem Sosanával (Zsuzsanna héber változata), aki a környéki nővérképző intézetben tanult. E perctől kezdve én és barátaim törzsvendégek lettünk az intézet internátusában. Férfiak számára tilos volt a belépés, de nekünk általában sikerült beszivárogni. Mindegyik szobában három lány lakott, hoztunk magunkkal piát és jókat mulattunk. A nővérkék sokkal engedékenyebbek voltak, mint a lányok, akikkel addig kapcsolatban voltunk. A sok helyes lány közül különösen Továra emlékszem, aki barátai szavait idézve „berúg akár a borosüveg dugójának láttától”. Amint csak beleszagolt a pohárba, rekedtes hangon kiabálni kezdett „küldjétek ki innen a hímeket!” és vetkőzni kezdett. Sajnos, a lányok, akik ismerték kollegájuk gyengeségét, mindig kituszkoltak minket, mielőtt a vetkőzés érdekes részéhez érkezett volna.
Megtörtént persze, hogy a matróna elkapott és kirúgott minket. Ilyenkor az intézetet körülvevő sötét kert padjaira szorultunk, ami tulajdonképpen nem is volt annyira rossz. Azokban a napokban barátaim zöme kisnővérekkel járt és két pár közülük meg is házasodott.
● Az én barátnőm, Sosana, magas, karcsú és jemenita származású volt. (Imádtam a keleti származású nőket, sokkal egzotikusabbnak tűntek, mint az európaiak). Ápolónői szakvizsgája után is tovább jártunk, általában este 7-kor, műszakja befejezése után vártam a korház előtt. Soha sem tudtam felfogni, hogyan képes egy haldoklót istápolni utolsó perceiben és rövid egy fél óra múltán, mintha egy kapcsolót állított volna át, felszabadultan kacagni a mozi termében.
Sosana bácsija, a tel avivi Kameri színház jegyszedője volt és hála az ingyen jegyeknek, amelyekkel ellátott, majdnem minden darabot meg tudtunk nézni. Egyszer, a „Julius Cézár” előadásán az első sor közepén ültünk. A díszlet a római szenátus épületét ábrázolta és lépcsői egészen a nézőtérig terjedtek. Amikor Cézárt leszúrták, a színész legurult a lépcsökön és fél méterre lábamtól „adta ki a lelkét”. A közönség hálásan tapsolt a kitűnő alakításnak, de a színész huncut kacsintása csak az én szemeimnek szólt.
● Azokban a napokban aránylag konzervatívok voltunk. A lányokkal, akikkel komoly kapcsolatunk volt, csókolództunk, egy kicsit smároltunk, de melleik környékénél nem jutottunk sokkal messzebbre. Társaságunk egyik tagja, Milán – lángoló haja és személyisége volt – irigységünk tárgya volt, miután rendszeres nemi életet élt Rózával, barátnőjével. Milán a szüleinél lakott és egyszer hetente, amikor úgyis moziba mentem barátaimmal, elkérte tőlem kéglim kulcsát. Megígérte, vigyáz a tisztaságra, sőt felajánlotta, finanszírozza számomra egy pár mozijegy árát is, de erre nem reflektáltam.
Úgy egyeztünk meg, legkésőbb este 7-kor elmegyek otthonról és 10.30-ig távol maradok. Félreértések elkerülésére, Milán kitette a seprőt az ajtó elé és társaságunkban mindenki tudta, amíg a seprő kint díszlik, nem szabad Milánékat megzavarni dolgukban. Csak egyszer történt meg, hogy a megbeszélt órában a seprű még kint volt. Még egyszer körbesétáltam a háztömböt, azután újra, míg végre elérkezett megváltásom pillanata. Aznap este a szerelem 11óra utánig lángolt.
Róza egy nagyon különleges lény volt. Nemcsak nem titkolta a aktív nemi kapcsolatát – mint már említettem, szokatlan jelenség azokban az időkben – hanem fitogtatta, lobogtatta, mint egy zászlót, a kispolgári csökevényektől való megszabadulásának jelképét. Egyszer például elmesélte, hogy néha ruhátlanul felül robogómra – amelyet sokszor betoltam az előszobába, mert féltem a tolvajoktól. Pusztán a gondolattól, hogy pucér nő lovagol a robogómon, eléggé begerjedtem, de Róza ezt talán tudta is és azért osztotta meg velem ’titkát’.
● Akkor vettem először (és utoljára) igénybe egy hivatásos kéjnő szolgálatait is. Szándékosan nem írom, hogy ’utcalányhoz mentem’, mert ő jött el hozzám, bár a különbség inkább csak szemantikus. Nem volt programom az este, meleg volt, még nem létezett televízió és kimentem a ház elé levegőzni. Csend volt, a lakosok mind koránfekvők voltak, még egy autó sem fordult be a sarkon – próbálj ma találni parkolóhelyet a környéken! – és amikor egy nőt láttam közelegni az utca végén, felfigyeltem. Mindjárt észrevettem, az asszony feje folyton jobbra és balra fordult, mint a közönségé egy érdekes tenisz meccsen, csak itt persze nem volt labda (és én voltam az egyetlen potenciális kuncsaft). Odaszóltam neki és bejött.
Az érdeklődőknek helyben elárulom: nem volt túl nagy élmény és egyáltalán nem esett nehezemre elhatározni, hogy egyetlen ilyenfajta tapasztalattal beérem, de egy keveset társalogtunk is a nővel. Elmesélte, fia kibbutzban nevelkedik és ismerősei közül senki sem sejti, hogy a világ legrégibb foglalkozását űzi, aztán hirtelen nekem szegezte a kérdést:
„Honnan tudta, hogy kurva vagyok?”
Kitértem az egyenes válasz alól. „Szerencsés találat volt” – mondtam. Nem akartam illúzióit elvenni, de viselkedése messziről elárulta mivel foglalkozik, mintha csak homlokára lett volna írva. Tudatlan reflex lehetett nála, hogy állandóan kuncsaftok után hajhászott.
Az illúzió mindannyinknak fontos.
● Sok vidám éves legényélet után az Iparosok Központja utcájában, végre én is rátaláltam szívem választottjára. Szerelem volt az első tekintetre és rövid ismeretség után elhatároztuk: az első szabad dátumon a rabbinátusnál összekelünk, de addig is jövő nejem át akart költözni hozzám. Természetesen örömmel fogadtam javaslatát, csak arra kértem várjon még egy éjszakát mielőtt áthozza dolgait hozzám.
„Miért nem ma éjjel?” – kérdezte.
„Nagyon fáradt vagyok,” – válaszoltam.
„Akkor csak feküdjünk egymás mellett, ne csináljunk semmit.”
„Nem, nem, korán kelek reggel, ma nem felel meg nekem.”
Csak évekkel később árultam el az igazi okot, amiért nem aludhatott az éjjel nálam: volt egy kis viszonyom, amelynek véget kellett vetnem. Tomihoz hasonlóan, nekem is volt hetente egyszeri vendégem, nem barátnő, inkább ágymelegítő. Egy haifai lány volt, aki nálunk tanult az egyetemen. Egyszer, amikor későn fejeződtek be a leckék, megkért, hogy adjak neki szállást az éjszakára és miután a megegyezés mindkettőnket kielégített – ő a szállodát spórolta meg, én élveztem a fizetési eszközt – állandósítottuk.
Aznap este kellett volna eljönnie hozzám és nem volt módomban előzőleg értesíteni a lányt megegyezésünk felbontásáról. Vendégem közömbösen fogadta bejelentésemet, sok boldogságot kívánt nekem és többet nem hallottam róla.
(A feleségemnek is volt titka, csak évek múltán mesélte el. Amikor megírta szüleinek Amszterdamban, hogy férjhez megy, szülei privát detektívet fogadtak, aki úgy látszik egy ideig követett mindenhová. Ki akarták fürkészni, micsoda szerzet vagyok. Feltehetően nem volt túl kedvezőtlen a beszámolója. Tény: szülei nem gördítettek akadályt házasságunk elé).
● Házasságunk után néhány hónapig még tovább laktunk lakásomban, amíg tágasabbat szállást találtunk, de mielőtt véglegesen búcsút mondok legényéveim színhelyének, van még egy kis sztorim róla. Nem rólam szól, hanem Noémi és Andrisról, jó barátainkról és szomszédjainkról, akik egy nappal külföldre utazásunk előtt esküdtek egymásnak örök hűséget. Mivel lakásuk még nem volt kész, felajánlottunk nekik a miénket néhány napra. Nászéjük pirinyó lakásomban Noémi egyik kedvenc emléke. Csak egy ágyam volt, amelyen a matrac, a sok használattól annyira be volt süppedve a közepén, hogy lehetetlen volt a szélein aludni, de feltételeztem, a fiatal szerelmes párt nem fogja zavarni, ha az ágy is elősegíti közelségüket.
Andris hórihorgas srác és az ágy egyszerűn túl kicsi volt számára. Miután ismételten megölelte nejét és biztosította örök szerelméről, elaludt, megfordult álmában és kidobta szegény Noémit.
„Képzeljétek el magatoknak, nászéjszakánkon férjem kitaszít az ágyunkból, én a hideg padlón sírdogálok és ő nyugodtan tovább horkol,” – szokta Noémi mesélni és mi mindig újra kacagunk, amikor elképzeljük magunknak a látványt.
● A lakásomat egy nős ismerősöm vette át, aki már régóta kérte, ha valaha elköltözök, szóljak neki. A felesége persze nem tudott a lakásról és feltételezem, még sok izgató, nevetséges, szomorú eset történt falai között – ha a falak tudnának mesélni! – de ezek már mások történetei. Néhány éve arra sétáltam és láttam, hogy mostani lakosa légkondit vezetett be és visszaemlékeztem, milyen fullasztó meleg volt a lakásban nyáron. Fene tudja, hogy bírtuk ki. Talán más fából voltunk faragva azokban az években.
A múlt héten barátoknál voltam és a furcsa véletlen egy hölggyel hozott össze, aki ma is a Merkaz Bááléj Mláchá utcában lakik. Amikor megtudta, hogy sok éve a 30-as számú ház földszintjén laktam, elmesélte, hogy a férfit, akinek átpasszoltam a lakást, arról ismerték a lakósok – az utcácska megőrizte kisvárosi, pletykás jellegét, továbbra is csak családi házak voltak két oldalán és mindenki mindent tudott szomszédjáról – hogy esténként más-más nőt hoz kéglijébe. Egy este fülsiketítő szirénázással és villogó vörös lámpákkal mentőautó fékezett le a ház előtt. A fáma úgy szól, hogy a pasi – nincs rá jobb kifejezés – feladata teljesítése közben halt meg. A hírre néhány barátom azt mondta: „Szép halál!”, „Férfiként halt meg.” Hát én bizony szebbnek találom az életet a halálnál.
Most már a pasi felesége is értesült férje félrelépéseiről, de azt hiszem, a férfi ezeken már túl van. Ahová ő került – remélem – nem ismerik a gondot.

Egyedi keresés

KÉTES ÜZELMEK

1949-ben, amikor Izraelbe emigráltam, Magyarországon már a kommunizmus uralkodott. Sokan közülünk szülőket, testvéreket, vagy más rokonokat hagytak hátra szülőhazájukban, ahol a rezsim – még a 6 Napos Háború előtt 1967-ben, amelyet követően a keleti blokk tagjai, Romániát kivéve, megszakították diplomáciai kapcsolataikat Izraellel – nem nézte jó szemmel az összeköttetéseket a cionista állammal. A lakosok csak különleges engedéllyel látogathattak el hozzánk és ha meg akarták tartani állásukat, nem is levelezhettek izraeliekkel. Egy barátom, aki Nemzeti Bankos posztját féltette, ezen az alapon szakította meg kapcsolatait velem. Csak a rezsim bukása után fedezte fel véletlenül e-mailemet és nagy örömmel írt nekem.
Izraelben nem veszélyeztetted a munkahelyedet, de itt is voltak bizonyos korlátozások. Engem például egy másik tartalékos katonai egységbe helyeztek át, mert nem voltam hajlandó aláírni egy kötelezettséget, hogy nem utazok többé kommunista országba.
A biztonsági szervek úgy látszik jól tudták mik a rizikók. Természetesen fogalmam sincs mi volt a kémek száma, amelyeket a kommunistáknak sikerült beépíteni Izraelbe, csak az újságokból tudunk arról a néhányról, akit sikerült leleplezni, de egy esetről tudok, mert egy barátunkkal, aki a mi ifjúsági csoportunkkal érkezett Izraelbe, volt kapcsolatban.
Dov – elégedjünk meg keresztnevével – aki egy mérsékelt biztonsági fontosságú cégnél dolgozott, mindig furcsa srác volt és miután meglátogatta családját Csehszlovákiában, még furábbá vált. Este, amikor néhány lánnyal sétáltunk Tel Aviv központjában, időnként hátra pillantott és azt állította, követik. Talán tényleg így volt, mert egy hajnalkor bekopogtak ajtaján a biztonsági szolgálat emberei és letartoztatták. Ezt lakástársától tudtuk meg, mert az eset nem került be a sajtóba. A fiú, szintén csehszlovák származású, sértődötten mesélte, hogy az egyik tiszt, aki Dovot letartoztatta, úgy fogalmazott, hogy „ti csehek mind árulók vagytok!” Mi ugyan Szlovákiában születtünk, de azokban az években, Izraelben minden csehszlovákot ‘csehnek’ nevezték.
Dov apját elkapták, mert feketézett. Amikor szüleihez látogatott, beidézték a rendőrségre és azzal zsarolták meg: „ha nem akarod, hogy apád évekig rothadjon a dutyiban, információt fogsz gyűjteni számunkra”. Dov látszólag beleegyezett, néhány, szerinte nem fontos, adatot adott meg munkahelyéről, de amikor visszaért Tel Avivba, nem lépett kapcsolatba a csehszlovák nagykövetséggel. Az izraeli kihallgatók állítólag kitörték néhány fogát, de amennyire tudjuk, Dov soha sem lett formálisan megvádolva, bíróság elé állítva, néhány hetes kivizsgálási fogság után szabad lábra helyezték és egyszerűen eltűnt. Senki barátai közül nem látta őt többé.
Nekem személyesen is volt egy rövid találkozásom a magyar titkosszolgálattal, de – talán azért mert ez röviddel a kommunista uralom bukása előtt történt – nem lett különösebb bajom. Amikor megújultak a kapcsolatok Magyarország és Izrael között, 20 év után először Pestre látogattam. Azokban a napokban a lakásadók kötelesek voltak bejelentkezési űrlapot kitölteni a náluk megszálló idegenekről és a turistáknak néhány napon belül jelentkezni kellett egy az idegeneket nyilvántartó hivatalban. Amikor odalátogattam, megkértek, hogy fáradjak be egy oldalszobába, ahol két nagyon előzékeny úr néhány kérdést tett fel munkámról a repülőtársaságban. Nem tudtam túl sok információval szolgálni. Egy technikai irodában dolgozok, alkatrészek adatait tartom nyilván, halvány dunsztom sincs a reptér működéséről, a repülők fel és leszállásáról, de amint hazatértem, beszámoltam az itteni biztonsági szerveknek a beszélgetésemről. Az úr, akivel beszéltem, úgy látszik hallott már ennél izgalmasabb beszámolókat, de kérte, jelentkezzek, ha lesznek további fejlemények. Legközelebbi látogatásomkor már kitört a demokrácia Magyarországon és senki sem érdeklődött többet irántam.
A feleségem, aki a tel avivi városházán a külföldi kapcsolatok felelőse volt, szintén be lett idézve kihallgatásra, amikor, talán először Izraelben, ifjúsági cserét kezdeményezett Magyarországgal. A kihallgató nyájas volt, de említést tett gyakori pesti utazásaimról, sőt még arra is célzott, hogy nejem nem mindent tud kapcsolataimról a kommunistákkal.
Egy további kalandom volt a magyar hatóságokkal, ezúttal nem a titkos szolgálattal. Egy alkalommal, együtt feleségemmel, Bécsből érkeztünk Pestre. Bérautónkat, mivel Pesten – mint minden más nagyvárosban – sokkal könnyebb a közúti járművekkel közlekedni, mint a dugókban vánszorogni és parkoló helyet keresni, leadtuk a Kertész utcában. Amikor néhány nap múlva haza indultunk volna, a vámtiszt a röptéren megkérdezte mit csináltam a kocsival, amellyel Hegyeshalmon átléptem a határt. Felmutattam az iratot, amelyre a felelős személy „Herz”-nél odabiggyesztette aláírását, de a vámos csak nevetett: „Hiszen nincs lepecsételve! Ez akárki aláírása lehet.” – mondta. „Honnan tudom, hogy nem adta el az autót?”
Természetesen tiltakoztam és a férfi végül hajlandó volt hinni nekem, nem küldeni engem vissza a városba az írást lepecsételtetni (ebben az esetben lekéstem volna járatomat), de (úgy mond) mivel kockázatot vállal és ezért állásával fizethet, nekem ez egy üveg Johny Walker whiskybe fog kerülni. Megvehetem számára a vámnélküli üzletben.
Amikor a pult elé járultam, az eladónő mosollyal fogadott. Megkérdeztem mi a nagy öröm, erre azt válaszolta „Árpi már elmesélte miről van szó!”
A feleségem volt az, aki megmentett az esetleges további komplikációktól. Naiv létemre személyesen akartam átadni a vásárolt üveget a vámosnak. „Megkergültél?” – kérdezte. „Azonnal letartoztatnának hivatalos személy megvesztegetése miatt.” Azt javasolta kérjem meg az eladónőt, adja át ismerősének.
Így is tettem és minden további nélkül a géphez mentünk, de az igaz az, hogy amikor felfelé lépdeltem a lépcsőn, úgy éreztem, szúrós tekintetek fúródnak a hátamba és amíg be nem zárták a repülő ajtaját, attól féltem felhangzik a kiáltás: „Hé, maga ott, álljon meg!”

Egyedi keresés

VICCES SZÖVEGEK

Mi az a humor? Az ember veleszületett, áldott képessége, helyzetek komikus oldalát látni, nevetni rajtuk, vagy azt okozni, hogy mások is mulatságos szemszögből lássák azokat. Mint a kutatások bizonyítják, a nevetés jótékonyan ható, létfontosságú szelep, amely jelentősen enyhíti a nyomást feszült helyzetekben. Anyáinknak igaza volt, csúnya dolog másokon röhögni és ez méghozzá bosszantja is őket, de a nevetés természetes reakció és nem mindig tudjuk visszafojtani. Aki nem képes tiszta szívből, szabadon nevetni, abszurd, kínos, vagy akár nehéz helyzetekben, amelyek velünk, vagy másokkal történnek, valószínűleg nem fog tudni megszabadulni saját belső nyomásaitól és előbb-utóbb lelki elsősegélyre fog szorulni.
Minden jó vicc alapvető eleme a meglepetés. Minél nagyobb az eltérés az elvárás és a valóság között, nevető izmaink annál inkább vannak serkentve. Sokféle humor van és a fő különbség közöttük a meglepetés leleményességének és kifinomult szellemességének a mértéke. Természetesen az elbeszélő adottsága is fontos. Nem mindenki képes egy viccet elmondani.
Egy jól ismert vicc egyik variációja, pont ezt a tulajdonságot szemlélteti, persze egy kissé groteszkül. Az utazási ügynökök egy csoportja már sok éve utazik együtt és betéve tudja egymás vicceit. Ezért elhatározzák, megszámozzák őket és ahelyett, hogy elmondanák az egész viccet, elég, ha bemondják a számát és általános nevetés tör ki.
Egy új ügynöknek nagyon megtetszik az ötlet és néhány órát szán rá bemagolni a vicceket és számaikat. Az első megfelelő alkalomkor próbát tesz. Bemond egy számot a listából, de teljes csend fogadja. Még el sem mosolyogja magát senki. Újra próbálkozik. A legjobb vicc számát mondja be, amelynek hallatára a múltkor mindenki a hasát fogta a kacagástól, de ezúttal sem sikerül megnevetetnie a társaságot. Végül az egyik megsajnálja szegény pasit és odasúgja neki: „Ne vedd mellre fiam, nem mindenki tud viccet mesélni!”
A világ népei nemcsak nyelvükben, kultúrájukban, folklórjukban, népviseletükben, nemzeti ételeikben, hanem humorukban is különböznek egymástól. Mindegyik büszke a humorérzékére, amely szerinte jobb, mint más népé. Egyszer, amikor a US -ben jártunk feleségemmel, ottani barátaink amerikai komikusok előadására vittek minket el. Mindketten tudunk angolul és jól értettük az elmondottakat, de a szöveg valamilyen okból nem tűnt számunkra nevetségesnek. Csodálkozva néztünk egymásra: „Min röhögnek ezek?” Egy negyed óra múltán, barátaink elnézését kértük és kisétáltunk a teremből.
Megtörtént veletek is, hogy idegen nyelven próbáltattok egy viccet elsütni és magatok is éreztétek, hogy kevésbé vicces, mint az eredeti? A mentség ilyenkor az: „Magyarul ez jobban hangzik.” Higgyétek el, ez így igaz és így van minden más nyelvvel kapcsolatban, amelyen nevelkedtünk, felnőttünk, amelynek a kultúráját ismerjük. Vannak könnyen lefordítható viccek, mások viszont olyanok, mint bizonyos fajta borok, nem jól utaznak, idegen nyelven elveszítik ízüket, viccességüket, lőrévé válnak.
Ami engem illet az angol humor az esetem (de semmi esetre sem az amerikai!), amelynek az alapja az understatement, a kevesebbet állítás, valamit a szokásosnál jelentéktelenebbnek tüntetni fel. Vegyétek például a sztorit a fürdőruhás, szandálos, napszemüveges angolról, törülköző a vállán, jéghideg Cola az egyik mancsában és hordozható rádió a másikban, aki a Szahara sivatagban bandukol. Amikor egy tevegelő beduin akad útjába, megkérdezi:
„Elnézést uram, messze van innen a tengerpart?”
„Vagy 3,000 kilométerre.”
“Úgy látom, ezeknek elég nagy strandjuk van.”
Nem találtátok viccesnek ezt a kis adomát? Sajnálom, számomra az volt. A humor ízlés dolga. Ne próbáljátok megmagyarázni mi a vicces és miért vicces (számotokra) az anekdotában, amelyet pont most mondtatok el. Vagy a közönség nem volt megfelelő, vagy rosszul adtátok elő. A megmagyarázott tréfa, nem tréfa többé. Ha a közönségetek nem nevetett első elmondásánál, adjátok fel és térjetek más tárgyra. Egy barátom egyszer kijelentette, angolul nem lehet vicceket mesélni! Szerény véleményem szerint az e nyelvű viccek szakértője vagyok. Egy kb. 400 oldalas angol vicc gyűjteményem van és egy weblapom http://feeds.feedburner.com/Merry-go-roundmyBestJokes, amelyen naponta egy friss viccet közlök. Hiába meséltem el néhány viccet barátomnak – ismerte a nyelvet – nem sikerült meggyőznöm.
A tipikus vicc a kommunista rendszer napjaiban, aktuális tárgyakkal foglalkozott, olyanokkal, amelyek a kis polgár életét megkeserítették, amelyekről az utcán, a sorban a bolt előtt, a kocsmában beszéltek. Egy ilyen vicc például:
„Két csontváz találkozik:
’Mikor halt meg kollégám?’
‚Oh, én meg az áremelés előtt. És ön?‘
‚Én?...Én még élek!“
Könnyű volt mókát csinálni a bürokráciából, a nevetségesen önfontos, karikatúra-szerű vezető figurákból. A humor a túlélés fontos eszköze volt, olyan gondolatokat lehetett általa kifejezni, amelyek más módon fogalmazva börtönbe jutatták volna elmondóját. A mindennapi valóság szürkeségében, a tréfák vidámság, fény percei voltak, de azért jó volt óvatosnak lenni. Mi lett azoknak a sorsa, akik nem voltak azok?
Egyszer megkérdezték Brezsnyevet vannak-e kedvtelései:
„Persze. Gyűjtöm a rólam szóló vicceket.”
„Sok viccet sikerült már összeszedni?”
„Természetesen. Három gulágom van már belőlük.”
A „legvidámabb barakkban”, az engedélyesség a többi szocialista országhoz képest, viszonylag nagyobb volt. Ha a humoristák bizonyos, jól meghatározott határokra vigyáztak, még a vezetőket is parodizálhatták. Kádár János állítólag nagyon kedvelte Hofi Gézát, aki pedig őt is kifigurázta. A rendszer bukása után a humor krízisbe került. A demokrácia sokkal kevésbé komikusabb, mint a diktatúra. A „Ludas Matyi” 50 év után megszűnt, a humoristáknak kifogyott az anyaguk. Sok idősebb ember nosztalgiával emlékszik vissza a kádárizmus napjaira, amikor nagyobb volt a szolidaritás a társadalomban, a hátrányos helyzetű rétegeknek jobb esélyei voltak a előhaladásra, nagyobb becsülete volt a tisztességes munkának és az akkori világ emberségesebb tűnt a mainál. Erről szól a következő vicc (nem új, de tipikus):
„Meghal a cigány és odafent találkozik Kádár elvtárssal. Kádár megkérdi:
‘Mond te cigány, mikor volt jobb élni? Mostanában vagy az én időmben?’
Erre a cigány:
’A te idődben a politikusok politizáltak, a munkások dolgoztak, a cigányok meg loptak. Mostanában meg a politikusok lopnak, a munkások politizálnak és bazzzeg azt akarják, hogy én dolgozzak!”
Hírek szerint, június 25-én, Karinthy Frigyes szülinapján, lesz megünnepelve a magyar humor napja. Eredetileg azt javasolták, hogy az egész világon tartsák meg ezt a napot, de bizonyos nehéz sorsú országok elutasították a javaslatot, mert „nekik nincs min nevetni”. A magyaroknak viszont úgy látszik, van.
A magyaroknak kitűnő humorérzékük van. Izraelben legalábbis meg vannak győződve erről. Néhány magyar származású izraelinek, akik között a leghíresebb Efráim Kison (Kishont Ferenc), de mások is, sikerült átültetni a magyar humort az itteni talajba és nemcsak, hogy megfogamzott, gyökeret vert, hanem virágzik is és új héber nyelvű csirákat hajtott.
Mint az egész világon, Magyarországon is sok vicc van a szőke nőkről, a melegekről, az anyósokról, a szórakozott professzorról, a romákról (egy nép, amely szintén megszenvedte a holokausztot), de a véleményem szerint a viccvilág sztárjai a disznó viccek. A trükk ebben az esetben, az ilyen viccet malackodás, durva szavak nélkül adni elő. Például:
„A nőgyógyász rendelőjében megcsörren a telefon.
‘Beszélhetnek a főorvos úrral?’
’Sajnos nem. Könyökig van a munkában.”
Ez teljesen szalonképes és akár gyerekek előtt is elmondható.
Egy másik:
„Nászútról ír édesanyjának az ifjú ara:
’Az idő rossz, folyton esik az eső, napok óta a szobában gubbasztunk.’
Megkérdi az asszony az urát:
’Te apjuk! Mi az a gub?"
És az utolsó ebből a fajtából:
„Egy férfi főz egy nőt:
‘Jöjjön fel a lakásomra.’
‘Felmegyek, de csak akkor, ha megigéri, hogy meg fog becsülni.’
‘Én?! Ahányszor csak akarja!”
Aztán vannak viccek a bunkó rendőrökről (Amerikában ezeket a lengyelek helyettesítik), Pistikéről, székely viccek, de külön, tiszteletbeli helye van a sajátos pesti humornak, amely nagy részében zsidó humor is. Ennek történelmi okai vannak. Mielőtt elhurcolták és lemészárolták őket, a főváros lakosságának majdnem a negyede Mózes hitű magyar volt. Ma sokkal kevesebb zsidó él Magyarországon, de éppúgy ahogy sok étterem menüjén most is ott szerepel a macesz gombócos húsleves, a sólet, a flódni, a zsidó viccek – amelyek sokszor azzal kezdődnek „Két zsidó utazik a vonaton” – a vásott Mórickáról, a bölcs rabbiról, a vaslogikájú talmudistáról, a tyúkanyó mamáról, a házasság közvetítőről, szegény vs. gazdag, zsidó vs. gój, zsidó vs. arab viccek, stb., a mai napig a legnépszerűbbek közé tartoznak.
Nem fogok ide pesti vicceket másolni, de íme egy zsidó vicc, amelyet kedvelek:
„A fiatal anya megkérte anyját, vigye ki fiát a tengerpartra, de lelkére kötötte, vigyázzon nagyon a pajkos gyerekre. Nem kellett volna aggódnia. A nagymama alig hagyta a szegény srácot néhány lépésre elmozdulni és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Hirtelen egy óriási hullám támadt és mielőtt az öreg asszony felocsúdott, elsöpörte a kisfiút.
A boldogtalan nagyi a térdeire roskadt és könnyes szemekkel sikította az egek felé:
‘Mindenható Uram, hogyan tehettél ilyen kegyetlen tettet velem, Sárával, a legjámborabb asszonnyal a hitközségben, aki soha nem hagyott ki egy istentiszteletet, mindig alamizsnát adott a nélkülözőknek, sohasem csalt a röminél? Elvetted egyetlen unokámat. Lányom, vejem ezt soha nem fogja megbocsátani nekem.’
Alig, hogy befejezte mondókáját, egy újabb hatalmas hullám, visszasodorta a kis fiút nagyanyja lábaihoz.
’Köszönöm a kegyedet Drága Uram’ – rebegte a hálás nő – ’de ha szabadna felhívni a figyelmedet, a fiúnak sapka volt a fején!”
Vannak persze kifejezetten antiszemita viccek, ehhez tartozik például a csaló zsidó kereskedő sztereotípiája is, de nem hiszem, hogy egy fajgyűlölő képes lenne egy igazán jó viccet kitalálni. Vannak emberek, akik vicceket írnak? Még nem találkoztam egy olyannal, de tény: állandóan új viccek jelennek meg és vannak közöttük nagyon nevetségesek is. Talán naiv vagyok, de hiszek abban, hogy a zsidó viccek mesélője, nem feltétlenül gyűlöli a zsidó népet, hanem egyszerűen valaki, aki szeret élcelődni – mint én – kiválasztja népünk, vagy a lengyelek, vagy a négerek, vagy a szőkék egy jellemző tulajdonságát és ezt kikarikírozva, ír egy anekdotát, amellyel aztán vendégeit szórakoztathatja szombat este, vagy kollegáit munkahelyén hétfő reggel. Sokszor a vicceket maguk a zsidók találják ki. A kesernyés önirónia egyik fontos nemzeti tulajdonságunk. Nem kell, hogy túl komolyan vegyük magunkat és gondjainkat, inkább nevessünk, mint sírjunk.
Egy ilyen önironikus vicc az izgága hajótörött zsidóról szól, aki két zsinagógát épít a szigeten. Az egyikbe imádkozni jár, a másikba be sem teszi a lábát.
Nem minden népet áldott meg a sors humorérzékkel. Sok mással, én is osztom azt a véleményt miszerint a németeknek például egyáltalán nincs ilyesmijük. A tipikus német vicc általában testi funkciókról és váladékokról szól, hasmenésről, hugyozásról, szellentésről és ezért lemondok egy példa idézéséről.
Az ismert író és történész Fejtő Ferenc valahol azt írta: „Mi a különbség a német és a zsidó humor között? Semmi. A zsidó humor éppolyan, mint a német. Csak még humor is.”
Befejezésül még egy zsidó vicc. A sok száz közül igyekeztem olyat választani, amely talán ismeretlen Magyarországon. A helyszín, az Egyesült Államok:
„Mrs. Rosenberg késő éjjel egy divatos vendégfogadóban rekedt meg – egy olyanban, amely nem fogadott be zsidókat. A recepciós azt mondta:
‘Nagyon sajnálom asszonyom, de nincs már szobánk. A szálló teli van.’
A zsidó hölgy csodálkozott:
’De hiszen a kinti tábla szerint vannak üres szobáik.’
A tisztviselő egy kicsit dadogott, aztán kurtán kijelentette:
’Hiszen tudja, hogy nem adunk ki szobákat zsidóknak. Talán, ha máshol próbálkozna…
Mrs. Rosenberg hűvösen kijelentette:
’Vegye kérem tudomásul, hogy kikeresztelkedtem.’
Erre a recepciós:
’Csakugyan? Akkor hadd tegyek fel magának egy kis tesztet. Hogy született meg Jézus?’
’Egy Mária nevű szűz szülte egy Betlehem nevű kis városban.’
’Nagyon jó,’ – bólintott a férfi, – ’hozzátehetne még valamit?’
Mrs. Rosenberg folytatta:
’Egy jászolban született.’
’Így van,’ – mondta a recepciós. ’És miért született jászolban?’
Most már Mrs. Rosenberg felemelte a hangját:
’Mert egy ilyen tahó, mint maga itt a szállodában, nem volt hajlandó egy zsidó hölgynek éjszakai szállást adni.”

Egyedi keresés

MÁSODIK ESÉLY

Azok, akik ismernek, tudják már, a tudományos-fantasztikus irodalom (sci-fi) híve vagyok. Általában nincs kifogásom egy jól megírt űropera ellen, távoli bolygókról, a földönkívüliek furcsa kinézéséről és szokásaikról és az olyan robotok kópéságáról, amelyeket alkotójuknak nem nagyon sikerült emberiessé tenni, de ha csak lehet, előnyben részesítem azt az alzsánert, amely egy futurisztikus világban, új társadalmi normákat és szemléletmódot mutat be, összekötve olyan fantasztikus elemekkel, mint a közlekedés párhuzamos világegyetemek között, időutazás és múltbeli események megváltoztatása, telepátia, telekinézis és az ezekhez hasonló dolgok.
A sci-fi íróknak nagy előnyük van. Művüket eleve fantáziának definiálják, néhány oldalban felépítenek egy képzelt világot, együtt törvény rendszerével, kormányzati formájával, leírják a népeket amelyek lakják, a nyelveket amelyeket beszélnek, esetleg néhány furcsán hangzó, nehezen kiejthető szót is kitalálnak, röviden felvázolják képzelt világuk 'történelmét'. Ettől kezdve, fantáziájuk szabadon csaponghat, amerre az ihlet hullámai sodorják őket . Semmi sem tűnik képtelenségnek, könyvolvasási tilalom (mint Ray Bradbury Fahrenheit 451-ében), törvény, amely a nyilvános étkezést pornográfiának minősíti, olyan társadalom amely csak a föld szinte alatt él, vagy más, amelyben a nemi kapcsolat apák és lányaik között elfogadott (Robert Heinleinnek, a sci-fi egyik legnagyobb és legvitatottabb írójának, könyveiben), hiszen olyan világról van szó, amely nem létezik a valóságban, egy társadalmi szatíráról, amely a mai folyamatokból származó lehetséges fejleményeket próbálja megjósolni.
Sok éve olvastam, de olyan benyomással volt rám Conrad Richter „Dr. Hanray második esélye” c. elbeszélése, hogy megőriztem. Egy nukleáris fizikusról szól, az atombomba feltalálójáról, akit lelkiismerete gyötör találmánya felhasználása miatt. A hírnevének köszönhetően, engedélyt szerez, egy őr kíséretében, meglátogatni szülőfaluját – ma titkos katonai bázis, ahol újfajta fegyvernemeket tesztelnek.
A falu nagy része romokban hevert, de az út egy rövid szakasza egészében maradt és úgy nézett ki, mint a régi időkben. A szél cseresznyevirágok illatát hozta el „és a lassan alászálló alkonyban úgy tűnt neki, hogy az egész élete csak álom volt. Újra gyerek volt és a falu mögötte napi életét élte. Pontosan ilyenkor szokott ezen az úton hazajönni az iskolából. Majdnem, hogy látta magát, mint diák, aki könyveivel hazatér a meleg vacsorához.
Idegei megfeszültek. Vajon csakugyan lépéseket hall? Most már látott is a homályban a dombra felvivő úton egy rövid nadrágos fiút táskával a kezében. Valóban beteg lehet, ha ilyesmit lát. Hiszen azon a helyen ahol a fiú lépkedett, egyáltalán nem létezett út, de mégis hallotta a közeledő lépteket. Azt mondta magának, hogy talán ez egy igazi srác, egy tiszt fia, aki megrövidíti útját haza, de amikor a fiú közelebb ért, borzadással, amely majdnem letaglózta, felismerte rajta a vörös csíkos pulóvert, amelyet iskolai éveiben mindig viselt.
A fiú, meglátva az idegent, az út szélére húzódott és folytatta útját.
„Szólj hozzá, szólj hozzá, mielőtt eltűnik” – mondta az ember magának és amikor megtette, hangja rekednek és fülsiketítőnek hangzott.
„Kiismered magadat a környéken gyerek?”
„Persze” – válaszolta a srác, de nem lépett közelebb.
„Van talán egy orvos itt a közelben?”
„Igen, van, nem messze, a neve Dr. Hanray John.”
„És mi a te neved?”
„Hanray Péter” – válaszolt a fiú és újra menni kezdett.
„Várj, veled megyek,” – mondta a férfi, amint újra beszédképes lett.
Egy furcsa pár volt ez, amelyik a dombról lefelé igyekezett. A srác, aki haza siet és a felnőtt férfi, aki habozva lépked. Az egész idő alatt a katonai fényszórók hideg fényének, az ágyúcsöveknek a felbukkanását várta, de ezekből semmi sem látszódott. Elhaladtak Hauserék csűrje mellett, Seferék sárga házának udvarában gyerekek játszottak, a kovácsműhelyben a zsarátnok vörös fénye izzott és most a tudós nehezebben kezdett lélegzeni. Szülei házához közeledtek. Íme, a kerítés helyén áll és a konyhaablakból az olajmécses fénye pislákol.
A fiú előrerohant a kis mezőn keresztül, kitárta az ajtót és Hanray úgy látta a konyhát, ahogy mindig emlékezett rá. A nagy kemence teli gőzölgő lábosokkal és kötényes anyja ott fürgéskedik a kemence körül. Oda akart szaladni hozzá és megölelni anyját, de az a mosolyát csak a fiúnak szánta.
„A dombon találkoztam vele” – mondta a gyerek. „Apát akarja látni.”
Anyja olyan kifejezést öltött, amelyet csak az idegenek számára tartott fenn és beinvitálta.
Amikor belépett az ismert szobába, a férfi csak nehezen tudott uralkodni izgalmán. Az asztal a régesrégi, majdnem elfelejtett étkészlettel volt terítve és a konyhából babfőzelék szaga hatolt be. Észrevette, hogy anyja nézi őt:
„Várhatna kérem egy kicsit? Az orvos azt mondta, hogy mindjárt visszatér. Kérem, üljön le!”
Hanray leült és meg sem mert kukanni. Csak bámulta a szeretett bútorokat, rokonai fényképeit a falon. Hirtelen kerékzörgést hallott és utána apja lépéseit. Egy perc után belépett, egyszerű, rövid szakállas ember, orvosi táskával. Fáradnak látszott. A tudósnak eszébe jutott a szégyenérzet, amelyet fiatal korában érzett apjával kapcsolatban. Azt akarta, hogy jól öltözött és sikeres legyen, mint a városi orvosok. Haragudott rá, amiért a szegényektől nem volt hajlandó pénzt elfogadni és az előzékenysége miatt vadidegenekhez, de most örült a melegségnek, amellyel apja megragadta a kezét és azt mondta:
„Hogy van? Úgy érzem, ismerem valahonnan. Az arca ismerős, de nem emlékszem a nevére. Itt lakik a környéken?”
„Azelőtt itt éltem” – mondta a látogató.
„Sok éve volt ennek?”
„Nagyon sok éve.”
„Talán messziről érkezett?”
„Messzebbről minthogy le tudnám írni.”
„Elnézését kérem a késedelemért,” - mondta apja. „A vén Barrynál voltam. Szegény, az orvos nem tehet mást érte, mint imádkozhat.”
Most eszébe jutottak apja imádságai, annyira nem tudományos, nem orvoshoz illő imádságok.
„Apám,” – gondolta – „imádkozz értem!”
Apja bezárta az ajtót.
„Most mondja el mi nyugtalanítja?”
„A fiával kapcsolatban jöttem.”
„Péterrel kapcsolatban?” – lepődött meg az orvos.
„Vele és jövőjével kapcsolatban. Úgy tudom 14 éves most, egy nagyon tehetséges fiú, aki fizikát akar tanulni. Azért jöttem önhöz, hogy rábeszéljem, változtassa meg elhatározását. Olyan életre kéne felkészülnie, mint az önné.”
Az apa fürkészve nézett rá.
„Nem tudom, honnan tudja ezeket a dolgokat. Megpróbálhatok újra beszélni vele, de nem hiszem, hogy értelme lenne. Nem tetszik neki a foglalkozásom, mert nem akar a halállal összefüggő munkát végezni.”
A tudós megborzongott. Az apa tovább folytatta:
„Pétert jobban érdekli a tudomány. A véleménye szerint, általa a világot szolgálhatja. Azt mondja, szeretne az emberiség egy jótevője lenni.”
A fizikus egész testében remegve, izgatottan mondta:
„Kötelessége őt meggyőzni. Magyarázza el neki az orvostudomány szép jellegét, a beteg embereknek nyújtott segítséget.”
Ebben a percben anyja megjelent az ajtóban.
„A vacsora kész van. John, jobb lenne, ha most ennél, mielőtt további betegek érkeznek. Ez csak egy szerény étkezés, de ha maradni akarna, örülnénk. Észrevetted, John? Úgy néz ki, mint valaki, akit ismerünk.” Hozzá fordult: „Nincs véletlenül rokonságban az Antley családdal?”
„De igen,” – mondta reszkető hangon – „de kérem, ne kérdezze miként.”
„Tudtam, hogy így van” – mondta. „Harry bácsira emlékeztet.”
Az apja hozzá fordult, amikor az asztalhoz járultak: „Talán ha ön beszélne vele,” – mondta. „Mi csak a szülei vagyunk, de egy idegenre talán inkább hallgatna.”
Furcsa volt mennyire feszélyezte a tudóst ismételt találkozása a fiúval. A fiatal Péter türelmetlenül állt széke mellett, le akart már ülni. Ridegen üdvözölte a vendéget és nem tekintett felé. Az ismert asztal mellett ültek, apja a tenyerébe hajtotta homlokát, megadta a szokott jelet és imádkozni kezdett.
Hányszor hallotta ezeket a szavakat, gondolta a tudós:
„A betakarítás elmúlt, a nyár véget ért és mi nem lettünk megváltva” – de azelőtt soha sem volt ennyire új és fenyegető értelme ezeknek a szavaknak.
Az egész étkezés alatt lopva nézte a szemben ülő fiút. Lehetséges-e, hogy valaha ilyen karcsú, vidám, világos bőrű volt és olyan tiszta-szemű, mint a forrás vize? Lehet-e valaki ennyire fiatal, naiv és idealista? Hiszen a fiú arca olyan friss volt, mint egy lányé. Egyszer, amikor anyja tiszta zsebkendőt kért, nem túl készségesen kelt fel, de amikor lábra állt, hosszú lábaival minden erőfeszítés nélkül szökdelt fel a lépcsőn. A vendég csodálattal kevert kétségbeesést érzékelt a fiú iránt, aki valaha ő volt.
Hiába próbálta megszerezni szimpátiáját. A fiú kedvtelenül hallgatta szavait és amikor válaszolnia kellett, ezt majdnem nyílt ellenségeskedéssel tette. Válaszai rövidek és semmitmondóak voltak és nem nézett beszédtársa szemébe. „Teljesen világos” – mondta az ember magának – „a srác nem kedvel.” Az egész világon tisztelték, de a fiú elutasította. Volt valami a fizikusban, ami nem tetszett a másiknak, de a férfi minden kétségen felül tudta, ezzel az egy személlyel meg kell békélnie. Az egész étkezés tartama alatt beszélt, próbálta meggyőzni, könyörgött, amíg érezte a hideg verejték csurog a homlokán. Az apja és anyja furcsán kezdték nézni. A fiú tovább ellenkezett, egy tapodtat sem mozdult álláspontjából, míg végül az ember felfogta, csúfos vereséget szenvedett. A fiút nem lehet lebeszélni álma megvalósításáról.
Aztán, amikor a remény már majdnem elfogyott, történt valami. Az ajtón kapirgálás hallatszott, a fiú kinyitotta és egy barna-fekete juhászkutya rontott a szobába. Doxie volt, az öreg, kedves Doxie. Egyenesen a fiúra ugrott, aztán megszagolta a padlót, a vendéghez szaladt és rá is ugrott, örömteljesen ugatott és nyalta az arcát. Ez így folyt egy ideig. A kutya egyszer a fiúhoz szaladt, egyszer a férfihez, egyszer az egyiket szagolta meg, máskor a másikat, mintha valami meglepné.
„Ez valami rendkivüli” – mondta az apja. „Doxie nem sok embert szeret, de önnel úgy viselkedik, mintha ismerné.”
„És szereti is magát” – mondta az anyja. Mindig alátámasztotta apja szavait.
A fizikus látta, hogy a fiatal Péter először néz szembe vele, valamilyenfajta tisztelettel, mintha ellenségeskedése eltűnt volna és olyat látna benne, amit előzőleg nem vett észre. A férfi csendben ült. Jó néhány intézmény, beleértve az Egyesült Államok elnökét, tiszteletét és megbecsülését fejezte ki munkásságáért, de ilyen hálaérzet soha sem töltötte el. Valami megmagyarázhatatlan kioldódott benne és felengedni kezdett.
„Itt maradhatok még egy kicsit ma este?” – kérdezte anyját.
Mindjárt tudta, hogy ez tévedés volt. Ahogy csak befejezte a mondatát és anyja beegyezően bólintott, a kutya morogni kezdett, szőre felborzolódott és egy hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. A fiú ment kinyitni:
„Valaki ön számára” – dadogta.
„Vajon az őr az?” – kérdezte a vendég.
A tudós csendben ült. Ez megrendítette őt, hamarabb történt, mint gondolta volna, de hiszen tudhatta, hogy nem maradhat örökre ezen az áldott helyen.
„Most mennem kell” – mondta és felkelt. A szülei rémülteknek tűntek. Megcsókolta remegő anyját, aztán apja szakállas száját, mint fiatal korában szokta. Végül megszorította a fiú hideg kezét.
A kopogás ismétlődött, követelőbben, mint előzőleg. A kutya megint felmorgott mélyen a torkában.
„Máris jövök” – kiáltotta a fizikus és aztán a többieknek: „Isten legyen magukkal!”
„Isten vele” – válaszolta az apja. „Imádkozni fogunk magáért!”
„Ne felejtse el, hogy maga is Antley. Mindketten imádkozni fogunk magáért.”
„Isten áldja magukat” – mondta és kinyitotta az ajtót. Csak amikor kilépett az ajtón és lába lépcsők után puhatolódzott, jutott eszébe, hogy itt egyáltalán nincsenek lépcsők.
Amikor eszméletre tért, a földön feküdt. Szemei lassan alkalmazkodtak a sötétséghez és látta, a kerítés és a juharfák eltűntek. Minden tagja sajgott amint felkelt. A ház sötét volt.”
Megindító elbeszélés, ugye? Ez a tudományos-fantasztikus irodalom nagysága. Ahelyett, hogy sajnálkoznánk, hogy nem vagyunk képesek visszafordítani az órát és újra élni alapvető élményeinket, szószátyárkodás helyett arról, amit el szeretnénk mondani drágáinknak, akik már nincsenek velünk, egyszerű eszközökkel leírni pontosan egy ilyen helyzetet.
Ki nem szeretne még egy esélyt kapni az életben? És ha az a szerencse ér és kapunk egy ilyen esélyt, tudni fogjuk, mit kell tennünk, mit kell mondanunk? Gondoljatok erre. Talán amikor legközelebb sétálni mentek alkonyatkor egy ismert és kedves környéken, ahol a múltban csodás perceket töltöttetek, veletek is megtörténik, ami Richter elbeszélésének a hősével történt és helyre fogjátok tudni hozni, amit elrontottatok, elmulasztattok, megkóstolni ízeket, megszagolni illatokat, látni látványokat, hozzáérni tárgyakhoz, amelyeknek a létezésről elfeledkeztettek, vagy egy imádott lénnyel éreztetni szeretetteket.

Egyedi keresés

BEVÁNDORLÁS, BEILLESZKEDÉS

Magyar olvasó fülének talán furcsán fog hangzani vallomásom: öntudatos cionista vagyok. Az előző rendszer idején nemzedékek nőttek fel, akik számára a cionizmus egy burzsoá nacionalista mozgalom szitokszószerű elnevezése volt. Nacionalista talán igen, manapság ez már nem számít csúfszónak, de burzsoá biztos nem. Mint minden nemzeti mozgalom a világon, a cionista mozgalom is egyesíti a politikai skála minden árnyalatát, kezdve a dogmatikus, szélsőséges baloldaltól, a mérsékelt elemeken keresztül egészen a fanatikus ultrajobboldalig, amelyet csak azért nem nevezek fasisztáknak, mert ennél nagyobb sértés zsidóknál alig létezik.
A cionizmusra, amely a szétszóródott Zsidóságot Izraelben szeretné tömöríteni, a fasizmus alóli felszabadulást követő hónapokban találtam rá, amikor módját kerestem, hogy családomat olyan helyen alapítsam meg, ahol gyermekeimet nemcsak, nem fogják üldözni nemzetiségük miatt, hanem büszkék lehetnek rá. Hiszek Izraelben és úgy vélekedek, hogy az bevándorlás pozitív jelenség, megerősít minket, fellendíti gazdaságunkat és megtermékenyíti kultúránkat.
Miután én is tapasztalhattam a beilleszkedés nehézségeit egy idegen országban, ahol minden más attól, amihez hozzászoktál zsenge gyerekkorod óta, megpróbáltam segíteni frissen érkezett felebarátaimnak, hogy úgy érezzék, itt az otthonuk és örülünk jöttüknek. Az alatt a több mint 59 év alatt, mióta hajóm horgonyt vetett a haifai kikötőben, sok új emigránssal találkoztam és egy részük maradandó nyomot hagyott az életemben.
● Míra és Heléna két fiatal szlovák orvosnő volt. Míra, az idősebb, 16 ágyas korházi osztály főnöke volt egy kis felvidéki városban, gazdaságilag megalapozott és nagyanyjával meg anyjával egy tágas családi házban éltek. Először a nagyanyja hunyt el, egy évtized múltán az anyja is, egyedül maradt és nem nagyon tudta mihez kezdjen magával. Míra vonzó, társadalmilag jól szituált nő volt, nem hiányoztak udvarlói sem, de mivel hagyományos életet élt és még a kommunista rendszerben is igyekezett kóser ételt fogyasztani, nem akart keresztény férfihez menni és a városkájában alig akadtak zsidók.
Egy éjjel álmában megjelent az anyja és bemutatta neki Ezekiél próféta száraz csontok látomását, amelynek jelentősége rövid és egyértelmű: visszatérni Izrael országába. Az álmot követően, Míra eladta minden tulajdonát és Izraelbe emigrált. Rábeszélte barátját, Helénát is, aki más városban élt, hogy csatlakozzon hozzá.
A két nő a lakásunkhoz közel fekvő akadémikus bevándorlók otthonában kapott szállást. Mielőtt munkát kaphattak volna, egy intenzív, néhány hónapos héber tanfolyamot kellett elvégezniük és utána egy másikat, szakmájuk héber szakkifejezéseinek elsajátítására (Míra onkológus szakorvos, míg Heléna fogorvos). Valakitől megtudták, hogy Szlovákiából származok és egy este bekopogtak ajtónkon. Sokat segítettük őket a beilleszkedésben és a héber leckéikkel, de egyúttal én is felfrissíthettem nagyjában berozsdásodott szlovák tudásomat.
A probléma az új bevándorlókkal, akik a 90-es években érkeztek Kelet Európából, az volt, hogy nemcsak a nyelvet nem bírták, hanem az egész fogalomvilágunk idegen volt számukra. A kommunista rendszer, amelyben felnőttek, sokban különbözik – nemcsak politikailag – a kapitalistától. A nejemmel együtt türelmesen igyekeztünk megmagyarázni a két orvosnőnek egynéhány olyan alapvető fogalmat, amelyek magától értődők mindenki számára, aki itt született, vagy nőtt fel. Csak egy példát említek: nem tudták, ha valakinek a feje fáj, fájdalomcsillapító tablettákat vásárolhat privát gyógyszertárban. Előző hazájukban a lakosság az orvosságot, majdnem ingyen, kizárólag az állami egészségügyi szolgáltatótól szerezhette meg.
Hasonló nehézségeik voltak a társadalmi etikettel kapcsolatban is. Nem tudták miképp értsék felhívásunkat, ugorjanak be hozzánk akármikor. Vajon ez csak egy udvarias frázis, vagy komolyan vehető meghívás? Ahol mostanáig éltek, időpont előzetes megbeszélése nélkül, még jó barátokhoz sem látogattál el.
Idősebb voltam a két nőnél és elvárták tőlem, úgy viselkedjek, ahogy otthon megszokták hason korú embereknél. Egyszer a tengerparton sétáltunk és levettem a cipőmet, meg harisnyámat, feltűrtem a nadrágom szárát, hogy élvezhessem a selymes homok melegét. A szemük tágra nyílt és aggodva kérdezték, illendő-e egy korombeli embernek mezítláb járkálni.
Máskor, amikor a TV-ben egy idősebb asszonyt mutattak, amint egyedül ül a szobájában, Helénának eltörött a mécsese:
„Ott hagytam Szlovákiában egyedül öreg anyámat!”
Érdeklődésemre, hány éves a szegény asszony, kiderült, nálam fiatalabb jó néhány évvel. Megkérdeztem:
„Tehát én is öreg vagyok?”
„Dehogy, dehogy!” – tiltakozott hevesen. A korral kapcsolatos felfogások mások voltak országaink között. Boldogult anyám, aki szintén Kelet Európában született és nevelkedett, 60 éves korában már vénasszonynak érezte magát és nem volt hajlandó világos és virágos ruhákat hordani. „Egy asszonynak az én koromban nem illik ennyire kicicomáznia magát!”
Míra csak egy hónapja volt Izraelben, amikor felajánlották neki, gyakoroljon a Tel Aviv-i városi korházban (bevándorló orvosok kötelesek egy bizonyos ideig gyakorolni és vizsgán átesni ahhoz, hogy munkaengedélyt kapjanak). Kapott az alkalmon és otthagyta a héber tanfolyamot, azzal az elgondolással, majd munka közben elsajátítja a nyelvet. Ez súlyos hiba volt. Senki sem segített rajta, senkit sem érdekelték nehézségei. Míra néhány nyelven beszél és az európai származású paciensekkel kitűnően kommunikált – magyarul nem tud beszélni, de mivel munkahelye magyarlakta vidéken volt, megértette mi a panasza betegeinek – jó orvos volt és elsőrendű diagnoszta, viszont egy hébernyelvű felvételi adatlapot nem volt képes kitölteni. Csakugyan nem tudom mi okozhatta az e fajta, nálunk atipikus viselkedést, talán az osztály, amelybe beosztották volt problematikus, az is lehet, hogy munkaerőhiány miatt, kollégái túlságosan el voltak foglalva. Én ezt a szégyenletes bánásmódot azzal magyaráztam, hogy a gyakorló orvosok gyakran váltakoztak és valamilyen múltbeli kellemetlen tapasztalat okozhatta azt, hogy az orvosok vonakodtak közelebbi kapcsolatot létesíteni velük. Egy biztos, Míra legalább egyhetente megjelent nálunk és alaposan kizokogta magát.
Azóta majdnem húsz év telt el, Míra és Heléna beilleszkedtek és szakmájukban dolgoznak. Heléna mamája ide látogatott és lánya büszkén mutatta meg neki új országát. Mírának vezető pozíciója van az egyik betegsegélyzőnél. El vannak foglalva és ritkán jövünk össze, de a napokat az emigráns otthonban soha sem felejtjük el.
● Vagy tizenöt éve, lányunk esküvőjére angol rokonunk érkezett, akit idős anyja megkért, adakozzon a nevében200₤ -t valamilyen jótékony célra. Feleségem azon a véleményen volt, hogy jobb lenne az összeget egyenesen egy rászoruló kezébe nyomni, mint átadni egy intézménynek, ahol nem lehet tudni mire fordítják a pénzt. Egy héber tanfolyam igazgatójától megszereztük egy újonnan érkezett orosz házaspár telefonszámát.
Felhívtam a számot. A nőnek a telefonban – csak angolul tudtunk kommunikálni – elmondtam honnan kaptam meg a nevüket, meg, hogy szeretnénk ellátogatni hozzájuk és megismerni egy bevándorló család életét. Miután hallottam szorult gazdasági helyzetükről, megkértem, ne fáradozzon uzsonna készítéssel számunkra. A hölgy válaszából mindjárt megéreztem, ez az ember szívem szerint való.
„Ez már nem a te dolgod, bízd csak rám!” – mondta.
Amikor bekopogtunk a családhoz, mindjárt láttuk, hogy jó címre irányítottak minket. Rita angol tanárnő és Jákob matektanár volt. Előző hazájában a férfi néhány szakkönyvet is publikált. Bérlakásban laktak zsenge lányukkal, öreg anyjukkal, a férfi öccsével és annak a lányával és senkinek a családból nem volt rendes munkája. Csak Jákob és öccse kerestek valamicskét lépcsőházak takarításából.
Egy ideig üldögéltünk velük, forró és édes teát szürcsöltünk, bekebeleztünk néhány pirozskit, amelyeket a háziasszony sütött számunkra és csevegtünk, vagyis Rita tolmácsolta szavainkat a többieknek. Örömét fejezte ki, hogy először életében, valakivel, akinek ez az anyanyelve, gyakorolhatja az angolt. Tanárjai mind oroszok voltak.
Végül felkeltünk, rokonunk letette az asztalra a zárt borítékot, amelyet anyja küldött és távoztunk. Rita felhívott minket este és felindultan köszönte meg az ajándékot. Látogatásunk röviden húsvét előtt volt és az adomány hozzájárult az ünnepi légkörhöz házukban.
Jó barátok lettünk. Elvittük őket Jaffa óvárosába – amely meseszerűnek tűnt számukra – kirándultunk velük Galileába, koncertekre, moziba mentünk, kölcsönösen vendégeskedtünk egymásunk házában. Jákobnak segítettünk munkát is találni. Felhívtuk az intézményt, amelynél dolgozni akart. Nem ismertük az igazgatót és mivel tudtuk, a piacon sok a magas színvonalú pályázó, nem azt kértük, hogy barátunkat a többivel szemben előnyben részesítse, csak adjon neki is valamilyen esélyt. Rátermettsége evidens volt, de ha sok hasonló képzettségű jelölt van ugyanarra az állásra, nehéz a felvételi bizottság elé jutni. Jákob megjelent a bizottság előtt és helyben felvették.
Rita nélkülünk szerzett munkát. Kitűnően tud angolul és jó tanár is, de egy akadályba ütközött: az itteni szülők nem akarták, hogy csemetéik orosz akcentussal beszéljenek angolul. Végül olyan iskolában kezdett el tanítani, amelyben a diákok nagy része orosz származású, úgyhogy a kiejtés tárgya egyáltalán nem került a napirendre.
Most, hogy a házaspárnak munkája volt, megfelelő lakóhelyet kellett számukra találni, méghozzá az anyós és az öcs, meg a lánya nélkül. Javasoltuk, hogy vegyenek öröklakást. Minek fizetni magas lakbért, amely mást gazdagít? Barátaink együtt a feleségemmel járták a várost. Sok szép lakást láttak, de a döntés nehezükre esett. Ez újra a különböző mentalitás problémája volt. Hazájukban nem vásároltak lakást, a lakóhely szolgáltatása az önkormányzat feladata – ha csak jogosult vagy és amikor sorra jutsz! Egy teljes hónap telt el és amikor végre akadt egy lakás, amely tetszetős volt és ára is megfelelt, nejem kereken kijelentette, hogy Ritának és Jákobnak most és itt kell dönteni, mert ő bizony nem hajlandó többet szaladgálni velük.
Így vált a házaspár lakástulajdonossá Izraelben. Szorgalmas emberek, mindegyikük két állást vállalt, Jákob néha hármat is és rekordidő alatt törlesztették a jelzálogot. A második, nagyobb lakás vételében már nem szorultak segítségünkre.
Egy másik tárgy, amelyben a tapasztalatunkból átadhattunk nekik, hozzáállásuk volt lányukhoz. Az érettségi után Júliának 4-5 hónapja maradt a katonaságba bevonulásig. Megirigyelte hason korú lányunkat, aki azokban a napokban pincérkedett és keresetéből magnós rádiót, meg más cuccot, amelyet tini csajok megkívánnak, vehetett magának, de szülei hallani sem akartak arról, hogy kislányuk dolgozzon, este házon kívül tartózkodjon és esetleg rossz befolyás alá kerüljön. Lányunk megígérte, hogy vigyázni fog Júliára és így sikerült meggyőzni őket, de akkor új baj támadt. Rita és Jákob úgy vélték, a lánynak haza kell adni őszkeresetét, mint részvételt a háztartási kiadásokban. Megint meg kellett magyaráznunk, hogy kívánatos lenne, ha meghagynák neki legalább jövedelme egy részét.
A legnagyobb közös élmény számunkra az volt, amikor Ritát elvittem az újonc táborba meglátogatni Júliát. Az izgatott anya szeme könnyekkel telt meg a lánya láttára katonai uniformisban és folyton csak azt motyogta, hogy soha sem képzelte el, hogy egész családjából pont a lánya lesz katona.
Büszkék vagyunk arra, hogy legalább részben hozzá tudtunk járulni egy új bevándorló család beilleszkedéséhez. Rita és Jákobnak ma tágasabb lakásuk van, mint nekünk Tel Aviv egyik legjobb negyedében, két autójuk van, Júlia férjhez ment egy itteni sráchoz és már van egy unokájuk is. Eszük ágába sincs sajnálni, hogy elhagyták Oroszországot.
● Sajnos, volt egy kudarcunk is. A magyar származású Margit nagy sztár volt az egyik délszláv operaházban. (Muzikológiai doktorátusa is volt). Amikor elkezdődött a véröntés Bosznia-Hercegovinában, ideszökött és eleinte ő is az akadémikus bevándorlók otthonában lakott, azután szerény lakást bérelt. Margit csodás énekesnő, megszokta, hogy az eseményekés a színpad központjában legyen és elvárta, hogy az izraeli opera kap rajta, de azokban az években, az egy millió új bevándorló között, akik rövid néhány év alatt érkeztek a volt Szovjet Unióból, sok a Margitnál nem kevésbé tehetséges énekesnő is volt. Próbaéneklést tartott minden zenei intézménynél az országban, egy nemzetközi operaműhelyben is részt vett, amelyet Joan Dorfman a New York-i Metropolitan Operából vezetett le, egy koncertet rendeztünk tiszteletére egy Tel Aviv-i teremben, de a vágyát, szólista lenni az operában, vagy az egyik izraeli zenekarnál, nem tudta megvalósítani. Nem volt hajlandó énekkarban fellépni – az ilyesmi ártott volna hangjának – és amint a harcok véget értek Bosznia-Hercegovinában, hazautazott és újra a közönség kedvence lett az ottani operaházban. Nincs kapcsolatunk, de ha betáplálom nevét a kereső gépbe a Webben, sok cikket olvashatok sikereiről.
Dacára a kudarcnak, életem egyik legszebb zenei élménye volt, amikor a lakása nappalijában, csakis az én füleimnek, elénekelte gyönyörű hangjával, a Che faro senza Euridice áriát Gluck Orfeusz és Euridice c. operájából.

BICSKÁS PASIK

A múlt század harmincas-negyvenes éveiben, minden férfi, aki csak adott magára, bicskát hordott a zsebében. Nem mintha harciasabb természetűek lettek volna, mint a maiak, eszük ágába sem jutott megpróbálni utánozni Bicska Maxit, vagy a hasfelmetsző Jacket, túl kicsi bicskák voltak ezek, hogy kocsmai perpatvarban hathatós érvek legyenek. Egyszerűen, ez volt a szokás – hasonlóan a tiszta, kivasalt zsebkendőhöz, amely szintén ott lappangott minden jólöltözött ‘úriember’ zsebében, készen arra, hogy kisegítse őt, vagy kísérőit, kínos balesetek esetén. A bicska nemcsak divatos volt, hanem hasznos eszköz is a mindennapi életben. Amikor elutaztunk és a kis Robinak almára támadt kedve, apám kivette bicskáját, lehámozta, gerezdekre vágta és a többi utast is megkínálta. Már az akkori bicskának is voltak kényelmi tartozékai, mint az üvegnyitó, dugóhúzó, vagy kis csavarhúzó.
Saját bugylibicskám is volt, piros fanyelű, magyar motívumokkal, amelyet szülinapomra kaptam, amikor apám étterembe hívott meg és erdélyi fatányérost rendeltünk. Az ételpiramis csúcsán ott díszelgett a bicska, amelyet persze magammá tehettem. Létezik ma is olyan étterem ahol a vendéget hasonlóan megajándékozzák? Mint féltett kincsemet őriztem meg bicskámat, míg aztán a háborúban, annyi mindennel – tárggyal, milliónyi emberélettel – eltűnt a történelem süllyesztőjében.
Angolul néhány neve van a bicskának. A közönséges elnevezése a pocket knife (zsebkés), de a másik neve, pen knife, vagy penknife, rámutat eredeti használatára, a penna, lúdtoll metszésére. A nagyobb bicska neve jackknife, mint Robert de Niro hasonnevű filmje 1989-ből.
Manapság, amikor az embert, aki késsel a zsebében mászkál az utcán, le is tartozhatják, a bicskákat főleg a táborozók, a cserkészek, a szerkentyűbolondok és a keresztszülők, akik ‘megfelelő’ ajándékot keresnek keresztgyerekeiknek, vásárolják, pedig a választék óriási. Ki nem ismeri a helvét fehér kereszttel fémjelezett, sötétpiros nyelű (hogy hóban könnyen lehessen megtalálni) Eredeti Svájci Katonai Kést? Rengeteg variációja van, de a közös nevezőjük: minél több funkciója legyen, kezdve a fő késpengénél, kis késpenge, üvegnyitó, konzervnyitó, dugóhúzó, Philips és normális csavarhúzó, fogpiszkáló, körömreszelő, kulcskarika, csipesz, olló, fűrész, vezetékcsupaszító, csomaghordó kampó, harapófogó, lámpa, nagyítólencse és befejezve a 21-ik század technológiájának az utolsó szavával, USB csatlakozó.
Vannak humoros utánzatok is, mint például a „a francia katonai bicska”, amelyben a fenti alkatrészeken kívül, olyanok is vannak, mint egy rövid zsinór, fésű, vajkés, cumi az amerikai zászló színeiben („gyakorolni a szopást a US jótékony kebleiből”), iránytű („sietős visszavonulás esetében”) és összehajtható fehér zászló („feltétel nélküli megadásra kényszerhelyzetben”).
A bicsak népszerűségét bizonyítja az ismert magyar mondás „kinyílt a bicska a zsebemben”, de úgy látszik, a múlt század elején az Egyesült Államokban is népszerű volt a zsebkés. Mae West, a legendás amerikai színésznő, drámaíró, forgatókönyvíró és sex szimbólum, aki híres volt kétértelmű, nemi jellegű mondásairól, egyik legismertebb idézete az „örülsz, hogy látsz, vagy egy bicska van a zsebedben?” (Más verziók szerint, a tárgy pisztoly, sőt banán).
A bicska egy praktikus, hasznos tárgy és bizonyos esetekben túlélési eszközé is válhat. Nem tudom, igaz eset-e, vagy csak a gyártó rafinált reklámja, de valahol egy autóbalesetet szenvedett férfiről olvastam, aki beszorult kocsijába és nem tudta kicsatolni a biztonsági övét. ’Szerencséjére’ a zsebében levő bicskájával elvágta a szíjat és az utolsó pillanatban, mielőtt az felrobbant, sikerült kiszabadulnia az autóból.
Én boldogult apám bicskáját kulcstartónak használom. Az életemet soha sem mentette meg, de kicsi, könnyen hozzáférhető és a sok év folyamán, amikor házon kívül szükségem volt valamilyen vágó, vagy hegyes eszközre, sok hasznot hozott. Rövid idővel az után, hogy érvénybe léptek a légi utasok biztonságát szolgáló korlátozások, a röptéri vizsgálat felderítette, hogy a zsebemben felejtettem a bicskámat. Semmi esetre sem hagytam volna, hogy elkobozzák ezt a az apámtól örökölt emléket, de szerencsémre – mint már említettem, ez a korlátozások kezdetén történt – a repülőtársaság embere egy borítékot adott, amelyet megcímeztem és a cég hazaküldte nekem a bicskát.
Régi szép idők! Vajon visszatérnek valaha?