Délszláv képeslap

Május végén tértünk vissza – feleségem és én – egy horvátországi és szlovénai túráról. Azelőtt csak Szerbiába látogattam el és a volt Jugoszlávia ezt a részét még nem ismertem.
„Regényem” Jugoszláviával 1962-ben, két évvel a házasságom előtt, kezdődött el, egy romantikus és viharos szerelmi éjszakán, amelyet egy Nesa nevü lánnyal töltöttem egy Belgrád környéki motelben. Egy évvel ezután, egy 17 tagú delegációval az izraeli Munkás Mozgalomból, hat hétig robotoltunk a Testvériség és Egyenlőség országút épitésén Smederovo környékén. Ennek az utazásnak a csúcspontja volt találkozásunk egy öreg szerb paraszttal, aki teljesen elképedt amikor megtudta, hogy Jeruzsálem valóban létezik és nemcsak legenda. E találkozásból kifolyóan, eljött Izraelbe és meglátogatta az izraeli szent helyeket. Nem tudom hány évig élt még a bácsi, de „biztos vagyok benne, hogy azzal a boldog érzéssel hunyta le a szemét, hogy sikerült megvalósítania egy álmát és a legendát valósággá tenni”
Mindkét elbeszélés megjelent már az „Itthon-otthon” c. könyvemben és nem fogok itt visszatérni rájuk, de ismételt jugoszláviai kiruccanásaim következtében úgy véltem, hogy ismerem ezt az országot. Még vetítettképes előadásokat is tartottam róla az itteni ifjúsági klubokban. Útólag kiderült, hogy az u.n. ismereteim enyhén szólva nincsenek megalapozva. Tito uralma alatt az etnikai feszültség a felszín alatt rejtőzött. Annyira el volt rejtve, hogy semmi jelét nem észleltem és én voltam a legjobban meglepve a véres háboruk sorától, amelyek megteremtették az „etnikus tisztogatás” fogalmát és alapjában megváltoztatták azt a valóságot amelyet én ismertem. Jugoszlávia ma a multé és romjaiból olyan országok keletkeztek, amelyek minden erőfeszítést megtesznek, hogy bebizonyitsák másságukat nemzetiségükben, kulturájukban és nyelvükben, szomszédaiktól, volt tagtársaiktól a Jugoszláv Federációban.
Így például, a szerb-horvát szótár, amelyet azelőtt minden könyvüzletben árultak, ma csak a múzeumokban található meg. Egy horvát nacionalista szenvedélyesen magyarázta, hogy a szerb-horvát nyelv csak a szerb uralkodó körök koholmánya. Szerinte, a valóságban ez két különálló és egymástól különböző nyelv és a fiatal horvát állam mindent megtett ezen tézis bizonyitására, azáltal, hogy az államnyelvből gyökeresen kigyomlált minden szót, kifejezést amelyiknek az eredete szerb volt.
Az én képzetlen füleimnek – miután tudok szlovákul, sok szláv szót megértek – a horvát, szlovén és szerb nyelvek nagyon hasonlóknak hangzottak. Tiszta butaságból nem hoztunk magunkkal CD-ket otthonról és útunk 11 napján bérautónk rádiója csakis száv dalokat hallatott – az első magyar állomást csak az utolsó napon, Zágráb környékén sikerült fognom – de ez nem zavarta meg teljesmódu élvezetünket az ablakunkban váltakozó csodaszép tájtól: Az erdők sokféle zöld színárnyalata, tarkítva festői falvacskák piros tetőivel, keletről a tenger sötétkéke, nyugatról pedig a fémesen szürke hegyek – itt-ott havasak – kisérték 1400 kilométeres útvonalunkat Dubrovniktól a dalmát tengerpart hosszában egészen az olasz határig, amikoris Szlovénia belső részei felé vettük az útunkat, Postojna, Bled és Bohinj irányában.
Ez az 1400 kilométer nagy mértékben különbözött egy hasonló úttól egy nyugatiasabb országban. Ez a megjegyzés nem a horvátok és szlovének rovására szól! Az országuk eléggé fejlett, a legtöbb ház új és modern, az útak kitünő állapotban vannak, de csak kétsávosak. A ritka egyenes szakaszon a sebesség 80 kilométer (ez sem túl sok), de mivel az országút a tengerpart kanyargós kontúrját öleli, a legtöbb szakaszon a megengedett gyorsaság lemegy 60-40-re, sőt néha 30-ra is! Még az is lehet, hogy ez szándékos. A helyiek úgylátszik méltányolni tudják a bámulatos temészeti kincseket amelyekben osztályrészük lett. Senki sem sem siet és a lassan cammogó forgalom lehetővé teszi, hogy megcsodáljad a gyönyörű tájat amelyik minden oldalról körülvesz.
Az irányzat, megőrizni a létezőt, érezhető a lélegzetelállító nemzeti parkokban. Amennyire képesek voltunk megitélni, senki nem probálta szépíteni a természetet. A madarak csodálatos énekét nem zavarja meg zajos zene. Mindössze ösvényeket törtek az erdőkben, fából készített sétapályákat raktak le a sáros tópartokon, lépcsőket vágtak a barlangokban, megfelelő világitást raktak be és a turisták milliói özönlenek.
Ez távolról sem jelenti azt, hogy a déli szlávoknak nincsen kereskedelmi ösztönük! A Krka folyó erdejében például, a legfélreesőbb tisztásokon is kis asztalok mögött öreg nénik mézet, dióféleségeket és fügéket árultak. Néhány szót még héberül is tudtak. Úgylátszik már sok izraeli megelőzőtt minket a hely szépségének a felfedezésében, de engem más gondolat foglalkoztatott: Hogy kerültek ezek a nénik ide és mikor és hogy fognak hazaérni? Vajjon a gyerekei naponta száműzik a nagymamát az erdő mélyébe, vagy ő maga vállalkozik kézségesen erre, hogy néhány fillérrel növelje családja bevételét? A választ persze nem tudom kéréseimre.
A kis városok is római és főleg velencei korú erőditményeivel, romjaival, templomaival, barokk házaival meg lettek őrizve, mint ahogy sok száz éve néztek ki. Itt sem látható sok szépítés, tatarozás, de mi a helyzet az épületek lakosainak életminőségéről? A kószálás a szűk sikátorokban (alig 2 méter szélesek) főleg turistáknak okoz élvezetet és nem vagyok biztos abban, hogy a lakosok minden büszkeségükkel, hogy ilyen történelmi helyen laknak, nem részesítenék-e előnyben egy tágasabb, levegősebb és világosabb lakhelyet. A tengerpart sokszáz kilométeres hosszát modern szállodák – egy részük, mint Opatijában, Abbázia néven hagyományos turistaváros még az osztrák-magyar monarchia idején, fényüzők és patinások – és kiadó házak sorozata ékesíti. Mindenhol feltünő táblák hirdetik a kiadó Sobe/Zimmer/Apartmani-ket. A vidék a francia Riviérára emlékeztet és szerény véleményem szerint semmiben sem marad el tőle.
Fogalmam sincs mivel foglalkoznak az ottani lakosok az év folyamán, mert mindez csak egy szezon számára létezik amelyik alig hosszabb három hónapnál (június-augusztus). Május közepe után a házak egy része amelyeken a fenti táblák megjelentek, még zárva voltak és a szomszédok szerint tulajdonosaik máshol laknak. (Ezzel szemben viszont, ez a legjobb időszak egy ottani kirándulásra. Az időjárás kellemes – fürödni ugyan még nem lehet, de izzadni sem kell – a szűk országutak amelyeken egy lassú teherautó megkerülése majdnem lehetetlen, nem zsúfoltak és a szobák ára alacsony, májusban kb. 30 euro, 65-al szemben a szezon csucsán).
Nem rendeltünk előre szobákat, naponta máshol szálltunk meg. Késő délutánonként bekopogtunk olyan házakba amelyeken a fenti tábla volt kitéve és negyed-fél óra alatt találtunk valami megfelelőt. Minden lakás központi fekvésü volt, modernül volt berendezve és általában kis konyhácska is járult hozzá. A helyiek barátságosak, vendéglátók és még nincsenek elromolva. Ilyenek lehettünk mik is a 60-as években. A lakásadónkkal Pulában oroszul beszéltem, feleségem olaszul kommunikált a feleségével és csak a 18 éves unokájuk tudott angolul. Amint megegyeztünk az áron, egy néhány szobás, óriási szvittet állítottak rendelkezésünkre – nagyobb volt mint az otthoni lakásunk - két verandával, nagy konyhával, szines TV készülékkel és a háziúr egy üveg borral ajándékozott meg, saját terméséből. Ez volt az egyedüli este amelyen nem mentünk el. Finom dolgokat vásároltunk a közeli boltban, királyi lakomát rendeztünk, kiürítettük az üveg bort és aludni mentünk.
Talán kevésbé tipikus az asszony Brelában akinek a lakásában szintén egy éjszakát töltöttünk és akinek 17 kiadó lakása van és hat turista irodájának a segitségével tölti meg ezeket turistákkal. A legszimpatikusabb lakásadónk Pakostaneban volt, egy kis városkában, ahova teljesen véletlenül kerültünk el. A hölgy leültetett minket a konyhájában, feta sajttal és vörös borral kedveskedett – amelyet szinültig teli vizes poharakban szolgált fel – és hosszan mesélt nekünk (németül) az életéről. Mint a kibbutzokban az 50-es években, itt sem zárják be a házakat. Ez az asszony csak akkor kezdte el bezárni az ajtaját, amikor a szomszédnője, aki tudta hol tartja a borát, távollétében belopakodott a házába, berúgva tántorgott haza és a férje este panaszra jött, hogy miatta lett a felesége alkoholista.
Ezután a látogatásunk után ezen világtájon, amelyet a Természet annyi elképesztően szép és gazdag természeti kincssel, olyan vízbőséggel, annyi vízeséssel, ajándékozott meg, nem vagyunk többé meggyőzve arról, hogy a legendás Paradicsom valóban a Közel Keleten volt.

Fotoalbumunk kirándulásunkról

Sí és après sí

Mint már említettem amikor a szaunás élményeimől regéltem, egy télen barátomnál, Heidinél, vendégeskedtem Grindelwaldban, Svájcban, a legismertebb turista falvak egyikében. Interlakenből a vonat nehézkesen kapaszkodott fel a meredek völgy kaptatóján és én megigézve bámultam a pályát minden oldalról körülölelő havas hegyek elképesztő láncát. Dacolva a dermesztő széllel, kint álltam a peronon és egy negyed óra alatt elkattintottam mind a 36 fényképet gépemben. Szerencsémre délben érkeztem meg, mert aznap este egy páratlanul heves hóvihar szakadt rá a falura és napokig el voltunk vágva az ország többi részétől.
Ebben a magasságban úgy tetszett mintha a felhők a földön kúsznának, elmosódott a különbség a napszakok között és a lámpák az utcákon, a házakban éjjel-nappal égtek. Akinek nem volt dolga az utcán, otthon maradt és a TV adásokat nézte a téli olimpiai játékokról, amelyekben néhányan a falu fiai közül is résztvettek.
Nagyon különleges napok voltak ezek. Kint dermesztő fagy volt, a szél mint egy kés vágott és a hó függönyei néhány méterre csökentették a látási viszonyokat, de a chaletben bent ernyesztő meleg volt. Késő éjjelig hevertünk a vastag szönyegen a televiziós készülékkel szemben, whiskyt vedeltünk – Heidi kedvenc itala – néztük a vetélkedéseket és ha ezt megúntuk, lemezt lemez után hallgattunk kiterjedt klasszikus gyüjteményéből. Így mélyülnek el barátságok. A negyedik nap reggelén verőfényes kék égre ébredtünk és az ablakomból először láttam az Eigert – az egyik legimpozánsabb hegyet Európában – amint farkasszemet néz velem majdnem kézérintésnyi távolságban.
A háziasszonyom válófélben volt, a férje már elköltözött otthonról, de a holmijának nagy része még ott volt. 42-es síbakancsa pont ráillett a lábamra, jól jöttek a sílécei is. Heidi megmutatta, hogy csatolják fel őket és amig ő ebédet készített, kimentem a kertbe gyakorolni. Na nem a sielést, először a lábaimon kellett probálnom megállni.
Ezt sokkal könnyebb leírni mint megtenni. Amint felcsatolod a síléceket, a lábaidnak saját akaratuk támad. Az egyik jobbra, a másik balra csúszik és újra, meg újra a fenekeden csücsülsz. Felállni még nehezebb és néha szégyenszámra le kellett vennem a síléceket és csak így sikerült újra felkapaszkodnom. Alaposan beleizzadtam amig megtanultam uralkodni rakoncátlan lábaimon. Azután egy kis hókupacra próbáltam feljutni, a túloldalán pedig lecsúszni és ez megint akrobatikus zuhanásokkal járt. A két kissrác aki a kerités mögül nézte patetikus probálkozásaimat, nagyszerűen szórakozott. Ők persze, mint minden más gyerek a faluban, már 3-4 éves korukban aranyérmes síbajnokok voltak.
Mire az ebéd elkészült, teljesen ki voltam készülve, de a nehéz kezdeten túl voltam és másnap a Kezdők Lejtőjén probáltam ki a szerencsémet. Itt további megalázó élmények vártak rám. A huzólift felvitt egy mérsékelt lejtőjü dombocska csúcsára, elkezdtem lefelé siklani és mindjárt felfedeztem, hogy nem leesni ugyan megtanultam, de halvány fogalmam sincs arról, hogy állítsam meg magamat. Egyre gyorsabban siklottam, rohamosan közeledtem a lejtő végéhez és miután semmi kedvem sem volt intím ismeretségbe kerülni a nagyon szolídnak látszódó keritéssel, az egyetlen lehető megoldást választottam: Leültem!
Hamarosan a Kezdők Lejtőjének a réme lettem. Az óvodások akik itt tanultak meg síelni, saját kárukon megtanulták, óvakodni kell a kopasz őrültől – sapka nélkül voltam, csak néhány nap múltán tapasztaltam milyen kárt okoz a sugárzás fedetlen kobakomnak – aki nem tudja, hogy kell irányt változtatni, a többi síelőt kikerülni, vagy fékezni.
Idővel természetesen a síelés furfangjait is elsajátítottam és mivel a hó ritkán jut el hozzánk, külföldön kellett keresnem a havas lejtőket. A hegyek csúcsára űlőlifttel lehet feljutni, ami már magában is egy nagyon különleges élmény. A liftállomáson a fenekedet egy kicsit kidudorítva készenlétben várakozol. Hirtelen hátulról elkap a szék és máris felragad és visz a magasba. Felülről magad elé húzod a biztonsági korlátot és a következő negyed, fél órát a szük széken libbegve töltöd a föld és az ég között, míg síléces lábbaid alattad lobbálodznak. Előtted a láthatárig a felfelé ivelő székek sora, párhuzamosan a fentről érkező székek és körülötted elbüvölő havas táj és teljes csend amelyben csak a liftkábelek súrlódásának a halk hangja hallatszik. Melletted ül a párod, vagy egy vadidegen, de csak kevesen akarják megzavarjni ezt az áldott csendet üres dumával.
Amikor felérsz és elhatároztad melyik sípályát választod, elkezdhetsz lefelé siklani a fenyőfák között kanyargó ösvényeken. Senki sem sietted, szabad vagy mint a madár, nem kell mást tenned mint a lejtő szélén könnyen guggolva megállni és a táj két oldaladon elkezd leperegni, mint egy film a moziban. Szines mezbe öltözött síelők százai suhannak el melletted jobbról-balról a sílécek zizegésével. Le értél? Beállsz a sorba a lifthez, újra felvitetted magadat és így folytatod, amíg tart a nap (és az erőd).
Kifáradtál, vagy a természet hívásának kell eleget tenned? A sípálya néhány kilométerenként meg van tűzdelve éttermekkel. A síléceidet állva beszúrod a hóba, ráakasztod síbotjaidat és abban bizakodsz, hogy meg fogod tudni találni őket a sok hasonló között. A keztyüjeidet zsebre vágod és otromba síbakancsaidban nehézkesen az mosdók felé dübörögsz. Remélhetőleg folyó szükségleteid nem túl sürgősek, mert először meg kell szabadulnod a testedet hermetikusan körülölelő síoveralltól, ami szintén nem egy túlságosan egyszerű művelet.
Az étteremben forralt bort, csokoládé italt, vagy gulyás levest rendelhetsz, de napfényes napokon inkább a kinti verandán érdemes foglalni helyet. A hőmérő ugyan csak -10-15 fokot mutat, de az érzés az mintha sokkal melegebb lenne. Az étterem széltől védett oldalán nyugágyak sora van kitéve és a napsütésre éhes síelők lehámozva felső ruhájukat, a férfiak csupasz felsőtesttel, míg a nők vékony trikó ingben sütettik sápadt bőrüket. Különosen a fiatal skandinávok tünnek fel, akik sutba dobnak minden tartózkodást és majdnem meztelenül áldoznak a sütő napocskának. A lesűlés télen a havas tájon, sokkal gyorsabb, mélyebb és veszélyesebb. A napolaj – az egyik márka drágább a másiknál – nagy sláger a síüzletekben.
A legtöbbször az Interline - a nemzetközi repülőtársasági alkalmazottak klubja, amely mérsékelt árú szabikat szervez a kollegáknak - keretében voltam síelni. Ezeken a fantasztikus téli ünnepségeken általában 250-300 telelő, sok esetben egész családok, gyerekekkel, vett részt. A síparadicsomok amelyekben megszálltunk, mindennel fel voltak szerelve amire csak szükséged lehet egy sívakáción. Havas lejtők, kötélvasutak, síliftek, üzletek amelyekben a felszerelést bérelheted, síiskolák és főleg éttermek, pubok, diszkók és szaunák, a nem kevésbé fontos après ski számára. A klub sok programot szervezett, szlalom, kincskereső és hóember épitési versenyeket, éjjeli fáklyafényes síelést, álarcos bált, szépségkirálynő választást, sajt és bor estéket, fúvószenekar és alpesi kürt koncerteket. A tánczenét esténként egy angliai DJ szolgáltatta.
Az első este ismerkedő vacsora volt. Sokan közülünk régi jó barátokat fedeztek fel, akik évente eljöttek ezekre a síhetekre. A nőtlenek – és néha nem csak azok! – hamarosan rokonlelkekre találtak a messzi országokból származó kollegák között. Egy japán légikiasszony, aki az asztalunkhoz ült, különösen népszerű volt, de az olasz, francia és skandináv hölgyek sem lettek elhanyagolva. Sok kapcsolat a mai napig folytatodik, de nekem egy sokkal rövidebb lejáratu kapcsolatban volt részem.
A feleségem csak egyszer jött el velem, de már az első sílecke első órájában megállapította, hogy a síelést nem számára teremtették. Visszaadta a bérelt felszerelést és azután már egyedül utaztam síelni. Az első sívakációk egyikében megismerkedtem egy fiatal finn nővel aki a svéd fővárosban élt. Az utána következő években is mindig találkoztunk és amikor egyszer a cégem küldetésében Stockholmba utaztam, természetesnek tűnt, hogy benézek a „Finnair” irodába és üdvözlöm ismerősömet. Úgy látszott, hogy kellemesen volt meglepve, helyben meg is hívott a házába vacsorára.
Amikor befutottam a megszabott órában, meglepett, hogy egyedül találtam. Kérdésemre azt válaszolta, hogy férjének sürgősen el kellett menni valahová. Egy ráérős vacsora után, a maradék borral kiültünk a verandára és egy hosszú beszélgetést folytattunk a kulturális különbségekről országaink között. 11 óra felé emelkedett hangulatban bucsúztunk el és visszatértem a szállodámba. Másnap reggel már haza repültem. Otthonról írtam neki és mégegyszer megköszöntem a szives vendéglátást, de választ nem kaptam. Még néhányszor írtam, sőt a repülőtársaság irodáján keresztül is próbáltam elérni, de a kapcsolat megszakadt, a nő úgy látszik megsértődött és csak találgathatok mivel okozhattam.
Vajjon célzást kellett volna látnom a tényben, hogy a férje tüntetően távozott otthonról az este amikor a felesége vendéget hívott? Ha így van, akkor a kulturális különbségek országaink között csakugyan jelentősek. Egy nő sok mindenféle módon megmutathatja ha egy férfit akar. Az egész jóhangulatu este folyamán nem észleltem semmi olyan jelet amelyet mint a közeledésre való felszólitást tekinthettem volna és jó, hogy így volt, mert csak zavarba jöttem volna és a zavarba hoztam volna háziasszonyomat is. Nem különösen vágyakoztam egy hevenyészett kettyintésre és a visszautasítás, mégha még olyan udvariasan is lenne megfogalmazva, sértő.
A síhét fénypontja évente a nemzetközi hét volt, amelyen a repülőtársaságok képviselői bemutattak valami egyedit az országukból. A kedvencem a kanadai moose milk volt (az összetétele: whisky, rum, Kahlua, tojás, cukorjuhar szirup, tejszínhab és tej), egy izletes, de nagyon potens ital, az izlandaik egy cethalból készült kétes csemegét hoztak magukkal, amelynek olyan visszataszító szaga volt, hogy alig lehetett megkostólni. Az izraeliek pitákat, csicsereborsó kenőcsöt és Szabra likört kináltak.
Egy este a svájciak bemutatták egy nemzeti ételüket, a raclette-et – olvasztott sajt sűlt krumpli szeleteken – egy egyszerű, de izletes étel. Az asztalokhoz csak bort szolgáltak fel és a pincér kategorikusan megtagadta kérésünket ivó vizért. Szerinte a raklettel csak bort szabad inni, a víz a sajttal csomóssá válna a gyomrunkban. Odahívtük a fönököt, de ő is támogatta a pincér álláspontját. A magyarázat csakugyan logikusnak tűnt, de rámutattunk a kisgyerekekre az asztalunk mellett. Csak nem itatjuk őket is borral? Az étteremfönök kitartott álláspontja mellett: “Ez egy lelkisimereti kérdés! Nem hagyhatom, hogy kárt okozzatok magatoknak“.
Végül is felkeltem, fogtam az egyik üres boros kancsót és a mosdóban megtöltöttem vízzel. Úgy tudom, hogy a vendégek közül senkinek sem voltak egészségügyi komplikációi. Az egyik szegény elhúnyt röviddel azután, de nem hiszem, hogy a halála oka - egy teherautó elgázolta - kapcsolatban lenne azzal a pohár vízzel amelyet a svájci nemzeti étel elfogyasztása után űrített ki.

Kibbutzi tipusok: Dvora

Dvora az ifjúsági társaság réme volt. Egy nem túl társaságkedvelő, passziómentes vénleány, aki minden fölös energiáját abba fektette be, hogy megpróbálta beleverni a fiatal generációba az általa helyesnek tartott kulturális értékeket. Mint az étkezde rangidős felelőse már sok éve, kemény kézzel basáskodott a felszolgálók és az étkezők felett. A szolgálatosokat szegénykéket agyondolgoztatta, semmi sem volt elég jó, elég tiszta számára. Az étkezdének még az eleső sarkait is tüzetesen megvizsgálta és jaj volt annak aki nem elég alaposan mosta fel a padlót. Végigjárt minden asztalt, itt egy centivel arrébbtolt egy tálat, ott kicserélte a villa és a kés helyét, máshol egy morzsát fricskázott le, a tányérok mindkét oldalát vizsgálat alá vette. Csipős nyelve ostora a mai napig sajgó sebeket hagyott gyengéd lelkeinken. Egy zord huszár törzsőrmester maga az angyal volt hozzá képest.
Az étkezde ajtajai pontosan a megszabott időben nyíltak ki, még egy másodperccel sem hamarább. Dvora, egy rubensi jelenség, szolid mint egy márványszobor, a bejáratnál strázsált és ellenmondást nem türő hangon „üdvözölte” a belépőket: „Kérem feltölteni az asztalokat!” Ha netán szabad hely maradt valamelyik asztalnál, nem ülhettél le barátaiddal a következőnél, amíg nem került elő egy megváltó aki betöltötte az üres helyet.
Ha az asztalodon kifogyott a kenyér, kiürült a főzelékes tál, vagy a vízeskancsó, egyesek inkább lemondtak az utánpótlásról, minthogy kitennék magukat Dvora biráló tekintetének falánkságuk miatt. Repetát a főételből csak a kedvencei kaphattak és amikor befejezted az étkezést, senki sem maradhatott ülve emésztési célból, vagy egy kis csevejre asztaltársaival. Dvora irgalmatlanul felállított és arra is volt gondja, hogy a mosogatőba vigyél minden tányért, evőeszközt amelyhez hozzányultál.
Néhány alkalommal Dvora engem is csunyán összeszidott, de általában sikerült nagy ívben kitérnem előle.
Azokban az években egy furcsa szokás dívott a kibbutzunkban. Senki sem bízott meg a vekkerekben és az éjjeli őrök feladata volt felriasztani a korán kelőket a fejésre az istállóban, a reggeli elkészítésére, az étkezde előkészítésére és a mezei munkára, mielőtt a nap melege kibirhatatlanná válik.
Dvorának díszhelye volt az ébresztő listában. Egy reggel, a meghatározott órában, az éjjeli őr halkan megkoccantotta az ajtaját. Miután nem kapott választ, energikusabban kopogott be, de ezúttal sem jött válasz belülről. A kibbutzi ajtókat nem zárták be – talán még zárral sem voltak felszerelve – és az őr habozás nélkül benyitott a lakásba. Nyár közepe volt, sokkal a légkondiciónálás bevezetése előtt és a férfi Dvorát mély álomba merülve, a hasán fekve és anyaszült meztelenül találta. Az őr egy pillanatig sem habozott. Pontosan ugyanabban az órában még néhány tagot kellett felkeltenie és már elég időt vesztegelt ennél az álomszuszéknál. Könnyedén rávert a fenekére, hangosan odaszólt: „Dvora, kelj fel!” és amikor egy érthetetlen dörmögést hallott válaszként, már ott sem volt.
Dvorának erős fentartásai voltak ez ellen az intím ébresztési módszer iránt, botrányt rendezett, az éjjeli őr meg lett dorgálva és ezzel tulajdonképen a két főszereplő szempontjából az egész epizód befejeződött, de más volt a helyzet a terrorjának az áldozatai esetében. Az ifjusági társaság barakkjaiban az esemény, megfűszerezve pikáns részletekkel, a nap szenzációjává vált. Az amazón aki a szemeinkben mostanáig vasorrú bábának látszodott, hirtelen egy nevetséges személlyé változott, olyan történetek tárgyáva amelyekben a meztelen (és jelentős méretü) hátsórésze központi feladatot játszott.
Nem nevettük ki nyilvánosan, de hirtelen nem volt többé rémitő, már nem féltünk tőle. Senki sem fellebezett a fennhatósága ellen, továbbra is szófogadóan, de pajkosan kacsintva a háta mögött, teljesítettük az utasitásait. Sic transit gloria mundis, így múlik el a világ dicsősége.

A német lelkismeret - csakugyan létezik ilyesmi?

Az izraeli TV nemrég bemutatta „Az Anya Bátorsága” c. filmet, amelyben részleteket mutattak be, Elsa, Tábori György magyar-zsidó író anyjának a háborús években írt naplójából. Számomra a filmbeli események személyes emlékeket idéztek vissza a 1944-es év utolsó negyedéből.
Amikor az év október 15-én a Nyilaskeresztes párt került uralomra Magyarországon, a háború már az utolsó stádiumában volt. A front egyre közelebb került Budapesthez. Éjjel, amikor minden csendes volt, tisztán lehetett hallani az ágyuk morajlását és néhány nap múlva a torkolattüzük is felvillant a láthatáron, mint messzi nyári villámzás. Zárt körökben még a legmegrögzöttebb náci barátok is beismerték, hogy Németország elvesztette a háborút, bár nyilvánosan mindig újból visszatértek hitükre, hogy Hitler az utolsó percben előhozakodik valami titkos fegyverrel és legyőzi az ellenségeit.
Számunkra túl sok volt még az a néhány hónap is, amely a háború végéig maradt. A folytonos razziák és igazoltatások miatt alig mertünk kimenni az utcára. A Szálasi kormány egyik első cselekedete az volt, hogy megújította és meggyorsította a deportálásokat.
December 24-ig, amíg az út nyugatra nyitva volt, naponta indultak gyalogos transzportok nyugat felé. Ezeknek a résztvevői közül sokakat az utcáról hurcolták el. Valaki lement a sarki üzletbe kenyérért és családja soha sem látta többé, soha sem tudta meg, mi lett a sorsa.
A film hősét, Tábori Elsát szintén az utcán fogták el. Elegánsan, ahogy csak a magyar nők képesek lenni, kisminkelve, kis kalappal, fülbevalóval, jól szabott kosztümben, begyömöszölték egy marhavagonba és a vonat vagy 4,000 zsidóval elindult a haláltáborok felé. A fekete munkát, az áldozatok beterelését a vagonokba, a vonat kisérését, az örködést a nyilasok végezték. A szállitmányért felelős német tiszt, látszolag közömbös volt a kinti zürzavar iránt. A vonathoz csatolt különkocsi kupéjában olvasgatott és zenét hallgatott táska gramofonján.
A zsúfolt vagonban Elsa ismerőst fedezett fel és elmesélte, hogy őt tulajdonképpen nem volna szabad transzportálni, mert külföldi menlevele (Schutzpass) van. Ezeket a menleveleket a semleges államok állították ki – a svájciak, svédek, spanyolok, de a Vatikán is – és csak az állt rajtuk, hogy a levél hordozója az adott állam védelme alatt áll. Az ismerős buzdította Elsát, hogy tiltakozzon az ellen, hogy deportálják és amikor a határállomáson leszállitották a zsidókat vonatról, azzal a céllal, hogy átrakják őket egy német szerelvényre, erőszakkal kilökte a tömegből.
A nyilasok magukból kikelve Schmeisser géppisztolyaikat „a büdös zsidónőre” szegezve ordították, hogy térjen vissza a sorba, de Elsa, ki tudja honnan szedve a bátorságot, rájuk sem hederítve a német tiszt elé járult, aki türelmesen meghallgatta.
Elsa elmondta, hogy menlevele otthon maradt és a német magával vitte a vonaton amelyik visszatért Pestre. Mialatt az első osztályu kocsi ablakából látták amint a párhuzamos vágányon vesztegelő szerelvény tehervagonjaiba berakják azok tetemét akik belepusztultak az utazás nehézségeibe, a tisztiszolga levest szolgált fel a kiéhezett asszonynak és nem értette miért nem nyúl hozzá.
„Nem izlik a leves?” – kérdezte csodálkozva.
A vonat elindult. A német katonatiszt és az asszony sárga csillaggal a kabátján békésen csevegtek, mint két ismerős aki a koncert szünetében futott össze. Amikor a vonat Budapest külvárosaihoz ért, a tiszt felkelt és kijelentette, hogy legalább tíz percig fog tartózkodni az illemhelyen. Javasolta beszédtársának, hogy ne legyen már a vonaton amikor visszatér. A vonat megállt az állomáson, Elsa leszállt, felszállt egy villamosra és egy rövid idő múltán nővére lakására érkezett.
(Tipikus, bár nem tartózik a történethez, a sógora reakciója amikor Elsa be akart számolni a nap szörnyüségeiről. „Te ne mesélj semmit!” – kiáltotta. „Majd hogy szívrohamot okoztál szegény testvérednek amikor nem voltál itt a megbeszélt órában. Most ülj le és oszd a kártyákat.”)
Szüleinkre sokszor mint 'felnőtt' emberekre emlékezünk vissza. Aztán rádöbbenek, mint most, hogy 1944-ben az anyám összesen egy 34 éves asszony (ma azt mondanám lány!) volt, nagyon csinos és divatosan öltözködő. Az anyámat abból a Csillagos házból hurcolták el ahol akkor laktunk. Az apám munkatáborban volt, én a Vörös Kereszt Király utcai gyerekotthonába kerültem. Amikor végre újra együtt lehettünk az anyámmal, elmesélte, hogy kétszer menekült meg a deportálástól. *
Az első alkalommal a turbánja mentette meg e sorstól. A turbán akkor divatos női fejviselet volt, csak én gyűlöltem, mert csúfította és öregítette mamámat, de az akkori helyzetünkben a fiatal kor inkább hátrány volt. Anyám arcába húzta turbánját, meggörbítette hátát és sikerült bekerülnie az idősebb asszonyok sorába.
Azok sem úszták meg szárazon.
Azokban a napokban zsidó nem járhatott egyedül az utcán, úgyhogy rendőrök kísérték őket haza. A Dunaparton egy nyilas bandába futottak. Azok elküldték a rendőröket, a csoportot pedig a Szent István körút 2. sz. alatti nyilaspárt házba vitték.
Ott a pincében az asszonyokat a falhoz állították és valószínűleg kivégezték volna, ha – Deus ex Machina – egy német tiszt nem jelenik meg a helyszínen.
Nem lehet tudni, milyen okból cselekedett, de tény az, hogy megmentette a nőket. A német felháborítónak találta, hogy "civilizált emberek" ilyesmire képesek a város kellős közepén (“Vannak megfelelő helyek erre a célra!” – ordította) és megparancsolta, hogy azonnal bocsássák az asszonyokat szabadon. A nyilasok nem mertek ellentmondani, átterelték a nőket egy Hollán utcai ház óvóhelyére és távoztak.
2-3 hét múlva újra elvitték az anyámat, ezúttal a Keleti pályaudvarra, ahol már a deportálásra kész tehervagonok vártak. A munkaképesek csoportjába állították be, de megint mázlija volt. Ott állt sírva, biztos nem az egyedüli volt, aki sírt, de mint már említettem, szép és elegáns asszony volt és egy német tiszt megkérdezte tőle:
"Miért sír asszonyom?"
Anyám akinek német iskolái és érettségije volt, természetesen ezen a nyelven válaszolt és a kiejtésén érezhető volt, hogy nem magyar. Elkezdtek társalogni és a végén a tiszt visszaküldte a másik csoporthoz amelyiket nem deportáltak.
Később, amikor már újra együtt voltunk a pesti gettóban, szintén megtörtént, hogy igazoltattak minket és a német tiszt aki észrevette, hogy aznap van az anyám születésnapja, egy üveg pezsgőt küldött neki. A furcsa gesztus azon nép fiától amelyik meg akarja semmisíteni a népünket teljesen elképesztő volt. Anyám nem ivott az ajándék italból. Nem voltunk ünnepi hangulatban és azonkivül, nehéz üres gyomorra alkoholt fogyasztani. Egy cipó kenyér, vagy néhány szem krumpli sokkal nagyobb örömet okozott volna.
A németek viselkedése sokat foglalkoztatott. Nem hiszek abban, hogy mindegyikük náci és zsidófaló lett volna a születésétől kezdve. A náci uralom előtt Németországban erős szocialista és kommunista pártok voltak. A magyar társadalomhoz hasonlóan, a zsidók itt is központi poziciót foglaltak el, nemcsak a gazdaságban, hanem a müvészetekben, az irodalomban, a bölcsészetben, az orvostudományban is. Hitler uralomra kerülése után, a náci vezetőség intenzív kampányt rendezett a zsidógyülelet behatolására a lakosság minden rétegébe és különböző eszközökkel, mint a zsidó alkalmazottak elbocsátásával, a zsidó cégek bojkottálásával, a Kristály Éjszakával (náci rohamcsapatok zsinagógákat gyújtottak fel, több száz zsidó tulajdonú üzletnek a kirakatait betörték - az üveg cserepek úgy csillogtak mint a kristályok, azért nevezték el Kristály Éjszakának - és Dávid csillagot festettek a portáljukra), nyilványos könyvégetéssel, fokozatosan társadalmi elkülönésülésüket okozta.
A következő fázis, azt okozni, hogy a németek alsóbbrendü fajt, emberi színvonalat nem elérő lényt, kártevőt amelyet erény elpusztítani, lássanak a zsidókban, a fajtörvényekkel és egy átfogó antiszemita hadjárattal minden kommunikációs csatornában – a „Stürmer” nevü szennylap csak a legismertebb volt közöttük – és az ifjuság ideológiai átnevelésével a Hitler Jugendben, érték el. Csak egy évekig agymosásnak kitett lakosságból tudtak a nácik engedelmes hohérokat, SS rohamosztagokat, haláltábor őröket verbuválni.
Azok a tisztekben akikkel Tábori Elsa és az én anyám véletlenül összetalálkoztak, úgylátszik valahogy mégis megmaradt egy csepp emberiség. Lehet, hogy a lelkük mélyén megrendítette őket az emberek ezreinek a megsemmisitése, de nagyon könnyen mentséget találtak arra, hogy nemcsak tettlenek maradtak, hanem aktív részt vettek a folyamatban. .
„Mit tehetek én, a jelentéktelen sróf, az óriási gépezet ellen amelyik könyörtelenül eltapos minden ellenállót, minden kivételt. Hiszen kidobnának a katonaságból, talán ki is végeznének és kinek hoznék ezzel hasznot? Biztosan nem a családomnak amely a gúny tárgyáva válna, üldözve lenne és éhezne. Így legalább itt-ott segithetek egyeseknek mint példáúl most ennek a civilizált hölgynek.”
Roman Polanski Zongoristájában is, amelyik a véleményem szerint a legszörnyübb Holokauszt film, a klasszikus zenét kedveló német tiszt megmenti a zongoramüvész Wladyslaw Szpilman életét, de a rendező egy szivességet tett a közönségnek és a müvét nem fejezte be hollywoodi módon. A tiszt elnyerte a megérdemelt büntetését, mint ahogy remélem a többi „jószivü” német is.

* Ezekről az „Itthon-otthon” c. könyvemben is megemlékeztem már

Ráchel

Ráchel egy Petach Tikvai jemenita lány volt, egy elképesztő, érzékien egzotikus szépség – bár lehet, hogy nem vagyok teljesen objektív, mert a jemenita nők mindíg vonzottak – de szegénykének volt egy kis problémája: Nem volt képes élni ’anélkül’!
Csak keveset tudok a nimfomániáról, a tárgy nem különösen érdekelt és amikor a véletlen először hozott össze egy nimfomániás nővel, csak sokkal később értesültem e tulajdonságáról, túl későn ahhoz, hogy valami tehessek ezzel az információval.
Maya, egy klasszikusan szép, komoly és művelt, szőke magyar lány, a kibutzi ifjusági csoportunk tagja, játszva meghazudtolt minden előitéletet a buta szőkékkel kapcsolatban. A legokosabb ember volt akit valaha is volt szerencsém megismerni, olyan éles ésszel mint a beretva, de neki is baja volt a férfiakkal. Elkeseredten küzdött e baja ellen és úgylátszik sikerrel, mert a füleinkhez – fiatal, sexre kiéhezett férfiak füleihez – még a foszlánya sem ért el a hírnek, hogy a lány szabados lenne. Csak sok év múltán, amikor már a legtöbben közülünk, beleértve Mayát is, nem éltünk már a kibutzban, tudtam meg, hogy esténként amikor a szobatársai elmentek valahová, azt kérte tőlük, hogy zárják be a szobába és vigyék magukkal a kulcsot. A nemi ösztön olyan erősen égett a csontjaiban, hogy páni félelmet érzett: Ha az ajtaja nyitva marad, lefekszik az első arra járó férfivel.
Ráchel más volt mint Maya. Úgy látszik nem harcolt a megszállottsága ellen, csak arról gondoskodott, hogy aránylag méltoságteljesen elégitse ki örökös nemi éhségét. Nem tudom mivel foglalkozott a nap folyamán, de estefelé kis kofferjával és egy csokor mezei virággal általában a Dizengoff utcai „Kaszit” kávéházban üldögélt. Csendes és diszkrét lány volt, szolídan öltözködött, nem használt sminket, nem dohányzott, nem ivott szeszes italokat, röviden, semmi külső jelét nem mutatta annak, hogy könnyü préda lenne. A pincéreknek sem adott soha okot, hogy kidobják a kávéházból.
Az egyik asztal mellett kávézott és a többi vendégekkel társalgott, a Kaszitban szokásos módon, az egyik asztaltól a másikhoz. Szivesen elfogadott egy meghívást italra, vagy egy falat ételre, de nem volt tolakodó. Mindig volt egy kis pénze és ha nem hívták meg, a saját zsebéből fizetett a fogyasztásáért. Úgylátszik tüzetesen megszemlélte a környezőket és végül is a késő esti órákban odalépett az egyik asztalhoz és suttogva megkérdezte a kiválasztott férfit, hogy nála tölheti-e az éjszakát. Amikor az éjjeli házigazdája házába érkezett, először egy vázát kért, megtöltötte vízzel és beletette a magával hozott virágot. Azután megkérdezte merre van a fürdőszoba, megfürdött, kimosta néhány fehérnemüjét és csak miután kiteregette ezeket, bújt az ágyba.
Időröl időre én is beültem a Kaszitba, de Ráchelt jó barátom, Tomi, aki a szembeni házban lakott, hozta el a szobánkba – akkor szobatársam is volt – a Merkaz Bááléj Mláchában (Az Iparosok Központja). Egy órácskát a lánnyal töltött, de nem tudta vendégül látni az éjszakára, mert éjjelenként mint taxisoför dolgozott. 11 óra felé bekopogott az ajtónkon, egy sokatmondó kacsintással bemutatta nekünk Ráchelt és amikor az kiment a fürdőszobába, hozzátette, „nympho, mulassatok jól”, kiívott velünk egy kávét és elment dolgozni.
Azokban az napokban a mi köreinkben nem volt szokásos nemi viszonyt folytatni a barátnőinkkel. Csókolóztunk amíg majdnem tüzet fogtunk, egy kicsit smároltunk, de az ágyba nem vittük őket. A szobatársam és én egészséges ösztönökkel ellátott fiatal férfiak voltunk és mindig arról a legendás nőröl álmodtunk, aki annyira szeret kamatyolni mint mi, de Ráchel felülmúlta még a legrózsásabb álmainkat is, sőt! Őt sehogysem lehetett kielégíteni. Váltakozva hol velem volt, hol a társammal. Amikor az egyikünk a fáradság jeleit mutatta, átszállt a másik ágyába. Végül már teljesen ki voltunk készülve és még Ráchel kis trükkjei sem voltak képesek újra feléleszteni a lelkesedésünket. Úgy aludtunk el mint akit agyon vertek és reggel is inkább egy kiadós reggeli érdekelt minket, mint egy további menet mint Ráchel javasolta.
Velünk evett, de amikor meggyőződött, hogy pillanatnyilag torkig vagyunk a nemiség gondolatával is, összeszedte a mosását és kérte, hogy rendeljünk taxit számára.
Puszival bucsúztunk el, beült a sofőr mellé és mielőtt a taxi eltávolodott, még hallottam amint panaszolja:
„Már hetek óta nem voltam férfivel! Van talán egy kéglid ahol mi ketten összebújhatnánk?”

Találkák a buszon

Minden vita nélkül egyetértenék azzal aki azt állítaná, hogy az autóbusz nem a legromantikusabb helyszín a másík nem megismerésére, de ennek a közúti forgalmi eszköznek, a legnépszerűbbnek az országunkban, van egy nagy előnye:
Változatos és teljesen alkalmi közönséget hoz össze egy viszonylagosan korlátolt térségben és egy csomó teljesen különböző hátterü, izlésü, felfogásu személyt arra késztet, hogy egy bizonyos ideig mások közvetlen közelében tartózkodjanak. Ez a közelség kitünő alkalmat kínál az ismerkedésre és ha számitásba vesszük az utasok igyekezetét valahogy elütni az utazás unalmát, az eredmény az: Vadidegen emberek szóba elegyednek egymással. Természetesen ezen véletlen találkozások elenyésző részének van csak valamilyen jelentősége és még ennél kevesebbek azoknak a száma amelyekből tartós kapcsolat keletkezik, de hiszen minden találkozásnak hasonló a jellege, függetlenül attól hol bonyolódnak le.
Ami engem illet, a jövő páromat más körülmények között ismertem meg, de volt néhány olyan buszos élményem amelyek maradandó benyomást hagytak rám.
Azalatt a hat év alatt amelyet a kibbutzban töltöttem, eleinte mint egy ifjúsági csoport növendéke és a katonai szolgálat befejezte után mint teljesjogú tag, idöről időre Tel Avivba is eljutottam. Két unokatestvérem élt a városban és mindig volt hol megszállnom. Egy alkalommal, amikor egy zsúfolt buszon utaztam – normális jelenség Tel Avivban nap közben – és az egyik függőleges fémrúdba kapaszkodtam (a sofförök néha hirtelen fékeznek és aki nem fogódzkozik, csunyán megütheti magát), egy puha érintést éreztem a kézfejemen. Afelé néztem és azt láttam, hogy a lány aki a közelemben állt, nem elégedett meg a rúd görcsös markolásával, hanem a biztonság kedvéért a teste felső részét is odaszoritotta a rúdhoz (és a kezemhez).
Azokban a napokban ugyan még nem találták ki a nemi zaklatás fogalmát, de mégis biztos akartam lenni abban, hogy nem én vagyok az érintkezésnek okozója. Néhány fokkal megváltoztattam a fogásomat a rúdon, de másodpercek múltán felújjult a meleg nyomás a kezemen.
Még soha sem volt egy ilyen élményem. Megpróbáltam elkapni a lány tekintetét, de ő tüntető közömbösséggel egy láthatatlan pontot bámult valahol a vállam fölött. Ugyanakkor a nyomás kézfejemen növekedett és a busz zötyögése miatt egy bizonyos foku súrlódás is keletkezett.
Ha idősebb koromban történt volna meg velem egy hasonló élmény, egyértelmü meghívásnak tekintettem volna és módot találtam volna beszélgetést kezdeményezni a rúdtársammal, de fiatal és szégyenlős voltam és nem tudtam mihez kezdjek. Nem kezdeményeztem és megelégedtem azzal, hogy arra a kellemes és szokatlan érzésre központosítottam amelyben a busztársaság jóvoltából részesültem. Végül is a lány, anélkül, hogy akár egy tekintettel megtisztelt volna, leszállt az egyik állomáson és soha sem fogom megtudni érzett-e valamicske csalodást, vagy ő is megelégedett az olcsó és véletlen izgulással amelyért a busz zsufoltságát és a zötyögtetését lehetett okolni.
Jól emlékszem még mire gondoltam azután: „Milyen alkalmak adódnak a szerencsés városi fickók életében, míg én itt tespedek távol az izgi élményektől”. Ez az eset nem volt ugyan a fő oka annak, hogy egy idő múltán elhagytam a kibbutzot, de egy bizonyos módon biztos befolyásolta az elhatározásomat. Talán fölösleges ha megjegyzem, hogy sok év telt el azóta, de soha azóta nem volt részem egy hasonló élményben (Ehhez talán az is hozzájárul, hogy az utolsó 30 évben nagyon ritkán utaztam busszal).
Az egyik ilyen alkalom évekkel később történt, amikor a Vörös Tengerhez voltam úton. Ez a járat helyjegyes és a helyem a busznak majdnem a végén, az utolsó előtti sorban volt. Az elsők között foglaltam el a helyemet és egy kevéssel utánam, egy karcsú, fiatal,.bámulatosan szép nő szállt fel. Az első gondolatom az volt: „Bár mellém ülne!”, de mindjárt hozzáfűztem: „Dehogy van nekem ilyen mázlim!”
Úgylátszik mégis volt, mert a nő kijelölt helye pont mellettem volt. A néhány órás út alatt sok közös érdeklődési tárgyat találtunk és mire megérkeztünk a célunkhoz, a kapcsolatunk megérlelődött természetes folytatására a szállodai szobában. Egy elképesztő hétvégét töltöttünk Éjlatban, de azt is megállapítottuk, hogy nem egymásnak lettünk rendelve. Mint jóbarátok válltunk el egymástól, a kapcsolat hamarosan megszakadt, de a szép emlékek az éjlati szabiról velünk maradtak.
Nem minden busz utazásom gyümölcsözött ilyen pozitiv módon, talán mert túl habozó tipus vagyok, vagy inkább azért mert ritkán adódik egy csakugyan jo alkalom. Egy rövid utazáson Tel Avivból az egyik környező kis városba, szemben velem ült egy lány. Nem volt szép, csúnya sem volt, ami egyedi volt benne azok a páratlanul gyönyörű fekete szemei voltak amelyek valami okból merően rám meredtek. Általában valami olvasni valót, könyvet, folyóiratot, viszek magammal utazásokra és eleinte nem vettem észre a tekintetét, de úgylátszik hipnotikus ereje volt. Felemeltem a fejemet, a pillantásaink kereszteződtek és attól a pillanattól rabul lettem ejtve. Nem voltam képes farkasszemet nézni vele, de ugyanakkor nem tudtam teljesen elfordítani a tekintetemet sem. Lopva mindig újra feléje néztem, hátha felhagyta és más érdeklődési központot talált magának és mindig újra elkaptam a pillantását amint eltőkélten tovább fixiroz. Hiába próbáltam visszatérni a könyvemhez, nem értettem mit olvasok. Kinéztem az ablakon és megkiséreltem a tájat figyelni, de ezek az átható szemek mint mágnesek vonzottak.
Éppen a barátnőmhöz voltam útban és semmi kedvem nem volt egy kalandra. Elértem a célomat és megkönnyebbülve szálltam le, de amint a busz elhaladt mellettem, a lány kidugta a fejét az ablakon és hátranézett amíg a jármű el nem tűnt a kanyar után. Már sajnáltam, hogy mégsem próbáltam szóba állni vele. Ki tudja, lehet, hogy nem is voltak romantikus szándékai, csak hasonlítottam valakire akit ismert, de persze már soha sem fogom tudni kideriteni ennek a csökönyös tekintetnek a jelentését.
Egy jó barátnőmnek viszont beütött a szerencséje. Néhány éve emigrált csak Brazilból Izraelbe és alig tudta a nyelvet. Egyszer amikor Haifára buszozott, egy szimpatikus férfi ült le a mellette levő ülésre. A hölgy valamit kérdezni akart, de már az első héber mondatával kudarcot vallott. Milyenek az esélyek, hogy egy véletlen szomszédja a buszon szintén értsen portugálul (Brazil hivatalos nyelve)? Milyenek az esélyek, hogy ő is Brazilból származzon? Valószinütlenek, úgye? Hány brazilt ismerösötök van? De ezek a kedvezőtlen esélyek valóbbá váltak ennek az égből teremtett párnak az esetében. Boldog házasok a mai napig is, Beer Shevában laknak és két helyes fiúk van.
Tehát ha a legközelebb busszal kell utaznotok, ne morogjatok a zsúfoltság miatt, ne panaszkodjatok ha csak csigalépésben halad a csúcsforgalomban. Nézzetek körül. Hátha a sors kegyéből egy olyan találkozásban lesz részetek amelynek a hatása kiterjed az egész életetekre.

Kibbutzi tipusok: Az úszólecke

Azokban a messzi napokban amikor még kibbutztag voltam, egy nyári estén az uszodában hűsöltem. Egyszerre csak odalépett hozzám Dina, egy kecses alakú, bubifrizurás és pajkos tekintetü fiatal nő és arra kért, hogy tanítsam meg úszni. Szivesen vállaltam a feladatot. Biztos voltam abban, hogy nagyon fogom élvezni a foglalkozást Dinával, de amit nem vettem számitásba az a férje volt. Az úszás tanítás hozzájárója a közvetlen fizikai közelség, akaratlan testi érintések – néha olyan helyeken amelyeket intímnek tekintenek – és rövid idő után észrevettem, hogy a párja árgus szemekkel és látható izgalommal figyel minket a medence partjáról.
Elgondolkoztam:
„Minek nekem ez a fejfájás? Hiszen létezik Dinán kivül is elég vonzó, jókinézésü lány a kibbutzban (ha nem is annyira kalandvágyók mint ő), olyanok akiknek nincsen egy a féltékenységtől megkergült függeléke, aki minden mozdulatomat sasszemekkel követi”.
Találtam valamilyen kifogást, Dina elnézését kértem és visszavonultam a szobámba. A következő napokban igyekeztem más időpontban látogatni az uszodát mint Dina és férje és egy idő múltán teljesen elfeledkeztem az egész esetről.
A kibbutzot már rég elhagytam, de néhány jó barátom még ott lakik és sok év múltán egy szombati napon meglátogattam az egyiket. A pázsiton üldögéltünk, körülöttünk gyerekek, unokák, kutyák zsibbongtak és közös barátokról pletykáltunk, ki mivel foglalkozik, ki hagyta el a kibbutzot, ki vált el, amikor hirtelen eszembe jutott a fenti eset.
„És mi van Dinával?” – kérdeztem. „Tud már úszni?”
Egy pár csodálkozó tekintet fordult felém, de néhány másodperc után mindenki visszatért az elöző elfoglaltságához és csak a barátnőm Masa súgta a fülembe:
„Milyen furcsákat kérdezel! Dina a kibbutz sport-oktatója és ő tanítja gyermekeinket és unokáinkat úszni!”

Párhuzamos Világegyetemek

A napokban láttam a TV-ben egy kedves kis komédiát Nicholas Cage-el, az egyik kedvenc szinészemmel. Egy sikeres, nőtlen üzletemberről szólt, aki egy reggel mint egy üzleti eladó ébred fel csinos felesége - volt barátnője, akit 13 éve elhagyott - oldalán, két helyes kölykük is van, de pont mikor már megszereti instant családját, visszazökken az előző, sivár életébe. A film befolyása alatt én is arról kezdtem gondolkodni: „Mi lenne ha ....?” A párhuzamos világegyetemek teóriája még néhány éve csak a tudományos fantázia írók lázálmaiban szerepelt, de az utolsó időben tekintélyes fizikusok is elfogadják. A teória szerint tömören: A világegyetemek száma végtelen, az anyag aránylag egységesen van elosztva közöttük és a párhuzamos világegyetemek valamelyikében megtörténik minden esemény, még az is amelyik teljesen valószinütlen. Ezért a világegyetemet átnevezték ’universe’ről (uni = egy) ‘multiverse’re (multi = több). Az elhatározási folyamat egy útkeresztődéshez hasonlít, annyi elágazással, ahány alternatíva közül kell választanom. Minden esemény után – még a legapróbb, legjelentéktelenebb után is – amint elhatározom, hogy egy bizonyos útat választok, az elhatározásom folytán néhány párhuzamos világegyetem keletkezik, amelyek minden részletükben megegyeznek az enyémmel, de azokban a világegyetemekben az éneim más cselekvési módot választottak és ebből kifolyóan megváltozott az életük is. Példáúl: Én elértem a buszt az utolsó másodpercben, időben érkeztem a találkára, az életem legsikerültebb üzletét kötöttem meg, rajtakaptam a páromat amint megcsal, a vonat karambolozott a busszal amelyben utaztam, de a hasonmásaimmal, akik lekésték a buszt, más dolgok történtek. Ennek eredményenként az életük más pályán folytatódott és idővel a személyiségük is megváltozott. Ugyanakkor, minden egyes énem meg van győződve, hogy ő az igazi, egyetlen én és ha tudna az alteregóiról a párhuzamos világegyetemekben, azt mondaná, hogy ezek csak másolatok. Innen aztán már könnyü elkalandozni a fantázáinkkal. A fenti film szellemében, vajon a másom a párhuzamos világegyetemek egyikében legény maradt, vagy más nőt vett el és ki volt ez? Egy barátnőm a házasságom előtt, vagy másvalaki akit nem ismerek? Hány gyerekük van? És a legfontosabb kérdés: Vajon olyan boldog-e mint én, vagy elvált? Most már azon töröm a fejemet, hogy lesz-e valaha áttörés a fizikában és meglátogathatom az énjeimet legalább a legközelibb párhuzamos világegyetemekben? (A távolabb világegyetemekben az is lehetséges, hogy az alteregóm más nemü, hiszen a különbség a férfi és a nő között összesen egy apró kromoszómában nyilványul meg. Ha további kromoszómák változnának meg, lehet, hogy az énem genetikus szempontból is – nem is beszélve más szempontokról – különbözik tőlem és valójában már nem a hasonmásom többé. Egy további lehetőség: Lehet, hogy a szüleim soha sem találkoztak, vagy ha igen, nem tetszettek egymásnak és egyáltalán meg sem születtem!) Nagyon furcsa érzés lenne látni a tükörképemet, amint nem a reggeli borotválkozás közben néz vissza rám, hanem függetlenül tőlem, önállóan cselekszik. Hogy jönnék ki vele? Vajon mint sziámi ikrek viselkednénk, vagy még közelebb lennénk egymáshoz, ugyanazt gondolnánk, ugyanúgy reagálnánk? És vajon találkozhatnék a gyerekeivel? Mi lenne az ő reakciójuk, azt hinnék, hogy az apjuk vagyok? És milyen a másik énem élete, vajon megvalósított-e néhányat az álmaim közül, sikeres volt-e valamiben amiben én kudarcot vallottam? Végül is minden attól függne, mikor történt az elszakadás, hány év telt el azóta amióta elértük azt az útkeresztődést, amelyik annak a párhuzamos világegyetemnek a keletkezését okozta amelyben él. Még akkor is, ha az útjaink a házasságom előtt váltak el – majdnem 42 éve vagyok házas – ugyanazok a szülök szültek minket, azonos gyerekkori emlékeket és 30 közös évet osztunk meg. Vajon a különböző események az élete folyamán annyira megváltoztatták, hogy idegenek lennénk egymás számára? Túl is léphetünk a személyes szemszögön és megpróbálhatjuk elképzelni magunknak mi történt a különböző világegyetemekben – hiszen a végtelen világegyetemek teóriája szerint minden esemény megtörtént az egyikükben – az emberiség történelme szempontjából. Egyszer egy érdekfeszítő könyvet olvastam az alternativ történelem kialakulásáról egy olyan világban ahol Napoleon gyözött Watterloonál. Az a világ sokkal kevésbé volt fejlett technológiailag és több hangsúly lett fektetve a művészetekre, a bölcsészettudományra. Biztos léteznek olyan vilagegyetemek is, amelyekben Hitler, a sátán, győzött a Világháborúban…és pozitivabb irányban, sok más világegyetem, amelyekben egyáltalán nem született meg, a Második Világháború nem tört ki, a 30 millió áldozat nem pusztult el, gyerekeik születtek és az ujságok a túlnépesedésről vezércikkeznek. Fel lehet tételezni, hogy Izrael sem létezik minden világegyetemben, de ha még tovább lépünk gondolatainkban, miért ne tegyük fel, hogy létezik egy olyan valóság is, amelyikben Titusz, a római császár, nem rombolta le a Szentélyt Jeruzsálemben, a történelmi Izrael fentmaradt, sőt egyike a nagyhatalmaknak, a héber nyelv világnyelv – és az Internet nyelve?

Kibbutzi tipusok: A Megbuktatott Uralkodó

Kérdés: Melyik az a központi tengely amely körül a kibbutz forog?
Válasz: Az étkezde.
Az étkezde az egyetlen olyan szolgáltatás a kibbutzban, amelyik kor, nem és rang nélküli különbséggel mindenkit kiszolgál. Ez nemcsak az a hely ahová a kibbutztagok étkezni járnak, hanem társadalmi központ is, ahol mindenki mindenkivel találkozik, ahol megtudod a legutolsó pletykát, ahol határoznak azokról a fontos dolgokról amelyek megszabják a kibbutz életvitelét. Az étkezdében lépnek fel a városból vendégszereplésre érkező müvészek, vetítik esős napokon a filmeket és fontos országos megrázkódtatások idején politikai gyüléseket is rendeznek.
Ez a középpont ahonnan reggel a munkába indulnak, ahol délben az ebédszünetet tartják és ahol a munkanap befejeztével forró teát szürcsölnek, cukor nélkül, lekváros, vagy halpasztás („Teatime”) kenyérrel. Itt vannak elhelyezve a postaládák, a faliujság, a hirdetőtábla fontos és nem annyira fontos közleményekkel és a másnapi munka beosztással. Nincs még egy intézmény amelyik hűségesebben képviselné a kibbutzot mint az étkezde. Egy baromfitenyésztő delegáció érkezik más kibbutzokból, felderíteni, miért sárgább a mi ólunkból származó tojás sárgája; egy gazdag vállalkozó Tel Avivból azért jön ide, hogy meggyőzze a fiát hagyjon fel a a kibbutzi élet badarságával, térjen haza és szálljon be a cégbe; turistákkal megrakott busz kanyarodik be a parkolóba, amerikaiak – talán adakozók! – akik végre saját szemükkel akarják megtekinteni mi fán terem a kibbutz és a látogatás mindhárom esetben az étkezdében fejeződik be.
Az fehér abrosszal megterített asztal roskadásig van megrakva minden jóval amit csak a szemed és szád megkívánhat. Az asztal fejénél a kibbutz titkára tart udvart. Kopasz és kövér, magabiztos arckifejezéssel és olyan mézes mosollyal amelyet kenyérre lehetne kenni, tukmálja a vendégeket:
“Egyetek csak, egyetek nyugodtan, minden a saját termésünkből készült, egészséges, friss és mindenből bőven van még!”
Ennek a hatalmas vállalkozásnak egy irányitó kézre van szüksége, egy felelős valakire aki képes koordinálni ezeket a különféle tevékenységeket és biztosítani, hogy minden a rendes medrében folyon le. És ki ez a valaki a véleményetek szerint? Az élelmiszer raktárosnő? Dehogy, hiszen szegényke alig győzi elrendezni a belügyeket és hiányzik belőle a tapintatos hozzáállás és a finomság ami a külügyekhez szükséges. A szakácsnő? Na, jól néznénk ki, ha neki kéne az étkezdével is törödnie. Egy elsózott, odakozmált ételt sokszor még meg lehet menteni, de mit tehetsz egy megsértödött látogatóval aki megesküszik, hogy többé lábát sem teszi be a kibbutzba? Erre a feladatra egy diplomáciai tehetséggel megáldott ember szükséges, aki dedikált és felelős és ez az ember én vagyok!
Mint a kakas a maga szemétdombján uralkodok én, Mati, a fő felszolgáló, az étkezde személyzetén. A birodalmamban megmásíthatlan törvények vannak. Az én Szentek Szentjémbe, az edényraktárba, senki sem léphet be engedélyem nélkül és jaj annak aki megszegi ezt a szigorú tilalmat! A felügyeletem alatt az étkezde padlóját a bejárattól a konyha felé mossák fel és nem fordítva minthahogy egyszer javasolta egy fiatal mitugrász, akinek a nevét is réges-rég elfelejtették. Az étkezések naponta pontosan akkor lesznek felszolgálva amikor a fali óra mutatója eléri a megszabott órát. A fő szabály: Az előadásnak folytatódnia kell. Semmi sem akadályozhatja meg az étkezés sima lefolyását!
Magában álló vagyok, örökkévaló és mindent-tudó, az egyetlen férfi ebben a női birodalomban. Mindenki elfogadja a fennhatoságomat és lelkesen dicséri ügyességemet, erőmet, feltalálóképességemet amellyel minden váratlan kalamajkát megoldok. Ha valaki a személyzetből bátorkodik kérni tőlem valamit, ezt félősen teszi, nehogy isten ments megharagítson. Amikor Eszter nagyinak, aki a ‘hámozó‘ felelős és mindig a fiatalok pazarló szokásaira panaszkodik, segitségre van szüksége, bedugja a fejét a konyhába és negédes mosollyal fogatlan száján kiáltja:
„A Jingele” (jiddis = Egy fiatalt), vagy „Der Bucher für eine Minute (A fiút egy percre).”
Pöckösen vonulok végig a konyhán, izmaimat büszkén fittogtatva és úgy teszek mintha észre sem venném a gyengébb nemü közönség istenítő tekinteteit amint könnyüszerrel kijelölt helyükre lódítom a krumplival teli edényeket, vagy a zöldséges ládákat. Azután a raktárosnő közeledik hozzám és (számára) szokatlan szégyenlőséggel kérlel:
„Ráérsz egy percre Mati? Egy kis kérésem van.”
Rekord gyorsasággal végzem el a feladatot – néhány lisztes, cukros, vagy rizsás zsák behozatala – és egy csésze puddinggal lépek ki a raktárból, hogy mindenki lássa, én vagyok az, aki a raktárosnő kegyeit élvezem.
Alig fejezem be ezeket és máris lágy macska lépésekkel közeledik hozzám a diétás ételekért felelős tagnő és rejtelmes hangon búgja:
„Gyere csak egy pillanatra, mutatni szeretnék valamit!”
Amikor először fordult hozzám ilyen módon, feldobogott a szivem és azt hittem, hogy egy intím kérésről van szó amelyet titkolni kell a nyilvánosság elől, de gyorsan kiderült, hogy a látszólagos titokzatosság a hölgy megszokott kifejezezési módja és összesen arról van szó, hogy nem tud kinyitni egy konzervet, vagy gyümölcs szörpös üveget.
Nélkülem egy étkezés sem lenne készen időben, mert ki más, ha nem én, cipelné be a nehéz lekváros bádogdobozokat; hozná el a tehénistálló hütő ládáiból a gyümölcs leveses tartályokat; üritené a tejes kannákat a fazékokba; távolítaná el a szinültig teli szemetes kukákat. Én vagyok az is aki reggel kinyitom az étkezdét; 30 cipó kenyeret szeletelek fel; az óriási villanyserpenyőben 40 tojásból készitek tojáslepényt a korán a mezőre induló földmüveseknek; felülvizsgálom a padló, asztalok, edények, tányérok, evőeszközök makulátlan tisztaságát és mindenek felett, összhangba hozom azt a lázas tevékenységet amelyik akkor éri el a csucsát amikor az étkezést felszolgálják.
Amikor az előkészületek befejeződnek, mint egy uralkodó jelenek meg az étkezdében, kisérve hű szárnysegédeimmel és áttekintem a stratégiai helyzetet. Vajjon minden készenlétben áll? Végigjárom a terem hosszát, szélét, itt néhany centiméterrel továbbtolok egy vízeskancsót, ott felfedezem egy tányér hiányát, lefricskázok egy morzsát az egyik asztalról, javítok, egyenesítek, hogy minden szimetrikus legyen, mint a katonák a diszszemlén és továbbsuhanok fontosságom hullámain.
Amint a terem megtelik étkezőkkel, mint egy nagy hadvezér, Hanibál, vagy Napoleon modern verziója igazgatom hadaimat. Körülöttem tumultus, idegesség, zaj, gőzölgő tartályokkal megrakott felszolgáló kocsik száguldanak a konyhából, üres kocsik az ellenkező irányba, csak én állok hidegvérüen központi poziciómban, árgus szemekkel vigyázok arra, hogy senki sem űljön új asztalhoz mielőtt az előző megtelt és diszkrét sutogással osztom a parancsokat összekötő tisztjeimnek:
„Itt további adagok kellenek, ott sürgős főzelék utánpotlás szükséges, a táp oszlop elakadt a harmadik sorban”.
egyszer aztán megtörtént, hogy ágynak estem. végülis mindannnyian halandók vagyunk. Csak néhány nap múltán lettem láztalan és nagynehezen elvonszoltam magamat az étkezdébe. Elképzeltem magamnak milyen felfordulást találok ott. Minden el lesz hanyagolva, a tagok hiába várnak az adagukra, senkinek sem jutott eszébe hideg vízes kancsókat tenni az asztalokra, a kenyér nem friss, a piszkos edényeket nem takarították el, az ételhulladék edények nem lettek kiürítve, stb. Képzeljétek el a csodálkozásomat amikor beléptem és mindent a legnagyobb rendben találtam. Mindenki nyugodtan fogyasztja az ebédjét, senki sem panaszkodik, az asztalok meg vannak rakva étellel és ami a legjobban fájt: A diétás ételekért felelős tagnő másnak búgta: „Gyere csak egy pillanatra, mutatni szeretnék valamit!”
Én meg ott állok mint egy rakás szerencsétlenség és a szememből egy nagy könnycsepp gördül le:
„Ez aztán hálátlanság a javából!”
Az uradalmamba idegenek törtek be, nincs rám többé szükség. A fejembe egy szörnyű gondolat ötlött:
„Hiszen mostanáig sem volt szükségük rám, Matira, az ifjusági csoport tagjára. Egy erős srácra volt szükségük és minden más fiú betölhette volna a helyemet.
Aznap nem mentem el uzsonázni. Egyszerűen nem voltam képes megkóstolni azt a lekvárt amelyet nem én cipeltem be a raktárból. Este elmentem a munka felelőshőz és kértem, hogy már másnaptól osszanak be egy másik munkába.

Útinapló III

(Részlet I)

Izraelbe 1949-ben emigráltam és csak 1962-ben, még mint legény, utaztam először külföldre. Az utam első és a befejező részéről a Földközi tengeri utinaplóban-ban írtam, míg a magyarországi látogatásról az Újra Magyarországon-ban. Ezek az „Itthon-Otthon” címü könyvemben jelentek meg. Itt következik néhány olyan részlet amelyik még nem lett közölve.

Bécs

A vonaton való utazás olyan élmény, amelyet a modern turista, aki lökhajtásos gyorsasággal szökdécsel egy országból a másikba, alig ismer. (Mint az ismert viccben, amikor az egyik amerikai turista kérdezi a társát melyik országban vannak. A válasz: „Ha csütörtök van, Belgiumban vagyunk”). Amikor Belgrádból Bécsbe utaztam, egy kedves csoport gyült össze a kupémban: három jugoszláv fiatal, egy török srác Ciprusról és két norvég lány. A válaszfalak gyorsan leestek. Mindenki kipakolta az elemózsiáját, a jugók sűlt csirkét és bort, a norvég lányok egy üveg szlivovicát. Ettünk, ittunk, megtárgyaltuk utazásunk élményeit, címeket cseréltünk.
Bécsben egy barátnőm, Varda, lakott, aki 1956-ban emigrált Izraelbe Oroszországból. (Úgy is hívtuk: “Az oroszlán“ (az ’y’-t eltűntettük). Egy rövid ideig az én barátnőm volt, de a kapcsolat nem volt egy komoly, jóban voltunk, de nem szerettük egymást. Azután Mikivel ismerkedett meg, az egyik legszebb férfivel akit valaha is ismertem. Boldogult anyám szerint túl szép is volt. „Egy férfi nem szabad, hogy ilyen szép legyen”.
Varda sem volt csúnya, fényképét az egyik népszerű női hetilap címlapjáról, a mai napig a fiókomban őrzöm.

A kapcsolat Mikivel lobogó, nagy szerelem volt, de Varda számára az érzelmi vihar nem volt elég. Ő házasságot és gyerekeket akart, de barátja nem volt a házasodó férfi tipusa.
Ebbe a légüres térbe furakodott be Paul, egy gazdag bécsi gyémántkereskedő, aki mint turista érkezett Izraelbe és első látásra beleszeretett Vardába. Randevúra hívta, de Varda visszautasította, mivel barátja volt. Paul nem adta fel a küzdelmet és végül is meggyőzte Vardát, hogy éjjel találkozzanak, amikor a munkája miatt korán kelő Miki már alszik.
Varda azt a maszlagot adta be Mikinek, hogy egy barátnőjénél fog aludni. A férje be lett hívva tartalékos katonai szolgálatra és fél egyedül a nagy lakásban. Mit sem sejtő barátja elvitte autójával egy házhoz a város központjában, Varda érzékeny búcsut vett tőle és belépett a lépcsőházba. Amint hallotta a kocsit távolodni, újra kijött és nem messze onnan találkozott Paullal.
Néhány ilyen találka után, Paul megkérte Varda kezét. Vardának tetszett az ötlet, de előzöleg utolsó alkalmat akart adni Mikinek. Mégegyszer megkérdezte, hajlandó-e tisztességes asszonyá tenni. Amikor Miki belekezdett a mondókájába, hogy kár elrontani virágzó kapcsolatukat egy olyan buta lépéssel mint a házasság, Varda tudtára adta, hogy máshoz megy és meghívta az esküvöjére.

A lakzi fényüző volt. Volt barátja is ott volt. Külsőleg nem látszodtak rajta izgalom jelei, jó étvággyal fogyasztotta el a vacsorát, ivott, táncolt a lányokkal, de zárt körben hirtelen kifakadt:
“És még én a marha, fuvaroztam azt a kurvát a dugásokra!“
Miki mind a mai napig nőtlen maradt.

Varda és Paul az elegáns Mária Terézia utcában laktak. Szép lakásuk volt, sok barátuk, gyerekgondozónőjük, de az egész ház kisfiúk, Dávid, körül forgott. Panzióban laktam, de estéimet Vardával és a férjével töltöttem. Kitünő vendéglátok voltak. A bőséges vacsora után általában táncolni, moziba, valamilyen jó kis kocsmába Grinzingben, vagy barátokhoz mentünk. Vardának jól jött, hogy van valakije, aki mindent tud elöző életéről és megoszthatja vele titkait. Bevallotta előttem, hogy még mindig szereti Mikit és megkért, hogy vigyek neki egy levelet tőle. “Már néhányszor írtam neki és nem értem miért nem válaszol” – panaszolta.

Amikor egyedül voltam, múzeumokat látogattam, megtettem a “kötelező“ kirándulást Schönbrunnba, megtekintettem a bemutatót a “Spanyol lovasiskolá“ban, megbámultam a tájat az óriáskerék csúcsáról a híres Práterben. Bécs teli van nagy épületekkel és pompás palotákkal, de úgy tetszik mintha a város túl nagy lenne az országra, mintha két számmal nagyobb fővárost vett volna fel magára.

1962-ben Ausztriában még mindig népszerü volt a népviselet. Az utcán sok férfi járt rövid tiroli bőrnadrágban és az asszonyokat szines Dirndl (kötény) ékesítette. Bécsben akkoriban elterjedt az automata árusitó gépek használata. Az üzletek előtti gépekben vásárolni lehetett harisnyát, alkoholikus italt, gyümölcsöt, konzervet, fagyit, cigit, röviden majdnem mindent amire szükséged lehetett, vagy kedved volt rá. Az egyik földalatti átjáróban egy komplett ebédet ettem meg, amelynek a forrása az önkiszolgáló gépek voltak. Egy készülék hideg és meleg italokat szolgáltatott, a másik salátákat (hozzá csatolt plasztik evőeszközzel), levest, meleg húsféleségeket és szendvicseket. Voltak pénzváltó készülékek is és a vécékben felszerelt gépekben egyszeri fogkefét (fogkrémmel együtt) és persze kottont is árultak.

Felfedeztem egy telefonkávéházat, ahol minden asztalon volt egy készülék és ha valaki megtetszett a szomszéd asztalnál, felhívhattad. Ez nagyon megkönnyitette az ismerkedést és csakugyan, a legtöbb asztalnál szüntelenül csörgött a telefon.

Sok volt az utcai lány is. A Kärtnergasseiak mint manökenek néztek ki, de bámulatosnak találtam mennyi a kövér és öregecske prostituált, akik más, kevésbé elökelő utcákban voltak kénytelenek kuncsaftokat hajkurászni. Amikor az egyikük leszólított, az első percben nem értettem mit akarhat az öreg hölgy tőlem, talán, hogy átsegítsem az utca másik oldalára!

Útinapló III
(Részlet II)

Svájc

Bécsből Zürichbe folytattam az utamat. A kupémat a vonaton ezúttal két kanadai lánnyal osztottam meg és egy óra reggelig játszottuk a Crazy Eights nevü kártyajátékot. Amikor a jegykezelő felriasztott zavaros álmomból, egyenesen a vonatablak előtt elvonuló csodálatos svájci tájra ocsúdtam. Nyár közepén is hóval borított hegycsúcsok, fenyő erdők között üdén csobogó források, csupa vadonatújnak kinéző piros tetejű ház és virágok mindenütt, az ablakpárkányokon, a vasutállomásokon. A végtelen pázsitszönyegeken legelésző tehenek mintha a csoki boritójáról léptek volna le. Csak giccs festők, akiknek a "műveit" a piacon árulják, képesek ehhez hasonló tájat alkotni.
9-kor reggel érkeztünk Zürichbe. Pogyászomat leraktam a kis szállóban a festői Limat tó partján – ahol a szállodák legtöbbje van – és mindjárt városnézésre indultam. A város szép és tiszta, de a nagy csönd a központi utcákban a nap delén meglepő volt valaki számára aki azt hitte, hogy a világváros és a zaj szinonimák. Katedrálisban éreztem magamat, ami talán egy elég találó asszociáció egy olyan város számára amelynek a lakosai a tőke imádásáról ismertek.
Főleg a városközpont hagyott rám maradandó benyomást. Nem hiába tartják Zürichet a világ egyik legfontosabb kereskedelmi és pénzügyi gócpontjának. Nehezen elképzelhető, hogy bárhol máshol is létezne a világbankoknak és pazar üzleteknek egy ehhez hasonló koncentrációja mint a Bahnhofstrassen. Apám megkért, hogy egy óraszíjat vegyek neki és így alkalmam volt be is lépni egy ilyen luxusüzletbe. Különleges élmény volt. Az udvariasság és figyelem amivel kezeltek felülmúltak mindent aminek addig és azóta részese voltam. A vevőket székkel és praliné csokoládéval kínálták, de lehet, hogy ezt csak elővigyázatosságból tették. Az én privát esetemből következtetve, jobb ha a vevő ül amikor az vételárat megtudja és egy kis édesség ezután talán elveszi a keserüsséget a szájából.
Zürich lakosai nem a világ legközvetlenebb emberei. Udvariasak, tárgyilagosak és ridegek mint a jég. Kérdéseidre előzékenyen, de mosolytalanul válaszolnak és továbbmennek a dolgukra. Soha nem ajánlanak önként információt, soha nem kérdezik: "Segíthetek valamiben?"
Más az atmoszféra az óvárosban. Ide jönnek a svájciak lazulni. Az utcák teli voltak prostituáltakkal és korhelyekkel. Itt láttam elöször egy jólöltözött, szép fiatal nőt tökrészegen és hangosan dalolva tántorogni az utcán. A kocsmákból és kávéházakból fúvós hangszerek hangja és duhaj ének hallatszott. Számomra ezek a dalok rossz emlékeket idéztek fel. Hiába mondogattam magamnak, hogy ez nem Németország és az időszak is más, amióta a háborúban a Hitler Jugendet láttam masírozni Pesten, az ilyenfajta német nyelvű dalok mindig libabőrössé teszik a hátamat.
Ez nem jelenti azt, hogy nem élveztem a látogatásomat Zürichben. Idegen országba látogatásom egyik élvezete a nagy árúházakban való kószálás. A Jelmoli híre túlhaladja Svájc határait és most, hogy odalátogattam, meggyöződhettem arról, hogy igazoltan. Óriási a választék. A sváci német dialektnek különleges melódiája van és azonkivül, hogy más szavaik vannak mint a németnek, a közös szavakhoz is kicsinyitő végződést biggyesztenek. Így például fénykép „Photoli”, feleség „Frauli”, csónak „Bootli” stb. Anélkül, hogy sokat értettem volna a dumából, lenyűgözve hallgattam hogyan próbálja egy ügyes eladó rábeszélni a háziasszonyokat egy konyhai gép vételére.
Különösen az egy egész emeleten elterülő sajtosztály nyerte el a tetszésemet. Aki nem szereti a sajtot nem fogja ezt megérteni, de az illat teljesen másvilági volt! Az ementáli sajton kivül amelyet már előzöleg szerettem, még két további helyi fajtát ismertem meg, az Appenzellert és Tilsittert és egy német sajtot, a Limburgert, amelynek a szaga olyan mint a ganajdombé, de az íze isteni. A sajtímádok számára pont ez az egyesek számára elriasztó tünet fokozza ennek a sajtfajtának az élvezetét.
Egy este, amikor egy pár virstlire és egy korsó sörre űltem be egy kiskocsmába, megismerkedtem Rosemarie és Hanspeterrel, egy helyi házaspárral. A barátság amit kötöttünk a mai napig tart és kiterjedt az családjaink többi részére is. Ez a pár tagja egy a Béke Hadtesthez hasonló szervezetnek, amelynek keretében más országokban dolgoznak önkéntesként. Néhány hónapot töltottek Afrikában is. Talán azért is különböznek a többi svájcitól mert sokat utaztak külföldre. Szívesen látott vendégük voltam, de Rosemarie őszintén bevallotta, hogy az anyja soha sem engedett volna egy magamfajta idegent a házába és ha valahogy mégis bekerültem volna, utána órákig levegőztetné a házat és ecetes vizzel tisztitaná azon székek párnáját amelyeket tisztátlan ülőkém beszenyezett.
Házuk Adliswilben egy magas hegy lábánál épült és ez volt az oka odaköltözésüknek is. A svájciak a gyalog túrák bolondjai. Hétvégeken több a túrázó az erdőkben mint a fa. Leparkolják az autót a hegy tövénél, kiveszik a pogyászból a túracipőt és az egész család – nagyi, papi, szülők, kisded gyerekek – menni kezd. Félelmetes nézni ezeket a pici 2-3 éves szőke gyerkőcöket ahogy mukkanás nélkül gyalogolnak a szüleikkel. Ebben a korban a gyerekek még nem beszélnek németül (amely egy idegen nyelv számukra), de anélkül, hogy sokat konyítanék a svájci némethez, fogadni merek, hogy egyikük sem mond valami olyasmit, mint: "Anyu, fáradt vagyok!", vagy: "Kolát akarok inni!"
Európában nyár idején csak tíz után alkonyodik (nálunk már nyolc felé sötét van) és amikor befejeztük a vacsorát, még javában sütött a nap. Hanspeter kedvesen rámmosolygott és javasolta, hogy tegyünk egy kis sétát. A kötélvasúttal, amelynek a végállomása néhányszáz méterre a házuk mögött van, felutaztunk a hegy csúcsára és erőteljes lépésekkel elkezdtünk masírozni. Lassan alkonyodott, köröskörül csak fák voltak és már hegyeztem a fülemet mikor hallom az első farkas üvöltést. Attól féltem, hogy félreértettem a házigazdámat és egy egész éjjeli túrára vállalkoztam, amikor végre, néhány óra múltán, fényeket láttunk és újból visszatértünk a civilizáció ölébe.
Amikor viszaérkeztem Izraelbe és egy baráti körben megemlítettem Adliswilt, meglepődtem amikor egy asszony azt mesélte, hogy a háború idején ebben a festői városkában internálták azokat a zsidókat akiknek sikerült megszökni a náci Németország rémeitől és a körülmények miatt a határt Svájcba vízum nélkül kényszerülték átlépni. Ez nem volt ugyan egy koncentrációs tábor, de ugyanakkor egy üdülő sem. Tüskedrótos kerités, a feltételek spártaik, az étel kevés és rossz és a fegyveres őrök nem bántak kesztyűs kézzel a foglyokkal. Kedvenc szórakozásuk a női tussolóban rendezett "villámrazzia" volt, persze akkor amikor a nők tussoltak. A hölgy anyja a táborban halt meg és bár a halálának az oka nem a hatóságok elbánása volt, az asszony a mai napig sem teszi be a lábát Svájcba.
Zürichből vonattal indultam Genf felé. Német utastársaim meglátták az Izraeli cimkéket a kofferomon és nagy vita kezdödött az Izraeli-német kapcsolatokról. Az egyik idősebb úr azon csodálkozott, hogy 17 évvel a háború befejezte után a zsidó nép "még mindig" nem bocsátott meg a németeknek. A többiek megelégedtek azzal, hogy azt szajkózták "mi semmiről sem tudtunk". Előzőleg Bernt is érinteni akartam, de mivel torkig voltam már a német nyelvvel és mentalitással, egyenesen Luzanig utaztam amely már a francia nyelvü kantonhoz tartozik.
Ez a város is egy tó partjára épült és hirtelen ötlettel vonat helyett hajóval folytattam az utat. Még egy kis városnézésre is maradt időm. Élvezem a térkép nélküli.kószálást idegen városban. Soha sem tudod mit fogsz látni a következő sarok után. Luzan hegyre épült, utcái zigzagosak, házai barátságosak és a kilátás a csúcsról, pazar.
A sétám után egy önkiszolgáló étterembe ültem be. Ezt a fajtát részesítem előnyben külföldön, amikor nem szórakozni akarok, hanem csak az éhségemet csillapítani. Itt nincsenek meglepetések. Az ételek és árak ki vannak állítva, pontosan tudod mit kapsz a tányérodra és mennyi lesz a ceh. Azonkivül, nem kell borravalót adni! Délidő volt, a helység teli volt az ebédszünetüket töltő fiatalokkal és jó volt így ismeretlenül beolvadni a vidám nyüzsgésbe. Francia tudásom minimális, de nem a szavak értelme, a tón volt a fontos.
A hajóutazás is élményes volt. A határ Svájc és Franciaország között a tó közepén van és a hajó felváltva egyszer a svájci, egyszer a francia oldalon horgonyzott. Egy említésre érdemes francia város Evian (az eviani békekonferencia, eviani ásvanyvíz). A partok sürün voltak megtűzdelve villákkal, üdülőtáborokkal és kishajókikötőkkel. Néhány srác a közelemben azzal töltötte az idejét, hogy megpróbálták kiválasztani a legszebb napozó nőt a legpirinyóbb fürdőruhában. Jelöltekben nem volt hiány. Három óra után Genfbe érkeztünk.
A város már messziről a legjobb arcát mutatta felénk és e jó benyomás akkor sem változott meg amikor közelebb értünk. A kikötő bejáratát egy mesterséges geyzir dísziti, amely 50-60 méter magasságra löveli fel a vízsugarait. Az öblöt köröskörül egy sor hatalmas palota öleli körül és a nemzetközi rendszámokkal ellátott jármüvek hosszú sorát fehér paraffinsisakos rendőrök irányítják. Késő estéig csattangoltam, de amikor vissza akartam térni szállásomra, kiderült, hogy elfelejtettem magammal vinni a szálloda névjegyét és nem emlékeztem se a cimére, se a nevére. Óriási a különbség a német és a francia nyelvü svájciak között. Itt mindenki kézségesen adott felvlágosítást, de csak néhány rendőr és számtalan járókelő segitségével sikerült végülis az ágyamba jutni.
Genfben csak egy éjjelt maradtam. A vonatom Párizs felé csak délben indult, úgyhogy reggel betettem a pogyászomat a vasuti csomagmegőrzőbe és egy szervezett túrával a Népszövetség palotájába látogattam. Többek között azt a termet is megnéztük ahol egy rövid idő múltán a fegyver leszerelési kongresszus ült össze. Az óriási festmények a falakon az emberiség sóvárgását a béke és a szabadság iránt ábrázolták.

Ha mindenki csakugyan ezután sovárog, miért tart olyan sokáig ezeket elérni? Hány millió ember fog még fölösleges háborúkban elpusztulni amíg eljön a várva-várt világbéke és hány száz millió ember fog továbbra is terror, diktatúra és elnyomás alatt sinylődni amíg a szabadság napja végre kisüt?

Útinapló III
(Részlet III)

Párizs I

Még aznap éjjel megérkeztem a Gare de Lyon vasutállomásra Párizsban. Senkinek sem javasolnám, hogy hasonlóan mint én, minden előkészület és szállórendelés nélkül utazzon, de általában szerencsés voltam és soha sem maradtam tető nélkül a fejem fölött. Párizsban a Hôtesses de Paris nevü intézmény talált számomra szobát egy kis szállóban, 10 frankért egy éjjelre. Dacára a nagy fáradságomnak, eszem ágába sem jutott aludni menni. Hiszen ez volt az első éjjelem a Fények Városában! Azonkivül, átútazóban voltam csak és már másnap reggel folytatni akartam az utamat Londonba. Csak a visszaútra terveztem egy "hivatalos" látogatást Párizsban.
A városközpontba metróval jutottam. Féltem hogy eltévedek a vonalak útvesztőjében, de az aggódásom fölösleges volt. Soha sem voltam Párizsban, de a nagy térképek a bejárati falakon olyan jól voltak megszerkesztve, hogy minden nehézség nélkül rátaláltam úticélomra. A földalatti alagutrendszer területe óriási. Amikor az egyik vonalról átszálltam a másikra, méterek százait kellett megtennem a végtelennek látszó folyósokon, néha teljesen egyedül. Már attól kezdtem félni, hogy ott fogom leélni az életemet, mint ”A Metró Fantomja”.
Egy fél órás utazás után az ”Opera” állomáson bukkantam ki a felszínre. 11 óra éjjel volt. Gyalog mentem a Concorde térig, onnan a Champs-Elyséesen a Diadalkapuhoz, elhaladtam a Maxim, Moulin Rouge és Folies Bergéres előtt, csupa olyan név amelyekről mostanáig csak olvastam és soha sem hittem volna, hogy egyszer elsétálok előttük. Éjfélkor megvettem a másnapi International Herald Tribunet, amely Párizsban jelenik meg és amelyet fiatal diáklányok aggresszív módon terjesztenek. Minden járókelőnek az orra alá dugják a lapot és megkérdezik: ”Megvetted már a ”Trib”-edet?” Aztán véglegesen kifogyott az erőm és alig tudtam szállómba vánszorogni.

Útinapló III
(Részlet IV)

London

Az utazás Angliába fárasztó volt. Amikor elértük a La Manche csatornát, mindenkinek le kellett szállnia és egy dermesztően huzatos hosszú folyosón át, gyalog cipelnie a pogyászát egész a molóig. A hajó nemzetközi területnek számított és az utasok egyenesen a vámmentes üzletbe rohantak és felszerelték magukat cigivel és alkohollal. Én viszont, talán a magas hullámok, vagy a fáradságom miatt, először az életemben éreztem valami tengeri betegséghez hasonlót.
Csak amikor Folkestoneban partraértünk és átszálltunk a kényelmes angol vasuti szerelvényre, kezdtem jobban érezni magamat. Az útlevél és vámvizsgálat nagyon szigorú volt azokhoz a névleges vizsgálatokhoz képest amelyeket a többi európai határon tapasztaltam. Udvariasan, de erélyesen megkérdezték mit keresek Angliában, mi lesz a címem, mennyi pénzem van és van-e visszajáró jegyem Izraelbe.
Késő este érkeztem Londonba és azonnal csalódtam a hittemben, hogy a britteknél minden jól meg van szervezve. A Victoria vasútállomáson nem volt információs, vagy turistairoda, sem szállodai szolgálat. A rendszerem amely olyan szépen működött mostanáig, itt kudarcot vallott. Senki sem tudott tanácsot adni, hogy lehet olcsó szállást találni a városban. Egy órát vesztegettem meddő kérdeződöskedéssel, amíg végülis a telefonkönyvben találtam egy privát céget amely pont ezzel foglalkozott.
A szálloda elfogadható volt, az ára viszont elég magas, bár reggelivel és fürdőszoba használattal járt. A kinézésük szerint, a többi vendég legtöbbje is csupa hozzám hasonló ”kolóniális” tipus volt. A szobákban nem volt telefon és TV, de volt egy ”nappali szoba” fotelekkel, újságokkal és egy TV készülékkel. Megpróbáltam egy olcsóbb szobát találni, de egy negyedórás várakozás után a buszra és egy félórás utazás után egy távoli negyedbe, rájöttem, hogy amit talán megspórolnék a szoba bérén, kiadnám a buszokra és elhatároztam, hogy a szállóban maradok. Az egyedüli hasznom a keresésből az volt, hogy megismertem London egy jellegzetes zsidó negyedét. Zsinagóga, üzletek és éttermek ”kóser” táblácskával és egy nagy bowling terem.
Hogy mégis megspóroljam a lakbér egy részét, megosztottam a szobámat egy olasz fiúval akit munkahelye küldött ide angolul tanulni. Az első napon csak 9-kor ébredtem a ”Breakfast, breakfast!” kiáltásokra a folyosón. A reggeli nemcsak ízletes, de kiadós is volt, úgyhogy estig alig kellett ennem.
Az időjárás tipikusan angolos volt és esőkabátom jól jött. Az első utam a Hyde Parkba vitt. Vasárnap volt, kitünő alkalom megnézni miként müködik a híres ”Szónokok sarka”. Az erős szél port űzött az emberek szemébe, de a park teli volt. A hevenyezett pódiumokon ateisták, vallási fanatikusok, katolikusok, metódisták, protestánsok álltak. Egy keresztény-zsidó mozgalom a ”Sárga csillag” is képviselve volt. Két szónok a faji megkülönböztetésről beszélt, egy másik a halál utáni életről (nincs itt valamilyen ellenmondás?). A közönség heccelő közbekiáltásokkal kisérte a beszédeket és jaj volt annak aki nem a tetszése szerint reagált. A legsikeresebb szónok Lord Bertrand Russel fegyverleszerelési mozgalmának a szóvivője volt. Egyaránt támadta a Labourt és a Konzervativeket és az angol atomfegyverek megsemmísittését követelte. A kommunista párt szószólója is közönségvonzó volt, de a legérdekesebb egy öreg úr volt, akinek a programját néhány szóval lehetett összegezni: ”Bosszút állni a németeken minden lehető módon”, mégha az ár az, hogy az oroszok tovább fognak uralkodni Kelet Németországban.
Az időjárás többnyire esős volt, de amint kikukucskált a nap néhány percre a felhők közül, a zárkozott angolok majd kibújtak a bőrükből. Nők és férfiak egyaránt lehámozták magukról a vastag ruharétegeket – és ezzel együtt valamicskét a civilizáció külső jelenségeiből is – és felfedve sápadt testüket a nap sugarainak, hanyattfeküdtek a közeli park pázsitján. Valaki a mi vidékünkről, ahol mindenki az árnyékot keresi és igyekszik minél hathatósabban védekezni az ártalmas sugárzás elől, úgylátszik soha sem fogja tudni megérteni ezt a napimádatot.
Jól felkészültem utazásomra és a két hét alatt amelyet Londonban töltöttem, megtekintettem a legtöbb helyet amelyről annyit hallottam és olvastam. Legtöbbször a földalattin utaztam, amelyen itt is könnyű az eligazodás. Az utazás ára 6 pence volt, de tapasztalt barátok tanácsára magammal hoztam otthonról egy marék 25 filléres izraeli pénzérmét, amely ugyanolyan nagyságu volt mint az angol penny és az első napokban ezeket használtam. Nem szép? Persze, hogy nem az, de ha az ember fiatal, sokszor csinál marhaságokat. Abban az időben állitólag, az angol hatoságok havonta hoztak egy 25 filléres zsákot az izraeli követségre és elvárták, hogy beváltják ezeket angol pénzre.
Amíg az ember a vonatra vár, a falifirkákat olvashatja. Azok akik bíborszínü festékkel mázolták a falra: ”Ki a zsidókkal! Ki a feketékkel!” nem voltak nagyon eredetiek, de voltak olyan firkászok is akiknek humorérzékük volt, mint az aki egy illatszer cég hirdetése mellett a következőt spriccelte a falra: ”Leninism, what a stench to quench!”
A Picadilly tér csalódást okozott. Fényképei szerint sokkal nagyobbnak képzeltem. Az Erosz szobor a tér központjában sem volt túl impozáns. A Leiceister tér felé folytattam utamat, dúdolgatva a dalt, amelyet pont a Vörös Hadsereg énekkara tett hiressé: ”Goodbye to Picadilly, Farewell Leicester Square”. A Soho nincs messze innen. Végigjártam a negyed kis utcáit és olvasgattam a cédulákat az ajtókon: ”Fiatal manöken”, ”Fiatal lány francia leckéket ad…”, ”Estélyi ruhás fiatal férfi kerestetik …”, stb.
Végülis egy folyamatos sztriptíz előadást kináló intézményben pihentettem fáradt lábaimat. Itt találkoztam egy klasszikus példájával annak, hogy lehet elegánsan megkerülni egy törvényt amelynek célja a közönség erkölcsének a megvédése. Miután Angliában csak zárt klubbokban volt szabad sztriptízt bemutatni, a bejáratnál nem belépő jegyet hanem klubtagsági igazolványt árultak (potom fél fontért). Most, hogy ‘tag’ lettem, besétálhattam. A helységben egy kis szinpad volt és 5-6 sor pad. A szomszéd szoba iroda és öltöző volt. A lányok egyenesen az utcáról érkeztek, letették bevásárló kosarukat, ernyőjüket, kabátukat az irodában és a szinpadra léptek. Feltették a lemezjátszóra kedvenc lemezüket és nekiálltak a vetkőzéshez. Egy másfél óra alatt kb. egy tucat fiatal és csinos lányt láttam intím ruhanemüje nélkül. Nem néztek ki mint szakmabeliek és ez tette fellépésüket spontánná és érdekessé.
Másnap a London hídnál kezdtem a városnézést. Hamarosan a Citybe értem és meggyőzödhettem, hogy legalábbis néhányan az angolok közül még ma is az üzletemberek hagyományos ”egyenruháját” viselik – sötétszinü csíkos öltöny, bowler kalap, aktatáska és ernyő a kezükben és a hónuk alatt a ”London Times”. Megmásztam a 350 lépcsőt a Szent Paul katedrális tornyában és megcsodáltam a csodálatos kilátást. Ugyanott van az úgynevezett ”Suttogó Galléria”, egy kerek térség a kupola alatt ahol egy pap suttogása 40 méter távolságból világosan hallható. Tovább mentem a Fleet utcán keresztül – akkor itt volt a legtöbb ujság szerkesztősége – a Trafalgár térig, ahol mint a többi turisták, megetettem a galambokat, amelyek kicsipegetik a magot kinyújtott tenyeredből.
Az izraeli követségre is el kellett mennem és akkor fedeztem fel London egyik furcsaságát: Ugyanaz az utcanév majdnem végtelen variációkban jelenhet meg. A követség címe Palace Gns. volt, de csak hosszabb érdeklődés után derült ki, hogy a teljes név Palace Greens, Létezik Londonban Palace Street, Place, Mews, Lane, Terrace, Gardens, Court és Endsleigh is és ez megtörténhet majdnem minden más utcanévvel is. Ugylátszik ez az egyedüli megoldás ha a városi tanács kifogy az utcanevekből.
A legimpozánsabbnak Londonban a British Museumot találtam. Meg sem próbáltam az egész óriási komplexet megtekinteni. Mint egy ázsiai, először is az ennek földrésznek és az Egyiptomnak szentelt szárnyban tettem látogatást. Leverő benyomást tett rám egy ősi férfi aszalt teste, amit a sivatag forró homokja őrzött meg a jövő generációk számára. Csak azt remélhetem, hogy az én holtestem nem lesz halálom után valahol kiállítva. Hat órát töltöttem itt és a tudományos múzeumban, teljesen megigézve, de persze alig jutottam tovább a külső boritékán ennek a bámulatos múzeumnak.
Még sok érdekes hely van Londonban, de mivel nem útikalauzt írok, csak néhányat fogok megemlíteni. Sokezer más turistával megnéztem az őrségváltást a Buckingham palotában; bekukkantottam a Parlamentbe; meglátogattam Kipling, Browning és más hírességek sírját akik a Westminster Abbey padlózatában vannak elhantolva; bejártam a Towert ahol a véres angol történelem néhány hátborzongató fejezete játszodott le. Láttuk hol lett Ann Boylen, 8-ik Henry felesége, lefejezve, a szobát ahol egy sötét éjjel megfojtottak két kisdedet, akiknek egyetlen bünük az volt, hogy királyi sarjak voltak és örökölhették volna az akkori királyt. (Ez az egyik legiszonyúbb kiállitási tárgy Madame Tussau viaszbaba múzeumában is).
Volt egy sikerült gasztronómiai felfedezésem is, a ”Lyons” önkiszolgáló étterem hálozat és nem éppen az étel minősége miatt. Azokban az időkben még majdnem korlátlan mennyiségü ételt voltam képes elpusztítani és ezt az óriási étvágyat – olyan árért amelyet megengedhettem magamnak – csak a ”Lyons”ban lehetett kielégíteni. 5 shillingért annyi salátát ehettél meg amennyi egy alkalommal ráfért tányérodra. Néhány tapasztalt fiatal, bámulatos technikával, egész ételpiramisokat épített tányérjára. Az árért járt még egy tányér leves, valamilyen könnyű ital és utóétel is.
Egy további hely ahol nemcsak a megpukkadásig lehetett zabálni, hanem élvezni is az ételt – és mindezt teljesen ingyen – az ”Olympia” ételkiállitás volt. Nagy Británián kivül sok más ország volt képviselve és minden pavillonban szabad kóstolás volt, kezdve furcsa izü levesektől, folytatva százmindenféle módon elkészitett húsokkal, krumpliféleségekkel, spagetti, főzelékek, utóételnek pedig kompottok, sütemények, fagylaltok és ekzotikus gyümölcsök. Ha megszomjaztál, kávé, tea, sör és bor litreit vedelhetted.
Egy nap elromlott a karórám. Azt hittem könnyüszerrel megjavítathatom, de kisűlt, hogy Londonban nincsenek már órások. Minden ékszerésnél azt mondták, hogy javításokat csak a központi üzemükben eszközölnek és órám három hét múlva lesz kész. Ennyi időm nem volt és egy új óra vételét nem is engedhettem meg magamnak. Végülis véletlenül ráleltem talán az utolsó műhelyre Londonban, ahol az asztalára görbedve, nagyitó üveggel szemében, egy hagyományos órás űzte a mesterségét. Mindennek fejébe az úr magyar-zsidó származásu is volt és miután így közös nyelvet találtunk, az órám helyben meg lett javítva.
Néhány barátom szerint a legjobb hely lányok megismerésére a Whisky-A-Gogo klub volt, de miután nem volt diákigazolványom, nem engedtek be. Szakadt az eső és amikor egy helyes lány betessékelt egy másik klubba (”Nem kell semmit rendelni, csak kukkants be…”), engedtem a csábításnak. Bent a klubban, egy másik szimpatikus lány, Mariann, ült az asztalomhoz és kérte, hogy hívjam meg valami italra. Megmagyarázta, hogy csak akkor ülhet velem, ha rendelek neki is valamit. A feladata az volt, rábírni a vendégeket, hogy minél több italt fogyasszanak (késöbb megtudtam, hogy ez a ”szakma” Izraelben is ismert, űzői a ”drinker”-ek és az ital amit ők fogyasztanak, ártalmatlan szines víz) és ő egy bizonyos százalékot kap minden italból amelyet a társaságában levő vendég rendel.
Mariann jó társalgónő volt – ez úgylátszik hozzátartozik a szakmához – elmesélte, hogy azelőtt cipőket árult, de a mostani munkája érdekesebb és sokkal jövedelmezőbb is. Elmúlt egy fél óra és Mariann már közelebb ült hozzám, megpuszilta az arcomat és kérte, hogy öleljem meg. Fülembe duruzsolta, hogy tetszek neki és miután befejezi napi kvótáját, feljöhetek lakására.
Megkérdeztem hány pohár ital hiányzik még aznapi kvótájához. ”Csak három-négy, azt hiszem,” – válaszolta Mariann. Elhatároztam, hogy maradok. Költségvetésem nem szenvedi túlságosan meg ha még egy kis pénzt költök. Végülis Mariann csinos lány és a jó dolgok az életben pénzbe kerülnek. Még egy háromnegyed óra telt el kellemes enyelgésben. Biztos voltam benne, hogy már kiürítettem a fent említett három-négy poharat. Mariann odament a pénztároshoz és rövid vita – vagy inkább látszólagos vita – után visszatért az asztalhoz és szomorú hangon kijelentette, hogy a főnök azt állítja, hogy a lány a tegnapi naptól tartózik még néhány itallal. Vajjon hajlandó vagyok rááldozni ezt a további összeget?
Tiltakoztam, hogy nem méltányos velem fizettetni a tegnapi vendéggel való szórakozást. Mint született angol, Mariann hitt a ”fair play”ben és vita nélkül egyetértett velem:
”Teljesen igazad van, de ez a munkahelyem,” – mondta. ”Köteles vagyok azt tenni amit a főnök mond. Ne haragudj, várj inkább meg a szemben levő kávéházban. Nem maradok sokáig és aztán elmehetünk a lakásomra.”
Megittam egy bögre kávét, aztán amint peregtek a percek, még egyet rendeltem és az egész idő alatt árgus szemmekkel lestem a klub bejáratát. Mariann persze nem jött ki, úgylátszik a hátsó bejáraton szökött ki, mert amikor végülis visszatértem a klubba, már nem volt ott. A főnök a vállát vonta. Két-három Mariann nevü lány dolgozik nála és nem nagyon érdekli hová mennek amikor befejezik a munkájukat. Két órakor éjjel értem vissza szállodámba, kiábrándulva, szegényebben, de gazdagabban egy tanulsággal.
A végén rájöttem, hogy amit annyira keresek, sokkal könnyebben (és olcsóbban) megtalálhatom a szállodámban. Már az első reggelimnél szembekerültem az étkezőben egy csinos szobalánnyal, aki azt a találóskérdést szegezte a mellemnek: ”Egg, or spam?”
Bárgyún néztem rá, mint a borjú az új kapura. Mégha tudtam is volna mi az a ”spam” (felvágottféle), a lánynak olyan erős cockney kiejtése volt, hogy a többi szót sem értettem. Rámmosolygott és szépen megmagyarázta. Nem minden angol volt ennyire megértő az ilyen ”gyarmati” tipusok iránt mint én voltam. Collinsal (hogy ez a kereszt-, vagy vezetékneve volt-e, most már soha nem fogom megtudni) gyakran összefutottam a folyosón és mindjárt megéreztem, hajlandó kimélyiteni az ismeretségünket.
Végül is egy apró trükkel próbáltam ki, mennyire jó a megérzésem. ”Véletlenül” becsaptam a szobaajtót, bent hagyva a kulcsomat és megkértem Collinsot, hogy jöjjön fel a mesterkulcsával. Amikor kinyitotta az ajtómat, behúztam és megcsókoltam. Lelkesen visszacsókolt, az ágyra estünk és ha nem félt volna, hogy szobatársam ránknyitja az ajtót, ott helyben magammá tehettem volna.
Mint Márai mondta valahol: ”A szerelem csak lakáskérdés”. Itt ugyan nem szerelemről volt szó, de ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani amit mindketten akartunk, megfelelő helyet kellett találni. Collins, aki a ”nappali szobá”ban aludt, suggalmazta a megváltó megoldást. Odasúgta nekem, hogyha csak türelmes leszek és megvárom amíg a TV adásai befejeződnek, vagy az utolsó néző elmegy aludni, nála tölthetem az éjjelt.
Így is tettem és néhány éjszakát töltöttünk együtt. Collins szenvedélye túlszárnyalta az enyémet is és majdnem mindenre hajlandó volt, de nem akarta megkockáztatni, hogy teherbe essen. Hithű katolikus volt – ritkaság a protestáns Angliában – és vallása nem engedélyezte az óvszerek használatát. Így csak csókolóztunk, ölelkeztünk, őrjitettük egymást amíg az ágynemü majd tüzre lobbant, de ennél több nem történhetett.
Egész másfajta szórakozásra leltem a Belgrave téren. Véletlenül rábukkantam egy ”Spiritualist Association of Great Britain” feliratu táblára. A tábla szerint minden délután látnoki képesség (clairvoyance) bemutatót tartanak és legközelebbi előadás néhány perc múlva kezdődik. Besétáltam. A háború óta, amikor nagynénéim a szellemek segítségével próbálták megjósolni Hitler és a háború végét, érdekelt a tárgy.
Egy olcsó látványosságra készülődtem, de kellemes meglepetésben volt részem. A terem izlésesen volt berendezve, a székek kárpitozva voltak, a falakon olajfestmények, a csillárok diszkrét világitást szolgáltattak és az 50-60 tagú közönség középkoruan és középosztályuan szolíd volt. Az egész hangulat tartózkodó jellegü volt, mint egy vallási szertartás. Ez a benyomás még megerősödött amikor az est rövid imával kezdődött. Utána a médium lett bemutatva, egy fiatal skót nő. Becsukta a szemét, koncentrált és rövid időn belül üzeneteket kezdett átadni a közönség tagjainak a szellemektől akikkel ”kapcsolatba lépett”.
”Van a közönségben egy Edit nevü hölgy?” – (elég elterjedt név Angliában). Egy idősebb hölgy izgatottan jelentkezett.
”A férjed itt áll mellettem, jól van és azt üzeni, hogy egyettért a terveddel.”
”Valaki ismer egy Tom nevü férfit?”.
Ezúttal két nő emelte fel kezét. Kisült, hogy az egyiknek a férje alacsony és kopasz volt, míg az a Tom aki ”megjelent” magas és göndörhaju volt, hasonlóan a másik hölgy bátyjához. Tom a médium által néhány hasznos pénzügyi tanácsot adott hugának (”Ne bízzál meg idegenekben, a befektetéseidet variáld, ne játsz a tőzsdén, stb.”). Végül azt is ”elmondta”, hogy kutyájuk aki néhány éve lett elgázolva, itt áll mellette és izgatottan csóválja a farkát.
Hasonló módon kapott üdvözletet kb. a közönség harmada, nem mindig teljes sikerrel – a címzettek néha nem értették az üzenetet – de a médium nagyon tehetségesen vezette le az estét. Az olyan kifejezések mint ”Igen, hallak”, ”Köszi szépen”, ”Türelem, várj a sorodra”, azt a benyomást tették, hogy egy erősen megterhelt telefonközpont kezelő beszélgetéseinek, aki nem győzi megválaszolni a beérkező hívásokat, vagyunk a tanui. A médium nemcsak az elterjedt nevekre szorítkozott és néha vezetékneveket is említett.
Már attól féltem, hogy nem jövök sorra, amikor az est vége felé a médium kijelentette, hogy egy magas tüskedrótos kerítéssel körülvett komor helyet lát, a kéményekből fekete füst ömlik és megkérdezte, hogy ez a látomás mond-e valamit valaki számára a közönségből. Libabőrös lett a hátam. A kép amelyet a médium felidézett egy koncentrációs tábort jutatott az eszembe és gondolataimban feltüntek a Holocaustban elpusztult rokonaim és barátaim, de különösen az unokanővérem Évi alakja, akit Auschwitzban gyilkoltak meg a náci hohérok. Mégsem jelentkeztem, hátha másnak szól az üzenet. A médium megismételte kérdését és hozzátette, hogy lehet, hogy külföldiről van szó, mert a szellemek idegen nyelven beszélnek. Most már felemeltem a kezemet. A hölgy elmesélte, hogy néhány ember áll mellette és üzenetet próbálnak nekem küldeni, de nem nagyon érti őket. Két-három perc múlva kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot, kinyitotta a szemét és azt javasolta nekem, hogy egy privát találkozásban próbáljam felújítani a kapcsolatot. Ebbe már nem egyezhettem be és nemcsak azért mert egy ilyen találkozás 10 font sterlingembe került volna. Ez volt az utolsó estém Londonban és 11-kor éjjel indult a vonatom.