KÁLMÁN MAGYARUL

A múlt héten kollegáim felemelt szemöldökkel néztek rám, amikor elmeséltem, előző este operett előadáson voltam. Tudják már, furcsa ízlésem van, néha az operába megyek. Persze hallottak már erről a zenei műfajról, de csak kevesen közülük voltak valaha kitéve egy ária borzalmainak, egy teljes darabról nem is szólva. Az ilyesmi számukra a legjobb esetben ’nehéz’ zene, a legrosszabban, szánalmas nyivákolás. Az operettet nálunk csak azok ismerik, akik Európából emigráltak ide, de általában az a tévhiedelem, ez valamilyen opera féle.
Ez persze nem igaz, az operettek könnyebbek, vidámabbak, bár közöttük is léteznek különbségek. A francia operettek például szatirikusok, csípősek, de mint majdnem mindenki, aki Kelet Európában nőtt fel, én inkább azokat kedvelem, amelyek több mint száz éve hódították meg a bécsi és pesti közönséget. Sokakat magyar származású zeneszerzők szerezték. Ezeknek nincs politikai beállítottságúk, csak egy célúk van: szórakoztatni, elringatni a közönséget, elragadni a fényűző bálok, bárok, hercegek világába, ahol a legtragikusabb szerelem is happy enddel végződik. A kollegáknak még azt is elmondtam, hogy a 19-ik század végén és a 20-ik elején, az operettek fülbemászó melódiáit minden cselédlány, inas, vagy baka dúdolgatta, éppúgy, mint ma Andrew Lloyd Webber slágereit, ami persze nem csoda, hiszen az operett a musical előde.
A műfaj Kelet Európában a mai napig megőrizte népszerűségét. Amikor egyszer Bécsben elmentem a „Vidám Özvegy” előadására, mindjárt észrevettem, hogy a nézők nagy része nem először látja ezt az operettet. A közönség sokszor azelőtt kezdett nevetni mielőtt a színész elmondta volna replikáját.
A múlt héten, ez idén másodszor, a Budapesti Operettszínház négy operett gálával vendégszerepelt a Tel Avivi Művészetek Palotájában. A jegyek nem voltak olcsók, de telt ház volt minden előadáson. Mi a gyerekeinktől kaptuk a jegyeket ajándékba.
Színészek, együttesek, zenekarok, egész színházi társulatok, Izrael alapítása óta látogatnak ide. Azelőtt, amikor még százezrek éltek itt, akiknek anyanyelvük volt magyar, az előadások nyelve is magyar volt, annak a közönségnek szánva, amely egyszer az évben ki akarta hozni a naftalinból öltönyét (nálunk nem nagyon van kelete), felidézni fiatalságát és ideig-óráig elmerülni a régi, szép emlékek világában. Nem hiába mondta Jávor Pál, amikor 1956-ban itt fellépett és a lelkes hívek vastapsa miatt nem tudott lemenni a színpadról: „Végre rátaláltam régi pesti törzsközönségemre!”
Ez a közönség nem létezik többé. Amikor a mostani előadás konferansziéje megkérdezte hány magyar van a közönségben, nem sokan emelték fel a kezüket. Mostanában Magyarországról csak olyan jellegű társulatok – zenészek, tánc együttesek – érkeznek ide, amelyek élvezésére nem szükséges a nyelv megértése, vagy, mint a Budapesti Operettszínház esetében, programukat a létező közönséghez módosítják.
Az Operettszínház ezúttal népszerű részleteket adott elő Johann Strauss Denevérjéből, Lehár Ferenc Víg Özvegyéből és Kálmán Imre Marica Grófnő és Csárdás Királynőjéből, de nemcsak, hogy németül adták elő a számok egy részét, de magukkal hozták a szentpétervári zenés színház primadonnáját is, aki oroszul dalolt és két szólistát is, a „hegedűvirtuóz Sánta Ferencet” és „a multi talentum, éneklő-táncoló-hegedülő Németh Anikót”. Egy pár replikát héberül is elsütöttek, a közönség nagy élvezetére. A kiváló balett részletek és a virtuóz akrobatikus elemek nem szorultak fordításra. A zenét az Izraeli Kamarazenekar szolgáltatta, magyar karmester vezénylete alatt.
A nagyjában orosz, román, lengyel, osztrák, német származású közönség sokszor a művészekkel zümmögte az ismert melódiákat és „percekig tartó álló tapssal jutalmazta” a sikerült produkciót, de az én szerény véleményem szerint – dacára kitűnő hangjának – az orosz művésznő visszafojtott, inkább dramatikus produkciónak megfelelő előadásmódja, nagyon is elütött a magyarok sziporkázó, kirobbanó vidámsággal fűszerezett, azt mondanám paprikával meghintett, fellépésétől.
Aki a zenét szereti, Budapesten nem unatkozhat. Szegény feleségemet annak idején elcipeltem a „Macskák” előadására a Madách Színházban, máskor „Miss Saigon”ra, sőt együtt mentünk el „Bánk Bán”ra is, de a nyelv tudása nélkül is nagyon élvezte őket. Gyerekeimmel az Operában néztünk meg egy „Carmen” produkciót és egyszer az egyik lányomat elvittem az Operettszínházba „Marica Grófnő” egyik előadásra. Csak egy panaszom van:
Miért árulnak a magyar zene üzletekben csak német nyelvű operett DVD-ket? Végül is a magyar nyelvű operett nem új keletű. Már a múlt században, még a zeneszerzők életében, Kálmán, Lehár és mások operettjeit egyidejűleg Béccsel, magyarul is bemutatták Pesten. Nemcsak én, más hozzám hasonló turisták is magyar nyelvű videókat keresnek. Számomra az operett szeretete több mint egyszerű nosztalgia. Gyerekkoromban szüleim ezeket a melódiákat kedvelték, dúdolták. Amikor elmegyek az Operettszínház előadására, vagy egy jó zenei felvételt hallgatok meg, néha libabőrös leszek, mert úgy érzem, boldogult szüleim velem vannak és együtt élvezzük a régismert, annyira kedvelt melódiákat.

Egyedi keresés

Szülinap

E héten ünnepeltem születésnapomat. Megkérdeztem magamat miért ünnepelünk valamit ami csak arra emlékeztet, hogy egy további év telt el és legalábbis aktuáris szempontból egyre közeledik az elkerülhetetlen vég? Szerencsénkre nem tudjuk mit hoz számunkra a jövő, milyen korban fog letaglózni minket valamilyen szörnyű betegség, vagy esetleg megütjük-e a főnyereményt és azon kevés mázlisták közé fogunk kerülni akik álmukban távozhattak ebből a világból amelyben olyan kevés a jó, de mégis tíz körmünkkel kapaszkodunk belé.
A szülinapokon általában nem valaki korát ünnepeljük meg (hacsak nem életének első évét töltötte be, jubileumot ünnepel, vagy különösen magas kort ért el), hanem azt, hogy egyáltalán a világra jött. Talán inkább a szüleit kéne, hogy felköszöntsük ezen a napon, azokat akik azt okozták, hogy itt van velünk. Ha ők aznap inkább aludni mentek volna, ez az ember nem létezne és egész világunk máshogy nézne ki. Minden ember, még a legjelentéktelenebb személy is, valamilyen módon befolyásolja a környezetét. Nemcsak, hogy összeáll valakivel, boldoggá/boldogtalanná teszi és gyerekeket nemz (akik általában szintén családot alapítanak), de a mindennapjában emberekkel érintkezik, azt okozza, hogy bizonyos dolgokat tegyenek, vagy ne tegyenek, érzelmeket ébreszt bennük és néha meg is változtatja a világnézetüket.
A születésnap egy különleges nap, különböző minden más napnál és ritka alkalmat ad nekünk találkozni mindazokkal aki közel állnak hozzánk; egy olyan nap amelyen mindenki a maga különleges módján kifejezést adhat megbecsülésének, barátságának, szeretettének az ünnepelt iránt; a remények, beteljesesülthető álmok napja, egy nap amelyen majdnem minden lehetségesnek látszik.
Egy külön lapra tartozik az ajándékok ügye. A születésnapomat megelőző estére meghívtam hozzánk néhány jó barátot egy kis poharazásra. Kértem őket, hogy ne hozzanak semmit, de természetesen senki nem jött üres kézzel. Csakugyan nem szeretem a meglepetéseket. Biztos ismeritek a viccet amikor a pasi hullafáradtan botorkál haza a munkából, alig várva, hogy bekerülhessen a vécére és leheverhessen a forró kádban és már az előszobában kezd vetközni amikor hirtelen meggyulladnak a lámpák és az egész vigyorgó baráti köre kórusban ordítja: „Surprise!”
Mi ketten a feleségemmel megállapodtunk, hogy egyikünk a másikat soha sem fogja meglepni. Hasonlóan viszonyulunk az ajándékokhoz is. Mindkettőnknek egyedi izlése van és ha örömet akarunk okozni élettársunknak, egyszerűen megkérdezzük „Mit szeretnél?”, vagy egyött elballagunk a megfelelő üzletbe és választunk valamit.
Ezúttal a gyerekeimnek sikerült készíteni számomra egy bámulatos meglepetést amelyik könnyekig meghatott. Nagy titokban egy DVD-t készítettek amelyen családtagjaim, rokonaim, barátaim – azok is aki külföldön élnek – egyenként felköszöntenek. A feleségem, gyerekeim, unokáim komoly arcot vágtak, nem minden nap van alkalmuk a videókamera lencséjebe olyanokat mondani ami talán örökre megmarad. A többiek kevésbé vették komolyan a dolgot és egy részük egy kis humorral is füszerezte szavait. Egy régi jó barátnőm amikor megkérdezték milyen kibbutztag voltam, nyíltan megvallotta, hogy enyhén mondva, nem éppen a legszorgalmasabbak közé tartoztam. Három magyar barátnőm még egy dalt is elénekelt nekem. Ez különösen meghatott, nem annyira a felvétel zenei minősége miatt, hanem azért mert tudva mennyire szeretem a magyar népdalokat (és őket!) olyant maradandó ajándékot adtak amelyet másoktól nem kaphattam. Az unokatestvérem kommentárja volt a legkifejezőbb: „Most már értem miért szeretsz annyira Pestre utazni!”
Ez a felvétel csakugyan megmarad az utánam következő generációk számára, de először engem, az ajándék boldog tulajdonosát fog szolgálni. Gyakran fogom megnézni, minden alkalommal amikor borús, szürke, leverő napra ébredek, amikor semmi sem fog úgy menni ahogy kéne, amikor valaki akaratlanul olyat mond ami zabossá tesz, amikor azt fogom érezni, hogy nem vagyok eléggé szeretve.
A barátaim úgy látszik kitünően ismernek és az összes többi ajándék is az izlésemre volt. Különös említést érdemel a 12 Cd-s összeállítás az Izraeli Filharmonikus Zenekar műveiből annak 70-ik jubileuma alkalmából, egy igazi kincs amelyik biztosítja, hogy házunkban mindig emlékezni fogunk az ajándékozójára, de kaptam páros meghivót (a nejemmel együtt!) egy kukta mühelyre, néhány üveg italt, egy pár kényelmes házicipőt és más hasznos tárgyakat és ami a legfontosabb: Mellékelve volt a blokk ezek kicserélésére!
Amikor az anyósom (aki külföldön lakott) meghalt és a feleségem öccseivel összecsomagolta a lakásában személyi dolgait, egy szekrényben megtalálták eredeti csomagolásukban minden ajándékunkat amelyeket az évek folyamán hoztunk neki Izraelből. Furcsa érzés volt, hiszen csak örömet akartunk neki szerezni, de soha nem jutott az eszünkbe megkérdezni mit akarna igazán. Ahogy ismertem, azt válaszolta volna: „Magatokat hozzátok, semmi mást!”
Ez ugylátszik a legszebb ajándék a világon. Az embernek nincs szüksége sokkal többre mint azt érezni, hogy akarják a társaságát és szeretik.